Müpa Műsorfüzet - Berlioz: Requiem (2022. november 1.)

Béla Bartók National Concert Hall

ALL SAINTS

BERLIOZ: REQUIEM

Featuring:

Andrew Staples – tenor

Hungarian National Choir (choirmaster: Csaba Somos)

Hungarian Radio Choir (choirmaster: Zoltán Pad)

Honvéd Male Choir (choirmaster: Richárd Riederauer) Hungarian National Philharmonic Orchestra

Conductor: Howard Williams

2022. november 1. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem MINDENSZENTEK BERLIOZ: REQUIEM

Közreműködik:

Andrew Staples – tenor Nemzeti Énekkar

(karigazgató: Somos Csaba) a Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán)

Honvéd Férfikar (karigazgató: Riederauer Richárd) Nemzeti Filharmonikus Zenekar

Vezényel: Howard Williams

The English summary is on page 9.

„Berlioz sem Istenben, sem Bachban, sem a művészet abszolút szépségében, sem az élet tiszta erényében nem hitt” – írja Ferdinand Hiller, Hector Berlioz (1803–1869) tanítványa és barátja mesteréről, ami jól tükrözi a zeneszerző különcségét. Hiszen Berlioz semmit sem úgy csinált, ahogy azt illett volna: szimfóniáihoz önéletrajzi ihletésű történeteket írt, a Paganini által rendelt hegedűverseny helyett brácsaszimfóniát komponált Harold Itáliában címmel, Rómeó és Júlia történetét opera helyett dramatikus szimfóniában mesélte el, s Goethét átírva a cím szereplő nem nyert megbocsátást a Faust elkárhozásában. Ezek után nem meglepő, hogy a halotti mise több évszázados szövegét is átírta, s Requiem helyett a Grande Messe des morts címet adta nagyszabású szakrális művének, igaz, a zenei köznyelv általában mégis inkább az előbbi megnevezéssel él. Ennek ellenére műveiért rajongott a korabeli közönség. Akadtak persze bírálói is szép számmal – egy kritikus 1884-ben például így vélekedett a Requiemről: „A Messe des morts messze van attól, hogy olyan gyönyörűség legyen, amely élvezetes marad örökké, sokkal inkább egy monstrum, amely kis ideig leköti a zenei világ érdeklődését, majd a történelem egyik halott darabja lesz. A mű nyers, rendezetlen massza, témák, formák és stí lusok kaotikus keveredése. […] Ha Berlioznak sikerül is lenyűgöznie a hallgatót, azt nem mással éri el, mint félelem keltésével.” Aligha tévedhetett volna nagyobbat a The Musical Times szer zője, hiszen Berlioz műve kiállta az idő próbáját, s máig sikerült megtartania előkelő helyét a koncertrepertoárban.

Bár Berlioz köztudottan agnosztikus volt (aki szerint lehetetlen megbizonyosodni Isten léte felől), az egyházi zene szépsége gyerekkorától kezdve lenyűgözte. Emlékiratainak kezdőfejezetében így mesél az elsőáldozásán hallott kórusról: „[A zene] egyfajta misztikus, szenvedélyes nyugtalansággal töltött el, amit el sem tudtam rejteni a gyülekezet többi tagja elől. Láttam, ahogy megnyílik a Menny – a szeretet és a tiszta gyönyör mennye, tisztább és ezerszer szebb, mint a számomra oly gyakran leírtak. Ilyen az igazi kifejezés varázsereje, a szívből fakadó dallam összehasonlíthatatlan szépsége!” Nem csoda hát, hogy amikor 1837-ben a francia belügyminiszter felkérte, írjon egy requiemet az 1830-as francia forradalom áldozatainak emlékére, első reakciója az volt: Micsoda Dies irae! Egy barátjának szóló leveléből tudjuk, hogy alig győzte leírni áradó ötleteit, ki is kellett találnia egy zenei gyorsírást, hogy egyetlen gondolat se vesszen kárba. Lázas munkáját az sem zavarta, hogy politikai okok miatt az ün nepséget lemondták. Végül ugyanazon év decemberében mégiscsak bemutatták a művet egy az algériai háborúban elhunyt francia tábornok nagyszabású, állami temetésén az Hôtel des Invalides-ban. A halotti mise óriási sikert aratott, s maga Berlioz is olyan elégedett volt vele, hogy később azt mondta, ha valamilyen okból minden művét meg kellene semmisíteni, ennek az egynek kegyelmezzenek. A Requiemet később kétszer is átírta, végső formáját a kompozíció 1867-ben nyerte el. A requiem műfaja egészen a 2. századig nyúlik vissza. A liturgia szövegének, tartalmának megszilárdulásában nagy szerepet játszott a tridenti zsinat (1545–63), amely a mise szertartásrendjében megengedett négy szekvencia (strófikus, latin nyelvű költemény) közé sorolta

