Müpa Műsorfüzet - Wagner: Rienzi (2022. június 22.) by Müpa Budapest

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK BUDAPEST WAGNER DAYS

WAGNER: RIENZI – koncertszerű előadás 2022. június 22.

WAGNER: RIENZI – concert performance 22 June 2022 mupa.hu

22 June 2022 Béla Bartók National Concert Hall

BUDAPEST WAGNER DAYS WAGNER: RIENZI CONCERT PERFORMANCE Conductor: Marc Albrecht Cola Rienzi: Stefan Vinke Irene: Sara Jakubiak Steffano Colonna: Günther Groissböck Adriano: Dorottya Láng Paolo Orsini: Dean Murphy Raimondo: Tamás Szüle Baroncelli: Szabolcs Brickner Cecco del Vecchio: Werner Van Mechelen A Messenger of Peace: Ágnes Szalai Featuring: Hungarian National Philharmonic Orchestra Hungarian National Choir (choirmaster: Csaba Somos) Honvéd Male Choir (choirmaster: Richárd Riederauer) Musical assistant: György Budányi Hungarian surtitles: Máté Mesterházi English surtitles: Ilma Császár The English text is on pages 14-23.

2022. június 22. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

BUDAPESTI WAGNER-NAPOK WAGNER: RIENZI KONCERTSZERŰ ELŐADÁS Vezényel: Marc Albrecht Cola Rienzi: Stefan Vinke Irene: Sara Jakubiak Steffano Colonna: Günther Groissböck Adriano: Láng Dorottya Paolo Orsini: Dean Murphy Raimondo: Szüle Tamás Baroncelli: Brickner Szabolcs Cecco del Vecchio: Werner Van Mechelen Egy békekövet: Szalai Ágnes Közreműködik: Nemzeti Filharmonikus Zenekar Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba) Honvéd Férfikar (karigazgató: Riederauer Richárd) Zenei asszisztens: Budányi György Magyar nyelvű feliratok: Mesterházi Máté Angol nyelvű feliratok: Császár Ilma

Nem kétséges, hogy a Ring vagy a Trisztán magaslatairól nézve a Rienzi még nem az „igazi” Wagner; a mű máig sem került bele a Bayreuth által szentesített kánonba. Ám ez a romantikus nagyopera, amelyet óriási sikerrel mutattak be Drezdában 1842. október 20-án, és amelyet a 19. század végéig a világ számos operaháza tartott műsoron, jóval több puszta kuriózumnál. Több annál, nemcsak azért, mert sok szempontból előremutat Wagner életművében, hanem elsősorban azért, mert önmagában véve is lenyűgöző, nagy drámai erejű és zenei szépségekben bővelkedő alkotás. A fiatal Wagner két operát komponált a Rienzi előtt; librettóit már kezdettől mindig maga írta. Az elsőt, A tündéreket a zeneszerző életében nem adták elő, a második, A szerelmi tilalom egyetlenegyszer hangzott el Magdeburgban, ahol Wagner abban az időben operakarmesterként dolgozott. Az akadályt nem ismerő ifjú komponistának harmadik nekifutásra sikerült meghódítania a színpadot. A Rienzi – ez a monumentális, ötfelvonásos opera – óriási szenvedések árán született meg, olyan, az életrajzokból jól ismert sorozatos megpróbáltatások közepette, mint a rigai karmesterállás elvesztése, kalandos és majdnem végzetes menekülés a hitelezők elől a tengeren át (felesége, Minna, mostohalánya, Natalie és Robber, a bernáthegyi kutya társaságában), majd a párizsi nyomorgás. Ilyen körülmények között szőtte Wagner első művészi álmát egy nagy egyéniségről, akit elpusztít az ellenséges világ – mert Rienziben nem nehéz felfedezni a Hollandi, Tannhäuser, Siegfried és Trisztán prototípusát. (Wagnernek csak legutolsó operájában, a Parsifalban sikerült olyan hőst alkotnia, aki eléri célját és nem hal meg.) Cola di Rienzi (vagy Rienzo) 14. századi római politikus életét, melynek történetét először egy ismeretlen nevű kortársa írta meg, a 18–19. században többen is feldolgozták irodalmi formában. Ezek közül Wagner fő ihletője Edward Bulwer-Lytton báró (1803–1873) Rienzi, az utolsó római néptribun című regénye volt. Rienzi, az alacsony sorból származó agitátor és népvezér harcot indított a várost elnyomó, egymással is versengő nemesek ellen, de végül alulmaradt a küzdelemben. Bulwer-Lytton erősen megszépítette az eredetileg igencsak ellentmondásos figurát, Wagner pedig újabb átalakításokat hajtott végre a regény egyes mozzanatain. A történelmi Rienzi nem volt az a lánglelkű demokrata, akinek később beállították, és korántsem volt mentes zsarnoki hajlamoktól. Wagnernél azonban olyan idealista hős lett, akinek nem volt más vágya, mint hogy a város minden polgára szabadságban és békében éljen, és akinek egyetlen pillanatnyi elérzékenyülésért hatalmas árat kellett fizetnie. Rienzi húgának, Irenének és az ő szerelmesének, Adriano Colonnának az alakja Bulwer-Lytton leleménye volt; Wagner operájában is mindketten döntő szerepet játszanak. Amint a néptribun figurájában későbbi Wagner-hősök előképét ismerhetjük fel, ugyanígy Irene is előremutat az életműben: ahogyan az opera végén bátyjával együtt a tűzhalált választja, az szinte már Brünnhilde máglyáját és Az istenek alkonya zárójelenetének világégését jósolja meg. Hasonló lángoló kataklizmát 4

