2021. JÚNIUS 11.
HELSINKI BAROQUE ORCHESTRA 1
mupa.hu
11 June 2021
HELSINKI BAROQUE ORCHESTRA Conductor: Aapo Häkkinen Schumann: Genoveva – overture, Op. 81 Liszt: Orpheus – symphonic poem Liszt: Prometheus – symphonic poem Sibelius: Improvisation for Orchestra (‘La tristesse du printemps’ – early version of Vårsång), Op. 16
The English summary is on page 11. The broadcast is a co-production of the Helsinki Baroque Orchestra and Müpa Budapest.
2
2021. június 11.
HELSINKI BAROQUE ORCHESTRA Vezényel: Aapo Häkkinen Schumann: Genovéva – nyitány, op. 81 Liszt: Orpheus – szimfonikus költemény Liszt: Prometheus – szimfonikus költemény Sibelius: Improvizáció zenekarra („La tristesse du printemps” – a Tavaszi dal korai változata), op. 16
A közvetítés a Helsinki Baroque Orchestra és a Müpa együttműködésében valósul meg.
3
„Tudja-e Ön, hogy mi az én művészi imádságom minden áldott reggel és este? A német opera. Tennem kell érte.” Ez az elkötelezett önvallomás – bármilyen meglepőnek tűnhet is első pillantásra – Robert Schumanntól (1810–1856) származik. Pályafutását ugyanis végigkísérte az operával való foglalatoskodás: tervek, témakeresések, ambiciózusan megkezdett, majd letörten félbehagyott vázlatok, illetve az opera műfajához, azon belül is mindenekelőtt a német operához kapcsolódó elméleti-kritikusi eszmefuttatások sora. Befejezett operája azonban mindössze egyetlenegy van: az 1847 áprilisa és 1848 augusztusa között elkészült Genovéva. A témaválasztás az ismert középkori legendán alapult, egy brabanti palotagrófné, Genovéva történetén, akit igaztalanul házastársi hűtlenséggel vádoltak meg, s aki kisfiával együtt hat esztendőt töltött az Ardennek egyik barlangjában rejtőzve, mígnem ártatlanságára fény derült. Schumann a sokféle feldolgozásban továbbformált toposzból a „deutsches Weib” fennkölt példázatát kívánta megalkotni, s miután a librettó megírására felkért költő (és festő), Robert Reinick alkalmatlannak bizonyult a feladat elvégzésére, operája szövegkönyvét végül saját maga állította össze. A mű ősbemutatójára 1850. június 25-én a lipcsei Stadttheaterben került sor, de a szerző által vezényelt előadás langyos fogadtatásra talált. Mindössze még két alkalommal játszották itt a Genovévát, azután az opera, Schumann számára érzékeny lelki és egzisztenciális megrázkódtatást okozva, lekerült a műsorról. S habár Liszt Ferenc 1855-ben még színre vitette Weimarban az ekkor már nagybeteg pályatárs alkotását, az sem itt, sem másutt nem tudott igazi sikert aratni. Ahogyan a Schumann iránt amúgy jóindulatúan elfogult tanítvány, Louis Ehlert megfogalmazta a Genovéva sokak által fölismerni vélt alapproblémáját: „Minden, csak nem opera.” Az ezredvégen azután a mű Nikolaus Harnoncourt személyében nagy hatású pártfogóra lelt, s azóta mind több helyen mutatják be a Genovévát. (Eredetileg ilyen, felfedeztető szándékú bemutatóra készült a Müpa is, amikor Aapo Häkkinen és a Helsinki Baroque Orchestra fellépését eltervezte.) A Genovéva nyitánya mindazonáltal nem osztozott az opera egészének majd’ másfél évszázados mellőzöttségében. A Schumann által mindjárt 1847 áprilisában sietve felvázolt zenekari szám ugyanis kezdettől fogva népszerűnek bizonyult, s koncertdarabként hamar önálló életre kelt. Az opera történetének ívét sűrítetten már ebben a nyitányban is ott lelhetjük, hiszen a baljósan komor lassú bevezetés a méltatlanul megvádolt, ártatlan hősnő gyötrelmét és szépségét egyaránt megsejteti velünk, a rákövetkező Allegro szakasz pedig a romantikus drámaiság elmaradhatatlanul szenvedélyes és viharos hangulatát idézi. Végül a moll hangnem fényes dúrba vált át, érzékeltetve a diadalmas felmagasztosulást, amely az opera zárójelenetében Genovévának megérdemelten osztályrészéül jut. Liszt Ferenc (1811–1886) és pályafutásának meghatározó weimari korszaka kerül a középpontba a koncert két középső számával, a zeneszerző által megteremtett szimfonikus költemény két reprezentatív alkotásával. Az előbb felhangzó Orpheus első alakjában egy ünnepi operaelőadás alkalmi bevezetőjéül, előjátékául szolgált. 1854. február 16-án ugyanis az előző évben 4
