Müpa Műsorfüzet - Schubert / Donizetti (2019. november 1.) by Müpa Budapest

MINDENSZENTEK

Schubert / Donizetti 2019. november 1. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

mupa.hu

Playlistről a Müpába.

Kösse össze Müpa- és Spotify-fiókját, hogy elsők közt értesülhessen róla, ha kedvence a Müpába érkezik! mupa.hu

1 November 2019 Béla Bartók National Concert Hall

2019. november 1. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

ALL SAINTS MINDENSZENTEK Schubert / Donizetti Schubert / Donizetti Featuring: Polina Pasztircsák – soprano Dorottya Láng – mezzo-soprano Alexey Tatarintsev – tenor Franco Vassallo – baritone István Kovács – bass Hungarian Radio Choir (choirmaster: Zoltán Pad) Concerto Budapest Conductor: Speranza Scappucci Schubert: Symphony No. 1 in D major, D. 82 1. Adagio – Allegro vivace 2. Andante 3. Menuetto. Allegro 4. Allegro vivace Donizetti: Requiem The English summary is on page 9.

Közreműködik: Pasztircsák Polina – szoprán Láng Dorottya – mezzoszoprán Alekszej Tatarincev – tenor Franco Vassallo – bariton Kovács István – basszus a Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán) Concerto Budapest Vezényel: Speranza Scappucci Schubert: I. (D-dúr) szimfónia, D. 82 I. Adagio – Allegro vivace II. Andante III. Menuetto. Allegro IV. Allegro vivace Donizetti: Requiem

Két meglehetősen ritkán megszólaltatott, szerzőjére kevésbé jellemző és csak posztumusz közkinccsé vált mű hangzik fel a ma esti koncerten, méghozzá két olyan 19. századi komponistától, akit a hangversenytermekből, illetve az operaházakból egyébiránt régóta meghitt ismerősének tekint a közönség. Közismert, hogy Franz Schubert (1797–1828) zenei pályafutása fiúszopránként indult: tizenegy esztendős volt, amikor 1808-ban felvették a császári udvari kápolna kórusába. Fiziológiai okokból múlékony énekesi adottságainak elismeréseként az új kórustag díjmentesen látogathatta az Akadémiai Gimnáziumot, szállásává pedig az elkövetkező fél évtizedre a bécsi Városi Konviktus vált. A bentlakó kiskamasz itt nemcsak néhány hűséges barátra tett szert, de zenei jártasságát is gyarapíthatta, hála a vacsora utáni rendszeres együttmuzsikálás gyakorlatának. A konviktus műkedvelő zenekarában Schubert eleinte a második hegedű szólamában, majd a koncertmesteri pultnál játszott, s innen olykor vezényelhette is az együttest. A repertoárra az egyik diáktárs, Anton Holzapfel így emlékezett vissza: „Ami mindennapi produkcióinkat illeti, évről évre rendszeresen eljátszottuk Haydn és Mozart összes szimfóniáját, aztán Beethoventől az első kettőt, valamint az összes nyitányt, amellyel akkoriban meg tudtunk birkózni... nagyrészt végigvettük Haydn és Mozart klasszikus kvartettjeit, mindezt persze igencsak csiszolatlanul és fogyatékosan – és gyatra hangszereken.” Ilyesformán nem meglepő, hogy az Antonio Salieritől is tanuló Schubert első befejezett szimfóniája igen korán megszületett, és az sem, hogy ebből a D-dúr kompozícióból jócskán kihallható az említett nagy zeneszerzők, vagyis a bécsi klasszika szentháromságának hatása. Jóllehet az I. szimfónia már Schubert kórista-pályafutásának 1812-es lezárulta után született („Schubert, Franz utoljára kukorékolt, 1812. július 26.” – olvasható a humoros bejegyzés Winter c-moll miséje alt szólamának kottájában), ösztöndíjainak köszönhetően a fiatalember még a következő év nagyobbik részét is a konviktusban tölthette, így az 1813. október 28-án elkészült D-dúr szimfóniát valamelyik őszi estén valószínűleg végigjátszotta a műkedvelő ifjúsági zenekar. A műnek a vélelmezhetőnél bizonyosabb, vagy pláne nyilvános előadásáról mindazonáltal nincs adat a komponista haláláig hátralévő másfél évtizedből, és amint az megannyi más Schubert-szerzeményről elmondható: nyomtatott megjelentetésére is csak posztumusz – 1884-ben – került sor. Igaz, az I. szimfóniát tartósan az ismeretlenségbe taszító mellőzés nem lehetett teljességgel Schubert szándéka ellen való, hiszen még tíz évvel később, 1823-ban is ekképpen válaszolt arra a levélre, amelyben szabadon előadható szimfonikus művet kért tőle egy zenei társaság: „Zenekarra szerzett olyan művem, amelyet nyugodt lelkiismerettel a világ elé engedhetnék, tulajdonképpen nincsen.” Pedig az önmagával szemben olyannyira kritikus fiatalember addigra már hat teljesen befejezett szimfóniával büszkélkedhetett volna.