láthatott a közönség már 1828-ban, Auber A portici néma című operájának végén is. Auber, Meyerbeer és Halévy francia nagyoperái nemcsak a Rienzinek voltak közvetlen modelljei, hanem (talán öntudatlanul) tovább is kísérték pályáján Wagnert. A fiatal komponista közvetlen példaképe azonban az olasz születésű Gaspare Spontini (1774–1851) volt, aki miután maga is nagy sikerrel művelte a francia nagyopera műfaját, később Poroszországban működött. Fernand Cortez című operáját németül is előadták Berlinben, utolsó operáját pedig (Agnes von Hohenstaufen) már eredeti német szövegre komponálta 1827 és 1829 között. Tudjuk, hogy Wagner 1832-ben látta a Fernand Cortezt, amelyből mint történelmi operából sokat tanult. A nagyszabású kórusok, együttesek és vérpezsdítő indulódallamok, melyek a Rienziben nagy számban fordulnak elő, mind ennek az operatípusnak voltak jellemzői. A Rienzi Európa egyik vezető operaházának, a drezdai Hofopernek a kapuit nyitotta meg Wagner előtt, akit nem sokkal később az operaház vezető karmesterének neveztek ki. Következő két operáját, A bolygó hollandit és a Tannhäusert is itt mutathatta be, olyan kiváló énekesekkel, mint Josef Tichatschek, az első nagy Wagner-tenor, aki a Rienzi és a Tannhäuser premierjén egyaránt fellépett, valamint a kor egyik legnagyobb operasztárja, Wilhelmine Schröder-Devrient, aki annyira fontos volt Wagnernek, hogy Adrianót az ő kedvéért nadrágszerepnek írta meg. Schröder-Devrient, aki korábban Beethoven Fideliójának Leonórájaként aratott óriási sikereket, később Senta (A bolygó hollandi) és Vénusz (Tannhäuser) szerepének is első tolmácsolója lett. A Rienziből manapság csupán a nyitány és a főhős ötödik felvonásbeli imája hallható viszonylag gyakran. A két részlet zeneileg szoros kapcsolatban áll egymással: a nyitány elején néhány ütem bevezetés után rögtön az ima dallamát halljuk, melyet energikus rézfúvósfanfár és indulózene követ. A fanfár az operában majd a Santo spirito cavaliere („A harcos Szentlélek”) csatakiáltást fogja kísérni (III. felvonás), míg az indulót a Rienzit dicsőítő kórusjelenetben halljuk viszont a II. felvonásban. Az I. felvonás nyitójelenete Irene római háza elé vezet, ahol Orsini, a gazdag patrícius, emberei kíséretében el akarja rabolni a fiatal plebejus lányt. A nagy lármára megjelennek a rivális Colonna család tagjai, közöttük Adriano, Irene szerelmese, aki megakadályozza a bűncselekményt, de a két ellenséges család szócsatája tovább folyik. A kardinális közbelépése sem tudja megfékezni a viszálykodást; végül megjelenik Rienzi, a néptribun, és szenvedélyes recitativójában a nemesek szemére hányja, hogy belharcaikkal, romlott erkölcseikkel tönkretették Róma régi dicsőségét. A nemesek az opera első nagy együttesében kigúnyolják a néptribunt, és készek újra egymásnak esni. Rienzi megfogadja, hogy felveszi a harcot a nemesek ellen; lelkes indulódallamát átveszi a tömeg, mely örök hűséget esküszik a vezérnek. Rienzi, Irene és Adriano magára marad. Adrianóra mély benyomást tesznek Rienzi politikai 5

eszméi, de visszariad a vérontás gondolatától. Ám amikor Rienzi elmondja, hogy fivérét Adriano rokonai, a Colonnák ölték meg, a fiatalember tűzbe jön: Irenével és Rienzivel együtt megfogadja, hogy velük fog harcolni Rómáért. Rienzi távozása után a két szerelmes biztosítja egymást érzelmeik mélységéről, de Adrianót balsejtelmek gyötrik. Fél (mint később kiderül, joggal), hogy a nép egyszer még Rienzi ellen fordul. A szerelmi kettőst az Orsinik és Colonnák harci zenéje szakítja félbe, melyet azonban elsöpör a Rienzit ünneplő tömeg hangja. Felhangzik a lateráni bazilika orgonája, és a kórus ünnepélyes, korálszerű énekkel üdvözli a nagy napot, Rienzi uralmának kezdetét. (A kórus első szava: „Erwacht!” — (Ébredjetek!) — Wagner ismerői számára A mesterdalnokok harmadik felvonásának „Wachet auf” pillanatát előlegzi.) Rienzi gyújtó hatású beszéde után egyik túlbuzgó híve, Cecco del Vecchio már királynak kiáltaná ki a vezért, Adrianót kétségbe ejtve, de Rienzi visszautasítja a gondolatot, aláveti magát az egyháznak, és kijelenti: nem akar több lenni néptribunnál. A nép saját szószólójaként ünnepli Rienzit a felvonás végén. A II. felvonás idilli jelenettel kezdődik. Hivatalos küldöttség (női kar szopránszólóval) érkezik Rienzihez. Tagjai arról hoznak jelentést, hogy bejárták az egész országot, s mindenütt békét és nyugalmat találtak. A himnuszszerű, hangszeres kíséret nélküli kórust a küldöttség vezetőjének elbeszélése egészíti ki, melyre Rienzi, hívei élén, a béke dicsőítésével válaszol. Megjelennek a nemesek is, és Colonna kényszerűségből, képmutató módon néhány elismerő szót intéz Rienzihez, aki válaszában hűségre inti a nemeseket, de egyúttal meg is fenyegeti őket arra az esetre, ha megszegnék az új törvényeket. Magukra maradva a felháborodott nemesek azonnal bosszút esküsznek. A közös ellenség ellen szövetségre lépő Orsini és Colonna suttogó párbeszédében Ortrud és Telramund kettősének (Lohengrin, II. felvonás) előképét fedezhetjük fel. A római nemesek összeesküvése azonban nem lesz hosszú életű, mert Adriano, Colonna fia kihallgatta őket. Megpróbálja jobb belátásra bírni az apját, de a kettejük közötti ellentét áthidalhatatlan, és az öreg Colonna egy drámai feszültséggel terhes együttesben, amelyben Orsini és a nemesek kórusa is részt vesz, árulónak bélyegzi a fiát. Adriano azonban habozik: nem tudja eldönteni, melyik oldalra álljon. Rövid szólójelenete végén beismeri, hogy már-már az őrület határán áll. A felvonás grandiózus fináléjában nyílt összecsapásra kerül sor Rienzi és a nemesek között. A néptribun hatalmas ünnepséget rendez; a kórus ujjongó hangon dicsőíti a vezér nagyságát, és messze földről érkezett követek sora rója le hódolatát a nagy ember előtt. Az ünnepség fényét az opera teljes formájában nagyszabású pantomim-előadás emelte, amely Lucretia történetét adta elő, a római patríciusnőét, akin Tarquinius herceg (Róma hetedik királyának, Tarquinius Superbusnak a fia) erőszakot követett el. A legenda hagyományos változata szerint Lucretia szégyenében öngyilkos lett; halála hírére népfelkelés robbant ki, mely 6