a halotti mise gerincét képező Dies irae-t. A liturgia szent szövegével Berlioz meglehetősen szabad kézzel bánt. Arra ugyan volt már példa, hogy zeneszerzők kihagyják a feloldozást (Libera me) vagy valamelyest lefaragjanak a Dies irae szövegéből (többek közt Mozart is így tett), addig azonban senki sem merészkedett el, hogy az erőteljesebb kifejezésmód érdekében átírja az eredeti latin szöveget, ahogy Berlioz tette. A Requiem óriási apparátusa is szokatlan, s gyakorlatilag kizárja a darab liturgián belüli előadását. A komponista négy rézfúvóskórussal és négy pár üstdobbal egészítette ki a zenekart, s a kottában megjegyezte: „A jelzett előadók száma viszonylagos. Ha a hely megengedi, a kórus létszámát meg lehet kétszerezni vagy háromszorozni, s ennek megfelelően kell a hangszerek számát is növelni. De ha a kórus különlegesen nagy, mondjuk 700-800 fős, az egészet csak a Dies irae, a Tuba mirum és a Lacrimosa tételeknél kell megszólaltatni, a többi tétel maradjon 400 fő alatt.” Persze mindezek ellenére meg maradt a requiem alapvető váza: az öt nagyobb egységet – Introitus, Szekvencia (Dies irae), Offertorium, Sanctus, Agnus Dei – tíz tételre tagolta Berlioz. A mű nagyformájának kialakításakor arra is figyelt, hogy a nagyszabású, „hangos” tételeket mindig egy megnyugvást hozó, introvertált rész kövesse. Ha elvonatkoztatunk a liturgiától, kirajzolódik a pokol kínjaitól a purgatóriumon át vezető út a mennybéli megváltásig, amelynek zenei ábrázolása különleges fantáziájú zeneszerzőről tesz tanúbizonyságot.

Az első tétel – Requiem et Kyrie – a halottért mondott imát és a mise egyik állandó részét, az Istenhez való könyörgést tartalmazza. Kromatikus, mégis nyugodt kezdete, g-moll hang neme, melankolikus hangvétele megalapozza a mű karakterét: az embert esendőként, Istent erősként és hatalmasként ábrázolja. A bevezető után a Requiem szövegéből egy lassú fúga indul, amely a Lux perpetua luceat eis (Örök fény ragyogjon rájuk) sornál gyönyörűen kifényesedik; a Kyrie szövege baljós, kromatikus megzenésítést kapott. A második tételben kezdődik a Dies irae szövege, amely majd csak a hatodikban ér véget. Ez a rész a szekvencia első hat versszakát mondja el, amelyekben az apokalipszis harsonái is megjelennek. Halkan kezdődik a zene a mélyvonósok morajlásával és pianissimo énekszólamokkal. A hangerő folyamatosan nő, míg meg nem szólalnak a végítélet hangjai (Tuba mirum). Mozart Requiemje óta szinte kötelező e tételben a harsona használata, Berlioz azonban nem érte be eggyel, ahogy klasz szikus pályatársa, s még fel is rótta neki „szerény” hangszerelését: „Miért csak egy harsona szólaltatja meg a rettenetes robbanást, amely az egész Földön visszhangzik és a holtakat is feltámasztja a sírból? Miért marad a másik két harsona csendben, mikor három, harminc, de még háromszáz sem lenne elég?” Ha nem is háromszázat, de a megszokottnál jóval több rézfúvóst vonultat itt fel a francia komponista: az alapzenekar rézfúvósain kívül tizenhat harsona, tizenkét trombita, négy kornett, három kürt, két tuba és négy ophikleid (amelyet gyakran tubával helyettesítenek) szólal meg. Emellett a földrengés hangját nyolc, akkorddá összeálló timpanival jeleníti meg a zeneszerző.

