RTJE 2024. OKTÓBER 5.
AN
5 October 2024
Béla Bartók National Concert Hall
BRYAN ANDERSON’S ORGAN RECITAL
Verdi–Bryan Anderson: La forza del destino – overture
J. S. Bach: Prelude and Fugue in E minor, BWV 548
Duruflé–Bryan Anderson: Three Dances for Orchestra, Op. 6 – third movement (‘Tambourin’)
Jongen: Sonata Eroïca, Op. 94
Coates–Anthony Baldwin: The Dam Busters March
Franck: Prélude, Fugue et Variation, Op. 18
Wagner–Lemare: The Ride of the Valkyries
Hebble: Homage to Fritz Kreisler (Londonderry Air)
Ad Wammes: Miroir
Creston: Toccata
The English summary is on page 9.
2024. október 5.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
BRYAN ANDERSON ORGONAKONCERTJE
Verdi–Bryan Anderson: A végzet hatalma – nyitány
J. S. Bach: e-moll prelúdium és fúga, BWV 548
Duruflé–Bryan Anderson: Három tánc zenekarra, op. 6 – III. Tamburin
Jongen: Sonata Eroïca, op. 94
Coates–Anthony Baldwin: The Dam Busters March
Franck: Prelűd, fúga és variáció, op. 18
Wagner–Lemare: A walkürök lovaglása
Hebble: Homage to Fritz Kreisler (Londonderry Air)
Ad Wammes: Miroir
Creston: Toccata
„Izgalmasnak tűnt – és máig az maradt –, hogy a lábamnak ekkora szerepe lehet a művek megszólaltatásában, és hogy jó nagy zajt tudok csapni.” Így idézte fel az orgonához és az orgonajátékhoz fűződő kapcsolatának gyermekkori kezdeteit a ma esti koncert fiatal főszereplője, az amerikai Bryan Anderson. A hangszer egyik legtehetségesebb jelenkori művésze ráadásul nemcsak érintetlenül őrzi magában az örömelvű rácsodálkozás lelkes attitűdjét, de képes azt muzsikustársaival és közönségével is megosztani. A Georgia állambeli Stockbridge szülötte a méltán legendás konzervatórium, a philadelphiai Curtis Institute of Music, illetve a houstoni Rice University hallgatójaként végzett, majd ugyancsak Houston vált sokirányú működésének középpontjává, egyszersmind családja otthonává, jóllehet a texasi metropoliszt nem gondolnánk az orgonajáték fellegvárának. Orgonista egyházzenészként Anderson itt végzi templomi szolgálatait (úgy is mint a Saint Thomas’ Episcopal Church and School zeneigazgatója), gyermekkórust vezet, énekkari és kamarazenei produkciókban (például a Harmonia Stellarum historikus együttes koncertjein) működik közre billentyűs hangszereken, illetve zenét oktat, és természetesen szertartásokon muzsikál.
AZONOS HULLÁMHOSSZON
E változatos szerepvállalások és feladatok mellett a harmincas évei elején járó Anderson számára az orgonajáték a művészi önkifejezés elsődleges eszköze. Karrierjének eddigi meghatározó sikereit is e téren aratta, mióta a The Diapason magazin –az amerikai orgánum azt jelenti az orgona világában, amit a brit The Strad a vonósok számára – 2017-ben őt is megnevezte a reményteljes ígéreteket listázó „20 under 30” mezőnyében. A legnagyobb elismerést a művész tavaly nyáron vívta ki, amikor diadalmaskodott a pennsylvaniai Longwood Gardens nemzetközi orgonaversenyén. A mesés szépségű botanikus kert és arborétum területén lévő egyik épület báltermében, a néhai orgonarajongó milliárdos és General Motors-vezér, Pierre S. du Pont által megépíttetett hatalmas és immár történelmi hangszeren játszva Anderson a zsűri egybehangzó véleménye szerint is megvalósította kitűzött célját, amelyet – a 2019-es második helyezést követően – a 2023-as versengésre készülve előze-
tesen így öntött szavakba: „A remélt győzelem bizonyítaná, hogy a zene, amelyet játszom, és ahogyan megszólaltatom azt, képes kapcsolatba lépni, hatékonyan kommunikálni a közönséggel. Vagyis azt jelezné, hogy előadóként képes vagyok azonos hullámhosszra kerülni a hallgatósággal, ami akárhányszor és akármilyen körülmények között történik is meg velem, mindig rendkívüli élmény és nagy művészi kielégülés számomra.” S hogy ez valóban így történt, arról magunk is meggyőződhetünk, ha a verseny Youtube-csatornáján rákeresünk a fiatal művész döntőbeli szereplésének felvételére.
