Müpa Műsorfüzet - Rising Stars (2024. november 8-10.) by Müpa Budapest

RISING STARS

2024. NOVEMBER 8–10.

G PROGRAM

MINDIG TÖBBET ADUNK!

Csatlakozzon Ön is, gyűjtsön pontokat, élvezze a kedvezményeket és a pluszélményeket!

8–10 November 2024

Festival Theatre

RISING STARS

8 November 2024

5.30 pm / Sào Soulez Larivière – viola 8 pm / Carlos Ferreira – clarinet

9 November 2024

5.30 pm / Matilda Lloyd – trumpet 8 pm / Quatuor Agate

10 November 2024

5.30 pm / Benjamin Kruithof – cello 8 pm / Lukas Sternath – piano

Host and moderator of the panel discussions after the concerts: Endre Tóth

The concerts take place as part of the Felhangolva! programme supported by the MOL New Europe Foundation.

The English summary is on page 24.

2024. november 8–10. Fesztivál Színház

RISING STARS

2024. november 8.

17.30 / Sào Soulez Larivière – brácsa 5 20.00 / Carlos Ferreira – klarinét 8

2024. november 9.

17.30 / Matilda Lloyd – trombita 11 20.00 / Quatuor Agate 14

2024. november 10. 17.30 / Benjamin Kruithof – cselló 17 20.00 / Lukas Sternath – zongora 20

Házigazda és a koncertek utáni közönségtalálkozókat vezeti: Tóth Endre

A koncertek a Felhangolva! program keretében, a MOL – Új Európa Alapítvány támogatásával valósulhattak meg.

Az Európai Hangversenytermek Szervezete (ECHO) 1995-ben elindított Rising Stars (Feltörekvő csillagok) sorozata keretein belül a szervezetet alkotó koncerttermek évente újabb és újabb tehetséges ifjú muzsikusokat, együtteseket delegálnak európai hangversenyturnéra. Az ECHO-tagok – tizennégy ország huszonhárom hangversenyközpontja – között olyan nagynevű intézmények találhatók, mint az amszterdami

Concertgebouw, a párizsi Cité de la musique – Philharmonie, a londoni Barbican Centre vagy a hamburgi Elbphilharmonie. A Rising Stars sorozat eddig olyan művészek számára kínált ugródeszkát, mint a zongorista Khatia Buniatishvili és Igor Levit, a gordonkás Harriet Krijgh, az Armida Quartett vagy a SIGNUM Szaxofonkvartett.

A Müpa 2010 óta az ECHO tagja, így az elmúlt években magyar delegáltjai is voltak a sorozatnak a hegedűművész Banda Ádám és Pusker Júlia, a zongoraművész Balázs János és a trombitaművész Pálfalvi Tamás személyében.

A Rising Stars-hangversenyeket az teszi még különlegesebbé, hogy a legtöbb fiatal művész, illetve együttes eljátszik egy számára komponált kortárs művet, amelyet az ECHO rendelt meg attól a zeneszerzőtől, akit a rising star, valamint az őt delegáló intézmény javasolt a szervezetnek – a Müpa tehát magyarországi bemutatók, sőt ősbemutatók helyszíne is lesz a három nap során.

