Final

Zenekar első vendégkarmestere volt, de operadirigensként Montrealban, a drezdai Semperoperben vagy a berlini Staatsoperben is vezényelt már, koncerten pedig egyebek mellett olyan kiváló zenekarok élén állt, mint a lipcsei Gewandhausorchester, a Bécsi Szimfonikusok, az Orchestre de Paris és a Londoni Szimfonikus Zenekar. „Lenyűgöző technika, lélegzetelállító gyorsaság, bámulatos virtuozitás, ragyogó előadásmód” – ezzel az elismeréscsokorral már az orgonista Wayne Marshallt ajándékozta meg a Gramophone magazin, a legkevésbé sem érdemtelenül. Amikor a művész kiskamaszként a manchesteri Chetham’s School of Music növendéke lett, még egyértelműen és kizárólagosan az volt a vágya, hogy templomi orgonista válhasson belőle, és ezen ambíciójának jegyében utóbb a Royal College of Music ösztöndíjas hallgatójaként a windsori kastély Szent György-kápolnájában szolgált orgonamuzsikával az istentiszteleteken részt vevő prominens és fejedelmi rangú hívők számára. Hamar feltárult azonban előtte a hangszer változatos irodalma, és attól fogva egyik legfőbb céljának azt tekintette, hogy „végre mindenki rájöjjön, az orgona nem pusztán olyasvalami, amit az ember vasárnaponként a templomban hallgat”. Talán ezzel a szándékával is összefügghet előadói praxisának szembetűnő jellegzetessége, vagyis az, hogy Marshall az orgona barokk repertoárját érzékelhetően és megvallottan kevésbé kultiválja, annál nagyobb figyelmet szentel a 19., a 20. és immár a 21. század hangszeres irodalmának. The Virtuoso Organist című legelső lemezén, amelyet az EMI adott ki 1990-ben, már jelentős részben körvonalazódott személyes előadóművészi karaktere: Coventry katedrálisának orgonáján játszva az alighanem elmaradhatatlan bachi d-moll toccata és fúga kivételével csupa olyan művet szólaltatott meg, amely a hangszer irodalmának legutóbbi bő évszázadában keletkezett. Emellett már ezen a lemezén is – akárcsak a mai programon – hangsúlyos szerepet juttatott francia orgonaműveknek. Marshall azóta koncertek és lemezfelvételek sokaságán bizonyította, hogy valóban virtuóz orgonajátékos, és hogy muzsikusi sokoldalúságát és sokirányú érdeklődését ezen az egyetlen hangszeren is érzékletessé tudja tenni a közönség számára. (Igaz, ő maga sohasem érné be ezzel az egyetlen tevékenységi körrel, hiszen ahogyan azt egy interjúban keresetlen őszinteséggel megfogalmazta: „Kizárólag orgonán játszanom a lehető legrosszabb lenne, azt igazán nagyon utálnám.”) Lemezen talán a Mariss Jansons és az Oslói Filharmonikus Zenekar társaságában rögzített Saint-Saëns-alkotás, a III. (Orgona) szimfónia (EMI, 1994) tanúskodik a legékesebben az orgonista Wayne Marshall művészi rangjáról. Koncerten a londoni Royal Festival Halltól a Walt Disney nevét viselő Los Angeles-i hangversenyteremig világszerte hallhatták már játékát az érdeklődők, a BBC Proms-koncertjein pedig régóta visszatérő vendég. Ott szerepelt az A Scotch Bestiary, azaz a Skót bestiárium című James MacMillan-orgonaverseny brit bemutatóján is, ami persze annál is kevésbé meglepő, mivel a roppant szellemes kompozíció 2004-es Los Angeles-i világpremierjén úgyszintén övé volt az orgona bravúros magánszólama.

Wayne Marshall mai koncertjét két improvizáció foglalja keretbe: a programot záró második, szimfonikus igényű rögtönzés Ludwig van Beethoven témáit dolgozza fel. Az improvizációs készség kitüntetett helyet foglal el Marshall muzsikusi működésében, ami az ő esetében egyszerre vezethető vissza az orgonajáték gyakorlatának évszázados hagyományáig és a jazz eleven tradíciójáig. Az improvizáció napi művelését a brit művész egyenesen létfontosságúnak tartja, pontosabban tartaná minden zenész számára, míg saját tevékenységében a lehető legtermészetesebbnek tekinti ezt a praxist, amely összekapcsolja egymással a barokk és a jazz előadói felfogását. Ahogyan azt a The Guardiannek nyilatkozva egy 2001-es interjújában megfogalmazta: „Mindig is jó fülem, abszolút hallásom volt, így zenei érzékelésem már azelőtt kifejlődött, hogy elkezdtem volna »tanulni« a zenét, a hangjegyeket, míg sokan mások éppen a hangjegyek lejegyzése felől közelítenek a zenéhez. Az egyik legnagyobb vágyam, hogy egyszer rávegyek egy zenekart: improvizáljunk közösen egy teljes szimfóniát, ami persze kizárólag akkor sikerülhetne, ha előbb mindannyian elfeledkeznénk a hiba, a tévedés lehetőségéről. Az improvizációban ugyanis egyszerűen nem léteznek hibák. Hogyan lehetne egy hangjegy rossz az improvizációban? Ilyen hang nincsen.”

