Müpa Műsorfüzet - Snétberger Ferenc: Movements (2024. október 28.) by Müpa Budapest

MINDIG TÖBBET ADUNK!

Csatlakozzon Ön is, gyűjtsön pontokat, élvezze a kedvezményeket és a pluszélményeket!

28 October 2024

Béla Bartók National Concert Hall

FERENC SNÉTBERGER: MOVEMENTS

Featuring:

Ferenc Snétberger – guitar

László Fenyő – cello

Béla Lakatos – clarinet

Ensemble Movements

Conductor: Péter Illényi

Howard Levy: Seresta

Villa-Lobos: Bachianas brasileiras, No. 5

Ferenc Snétberger: Kék kerék

Dowland: I Saw My Lady Weep

J. S. Bach: Cello Suite No. 6 in D Major, BWV 1012

Dowland: Flow, My Tears

Django Reinhardt: Troublant Bolero

Piazzolla: Café 1930

Rachmaninov: Vocalise, Op. 34, No. 14

Ferenc Snétberger – László Fenyő (improvisation): In Moment

2024. október 28.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

SNÉTBERGER FERENC: MOVEMENTS

Közreműködik:

Snétberger Ferenc – gitár

Fenyő László – cselló

Lakatos Béla – klarinét

Ensemble Movements

Vezényel: Illényi Péter

Howard Levy: Seresta

Villa-Lobos: Bachianas brasileiras, No. 5

Snétberger Ferenc: Kék kerék

Dowland: I Saw My Lady Weep

J. S. Bach: D-dúr csellószvit, BWV 1012

Dowland: Flow, My Tears

Django Reinhardt: Troublant Bolero

Piazzolla: Café 1930

Rachmaninov: Vocalise, op. 34, No. 14

Snétberger Ferenc – Fenyő László (improvizáció): In Moment

Eötvös: Joyce – excerpt

Ferenc Snétberger – Apor Szüts: Movements – Concerto for guitar and orchestra – world premiere

The English summary is on page 10.

Eötvös: Joyce – részlet

Snétberger Ferenc – Szüts Apor: Movements – Concerto gitárra és zenekarra – ősbemutató

Snétberger Ferenc gitárművésznek (1957) számos arca van: klasszikus művek tolmácsolásában is kivételes, nem akad azonban olyan koncertje, amelynek ne lenne része az improvizáció, a pillanat ihletése nyomán megszülető muzsika. Az évad művésze decemberben saját triójával, jövő márciusban pedig Dianne Reeves énekesnővel is muzsikál a Müpa nagyszínpadán, első hangversenyén azonban különleges feladatra vállalkozott. Movements címmel gitárra és szimfonikus zenekarra komponált háromtételes művel lepi meg a közönséget, a kis létszámú szimfonikus együttes hangzását ütőhangszerekkel és zongorával egészítve ki. A Szüts Apor által társszerzőként jegyzett és hangszerelt alkotás barokk motívumoktól jazzes dallamokig velő széles stiláris skálán mozog, és lehetőséget ad a szólistának az általa rendkívül fontosnak tartott improvizációra is. Snétberger Ferenccel életének meghatározó mozzanatairól beszélgettünk, a salgótarjáni kezdetektől a világsztárokkal közös koncerteken át a tanításig.

– Nem beszédes természetű, inkább zárkózottnak tűnik. A zenéjében jobban kitárulkozik?

– Zenében valóban könnyebben megnyílok. Beszélni nem szoktam a koncertjeimen: a muzsika által igyekszem eljutni az emberekhez. A szólókoncerteken – amikor másfél órán át játszom egy szál gitárral a kezemben – elmélyült koncentrációra van szükség, és ez nagyon igénybe vesz. Közben nem is tudnék mesélni, kötetlenül szólni a közönséghez.

– Szereti a filmeket, a fényképezés is foglalkoztatja. Amikor játszik, pereg a képzeletében egy „belső film”, vagy kizárólag a hangokra összpontosít?

– Játék közben semmilyen képet nem látok magam előtt. A koncertjeimen mindig improvizálok, csupán a zenei történések vázát építem fel előre. Új darabjaimnak általában még címük sincs. Gondot is okozott nemrég, amikor egy koncert szervezői azt kérték, adjam meg a számok címét. Az azonban mindig kivételes öröm, ha együtt lélegzünk a közönséggel, és érzem, hogy ők is erősen összpontosítanak, ez pedig engem is inspirál. Legutóbb éppen a nyáron történt meg ez egy magyarországi fesztiválon. Sokan írtak a koncert után, gyönyörűen fogalmazva meg, mit jelentett számukra az az este. Meghatott mindez, mert a legtöbb gondolat nekem eszembe sem jutott volna. Vagyis mások talán nálam jobban szavakba tudják önteni a zene által keltett érzéseket.