Az utókor azonban sem általánosságban, sem az I. szimfóniára vonatkoztatva nem osztja Schubert önkritikájának szigorát. S miközben a kamaszkori alkotáson kétségkívül felismerhetőek az említett mesterekig visszavezethető hatások és minták, az legalább ennyire érdekes jellegzetessége ennek a szimfóniának, hogy egy-egy ötlete, formai megoldása Schubert érett kori, illetve kései hangszeres műveiből is ismerős lehet a figyelmes hallgató számára. (Első pillantásra ugyan bizarrnak tűnhet, valójában mégsem indokolatlan a harmincegy esztendőt megélt mester kompozíciói kapcsán az „érett” és a „kései” jelző használata.) Mindjárt az első tételben (Adagio – Allegro vivace) láthatunk erre példát: Schubert a lassú és ünnepélyes bevezetés témáját újra felhasználja – immár allegro tempóban – a visszatérést előkészítve, illetve a kóda kialakításakor. Olyan megoldás ez, amely többek között a „Nagy” C-dúr szimfónia nyitótételében is fellelhető. Az eredeti, sőt újító ötlet mellett ugyanakkor a műnek ebben a szakaszában találhatunk az Eroicával, Haydn londoni szimfóniáival és Mozart Postakürt-szerenádjával rokonítható mozzanatokat is. A kellemes, bár a személyes hangot nélkülöző Andante nyomában felhangzó harmadik tétel (Menuetto. Allegro) sokkal sikerültebb. Ahogyan azt a Schubert szimfóniáit elemző brit zenetudós, Maurice J. E. Brown írja: „A menüett valóságos gyöngyszem. A kezdő ütemekben olyan tökéletes ötvözetet alkot a dallam, a harmóniamenet és a bátor ritmus, hogy nehéz lenne megmondani, melyikük volt az uralkodó a zeneszerző tudatában. [...] A trió a schuberti »parasztos táncdallam« korai példája, mely majd gyakran visszatér harmadik tételeinek középrészében.” A szimfóniát eleven lendületű, olykor egyenesen vágtázó rondófinálé (Allegro vivace) zárja. Az 1820-as évek végén és az 1830-as évek első felében két itáliai komponista vetélkedése tartotta izgalomban – mi több: lázban – a kor operaközönségét. Gaetano Donizetti (1797–1848) és négy esztendővel fiatalabb pályatársa, Vincenzo Bellini közösen uralta a műfajt, és miközben a maestrók külön-külön megalkották a bel canto klasszikus remekműveit, fél szemüket rendszerint a másikon, annak színpadi sikerein és bukásain tartották. A művészi rivalizálást és annak kiélezett pillanatait mindazonáltal korántsem viselték egyformán, hiszen amíg Donizetti kollegiálisan, nagylelkűen, sőt olykor lelkesen kommentálta Bellini sikereit, addig a lassabban alkotó és törékenyebb egészségű Bellini érezhetően kevesebb rokonszenvet táplált Bergamo híres szülötte iránt. Mert habár legelső találkozásuk után kedvezően nyilatkozott Donizetti személyes varázsáról („kellemes és egyszersmind méltóságteljes jelenség: vonzalmat és tiszteletet egyszerre ébreszt”), a közönség elismeréséért folytatott párharc hamarosan felülírta az első benyomásokat. „Teljességgel lehetetlen a barátság azonos mesterség művelői között” – tartotta a Norma szerzője, aki az ekkor már párizsi operaigazgatóként működő Rossinit

