Müpa Műsorfüzet - Sol Gabetta, Mikko Franck és a Francia Rádió Filharmonikus Zenekara
2024. OKTÓBER 24.
24 October 2024
Béla Bartók National Concert Hall
SOL GABETTA, MIKKO FRANCK AND THE ORCHESTRE PHILHARMONIQUE DE RADIO FRANCE
Featuring:
Sol Gabetta – cello
Orchestre Philharmonique de Radio France
Conductor:
Mikko Franck
Berlioz: Béatrice et Bénédict – overture
Elgar: Cello Concerto in E minor, Op. 85
1. Adagio – Moderato
2. Lento – Allegro molto
3. Adagio
4. Allegro – Moderato – Allegro ma non troppo – Poco più lento – Adagio
Franck: Symphony in D minor
1. Lento – Allegro ma non troppo
2. Allegretto
3. Allegro non troppo
The tour has been supported by Aline Foriel-Destezet.
The English summary is on page 11.
2024. október 24.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
SOL GABETTA, MIKKO FRANCK ÉS A FRANCIA RÁDIÓ FILHARMONIKUS ZENEKARA
Közreműködik:
Sol Gabetta – cselló a Francia Rádió Filharmonikus Zenekara
Vezényel:
Mikko Franck
Berlioz: Beatrix és Benedek – nyitány
Elgar: e-moll csellóverseny, op. 85
I. Adagio – Moderato
II. Lento – Allegro molto
III. Adagio
IV. Allegro – Moderato – Allegro ma non troppo – Poco più lento – Adagio
Franck: d-moll szimfónia
I. Lento – Allegro ma non troppo
II. Allegretto
III. Allegro non troppo
A turné támogatója Aline Foriel-Destezet.
SOKSZÍNŰ
TÁRSADALOMÉRT
Amióta rádiózenekarok működnek a világon – nagyjából egy évszázada –, szakmai körökben e testületek jelentős megbecsülésnek örvendenek. Egy rádiózenekarnak ugyanis az átlagos szimfonikus együttesek gyakorlatában előfordulóknál jóval többféle stílus és műfaj területén kell otthonosan mozognia, ez pedig a hangszeres művészektől nagyobb sokoldalúságot és alkalmazkodóképességet követel. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának például eddigi története során a sztenderd klasszikus repertoártól a legelvontabb kortárs zeneművek felvételén és a táncdalfesztiválok slágereinek kíséretén át seregnyi filmzene megszólaltatásáig és a Budapesti Wagner-napokon való rendszeres közreműködésig terjedt a feladatköre.
Hasonló változatosság és sokszínűség jegyében éli mindennapjait a Francia Rádió Filharmonikus Zenekara. Az együttest 1937-ben alapították. Legutóbbi évtizedeinek művészeti vezetői közül olyan, a magyar közönség által is jól ismert karmestereket érdemes megemlíteni, mint Gilbert Amy, Marek Janowski, Myung-whun Chung és a mai hangversenyt vezénylő Mikko Franck, aki 2015 óta áll az együttes élén. 2026-ban Jaap van Zweden érkezik a vezető karmester posztjára a New York-i Filharmonikusoktól.
A „Philhar” igényes műsorpolitikáját illusztrálják az utóbbi évek lemezfelvételei, amelyek többek közt olyan szerzők műveiből készültek, mint César Franck (d-moll szimfónia), Richard Strauss (Burleszk, Halál és megdicsőülés, Négy utolsó ének),
Debussy (A kiválasztott hölgy, Szent Sebestyén vértanúsága, Noktürnök, A tenger), Stravinsky (Tavaszi áldozat) vagy Sosztakovics (XIV. szimfónia). Olyan karmesterekkel dolgoznak együtt, mint Daniel Harding, John Eliot Gardiner, Jukka-Pekka Saraste, Pablo Heras-Casado, Marin Alsop, Andrés Orozco-Estrada vagy Sakari Oramo; hangversenyeiken olyan szólisták lépnek pódiumra, mint Patricia Kopatchinskaja, Emanuel Ax, Sol Gabetta, Jean-Yves Thibaudet, Leonidas Kavakos, Nicolas Altstaedt, Vilde Frang vagy Alice Sara Ott.