a királyság bukásához és a római köztársaság megalapításához vezetett Lucius Junius Brutus vezetése alatt. Wagner verziójában azonban a hősnő a támadójával dulakodva megragadta annak kardját, és saját szívébe döfte, még mielőtt elvesztette volna erényét. Wagner pantomimzenéje érzékletesen festi alá a történet minden egyes mozzanatát; dramaturgiai jelentősége abban áll, hogy felidézi az ókori Róma morális nagyságát és szabadságeszményét, amelyre Rienzi hivatkozik, hogy saját politikai törekvéseit igazolja. Ily módon a néptribun mint új Brutus jelenik meg, és az Irene elleni támadás az opera első jelenetében szintén a Lucretiatörténet fényében kap mélyebb értelmet: a kegyetlen zsarnokság legerősebb szimbóluma itt is, ott is a szexuális erőszak, melynek azonban Wagnernél nem szabad beteljesednie. A pantomimot és az azt követő, a francia nagyoperákban elengedhetetlen balettzenét (harci játékokkal, gladiátorküzdelemmel, békeallegóriaként fellépő szüzekkel, látványos össztánccal) azonban a legtöbb előadásban kihagyják, hiszen a Rienzi teljes zenei anyagának előadása több mint hat órát venne igénybe. Az ünnepség kezdete előtt Adriano Rienzi fülébe súgja, hogy legyen óvatos, de – nem akarván kiszolgáltatni saját családját – nem árulja el, amit tud. Rienzi biztosítja, hogy páncélinget visel, és semmitől sem kell tartania. A támadás nem sokáig várat magára. Alighogy vége a pantomim- és balettbetétnek, Orsini a két, immár szövetségre lépett nemesi család élén tőrt rántva a néptribunnak ront, de Rienzi emberei azonnal lefegyverzik. A fényes ünnepség helyét egyetlen pillanat alatt komor ítélőszék foglalja el: Rienzi azonnali halálra ítéli ellenségeit. (Colonna megjósolja, hogy Rienzi órája is hamarosan ütni fog). Ekkor azonban Adriano rohan be Irene kíséretében. Az ifjú Colonna megfenyegeti barátját: apja halálát nem fogja bosszulatlanul hagyni. A két szerelmes együtt könyörög Rienzinek, hogy kegyelmezzen meg Colonnának. A néptribun, saját, vérszomjas követőinek kórusát semmibe véve megváltoztatja az ítéletet: mindenki megdöbbenésére elengedi a nemesek büntetését. Lírai béke-ariosója összefonódik hívei (Cecco és Baroncelli) balsejtelmeivel, a megalázott és semmi esetre sem megbékített Colonna és Orsini gyilkos gondolataival, miközben a nép (most még) támogatásáról biztosítja Rienzit. A komplex együttes legfelső regiszterében Irene és Adriano szárnyaló dallamai és virtuóz koloratúrái fejezik ki a szerelmesek örömét a váratlan fordulat felett. A finálé stretto szakaszában mindezek az ellentétes érzelmek egyetlen lelkes indulódallamban egyesülnek. A III. felvonás elejére már nyilvánvalóvá vált Rienzi végzetes stratégiai hibája: a nemesek elmenekültek, hogy hadsereget toborozzanak a néptribun ellen. A nép rémült kórusára, Cecco és Baroncelli kétségbeesett kiáltására megjelenik Rienzi, és megfogadja, hogy visszaveri a támadást. Hadba hívó szónoklatával, melyben a „harcos Szentlelket” (Santo Spirito Cavaliere) hívja segítségül, még maga mellé tudja állítani a népet, de már világos: Rienzi hatalma 7

megingott, hívei nem fogják neki megbocsátani, hogy nem számolt le az ellenséggel, amikor még könnyebben megtehette volna. A nagy tömegjelenetet Adriano monológja követi. Az új, polgárháborús helyzetben a fiatal nemes dilemmája még jobban kiéleződik. A drámai scena – Schröder-Devrient nagy pillanata – egyike az opera zenei csúcspontjainak. Végül, hosszas vívódás után, Adriano elhatározza, hogy kísérletet tesz a két hadban álló fél kibékítésére. Hangos trombitaszó és harangzúgás vezeti be a rómaiak harci indulóját; a katonákat az egyház emberei, római lányok és asszonyok kísérik. Az ünnepélyes menetet váratlanul Adriano akasztja meg, kérlelve Rienzit, hogy fékezze meg seregét. Ő majd beszél az apjával, hogy megakadályozza a vérontást. De már késő: Rienzi hajthatatlan, és a hadsereg elindul. Adriano velük menne, de Irene visszatartja, és mindketten a római nőkkel együtt imádkoznak a Szűzanyához Rienziért. Imájuk, melyhez a harci trombiták szolgáltatnak ellenpontot, nem marad hatástalan. A csata Rienzi győzelmével ér véget; a két nemesi vezér, Orsini és Colonna halott. Az összecsapás azonban a másik oldalon is nagy véráldozatokat követelt. Cecco és Baroncelli az elesett rómaiakat siratja, Adriano az apját. A fiatalember végképp szembefordul Rienzivel, és így elveszíti Irenét is, aki hűségesen kitart bátyja mellett. A III. felvonás fináléjában a gyász, a bosszú és egy szerelem végének hangjai fonódnak össze a kórus diadalénekével, amely csak az együttes végső szakaszában képes túlharsogni a szereplők ellentmondásos érzelmeit. A IV. felvonás ismét rossz hírrel indul. Rienzi hívei, akik maguk is csalódtak vezérükben, megtudják, hogy a néptribun mind az egyház, mind pedig a császár támogatását elvesztette. A rómaiak titkos gyűlésén megjelenik Adriano, és kijelenti, hogy Rienzi elárulta a népet. (Azt persze elmulasztja megemlíteni, hogy Rienzi éppen az ő, Adriano, hatására kegyelmezett meg a nemeseknek, végzetes következményekkel.) A nép Rienzi ellen fordul, és a néptribun elleni bosszúkórust már az egykori barát és sógorjelölt, Adriano vezeti. Rienzi ünnepi Te Deumot rendelt véres győzelmének ünneplésére. Az egyházi menet élén maga a kardinális áll, de az istentisztelet korántsem a tervek szerint zajlik. Rienzi megdöbbenve látja, hogy barátai nem csatlakoznak az ünneplőkhöz, hanem kívülről szemlélik az eseményeket. Szenvedélyes indulódallamú áriájával már majdnem meggyőzi őket (Adriano kivételével) saját álláspontjáról, de ekkor a templomból, Te Deum helyett, a kardinális és a papok kórusa átkot mond Rienzire. Adriano ismét megkísérli, hogy Irenét maga mellé állítsa, és vele együtt elmeneküljön, de a lány elfordul tőle, Adriano pedig kétségbeesetten elrohan. Az V. felvonás Rienzi híres imájával kezdődik. Most, hogy minden elveszett, a hős Istenhez fordul, aki a szívekbe látva érti Rienzi nemes szándékait. Egyetlen ember tartott ki a végsőkig Rienzi mellett: húga, Irene. Kettősükben Rienzi megpróbálja húgát visszatartani attól, hogy 8

sorsát az övéhez kösse, de Irene tántoríthatatlanul hisz a bátyja által képviselt szabadságeszményben. Adriano, már az őrület határán, még egyszer, utoljára megpróbálja visszaszerezni Irenét, de megsemmisítő elutasítást kap válaszul. Jelenetükben, a megelőző Irene–Rienzi-kettőssel ellentétben, nem fonódik össze a két hang, hanem drámai dialógusban csap össze, mely közvetlenül az opera vérfagyasztó zárójelenetébe torkollik. A megvadult tömeg készen áll, hogy megkövezze és máglyára küldje a bukott népvezért, akinek most már minden szónoki tehetsége hiábavalónak bizonyul. Utolsó szavaival Rienzi megátkozza Rómát. A tömeg felgyújtja a Capitoliumot, és Rienzi Irenével együtt a lángok közt leli halálát, míg a tehetetlen Adriano, e szörnyűségek láttán, élettelenül esik össze. Írta: Laki Péter

