Müpa Műsorfüzet - Philippe Herreweghe és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar (2020.11.17.)

2020.

NOVEMBER 17.

PHILIPPE HERREWEGHE ÉS A NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR 1

mupa.hu

2

17 November 2020 Béla Bartók National Concert Hall

PHILIPPE HERREWEGHE AND THE HUNGARIAN NATIONAL PHILHARMONIC Beethoven: Symphony No. 2 in D major, Op. 36 1. Adagio molto – Allegro con brio 2. Larghetto 3. Scherzo: Allegro 4. Allegro molto Beethoven: Symphony No. 5 in C minor (‘Fate’), Op. 67 1. Allegro con brio 2. Andante con moto 3. Allegro 4. Allegro

2020. november 17.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

PHILIPPE HERREWEGHE ÉS A NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR Beethoven: II. (D-dúr) szimfónia, op. 36 I. Adagio molto – Allegro con brio II. Larghetto III. Scherzo: Allegro IV. Allegro molto Beethoven: V. (c-moll, „Sors”) szimfónia, op. 67 I. Allegro con brio II. Andante con moto III. Allegro IV. Allegro

The English summary is on page 8.

3

A 250 éve Bonnban született Ludwig van Beethoven (1770–1827) kilenc szimfóniája a zenetörténet egyik legismertebb műcsoportja. E kompozíciók hatalmas jelentőségére a világ már keletkezésük idején ráébredt, s a szimfóniák vonulatát azóta is az emberi szellem egyik legfontosabb teljesítményeként tartjuk számon. Alapművek ezek, melyeket minden generáció újra és újra meghallgat. A bécsi klasszikus és a romantikus korszak határán születtek 1800 és 1824 között, s így zenei nyelvük, hangzásuk, kifejezésmódjuk izgalmasan példázza a két stílus közötti átmenetet. Ugyanakkor tartalmuk korok fölötti és mindenkihez szóló. Olyan kérdéseken gondolkodhatunk el hallgatásuk közben, mint a hagyomány és az újítás viszonya, a hős fogalma, a sorsunkkal vívott küzdelem célja és értelme, ember és természet kapcsolata, a mámor szerepe az emberi életben, az öröm, a hit, az ember vágya a természetfeletti, az örökkévaló iránt.

A szimfóniák arról is szólnak, hogyan jeleníti meg és artikulálja a nagy művészet az indulatokat, hogyan fejezi ki a zene a szeretetet, hogyan bátorít, hogyan kelt félelmet, hogyan tombol. Beethoven-szimfóniákat hallgatni: a létezés mesterkurzusa. Ám nem mindenkinek kell együtt töprengenie Beethovennel: aki csupán szépségre vágyik, megteheti, hogy gondolatok nélkül lubickol a hangok hullámaiban, sodortatva magát a zene folyamával.

Beethoven szimfóniái között hagyományosan a páratlan számúak élvezik a legnagyobb népszerűséget: a III. (Eroica), az V. („Sors”), a VII. és a IX. A párosak: a II., a IV. és a VIII. kevésbé ünnepelt (a VI. kivétel – az páros számú is, népszerű is), holott e három mű is rendkívüli kvalitású, ráadásul hasonló tulajdonságok jellemzik őket: áttetsző textúra, derű, könnyedség, humor, energia. Az I. szimfónia a jelentőségteljes belépő, a műfaj birtokbavétele, a VI. (Sinfonia pastorale) pedig a Beethovennél oly ritka harmónia jegyében született: ember és természet ölelkezését példázza. A III., az V., a VI., a VII. és a IX. a romantika felé mutat, az I., a II., a IV. és a VIII. kompozíciós megoldásaiban több a klasszikus elem. Forradalmi jelentőségű a műfajt megújító IX. szimfónia, amely kórust és négy szólistát is foglalkoztató zárótételében Schiller Örömódáját dolgozza fel.