A Quid sum miser kezdetű harmadik tétel mindössze egy szekvenciaversszakot dolgoz fel, amely az apokalipszis utóhatására tekintő emberiséget mutatja. A sivár zenében olykor még

feltűnnek az előző tétel zenei foszlányai. A Rex tremendae tételben ismét szerepel a teljes rézfúvós- és ütőskar, amint Jézus Krisztust köszöntik. Az ünnepélyes tételben megjelenik az Offertorium pár sora is, egyes szám harmadik személyről elsőre változtatva a névmást: Libera me de ore leonis, ne absorbeat me tartarus (Oltalmazz meg a pokol hatalmától, ne nyeljen el a pusztulás). E változtatás egyben eszünkbe juttatja a hagyományos requiem végén elhangzó Libera me-t, amelyben az ember megváltást kér az Úrtól, s amely ezúttal elmarad. A tétel végső konklúziója – Salva me, vagyis ments meg – elcsendesedik, felkészülve az ötödik tétel – Quaerens me – a cappella könyörgésére Jézushoz, aki értünk vállalta a kereszthalált. E tétel szinte földöntúli harmóniai világa visszatekintés Palestrina stílusára, amelyet merész harmóniákkal fűszerezett a zeneszerző. A szekvencia utolsó két versszakát felhasználó Lacrimosa ismét a teljes zenekarra íródott, s a bűnösök poklát jeleníti meg. Az ABA formájú tétel első és utolsó részének „csukló” kísérete egyszerre groteszk és könyörtelen. A tétel köze pén a zene finomabbá válik, a kíséret mintha csendes könnycseppek hullása lenne. Az utolsó, Judicandus homo reus (A bűnösök számot adnak) felkiáltást cintányérral erősíti fel Berlioz, majd a dicsőséges E-dúr fokozatosan halkul, s foszlik semmivé.

Az Offertorium első, Domine Jesu Christe tételét Robert Schumann Berlioz legzseniálisabb alkotásának találta. Nem csoda, hiszen a zenekar fúgaszólamai fölött a kórus szinte végig A és B tonalitás közt ingázik, így jelenítve meg a purgatóriumban ragadt lelkek kavargását, akik végül fényes D-dúrban nyernek szabadulást. Az Offertorium második fele a homofon férfikarra írt Hostias, könyörgés az elhunytért. A rövid tétel hangszerelése igen különös: a vonósok mellett csak harsona és fuvola szólal meg, reprezentálva pokol és menny, Isten és ember kettősségét. Az utolsó előtti tételt, a Sanctust hallgatva szinte látjuk magunk előtt a mennyországot: női angyalkórus és tenorszóló hirdeti Isten dicséretét vibráló vonóskarral és fenséges fúvósokkal kísérve; a transzcendens hangzást földöntúli harmóniák erősítik. A tétel végén a Hosanna a legmagasztosabb zenei formában, fúgaként tér vissza, a Sanctus reprízében pedig megszólalnak a szordinós ütősök is. A művet betetőző Agnus Deiben – hasonlóan Beethoven 9. szimfóniájához – az előző tételek témáit idézi Berlioz: először a Hostias, majd a középrészben a Requiem et Kyrie, végül a Rex tremendae tér vissza. Az Amen a vonósok nagy ívű akkordfelbontása felett teljesíti ki a művet, G-dúrban találva meg a békességet.

Írta: Könyves-Tóth Zsuzsanna

Howard Williams brit karmestert szoros szálak fűzik Magyarországhoz: a Pannon Filharmonikusok örökös tagja, de olyan más hazai zenekarokkal is dolgozott együtt, mint a Nemzeti Filharmonikusok vagy a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, s az Artisjus-díj mellett a Bartók-érdemérmet is megkapta. Anglia szinte összes jelentős nagyzenekarát vezényelte már, és megfordult a világ legnagyobb koncerttermeiben Rio de Janeirótól Hongkongig. Színpadi repertoárja rendkívül széles, jártas Bartók életművében, de a barokk zene megszólaltatásában is, valamint számos kortárs zenei előadás kötődik nevéhez. Karmesteri tanulmányait a londoni Guildhall Schoolban folytatta, jelenleg a Royal College of Musicban tanít vezényléstechnikát.