Fotó © Marco Borggreve

Fotó © Dagmar Medina

Fotó © Ashley Plante

Marc Albrecht napjaink egyik legizgalmasabb karmester-egyénisége. Leggyakrabban a német–osztrák késő romantika képviselőinek (Wagner, Richard Strauss, Zemlinsky, Schreker, Korngold) műveit dirigálja, de repertoárja Mozarttól a kortárs zenéig terjed. Pályája kezdetén Claudio Abbado mellett dolgozott a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekarnál, ma pedig már olyan zenekarok, fesztiválok, koncerttermek és operaházak vendége, mint a Berlini Filharmonikusok, a Concertgebouw Zenekara, a Salzburgi és a Bayreuthi Ünnepi Játékok, a Royal Albert Hall, a milánói Scala vagy a Covent Garden. 2011 óta a Holland Nemzeti Opera vezető karmestere. Stefan Vinke a kölni zeneakadémián szerzett diplomát. 2000-ben az Opernwelt „Az év legjobb fiatal operaénekese” címmel ismerte el teljesítményét. A következő években fokozatosan építette ki repertoárját, amely számos Wagner-szerepet is tartalmaz. Énekelte a Trisztán és Izolda, a Parsifal és a Lohengrin címszerepét, valamint Siegmundot, Eriket, Siegfriedet és Stolzingi Waltert. Bemutatkozott a legrangosabb német operaházakban, valamint a Covent Gardenben, a Metropolitanben, a Salzburgi Húsvéti Ünnepi Játékokon, a Bayreuthi Ünnepi Játékokon és Peking, Madrid, Párizs, Philadelphia, Seattle dalszínházaiban. A Budapesti Wagner-napokon 2015-ben ismerhette meg a közönség, amikor A walkür Siegmundját és Az istenek alkonya Siegfriedjét énekelte. Sara Jakubiak, a lengyel és német gyökerekkel rendelkező amerikai énekesnő bársonyos szopránja és odaadó alakításai már több földrészen hódították meg a közönséget, fellépett többek között a New York City Operában, Los Angelesben, a Covent Gardenben, a bécsi Staatsoperben. 2020-ban Opus Klassik díjat nyert Heliane megformálásáért Korngold Das Wunder der Heliane című operájának hatalmas visszhangot kiváltó előadásában – a berlini Deutsche Oper produkcióját Marc Albrecht vezényelte és Christof Loy rendezte. Változatos repertoárján olyan szerepeket találunk még, mint például az Elektra Krüszothemisze, a Lohengrin Elsája, A bűvös vadász Agathéja, Tatjána az Anyeginből vagy Rosalinde A denevérből.

Fotó © Dominik Stixenberger

Fotó © Chris Gonz

Fotó © Jiyang Chen

Günther Groissböck a világ vezető opera- és koncertszínpadainak elismert vendége, közönségét hangjának nemes fényével, lebilincselő előadásmódjával veszi le lábáról. Rendszeresen fellép a bécsi Staatsoperben, a milánói Scalában, a Metropolitanben, a Covent Gardenben. 2002-ben debütált a Salzburgi Ünnepi Játékokon, ahol 2014-ben Ochs bárót énekelte Harry Kupfer rendezésében. 2011 óta vesz részt a Bayreuthi Ünnepi Játékokon, alakította már többek között Gurnemanz és Marke király szerepét, valamint ő volt Veit Pogner a Barrie Kosky és Philippe Jordan nevével fémjelzett Mesterdalnokok-produkcióban. Szenvedélyes dalénekes. Láng Dorottya a bécsi Zeneakadémián végezte tanulmányait. Több verseny díjazottja, 2011-ben a Wigmore Hall és a Kohn Foundation énekversenyén ért el harmadik helyezést. Évekig volt a hamburgi Staatsoper tagja, az utóbbi időben több helyen aratott nagy sikert A kékszakállú herceg vára Juditjaként (Deutsche Oper am Rhein, Theater Hagen, Tonhalle Düsseldorf). A Lett Nemzeti Operában Rossini Hamupipőkéjének címszerepét énekelte, A rózsalovag Octavianjaként Malmőben mutatkozott be. Rendkívül aktív hangversenyénekes is, aki a világ meghatározó koncerttermeiben, a Wigmore Hall mellett a bécsi Konzerthausban és a Musikvereinben is debütált már. Dean Murphy jelenleg a Deutsche Oper Berlin tagja, ebben a szezonban többek között Eddy (Mark-Anthony Turnage: Greek), Demetrius (Britten: Szentivánéji álom) és Figaro (A sevillai borbély) szerepét énekelte. A fiatal amerikai bariton idén debütált a Flamand Operában és az Opéra National de Lorraine színpadán is, az elmúlt években pedig gyakran fellépett a Zürichi Operában, ahol 2018 és 2020 között az operastúdió tagja volt, és közreműködött Barrie Kosky, Andreas Homoki és Tatjana Gürbaca új produkcióinak bemutatóján. Amerikában is rendszeresen énekel, a közönség olyan szerepekben láthatta, mint Figaro, Guglielmo, Papageno, Belcore, Marcello és Danilo.

Fotó © Berecz Valter, Operaház

Fotó © Vanó Zsuzsa

Fotó © Vic Pooters

Szüle Tamás 1979-ben végzett a Zeneakadémián Kutrucz Éva növendékeként, majd a Magyar Állami Operaház tagja lett, de aktívan részt vett szülővárosa, Miskolc zenei életében is. Főbb szerepei: Sparafucile, Osmin, Leporello, Sarastro, Don Pasquale, A sevillai borbély Don Bartolója, a Szerelmi bájital Dulcamarája, A rózsalovag Ochs bárója, de közreműködött több 20. századi magyar mű ősbemutatóján is. Opera-, oratórium- és dalénekesként fellépett többek között a Drottningholmi Kastélyszínházban, a Strasbourgi Fesztiválon, a velencei La Fenicében (ahol Kékszakállú szerepét énekelte), Tel-Avivban, Mexikóvárosban, Buenos Airesben. Brickner Szabolcs a Zeneakadémián szerezte énekművészi diplomáját, majd Augsburgban folytatta tanulmányait, de vett órákat Nicolai Geddától, Renata Scottótól, Hamari Júliától, Francisco Araizától és Brigitte Fassbaendertől is. Több nemzetközi versenyen szerepelt nagy sikerrel, 2008-ban megnyerte a brüsszeli Erzsébet Királyné Versenyt. Európa patinás operaházainak visszatérő vendége, de oratóriuménekesként is kiemelkedő pályát tudhat maga mögött, olyan karmesterekkel dolgozott együtt, mint Valerij Gergijev, René Jacobs vagy Kurt Masur. Jelenleg a Bécsi Volksoper tagja, de rendszeresen énekel a Magyar Állami Operaházban is. Werner Van Mechelen több Wagner-szerepet (Alberich, Amfortas, Wolfram, Klingsor, Kothner) alakított már, a Bayreuthi Ünnepi Játékokon 2017-ben debütált, de sokszínű repertoárja olyan szerepeket is magába foglal, mint a Fidelio Pizarrója, Massenet Hamupipőkéjének Pandolphe-ja vagy Nekrotzar Ligeti Le Grand Macabre-jában. Tervei között szerepel egy belgiumi turné Paul Verlaine Az elátkozott költők című prózai műve köré épített produkcióval, valamint egy koncertsorozat César Franck műveiből. Szívesen lép fel oratórium- és dalkoncerteken, Schumann, Schubert és Brahms dalain kívül kevésbé ismert szerzők kompozícióit is műsorára tűzi.