A fényes D-dúr hangnemű II. szimfóniát Beethoven 1801/1802-ben írta a Bécs melletti Heiligenstadtban, s a Lichnowsky hercegnek ajánlott mű bemutatója egy szerzői esten zajlott le 1803. április 5-én a Theater an der Wienben. Sokan tették már fel a kérdést: mi magyarázza, hogy a szimfónia felhőtlen derűje szöges ellentétben áll a megsüketülés rémével szembenéző Beethoven ekkoriban keletkezett Heiligenstadti végrendeletének kétségbeesett tónusával? Hiteles magyarázat nincs, Bartha Dénes (Beethoven és kilenc szimfóniája) azt feltételezi, a szimfónia már készen állt, mikor a végrendelet megszületett. Tény: a II. szimfónia, Beethoven utolsó hagyományos, „klasszikus” műve e műfajban, csupa életkedv és energia.

A nyitó Allegrónak még van lassú bevezetése, de a könnyed hangvételű, rugalmas ritmikájú, délceg hangsúlyokkal teli tétel egyéb tulajdonságai már megsejtetik a későbbi szimfóniákban 4

kibontakozó érett beethoveni megszólalásmódot: elsősorban a szimfonikus hangzás tágasságával és zamatával, no meg a telivér indulatokkal, amelyek már sokszor túlmutatnak egy mozarti–haydni értelemben vett klasszikus szimfónia lehetőségein. A szélesen éneklő főtémájú, A-dúr Larghetto Beethoven egyik leghosszabb szimfonikus lassú tétele, népies hatásokkal. Figyelemreméltók a tétel hirtelen moll elborulásai, s hasonló érdekességeket rejt az első hegedű rendkívül beszédes szólama, amely tagolt, cirkalmas, aprólékos kidolgozású, és sokféle ritmikai mozgástípust mutat be a kivételes gazdagságú tétel legfőbb zenei információhordozójaként. A pergő Scherzo ezúttal már neve szerint is az – Beethoven nem nevezi Menuettónak, mint az I. szimfónia hasonló tételét. Karaktere teljes mértékben megfelel egy zenei „tréfa” követelményeinek: a zeneszerző hangos-halk kontrasztokkal, felelgetéssel, meglepetéselemekkel szórakoztatja közönségét – ez a „szórakoztatás” persze a lehető legmagasabb rendű, gesztusvilágában pedig egy jókedvű, sőt duhaj óriás mulatozásához illik. A fináléban mintha továbbra is ez az óriás ülne örömünnepet: rendkívül erőteljes zenei megnyilvánulásoknak vagyunk tanúi, a tétel zenei mozdulatai sokszor vaskosak, nyersek, a hangzás a szimfonikus zenekar dús, telt zengésének összes lehetőségét kihasználja.

Mindenekfelett pedig uralkodó a tételben a túláradó, szinte mámoros életigenlés. A II. szimfónia hallgatója a zenéből aligha sejti meg, milyen szenvedéseket élt át Beethoven ez idő tájt.

A II. és az V. szimfónia között keletkezett két másik közül a Harmadik látványos dimenzióváltás a műfaj történetében. A szimfonikus hangzás erősebb és tágasabb, a gesztus- és hangsúlyrendszer színpadiasabb, a terjedelem epikusabb lesz, valamint megjelenik a hős fogalma, az emberé, akinek formátuma eltér a hétköznapitól. Az Eroica fontos lépés a programzene felé: a címben a hősi jelző mozgósítja a képzeletet, azt sugallva, hogy megfogalmazzuk, melyik tételben mi történik fantáziánk ideális Hősével. Az 1806-ban komponált IV. szimfónia az Eroica terjedelméhez, hangzásdimenzióihoz, műfaji újításaihoz képest kevésbé merész, és lendületes, életvidám karakterében is a II. szimfónia gondolkodásmódját folytatja, ám gesztusainak ereje, indulatainak felszabadultsága, kontrasztjainak nagysága már az Eroicában elért vívmányokból is sokat kamatoztat.

