Béla Bartók National Concert Hall
HELSINKI BAROQUE ORCHESTRA
SCHUBERT: ALFONSO UND ESTRELLA –SEMI-STAGED PERFORMANCE
Conductor: Aapo Häkkinen
Alfonso: Patrick Grahl
Estrella: Lydia Teuscher
Froila: Krešimir Stražanac
Mauregato: Johannes Weisser Adolfo: Arttu Kataja
Featuring: Cantemus Mixed Choir (choirmaster: Soma Szabó) Helsinki Baroque Orchestra
Lighting design: Mika Haaranen
Visualisation: Sampo Pyhälä
Costume design: Elina Ström
Stage director: Vilppu Kiljunen
The English summary is on page 12.
2022. november 17.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
HELSINKI BAROKK ZENEKAR SCHUBERT: ALFONSO ÉS ESTRELLA –FÉLIG SZCENÍROZOTT ELŐADÁS
Vezényel: Aapo Häkkinen
Alfonso: Patrick Grahl
Estrella: Lydia Teuscher
Froila: Krešimir Stražanac
Mauregato: Johannes Weisser Adolfo: Arttu Kataja
Közreműködik: Cantemus Vegyeskar (karigazgató: Szabó Soma) Helsinki Baroque Orchestra
Fény: Mika Haaranen
Látvány: Sampo Pyhälä
Jelmeztervező: Elina Ström
Rendező: Vilppu Kiljunen
„Schubert a legtisztább természet volt, telve kiválósággal és élettel, isteni tűztől izzott és a szellem krizmájával volt megkenve, de felhőkbe vesző tekintetű égi múzsája leginkább elíziumi mezők, erdők és hegyek fölött szerette azúrköpenyét meglengetni, melyek között szeszélyesen lépkedve hol töprengően, hol szökellve bolyongott, és nem ismerte a mesterségesen kanyargó ösvényeket, melyeken a drámai múzsa óvatosan lépked a kulisszák és lámpasorok között. Szárnyaló strófái irtózva riadtak vissza a masinériák kerekeinek csörömpölésétől.” Liszt Ferenc jellemezte e szavakkal Franz Schubert (1797–1828) személyiségét és zenéjét 1854 szeptem berében a Neue Zeitschrift für Musik hasábjain. A szóban forgó cikk apropóját Schubert 1822ben írt operája, az Alfonso és Estrella (D. 732), pontosabban annak 1854 júniusában Liszt által vezényelt ősbemutatója jelentette. Noha a leírásban félreérthetetlenül megnyilvánul az a tisztelet, mellyel Liszt a német komponista művészetének adózott, és a szöveg költői képei elleplezik a benne foglalt kritikát, a sorok közül mégis kiolvasható a valódi drámai tehetség megkérdőjelezése. Schubert színpadi művei – folytatja Liszt – problematikusak, ami miatt előadásuk elsősorban „kegyeleti aktusnak tekinthető”. Franz Schubert operáira 1988-ban a zeneszerző utolsó dalműve, a címszereplő mór lovag kalandjairól és a keresztény hithez való megtéréséről szóló Fierrabras (D. 796, 1823) Claudio Abbado által vezényelt bemutatója hívta fel a figyelmet – egyes kritikusok úgy vélték, a hatásos előadásnak sikerült felülírnia a történelem elmarasztaló ítéletét. Schubert a kisformák és a hangszeres zene mestereként él a köztudatban, ami részben magyarázhatja operáinak ismeretlenségét. Ehhez képest meglepő lehet a szóban forgó korpusz nagysága, hiszen közel húsz befejezetlen kísérlet mellett nyolc teljes operát tartalmaz. E kompozíciók Schubert rövid re szabott pályájának három szakaszában keletkeztek. Először 1811 és 1816 között, a fiatalkori termésben, majd a zeneszerzői krízis idejeként számontartott 1819–1823-as időszakban buk kantak fel színpadi alkotások, végül a pálya utolsó két esztendejében kerültek ismét előtérbe. Schubert életében mindössze három mű került színre, a többi bemutatója a zeneszerző halála után is hosszú ideig váratott magára – sőt, mi több, rendszerint még ezek az előadások sem eredeti formájukban vitték közönség elé a darabokat. A második korszakban három színpadi mű készült el: az Arisztophanész Lüszisztratéja nyo mán írt Die Verschworenen (D. 787, 1823) című egyfelvonásos Singspiel, valamint két úgyneve zett „romantikus