A sikereire méltán büszke balettkomponista – egyszersmind Albert Schweitzer csodált orgonaprofesszora – hajdan egyebek között a budapesti Operaház függönye előtt meghajolva is fogadhatta a tapsokat, mindazonáltal Charles-Marie Widor (1844–1937) emlékezetét az utókor számára legfőként tíz orgonaszimfóniája tartja elevenen. „A modern orgona a lényegét tekintve szimfonikus jellegű, és ez az új hangszer új kifejezésmódot igényel tőlünk, amelynek eszménye eltér a skolasztikus polifóniától” – tartotta a zeneszerző, aki öttételes VI. orgonaszimfóniáját 1878. augusztus 24-én a Palais du Trocadéróban mutatta be. (A palotát és benne a hangversenyterem nagyszerű orgonáját, a Widor művészetére valósággal forradalmasító hatást gyakorló Aristide Cavaillé-Coll remekművét egyaránt az az évi párizsi világkiállítás ünnepi alkalmára építették meg.) Widor ezt a szerzeményét kevéssel azután komponálta, hogy a sokfelől odasereglett közönség soraiban helyet foglalva ő is részt vehetett a Bayreuthi Ünnepi Játékok legelső, 1876-os előadás-sorozatán. Így tehát korántsem meglepő, hogy a VI. orgonaszimfónia nemcsak a nagy francia orgonaiskola klasszikus szellemét idézi meg, de magán viseli Richard Wagner hatását is. Az ottawai születésű Andrew Ager (1962) napjainkban Kanada egyik legismertebb és egyúttal egyik legelismertebb zeneszerzőjének számít, aki tiszteletre méltó alkotói ambícióval kutatja, használja fel és persze művei révén gazdagítja is a hazájára jellemző, oly sokféle forrásból táplálkozó zenei univerzumot. Így Québec frankofón kultúrája éppúgy jól fölismerhető hatást gyakorolt zeneszerzői művészetére, mint az egykor otthonául szolgáló Nova Scotia (és egyáltalán a Maritimes, vagyis a három „tengeri tartomány”) egyedi kulturális karaktere. A torontói Szent Jakab-katedrális rezidens komponistája a liturgikus zene iránt ugyancsak mély elkötele-

zettséget tanúsít, valamint előszeretettel, üdítő dallaminvenció birtokában és példás affinitásról bizonyságot téve alkot felkérésre, a különböző együttesek és szólisták adottságaihoz és előadói temperamentumához szabva egyes műveit. A koncerten most megszólaló szerzeménye, a 2009-es keltezésű Toccata és fúga dedikáltja például Ager québeci pályatársnője, a zeneszerző és orgonaművész Rachel Laurin volt, így a toccata letisztultsága és a fúga javának lírai hangvétele alkalmasint az ő művészalkatának is köszönhet valamit. Zeneszerző, orgonaművész – és gyakorló dermatológus, vagyis bőrgyógyász: a mai koncert főszereplőjéhez hasonlóan George C. Bakerről (1951) szólván is feltétlenül említést érdemel a sokoldalú érdeklődés mint meghatározó személyiségjegy. A texasi Dallasban született komponista az egyik helyi metodista gyülekezet tagjaként került már igen korán, egészen kis gyermekként az orgona bűvöletébe, később – a hetvenes években – hangszeres tudását Franciaországban, a párizsi Schola Cantorumban csiszolta tovább. Baker, aki Darius Milhaud orgonaműveinek világelső lemezfelvételei révén két Grand Prix du Disque büszke birtokosának tudhatja magát, 2017-es Két evokációjával muzsikusi érdeklődésének és pályafutásának változatos francia vonatkozásait tette érzékletessé. Az első, Evocation 1: June 2, 1937 című darab Louis Vierne emlékét idézi: a majdnem teljesen világtalan és mélyen spirituális szellemiségű, múlt századi zeneszerző összes orgonaművét Baker vette lemezre, méghozzá nagy tekintélyű és csodált párizsi mestere, az egykor Duprénél tanuló Pierre Cochereau társaságában – a második evokáció az ő emlékezete fenntartásának és megörökítésének szándékával íródott. A Cochereau-hommage címe – Evocation 2: April 22, 1984 – és a benne feltüntetett dátum némiképp talányos, mivel Cochereau valamivel korábban, a megjelölt év márciusában hunyt el. Az orgonaépítés 19. századi francia nagymesterének, a fentebb már említett Aristide CavailléCollnak és hasonlóképpen Charles-Marie Widornak is jutott érdemleges szerep Marcel Dupré (1886–1971) pályafutásának és művészetének formálódásában. Widornak ugyanis előbb tanítványa volt, majd 1934-ben jelképesen és a valóságban is utódjává vált a fiatalabb pályatárs: a párizsi Saint Sulpice-templom címzetes orgonistájának tisztségében. Cavaillé-Coll pedig nem csupán a Dupré család közeli barátja volt, de ő építette azt a templomi hangszert is, amelyen Marcel édesapja, az egyházzenész Albert évtizedeken át játszott Rouenban, és amelyen alig néhány hónappal Dupré père halálát követően, 1941. október 26-án Dupré fils műve, az Évocation a legelső ízben felhangzott. A három tételből álló „szimfonikus költemény” befejező szakasza a programon szereplő Allegro deciso tétel, amelybe – akárcsak a művet indító Moderatóba – általában bele szokás hallani a korabeli véres világtörténelem visszhangjait, vagyis Dupré (felnőttként is mélységesen gyermeki) gyászának kifejezése mellett a Franciaországot kevéssel előbb legyőző és megszálló náci Németország háborús gépezetének zenei ábrázolását is.

Írta: László Ferenc