2020. SZEPTEMBER 30.
RÁCZ ÖDÖN ÉS A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR 1
mupa.hu
30 September 2020 Béla Bartók National Concert Hall
ÖDÖN RÁCZ (DOUBLE BASS) AND THE FRANZ LISZT CHAMBER ORCHESTRA Mozart: Divertimento in D major, K. 136 1. Allegro 2. Andante 3. Presto Bottesini: Concerto for Double Bass No. 2 in B minor 1. Allegro 2. Andante 3. Allegro Bartók: Divertimento, Sz. 113, BB 118 1. Allegro non troppo 2. Molto adagio 3. Allegro assai The English summary is on page 10.
2
2020. szeptember 30. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
RÁCZ ÖDÖN (NAGYBŐGŐ) ÉS A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR Mozart: D-dúr divertimento, K. 136 I. Allegro II. Andante III. Presto Bottesini: II. (h-moll) nagybőgőverseny I. Allegro II. Andante III. Allegro Bartók: Divertimento, Sz. 113, BB 118 I. Allegro non troppo II. Molto adagio III. Allegro assai
3
„A muzsikus ugyanis, akinek az apja, a nagyapja, sőt már a dédapja is nagybőgős volt, boszorkányos mestere hangszerének, s a hallgató által máskor – bocsánatos felületességgel – brummogásként azonosított bőgőhang ezen a lemezen olyan árnyaltsággal szólal meg, amilyet korábban talán nem is tartottunk lehetségesnek. A hagyományosan a gordonkának tulajdonított emberlelkű ékesszólás ezen a felvételsorozaton a mélyebb hangú nagy testvér sajátja: a lassú tételek elmélyült és bölcsességet sugárzó hangvétele legalább annyira imponáló, mint Rácz oly agilis és a hangszer lehetőségeit végletekig kihasználó játéka a szélső tételekben, s különösen a finálékban” – írta László Ferenc Rácz Ödön és a Liszt Ferenc Kamarazenekar 2016-os lemezéről. Az együttműködés tehát nem új keletű. „A magyar Liszt Ferenc Kamarazenekar a világ egyik legjobbja ebben a műfajban. Nem rutinzenekar, amely csak ledarálja, ami a kottában van. Rugalmasak, a zenészeik egyenként is nagy művészek, szólisták, akik azonban csapatban is kiválóak. Száz százalékot tudtak teljesíteni, s nekem ez volt a legfontosabb” – mesélt a zenekar kiválasztásáról és a közös munkáról a nagybőgőművész. Rácz Ödön szavait támasztja alá az is, hogy a Johann Baptist Vanhal, Carl Ditters von Dittersdorf és Giovanni Bottesini műveiből álló korongot – akárcsak 2019-ben megjelent másik felvételüket, amelyen Bottesinin túl az argentin tangószerző, Astor Piazzolla és Nino Rota egy-egy darabja is szerepel – a Deutsche Grammophon rögzítette, ami még inkább kiemeli az eleve ritka és ezért a diszkográfiában különleges helyet elfoglaló szólónagybőgő-lemezek közül. De miért van olyan kevés szólónagybőgő-lemez? Egyáltalán miért olyan szűk a hangszer repertoárja? A nagybőgővel kapcsolatban fokozottan jellemző volt az az általános gyakorlat, mely szerint a zeneszerzők egy adott virtuóznak címezték darabjaikat, amikor egy-egy neves művész játéka és technikai képességei megihlették őket. A 18. századi osztrák, német, cseh és olasz udvarok zenekarainak kiváló nagybőgővirtuózai felkeltették a zeneszerzők érdeklődését, és az 1760-as évektől megjelentek a nekik készült szólódarabok (a legtöbbet közülük Magyarország és Ausztria területén írták). Nem sokkal később – elsőként Beethoven szimfóniáiban – a nagybőgő a zenekaron belül is levált a csellószólamról, hogy önálló életet kezdjen élni, és egyre fontosabb szerepet kapott a kamarazenében is. Időnként a nagybőgőművész maga vált komponistává – gondoljunk csak Bottesinire! –, hogy bemutathassa saját tudását. Ahogy azonban egy zenekarban is sokkal kevesebb nagybőgő van, mint hegedű, úgy inspiráló virtuózból sem akadhatott annyi, hogy a nekik írott művek száma felvegye a versenyt a hegedűsöknek szánt darabokéval. Ha felbukkant egy olyan tehetség, mint például Friedrich Pischelberger, akkor Haydn, Mozart, illetve már említett kvartettpartnereik, Vaňhal és Dittersdorf is kapva kaptak az alkalmon, hogy komponáljanak neki. A nagybőgő-irodalom megkerülhetetlen alakja, a már többször említett Giovanni Bottesini áll a mai hangverseny középpontjában is. A 19. századi itáliai zeneszerző és karmester elsőként csalt elő addig csak a hegedűre jellemző virtuozitást a nagybőgőből, megújította a hangszer 4
vonóhasználatát és új játéktechnikákat dolgozott ki. Mindez egy szerencsés véletlennek köszönhető, hiszen amikor a tizennégy éves Bottesini felvételt nyert a milánói konzervatóriumba, mindössze két hangszer közül választhatott, ő pedig – a fagottosok balszerencséjére – a nagybőgő mellett döntött. Tanulmányai elvégzése után hamar Európa-szerte ismert virtuóz vált belőle – „a nagybőgő Paganinijeként” is emlegették –, s mert a rendelkezésére álló repertoár szűknek bizonyult, Bottesini komponálni kezdett: már diplomakoncertjén is csupa saját művel állt színpadra. Operák, zenekari és kamaraművek, dalok és természetesen számos nagybőgőre írt szerzemény alkotja életművét. Némely darabja szinte játszhatatlanul nehéz – talán így akart visszavágni a nagybőgő sok évszázados mellőzéséért… Bottesini egyik legismertebb és legkedveltebb műve a h-moll nagybőgőverseny, amelyről egyszerre tudunk sokat és keveset. Nem tudni például, pontosan mikor komponálta a szerző, de hangszerelési jellegzetességeit figyelembe véve a kutatók a darab keletkezését az 1840-es évek közepére teszik, bár első előadására csak 1857-ben került sor. Négy változata maradt fent kéziratban, amelyekből kiderül: Bottesini eredetileg egytételesre tervezte a művet. Nem csoda hát, hogy a közönség a koncerteken gyakran megszegi az íratlan szabályt, és tapsban tör ki már az első tétel fináléja után. Ezt a virtuóz nyitányt követi a versenymű lassú tétele, amelyben az operaszerző Bottesini hangját hallhatjuk – a visszafogott zenekari kíséret felett megszólaló lágy és lírai nagybőgőszólam egy áriát idéz. A darabot virtuóz, lendületes és erőteljes finálé zárja, amelyben, ha jó előadást hallunk, fel sem tűnik, milyen lehetetlen kihívások elé állítja Bottesini a szólistát. Nemcsak a szólónagybőgő-irodalom története nyúlik vissza a 18. századig, de a divertimentóé is. A szerenáddal és notturnóval rokon, kis létszámú együttesre szánt kötetlen műfaj eredetileg a hallgatók és a zenészek szórakoztatására szolgált – ez volt a kor könnyűzenéje. A későbbi polgári otthonok és szalonok könnyed muzsikája eleinte csak a főúri udvarok kiváltsága