Müpa Műsorfüzet - Riccardo Chailly és a Filarmonica della Scala (2023. május 8.)

mupa.hu

A FILARMONICA

LA

RICC ARDO CHAILLY ÉS

DELLA SC A

2023. MÁJUS 8.

KÖVESSEN MINKET ONLINE IS!

MÉDIA mupa.hu

KÖZÖ S SÉGI

8 May 2023

Béla Bartók National Concert Hall

RICCARDO CHAILLY AND THE FILARMONICA DELLA SCALA

Featuring: Mao Fujita – piano

Rachmaninov: Piano concerto No. 3 in D minor, Op. 30

1. Allegro ma non tanto

2. Intermezzo: Adagio

3. Finale: Alla breve

Stravinsky: Funeral Song, Op. 5

2023. május 8. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

RICCARDO CHAILLY ÉS A FILARMONICA DELLA SCALA

Közreműködik: Mao Fujita – zongora

Rachmaninov: III. (d-moll) zongoraverseny, op. 30

I. Allegro ma non tanto

II. Intermezzo: Adagio

III. Finale: Alla breve

Stravinsky: Gyászének, op. 5

Prokofiev: Symphony No. 7 in C-sharp minor, Op. 131

1. Moderato

2. Allegretto

3. Andante espressivo

4. Vivace

Filarmonica’s activity is supported by the Main Partner UniCredit.

The English summary is on page 9.

Prokofjev: VII. (cisz-moll) szimfónia, op. 131

I. Moderato

II. Allegretto

III. Andante espressivo

IV. Vivace

A Filarmonica della Scala főtámogatója az UniCredit.

3

Árok helyett pódium

Az operaházi zenekarok tagjai zenés színpadi művek hangszeres szólamait játsszák. Ha azonban az intézmény szimfonikus együttest is működtet, az említett muzsikusok kétlaki életet élnek: az előadásokon az énekeseket kísérik, máskor koncertteremben szimfonikus esteken lépnek fel. E konstrukció legismertebb példája a Bécsi Állami Operaház zenekarának tagjaiból álló Bécsi Filharmonikusok. Hasonló kettősség más nagyvárosok operaházai közül is jó néhányat jellemez, elég a Magyar Állami Operaházra és az intézmény zenekarának tagjaiból álló Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarára hivatkozni. A muzsikusgárda kettős foglalkoztatásának modellje mindkét tevékenység számára előnyös: az operaház zenészei a zenekari árokból kilépve, más műfajú alkotásokban új tapasztalatokat szerezve színesebb egyéniséggé válnak – mindez jótékonyan hat vissza az operaelőadásokon nyújtott teljesítményükre. De persze a szimfonikus zenekar tagjai számára is kincset ér a tapasztalat, amelyet az alkalmazkodás terén az operaelőadásokon szereztek, nem is említve a drámai zeneművek megszólaltatásakor elraktározott érzelem- és indulatpotenciált: ezt a legtöbb jelentős szimfonikus alkotás tolmácsolásakor nagyszerű eredménnyel mozgósíthatják.

A világ egyik legpatinásabb

operaháza, az 1778 óta működő milánói Teatro alla Scala is rendelkezik szimfonikus

zenekarral: ez a Filarmonica della Scala. Az együttest

Claudio Abbado hívta életre, első koncertjükön Mahler

III. szimfóniáját szólaltatták meg 1982. január 25-én, az alapító vezényletével. Működési szabályzatukban – a mintát a Bécsi Filharmonikusoktól véve – benne foglaltatik, hogy a zenekar csak olyan muzsikust fogadhat soraiba, aki a Scala zenekarának is tagja. Az együttes fejlődésére jelentős hatást gyakorolt Riccardo Muti – Abbadóhoz hasonlóan ő is a Scala zeneigazgatója volt, ahogyan a zenekart ma Budapesten vezénylő Riccardo Chailly is az. A zenekar rajtuk kívül is seregnyi nagy karmesterrel dolgozott együtt Carlo Maria Giulinitól Leonard Bernsteinen át Wolfgang

Sawallischig, Frans Brüggentől Daniel Barenboimon át John Eliot Gardinerig, a klasszikus és romantikus alaprepertoáron kívül olyan modern szerzők műveit is megszólaltatva, mint Goffredo Petrassi, Olivier Messiaen, Hans-Werner Henze, Kurtág György, Eötvös Péter vagy Thomas Adès.