Andrew Staples keresett tenor, aki a Berlini és a Bécsi Filharmo nikusok koncertjein éppúgy fellépett már, mint A Felvilágosodás Korának Zenekara vagy a Philadelphia Orchestra produkcióiban. Együtt dolgozott többek között Simon Rattle-lel, Yannick NézetSéguinnel, Daniel Hardinggal és Daniel Barenboimmal. Operaénekesként is a világ meghatározó színpadainak állandó vendé ge: debütált a Covent Gardenben, de hallhatta őt a közönség a New York-i Metropolitan Operában és a Salzburgi Ünnepi Játékok fellépőjeként is. Alakította A varázsfuvola Taminóját, a Salome Narrabothját, Jacquinót a Fidelióban, Flamand-t a Capriccióban, Andrest a Wozzeckben, Niciast Massenet Thaïsában és Thihont Janáček Kátya Kabanovájában.

A Nemzeti Énekkar (Állami Énekkar néven) 1986-ban jött létre, élén több mint negyedszázadon át Antal Mátyás töltötte be a vezető karnagyi pozíciót. Ez idő alatt az együttes Magyarország egyik vezető hivatásos kórusává vált, olyan oratóriumkórussá, amely nemcsak testvérzenekarát szolgálja ki, hanem az a cappella művek előadásában is kimagasló produkciókat nyújt, legyen szó barokk zenéről vagy kortárs kompozíciókról, de a jazz műfaja sem ismeretlen számára. Sikerrel szerepeltek Európa jó néhány nagyvárosában, valamint Japánban, Izraelben és Törökországban is. A karigazgatói tisztet 2016 januárja óta Somos Csaba tölti be.

Fotó © Csibi Szilvia, Müpa

A Magyar Rádió Énekkara 1950-ben alakult, repertoárja felöleli a klasszikus kórusmuzsika minden területét, beleértve az opera- és oratóriumirodalmat is. Előadásain kortárs magyar szerzők darabjai is rendszeresen szerepelnek. A kórus rangos nemzetközi fesztiválok gyakori meghívottja, szerepelt már Salzburgban és Bécsben is az Ünnepi Játékokon, fellépett Bertrand de Billy, Herbert Blomstedt, Eric Ericson, Christoph von Eschenbach, Lamberto Gardelli, Jesús López Cobos, Lorin Maazel, Kurt Masur, Lovro von Matačić, Yehudi Menuhin, Helmuth Rilling, Paul Sacher és Peter Schreier vezényletével. Jelenleg Pad Zoltán áll a kórus élén.

A Honvéd Férfikar Magyarország egyetlen hivatásos férfikórusa, a klasszikus zenei élet nélkülözhetetlen szereplője itthon és külföldön egyaránt. Az 1949-ben alapított együttes kezdettől különleges hangzást képviselt, amelyhez az évek során magas szintű előadói érzékenység is társult. Az egykor katonákból alakult kórus ma már magas fokú képzettséggel rendelkező énekművészekből áll. A hagyományos klasszikus és kortárs zenei feladatok mellett szívesen vállalnak műfaji kirándulásokat a crossover területére is. Az elmúlt évtizedek során a kórus négy kontinens több tucat országában turnézott, Mexikótól az Egyesült Államokon át Kínáig.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar közel egy évszázada működő együttes, jogelődjét Székesfővárosi Zenekar néven hozták létre 1923-ban. Ferencsik János több mint három évtizedet, később Kobajasi Kenicsiró tíz évet töltött el az élén. Őt Kocsis Zoltán követte 1997-ben, akinek keze alatt a művészileg megújuló együttes reper toárja olyan hiánypótló művekkel bővült ki, mint Richard Strauss, Debussy, Ravel, Schönberg, valamint 20. századi és kortárs magyar szerzők alkotásai, de Bartók zenéje is hangsúlyosan érvényesült a műsorpolitikában. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar az elmúlt két évtizedben mintegy 40 országban közel 330 turnékoncertet adott.

