Béla Bartók National Concert Hall
JOHN ELIOT GARDINER AND THE ENGLISH BAROQUE SOLOISTS FEATURING: ISABELLE FAUST AND ANTOINE TAMESTIT
Haydn: Symphony No. 84 in E-flat major, Hob. I:84
1. Largo – Allegro
2. Andante
3. Menuet e Trio
4. Finale: Vivace
Mozart: Sinfonia Concertante in E flat major for Violin, Viola and Orchestra, K. 364
1. Allegro maestoso
2. Andante
3. Presto
Mozart: Symphony No. 36 in C major (“Linz”), K. 425
1. Adagio – Allegro spiritoso
2. Andante
3. Menuetto
4. Finale: Presto
The English summary is on page 11.
2023. január 14.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
GARDINER 80 – JOHN ELIOT GARDINER ÉS AZ ANGOL BAROKK SZÓLISTÁK
KÖZREMŰKÖDIK: ISABELLE FAUST
ÉS ANTOINE TAMESTIT
Haydn: 84. (Esz-dúr) szimfónia, Hob. I:84
I. Largo – Allegro
II. Andante
III. Menuet e Trio
IV. Finale: Vivace
Mozart: Esz-dúr sinfonia concertante hegedűre, brácsára és zenekarra, K. 364
I. Allegro maestoso
II. Andante
III. Presto
Mozart: C-dúr („Linzi”) szimfónia, K. 425
I. Adagio – Allegro spiritoso
II. Andante
III. Menuetto
IV. Finale: Presto
Egy mozgalom jelentőségének számos egyéb tényező mellett az idő is mérőeszköze. A régizene historikus előadásmódja immár sok évtizedes múltra tekint vissza. Akadnak, akik úgy vélik, a Gustav Leonhardt és Nikolaus Harnoncourt nevével fémjelzett generáció volt az úttörő – azok tehát, akik az 1920-as évek végén születtek –, ám kár volna megfeledkeznünk olyan jelentős muzsikusokról, mint a korszakalkotó kontratenor, Alfred Deller (1912–1979) vagy a csembalista, karmester és muzikológus Thurston Dart (1921–1971). Sőt, talán azzal kellett volna kezdenünk, hogy Arnold Dolmetsch (1858–1940) vezetésével már 1925-ben régizenei fesztivált alapítottak Angliában, abban az országban, ahol az early music korhű igényű megszólaltatása amúgy is sok szempontból folyamatosabb hagyomány évszázadok óta, mint a kontinensen.
John Eliot Gardiner ebben a historizmus szempontjából (is) igen kedvező közegben, NagyBritanniában látta meg a napvilágot 1943. április 20-án. Szülőhelye a délnyugat-angliai régió, Dorset megye, közelebbről Fontmell Magna. Egy embert nem a rokonsága minősít, hanem a gondolkodásmódja és a tettei, mégsem mehetünk el szó nélkül ama tény mellett, mely szerint Gardiner családja mind apai, mind anyai ágon igen jelentős tevékenységet végző személyeket foglal magába. Mindezt nem a családfa körül lerótt tiszteletkörként érdemes számba vennünk, hanem azért, mert a felmenők és a rokonság kiválóságai a maguk életművével segítenek megértenünk egy páratlan jelenséget: egy rendkívüli muzsikus érdeklődésének gazdagságát, művészet iránti szenvedélyes elkötelezettségét, kutatási vágyát, a kitartást, amely hatalmas energiát igénylő aktivitásának hátterében rejlik, valamint sokirányú teremtő-építkező hajlamát. Gardiner édesapja, Rolf Gardiner az angol vidék újjáélesztése, a rural revival egyik fontos alakja volt, célkitűzései között népi tánctípusok felidézése éppúgy szerepelt, mint az organikus farmok meghonosítása és működtetése (organikus farmot vezetni: historikus praxis a mezőgazdaságban…). Nagyapja, Alan Gardiner jeles egyiptológusként, nyelvészként és filológusként vonult be a brit művelődés történetébe. Alan testvére, John Eliot nagy-nagybátyja, Henry Balfour Gardiner máig számontartott zeneszerző, a frankfurti Hoch Konzervatóriumban tanult komponisták által alkotott Frankfurt Group (Henry Balfour Gardiner, Norman O’Neill, Cyrill Scott, Roger Quilter, Percy Grainger, Frederic Septimus Kelly) tagja. John Eliot nagynénjét, Margaret Gardinert ismert műgyűjtőként és a modern művészet odaadó mecénásaként tisztelték kortársai – támogatottjai között akadt szobrász, festő, építész, költő, utóbbit megneveznünk is érdemes: Wystan Hugh Auden. Édesanyja, a nagy múltú kvékercsaládból származó Marabel Hodgkin révén John Eliot Gardiner első fokú unokatestvére volt a II. világháború utáni angliai képzőművészet egyik legkiválóbb absztrakt