Fontos missziójuk az új értékek népszerűsítése: évente több mint huszonöt kortárs művet mutatnak be. Emellett a társadalom minden szegmensével tartják a kapcsolatot: az Orchestre Philharmonique de Radio France projektjei új közönségrétegeket céloznak meg, művészeik kórházakban és börtönökben is muzsikálnak, iskolai zenekarokkal és ifjúsági alkotási programokkal működnek együtt.
SZELÍD ÉSZAKI FÉNY
A finn csoda – akadnak, akik így nevezik azokat a karmestereket, akik az utóbbi évtizedekben „északi fényt” hoztak a világ hangversenytermeibe. Osmo Vänskä, Jukka-Pekka Saraste, Esa-Pekka Salonen, Sakari Oramo, Klaus Mäkelä: nemcsak az közös bennük, hogy valamennyien az ezer tó országából származnak, hanem az is, hogy mindannyian egyazon legendás tanár, Jorma Panula (1930) növendékeként sajátították el a vezénylés mesterségét és művészetét. E világhírű finn válogatott teljes jogú tagja Mikko Franck (1979).
Elhivatottsága korán megmutatkozott: ötévesen közölte szüleivel, hogy ha felnő, hegedűs és karmester szeretne lenni. „Nem igazán tudom, hogyan született meg bennem ez a gondolat, de nagyon erős vízióm volt minderről, és ugyanilyen élénk vágy élt bennem, egész gyerekkoromon át” – emlékezik egy interjúban. Tizenhat évesen a Sibelius Akadémia hegedűs hallgatója volt. Egy alkalommal a növendékzenekar tagjai megengedték, hogy vezényelje az együttest. Szerencsét próbált, a teremben éppen jelen lévő Jorma Panula pedig azonnal meghívta növendékei közé. „Számára minden a tanítvány természetes hajlamairól és képességeiről szól – jellemzi mesterét. – Senkit sem próbál másfelé terelni, mint amerre az illetőt saját ösztönei vezetik. Abban segít, hogy mindenki megtalálja a maga útját és stílusát.”
Aki már látta Mikko Franckot munka közben, és tud Jorma Panula elfogadó tanítási módszeréről, megérti, honnan származik a negyvenöt éves karmester vezénylésének természetesen egyszerű, minden sallangtól mentes gesztusrendszere és szolgálattevő szelídsége. „A legfontosabb egy karmester számára, hogy ha nem tud segíteni a muzsikusoknak, legalább ne zavarja őket túlságosan – mondja a rá jellemző szerénységgel. – Ez egyfajta aranyszabály, amelyet most már a növendékeimnek is igyekszem átadni.”
Mikko Franck 2002 és 2007 között a Belga Nemzeti Zenekar művészeti vezetőjeként dolgozott, 2006-ban a Finn Nemzeti Opera főzeneigazgatója lett, 2007-től ugyanitt a művészeti igazgató munkakörét is ő töltötte be. Itteni feladatai 2013-ig tartottak. A Francia Rádió Filharmonikus Zenekarával 2015-ben kötött szerződése a 2024/2025-ös évad végén jár le. Tízéves együttműködésük alatt elkötelezetten munkálkodott az együttes kreatív és sokszínű programszerkesztési elveinek megőrzésén. Párizsi koncertjei mellett rendszeresen fellép a legjelentősebb európai és Európán kívüli zenekarokkal és operaházakban. 2018 óta az UNICEF jószolgálati nagykövete, 2023-ban megkapta a finn Oroszlán-rend Pro Finlandia-érmét.