megözvegyült nagyhercegné, Maria Pavlovna tiszteletére és születésnapjának megünneplésére Gluck operája, az Orfeusz és Euridiké került a weimari közönség elé – Liszt vezénylete alatt, elő- és utójátékkal keretezve. Ugyanezen év novemberében azután már önálló szimfonikus költeményként nyert új formát és került bemutatásra a liszti Orpheus, amely azután 1856ban nyomtatásban is megjelent. Méghozzá előszó kíséretében, amely azonban nem kínált programot, vagyis a mű zenei formájára és folyamatára vonatkozó értelmező, programatikus utalásokat. Ehelyett inkább az inspiráció fogantatását fogalmazta meg, emelkedetten vallomásos szavakkal: „Egy alkalommal Gluck Orfeuszát kellett vezényelnünk. A próbák alatt szinte lehetetlen volt, hogy gondolataink [...] ne arra a másik Orfeuszra terelődjenek, akinek a neve oly fenségesen és harmonikusan lebeg a görögség egyik legköltőibb mítosza fölött. Gondolatban viszontláttuk a Louvre gyűjteményének egyik etruszk vázáját, amely az első költő-muzsikust ábrázolja, csillagos köntösbe öltözve, homlokán a titokzatos királyi pánttal, ajkai isteni szavakra és dalokra nyílva, miközben szép hosszú, kecses ujjaival erőteljesen pengeti hárfája húrjait.” Figyelemreméltó jellegzetességet emelt ki Liszt abban az 1856-os levelében, amelyet a szimfonikus költemény stettini (ma Szczecin, Lengyelország) megszólaltatására készülő Alexander Ritternek küldött: „…belegondolt-e, hogy az Orpheusnak voltaképpen nincs összefüggő témája, s egyszerűen öröm és fájdalom között lebeg, a művészet engesztelő hatását lehelve...” Az isteni dalnok szellemében, mondhatni kötelezően hárfaszóval induló kompozíció ugyanis valóban másként épült fel, mint a szimfonikus költemények túlnyomó része, s megannyi más liszti kompozíció. Az olykor akár radikálisan eltérő karakterű témavariánsok jelenléte és a fokozás hatáseleme helyett e zenekari műben hasonló hangulatú dallamok fűződnek egymáshoz. S ahogyan azt a művet elemző Papp Márta megfogalmazta: az Orpheus voltaképpeni főtémájának „egyetlen jellegzetes vonása a kezdet lehajló kvintlépése, amely egy melodikus zárlati gesztusban oldódik fel. Három alapsejtből: a kürtök hangismétléséből, a kvintlépésből és a zárlati dallamfordulatból nő ki a teljes kompozíció.” A program másik Liszt-száma, vagyis a Prometheus szimfonikus költemény a zeneszerzőnek ugyanezt az alkotói szakaszát képviseli, keletkezéstörténetének és témaválasztásának hasonlóságával éppúgy, mint belső, kompozíciós különbségeivel. A kezdet kezdetén itt is egy alkalmi művet találhatunk, amelynek elkészülte a lehető legszorosabban kapcsolódott Weimar művészeti életéhez, a hercegi székhelynek a város(ka) méreteit jócskán meghaladó kulturális jelentőségéhez és ambícióihoz. 1850 késő nyarán ugyanis Johann Gottfried Herder emlékének szentelt többnapos művészeti ünnepséget rendeztek itt – a költő-filozófus születésének 106. (!) évfordulója apropóján. Ez az emlékműavatást is ígérő weimari fesztivál augusztus 24-e estéjén hangversennyel indult, melynek karmestere természetesen Liszt volt. S éppily magától értetődően szerepeltek az est programján az udvari karmester alkalmi szerzeményei is: a herderi Megszabadított Prométheusz néhány részletének megzenésítése vegyeskarra és zenekarra, illetve a nyitó zenekari szám, amelyből utóbb aztán a Prometheus szimfonikus költemény vált. A hangszerelés munkáját ekkor még jórészt Liszt hasznos segítőtársa, Joachim Raff végezte. 5
A zeneszerző azonban az elkövetkező pár év során maga is mesterien elsajátította a hangszerelés fortélyait, így amikor öt év múltán a nyitányból kialakított szimfonikus költemény először közönség elé került Braunschweigben, az már teljes egészében Liszt munkája volt. A Prometheus ősbemutatóján épp az Orpheus volt a másik mű, amelyet Liszt vezényelt, s mivel mindkét kompozíció modern zenedarabnak számított, a szerző-karmester a korban szokatlan módon hangszercsoportonkénti próbákat kért: „A játékosok kitűnően viszonyultak hozzám, és nekem könnyű volt a legteljesebb udvariasságot és nyájasságot megőrizni.” A komponista ezeket a sorokat élettársának, Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnének írta „komoly sikerű” vendégszerepléséről. Egy évvel később e hölgynek szólt a mű kottakiadásának ajánlása is, s Carolyne nevét annál is indokoltabb megemlíteni, mivel bizonyítottan komoly alkotótársi része volt a liszti szimfonikus