festője, Howard Eliot Hodgkin (1932–2017). A fentiek alapján nem nehéz jellemezni a család szellemi közegét: sokféle tehetség, intellektuális pezsgés, alkotókedv, szüntelen tettvágy. Ebbe született bele John Eliot Gardiner, s ezt folytatta nemzetközi figyelmet kiérdemelve a maga életútjával. Első zenei tapasztalatait gyerekként a helyi kórusban szerezte. Későbbi életére nézve profetikus előjelnek tekinthető, hogy a szülői ház faláról a kisfiúra nap mint nap Johann Sebastian Bach nézett le komoly tekintettel egy igencsak híres kép: Elias Gottlob Hausmann Bach-portréja (a legismertebb Bach-ábrázolás) eredetijéről,
melynek megőrzését a Gardiner család vállalta a II. világháború idején. Autodidakta muzsikusként hegedült, sőt, tizenöt évesen már a vezénylés művészetét is tanulmányozni kezdte. A cambridge-i King’s College hallgatójaként el is indult karmesteri pályáján: 1964. március 5-én elvezényelte Monteverdi Vespro della Beata Vergine című művét. Ezt a kompozíciót mindmáig a zenetörténet egyik legfontosabb alkotásának tartja. A régizene legnagyobbjainál Harnoncourttól Herreweghéig visszatérő késztetés az együttesalapítás, előadói műhelyek életre hívása. Ez Gardinernél már 1964-ben megjelenik. A Vespro-előadás vezetett ugyanis még abban az évben a máig ünnepelt s immár interpretációtörténeti jelentőségű Monteverdi Kórus létrehozásához. Cambridge-ben Gardiner még történészként szerzett diplomát, ezt követően azonban Londonban már hivatásos muzsikusnak készülve tanult zenét, nem kisebb mester, mint a bevezetőben említett Thurston Dart növendékeként. Később Párizsban azzal a pedagógusegyéniséggel találkozott, akinek élete legfontosabb zenei ösztönzését köszönheti: a legendás Nadia Boulanger óráit látogatta. Angliába hazatérve a BBC Northern Orchestra kötelékében töltötte karmesteri inaséveit. Ekkor, 1968-ban hívta életre – a Monteverdi Kórus kísérőjeként – a Monteverdi Zenekart, amely 1978-ban tért át korabeli hangszerekre, s egyidejűleg nevét is megváltoztatta: ettől kezdve Angol Barokk Szólisták néven működött tovább. A hangversenyünkön is hallható, világjáró együttes a barokk és a klasszikus repertoár korhű interpretációs gyakorlatának egyik legfontosabb zenekarává vált az évtizedek során, tekintélyes koncertrepertoárral és diszkográfiával. A hatvanas évek vége és a hetvenes évek eleje Gardiner számára a karrier felívelésének időszaka: külföldi vendégszereplések, a nagy operaházak és a leglátogatottabb hangversenytermek meghódítása Londontól Innsbruckig, Dallastól Vancouverig. Művészi fejlődésének fontos állomása volt az Opéra National de Lyon zeneigazgatójaként 1983-tól 1988-ig eltöltött öt esztendő. 1989-ben a Monteverdi Kórus és az Angol Barokk Szólisták után harmadik együttest alapít: a Forradalom és Romantika Zenekara ugyanúgy historikus hangszereken játszik, mint az Angol Barokk Szólisták, e zenei műhely fő profilja azonban, ahogyan neve is sejteti, a 19. századi repertoár. E ponton érdemes hangsúlyozni, hogy Gardiner karmesteri érdeklődése messze túlmutat a barokk és klasszikus zeneirodalmon: kiterjedt hangversenyező és hangfelvétel-készítő tevékenysége során a legkülönfélébb szerzők műveit tolmácsolta Schumanntól Brahmson át Berlioz, Massenet, Ravel zenéjéig. Sőt, olyan alkotók műveit is megtaláljuk repertoárján, mint Offenbach, Fauré, Lehár, Kurt Weill vagy épp Britten. Pályafutásának egyik legnagyobb vállalkozása volt Bach összes kantátájának lemezfelvétele, ennek kapcsán hozta létre a Soli Deo Gloria lemezcéget. 2014 és 2019 között a Lipcsei Bach Archívum elnöke volt. Akárcsak egykor Harnoncourt, Gardiner is nyitott a modern hangszereken játszó együttesek irányában: modern szimfonikus zenekarokat is vezényel. Alig néhány hónappal a Müpa megnyitása után, 2005. július 17-én például a Londoni Szimfonikusok élén szólaltatta meg Beethoven Coriolannyitányát, valamint VI. és VII. szimfóniáját a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.