EGY ARGENTIN SVÁJCBAN
A koncert szólistája, Sol Gabetta korosztályának egyik legsikeresebb hangszeres előadója. Hosszú ideje Bázel közelében él és 2005 óta a város zeneakadémiáján tanít, életrajzából azonban arról értesülünk, hogy Argentína szívében, a Córdoba tartománybeli Villa Maríában látta meg a napvilágot 1981-ben. Gyökerei nemzetköziek: francia és orosz felmenők leszármazottja. Már háromévesen muzsikált, igaz, akkor még nem későbbi hangszerén, a csellón, hanem hegedűn kezdte meg tanulmányait, a mélyebb hangú vonóssal csak egy évvel ezután kötött barátságot. Esztendőkön át párhuzamosan osztotta meg idejét a két instrumentum között, mígnem nyolcévesen végleg a cselló mellett döntött. Elhatározását igazolták eredményei: már tízévesen versenyt nyert, nem sokkal később pedig Natalia Gutman-díjjal ismerték el tehetségét. Mesterei között olyan művészeket találunk, mint Christine Walevska vagy Ivan Monighetti, tanulmányait többek közt a madridi Reina Sofía Zeneművészeti Főiskola falai között végezte.
2004-ben fiatal svájci művészek számára alapított díjat nyert, 2006-ban a Bázelhez közeli Olsbergben hozta létre saját fesztiválját, amelyet az alapítóra utaló szójátékkal Solsbergnek nevezett el. Hangversenyei évtizedek óta világszerte nagy sikert aratnak, a New York-i Lincoln Centertől a londoni Wigmore Hallig számos patinás koncertteremben ünnepelték teljesítményét. Olyan zenekarokkal lép fel, mint a Berlini Filharmonikusok, a Staatskapelle Berlin, a Staatskapelle Dresden, a Londoni Filharmonikusok, a zürichi Tonhalle és az amszterdami Concertgebouw Zenekara vagy a Kammerphilharmonie Bremen, versenyműprodukcióit olyan karmesterek vezénylik, mint Simon Rattle, Christian Thielemann, Paavo Järvi, Franz Welser-Möst, Klaus Mäkelä vagy Marin Alsop.
Kamarapartnereinek listája igen változatos: megtalálunk benne olyan egyéni gondolkodású hegedűsöket, mint Patricia Kopatchinskaja, Isabelle Faust vagy Giuliano Carmignola, olyan zongoraművészeket, mint Bertrand Chamayou, Alexander Melnikov, Christian Bezuidenhout vagy Dejan Lazić, sőt, még énekessel is együttműködött közös hanglemez elkészítésében és ehhez kapcsolódó hangversenykörúton – nem kisebb művésszel, mint Cecilia Bartoli. Nyitottságról tanúskodó repertoárja tartalmazza Vivaldi és Ginastera, Beethoven és Sosztakovics, Mendelssohn és Pēteris Vasks, Schumann és Kodály műveit – és persze Elgar Csellóversenyét, melyet két lemezen is megszólaltat, két különböző zenekarral. Munkásságáért számos nemzetközi díjat kapott.
EGY ANGLOMÁN FRANCIA
A francia romantikus zene meghatározó alakja, Hector Berlioz (1803–1869) lelkes híve volt az angol kultúrának. Részben ez vezette el nagy szerelméhez, az angol családból származó ír színésznőhöz, Harriet Smithsonhoz is, akit először hiába ostromolt, később meghódított. 1833-ban kötött házasságuk azonban boldogtalannak bizonyult, és végül 1840-ben fel is bomlott.
Smithsont Berlioz a walesi színész és színigazgató, Charles Kemble társulatának párizsi vendégjátékán ismerte meg. Rajongásának legfőbb tárgya, Shakespeare darabjait nézte meg előadásukban: a Hamletet, valamint a Rómeó és Júliát. Az angol kultúra iránti vonzódására életművének több darabja is utal: ilyen a Harold Itáliában (Byron inspirációja nyomán), a Shakespeare tragédiáját feldolgozó dramatikus szimfónia, a Rómeó és Júlia, a Lear király-nyitány (Shakespeare), a Waverley-nyitány (Walter Scott), a Rob Roy-nyitány (Walter Scott) és A kalóz-nyitány (amely mögött egyaránt megtaláljuk James Fenimore Cooper és Byron hatását).
