Von der Wissenschaft (Of Science and Learning

az 1970-es évektől távolodni kezdett a formabontó megoldásoktól, és sokrétű módon tért vissza a hagyományokhoz. Zenéje a 20. század meghatározó filmművészeti alkotásaival is összefonódott: a legtöbben talán Stanley Kubrick Ragyogás című klasszikusával kapcsolják össze a nevét. 1972-től a közönség rendszeresen láthatta Pendereckit saját darabjainak karmestereként is, hiszen úgy tartotta, nem lehet hiteles zeneszerző, aki nem tudja beleképzelni magát az előadó helyzetébe. Penderecki többször járt Magyarországon, utoljára 2016-ban találkozhattunk vele, amikor többek között Jeruzsálem hét kapuja című darabját vezényelte a Müpában, de magyarországi bemutatóként – Boldoczki Gábor szólójával – dirigálta Trombitaversenyét is. A trombitára és zenekarra komponált Concertino Penderecki felszabadult, játékos és kísérletező oldalát is megmutatja. A nyitótételben dobpergés jelenti be a szólistát, aki hamarosan el is foglalja helyét a pódiumon, és virtuóz cadenzával mutatkozik be. A legkülönfélébb hangulatok váltakozásait a hangszerelés bravúros színei kísérik, a tétel vége felé hallható Allegro szakasz ereje akár Sosztakovics indulóhangvételére is emlékeztethet. Szárnykürtön halljuk az első tételt záró cadenzát, amely finoman vezet át a lassú tételbe. Végig a szárnykürt szól a Larghettóban, nosztalgikus, melankolikus hangja főként a fafúvósokkal lép párbeszédbe, a szopránszaxofonnal különösen izgalmas duettbe fog. Finom hangzásával a vonósok líraibb színeihez is érzékenyen kapcsolódik. A basszusklarinét uralja az Intermezzót – a rézfúvók és az ütősök súlyos lépéseit olykor kifejezetten fenyegetőnek érezhetjük. A szólistát csak az Intermezzo legvégén halljuk néhány hang erejéig, és máris elkezdődik a finálé, amelyben a trombita virtuóz, mégis könnyed szólókat játszik. Egy hangszerek közötti rövid „üldözési jelenetnek” is tanúi lehetünk, majd visszatér az első tételből ismerős induló, és tovább fokozódnak az energiák, míg egy frappáns gesztus pontot nem tesz a tétel és ezzel az egész Concertino végére. Létezik-e a zeneirodalomban ikonikusabb kezdés Richard Strauss (1864–1949) Imígyen szóla Zarathustra című szimfonikus költeményének nyitányánál? A mű első huszonegy ütemét Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmje tette örökre ismertté, ha nem is mindenki tudja azonosítani a zenerészlet forrását. C hangok morajlanak a mélyben, trombiták mutatják be az alaphangból és kvintből álló „ősmotívumot”, és hamarosan megszólal a teljes zenekar vonósokkal, fúvósokkal, ütőhangszerekkel és orgonával. A napfelkelte víziója ez – a teljes Strauss-mű origója. „Nem szándékoztam filozofikus zenét írni, vagy akár zenei portrét festeni Nietzsche nagy művéről” – nyilatkozta a zeneszerző, aki 1896-ban mutatta be „Nietzsche után szabadon” komponált szimfonikus költeményét. Úgy fogalmazott, hogy filozofikus zene helyett „sokkal inkább kívánta zenébe átültetni az emberiség fejlődésének eszméjét a kezdetektől a valláson s a tudományon keresztül Nietzsche »emberfeletti ember« fogalmáig”. Szimfonikus költeménye nem épül konkrétan végigkövethető programra vagy narratívára – a filozófus szövege a zeneszerző számára kiindulópont, amely formát ad az érzelmek kifejezésének és tisztán zenei