Fotó © MNF, Berényi Gyula

Szalai Ágnes 2007-ben diplomázott a Varga Tibor Zeneművészeti Intézet magánének szakán Markovics Erika növendékeként, majd felvételt nyert a Zeneakadémia dal és oratórium mesterképzésére, Halmai Katalin osztályába. Egyetemi évei alatt részt vett Hamari Júlia, Polgár László és Vashegyi György mesterkurzusain is. 2009 óta a Nemzeti Énekkar tagja, de énekkari munkája mellett rendszeresen énekel szólószerepeket: Debrecenben, illetve 2013–2014-ben a wiesbadeni Hessisches Staatstheaterben számos operaelőadáson és koncerten lépett fel.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar jogelődjét Székesfővárosi Zenekar néven hozták létre 1923-ban. Ferencsik János több mint három évtizedet, később Kobajasi Kenicsiró tíz évet töltött az együttes élén. Őt Kocsis Zoltán követte 1997-ben, akinek keze alatt a művészileg megújuló együttes repertoárja olyan hiánypótló művekkel bővült, mint Richard Strauss, Debussy, Ravel, Schönberg, valamint 20. századi és kortárs magyar szerzők alkotásai, Bartók zenéje pedig különösen hangsúlyosan érvényesült műsorpolitikájukban. Olyan neves helyszíneken és fesztiválokon léptek fel, mint a New York-i Avery Fisher Hall, a tokiói Suntory Hall, a birminghami Symphony Hall, az athéni Megaron, a bukaresti Enescu Fesztivál, a Colmari és a Kanári-szigeteki Fesztivál. Kocsis Zoltán halála után 2020 augusztusáig a Liszt Ferencdíjas Hamar Zsolt látta el a zeneigazgatói feladatokat. A zenekart – testvéregyüttesével, a Nemzeti Énekkarral – a Müpa a 2019–2020-as évad együttesének választotta. A Nemzeti Énekkar (Állami Énekkar néven) 1985-ben jött létre, élén több mint negyedszázadon át Antal Mátyás töltötte be a vezető karnagyi pozíciót. Ez idő alatt az együttes Magyarország egyik vezető hivatásos kórusává vált, olyan oratóriumkórussá, amely nemcsak testvérzenekarát szolgálja ki, hanem az a cappella művek előadásában is kimagasló produkciókat nyújt, legyen szó barokk zenéről vagy kortárs kompozíciókról, de a jazz műfaja sem ismeretlen számára. Sikerrel szerepeltek Európa jó néhány nagyvárosában, valamint Japánban, Izraelben és Törökországban is. Karigazgatói tisztét 2016 januárja óta Somos Csaba tölti be. A Honvéd Férfikar Magyarország egyetlen hivatásos férfikórusa, karigazgatója jelenleg Riederauer Richárd. Az operaszínpadok és a koncertpódiumok állandó résztvevője, a klasszikus zenei hangversenyélet kikerülhetetlen szereplője itthon és külföldön egyaránt. Az 1949-ben katonákból alakult kórus ma már magas képzettséggel rendelkező énekművészekből áll. A Honvéd Férfikar a hagyományos klasszikus és kortárs zenei feladatok mellett szívesen vállal műfaji kirándulásokat a crossover területére is. Az elmúlt évtizedek során a kórus négy kontinens több tucat országában turnézott, Mexikótól az Egyesült Államokon át Kínáig.

There is no doubt that, seen from the heights of the Ring or Tristan, Rienzi is not yet the “real” Wagner; to this day, it has not become part of the canon enshrined at Bayreuth. Yet this grand Romantic opera, premiered with enormous success in Dresden on October 20, 1842 and played regularly by many opera houses in the world at least until the end of the 19th century, is more than a mere curiosity. It deserves our interest not only because it anticipates many later developments in Wagner’s oeuvre but mainly because it is an impressive work in its own right, possessed of great dramatic power and musical beauty. The young Wagner had composed two operas prior to Rienzi, always writing his own librettos from the very start. The first opera, Die Feen (“The Fairies”) was never heard during his lifetime; the second, Das Liebesverbot (“The Ban on Love”), received a single performance in Magdeburg, where Wagner served briefly as an opera conductor. The ambitious composer, who recognized no obstacles, conquered the stage on the third try. Rienzi, a monumental opera in five acts, was born amidst enormous vicissitudes: the loss of Wagner’s conducting job in Riga; an adventurous and near-fatal flight from the creditors across the North Sea, in the company of Wagner’s wife Minna, his stepdaughter Natalie as well as Robber, the Saint Bernard; and the subsequent misery in Paris. It was during such times that Wagner conceived his first dream about a great personality destroyed by a hostile world — for it is not hard to see, in Rienzi, the prototype of the Dutchman, Tannhäuser, Siegfried and Tristan. (It wasn’t until Wagner’s last opera, Parsifal, that he succeeded in creating a hero who reached his goal and didn’t die.) The life of Cola di Rienzi, the 14th-century Roman politician, was first told by an anonymous contemporary; it later became the subject of several literary works in the 18th and 19th centuries. Wagner’s immediate source was the novel Rienzi, the Last of the Roman Tribunes by Edward Bulwer-Lytton, the 1st Baron Lytton (1803–1873). Rienzi, an agitator and popular leader of humble birth, fought against the various noble factions in Rome who were oppressing the populace, but was finally defeated in his struggle. Bulwer-Lytton painted a highly idealized picture of his protagonist, who was hardly the flame-hearted freedom fighter that he was later made out to be; the historical Rienzi certainly exhibited more than a slight tendency toward tyranny. Wagner’s Rienzi, by contrast, was a hero whose only desire was to see all Romans live in peace and liberty, and who had to pay a terrible price for a single moment of weakness. Rienzi’s sister Irene and her lover Adriano Colonna were characters invented by Bulwer-Lytton; they also play important roles in Wagner’s opera. Just as the tribune may be seen as the ancestor of several later Wagnerian heroes, Irene, too, foreshadows later developments. Her death by fire at the end of the opera, in a way, anticipates Brünnhilde’s funeral pyre and the end of the world in the final scene of Götterdämmerung. As a matter of fact, audiences could witness a similar cataclysm already at the end of Daniel 14

Auber’s opera La muette de Portici (1828). The French grand operas of Auber, Meyerbeer and Halévy not only served as models for Rienzi but accompanied Wagner (maybe subconsciously) throughout much of his career. Yet Wagner’s most direct source of inspiration was probably the work of Gaspare Spontini (1774–1851). The Italian-born Spontini, a successful composer of French grand opera, later went to Prussia. His opera Fernand Cortez was performed in Berlin in German translation; Spontini wrote his final work, Agnes von Hohenstaufen, to an original German libretto. We know that Wagner saw Fernand Cortez, a historical opera from which he learned a great deal, in 1832. The grandiose choruses, ensembles and rousing choruses of Rienzi were all characteristic of this particular type of opera. Rienzi opened the doors of one of Europe’s leading opera houses for Wagner. Appointed as the Dresden Hofoper’s chief conductor soon afterwards, the composer was able to present his next two operas, The Flying Dutchman and Tannhäuser, on its stage. He was able to work with such outstanding singers as Josef Tichatschek, the first great Wagner tenor who created the roles of both Rienzi and Tannhäuser, or Wilhelmine Schröder-Devrient, one of the greatest divas of the era, who was so important to Wagner that he made Adriano a trouser role for her sake. Schröder-Devrient, legendary as Leonore in Beethoven’s Fidelio, went on to become the first Senta in Dutchman and the first Venus in Tannhäuser. The only excerpts from Rienzi that can be heard with any frequency nowadays are the overture and Rienzi’s prayer from Act V — two excerpts that are musically related since the overture begins, after a brief introduction, with the melody of the prayer. Other characteristic themes in the overture include an energetic brass fanfare and a march melody. The former will accompany the battle cry Santo Spirito Cavaliere (“Holy Spirit Warrior”) in Act III, while the latter will reappear in the Act II chorus glorifying the protagonist. Act I opens with a scene in front of Irene’s house in Rome, where Orsini, the wealthy patrician, tries to kidnap the young plebeian girl. The noise attracts the members of the rival clan of the Colonnas, including Adriano, who is in love with Irene and who prevents the rape as the two noble families continue to hurl insults at each other. Even the appearance of the cardinal fails to put an end to the dispute. Finally, Rienzi, the tribune, enters and denounces the noblemen for ruining the glory of the city with their infighting and their corrupted morals. In the opera’s first great ensemble, the noblemen mock the tribune and almost come to blows with one another again. Rienzi vows to take up the fight against the patricians; the crowd joins in his spirited march melody, pledging eternal loyalty to the leader. A trio sung by Rienzi, Irene and Adriano follows. Adriano is deeply impressed by Rienzi’s political ideas, but he shies away from the thought of bloodshed. Yet when Rienzi tells him that his own (Rienzi’s) brother was killed by the Colonnas (Adriano’s relatives), the young man 15