opera”: az Alfonso és Estrella (1821–1822), valamint a Fierrabras. E két utóbbi műben hasonló törekvés nyilvánul meg: mindkettő eltávolodik a Singspieltől, és a romantikus nagyopera megoldásaiból merít. Ennek egyik alapvető eleme a prózai párbeszédek hiánya. Az új Schubert-összkiadás előszavában az Alfonso és Estrelláról szólva a közreadó, Walther Dürr részletesen tárgyalja azt a kérdést, hogy az eredeti változat vajon valóban végigkomponált dalmű volt-e, vagy mégis tartalmazott volna a cselekményt előmozdító, beszélt dialógusokat. Ez utóbbi nézet is számos támogatóra talált, így vélekedett többek között a darab 1997-es bécsi előadását vezénylő Nikolaus Harnoncourt is: nézete szerint korántsem elképzelhetetlen, hogy az elveszett librettó tartalmazott prózai jeleneteket, hiszen a zene bizonyos formaha
tárain ezek jól illeszkednének a drámai folyamatba. Dürr ugyanakkor úgy véli, a cselekmény minden részlete világosan körvonalazódik a fennmaradt megzenésítésből, továbbá a zeneszá mok végén záróvonalak helyett alkalmazott duplavonalak is a kompozíció folyamatosságát, teljességét jelzik. Az Alfonso és Estrella megírásának idején Schubert már számos színpadi sikert tudhatott magáénak: 1820-ban a bécsi Kärntnertortheater a Die Zwillingsbrüder (D. 647, 1818–1819) című Singspielt tartotta műsorán, ugyanez évben a Theater an der Wienben a háromfelvonásos melodráma, a Die Zauberharfe (D. 644, 1820) bemutatójára került sor. Az Alfonso és Estrella megírásának ötlete 1821 őszén realizálódott, amikor Schubert barátjával, a magával ragadó személyiségű, ám dilettáns íróval, a szövegkönyvet jegyző Franz von Schoberrel néhány hetes vidéki pihenését töltötte St. Pöltenben, Ochsenburgban. A zeneszerző és a librettista egyaránt nagy lelkesedéssel és a darab koncepcióját illető teljes egyetértésben látott neki a mű megalkotásának. A napközben elkészült új részleteket esténként házimuzsikálás keretében mutatták be egymásnak és éppen jelen lévő barátaiknak. A munkafolyamat során minden bizonnyal szem előtt tartották a mindkettejük által nagyra becsült zeneszerző és zenei író, a Schuberthez hasonlóan Salieri-tanítvány Ignaz von Mosel (1772–1844) operával kapcsolatos nézeteit (Versuch einer Ästhetik des dramatischen Tonsatzes). Az 1820 és 1829 között a bécsi udvari színház aligazgatójaként tevékenykedő Mosel meglátása szerint míg a romantikuskomikus Singspielben prózai párbeszédek kapnak helyet, addig a tragikus, heroikus-lírai dal művek megzenésített recitativókat tartalmaznak – Mosel szerint csak az utóbbi forma érdemli ki az opera megnevezést. A felfokozott érzelmi állapot, a Schoberrel kialakult összhang, a teljes alkotói szabadság érzése is hozzájárulhatott ahhoz, hogy Schubert egész életében az Alfonso és Estrellát tekintette legjobban sikerült operájának. Az elkészült művet éppen ezért nagy reményekkel adta át a bécsi Kärntnertortheaternek, ahol azonban visszautasításra talált. Froila szerepét a bécsi Johann Michael Voglnak, Estrelláét a Berlinben élő szopránnak, Anna Milder-Hauptmann-nak szánta, ám mindkettejük oldaláról hűvös fogadtatásban részesült. Vogl szerint Schober librettója teljesen elhibázott, Schubert pedig tévúton jár; Milder diplomatikusabban fogalmazott, szerinte a darab stílusa nem találkozna a berlini közönség igényeivel, ami a tragikus nagyope rákat vagy a francia komédiákat részesíti előnyben. Schubert kísérletet tett egy drezdai bemu tató megszervezésére is, a darabot Moselen keresztül ajánlotta az ottani opera igazgatójának, Carl Maria von Webernek, aki azonban érdemben nem reagált a lehetséges előadást érintő kérdésekre.