– Több interjúban is említette, hogy nagyszülei mutatványosként dolgoztak.

– A családunk ausztriai származású, apám úgy mesélte, Grazból jöttek át. Régen

sch-val írták a nevüket, ám miközben vándoroltak, az egyik helyen hibásan jegyezték be őket, és a név úgy maradt. Volt egy ringlispíljük, egy céllövölde, és a zene is mindig jelen volt az életükben. Édesapám több hangszeren játszott, még egy kis méretű hárfájuk is volt. – Édesapja később gitározással kereste a kenyerét. Tanította önt?

– Ténylegesen soha, inkább csak azt kérte, figyeljem. Ebből rengeteget tanultam, apám kezében még a rossz gitár is szépen szólt. Hihetetlen keze volt, ezt nem lehet megtanulni. Amikor bekerültem a konzervatóriumba, meglepetten láttam, hogy amit ott oktatnak, apám mind tudja, de fogalmam sem volt arról, honnan.

Akkoriban még nem létezett a YouTube, kottáink is alig voltak. A BBC hetente sugárzott egy jazzműsort, amelyért sokan odavoltunk. Kimentünk a táskarádióval Salgótarján főterére – ott valamiért lehetett fogni az adást –, bolondultunk érte. Apám ezt sem hallgatta, ösztönösen tudott mindent. – Viszonylag későn kezdett komolyan foglalkozni a hangszerrel, bár gyermekkorától érdekelte. Egyetlen gitárjuk volt otthon. Ritkán került Önre a sor? – Szegények voltunk, ahogyan abban az időben sok hozzánk hasonló nagycsalád. A szüleim hét gyermeket neveltek, így aztán anyám csak alkalmi munkákat tudott vállalni, takarított itt-ott, sokszor segítettünk is neki. Apám egy szórakozóhelyen muzsikált, az ő jövedelméből éltünk. Alig vártuk, hogy hazahozza a gitárt, és játszhassunk. A két bátyám már jól gitározott, úgyhogy ki kellett várnom a soromat. A zene kitöltötte az életünket, így nem is keseregtünk a nehézségek miatt. Anyai nagyapám is muzsikus volt, számunkra tehát természetes volt, hogy otthon zene szól. Apám barátai időnként átjöttek, és olyankor csak a saját kedvükre játszottak; folytatták, amit a munkahelyükön abbahagytak. Tizennégy-tizenöt éves voltam,

Snétberger Ferenc

Fotó © Csibi Szilvia, Müpa

Snétberger Ferenc

Fotó © Csibi Szilvia, Müpa

mire összespóroltunk 350 forintot, hogy vegyünk egy akusztikus gitárt. A klasszikus gitárt is jazzhangszeren kezdtem el tanulni, mert nekünk olyan volt.

– Hogy került a zeneiskolába?

– Édesanyám unszolására. Látta, hogy egész nap kezemben a gitár, és elkezdte mondogatni apámnak, hogy írassanak be. Pár száz méterre volt tőlünk a zeneiskola. Így kerültem

Balsányi Matyi bácsihoz.

– Aki fuvolás volt…

– Nem is nagyon tudott gitározni, de kellett valaki, aki a gitáros növendékeket tanítja.

Csodálatos dolgokat tanultam tőle, könnyen szót értett a hozzám hasonló kamaszokkal. Észrevette, hogy lelkes vagyok, és szorgalmas, így sokat foglalkozott velem, nagyon jó kottákat adott a kezembe.

– Arra tanította, hogy ne a kottát nézze, hanem igyekezzen a hangok mögé tekinteni.

– Ezt csak később tanácsolta, mert előbb bizony meg kellett tanulnom a kottát.

Egy alkalommal kezembe került Bach egy hegedűműve. Azt gyakorolgattam, mikor Matyi bácsi meghallotta, és elkezdett arról beszélni, hogy az ilyen fajsúlyos daraboknál hogyan érdemes a hangok mögé nézni. Hónapokig beszélgettünk arról, hogyan kell előadni egy darabot.

– Már ekkoriban is improvizált a saját örömére?

– Ebben az időszakban még nem tudtam igazán improvizálni, bár játszogattam jazzszámokat is. Bach zenéje, invenciói később sokat segítettek, a motívumait nagyon jól lehet használni a jazzben is, csak másként kell frazeálni.

– Tanára biztatására a budapesti Bartók konziba került, az akkor frissen indult gitár szakra. Nehéz váltás volt?