A Shakespeare-rajongás dokumentuma egy ritkán játszott nyitánya, a Beatrix és Benedek is, amely viszont az egyáltalán nem játszott, azonos című opera bevezetéséből minősült át hangversenydarabbá. Sajátos ellentmondása két Berlioz-opera sorsának, hogy míg A trójaiak (1856–58) a maga korában megbukott, ám a modern idők lassan felfedezték, addig a szintén kései Beatrix és Benedek (1860–62) a bemutatót követően viszonylag sikeres volt, mára azonban elfeledett művé vált.
Az opera Shakespeare vígjátéka, a Sok hűhó semmiért alapján készült Berlioz saját librettójára. A cselekmény színhelye Messina, vagyis Szicíliában vagyunk, a hely varázsát közvetítve ide kell elröpítenie a zenehallgatót a nyitánynak. Berlioz adekvát műfaji eszközhöz folyamodik a couleur locale megteremtése érdekében: a fürgén pergő, hármas ritmusképlet, amely zakatolásával lényegében a könnyed hangzású, elegáns tétel legnagyobb részét uralja, a délolasz tánc, a tarantella jellegzetes alkotóeleme. Ismerjük Mendelssohn Olasz szimfóniájának fináléjából, de Liszttől, a Zarándokévek II., Itália kötetének függelékéből, a Velence és Nápolyból is, amelynek 3. tétele a híres Tarantella. Berlioz tarantellája sem szelídebb az imént említetteknél: lendületével elsodor, miközben persze szórakoztat is – például az érzékenyen kimunkált, áttetsző hangszereléssel, a dallamfűzés játékosságával.
KÉSEI MŰ, KÉSEI SIKER
Henry Purcell (1659–1695) halálát követően az angol közvélemény sokáig várt a komponistára, akit ismét meggyőződéssel nevezhet Orpheus Britannicusnak, a birodalom nagy zeneszerzőjének. A fájó hiány e téren oly nyilvánvaló volt, hogy a 18. században egy Nagy-Britanniába áttelepült német, Georg Friedrich Händel (George Frideric Handel), a nemzeti műként ünnepelt Messiás alkotója kapta a legnagyobb angol zeneszerzőnek kijáró megbecsülést. Mondhatnánk, a helyzet Edward Elgar (1857–1934) színre lépésekor változott meg örvendetesen, de ez így nem volna igaz, hiszen Lower Broadheath szülötte csak negyvenkét évesen, az Enigma-variációk bemutatóját követőn kezdte megízlelni a sikert. Ezután a nemzet megbecsült zeneszerzőjévé vált, de életművének érvénye még halála után közel egy évszázaddal is jórészt szülőhazájára korlátozódik: az opus magnum, a Gerontius álma című oratórium például máig elsősorban az angol közönség körében ismert és kedvelt.
Elgar utolsó nagyszabású, befejezett műve, az I. világháború vége felé komponált Csellóverseny a maga sorsával mintha megismételte volna a zeneszerzőét: ez a mű is lassan lépdelt az elismerés felé, akárcsak korábban a fiatal Elgar. A bemutató idején, 1919-ben Elgar már kissé divatjamúlt szerzőnek számított, ráadásul a darabot keveset próbálták, így a siker elmaradt. Az áttörésre közel fél évszázadot kellett várni: Jacqueline du Pré 1967-es felvétele hozta meg a műnek azt a népszerűséget, amelynek ma is örvend, és amely Dvořák versenyműve mellett a csellóirodalom egyik alapkövévé avatta.
