Comodo

sorakoznak fel egymás mellett (Bartók nem használ eredeti népzenei dallamot, minden a saját leleménye). A többnemzetiségű zene emellett Bartók legsajátabb gondolatainak egyikét, „a népek testvérré válásának eszméjét” is kifejezi, s ezt néhány évvel Trianon traumája után, egy ilyen nagy figyelemre számító alkalommal tudatosan hangsúlyozza, a provokatív szándéktól sem riadva vissza. Ugyanakkor eltér a szvithagyománytól, hogy a szünet nélkül egymást követő tételek egybefüggő folyamatot alkotnak, a folyamat legfőbb összekötő eleme pedig egy visszatérő, s így a formát a rondóval is rokonító ritornell, amelynek karaktere magyaros: verbunkos lejtésű. A Táncszvitben sok a szín, sok az élénk, néha nyers tónus, a karakterek nemegyszer földközeliek, tenyeres-talpasok, néha kifejezetten vadak, az összekötő szerepű magyaros ritornell azonban szelíd és lágy, kecsesen hajlékony, lírai és nosztalgikus. A romantika egyik alapműve, Offenbach operája, a Hoffmann meséi világosan körvonalaz egy művészetfilozófiai sugallatot: a magánemberként átélt csalódás, a lelket marcangoló szenvedés kincset ér a művész életében, mert műhelyében ebből formálhatja meg alkotását. A Rosszból Jó lesz. József Attila ezt a paradoxont a 20. században így summázta: „Aki dudás akar lenni, / pokolra kell annak menni.” Mi az igazi pokol? A viszonzatlan szerelem fájdalma. Ide is illik egy idézet, Petőfitől: „a szerelem sötét verem”. A fiatal Bartók Béla ebben a sötét veremben vergődött 1907 második felében és 1908 elején, huszonhat–huszonhét évesen. Ekkoriban szeretett bele a tüneményes tehetségű, később nemzetközi karriert befutó hegedűsbe, a Hubay-iskola nála hét esztendővel fiatalabb kiválóságába, Geyer Stefibe (1888–1956). Eleinte úgy tűnhetett, van oka viszonzást remélni, idővel azonban a lány alighanem megriadt az eszmékkel zsúfolt lelkű fiatal géniusz fűtöttségétől és szenvedélyétől. Bartóknak rá kellett ébrednie, hogy érzelmeivel magára maradt, és a szerelem eltorzult, átcsapva keserű sértettségbe, világfájdalomba. Ki kellett írnia magából. Az írás már a reménykedés fázisában megkezdődött, de a kéttételes fiatalkori Hegedűversenyt kijózanodva fejezte be. (A gyászmunka még évekkel később is zajlott, hiszen Bartók mindhárom színpadi műve a konfliktusos, sőt a zeneszerző nézőpontjából reménytelennek láttatott férfi-nő kapcsolatot járja körül.) Kéttételes hegedűverseny? Ez valami romantikus dolog, ugye? Netán Liszt műveit sejthetjük modellként a forma mögött? Alighanem. Mondhatnánk úgy is, kissé laposan és iskolásan: ami háromtételes, az klasszikus, mert az ki van egyensúlyozva, ami meg kettő, az romantikus, mert az kileng, mint az inga. Duális, kétpólusú világkép. Liszt életművében van bőven efféle. A rapszódiák végig a lassú–gyors modellre épülnek, de ami fontosabb: a szimfonikus költemények dramaturgiája jellemzően a panasztól-küzdéstől-szenvedéstől a megdicsőülésig-diadalig ível (lamento e trionfo). Bartók nem pontosan ezt veszi át, de valami hasonló bontakozik ki a keze alatt. Az ő bevezető tétele a szólóhegedű folyondárszerű végtelen dallamaival és polifóniájával, telített harmóniáival és csillámló színeivel nem panasz, nem fájdalom, hanem harmónia: egy eszménykép ábrázolása.