Idejéből és energiájából arra is futja, hogy szülőhelyétől nem messze – édesapjához hasonlóan –környezetbarát mintagazdaságot működtessen. Joseph Haydn (1732–1809) kései szimfóniáinak két elkülönülő csoportja a hat „párizsi” (No. 82–87) és a tizenkét „londoni” (No. 93–104) szimfónia. Az előbbieket 1785–86-ban, az utóbbiakat 1791 és 1795 között írta a zeneszerző. Közös bennük, hogy az Esterházy-rezidencián bemutatott korábbi alkotásokkal ellentétben ezek a művek már nem egy hercegi kastély csekély befogadóképességű dísztermének arisztokrata közönségére számítottak, hanem egy világváros koncerttermének vegyesebb hallgatóságára, melynek soraiban főrangúak, sőt uralkodók is helyet foglaltak, ám a polgárság is jelen volt. Ennek megfelelően e művek megszólalásmódja már teltebb, szimfonikusabb, mint elődeiké, gesztusviláguk nemegyszer célratörőbb, humoruk közvetlenebb. Haydn kései szimfóniái ugyanúgy előkészítik Beethoven szimfóniatermését, ahogyan Mozart utolsó hat szimfóniája is ezt a zenetörténeti szerepet tölti be. A párizsi szimfóniákat Haydn a Concert de la Loge Olympique zeneigazgatója megrendelésének eleget téve írta. A 84-es számú Esz-dúr darab 1786-ban keletkezett. A négytételes mű a hat párizsi szimfónia közül kitűnik a fafúvók iránt tanúsított megkülönböztetett figyelemmel. Az energikus Allegro nyitótételt méltóságteljes és ünnepélyes Largo vezeti be, melynek fennkölt hangulatára éles kontraszttal felel a szinte táncosan vidám, szonátaszerkezetű gyors rész főtémájának daloló karaktere és a tétel sok energikus hangsúlya. A 6/8-os B-dúr Andante a háromszakaszos dalforma és a variációs tétel kombinációja – Haydn szerette a szabálytalanul eredeti megoldásokat. A tétel alapdallamának formálása tagolt és kecses, a zene beszédszerű, fontos alkotóeleme az aprólékos ritmikai kidolgozottság. Hasonlóan figyelemreméltó a hirtelen elboruló moll szakasz által képviselt hangulati ellentét. A falusi születésű Haydn szimfóniáiban a menüettek olykor tenyeres-talpas népiességgel lepnek meg, a Ländler hatását mutatva: az Esz-dúr szimfónia tánctétele is felvillantja a rusztikus megszólalásmód lehetőségét, de csak óvatos mértéktartással. A finálé alaphangulatát élénk sürgés és kicsattanó derű határozza meg. Ritkán fordul elő, hogy egy műfaj egy helyhez, sőt szorosabban véve egy városhoz kapcsolódjék. Ez a jelenség figyelhető meg a sinfonia concertante történetében: a barokk concerto grosso hagyományát felelevenítve és modernizálva az egynél több szólóhangszert foglalkoztató versenymű és a szimfónia műfaji tulajdonságait elegyítő műfaj az úgynevezett mannheimi iskola, a 18. század második felének egyik legjelentősebb kora klasszikus irányzata zeneszerzőinek (Johann és Carl Stamitz, Franz Xaver Richter, Ignaz Holzbauer, Christian Cannabich) termésében játszott figyelemre méltó szerepet. Tőlük azonban átvette a műfajt Haydn és Mozart is – sőt, a sinfonia concertante kései leszármazottjának tekinthetünk olyan műveket, mint Beethoven hegedűre, zongorára és csellóra komponált Hármasversenye vagy Brahms hegedűt és csellót foglalkoztató Kettősversenye –, bár magát a sinfonia concertante műfajmegjelölést e kompozíciók esetében a szerzők már nem használják.
Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791), akire Mannheim újításai és tehetséges zenészei élénk hatást gyakoroltak, egy vagy két sinfonia concertantét írt: a négy fúvósra (oboa, klarinét, fagott,
kürt) fogalmazott K. 297b jegyzékszámú darab csak feltehetően az ő alkotása, bizonyítottan Mozarté azonban a K. 364 (320d) Köchel-jegyzékszámú, szólóhangszerként hegedűt és brácsát foglalkoztató Esz-dúr sinfonia concertante, amelyet Wolfgang Amadeus huszonhárom évesen, 1779-ben, friss mannheimi élményekkel tarsolyában, Mannheimből Párizsba vezető útján írt. Ezt a partitúrát még a Mozarttól ismert tökéletességen belül is különlegesen ihletett és kifinomult csúcsteljesítményként tartja számon a zenetörténet: a három tételt (Allegro – Andante – Presto) a fogalmazásmód kivételes választékossága, a hangulatok mesteri egyensúlya, a hangszeres írásmód eleganciája és a tartalom rendkívüli mélysége jellemzi. A megindító, személyes líra kiváltképp a c-moll középső tételben uralkodó: ezt a 3/4-ben ringatózó, fájdalmas-vallomásos zenét Mozart egyik legmegrendítőbb lassú tételeként értékelik az életmű elemzői. Ahogyan ezt a műsor első számával kapcsolatban már megállapítottuk: Haydn kései szimfóniái és Mozart e műfajban keletkezett termésének utolsó darabjai egyaránt dimenzióváltást reprezentálnak: gazdagodik és szimfonikusabbá válik a hangzás, szélesebb és erőteljesebb gesztusvilág váltja fel a korábbit, nagyobb hangsúlyok és drámaibb kontrasztok jelennek meg. A műfaj végérvényesen kilép a rezidenciális keretek közül, átalakítva kifejezésmódját, eszköztárát, hogy nagyobb – részben polgári – nyilvánossághoz szólhasson, előkészítve ezzel a beethoveni szimfóniamodell megjelenését. Mozart esetében ezt a megváltozott eszköztárat és kifejezésmódot az utolsó hat szimfóniában figyelhetjük meg: a „Haffner” (K. 385, D-dúr – 1782), a „Linzi” (K. 425, C-dúr – 1783), a „Prágai” (K. 504, D-dúr – 1786), az Esz-dúr (K. 543 – 1788), a „nagy” g-moll (K. 550 – 1788) és a „Jupiter” (K. 551, C-dúr – 1788) szimfónia képviseli ezt a nagyobb szabású műtípust. A „Linzi” szimfónia ugyanúgy útközben keletkezett, mint az Esz-dúr sinfonia concertante, csak éppen 1783 őszén Mozart és felesége, Constanze Weber Salzburgból Bécsbe utazva állt meg október 30-án Linzben. Előtte Mozart apjánál tettek három hónapos látogatást a zeneszerző szülővárosában, Mozart ekkor mutatta be Constanzét Leopoldnak – és a vizit rosszul sikerült. Világossá vált, hogy Leopold továbbra is neheztel az általa elhamarkodottnak vélt házasság miatt, apa és fiú viszonya már nem a régi. Hazafelé három hétre megálltak Linzben a Mozart család régi barátja, Johann Thun-Hohenstein gróf vendégeként. A látogatáshoz a városi színházban november 4-én koncert is kapcsolódott: ennek alkalmából írta Mozart négy nap alatt a szimfóniát. Feltűnő az Adagio lassú bevezetés komoly méltósága és elmélyültsúlyos mondanivalója, amely után lelkesítően hat az Allegro spiritoso szonátatétel energikus lendülete, gazdagon kitáruló hangzása és felhőtlen derűje. Érzékenyek az Andante dúr-moll váltásaihoz kapcsolódó hangulathullámzások, előkelő tartás jellemzi a Menuetto ritmikáját, és kifinomultság a trió ötletét, mellyel az oboa és a fagott körülöleli a hegedűket. Az előrefúródó lendületű és ékesszóló fináléban diadalmasan tér vissza a nyitótétel életigenlése.