Schubert halála után közel két évtizeddel, az 1840-es évek második felében az akkor a weimari nagyhercegi udvar zenekarának karnagyaként működő Liszt Ferenc megismerkedett Franz von Schoberrel, aki előadásra ajánlotta neki az Alfonso és Estrellát. A mű ősbemutatójára 1854. június 24-én Weimarban, Liszt Ferenc vezényletével került sor, a darab nyitányát Anton Rubinstein Fest-Overtüre-je (op. 43) helyettesítette. E megoldás pontos oka nem ismert, talán
az esemény ünnepi jellegét volt hivatott hangsúlyozni. Ám a siker elmaradt – talán részben ez késztethette Lisztet arra, hogy a művel kapcsolatos tapasztalatait írásban is rögzítse, és ezzel bizonyos értelemben felmentse Schubertet a darab kudarca alól. A művet legközelebb 1881-ben Kasselben adták elő Johann Nepomuk Fuchs átdolgozásában, ez a változat a régi Schubert-összkiadásban is megjelent. A kompozíciót eredeti formájában nem korábban mint 1991. szeptember 28-án a grazi operában mutatták be Mario Venzago vezényletével, Martin Schüler rendezésében. A figyelemre méltó zene ellenére az általános sikertelenséget és idegenkedést minden bizony nyal a dramaturgiai gyengék vonták maguk után. Az Alfonso és Estrella szövegével maga a librettista sem volt elégedett: 1876-ban egyenesen úgy fogalmazott, hogy ezt a nyomorult, halva született librettót még Schubert zsenialitása sem tudta életre kelteni. A cselekmény a spanyolországi Asturiában, Oviedóban, a lovagkor idején játszódik. Egyes motívumainak hátterében – például a trónjáról letaszított király fia beleszeret a trónbitorló lányába – Shakes peare Ahogy tetszikje vagy Viharja sejthető, ugyanakkor Schober nagymértékben támaszkod hatott a spanyol történelem forrásaira is. Mindennek ellenére korántsem történelmi drámáról van szó, hiszen a helyszín és a kor csupán hátterét képezi annak a mesevilágnak, melyben a jó és a rossz – a természetközeli, utópisztikusan idilli világ és az intrikával átszőtt, hidegen számító uralkodói udvar – küzdelme zajlik (1. és 2. felvonás), majd végül a bemutatott hatalmi és szerelmi konfliktusok kevéssé valószerű szintézisben oldódnak fel (3. felvonás). A szüzsé szerint a trónjáról letaszított Froila király fia, Alfonso háborút vezet a trónbitorló Mauregato ellen. Mauregato egyik ambiciózus hadvezére, Adolfo a király lánya, Estrella kezére pályázik, az uralkodó azonban kijelenti: Estrella csakis annak felesége lehet, aki az egykori dinasztiaalapító, Eurich láncát birtokolja. A visszautasítás miatt Adolfo bosszút esküszik Mauregato ellen, miközben az udvarhölgyek és Estrella vadászatra indulnak. A vadászat során Estrella elszakad a többiektől és találkozik Alfonsóval, a fiatalok pedig, nem tudván, hogy szüleik egymás ellenségei, azonnal egymásba szeretnek. Alfonso emléktárgyként átadja Estrellának Eurich láncát, amit eddig a nyakában hordott. Hazatérve Mauregato felismeri a láncot, ám mielőtt felfedhetné az azt övező titkot, Adolfo betör a lázadókkal, és elragadja Est rellát. Alfonso a lány megmentésére siet, ekkor tudja meg, hogy Estrella apja nem más, mint Mauregato, akivel seregeiket egyesítve legyőzik a lázadókat. Adolfónak végül megkegyelmez nek, lelkiismeretének szavára