4

Fotó © Luca Piva

Otthon a zenében, otthon a Scalában Ami a muzsikálás elméletét-gyakorlatát és a Scala hagyományait illeti, a mai hangverseny karmestere, Riccardo Chailly (1953) mindkettőbe a szó szoros értelmében beleszületett, hiszen a francia felmenőkkel rendelkező komponista, Luciano Chailly családjában látta meg a napvilágot – sőt, első mestere is édesapja volt, kezdetben ugyanis tőle tanult zeneszerzést. Ami pedig a Scalát illeti, Riccardo Chailly milánói, márpedig annak számára, aki ebben a városban töltötte gyermekéveit, a Scala csodája a hétköznapok valóságát jelenti – éppúgy, mint a város egy másik káprázata, a dóm. Ha tehát azt kérdezzük, mi Chailly vezénylésének titka, miért dirigál mindent olyan természetes biztonsággal a Filarmonica della Scala élén, a válasz kézenfekvő: mert otthon van. Otthon a zenében, otthon a város és a Scala hagyományaiban – annál is inkább, mivel a rendkívüli tehetségű fiatalembernek megadatott, hogy már huszonöt évesen, 1978-ban e legendás operaház pulpitusán debütáljon – Massenet Wertherének karmestereként. Igaz, akkor már öt esztendeje ugyanitt Claudio Abbado asszisztenseként dolgozott. Még egy szempont: amikor Chailly vezénylését figyeljük a Scala Filharmonikusai élén, érdemes a folytonosságra is gondolnunk, hiszen a mai koncert karmestere e zenekar alapítójától sajátította el a zenekarvezetés fortélyait. Ezt megelőzően persze Milánó és Perugia konzervatóriumaiba járt, a zeneszerzés-stúdiumokat idővel vezénylésre cserélve – az utóbbit Piero Guarino és Franco Ferrara növendékeként tanulta. A Berlini Rádió Szimfonikus Zenekara, Londoni Filharmonikusok, a bolognai Teatro Comunale, az Amszterdami Concertgebouw Zenekara, a Lipcsei Gewandhaus Zenekara – ezek felívelő pályájának főbb állomásai, intézménynevekben elbeszélve. A felsorolás végén a két legutóbbi, jelenleg is érvényes megbízatás: a Luzerni Fesztiválzenekar vezetése 2016 óta (itt is Abbado lábnyomába lép), majd 2017-től vissza a kezdetekhez, a Scala – csak éppen most már az operaház zeneigazgatójaként. Riccardo Chailly évtizedek óta világjáró karmester, aki a legnevesebb zenekarokkal és a legjobb szólistákkal dolgozik. Diszkográfiája a fáradhatatlanul tevékeny, all round érdeklődésű muzsikushoz illőn zavarba ejtőn sokszínű és gazdag. Pontossága, energiája és virtuozitása mellett tolmácsolásainak legfőbb jellemzője a magával ragadó szenvedély, amely minden általa vezényelt produkciót személyessé tesz, megszólító közvetlenséget kölcsönözve a zenélés gesztusainak.

Ex oriente lux

A 20. század első felében a hangversenyélet és a hanglemezipar számára magától értődőnek számított, hogy a klasszikus zene nagy interpretátorai Európából vagy Amerikából érkeznek: a Nyugat gyermekei. A 2. világháborút követő évtizedekben azonban kibontakozott a globalizáció: a zenehallgatók egyre-másra fedeztek fel olyan ázsiai születésű előadókat, akik – mint

5

Fotó © Gert Mothes, Deutsche Grammophon

a kínai zongoraművész, Fou Ts’ong, a dél-koreai hegedűművész, Kyung Wha Chung vagy a japán karmester, Seiji Ozawa – arra figyelmeztettek, hogy Nagy Tehetség fénye Keletről is beragyoghat egy nyugati város hangversenytermének ablakán. Újabb néhány évtized elteltével pedig sikeres bemutatkozások valóságos zuhatagának lehettünk tanúi, olyan folyamatnak, amely napjainkban is tart: ma Lang Langtól Yuja Wangig, Dong-Hyek Limtől Seong-Jin Chóig seregnyi új és még újabb nagyszerű ázsiai előadó ejti ámulatba – nemcsak játékának virtuozitásával, de stílusértelmezésének biztonságával és muzsikálásának szuggesztivitásával is –a nyugati koncerttermek közönségét.