volt, ahol szórakoztató zeneként igazi remekművek is születtek. Hieronymus von Colloredo salzburgi hercegérseknek például nem kisebb koncertmester-zeneszerzője volt, mint Wolfgang Amadeus Mozart, aki két itáliai utazása között, 1772-ben (tizenhat évesen) írta meg három, kvartett-divertimentónak is nevezett darabját. Mozart, aki ekkoriban kezdett barátkozni a vonósnégyes műfajával, kvartetten és vonószenekaron egyaránt előadható műveivel reflektált az olasz concertostílusra, miközben engedett Joseph és Michael Haydn hatásainak is – mindezt Lucio Silla című operájának komponálása közben, pihenésképpen. A „salzburgi szimfóniákként” is emlegetett darabok mindegyike háromtételes (nincs bennük menüett), „divertimento” műfajmegjelölésük nem a szerzőtől származik. A koncertet nyitó D-dúr divertimento szonátaformájú, élénk tétellel indul. Az első hegedű vezető szerepe, a tétel feldolgozási részének bővítése és részletessége, valamint a sok moduláció is a két Haydn hatását mutatja. Az előkék, váratlan ritmusok, a hegedűk tréfás 5
párbeszédei, a hirtelen regiszterváltások és a kicsit talán az operanyitányokat csúfoló motívumismételgetések az első ütemtől megalapozzák a mű szórakoztató hangulatát. Az olaszos dallamvilágú lassú tétel az andante (lépve, járva) tempójelzésnek és a háromnegyedes ütemmutatónak köszönhetően elegáns udvari tánc, menüett hangulatát kelti, de szerkezetileg – a triós forma helyett – két egyenlő részből áll, melyeket a kíséret lüktetése világosan elhatárol egymástól. A finálé egyfajta anti-függönyzenével indul: két háromhangos piano nyitómotívum után robban be a főrész. A halk akkordok visszatérése még nagyobb meglepetést okoz. Az ugyancsak jelentős kidolgozási résszel, sőt fúgaszerű szakasszal is rendelkező zárótétel Mozart legkönnyedebb zenéinek egyike. Míg egy-egy műfaj „aranykorában” az számít leleményes zeneszerzőnek, aki a kompozíciós szabályok kiskapuit megtalálva alkot a formai követelményeknek megfelelő, mégis rendhagyó és egyedi művet, addig a 20. században a régi hagyományok kötetlen kompozíciókba való belecsempészése válik izgalmassá. Nő a hangnemi szabadság, nincsenek strukturális elvárások, a zeneszerzők pedig egyre gyakrabban nyúlnak vissza a múlt műfajaihoz, hogy szimbolikus párbeszédet hozzanak létre tradíció és modernitás között. A Bázeli Kamarazenekar és vezetője, a 20. századi zene egyik legjelentősebb mecénása, Paul Sacher 1939-ben harmadszor rendelt darabot Bartók Bélától, és egyúttal nyugodt körülményeket is biztosított a munkához a svájci Saanen mellett bérelt kis házikóban, hogy a szerző mielőbb befejezhesse a komponálást. „Szerencsére jól ment a dolgozás, 15 nap alatt elkészültem vele” – számol be fiának Bartók a Divertimento különösen gyors megkomponálásáról. A kompozíciót maga Sacher mutatta be egy évvel később, a koncerten Ernst Křenek és Willy Burkhard egy-egy művének ősbemutatója szerepelt még. A megrendelővel folytatott rendszeres egyeztetés után „concerto-szerű, könnyen játszható, szvitjellegű vonószenekari mű” született. Sachernek írt egyik levelében Bartók így fogalmazott: „Egyébként valamiféle Concertino-val