2024. november 8. / 17.30

SÀO SOULEZ LARIVIÈRE – BRÁCSA

A Rising Stars-programba jelölte: Elbphilharmonie Hamburg, Festspielhaus

Baden-Baden, Müpa Budapest, Barbican Centre London

Közreműködik: Hámos Júlia – zongora

Julia Wolfe: Cloth (az ECHO felkérésére) – ősbemutató

Stravinsky: Elégia

Sosztakovics: Szonáta brácsára és zongorára, op. 147

A Rising Stars sorozat első koncertjén igen sokoldalú muzsikussal ismerkedhet meg a Müpa közönsége a holland–francia brácsás, Sào Soulez Larivière személyében, akinek szívügye, hogy egyedi, eredeti programjaival minél szélesebb rétegekhez juttassa el a klasszikus zenét. A londoni Menuhin Schoolban még hegedűsként kezdte tanulmányait, az iskola zenekarában és kamaraprodukcióiban azonban időről időre brácsán is kellett játszania. „Nem volt szerelem első látásra, de aztán minél többet brácsáztam, annál jobban megtetszett, különösen a hangzása. Tizenhét éves koromtól már kizárólag ez volt a hangszerem, rátaláltam a hangomra.” Tavaly az ICMA (International Classical Music Awards) az év fiatal művészének választotta, és ő lett a Prágai Tavasz Nemzetközi Verseny első díjasa is. A kamarazene mindig közel állt hozzá, hegedűs nővérével, Cosimával – az első Bartók Világverseny győztesével –gyakran játszanak együtt, és tagja a Frielinghaus Ensemble-nak is. A berlini Hanns Eisler Zeneművészeti Főiskolán Tabea Zimmermann növendéke volt, a Kronberg Akadémián szerzett mesterdiplomája után pedig jelenleg posztgraduális tanulmányokat folytat, mellette maga is tanít: a salzburgi Mozarteumban. Több zenei ösztöndíjban részesült, melyek közül néhánynak köszönhetően jelenhetett meg 2021-ben első lemeze Impression címmel, rajta 20. századi, többnyire ritkán hallható darabokkal.

Sào Soulez Larivière kísérletező típus, aki saját átiratokkal és kortárs művekkel egyaránt igyekszik bővíteni repertoárját, így igencsak testhezálló feladat számára, hogy a Rising Stars jóvoltából új művet mutathat be Julia Wolfe (1958) amerikai zeneszerzőnőtől. Idén az ECHO kifejezett kérése volt, hogy az előadók női zeneszerzőt kérjenek fel, így a brácsaművész több komponista műveit is elkezdte tanulmányozni. „Amint rátaláltam Julia darabjaira, rögtön vonzódást éreztem a hangzásvilágához, a zenefelfogásához. Elbűvölő, magával ragadó muzsikát ír, és zenekari kompozíciói alapján azt éreztem, kellően telt hangzású művet fog írni a hangszeremre.” A New Yorkban élő zeneszerző többek közt a 2015-ös zenei Pulitzer-díj és a 2016-os MacArthur-ösztöndíj birtokosa. Művei a legjelentősebb kiadók hanghordozóin jelentek meg, és olyan együttesek felkérésére komponál, mint a Berlini vagy a New York-i Filharmonikusok. Cloth (Szövet) című új művéről a következőket írja: „A brácsa a megénekeletlen hős – a középső szólam –, stabil, erős és egyenletes. A Cloth-ban – mint egy szövőszék – vadul szövi az arpeggiók hadát. A darab gyakorlatias és személyes, intim és nagyszabású, visszafogott és extravagáns, a benne szereplő kilenc brácsa egyetlen nagy hangszerré válik.” Igen, jól olvasták, a szólistának nyolc előre felvett szólammal (saját magával) kell együtt játszania. „A szinte végig sebes tizenhatodokban mozgó zenei szövet egy szüntelenül zakatoló gyár képét idézi. Csak a mű közepe felé van rövid megállás, amely a senkiföldjére emlékeztet” –árulta el a brácsaművész.

Igor Stravinsky (1882–1971) 1944-ben komponálta szólóbrácsára szánt Elégiáját a Pro Arte Quartet alapítója, Alphonse Onnou emlékére. „Nagy öröm számomra, hogy két olyan, mára már klasszikusnak számító művet is játszhatok, amelyet eredetileg brácsára írtak, közben pedig mulatságos, hogy a jobb eladhatóság kedvéért az Elégiából született egy hegedűs változat, Sosztakovics Brácsaszonátájából pedig Danyiil Safran készített csellóverziót.” Az ütemmutató nélküli, bő ötperces mű hullámzó kíséret felett megszólaló gregorián énekre emlékeztetheti a hallgatót, de középső szakaszában kétszólamú fúgát is hallunk. „Mind Stravinsky, mind Sosztakovics művében központi szerepet játszik a halál és a visszatekintés. A Stravinsky-műben különösen varázslatos, ahogyan a szerző a két szólamot kezeli. Olyan, mintha két különböző hangszeren játszanék, mintha megjelenne a műben a jin és a jang.”