SCHUBERT / DONIZETTI

bizalmas leveleiben azzal vádolta, hogy vele szemben túlságosan pártolja Donizettit. Amikor pedig a korszak egyik jeles primadonnája, Adelaide Tosi egy számára nem eléggé előnyös Bellini-szólam kiigazításához éppen a riválistól kért tanácsot és segítséget, az érzékeny szerző valóságos összeesküvést emlegetett. Donizetti mindenesetre a kölcsönös nagyrabecsülés tudatában élt, és őszintén megrendült, amikor 1835 októberének első napjaiban megérkezett Nápolyba Bellini halálának híre. Az éppen a Lammermoori Lucia ősbemutatójának sikerét maga mögött tudó mester rögtön érdemi kifejezését kívánta adni tiszteletének és gyászának – méghozzá nem is csupán egyetlen zeneművel. Mindenekelőtt – kiadója, Giovanni Ricordi javaslatára – egy kantátát komponált Andrea Maffei versére, Lamento per la morte di Bellini címmel. („Rengeteg a munkám, de jelét kell adnom a Bellini iránt érzett barátságomnak – ez most minden másnál előbbre való.”) A legendás dívának, Maria Malibrannak ajánlott, zongorakíséretes mű nyomában megszületett egy Bellini-motívumokat feldolgozó zenekari tiszteletadás is (Sinfonia per orchestra sopra motivi di V. Bellini), 1835 októberében pedig hozzákezdett egy nagyszabású rekviemhez is, amely azonban az időhiány és a zeneszerző sürgető milánói kötelezettségei miatt befejezetlen – és Donizetti életében előadatlan – maradt. A Sanctus, Benedictus és Agnus Dei tételek nélkül maradt kompozíció kiadására és legelső megszólaltatására 1870-ben került sor, és a Requiem sokáig jószerint csak Donizettiévfordulókhoz kapcsolódva hangzott fel nyilvánosan (többnyire orgonakíséretes formában). A nápolyi konzervatóriumban megőrzött kézirat alapján a Pécsről elszármazott zeneszerző és zenetudós, Leskó Vilmos készítette elő a Ricordi cég számára a mű 1974-es kottakiadását, amelynek megjelentetése elvezetett a Requiem méltó (újra)felfedezéséhez. A szakrális és a teátrális stílust-hangvételt elegyítő, s a férfi szólisták között figyelemre méltó módon a tenor és a basszus mellett egy baritont is szerepeltető alkotás ma már Donizetti legjelentősebb nem operai szerzeményének számít. Olaszos dallambőség, hatásos hangszerelés és őszinte emelkedettség jellemzi az egy óránál is hos�szabb művet. És habár talán túlzás volna Verdi Requiemjéhez mérni, néhány részlete, így főként a Libera me-tétel mintha mégis a Donizetti örökébe lépő olasz operafejedelem halotti miséjének hangját előlegezné. Írta: László Ferenc