hallgatva Mauregato visszaadja Froilának trónját, ő azonban Alfonsót és Estrellát teszi meg új uralkodónak. Az opera zenéjével kapcsolatban érdemes ismét Liszt Ferenc 1854-es írásából idéznünk: „[Az Alfonso és Estrella] a legteljesebb értelemben vett Singspiel (daljáték); egy sor könnyű, szép és szélesen áradó dallamú énekdarabból áll. Schubert lírájának bélyegét viseli valamennyi, s egyes darabokat bízvást föl lehetne venni dalgyűjteményeinek legjavába. Gyakran találkozunk kedvenc hangközeivel, hangnemeivel és fordulataival. A színpadi tapasztalat és drámai felfogás hiánya azonban minden pillanatban észlelhető, s a zenei hatás sehol sem eléggé erőteljes
ahhoz, hogy például szimfonikus erényei kárpótoljanak e hiányokért.” Az említett színpadi tapasztalat hiányára utalhatnak például a drámai jelenetek közé sokszor beillesztett hosszas pasztorális szakaszok vagy Alfonso és Estrella első találkozásának megjelenítése. A vadászat során eltévedt Estrella az erdőben találkozik apja száműzött ősellenségének fiával – Schober ezt a szakaszt közel százsornyi, szabályos metrumú stanzában verselte meg, Schubert zenéje pedig öt, egymás után következő zárt számot tartalmaz, melyek végig egyforma érzelmi intenzitáson mozognak. A jelenet nem fejlődik, nem aknázza ki a szituációban rejlő drámai csúcspontot. Schubert operái és köztük az Alfonso és Estrella magukon viselik keletkezésük időszakának jegyeit, tükrözik a romantika korában uralkodó politikai, irodalmi és zenei erők hatását. Érzékelhető a szentimentális biedermeier hangulat, Walter Scott regényeinek a lovagkort idéző romantikája, a természetfölötti történések iránti rajongás. Zenei szempontból tetten érhető a francia tradícióból, Gluck, Méhul és Grétry operáiból, valamint Rossini és Beethoven zenéjéből merített inspiráció. A korabeli hangszeres zene hatására utalnak a kiterjedt és nyilvánvalóan tudatos szerkesztés eredményeként létrejött tematikus-motivikus kapcsolatok az egyes szakaszok között. Schubert saját instrumentális műveinek megoldásai is felfedezhetők: az Adolfo megérkezésekor hallott pontozott ritmus diminuált – azaz ritmusértékeiben arányosan csökkentett – változata, mely egy Allegro agitato és egy Allegro assai szakaszt köt össze, feli dézi a „Nagy” C-dúr szimfónia (D. 944, 1825–1826) Andante bevezetője és az azt követő Alleg ro ma non troppo szakaszt, sőt, annak bizonyos értelemben előképeként is értelmezhető.
Írta: Ozsvárt Viktória
Az 1976-ban Helsinkiben született Aapo Häkkinen tizenhárom esztendősen kezdte meg tanulmányait a Sibelius Akadémián, majd az 1990-es évek végén versenygyőztes csembalistaként vált ismertté Európa-szerte. Azóta a historikus előadói gyakorlat megannyi nagyságával, így többek között Reinhard Goebellel, Riccardo Minasival, Max Emanuel Cenčić-csel és Julija Lezsnyevával is együtt dolgozott már kamarazenészként, koncertek szólistájaként s nem utolsósorban barokk operaprodukciók irányítójaként. A klavikordon, fortepianón és orgonán is játszó Häkkinen ugyanis karmesterként is tevékeny és keresett művész, s e minőségében 2003 óta ő a ma esti hangverseny közreműködő zenekara, a Helsinki Baroque Orchestra művészeti vezetője.