Nem nehéz megtalálni a késedelmes elismerés okait. A darab formai és műfaji koncepciója egyformán szemben áll a versenymű hagyományával. A fogantatás alapvetően szimfonikus, a négytételes szerkezet lassú–gyors–lassú–gyors tagolódása a barokk sonata da chiesa (templomi szonáta) zenetörténeti modelljét követi. A szólóhangszer kezelése nem a virtuóz technika megcsillogtatására helyezi a súlyt, hanem a nemegyszer lírai vagy elégikus hangú alkotás személyes vallomásjellegének kidomborítását szolgálja. Ilyenformán Elgar Csellóversenye komolyságával és tartalmasságával azt a fejlődésvonalat követi, amelyet több mint egy évszázaddal korábban Beethoven Hegedűversenye kezdeményezett. A mű stílusa a késő romantika jellegzetes képviselője, a harmóniavilágot erőteljes kromatika fűszerezi. A Csellóverseny dallamvilága gazdag és sokszínű, de nem a behízelgő melódiák uralják. Elmélyült muzsika, amely nagy figyelmet követel hallgatójától.
BELGA? FRANCIA? NÉMET!
„Belga születésű francia zeneszerző” – olvasható a legjelentősebb zenei enciklopédia, az Oxford Music Online César Franck (1822–1890) életét és munkásságát tárgyaló lexikoncikkének élén. Tegyük hozzá: szülővárosa, Liège 1822-ben az Egyesült Holland Királysághoz tartozott, édesanyja pedig német családból származott. Franckot franciának tartja a köztudat, mivel 1844-ben Párizsba költözött, és élete hátralévő részét ott töltötte, 1858-tól a Sainte-Clotilde-bazilika orgonistájaként, 1872-től a Párizsi Conservatoire professzoraként, olyan növendékekkel, mint Vincent d’Indy, Ernest Chausson, Louis Vierne és Henri Duparc.
Idővel a francia zeneélet meghatározó alakjává vált, gondolkodásmódjában azonban jelentős szerepet játszott a romantika német ágának hatása. Részben a német szellem befolyásával, részben az orgonaművészi észjárással magyarázható, hogy komponálásmódjában nagy szerepet játszik az ellenpontos gondolkodás. Wagner hatását mutatja a modulációkban dúskáló, erősen kromatikus dallamalkotás és harmóniafűzés, Liszt pedig (aki ebben az összefüggésben a romantikus „újnémet” iskolát képviseli) Franck formakultúrájára hatott – Beethoven előremutató megoldásaival együtt. Valamennyi felsorolt jellegzetesség megfigyelhető opus magnuma, a d-moll szimfónia zenei tulajdonságai között.
Az összefoglaló, kései művet két éven át írta, és 1888-ban fejezte be. A darab elszakad a romantikus szimfóniák négytételes szerkezetétől, a háromrészes tagolódást részesítve előnyben. A karakter legtöbbször komoly, küzdelmes vagy meditatív, ám a finálé eljut az ünnepélyes, örömteli hangig. Franck nagy súlyt helyez a tematikus egység igényére: a teljes kompozíció legtöbb tematikus megnyilvánulása összefüggésbe hozható a nyitótétel bevezetésének erősen kromatikus, négyütemes melódiájával. A középső tétel egyesíti magában a lassú tételt és a scherzót: mérsékelt tempója, valamint a hárfakíséretes angolkürt révedő dallama az előbbire, a kéttriós forma az utóbbira utal. A finálé kódája beethoveni módon felidézi a mű korábbi témáit. Érdekesen ellentmond a tematikus egység célkitűzésének, hogy Franck nem komponálja egybe a három tételt: az elsőhöz és a másodikhoz is szünet után kapcsolódik a következő. Berlioz Fantasztikus szimfóniája, Saint-Saëns Orgonaszimfóniája és Franck műve: a francia szimfóniairodalom három legjelentősebb alkotása.