Fotó © Acosta

Fotó © Giancarlo Pradelli

Fotó © Igor Bakan

Speranza Scappucci, akinek képzésére a New York-i Juilliard School és a római Accademia di Santa Cecilia egyaránt büszke lehet, ma nemzedékének egyik legkeresettebb operadirigense. A liège-i Opéra Royal de Wallonie első vendégkarmestere Európa és az Egyesült Államok nagy operaházaiban is nélkülözhetetlen közreműködőnek számít, különösen az olasz repertoár területén. Scappucci ugyanakkor koncertkarmesterként is sok fellépést vállal, többek közt olyan együttesek élén, mint a Holland Rádiózenekar vagy a Liverpooli Filharmonikusok. Pasztircsák Polina rangos hazai és nemzetközi versenysikerekkel, így többek között a 2009-es Genfi Nemzetközi Énekversenyen aratott győzelmével indult pályáján, ma pedig már Európa-szerte sokat foglalkoztatott opera- és koncerténekes. A Magyar Állami Operaház 2016–17-es évadának kamaraénekese a Budapesti Wagnernapokon éppúgy fellépett már, mint Zürichben, Genfben, a karlsruhei Händel Fesztiválon vagy a gstaadi Menuhin Fesztiválon. Láng Dorottya csak néhány éve fejezte be tanulmányait, operaés koncerténekesként azonban a fiatal mezzoszoprán már jelentős debütálások sokaságával büszkélkedhet a bécsi Konzerthaustól a hamburgi Elbphilharmonie-ig, Mannheimtől a malmői operán át a bécsi Volksoperig. Máris igen széles repertoárján többek közt Mozart-, Verdi-, Mascagni-, Richard Strauss-, Britten-, Prokofjevés Janáček-operák szerepeit találhatjuk. Alekszej Tatarincev pályakezdése óta a moszkvai Novaja Opera társulatának tagja, egyúttal a két legfontosabb orosz operaház, a Bolsoj és a Mariinszkij rendszeres vendégművésze. Az orosz lírai tenor repertoárja Rossinitől Pucciniig ível, oratóriuménekesként, illetve egy orosz ortodox egyházi kórus szólistájaként pedig a versailles-i kastélyban, a New York-i Carnegie Hallban és a washingtoni Kennedy Centerben is fellépett már.

SCHUBERT / DONIZETTI

Fotó © Roberto Raisoni

Fotó © Éder Vera

Franco Vassallo, aki énekesi képzésével párhuzamosan irodalmi és filozófiai tanulmányokat is folytatott, 1997-ben robbant be az operavilágba: a Veronai Arénában a Falstaff Fordját énekelte Renato Bruson oldalán. A milánói születésű bariton karrierjének első éveit döntően mégis Rossini és a bel canto uralta, ám repertoárjára később számos nagy Verdi-baritonszerep, sőt tavaly immár a Tosca Scarpiája is felkerült. Az erős színpadi jelenlétű, s bevallottan a Sztanyiszlavszkij-módszerben is elmélyedő művész a világ vezető operaházainak visszatérő vendége. Kovács István 1997-ben kezdte operaszínpadi pályafutását, s Berlin, Torino, Strasbourg, Frankfurt, Róma, Bologna és Palermo operaházaiban is sikerrel szerepelt már. Az orvosi diplomával is rendelkező basszista a budapesti opera- és koncertélet állandó közreműködője, oratóriuménekesként fellépett többek között az Izraeli Filharmonikus Zenekarral, a lipcsei Gewandhaus zenekarával, a müncheni, a hamburgi és a stuttgarti rádiózenekarral.

A Magyar Rádió Énekkarát 1950-ben alapították, repertoárja a kezdetektől páratlanul gazdag: felöleli a klasszikus kórusmuzsika minden területét, beleértve az operaés oratóriumirodalmat, valamint a kortárs zene megannyi vokális alkotását. Az együttest az évtizedek során számtalan híres vendégkarmester vezényelte, így például Lamberto Gardelli, Lovro von Matačić, Kurt Masur, Yehudi Menuhin, Giuseppe Patanè, Helmuth Rilling és Jurij Szimonov. Vezető karnagya 2014 óta Pad Zoltán. A több mint egy évszázados múltra visszatekintő együttest 2007 óta Keller András karmester és hegedűművész irányítja, s a Concerto Budapest ma a hazai zenei élet egyik legizgalmasabb műhelyének számít. A kortárs zene megszólaltatása iránt különös elkötelezettséget tanúsító zenekar koncertjein olyan ünnepelt hangszeres szólisták lépnek fel imponáló gyakorisággal, mint Gidon Kremer, Jevgenyij Koroljov, Vagyim Repin, Borisz Berezovszkij vagy Khatia Buniatishvili.