Patrick Grahl német tenor Lipcsében született, zenei tanul mányait szülővárosában kezdte meg: először a Tamás-templom kórusában énekelt, majd a Mendelssohn Akadémián ta nult Berthold Schmid irányításával. Már ebben az időszakban is számos jelentős operai szerepben szerzett tapasztalatot, és a nemzetközi zenei élet jeles képviselőivel lépett fel. Olyan karmesterekkel dolgozott, mint John Eliot Gardiner, Ton Koopman vagy Hartmut Haenchen. 2016-ban elnyerte a lipcsei Bach-verseny első díját. Zenekari fellépései mellett kamarazenészként is rendszeresen tevékenykedik, 2018-ig a Thios Omilos férfikvartett tagja volt.
Lydia Teuscher német szoprán a cardiffi Royal Welsh College of Music and Drama és a mannheimi zeneművészeti főiskola ének szakán végezte tanulmányait. Operai repertoárja a barokk és a klasszika korára koncentrálódik, de oratóriuménekesként énekelte Brahms Német requiemjének és Fauré Requiemjének szoprán szólamát is, kamarazenészként pedig Schönberg Pierrot lunaire-jében működött közre. Olyan karmesterekkel dolgozott már együtt, mint René Jacobs, Jonathan Cohen, Roger Norrington.
Krešimir Stražanac horvát basszbariton zenei tanulmányait Stuttgartban végezte, majd a Zürichi Opera társulatának tagja lett. Operaházi szerepei közül a legjelentősebbek Tuschenbach báró (Eötvös: A három nővér), Ping (Puccini: Turandot) és Harlekin (Strauss: Ariadné Naxos szigetén), oratóriuménekesként repertoárján találjuk Mendelssohn, Beethoven, Schumann műveit. Olyan együttesekkel lépett fel, mint a Bajor Rádió Szimfonikus Zenekara, a Concertgebouw Zenekara, a lipcsei Gewandhaus együttese. 2021-ben Philippe Herreweghe és a drezdai Staatskapelle társaságában Johann Sebastian Bach Ich habe genug című kantátájának szólistájaként énekelt a Drezda 1945-ös bombázása emlékére rendezett koncerten. Schubert Winter reiséjéből készült lemeze megjelenés előtt áll.
Johannes Weisser norvég bariton generációjának egyik legizgalmasabb egyéniségeként vált ismertté. Opera- és oratóriuménekesként egyaránt széles körű tapasztalatot szerzett. Énekelte a címszerepet Csajkovszkij Anyeginjében, Mozart Don Giovannijában pedig a címszerep mellett Leporello és Masetto szerepét is alakította – utóbbival debütált 2004-ben, huszonhárom esztendősen az oslói operaházban és a berlini Komische Operben egyaránt. Számos lemeze közül többet is díjaztak: ezek közé tartozik például a René Jacobsszal és a Harmonia Mundi együttessel rögzített Don Giovanni, a Fidelio, valamint Bach Máté- és János-passiójának hangfelvétele.
Arttu
Kataja finn bariton számos énekversenyen – például a Salzburgi Nemzetközi Mozart-versenyen – szerepelt sikerrel. Tanulmányait a Sibelius Akadémián végezte, majd 2006-ban csatlakozott a berlini Staatsoper társulatához, ahol olyan szerepekben lépett fel, mint Almaviva (Figaro házassága), Guglielmo (Così fan tutte), Taddeo (Olasz nő Algírban), Papageno (A varázsfuvola) vagy a Bohémélet Marcellója. Vendégként többek között Bécsben, Helsinkiben és Strasbourgban állt színpadra. Koncerténekesként is aktív, elsősorban a barokk korszak oratóriumirodalmában mozog otthonosan.