Az Ázsiából érkező új tehetségek egyike a Filarmonica della Scala

szólistája, Mao Fujita. A japán zongoraművész Tokióban született 1998-ban, és tanulmányait is mindvégig szülővárosában végezte. Tizenkét évesen vett részt először nemzetközi versenyen, majd ezt számos alkalommal megismételte: sikereinek néhány főbb állomása Tajvan, Bécs, Vevey (Svájc – Clara Haskil Nemzetközi Zongoraverseny), Moszkva (Nemzetközi Csajkovszkij Verseny) – részvételeinek közös vonása, hogy legtöbbször az első díjjal távozott a megmérettetés helyszínéről. Diszkográfiájába eddig főként Beethoven, Mozart, Chopin, Rachmaninov művei kerültek, a YouTube-on megtekinthető felvételei mindezt Bach-, Csajkovszkij-, Ravel-tolmácsolásainak élményével egészítik ki, nemcsak kivételesen virtuóz, de egyszersmind kifinomult és érzékeny, elmélyült és szuggesztív művész egyéniségével ismertetve meg a zenehallgatót.

Kihívás, amely elől sokan kitérnek

A hangverseny három műsorszáma az orosz zene történetének három fejezetébe nyújt bepillantást, három alkotó egy-egy művét kínálva olyan elrendezésben, amelyben a zeneszerzők a születés kronológiájához igazodva követik egymást.

Ha Szergej Rachmaninov (1873–1943) II. zongoraversenye arról nevezetes, hogy a huszonnyolc éves zeneszerzőt e kompozíció sikere ragadta ki a depresszióból, melybe az I. szimfónia bukása után zuhant, úgy az 1909 nyarán írt III. zongoraversenyt más mozzanatok teszik – nem kevésbé –nevezetessé. Ennek a műnek hasonló sors jutott, mint sok évvel korábban Csajkovszkij Hegedűversenyének, melyet az előadó, akinek az alkotó a darabot szánta – a legendás virtuozitású

Auer Lipót –, nem volt hajlandó bemutatni.

Rachmaninov az Auerhez hasonlóan bravúros technikájú hangszerjátékosként számon tartott zongoristafenomént, Josef Hofmannt tisztelte meg kompozíciója ajánlásával, de Hofmann óvatosan kitért a darab bemutatásának feladata elől, mondván, „nem neki való” a mű – és sohasem játszotta el. A III. zongoraverseny azóta is úgy él a köztudatban, mint az egyik legnehezebb a zongorára komponált versenyművek közül. Még egy emlékezetes mozzanat fűződik a darab

6

Fotó © Dovile Sermokas

előadástörténetéhez: Rachmaninovnak 1910 januárjában alkalma nyílott a mű egy New York-i előadásán Gustav Mahler vezényletével játszani versenyművének magánszólamát. Katartikus tapasztalatokat szerzett arról, hogy nagy zeneszerző kortársa karmesterként milyen megalkuvásmentes ügyszeretettel és maximalista igényességgel dolgozik. A háromnegyed órás mű nyitótételének finoman ironikus vonása, hogy míg a zongora feladata mindvégig párját ritkítóan bonyolult és nehéz, a szólam első huszonnégy ütemében a két kéz oktávtávolságban egy ártatlanul egyszerű, egyszólamú dallamot intonál. Később azonban a zongorafaktúra minden elképzelhető bravúrt felmutat: futamok, figurációk, sűrű, komplex belső mozgásokkal telezsúfolt részletek követik egymást mindhárom tételben. Zongora és zenekar nem különül el egymástól, a szólóhangszer szólama átszövi a szimfonikus textúrát, búvópatakként hol elmerülve a hatalmas zenekari hangzásban, hol felszínre törve és élesen hallhatóvá válva. A hangszerelés ezerszínű, a hangzás gigantikus, a fokozások nagyszabásúak. A mű az érzelmeket és a pátoszt olyan gáttalanul engedi szabadjára, ahogyan az csak a Csajkovszkij utáni szláv repertoár műveiben fordulhat elő. A lassú Intermezzo melankolikus keretén belül mozgalmas és tagolt középső formaszakasz rejlik, a finálé legfontosabb karaktere pedig a feszesen táncos, máskor indulószerű nyitótéma, ám a zárótétel is sokszorosan rétegzett szerkezetű – a művet vezényelve Mahler bizonyára elégedetten állapította meg, hogy a századforduló tájékán korántsem egyedül ő alkotott nehezen analizálható, szabálytalan zenei formákat…