Dmitrij Sosztakovics (1906–1975) brácsára és zongorára írt szonátáját „még csak néhányszor játszottam, és mindig felfedezek benne valami újat. Ez a zeneszerző legutolsó darabja, és szinte az egész életére visszatekint benne. Számos művet idéz, ráadásul nem csupán saját zenéit, hanem az őt talán leginkább inspiráló Beethovenét is. A harmadik tételben egyértelmű utalást hallunk a Holdfény-szonátára, de valamennyi saját szimfóniájából és A játékosok című befejezetlen operájából is vesz át részleteket.” Az első tétel elején mintha Alban Berg Hegedűversenyét idézné meg a komponista, a mű végén pedig Richard Strauss Don Quixotéjának és saját korai fisz-moll szvitjének hangjai is átszűrődnek. A Beethoven Kvartett brácsása, Fjodor Druzsinyin számára komponált szonátát Sosztakovics 1975. július 5-én fejezte be, a kottát a muzsikus a szerző feleségétől kapta meg augusztus 6-án, három nappal a komponista halála előtt. A moszkvai premier után egy kritika így fogalmazott: „Olyan, mint a katarzis egy tragédiában; élet, küzdelem, győzelem, megtisztulás a fény által, kilépés a halhatatlanságba.”

A Sosztakovics-műben Sào Soulez Larivière zongorista partnere a New York-i születésű, jelenleg Berlinben élő magyar–amerikai Hámos Júlia, akivel a fiatal brácsás a Kronberg Akadémián tanult, ott kezdtek el együtt muzsikálni. „Mindig öröm vele játszani. Amikor kamarázunk, egyszerűen nincs szükség szavakra. Folyamatosan inspiráljuk egymást.”

2024. november 8. / 20.00

CARLOS FERREIRA – KLARINÉT

A Rising Stars-programba jelölte: Casa da Música Porto, Fundação Gulbenkian Lisbon, The Glasshouse International Centre for Music

Közreműködik: Pedro Emanuel Pereira – zongora

Widor: Bevezetés és rondó, op. 72

Debussy: Első rapszódia

Lanqing Ding: La lune, l’ombre et moi (az ECHO felkérésére) – ősbemutató

Pedro Emanuel Pereira: Duas Igrejas – szvit, op. 7 – magyarországi bemutató

Horovitz: Szonatina klarinétra és zongorára (1981)

Carlos Ferreira klarinétművész már számos megmérettetésen, többek közt a müncheni ARD Nemzetközi Versenyen és a Genfi Nemzetközi Versenyen is bizonyított, továbbá ő kapta a Mecklenburg-Vorpommerni Ünnepi Játékok WEMAG Szólistadíját is. 2020 óta a Francia Nemzeti Zenekar első klarinétosa, de a portugál muzsikus a zenekari munka mellett szólistaként és kamarazenészként is tevékeny: játszott Európa vezető együtteseivel és karmestereivel, kamarapartnerei közt volt Emmanuel Pahud, Hilary Hahn, Alice Sara Ott vagy Julia Hagen is. Portugáliában nagy hagyománya van az amatőr fúvósegyütteseknek: „Még csak hároméves voltam, amikor a fivéreim már játszottak a helyi zenekarban, én pedig körhintázás vagy Disneyland helyett ugyanerre vágytam – meséli. – Hétéves koromban új karnagyunk lett, aki történetesen a környék legjobb klarinéttanára volt. Meglátta bennem a tehetséget, és professzionális keretek között folytathattam a tanulmányaimat.” „Imádom a francia zenét. Gyerekként rajongtam Michel Arrignon francia klarinétművész játékáért, aki később a tanárom lett. Lenyűgöz, ahogyan a franciák klarinétoznak, szeretem a színgazdag, világos hangot, és kevésbé kedvelem a hangszer sötét, búgó megszólaltatását. Charles-Marie Widor (1844–1937) op. 72-es Bevezetés és rondója talán a legnagyobb kedvencem, olyan, mint egy francia chanson: sármja van, elcsábít, provokál, a középső, lassú szakasz kifejezetten szenvedélyes. Claude Debussy (1862–1918) Első rapszódiája meglehetősen bonyolult zene. Emlékszem, amikor zeneszerzést tanultam, elemezni kellett a komponista egy prelűdjét. Közben tanultunk Monet képeiről is, és rájöttem, tulajdonképpen Debussy is fest, csak épp zenével. A rapszódiában a színek éppoly elmosódottak, mint Monet Roueni katedrálisán, sőt, még a sarokból bevilágító napfény is ott ragyog benne.”