gets all fired up and vows to fight for Rome together with Rienzi and Irene. After Rienzi’s departure, the two lovers assure each other of their undying love; yet Adriano is plagued by misgivings. He is afraid (and, as it later turns out, rightly so) that the populace could turn against Rienzi some day. The love duet is interrupted by the battle music of the Orsinis and Colonnas, which is in turn drowned out by the sound of the crowd lionizing Rienzi. The organ of the Lateran basilica resounds, and the chorus intones a solemn chorale in honor of the great day, the beginning of Rienzi’s rule. The first word of the chorus, “Erwacht!” (Awake!) will inevitably remind Wagner connoisseurs of the “Wachet auf” moment in Act III of Die Meistersinger. After a rousing speech by Rienzi, one of his overzealous followers, a man named Cecco, would proclaim the tribune king of Rome (to Adriano’s despair). Rienzi, however, refuses this misguided idea and confirms his submission to the Church. He will never want to be more than a tribune of the people. In the grandiose finale of the act, the crowds honor Rienzi as their own trusted spokesman. Act II begins with an idyllic scene. An official delegation (women’s choir with soprano solo) calls on Rienzi, reporting that, after surveying the entire country, they found only peace and calm everywhere. Their hymn-like chorus, which has no orchestral accompaniment, is complemented by a narrative of the chief messenger, to whom Rienzi and his followers respond with a paean to peace. The noblemen enter; Colonna addresses a few hypocritical words of congratulation to Rienzi, who exhorts the patricians to be loyal to him or face the consequences, should they break the new laws. Left alone, the outraged noblemen immediately begin to plot their revenge against Rienzi. Orsini and Colonna’s whispered dialogue is a pre-echo of the duet between Ortrud and Telramund from the second act of Lohengrin. The conspiracy of the noblemen, however, will not last long. They have been overheard by Adriano, Colonna’s son, who tries to convince his father to desist, but their conflict cannot be resolved. In a dramatically tense ensemble, which includes Orsini and the chorus of the noblemen, Colonna calls his son a traitor. Yet Adriano is still hesitant; he cannot decide whose side he should take and admits being on the verge of insanity. In the grandiose Act II finale, it comes to an open clash between Rienzi and the noblemen. The tribune has organized a lavish celebration; the chorus enthusiastically sings the leader’s praises, and many ambassadors from distant countries arrive to pay their homages to the great man. In the unabridged version of the opera, the celebrations were enhanced by an elaborate pantomime representing the story of Lucretia, the Roman noblewoman who was raped by Prince Tarquinius, the son of Rome’s seventh king, Tarquinius Superbus. According to the traditional version of the legend, Lucretia took her own life out of shame; news of her death triggered a popular revolt that led to the abolition of the Roman kingdom and 16

the establishment of the republic under the leadership of Lucius Junius Brutus. In Wagner’s version, however, the heroine seized her opponent’s sword as she was fighting him off, and stabbed herself in the heart rather than lose her chastity. In Wagner’s pantomime, the music depicts each individual event with great evocative power. The dramaturgical significance of the Lucretia pantomime lay in the fact that it presented an ancient parallel to Rienzi’s story, confirming and justifying the tribune’s historical claims about Roman virtues and Roman liberty. Rienzi thus appears as a new Brutus; and the attack on Irene receives a deeper significance through the Lucretia legend. In both cases, the strongest symbol of tyranny is sexual violence which, however, is not allowed to be consummated. Yet both the pantomime and the ensuing ballet scenes, the latter indispensable in French grand opera, are omitted in most performances of Rienzi. An uncut rendition of all the surviving music for the opera would take more than six hours — longer than any of Wagner’s mature works. Before the celebrations begin, Adriano advises Rienzi, in a whisper, to be cautious; yet, not wanting to betray his family, he doesn’t actually tell him what he knows. Rienzi assures him that he is wearing a coat of armour and has nothing to fear. Yet it is not long before the noblemen launch their attack. As soon as the pantomime and ballet are over, Orsini draws his dagger and rushes at Rienzi, only to be immediately disarmed by the tribune’s men. In an instant, the festivities turn into an austere court of law, where Rienzi loses no time in condemning his enemies to death. At this moment, Adriano rushes onstage. The young Colonna threatens Rienzi, insisting that the death of his father will not go unavenged. Both Adriano and Irene implore the tribune to spare the old Colonna’s life, and Rienzi, ignoring the chorus of his bloodthirsty followers, cancels the death sentence. In the subsequent ensemble, Rienzi’s lyrical arioso of peace is entwined with the lines of his allies Cecco and Baroncelli, giving voice to their evil forebodings, and the parts of Orsini and Colonna, revealing their murderous thoughts, while the people’s chorus assures Rienzi of their continued support. Soaring above all the other voices, Irene and Adriano’s virtuoso coloraturas express the lovers’ joy at the unexpected turn of events. In the final, stretto section of the finale, all these conflicting sentiments are united in a single, enthusiastic march tune. By the beginning of Act III, Rienzi’s fatal strategic error has become apparent. The noblemen whose lives he has spared have fled Rome in order to recruit an army against the tribune. The frightened populace and the desperate cries of Cecco and Baroncelli are answered by Rienzi, who vows to fight the attackers. His call to arms, invoking the “Holy Spirit Warrior” (Santo Spirito Cavaliere), inspires the people to rally behid him, but Rienzi’s power is no longer absolute. His followers will never forgive him for not destroying the enemies while 17