Ha az Eroica-szimfóniával Beethoven jelentős lépést tett előre a programzene irányában, akkor az V. („Sors”) szimfónia hasonlóan nagy és elhatározó elmozdulást reprezentál a szimfonikus költemény és a monotematikus gondolkodásmód, illetve az úgynevezett tématranszformáció (többek közt Liszt által előszeretettel alkalmazott) kompozíciós metódusa felé. Ez az 1804 és 1808 között keletkezett, első alkalommal 1808. december 22-én, Beethoven leghíresebb – maratoni – szerzői estjén, a fűtetlen Theater an der Wienben a Hatodikkal együtt közönség elé kerülő szimfónia a zeneirodalom egyik legismertebb, legnépszerűbb, legtöbbet idézett alkotása. Bár ugyanúgy mellékneve van, mint az Eroica- és a Pastorale5

szimfóniának, azokkal ellentétben ez az elnevezés nem Beethoventől származik – azaz nem bizonyítottan tőle. Titkárától és mindenesétől, a nem éppen szavahihetőségéről híres Anton Schindlertől tudja úgy az utókor, hogy Beethoven állítólag ezt mondta a híres nyolchangos nyitódallam eljátszásakor: „Így kopog a sors az ajtón!” Mondta vagy nem, titok marad, a közönség azonban kapva kapott az értelmezési lehetőségen, és egyszer s mindenkorra úgy döntött: az V. szimfónia a Sors-szimfónia – akár így gondolta Beethoven, akár nem.

Ez a döntés azért lehetett ilyen határozott, és ami fontosabb: azért nem tesz erőszakot a mű szellemén, mert a zene tartalma az értelmezést teljes mértékben lehetővé teszi. Ezt a szimfóniát valóban hallgathatjuk úgy, mint olyan művet, amelyben egy sorsával megküzdő ember útját követjük az elkeseredett harctól (Allegro con brio) a hit és elszántság patetikus megvallásának büszke és átszellemült indulóján (Andante con moto) és a fenyegető sors újbóli, figyelmeztető mementóján (Scherzo: Allegro) át a diadalittas győzelemig (Allegro).

Ami a nyitótétel hallgatásakor bizonyosan feltűnik: a zene legfőbb alkotóeleme egy nagyon kis egység, egy négyhangos motívum – már a nyolchangos bővebb változat is annak továbbfejlesztett alakja. Tulajdonképpen egyetlen lefelé mozduló terclépés az egész, amelyből azután a nyolchangos változatban két egymást (zenei műszóval: szekvenciálisan) követő terc lesz.

Meghatározó még a monomániásan makacs nyolcadlüktetés és az ismétlés rendkívüli fontossága. Ebből a három elemből építi fel Beethoven a tétel struktúráját, melynek fő összetartója a csillapíthatatlanul ádáz indulat. Az Asz-dúr lassú tételben döntő fontosságú a zene lépő karaktere – és a himnikus emelkedettség. Mintha Beethoven azt mondaná: felszegett fejjel, büszkén és dacosan, minden megpróbáltatásra készen menetelünk az Élet útján. Mint az egész V. szimfóniának, ennek a tételnek is döntő eleme a pátosz – és ez a pátosz hiteles.

A scherzo egyik legfőbb jellegzetessége, hogy zenéje démoni karakterű, fenyegető és szorongást keltő, s ez a profil megfelel a zene tematikus tartalmának: annak, hogy itt emlékeztetőként ismét megjelenik a nyitótétel anyaga, mely hol riasztó mormolásként, hol kopogásként az Andantéban is hallható volt. Végül a finálé a kivívott győzelem mámorát énekli meg – és valóban az éneklésre utal, hogy az Andante után a zene itt a rövid, szaggatott motivikus egységekről ismét a szélesebben kibontott tematikus felületekre vált. Lényeges, hogy mint a szimfónia egészében, ismét csak drámával van dolgunk, hiszen a tétel egy ponton röviden visszaidézi a scherzo fenyegető zenéjét. Persze ez is sugallat: aki győzelmet aratott, soha ne feledje, mindezért milyen próbatételeket kellett elviselnie.

Fontos, hogy az V. szimfónia az Eroica után ismét egy hőst állít középpontba; fontos, hogy a nyitótétel témája átalakított formában minden későbbi tételben ismét hallható, és fontos, hogy a scherzo hangfolyama szünet nélkül, egy rendkívül hatásos, drámai fokozás átvezetésével ömlik bele a fináléba. Az V. szimfónia modern mű, a jövő újfajta zenei gondolkodásának merész előhírnöke. Írta: Csengery Kristóf 6

Fotó © Matthias Baus

Philippe Herreweghe a Belgium flamand részén található, történelmi jelentőségű Gent városában született, ahol zenei tanulmányai mellett egyetemi végzettséget is szerzett.