költemények előszavainak megírásában, így az emberiséget a tűzzel megajándékozó titánról elnevezett mű „programjának” (utólagos) megfogalmazásában is: „Elegendő, hogy a zene magába olvassza mindazokat az érzéseket, amelyek a mítosz egymás utáni, különböző megjelenési formáiban annak alapját, s mintegy lelkét alkotják: a Vakmerőséget, a Szenvedést, a Kitartást és a Megváltást... Balsors és Dicsőség! Ennek a túlságosan is igaz mesének az ilyeténképpen összesűrített alapeszméje viharos, heves kifejezésmódot kívánt. A fenséges erő állhatatosságával győzedelmeskedő bánat adja meg a darab zenei karakterét.” S valóban, a Prometheus viharosan és hevesen indul, a küzdelmesség felfokozott hangvétele pedig mindvégig uralja e művet, amely a más kompozíciós elveket követő Orpheusnál sokkal inkább megtestesíti a programzene liszti felfogását, vagyis a zenei témák arculatának drámai átalakulását-átalakítását. Amíg a megelőző Liszt-művek esetében a keletkezéstörténet végpontján álló kompozíciókat halljuk ezen az estén, a finn zenekar programjának utolsó, hazájukból hozott száma olyan alkotást ígér, amely utóbb még jelentékeny szerzői változtatásokon esett át. Jean Sibelius (1865–1957) Improvizáció zenekarra című szerzeményéről van szó, amely az 1890-es évek közepén született, éppen az idő tájt, amikor Goldmark Károly hajdani északi tanítványa megtette döntő lépéseit, hogy a finnek nemzeti komponistája váljon belőle. Így első, „finn” korszakának számos műve a Kalevalából vette programját és ihletését, s ezáltal Sibelius rögtön rokon- és ellenérzések kereszttüzében találta magát: a finn érzületűek (Fennomania) és a svédajkúak (Svekomania) között dúló több évtizedes vitában. Igaz, a svéd felmenőkkel rendelkező zeneszerző, aki 1892-es Kullervójában finn nyelvű szövegeket használt fel (szintén a Kalevalából), azért ugyanebben az évben megalkotott szimfonikus költeményének, az En sagának svéd címet adott. Szöveg nélküli mű lévén, az 1894. június 21-én a tengerparti Vaasa kórusfesztiválján, szabadtéri koncerten bemutatott Improvizáció zenekarra mindenesetre alapjában kívül esett e vita körén, mégsem talált igazán szerencsés fogadtatásra. E hangversenyen ugyanis nagyobb, sőt zajosabb sikert aratott egy másik mű, Armas Järnefelt szimfonikus költeménye, a hazafias 6
hangvételű Korsholm – talán nem teljesen függetlenül attól a ténytől, hogy a közönség soraiban a finn patrióta közvélemény egyik vezéralakja, a konkurens zeneszerző édesapja, Järnefelt tábornok és kormányzó is helyet foglalt. Akárhogy is, Sibelius úgy érezhette, himnikus karakterű műve átdolgozásra szorul. A mű alaphangneme D-dúrról F-dúrra változott, és módosult a cím egésze is, hiszen előbb alcímként megjelent a „La tristesse du printemps”, azaz a tavaszi bánat fordulata, majd végül megszületett a végleges cím, a Tavaszi dal – vagyis svédül a Vårsång. Gustav Mahler 1907-ben már az e címet viselő átdolgozással ismerkedhetett meg Helsinkiben, hogy aztán bántóan szarkasztikus ítéletet formáljon a máskülönben rendkívül rokonszenvesnek talált Sibeliusnak erről a művéről: „Egészen szokványos giccs, megfűszerezve modoros északi harmóniákkal, nemzeti szószban.” Mások ellenben frissnek és elragadónak ítélték a művet, s hogy a kompozíció mennyit alakult legelső megszólaltatását követően (s hogy – korántsem mellesleg – mennyi múlik a befogadó vélelmein), azt jól jelzi az az 1894-es beszámoló, amely az ősbemutatóról írván éppen a spanyolos jegyeket emelte ki. Írta: László Ferenc
7
Fotó © Marco Borggreve
Az 1976-ban Helsinkiben született Aapo Häkkinen tizenhárom esztendősen kezdte meg tanulmányait a Sibelius Akadémián, majd az 1990-es évek végén versenygyőztes csembalistaként vált ismertté Európa-szerte. Azóta a historikus előadói gyakorlat megannyi nagyságával, így többek között Reinhard Goebellel, Riccardo Minasival, Max Emanuel Cenčić-csel és Julija Lezsnyevával is együtt dolgozott már kamarazenészként, koncertek szólistájaként s nem utolsósorban barokk operaprodukciók irányítójaként. A klavikordon, fortepianón és orgonán is játszó Häkkinen ugyanis karmesterként is tevékeny és keresett művész, s e minőségében 2003 óta ő a ma esti hangverseny közreműködő zenekara, a Helsinki Baroque Orchestra művészeti vezetője.