it would have been easier for him to do so. This elaborate ensemble is followed by Adriano’s monologue. The young man’s dilemma is more painful than ever, now that civil war is looming on the horizon. His dramatic scena — Schröder-Devrient’s great moment — is one of the opera’s high points. Finally, after a long struggle, Adriano decides to make an attempt at mediation between the two warring parties. The march of the Romans is introduced by trumpet fanfares and the tolling of church bells. The soldiers are accompanied by clerics, as well as Roman girls and women. Their procession is unexpectedly interrupted by Adriano who implores Rienzi to stop his army; he will speak to his father to prevent any bloodshed. But it is too late: Rienzi will not yield, and the soldiers march on. Adriano would join them, but Irene holds him back. Together with the Roman women, they implore the Virgin Mary for Rienzi’s victory. Their prayers are not without effect: the Roman people win the battle, and the two noble leaders, Orsini and Colonna, are killed. Yet Rienzi’s side has also suffered some heavy losses. Cecco and Baroncelli mourn for the fallen Romans while Adriano, blaming Rienzi for Colonna’s death, definitively turns against the tribune; in so doing, he also loses Irene who remains committed to her brother. In the Act III finale, sounds of grief, vengeance and the end of a great love are set against the choral song of triumph, and the latter can’t drown out the contradictory sentiments until the very end. More bad news arrives at the beginning of Act IV. Rienzi’s followers, already disabused, learn that the tribune has lost the support of both the Pope and the Emperor. At the secret meeting of the Romans, Adriano appears, confirming that Rienzi has in fact betrayed the people. (He conveniently omits mentioning his own role in persuading Rienzi to pardon the noblemen, an act that resulted in the subsequent disaster.) The crowd turns against Rienzi; the chorus of vengeance is now led by the latter’s former friend and prospective brother-in-law. Rienzi had ordered a festive Te Deum to celebrate his bloody victory. At the head of the Church procession, we see the Cardinal himself, but the service will not go ahead as the tribune had planned. Rienzi sees with consternation that his friends have not joined in the procession but are looking on from the sidelines. With a fiery aria in march rhythm, he nearly manages to win them back (except for Adriano), but at this precise moment, the Cardinal and the priests, instead of intoning the Te Deum, pronounce a curse upon Rienzi. Adriano tries once more to bring Irene to his side, but she turns away from him, and Adriano leaves the scene in despair. Act V opens with Rienzi’s famous prayer. Now that all is lost, the hero turns to God, who sees the hearts of all people and understands Rienzi’s noble intentions. There is only one person who has remained loyal to Rienzi to the end: it is his sister, Irene. In their duet, Rienzi tries to

dissuade Irene from linking her fate to his, but she unshakeably believes in his ideals of freedom. Adriano, on the verge of insanity, makes a final attempt at winning over Irene, but meets with a devastating rejection. The voices of the former lovers, unlike those of Rienzi and Irene in the previous scene, are not entwined in a duet but are opposed in a dramatic dialogue which leads directly into the blood-chilling final scene. The wild crowd is ready to stone the disgraced leader and to burn him at the stake; Rienzi’s rhetorical talents have now lost all their power. With his final words, Rienzi curses Rome and the Romans. The crowd sets fire to the Capitol; Rienzi and Irene perish in the flames, while Adriano, completely undone, collapses lifeless at the sight of all these horrors. Written by: Péter Laki

Photo © Marco Borggreve

Photo © Dagmar Medina

Photo © Ashley Plante

Marc Albrecht is one of the most exciting personalities wielding a baton today. He most often conducts works by figures of late German and Austrian Romanticism (Wagner, Richard Strauss, Zemlinsky, Schreker and Korngold), but his repertoire ranges all the way from Mozart to contemporary music. Early in his career, he worked with Claudio Abbado at the Gustav Mahler Youth Orchestra, and is now a guest of orchestras, festivals, concert halls and opera houses such as the Berlin Philharmonic, the Concertgebouw Orchestra, the Salzburg and Bayreuth Festivals, the Royal Albert Hall, La Scala and the Royal Opera House in London. Since 2011, he has served as the chief conductor of the Dutch National Opera. Stefan Vinke graduated from the Music Academy of Cologne. In 2000, he received the title “The year’s best young opera singer” from the international opera magazine Opernwelt. In the years that followed, he continuously developed his repertoire, which contains a number of Wagnerian roles. He has sung the title roles in Tristan and Isolde, Parsifal and Lohengrin, as well as Siegmund, Erik, Siegfried and Walther von Stolzing. He has performed at the most prestigious German opera houses, as well as at Covent Garden, New York’s Metropolitan Opera and the Salzburg and Bayreuth Festivals, in addition to the opera houses of Beijing, Madrid, Paris, Philadelphia and Seattle. He first appeared at the Budapest Wagner Days festival in 2015, singing Siegmund in Die Walküre and Siegfried in Götterdämmerung. The velvety soprano voice and committed portrayals of Sara Jakubiak, an American singer of Polish and German roots, have already conquered audiences on several continents, including performances at the New York City Opera, the Royal Opera House in London, the Wiener Staatsoper and in Los Angeles. In 2020, she won the Opus Klassik Award for her appearances as Heliane in Korngold’s opera Das Wunder der Heliane, a production of the Deutsche Oper Berlin conducted by Marc Albrecht and directed by Christof Loy. Her diverse repertoire also includes such roles as Chrysothemis in Elektra, Elsa in Lohengrin, Agathe in Der Freischütz, Tatiana in Eugene Onegin and Rosalinde in Die Fledermaus.

Photo © Dominik Stixenberger

Photo © Chris Gonz

Photo © Jiyang Chen

Günther Groissböck is a renowned guest on the world’s leading opera and concert stages, sweeping his audiences off their feet with his noble brightness and captivating performance style. He regularly appears at the Wiener Staatsoper, Milan’s La Scala, the Metropolitan Opera and Covent Garden. He made his debut at the Salzburg Festival in 2002, where in 2014 he sang the role of Baron Ochs in a production directed by Harry Kupfer. He has been involved with the Bayreuth Festival since 2011, performing there in the roles of Gurnemanz and King Marke, among others, and he was Veit Pogner in the production of Meistersinger credited to Barrie Kosky and Philippe Jordan. He is a passionate singer of art songs. Hungarian mezzo-soprano Dorottya Láng completed her studies at the University of Music and Performing Arts Vienna. An award-winner at several competitions, she took third place at Wigmore Hall and the Kohn Foundation’s singing competition in 2011. A former member of Staatsoper Hamburg, she has won great acclaim in several places recently, having sung Judith in Bluebeard’s Castle at the Deutsche Oper am Rhein, Theater Hagen and Tonhalle Düsseldorf and the title role of Rossini’s La Cenerentola at the Latvian National Opera while also making her debut in Malmö as Octavian in Der Rosenkavalier. She is also an extremely active concert singer, having appeared in the world’s leading concert halls, including Wigmore Hall and Vienna’s Konzerthaus and Musikverein. Dean Murphy is currently a member of the Deutsche Oper Berlin. This season, his roles have included Eddy (in Mark-Anthony Turnage’s Greek), Demetrius (in Britten’s A Midsummer Night’s Dream) and Figaro (in Il barbiere di Siviglia). The young American baritone also debuted at the Flemish Opera this year and on the stage of the Opéra National de Lorraine, and in recent years has performed frequently at Opera Zurich, where he was a member of the opera studio from 2018 to 2020 and presented new productions by Barrie Kosky, Andreas Homoki and Tatjana Gürbaca. He also sings regularly in America, with appearances as Figaro, Guglielmo, Papageno, Belcore, Marcello and Danilo.