Vilppu Kiljunen sokoldalúan képzett művész, zenetudományt, drámaelméletet és filozófiát hallgatott a Helsinki Egyetemen, emellett hegedülni és táncolni tanult a Helsinki Konzervatóriumban, illetve a Finn Nemzeti Opera Balettiskolájában, pantomimet pedig Marcel Marceau-nál Párizsban. Színpadi rendezőként 1990-ben végzett a Finn Színházi Akadémián. Tagja volt a Savonlinnai Operafesztivál művészeti tanácsának, vezette a Pieni Suomi Színházat, tanított a Turkui Művészeti Akadémián, az Aaltói Egyetem Dizájniskolájában, a Finn Színházi Akadémián és a Sibelius Akadémián. Operarendezőként 1993-ban debütált a Titus kegyelmével, azóta szabadúszóként dolgozik szerte Európában.
Az 1997-ben alapított historikus együttes, a Helsinki Baroque Orchestra az elmúlt negyedszázad során a londoni Wigmore Halltól az amszterdami Concertgebouw-n át a berlini Konzerthausig számos fontos koncerthelyszínen és fesztiválon lépett fel, így a finn régizenészek megfordultak Eszterházán is. Häkkinen irányításával és többek között Spányi Miklós játékát kísérve nagy kritikai sikert arató lemezösszkiadást készítettek Bach csembalóversenyeiből. A barokk muzsika megszólaltatásának elismert mesterei a megelőző korok, vagyis a reneszánsz és a középkor zenéi közül is előszeretettel válogatnak, de repertoárjuk túlnyúlik a 18. századon, a romantika és a késő romantika zenetörténeti periódusáig is elérve.
A Cantemus Vegyeskar elődje, a Nyíregyházi Cantemus Kórus több mint négy évtizede alakult, vezetője Szabó Dénes Kossuthdíjas karnagy volt. Az elsőként megalakult Cantemus Gyermekkórusból nőtt ki az a kóruscsalád, melynek egyik hajtása az 1998 óta működő Cantemus Vegyeskar. Megalakulása óta a kórus számos kiemelkedő versenyeredményt tudhat magáénak, rangos zenekarokkal lépett pódiumra, részt vett hazai és nemzetközi fesztiválokon, európai koncertturnékon. A Cantemus Vegyeskar repertoárján megtalálhatóak az oratorikus és a cappella irodalom darabjai a reneszánsz kortól napjainkig. A kórust Szabó Soma vezeti, a Liszt-díjas karnagy egyben alapító tagja és művészeti vezetője a Banchieri Énekegyüt tesnek is.
A ZENEKAR TAGJAI:
1. hegedű
Anna Gebert, Dora Asterstad, Anni Elonen, Hárs Laura, Minna Kangas, Aira Maria Lehtipuu, Anthony Marini, Hanna Pesonen
2. hegedű
Paulik László, Tiina Aho-Erola, Timo Holopainen, Leena Ihamuotila, Anssi Koskela, Kari Olamaa, Laura Vadjon
Brácsa
Hanna Pakkala, Tiila Kangas, Tuula Riisalo, Riitta-Liisa Ristiluoma, Liisa Tamminen
Cselló
Heidi Peltoniemi, Tatu Ahola, Louna Hosia, Guadalupe López Íñiguez, Thomas Pitt
Nagybőgő
Chereji Szilárd, Petri Ainali, Eero Marttila
Fuvola
Pauliina Fred, Ilkka Eronen
Piccolo
Torun Torbo
Oboa
Jasu Moisio, Rodrigo Gutiérrez
Klarinét
Lorenzo Coppola, Eduardo Raimundo
Fagott
Jani Sunnarborg, Hugo Rodríguez Arteaga
Kürt
Krzysztof Stencel, Pálkövi Dániel, Aggelos Sioras, Alicja Rozwadowska
Trombita
Miikka Saarinen, Kövér Zoltán
Harsona
Raphael Vang, Cas Gevers, Gunter Carlier
Timpani
Koen Plaetinck
Ütőhangszerek
Touko Leinonen
Hárfa
Maaria Pulakka
Nina Stemme
Fotó © Neda Navaee