Írta: Csengery Kristóf
Isabelle Faust 1972-ben született Esslingenben. A német hegedűművésznő Christoph Poppen és Zsigmondy Dénes növendékeként folytatta tanulmányait. 1987-ben, 1990-ben és 1993-ban Augsburgban, Rovigóban és Genovában nyert első díjat nemzetközi versenyeken. Kiterjedt érdeklődésű, kísérletező szellemű művész, aki a barokkhegedű-játék terén is rendelkezik tapasztalatokkal. Jeles Bartók-előadó, elkötelezetten fordul az új zene felé: megszólaltatta többek közt Messiaen, Egk, Eötvös, Widmann műveit is. Világszerte ünnepelt muzsikus, aki számos sikeres lemezfelvételt készített, partnerei a leghíresebb zenekarok és karmesterek. 2004-ben a berlini Universität der Künste professzorává nevezték ki.
Antoine Tamestit 1979-ben született Párizsban, tanulmányait a Conservatoire növendékeként végezte. 2000-ben első díjat nyert a Maurice Vieux Nemzetközi Brácsaversenyen, egy évvel később pedig a Nemzetközi Primrose Brácsaverseny győztese lett. 2003-ban a Young Artists International Auditions megmérettetésén bizonyult legjobbnak, 2004-ben a müncheni ARD Nemzetközi Zenei Versenyen ért el első helyezést. Világhírű előadó: olyan helyszíneken lép fel, mint az amszterdami Concertgebouw, a bécsi Musikverein vagy a New York-i Carnegie Hall. Elkötelezett kamaramuzsikus, a Trio Zimmermann alapító tagja, a tokiói Viola Space Festival művészeti igazgatója. Egy 1672-ben készült Stradivari hangszeren játszik.
Az Angol Barokk Szólisták elnevezésű zenekart John Eliot Gardiner hozta létre 1978-ban. A világ egyik legjelentősebb régizene-együttese rangos fesztiválok és koncerttermek visszatérő vendége, felléptek többek között a milánói Scalában, a berlini Filharmóniában, az amszterdami Concertgebouw-ban, a Pleyel Teremben és a Châtelet Színházban, a Salzburgi Ünnepi Játékokon, a New York-i Lincoln Centerben és a Sydney-i Operában. 1990-től egy hatéves időszakban Mozart hét nagy operáját játszották Európa-szerte, az operákból készült lemezeket lelkes kritikák méltatták. Hasonlóan nagy sikert aratott a Mozart-szimfóniák és a Requiem felvétele, valamint az összes zongoraversenyt rögzítő sorozat, melyet Malcolm Bilsonnal (fortepiano) vettek fel. A Bach halálának 250. évfordulója köré szervezett Kantátazarándoklattal az Angol Barokk Szólisták a valaha létrejött legnagyobb zenekari projekt résztvevője volt.
Az együttes tagjai
1. hegedű
Debretzeni Kati
Jane Gordon
Beatrice Philips May Kunstovny Jenna Sherry Silva Schweinberger Jayne Spencer
Beatrice Scaldini Sophie Simpson Debbie Diamond
2. hegedű
Lucy Jeal
Davina Clarke Anne Schumann Jean Paterson Håkan Wikström
Henrietta Wayne Anna Lester Chloe Prendergast
Brácsa
Fanny Paccoud Monika Grimm
Lisa Cochrane
Mari Giske
Jordan Bowron
Cselló
Catherine Rimer
Ruth Alford
Gáborjáni Kinga
Poppy Walshaw
Nagybőgő
Valerie Botwright Cecelia Bruggemeyer Markus van Horn
Fuvola Rachel Beckett Oboa
Michael Niesemann Mark Baigent
Fagott
Catriona McDermid Philip Turbett Kürt
Anneke Scott Gijs Laceulle Gavin Edwards Trombita Neil Brough
Robert Vanryne Timpani
Robert Kendell