Az 1997-ben alapított historikus együttes, a Helsinki Baroque Orchestra (közkeletű rövidített nevén a HeBO) az elmúlt negyedszázad során a londoni Wigmore Halltól az amszterdami Concertgebouw-n át a berlini Konzerthausig számos fontos koncerthelyszínen és fesztiválon fellépett, így a finn régizenészek megfordultak Eszterházán is. Häkkinen irányításával és többek között Spányi Miklós játékát kísérve nagy kritikai sikert arató lemezösszkiadást készítettek Bach csembalóversenyeiből. A barokk muzsika megszólaltatásának elismert mesterei a megelőző korok, vagyis a reneszánsz és a középkor zenéi közül is előszeretettel válogatnak, s ahogyan azt a jelen koncert programja is bizonyítja, repertoárjuk túlnyúlik a 18. századon, a romantika és a késő romantika zenetörténeti periódusáig is elérve.
Fotó © Marco Borggreve
8
SUMMARY Although he toyed with several opera concepts during his career, Robert Schumann wrote his only completed opera, Genoveva, in 1847 and 48. Sadly, the reception the 1850 première of the work garnered in Leipzig was a major let-down for the composer. The opera was rediscovered around the turn of the millennium and the only aspect of it that was not neglected for over 150 years was the overture, which was popular right from the start and quickly took on a life of its own as a concert piece. For the two pieces at the heart of the concert programme, the spotlight falls on the defining Weimar period of Ferenc Liszt’s career with two representative examples of the ‘sinfonische Dichtung’ or ‘symphonic poem’ genre. The first to be heard is Orpheus from 1854. This is to be followed by Prometheus, which took on its final format in 1855. Both works, each dealing with an ancient Greek mythological theme, have a cultural event in Weimar to thank for their inspiration and first versions, which were later heavily revised. Finally, an earlier version of Jean Sibelius’s Spring Song (Vårsång) will fill the hall. The work was first performed on 21 June 1894 at an open-air concert as part of the seaside Vaasa choral festival. Then known as Improvisation for Orchestra, it was later rechristened, while significant changes were also made to the musical content. Founded in 1997 as an historical ensemble, the Helsinki Baroque Orchestra has performed at a whole host of important venues from London’s Wigmore Hall to the Konzerthaus in Berlin over the past two decades and more, and the Finnish orchestra has also appeared at the Esterházy Palace in Fertőd. As their many records attest, the musicians of HeBO are true masters in the performance of Baroque music, although – as the programme for this concert also shows – their repertoire has extended beyond the 18th century for quite some time. The orchestra will be conducted on this occasion by Aapo Häkkinen, who has been the artistic director of the Helsinki Baroque Orchestra since 2003. Born in Helsinki, he became known throughout Europe in the late 1990s as a prize-winning harpsichordist and has since worked with many of the great names of the historical music scene: as a chamber musician and concert soloist on the clavichord, fortepiano and organ, as well as, of course, taking to the podium as a conductor of Baroque opera productions.
9
Budapestre hangolunk
See S ee yyou ou there! there!
Müpa Budapest Nonprofit Kft. 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1. Központi információ: Tel.: (+36 1) 555 3000 E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu A címlapon: Aapo Häkkinen © Marco Borggreve Nyitvatartás Aktuális nyitvatartásunkról tájékozódjon a www.mupa.hu weboldalon. A szerkesztés lezárult: 2021. június 2. A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!
Stratégiai partnerünk:
A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.
mupa.hu