Formed in 1937, the Orchestre Philharmonique de Radio France has been led by such conductors as Gilbert Amy, Marek Janowski and Myung-whun Chung. Their current artistic director, Mikko Franck, has been at the helm since 2015. With a wideranging repertoire, top international soloists, and a stated mission to popularise contemporary music, the ensemble connects with all segments of society.
Mikko Franck began his conducting career at the early age of 17 and has worked with major orchestras and opera houses across the world. Previously Music Director of the Belgian National Orchestra, he also held the joint positions of General Music Director and Artistic Director at Finnish National Opera. During his tenure at the Orchestre Philharmonique de Radio France, he has been deeply committed to nurturing the orchestra’s creative and eclectic style of programming.
Sol Gabetta (1981) was born in Argentina to parents of French and Russian heritage. As a child, she learned violin and cello in parallel for some years, before finally deciding on the cello aged eight. She is one of the most successful players of her generation and has partnered with the world’s best-known orchestras and conductors. She teaches at the Basel Music Academy.
Hector Berlioz (1803–1869) was an enthusiastic admirer of English culture and a fan of Shakespeare. Many of his works testify to this fact, including his late opera Beatrice et Bénédict based on the playwright’s comedy Much Ado About Nothing. In the overture to this piece set in Messina, the composer establishes the couleur locale with the whirling triple rhythms of a stirring southern Italian tarantella.
Cello Concerto by Edward Elgar (1857–1934) was written following World War I. It received a lukewarm response at its premiere (1919) and it was only the 1967 recording by Jacqueline du Pré that brought it worldwide acclaim. The four-movement, late Romantic composition has a slow–quick–slow–quick structure. The emphasis of the cello part is not on virtuosity but on bringing out the confessional tone of the piece.
The Belgian-born French composer César Franck (1822–1890) lived in Paris from 1844: as a teacher at the Conservatoire and organist at the Basilica of SainteClotilde, he became an important figure in the French music world. His output, however, includes many German features, the influence of Wagner, Liszt and Beethoven. These are also the dominant characteristics of his Symphony in D minor, completed in 1888, in which the role of thematic unity is pivotal.
ÜNNEPI KONCERTEK
A MÜPÁBAN
MINDENSZENTEK MESSA PER ROSSINI – MAGYARORSZÁGI BEMUTATÓ
Verdi és kortársai 2024. november 1.
KARÁCSONYI ORGONAKONCERT TÓTH-VAJNA ZSOMBOR ÉS A HARMONIA CAELESTIS BAROKK ZENEKAR
Buxtehude, Bach és a lübecki Abendmusik 2024. december 4.
KARÁCSONYI HANGVERSENY A CAMBRIDGE-I ST JOHN’S COLLEGE KÓRUSA
Orgonán közreműködik: Alex Robson 2024. december 16.
MAGYAR ÁLLAMI NÉPI EGYÜTTES: CSODAVÁRÓ BETLEHEMES
2024. december 21–23., 27., 28.
4 éves kortól
a főváros kulturális csomópontjain!
2024. november 11.
THE BEST OF ELĪNA GARANČA
Közreműködik: Elīna Garanča – mezzoszoprán, a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara Vezényel: Karel Mark Chichon
2024. november 12.
KELEMEN
BARNABÁS KAMARAKONCERTJE
Közreműködik: Kelemen Barnabás – hegedű, Kokas Katalin – brácsa, Perényi Miklós – cselló, Shai Wosner – zongora
Közreműködik: Kristian Bezuidenhout – zongora, Robin Johannsen, Sophie Harmsen, Benjamin Hulett, Samuel Hasselhorn – ének, Collegium Vocale Gent, Orchestre des Champs-Élysées
Vezényel: Philippe Herreweghe
2024. december 1.
ADVENTI KONCERT
Európa karácsonya
Közreműködik: Kovács Ágnes – ének, Angelica Leánykar (karigazgató: Gráf Zsuzsanna), Liszt Ferenc Kamarazenekar (művészeti igazgató: Várdai István, koncertmester: Tfirst Péter)