Lanqing Ding (1990) kínai zeneszerzőnő a Sanghaji Konzervatóriumban végzett tanulmányai után a párizsi Conservatoire hallgatója lett, és azóta is a francia fővárosban él. Munkássága leginkább a vokális, akusztikus és elektronikus zenéhez köthető, a konkrét és absztrakt hangok, a természet és az irodalom egyaránt inspirálják. Együtt dolgozott többek között az Ensemble Intercontemporainnal, az Ensemble Modernnel és a Francia Rádió Filharmonikus Zenekarával. Carlos Ferreira és az ECHO felkérése nyomán szólóklarinétra komponált művét (La lune, l’ombre et moi – A hold, az árnyék és én) a Tang-dinasztia idején élt kínai költő, Li Paj (hazánkban régebbi, ismertebb nevén Li Taj-po) verse, pontosabban annak következő két sora ihlette: „Kupám emelve szóltam föl a Holdhoz, / hogy küldje le árnyam s legyünk mi hárman.” (Kosztolányi Dezső fordítása) A cím három szavát három különböző, egymástól távoli zenei világ ábrázolja, és a zeneszerző kérésének megfelelően ennek a három szakasznak, illetve háromféle hangulatnak a színpadi világításban is meg kell jelennie: megidéződik a hold alakja és mozgása, egyfajta rétegelt fény-árnyék játék, végül pedig az előadó (én) kerül előtérbe.

Carlos Ferreira szakmai kapcsolata zongorista partnerével, az improvizációban is jártas, zeneszerzőként is működő Pedro Emanuel Pereirával régóta tart már. 2022ben közös lemezt is rögzítettek XX–XXI címmel, a moszkvai és amszterdami felsőoktatási intézményekben nevelkedett, több mint húsz nemzetközi versenyen győzedelmeskedő pianista pedig darabot is komponált klarinétos pályatársa számára. Az op. 7-es szvit, a Duas Igrejas (Két templom) címe arra a községre utal, ahol Carlos Ferreira felnőtt. „Templomunk egyszer egy tornádó következtében jelentős károkat szenvedett. A Praeludium a harangok hangjával indul a zongorán, míg a klarinét a Portugáliában nagy múlttal rendelkező fizetett siratónőket (carpideiras) idézi meg, mielőtt érkezne a tornádó. A második tétel egy fado, a portugál hagyomány egyik leghíresebb, egyben legszomorúbb műfaja, amelyben a hiány és a vágyakozás (saudade) jelenik meg. Az Interludiumban a mű korábbi motívumait hallhatjuk újra, a Postludium pedig ritmikus, ironikus, a második közjátékban kifejezetten szarkasztikus zene, aszimmetrikus ritmusokkal. Pedro muzsikája ízig-vérig portugál, a zárótétel közepét például a júniusi Szent Antal-ünnep parádés felvonulásai inspirálták.”

Joseph Horovitz (1926–2022) 1981-ben írt Szonatináját Carlos Ferreira középiskolai évei alatt fedezte fel magának. „Nagyon játékos, ugyanakkor bonyolult darab: az első tétel olyan szép és önfeledt, mintha egy gyönyörű parkban sétálnánk boldogan, elégedetten, de vannak benne rövid gyorsítások, lassítások, hirtelen karakterváltások is. A harmadik tétel jazzes, de leginkább a második tételben mutatkozik meg a szerző lelke. Varázslatos muzsika, a zongorában szívdobbanásszerűen visszatérő motívum fölött bontakozik ki a csodálatos dallam. Számomra az egyik leggyönyörűbb zene, amit valaha klarinétra írtak.”

2024. november 9. / 17.30

MATILDA LLOYD – TROMBITA

A Rising Stars-programba jelölte: Barbican Centre London, Konserthuset Stockholm

Közreműködik: Jonathan Ware – zongora

Honegger: Intrada

Enescu: Légende (Legenda)

Debussy: L’isle joyeuse (A boldog sziget)

Dani Howard: Continuum (az ECHO felkérésére) – magyarországi bemutató

Ravel: Miroirs (Tükörképek) – II. Oiseaux tristes (Szomorú madarak)