Summary This concert features two works that are not particularly characteristic of their composers and that only became widely appreciated as treasures after their deaths. Franz Schubert finished his Symphony No. 1 on 28 October 1813 at the mere age of 16, so it is no wonder that it shows the influence of the great triad of Viennese classicists, although some of the ideas and formal solutions may also be familiar to listeners from the composer’s mature – or later instrumental – works. In the autumn of 1835, Gaetano Donizetti was sincerely shocked at the news of the death of his colleague and rival Vincenzo Bellini. Of the works composed to Bellini’s memory, the grandest in scale was the Requiem, which remained uncompleted and unperformed during Donizetti’s lifetime. Combining sacred and theatrical styles and atmospheres and noteworthy in how it features a baritone alongside the tenor and bass male soloists, the work has been deemed Donizetti’s most significant non-operatic composition for some time. Speranza Scappucci is one of the most sought-after opera conductors – from Vienna to the United States – of his generation, especially when it comes to the Italian repertoire. Polina Pasztircsák, the soprano soloist in the Requiem, triumphed at a succession of singing competitions early in her career, and now the Hungarian artist brings her wide repertoire to opera stages and oratorio and song concerts all over Europe. In spite of the fact that mezzo-soprano Dorottya Láng only finished her studies a few years ago, she can already boast a whole series of major débuts as an opera and concert singer, from the Wiener Konzerthaus and Hamburg’s Elbphilharmonie to Mannheim and the Malmö Opera. Russian lyric tenor Alexey Tatarintsev has performed a great many principal roles from the Italian and Russian repertoires, and not only at Moscow’s Bolshoi and the Mariinsky in Saint Petersburg: he is also a regular guest in Turin and at the Savonlinna Festival. Milan native Franco Vassallo’s early career was dominated by Rossini and bel canto, but more recently he has sung an entire set of Verdi’s baritone roles, including Scarpia in Tosca last year. With his powerful stage presence, he is a recurring guest in leading opera houses around the world. As an opera and oratorio singer, bass István Kovács is one of the most serviceable artists on the Budapest music scene and has made many appearances across Europe. The Hungarian Radio Choir, which will perform in the Requiem, has an incredibly rich repertoire ranging from classical choral works to the oratorio and opera literature, while Concerto Budapest is considered to be one of the most exciting workshops on the Hungarian symphony orchestra scene today.

SUMMARY

Erdődy Kamarazenekar

Koncertmester: Szefcsik Zsolt

2019. november 13.

Fotó © Thaler Tamás

Cécile McLorin Salvant & Sullivan Fortner

2019. november 18.

FELFEDEZÉSEK

Budafoki Dohnányi Zenekar

Közreműködik: Annelien Van Wauwe – klarinét Vezényel: Rajna Martin

2019. november 24. Annelien Van Wauwe Fotó © Christian Ruvolo

Bryn Terfel áriaestje

Közreműködik: a Magyar Állami Operaház Zenekara Vezényel: Gareth Jones

2019. december 18.

Magyar Állami Népi Együttes: Csodaváró betlehemes

Rendező-koreográfus: Mihályi Gábor

2019. december 21., 22.

ÚJÉVI KONCERT FIATALOKNAK

Haydn: A teremtés – részletek

Vezényel: Fischer Ádám

2020. január 1.

előzetes,

AJÁNLÓ

Stratégiai partnerünk:

Kiadta a Müpa Budapest Nonprofit Kft.

Stratégiai médiapartnerünk:

Felelős kiadó: Káel Csaba vezérigazgató Szerkesztette: Magyarszéky Dóra A címlapon: Speranza Scappucci Címlapfotó: Silvia Lelli A szerkesztés lezárult: 2019. október 24. A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Emberi Erőforrások Minisztériuma