Fotó © Vörös Attila

Fotó © Posztós János, Müpa

Fotó © Csibi Szilvia, Müpa

SUMMARY

When the French interior minister asked Hector Berlioz (1803–1869) in 1837 to write a requiem in memory of the victims of the July Revolution of 1830, the composer’s initial response was, “What a Dies irae that will make for!” It’s not like he was opposed to taking on the task. In fact, he was so overwhelmed with ideas, he had to figure out a shorthand method of writing the music in order to keep pace with himself. Although the celebration was later called off for political reasons, the Grande Messe des morts was eventually presented in December of that same year on the occasion of the grand state funeral of a French general. Anyone who expected a restrained and traditional work was in for a big disappointment: not only did Berlioz discard certain movements that had been fixed parts of the funeral mass for centuries, he also rewrote the Latin text in a few places. And then he straight out precluded any liturgical use of the work with an immense display of musical force: to buttress the usual orchestra and choir, Berlioz added eight timpanists and four supplementary brass sections. This is not to mention the fact that the choir can also be expanded up to 800 members, in which case the number of orchestral musicians would also have to be increased proportionally. Even if we can’t quite muster up 800 choristers, the Hungarian National Philharmonic, conducted tonight by Howard Williams, will have three superb Hungarian choirs with them: the Hungarian National Choir, the Hungarian Radio Choir and the Honvéd Male Choir. Berlioz employs this raw power to the greatest effect in three passages: the Tuba mirum depicting the Final Judgement, the paean to Jesus in the Rex tremendae, and the Lacrimosa, which mourns the fate of the sinful. Comprising the backbone of this work is the Dies irae sequence. Composed of five movements, it is preceded by the Introitus and followed by the Offertorium, the Sanctus and the Agnus dei. If we look at the liturgical aspects in abstract terms, the work depicts the path from the torments of hell to purgatory and heavenly redemption, to which the composer bears musical witness with remarkable imaginativeness.

After the terrible trumpets and earthquakes (Tuba mirum), listeners can practically see (in the Lacrimosa) the souls of sinners suffering in hell, hear the swirl of souls stuck in limbo (Domine Jesu Christe), and experience the combined presence of profundity and loftiness (Hostias) that is represented by the unusual coupling of the sounds of the flute and trombone. Finally, we are welcomed into heaven by an angelic chorus and a solo tenor voice – supplied tonight by the prolific concert performer, Andrew Staples – proclaiming the glory of God. Bringing the work to its culmination in the Agnus Dei, Berlioz quotes the themes from the previous movements and then ends it with a massive chord resolution from the strings in the Amen, finding peace in the key of G major.

Alekszandr Gavriljuk

Anna Sanfeliu

Viktoria Mullova

RISING STARS – EURÓPA ÚJ CSILLAGAI

JAMES NEWBY – BARITON

Közreműködik: Joseph Middleton – zongora Házigazda: Tóth Endre

2022. november 17.

HELSINKI BAROKK ZENEKAR SCHUBERT: ALFONSO ÉS ESTRELLA –FÉLIG SZCENÍROZOTT ELŐADÁS

Szereplők: Patrick Grahl – Alfonso, Lydia Teuscher – Estrella, Krešimir Stražanac

Froila, Johannes Weisser – Mauregato, Arttu Kataja – Adolfo Közreműködik: Cantemus Vegyeskar (karigazgató: Szabó Soma), Helsinki Baroque Orchestra Rendező: Vilppu Kiljunen Vezényel: Aapo Häkkinen

FELFEDEZÉSEK – IFJÚ GÉNIUSZOK, KLASSZIKUS ZENEKAROK

MAGYAR VALENTIN, TEMESVÁRI BENCE ÉS A MÁV SZIMFONIKUS ZENEKAR

Vezényel: Farkas Róbert

James Newby

Gerard Collett

Lydia Teuscher Fotó

Shirley Suarez

Müpa Budapest Nonprofit Kft. 1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.

Központi információ: Tel.: (+36 1) 555 3000

E-mail: info@mupa.hu www.mupa.hu

Nyitvatartás

Aktuális nyitvatartásunkról tájékozódjon a www.mupa.hu weboldalon.

A szerkesztés lezárult: 2022. október 21.

A programok rendezői a szereplő-, műsor- és árváltoztatás jogát fenntartják!

Stratégiai partnerünk:

A Müpa támogatója a Kulturális és Innovációs Minisztérium.