OPERANYITÁNY ORGONÁN
Az orgonaversenyek között kiemelkedő, 40 ezer dolláros jutalommal is együtt járó elismerés Anderson előadói virtuozitásának – amelyet a kritikai értékelések az „osztályon felüli” vagy „ragyogó” jelzőkkel minősítettek –, valamint nyilvánvaló átiratkészítői tehetségének egyaránt szólt. Mert ahogyan arról ez az este is tanúskodik, az amerikai muzsikus maga is fantáziadús és saját kivételes készségeihez illeszkedő orgonaátiratokkal gazdagította repertoárját, egyszersmind a hangszer irodalmát. Ilyen briliáns átirattal kezdődik a hangverseny is: Anderson, akárcsak a Longwood Gardens-beli tavalyi verseny döntőjében, a Müpában is előadja Giuseppe Verdi (1813–1901) A végzet hatalma című operájának nyitányát. Ez az áriaesteken és operagálákon jószerével elmaradhatatlannak számító zenekari sláger kis túlzással akár kétszeres blaszfémiaként is hathatna a hangszerek királynőjén megszólaltatva – a hangzó végeredmény azonban inkább bizonyul lenyűgözőnek, mintsem megütközést keltene bárkiben is. Az 1862-es opera végzet-motívumával induló nyitány ugyanis, amelyben a dalmű több jellegzetes részletére is ráismerhetünk, orgonaváltozatban nem csupán átiratkészítői és előadói kihívásként mutatkozik meg, de teljes szépségében, egyúttal meglepő frissességgel érvényesül. Különösen a hősnőhöz, a tragikus sorsú Leonórához és tiszta hitéhez, békét áhító fohászához kapcsolódó dallamok megjelenése méltó a figyelemre ezen a magasztos hangszeren és ebben az átiratban.
Nem egyedül a nyitószám jelezheti számunkra Anderson átírói tehetségét, hiszen Maurice Duruflé (1902–1986) egyik kompozíciója is az általa készített orgonaváltozatban szólal meg. Ezen első pillantásra akár meg is lepődhetnénk, elvégre a 20. századi francia mester főként orgonaművei révén lehet ismerős a zenebarátok számára, 1932-es darabja, a hallgatóval Ravel és Debussy közelségét is megsejtető Három tánc azonban – mondhatni kivételesen – nagyzenekarra íródott. Ennek záró tétele, a lendületes és összetett anyagú Tambourin ihlette posztumusz alkotótársi szerepvállalásra az amerikai orgonistát.
A VÁLTOZATOSSÁG GYÖNYÖRKÖDTET
A koncert műsorán korántsem csupán Anderson saját átiratai képviselik az orgonairodalomnak ezt a sokak által kedvelt és változatos vonulatát. Legyen szó operarészletről vagy filmzenéről, átiratok révén a zeneirodalom igen sokféle alkotása került be az orgonarepertoárba, egyszerre bizonyítva a hangszer rendkívüli lehetőségeit, valamint az orgonisták előadói nyitottságát, kiterjedt érdeklődését – és nem egykönnyen kielégíthető műéhségét.
Így öltött új alakot Richard Wagner (1813–1883) A walkür című zenedrámájának népszerű, többek közt filmek sorából is ismerős részlete, A walkürök lovaglása a késő romantikus angol–amerikai orgonaiskola nagyságaként tisztelt brit virtuóz, Edwin Lemare (1865–1934) munkájának eredményeképpen. Ahogy az 1955-ös brit háborús filmklasszikus, az 1943-as Chastise hadművelet történetét feldolgozó
The Dam Busters (A gátrobbantók) Eric Coates (1886–1957) által jegyzett filmzenéjének kackiásan derűs és lendületesen hazafias főszáma, az ugyancsak számtalanszor megszólaltatott The Dam Busters March is magától értetődő módon egy jeles orgonista, az angol Antony Baldwin (1957) jóvoltából épült be a hangszer legújabb kori repertoárjába.