váltakozó Concerto grosso-ra gondolok; tudnom kellene azonban, hogy vannak-e a zenekarban megfelelő emberek a vonósnégyes szólókhoz (természetesen ezeknek a szólistáknak a szólama távolról sem volna olyan nehéz, mint a vonósnégyeseimé).” A Divertimento egy meglehetősen új, letisztult stílust mutat, amelyben Bartók visszanyúl a barokk concerto grosso műfajához, illetve szerkesztésmódjához, sőt tonalitás tekintetében is egy, a korábbinál jóval konszonánsabb hangot üt meg. Az első tétel alaphangvétele ritmikus, energikus, néptáncot idéző, a szonátaformát a könnyed divertimento-hang és annak harsány, kontrasztot teremtő megszakításai tagolják. A lassú tétel szinte vészjósló, a bartóki „éjszakazenék” világát idézi, amelyből kiérződik a közelgő második világháború előszele, de Bartók nagybeteg édesanyjára is gondolhatunk, aki néhány hónappal a mű befejezése után halt meg (ekkor döntöttek Bartókék az emigráció mellett). A Molto adagióban a drámai kitörés egy kéthangos motívumban nyilvánul meg, amely a tétel végéig meg-megszakítja az elégikus 6
zenei anyagot. Kroó György szerint ez a zene „háborús látomás, rettentő előérzet”, amely után a finálé szokatlanul felszabadultnak, szinte vidámnak tűnik. A féktelen muzsika népzeneszerű és egyben a mozarti divertimentók önfeledt hangvételét idézi – keretet adva a mai koncertnek. Írta: Mona Dániel és Tóth Endre
7
Fotó © Max Parovsky
Rácz Ödön zenész-, sőt nagybőgős családból származik, hiszen édesapja és nagyapja is a hangszer kiválósága, dédapját pedig sokan a Délibábos Hortobágyon című nóta szerzőjeként ismerik. Rácz tizenhat évesen készítette első szólólemezét, 2000-ben pedig az Euro Grand Prix Nemzetközi Zenei Fesztiválon alapozta meg máig töretlen hírnevét. 2002-ben elnyerte a Joseph Prunner Nemzetközi Nagybőgőverseny zsűrijének különdíját. Két évvel később tagja lett a Bécsi Állami Operaház zenekarának, 2009 óta pedig a világ egyik legjobb együttese, a Bécsi Filharmonikusok szólónagybőgőse. The Philharmonics néven kamaraformációt alapított a zenekar néhány szólistájával. Megihlette Eötvös Péter zeneszerzőt, fellépett Zubin Mehta, Riccardo Muti, Daniel Barenboim és Gustavo Dudamel vezénylete alatt, illetve a Müncheni Kamarazenekar, a Bajor Rádió Zenekara és a Bergeni Filharmonikusok kíséretével is. 8
Az 1963-ban alapított Liszt Ferenc Kamarazenekar műfajának világklasszisa. Generációs váltások, megújulási periódusok után is őrzi kimagasló művészi színvonalát és sokoldalúságát, újra és újra kiérdemelve a közönség rokonszenvét és a zenésztársadalom elismerését. Közel hat évtized alatt a zenekar több korszak legkiválóbb szólistáival, a világ legjelentősebb hangversenytermeiben lépett fel. Az együttes az elmúlt években Tfirst Péter koncertmester irányításával, a megszokott magas szintű művészi interpretáció és az elismerten egyedi hangzás mellett a 21. századi előadó-művészeti kihívásoknak megfelelő, szuggesztív előadásmódra törekszik. Várdai István csellóművésszel, a zenekar művészeti igazgatójával együtt vallják: a klasszikus zene fiatalos, energiákkal telített, izgalmas koncertekkel hódíthatja meg az új generációkat.