Elveszett, megtalálták Ritkán kerül elő nagy zeneszerző műve egy könyvtár eldugott polcairól – olyan kompozíció, amelyről tudott a zenetörténet, ám amelynek több mint egy évszázada nyoma veszett. Ez történt Igor Stravinsky (1882–1971) Gyászének című alkotásával, amelyet a huszonhat éves zeneszerző 1908-ban mestere, Nyikolaj Rimszkij-Korszakov halála után az Ötök zeneszerzőcsoportjának középponti alakja emlékére írt. A darabot egyszer adták elő: 1909. január 17-én a Szentpétervári Konzervatórium nagytermében, Felix Mihajlovics Blumenfeld vezényletével. Ezt követően azonban nyoma veszett, és partitúrája egészen 2015-ig nem bukkant fel újra. Stravinsky így emlékezett fiatalkori alkotására: „a legjobb mindazon műveim közül, amelyeket A tűzmadár előtt írtam”.

2015 tavaszán a Szentpétervári Konzervatórium egyik könyvtárosa seregnyi más, hasonlóképpen katalogizálatlan anyag között rábukkant a Gyászének zenekari szólamaira. Szakértők vizsgálták meg a kottaoldalakat, megállapítva, hogy a mű kétséget kizáróan azonos Stravinsky elveszett alkotásával. A szólamokból rekonstruálták a partitúrát, majd egyeztetés következett a zeneszerző jogutódjaival, valamint a Boosey & Hawkes zeneműkiadóval. Több mint egy évszázad múltán a Gyászének második előadását Valerij Gergijev vezényelte a Mariinszkij Színház Zenekara élén 2016. december 2-án. Az első hanglemezfelvétel a mai hangverseny karmesterének nevéhez fűződik: Riccardo Chailly a Luzerni Fesztiválzenekar élén rögzítette lemezre a kompozíciót, a CD 2018-ban jelent meg.

7

A tízperces, lassú tempójú darabon széles ívű, hideglelős nyugalmú, többnyire 6/4-es metrumú, éneklő dallam vonul végig, ezt szakadozott és töredezett zenei gesztusok tagolják és kommentálják. A mű hangulata mindvégig sejtelmes és nyomasztó, keresztény gyászszertartás helyett inkább pogány mesevilágot vagy mítoszt idéz – nyilvánvaló reflexióként Rimszkij-Korszakov vonzalmára a keleties kolorit iránt. Az erősen kromatikus fogalmazásmód egyszerre utal Wagnerre (leginkább Az istenek alkonya atmoszférája jut eszünkbe), más elemekkel magára Rimszkij-Korszakovra, bizonyos színekkel a francia impresszionizmusra – és egyértelműen előlegezi a majdani érett Stravinskyt: a néhány évvel későbbi Tűzmadár stílusát, színeit és hangvételét. Összetett stílusú darab tehát a Gyászének, amely egyszerre gyökerezik a múltban és mutat a jövőbe.

Hattyúdal gyermekeknek

Szergej Prokofjev (1891–1953) egy évvel halála előtt, 1952-ben komponálta VII. szimfóniáját