Az elmúlt évtizedekben több zenei együttest is alapított, mindig az általa megcélzott repertoárnak megfelelő profillal: először a Collegium Vocale Gent jött létre, majd a párizsi székhelyű La Chapelle Royale, végül az Orchestre des Champs-Élysées. Herreweghe ma már a világ egyik legelismertebb dirigense, akinek egyéni olvasatait díjak kísérik, új terveit, projektjeit pedig nagy várakozás övezi. Művészi szabadságának megőrzése érdekében saját lemezkiadót is alapított, amellyel tovább bővíti izgalmas és sokszínű repertoárját.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar közel egy évszázada működő együttes, jogelődjét Székesfővárosi Zenekar néven hozták létre 1923-ban. Ferencsik János több mint három évtizedet, később Kobajasi Kenicsiró tíz évet töltött el az élén. Őt Kocsis Zoltán követte 1997-ben, akinek keze alatt a művészileg megújuló együttes repertoárja olyan hiánypótló művekkel bővült ki, mint Richard Strauss, Debussy, Ravel, Schönberg, valamint 20. századi és kortárs magyar szerzők alkotásai, de Bartók zenéje is hangsúlyosan érvényesült a műsorpolitikában. A zenekart – testvéregyüttesével, a Nemzeti Énekkarral – a Müpa tavaly az évad együttesének választotta.

7 Fotó © Csibi Szilvia, Müpa

SUMMARY The nine symphonies written by Ludwig van Beethoven (1770–1827), who was born in Bonn 250 years ago, make up one of the best known bodies of work in music history.

The world realised their enormous significance even in the time when they were written, and they have been considered one of the most important achievements of the human spirit ever since. Listening to them leads one to think of questions like the relationship between tradition and innovation, the concept of the hero, the aim and meaning of the struggle against fate, mankind’s connection to nature, the role of ecstasy in human life, joy, faith, love and our longing for the supernatural and the eternal. Tonight’s programme presents two of the nine: the somewhat rarely heard Symphony No. 2 and one of the best known, most popular and most frequently quoted works of all, the Symphony No. 5.

Performing them will be the Hungarian National Philharmonic, founded in 1923 and “Ensemble of the Season” at Müpa Budapest in 2019/20, and Philippe Herreweghe, one of the most acclaimed conductors in the world today and the recipient of many awards for his unique interpretations.

Written in the bright key of D major, the Second Symphony is Beethoven’s last traditional “Classical” work in the genre and is full of joie de vivre and energy. While the opening Allegro still commences with a slow introduction, this light and flexibly rhythmic movement full of stately accents prefigures the mature Beethoven style that would evolve in later symphonies. With its broadly lyrical main theme, the A major Larghetto is one of Beethoven’s longest slow movements, while the Scherzo, spinning with folk influences, is now also exactly that in name as well, no longer labelled a Menuetto, like in the First Symphony.

Dominating the finale is an overflowing, almost intoxicating affirmation of life, with the sound taking advantage of all the possibilities of the rich and full resonance that a symphony orchestra has to offer. Beethoven wrote the work in Heiligenstadt, near Vienna, in 1801/02, and the listener hardly suspects from the music what sufferings the composer was experiencing around this time as he faced the horror of deafness.

The “Fate” sobriquet attached to the Fifth Symphony does not – or at least is not proven to do so – originate with the composer himself. According to his secretary and assistant Anton Schindler, not known to posterity for his credibility – Beethoven remarked that the famous eight-note introductory melody was the sound of “fate knocking at the door”.

Whether he actually said this or not remains a secret, but this is one way to listen to the symphony: a work in which we follow a man struggling against fate as he progresses from the despair of the battle through a proud and transcendent march professing, with great pathos, both faith and dedication, until he reaches – but not before encountering once again a new and menacing reminder of destiny – an exultant triumph.

8

www.infostart.hu

9

Müpa Budapest Nonprofit Kft. 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.

Központi információ: Tel.: (+36 1) 555 3000 E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu Címlapfotó: © Michiel Hendryckx Nyitvatartás Aktuális nyitvatartásunkról tájékozódjon a www.mupa.hu weboldalon.

A szerkesztés lezárult: 2020. november 12.

A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!

Stratégiai partnerünk:

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

mupa.hu