– Nagyon megszenvedtem, mert bár Salgótarján alig több mint 100 kilométerre van Budapesttől, nekem olyan volt, mintha a világ másik végébe kerültem volna. Budapest hatalmas, nyüzsgő város, én viszont óvatos vagyok, ilyen a habitusom. Eleinte ismerősöknél laktam, kicsit kallódtam. Volt kötelező zongoraóránk, én viszont alig tudtam gyakorolni, mert nem volt zongorám. Bekéredzkedtem ide-oda, de volt egy

időszak, amikor haza akartam menni Salgótarjánba, mert nem tudtam megélni, fizetni az albérletet. Aztán szerencsém volt, mindig adódott valami, ami továbblendített. A 2018-ban elhunyt nagyszerű jazzgitáros, Babos Gyula osztályába kerültem, és rengeteget tanultam abban a néhány évben. A zenekari gyakorlat csodálatos volt, triót, kvartettet alakítottunk. Ez oldotta fel végül bennem a magamra hagyatottság érzését is. Bekerültem a zenészkörökbe, ott is bőven akadtak vidékiek, összebarátkoztunk, és akkor már csak látogatóba jártam haza. Jazz GT néven zenekart alapítottunk, amelyben mulatságos módon mindenkit Ferinek hívtak: Szabó Feri dobolt, Muck Ferenc szaxofonozott, Gayer Ferenc volt a bőgős, én gitároztam. Időnként felléptünk, és egyre többen megismertek. Rendszeresen hívtak a filmgyárba, ha akusztikus gitárra volt szükség, Dés Lászlót is ott ismertem meg. – Így alakult meg a legendássá vált Trio Stendhal?

– Ez néhány évvel később történt. Désnek akkor már régóta volt egy zenekara, a Dimenzió. Wolf Péter hangszerelt egy darabot egy ljubljanai big bandnek, akik kértek két szólistát is: én lettem az egyik, a másik pedig Laci. Tőlem ez a big bandes zene nem állt távol, foglalkoztatott, csak valami újat akartam keresni benne. Laci is ilyen keresgélő alkat volt, így az alatt a néhány nap alatt egymásra találtunk, és eldöntöttük, hogy együtt fogunk játszani, akkor még csak duóként. Egy kis jazzklubban léptünk fel, ő is, én is írtunk számokat, egészen újszerű dolog volt ez akkoriban. Idővel éreztük, hogy jó lenne egy ütős is – a mi világunkban ezt perkásnak nevezik –, így csatlakozott hozzánk Horváth Kornél. Abban az időben ez különös hangszer-öszszeállításnak számított, és jelentős részben a gitárra épült. Aztán elmentem Németországba, és egy darabig még játszottunk együtt, de a zenei közeg is megváltozott.

– 1988-ban költözött ki végleg Németországba. Miért éppen Berlint választotta?

– Valójában Olaszországba készültünk a feleségemmel, Nyugat-Berlinre csak első állomásként tekintettünk, ott voltak ismerőseink, akikhez mehettünk. Végül azonban annyira megtetszett nekünk a nyüzsgő berlini kulturális élet, a jazzklubok világa, hogy maradtunk.

– Zenészként könnyen megtalálta ott a helyét?

– Az első években nem volt egyszerű, mert nem vagyok erőszakos típus. Otthon a trió és a szólókoncertek révén már ismertek, Berlinben azonban mindent elölről kellett kezdenem. Két-három év elteltével indult be az ottani karrierem.

– Azóta számos világsztárral játszott együtt Richard Bonától Bobby McFerrinig. Egyszer az amerikai énekessel végigimprovizáltak egy koncertet.

– A fellépés előtt a színpad mögött, a takarásban beszélgettünk. Mindig jelezték,

hogy már csak tíz perc, öt perc van hátra, és miközben mentünk fel, kérdeztem Bobbyt, mit fogunk játszani. Nem tudja, felelte. Kértem, ha elkezd egy számot, legalább a hangnemet mondja meg. Neki teljesen mindegy a hangnem, bármelyikben tud énekelni. Így is történt, elkezdtem valamit, és azonnal működött köztünk az összhang. Lenyűgöző muzsikus.

– A nyarak jelentős részét Magyarországon tölti, a Snétberger Zenei Tehetség Központ felsőörsi táborában, ahol tehetséges fiatalokat tanítanak már csaknem tizenöt éve. Hogy sikerült az idei tábor?

– Remekül, bár nagy bánatomra – a források szűkössége miatt – a korábbi hat helyett csak négy hétig tartott. Hihetetlenül ügyesek, szorgalmasak a fiatalok. Idén negyvenöten voltak, és azt látjuk, hogy a hallgatók nyolcvanöt százalékát felveszik a konziba vagy valamelyik egyetemre, akadnak, akik külföldön tanulnak tovább. Közülük néhányan a mostani koncertemen is fellépnek.

– A Müpában az évad művésze. Most hangzik el először a Movements című versenymű, amelyben a gitárszólót játssza. Mi érdekli a szimfonikus hangzásban?