Fotó © Mudra László
SUMMARY Ödön Rácz and the Franz Liszt Chamber Orchestra first collaborated in 2016, when they made a joint album together for Deutsche Grammophon, and in 2019, they recorded more works for the label, including pieces by Astor Piazzolla and Nino Rota. What made these recordings so remarkable is the paucity – owing to the slender repertoire of works featuring a solo double bass – of records employing this configuration of musicians. The 18th century nevertheless saw a surprising surge in new literature for the instrument, composers – Johann Baptist Vanhal, Carl Ditters von Dittersdorf, and even Haydn and Mozart – dedicated works to virtuoso bass players. In the 19th century there have also been the virtuosos of the instrument who composed music for their own use, including Giovanni Bottesini, the “Paganini of the double bass”. Also its greatest innovator, he is credited with inventing previously unknown techniques and brand-new methods of handling the bow as well as with unmatched virtuosity, while also being the one to introduce the sensitive, singing sound of the instrument. His Concerto for Double Bass No. 2 in B minor combines incredible technical challenges with operatic melody and lyricism. The opening movement – which was originally intended to constitute the entire work – prompts the audience to burst immediately into applause, even though a true aria and an animated finale are still yet to come. Wolfgang Amadeus Mozart also broke new ground when he elevated the divertimento, a form of popular music of the era essentially intended to entertain the nobility, to his own level as a composer. The three “Salzburg symphonies” he wrote at age 16 reflect the concerto style he discovered in Italy and also reveal the influence of Joseph and Michael Haydn. The Divertimento in D major opening the concert starts with a vibrant movement in sonata form, laden with musical tricks from the first bar on. The minuet-like middle movement, Italian in its melodic world, is followed by a finale rich in surprises, rounding out the work with some of the lightest music Mozart ever wrote. Béla Bartók evokes this Mozartean world in the closing movement of the Divertimento he wrote for string orchestra, in which the concerto reaches back to the genre of the Baroque concerto grosso and its structure, and even in terms of tonality, it strikes a much more consonant sound than heard previously, while remaining Bartókian throughout. Commissioned by the Basler Kammerorchester and its head, Paul Sacher, one of the leading patrons of the 20th century, the work was written in 1939. The unusually carefree Mozartean finale is preceded by a rhythmic first movement evoking folk dance and a portentous slow movement, perhaps inspired by the composer’s personal life, that can be classified into the world of “night music”.
10
KÖZÖSSÉGI MÉDIA
KÖVESS MINKET ONLINE IS!
mupa.hu
ELŐZETES AJÁNLÓ
2020. október 3.
MAGYAR ÁLLAMI NÉPI EGYÜTTES: EZERARCÚ DÉLVIDÉK Együttesvezető: Mihályi Gábor
Fotó © Nagy Attila, Müpa
2020. október 4.
MATINÉKONCERTEK
ALAPÉRZELMEK A ZENÉBEN – HARAG Közreműködik: Szélpál Szilveszter – ének, műsorvezető, Süle Dalma – ének, Palojtay János – zongora, Budapesti Vonósok Vezényel: Dobszay Péter
Dobszay Péter Fotó © Várady Nikolett
2020. október 6.
FRANKL PÉTER 85 Közeműködik: Baráti Kristóf – hegedű, Perényi Miklós, Várdai István – cselló, Budapesti Vonósok (hangversenymester: Rolla János)
12
12
Fotó © Szemkeő András, Müpa
2020. október 11.
CAFe BUDAPEST KORTÁRS MŰVÉSZETI FESZTIVÁL
ÚJ MAGYAR ZENEI FÓRUM 2020
A nagyzenekari kategória döntője, díjkiosztó és gálakoncert Fotó © Kotschy Gábor, Müpa
Közeműködik: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Vezényel: Vajda Gergely
2020. október 26.
LITERÁRIUM
FEHÉR BOLDIZSÁR-EST Közreműködik: Jánossy Lajos – műsorvezető, dj Arab – lemezlovas, Hevér Gábor – színművész
Fehér Boldizsár Fotó © Szilágyi Lenke
2020. október 27.
JAZZLEGENDÁK A LEXUS TÁMOGATÁSÁVAL
OLÁH KÁLMÁN: MODERN RENAISSANCE Fotó © Szalóky Béla
Közeműködik: John Patitucci – bőgő, Balázs Elemér – dob Tony Lakatos – szaxofon, Óbudai Danubia Zenekar Vezényel: Kovács László 13
14
MÜPA HŰSÉGPROGRAM
MINDIG TÖBBET ADUNK!
Csatlakozzon Ön is, gyűjtsön pontokat, élvezze a kedvezményeket és a plusz élményeket!
mupa.hu
Müpa Budapest Nonprofit Kft. 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1. Központi információ: Tel.: (+36 1) 555 3000 E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu A címlapon: Rácz Ödön © Max Parovsky Nyitvatartás Aktuális nyitvatartásunkról tájékozódjon a www.mupa.hu weboldalon. A szerkesztés lezárult: 2020. szeptember 25. A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!
Stratégiai partnerünk:
A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.
mupa.hu