Photo © Valter Berecz, Hungarian State Opera

Photo © Zsuzsa Vanó

Photo © Vic Pooters

Tamás Szüle graduated from the Liszt Academy in 1979 after studying under Éva Kutrucz, then became a member of the Hungarian State Opera while also taking on an active role in the musical life of his home town of Miskolc. His principal roles are Sparafucile, Osmin, Leporello, Sarastro, Don Pasquale, Don Bartolo in Il barbiere di Siviglia, Dulcamara in L’elisir d’Amore and Baron Ochs in Der Rosenkavalier, but he has also participated in the premières of several 20th-century Hungarian works. He has performed as an opera, oratorio and art song singer at the Palace Theater in Drottningholm, the Strasbourg Festival, Venice’s La Fenice (where he sang the role of Bluebeard) and in Tel Aviv, Mexico City and Buenos Aires, among other places. Szabolcs Brickner graduated from the Liszt Academy with a degree in voice and then continued his studies in Augsburg, while also taking classes with Nicolai Gedda, Renata Scotto, Julia Hamari, Francisco Araiza and Brigitte Fassbaender. He has enjoyed great success in several international competitions, winning the Queen Elisabeth Competition in Brussels in 2008. A returning guest at Europe’s storied opera houses, he has also had an outstanding career as an oratorio singer, working with such conductors as Valery Gergiev, René Jacobs and Kurt Masur. He is currently a member of the Wiener Volksoper, but also regularly sings at the Hungarian State Opera. Werner Van Mechelen has sung several Wagnerian roles (Alberich, Amfortas, Wolfram, Klingsor and Kothner) and made his Bayreuth Festival debut in 2017, but his diverse repertoire also extends to Pizarro in Fidelio, Pandolphe in Massenet’s Cendrillon and Nekrotzar in Ligeti’s Le Grand Macabre. His plans include a Belgian tour with a production built around Paul Verlaine’s prose work Les Poètes maudits, along with a concert series of works by César Franck. He gladly takes the stage in oratorio and song concerts: in addition to the lieder of Schumann, Schubert and Brahms, he also performs compositions by less well-known composers.

Photo © HNP, Gyula Berényi

Ágnes Szalai graduated from the Varga Tibor Institute of Musical Art in 2007 after studying solo voice with Erika Markovics and was later admitted to the Liszt Academy’s master’s course in art song and oratorio singing headed by Katalin Halmai. During her university years, she also took part in masterclasses held by Júlia Hamari, László Polgár and György Vashegyi. She has been a member of the Hungarian National Choir since 2009, but in addition to her choral work she also regularly sings solo roles, taking the stage in numerous opera and concert performances in Debrecen, as well as – in 2013/14 – at the Hessisches Staatstheater in Wiesbaden.

The Hungarian National Philharmonic Orchestra traces its roots back to its predecessor, the Metropolitan Orchestra, which was founded in 1923. It was directed for more than three decades by János Ferencsik. Later on, Ken-Ichiro Kobayashi took over its helm for ten years. He was succeeded in 1997 by Zoltán Kocsis, who filled up gaps in the repertoire of the artistically renewing ensemble with works by composers like Richard Strauss, Debussy, Ravel and Schönberg, as well as ones by 20th-century and contemporary Hungarian composers, with special emphasis placed on Bartók in putting together their concert programmes. They have appeared at such notable venues and festivals as New York’s Avery Fisher Hall, Tokyo’s Suntory Hall, Birmingham’s Symphony Hall, the Megaron in Athens, Bucharest’s Enescu Festival, the Festival international de Colmar and the Canary Islands Music Festival. After Kocsis’s death, Liszt Award-winner Zsolt Hamar took over the reins as music director until August 2020. Müpa Budapest selected the orchestra – together with its sister ensemble, the Hungarian National Choir – to be Ensemble of the Season in 2019/2020. The Hungarian National Choir was founded in 1985, as the Hungarian State Choir, and worked under the direction of choirmaster Mátyás Antal for more than a quarter-century. During this period, the ensemble became one of Hungary’s leading professional choruses, an oratorio choir that not only served to support its sister orchestra, but which was also capable of staging outstanding productions of a cappella works, no matter whether they were performing Baroque music or contemporary compositions, and even jazz is not unfamiliar territory for them. They have made successful appearances in quite a few major European cities, as well as in Japan, Israel and Turkey. Serving as the ensemble’s choirmaster since January 2016 is Csaba Somos. The Honvéd Male Choir is the only professional male choir in Hungary. It is regularly featured in operas and concert halls, and is an ensemble to reckon with in the classical concert scene, both in Hungary and abroad. When it was founded in 1949, the ensemble was already synonymous with a special sound, which over the years came to be coupled with an advanced performing sensibility. Formerly enlisting soldiers, the choir is now made up of highly trained singers. In addition to traditional classical and contemporary responsibilities, the Honvéd Male Choir does not mind taking excursions into the realm of crossover. Over the past few decades, they have performed in dozens of countries on four continents, from Mexico to the United States and China.

ELŐZETES AJÁNLÓ

2022. július 1–3.

IV. BUDAPESTI NEMZETKÖZI KÓRUSÜNNEP Hollerung Gábor Fotó © Csibi Szilvia, Müpa

2022. július 5.

JAZZLEGENDÁK A LEXUS TÁMOGATÁSÁVAL

SUPERBLUE: KURT ELLING FEAT. CHARLIE HUNTER Közreműködik: Kenny Banks Jr. – billentyűs hangszerek, Terence Higgins – dob

2022. november 9.

PRUNYI ILONA KAMARAESTJE

2022. november 10.

VIKTORIA MULLOVA, BOLDOCZKI GÁBOR ÉS A SUISSE ROMANDE ZENEKARA Vezényel: Jonathan Nott

2022. november 17.

SCHUBERT: ALFONSO ÉS ESTRELLA –

FÉLIG SZCENÍROZOTT ELŐADÁS

Szereplők: Patrick Grahl, Lydia Teuscher, Krešimir Stražanac, Johannes Weisser, Arttu Kataja Közreműködik: Cantemus Vegyeskar (karigazgató: Szabó Soma), Helsinki Baroque Orchestra Vezényel: Aapo Häkkinen Lydia Teuscher Fotó © Shirley Suarez

2022. december 7.

NINA STEMME ÁRIAESTJE Közreműködik: a Magyar Állami Operaház Zenekara Vezényel: Markus Stenz

A DVD-k megvásárolhatók a Rózsavölgyi Zeneműboltokban a Müpában vagy a Szervita téren, valamint a Budapesti Wagner-napok ideje alatt a Müpa emeleti Előcsarnokában.

The DVDs are available for purchase at the Rózsavölgyi Music Stores in Müpa Budapest and Szervita Square, or check our DVD corner at the first-floor foyer of Müpa Budapest during the Budapest Wagner Days.

mupa.hu

REMEKMŰVEK TALÁLKOZÁSA Kóstolja meg a Wagner-karakterek által ihletett egyedi kézműves sörkülönlegességeinket!

MEETING OF MASTERS

Sample our exclusive craft beer specialities inspired by emblematic Wagner characters.

mupa.hu27

Müpa Budapest Nonprofit Kft. 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1. Központi információ: Tel.: (+36 1) 555 3000 E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu Nyitvatartás Aktuális nyitvatartásunkról tájékozódjon a www.mupa.hu weboldalon. A szerkesztés lezárult: 2022. június 15. A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!

Stratégiai partnerünk:

A Müpa támogatója az Emberi Erőforrások Minisztériuma.

mupa.hu