– Szeretek szimfonikus zenekarokkal játszani, ez számomra rendkívül izgalmas, új aspektusát mutatja meg a zenének.

– Ebbe is belefér az improvizáció?

– Persze, számomra mindig a szabadság az érdekes. Előfordul, hogy a kottában csak a harmóniameneteket tüntetjük fel. Szüts Apor zeneszerző-zongorista társszerzőként jegyzi és hangszereli a darabot, őt is arra kértem, hogy hagyja meg számomra az improvizáció lehetőségét. Ez a háromtételes concerto sokféle stílust ötvöz: vannak benne a késő barokkra jellemző zenei elemek, poliritmia, jazzes motívumok, a szimfonikus hangzás pedig ütőhangszerekkel és zongorával egészül ki. – Fenyő László csellóművésszel is együtt játszanak a koncerten. Miért éppen ez a hangszer jut kiemelt szerephez a gitár mellett? – Mert csodálatos, és talán nincs is izgalmasabb a cselló-gitár párosításnál. Fenyő Lászlóval néhány éve már zenéltünk együtt, amikor a Keller Quartettel rögzítettünk egy lemezt a Zeneakadémián. Akkor duóban is játszottunk kicsit. Idén nyáron pedig Veszprémben adtunk közös koncertet. Emlékezetes este volt. Bár számomra minden koncert különös jelentőséggel bír, mintha az első vagy az utolsó lenne.

Az interjút készítette: Seres Gerda

A Liszt-díjas Fenyő László a 2004-es kronbergi Nemzetközi Pablo Casals Versenyen elért győzelmével, valamint a Frankfurti Rádió Szimfonikus Zenekarának szólócsellistájaként hívta fel magára a nemzetközi zenei élet figyelmét. Lélegzetelállító technikájának és erőteljes, érzelmekben gazdag kifejezőkészségének köszönhetően a világ legmeghatározóbb koncerttermeinek állandó vendége – rangos zenekarok szólistájaként és kamarazenészként egyaránt. 2009 és 2012 között a Frankfurti Zene- és Képzőművészeti Főiskola docense volt, 2012 óta a karlsruhei Zeneművészeti Egyetem professzora. Fenyő László csellója egy 1695-ben készült Matteo Goffriller mesterhangszer.

Lakatos Béla klarinétművész egykor maga is a Snétberger Zenei Tehetség Központ diákja volt, ma pedig már ő tart órákat ugyanott. 2022-ben végzett a Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnáziumban, ugyanebben az évben a Győrben megrendezett Országos Klarinétverseny különdíjasa lett. Jelenleg a Zeneakadémia klarinét szakán folytatja tanulmányait Pálfi Csaba növendékeként. Részt vett Markus Stockhausen, Balogh József, Paolo Beltramini, George Stoffan, Roberto Noche és Kohán István mesterkurzusán.

Fotó © Marco Borggreve

SUMMARY

Guitarist Ferenc Snétberger is an artist with many faces: an extraordinary interpreter of classical works, he never performs live without including some improvisation, music born from the inspiration of the moment, as well. Although Müpa Budapest’s Artist of the Season will be returning to the Béla Bartók National Concert Hall in December with his own trio, for his first concert in his series he has undertaken something truly special. Movements, this three-movement work composed for guitar and symphony orchestra is complementing the sound of a small symphonic ensemble with percussion instruments and a piano. Co-composed and arranged by Apor Szüts, the piece covers a wide range of music, from Baroque motifs to jazzy melodies, while also providing the soloist with room for the improvisation that Snétberger considers so extremely important.

Born as one of seven children in the town of Salgótarján, Snétberger is descended from a family of itinerant rural showmen from Austria, and his own father earned his living as a guitarist. Although he resolved to become a musician as a small child, it was only relatively late, at the age of 14, that he started working professionally with the instrument. At that time, in addition to the jazz guitar used at home, the family also managed to acquire an acoustic instrument for classical music studies. He looked up to his father as a role model.

His line-up Trio Stendhal, formed in the second half of the 1980s together with saxophonist László Dés and percussionist Kornél Horváth, quickly brought him popularity. He defected to Germany in 1988 and has lived in Berlin ever since, though regularly returning to Hungary to play concerts here as well. He has performed alongside such world-famous musicians as James Moody, Trilok Gurtu, Markus Stockhausen, Dhafer Youssef, Richard Bona and Bobby McFerrin.

In 2011, the Snétberger Musical Talent Center opened in Felsőörs to help nurture gifted underprivileged young artists. It welcomes 50-60 students every year, the vast majority of whom later continue their training at institutions of music education in Hungary and abroad. Snétberger regularly gives joint concerts together with his students, who are helped by a mentor throughout the year to achieve their goals, and during the four-week summer camp he engages with them personally.