ebben a műfajban ez volt az utolsó alkotása, egyszersmind befejezett műveinek sorát is ez az opus zárja. A darabot még a keletkezés évében, október 11-én mutatták be Moszkvában, az utolsó nyilvános eseményen, amelyen Prokofjev 1953. március 5-én bekövetkezett halála előtt megjelent (ugyanezen a napon halt meg Sztálin is). A mű kedvező fogadtatásra talált, ami Prokofjev számára életének ebben a szakaszában már korántsem volt magától értődő, hiszen 1952-re túljutott több sorscsapással is felérő megpróbáltatáson: 1948-ban Sosztakovics és mások mellett maga is a zsdanovi művészetideológiai tisztogatás céltáblái közé került, ugyanebben az esztendőben első feleségét, akitől addigra már elvált (semmisnek nyilvánították házasságukat) kémkedés vádjával letartóztatták, később pedig húszévi kényszermunkára ítélték. A zeneszerző számos művét betiltották; arra kényszerült, hogy kompozícióinak hangvételével a politikai hatalom kegyeit keresse. Nem csoda, hogy egészsége is megromlott. Bár 1951-ben ismét kitüntetést kapott, ez a reményt keltő fordulat is csupán arra volt alkalmas, hogy világossá váljék számára, ami a sztálini önkényuralom legfélelmesebb tulajdonsága volt: a szovjet diktatúra észjárásának teljes kiismerhetetlensége, lépéseinek kiszámíthatatlansága. A VII. szimfónia egyszerűsége, hangvételének ártatlan naivitása és játékossága, zenéjének gyakran érvényesülő „mesélő” jellege és inkább hagyományosnak, mint modernnek nevezhető hangzásvilága jobban érthető, ha tudjuk, hogy a művet a zeneszerző a Szovjet Gyermekrádió számára komponálta – „ifjúsági művel” van tehát dolgunk. A nyitótétel hangulata melankolikus, tempója mérsékelt, jellemzői a szélesen éneklő dallamosság, az egyszerű szerkezet és a világos hangszerelés. A második tétel őszies hangulatú keringője a Hamupipőke emlékét idézi, a harmadik tétel élénk kifejezőerejű, vokális ihletésű lassú, míg a cisz-moll alaphangnem helyett immár Desz-dúrban fogalmazott Vivace finálé naivan derűs hangot üt meg, a mű végén tartalmi rímmel: a nyitótétel reminiszcenciáinak felidézésével kerekítve le a szimfónia formáját.

Írta: Csengery Kristóf

8

–

One of the most storied opera houses in the world, with a history that goes back to 1778, Milan’s Teatro alla Scala can also boast a concert orchestra: the Filarmonica della Scala, founded by Claudio Abbado in 1982. This group of musicians, whose development owes a significant debt to the influence of Carlo Maria Giulini and Riccardo Muti as well, has performed with most of the world’s leading conductors, from Leonard Bernstein to Daniel Barenboim, playing works by modern composers in addition to the core repertoire.

The orchestra’s current chief music director, Riccardo Chailly (born in 1953), a former assistant to Claudio Abbado, made his La Scala debut in 1978. He spent the most important phases of his career in Berlin, London, Bologna, Amsterdam and Leipzig. A year after taking over the helm of the Lucerne Festival Orchestra in 2016, he was appointed head of La Scala, and he has run both in parallel since then.

The soloist of the concert, Mao Fujita was born in Tokyo in 1998, where he also completed his studies, and achieved great success in international piano competitions in Taiwan, Vienna, Vevey and Moscow. His discography consists chiefly of works by Beethoven, Mozart, Chopin and Rachmaninoff.

The three pieces on the programme for this concert offer a glimpse into different chapters of the history of Russian music, presented in chronological order of the years in which the composers who wrote them were born.

Sergei Rachmaninoff (1873–1943) dedicated his Piano Concerto No. 3 (1909) to Josef Hofmann, who was regarded as a technical virtuoso of the instrument. Nevertheless, the artist would never actually perform this piece that has remained in the public consciousness ever since as one of the most difficult concertos composed for the piano. With its orchestration brimming with colours, gigantic sound and immense climaxes, it unleashes emotions and pathos freely. The young Igor Stravinsky (1882–1971) wrote his Funeral Song in 1908 in memory of his recently deceased mentor, Nikolai Rimsky-Korsakov. After a single performance, the piece vanished for more than a hundred years, and the score was only rediscovered in 2015, in the library of the Saint Petersburg Conservatory. The ten-minute work combines the influence of Wagner, Rimsky-Korsakov and Impressionism, but the music also foreshadows the style that would emerge in The Firebird a few years later.

Sergei Prokofiev (1891–1953) composed his Seventh Symphony, his last completed work, in 1952. The piece was commissioned by Soviet Children’s Radio, which explains the simplicity and playfulness of the four-movement composition, the innocent naivety of its tone, and its soundscape, one that can be considered more traditional than modern.

9

SUMMARY