Fauré: Le papillon et la fleur (A pillangó és a virág), op. 1, No. 1

Viardot: Havanaise

Fotó © Matilda Lloyd

Matilda Lloyd nyolcévesen bukkant rá a szekrényben édesapja régóta porosodó trombitájára. A ma már virtuozitása és ragyogó stílusérzéke miatt egyaránt dicsért brit muzsikus a cambridge-i Trinity College és a londoni Royal Academy of Music elvégzése után Håkan Hardenbergertől tanult a Malmői Zeneakadémián. Számos nemzetközi zenei verseny díjazottja, a Yamaha művésze, a Chandos kiadónál pedig épp budapesti koncertje előtt egy nappal lát napvilágot következő lemeze, melyen 20. és 21. századi versenyműveket rögzített. Az év hátralévő részében Anglián kívül fellép Máltán és Lengyelországban, és az ECHO-koncertek mellett folytatja együttműködését a The Gesualdo Six énekegyüttessel. Visszatérő szólistája a Britten Sinfoniának, a Manchester Cameratának, a Rotterdam Sinfoniának és a London Mozart Players együttesének, utóbbinak oktatási nagykövete is. Fontos számára a tanítás: írországi, skóciai és németországi konzervatóriumok, zeneakadémiák vendégprofesszora. Amerikába is rendszeresen jár tanítani, továbbá nagykövete a Brass for Africa elnevezésű jótékonysági szervezetnek, melynek képviseletében idén februárban Ugandában járt, ahol megtapasztalhatta a zene közösségformáló erejét. A brit Future Talenttel is együttműködik, itt fiatal rézfúvósokat mentorál, mindemellett saját podcastsorozatot vezet.

Repertoárját szívesen bővíti új művekkel és ritkaságokkal, de a trombitairodalom alapdarabjait is rendszeresen játssza. Szereti, ha koncertműsoraival történeteket mesélhet, szólóestje pedig, melynek a Légende (Legenda) címet adta, a 19–20. századi francia zene világába kalauzol bennünket. A koncerten az eredeti trombitás kamarazenei repertoár két jelentős műve is szerepel: Arthur Honegger (1892–1955) Intradája, amely spanyolos temperamentumával ejt rabul, valamint a címadó darab, az élete nagy részét Párizsban töltő román George Enescu (1881–1945) impresszionista színekben bővelkedő Legendája. Mindkét mű a párizsi Conservatoire versenyére készült, jelezvén az intézmény kiemelkedő szerepét a trombita szólóhangszerré válásában. A Legenda emellett az egyik első szólódarab C trombitára, amely később elfoglalta méltó helyét a francia zenekarokban.

Matilda Lloyd trombitájának éneklő hangja olyan kamarapartnert kíván, mint az elsősorban énekesekkel együtt dolgozó amerikai zongoraművész, Jonathan Ware. A texasi születésű, jelenleg Berlinben élő és tanító pianista, akinek kritikusai érzékenységét és lendületes játékát emelik ki, ma este a kamaraművek mellett szólókompozíciók megszólaltatásával is bemutatkozik. Claude Debussy (1862–1918) 1904-ben komponált zongoradarabja, a L’isle joyeuse (A boldog sziget) Jean-Antoine Watteau Indulás Küthéra szigetére című festményének inspirációja nyomán született, míg Maurice Ravel (1875–1937) ugyanebben az esztendőben elkezdett zongoraciklusa, a Miroirs (Tükörképek) híres második tétele, a Ricardo Viñes spanyol zongoraművész-

nek ajánlott Oiseaux tristes (Szomorú madarak) a szerző szerint „a nyári nap tikkasztó óráiban, sötét erdő sűrűjében bágyadtan gunnyasztó madarakat idézi”.

A hangszereléseiről is ismert fiatal brit zeneszerzőnő, a hongkongi születésű Dani Howard (1993) darabjait Európán kívül Ázsiában és az Egyesült Államokban is rendszeresen hallani, Harsonaversenyéért, melyet egy korábbi rising star, Peter Moore számára komponált, megkapta a Királyi Filharmóniai Társaság díját. A világ több mint negyven zenekara, köztük Anglia vezető együttesei rendeltek már tőle művet.

A Londoni Kamarazenekar rezidens komponistájaként Jess Gillam számára szaxofonversenyt, Evelyn Glennie-nek pedig ütőhangszeres concertót írt. Az időről alkotott elképzelésünk az életkor előrehaladtával változik, úgy tűnik, egyre gyorsabban telik – az ECHO felkérésére komponált Continuum a szerző szerint az idő múlását vizsgálja három kontrasztos tételben.

„Sokan beskatulyázzák a trombitát, hangos, fanfárokat játszó katonazenekari hangszernek tartják, pedig a valóságban nagyon is sokszínű: lehet lírai, dallamos, kifejező, elegáns és játékos – nagy mértékben emlékeztet az emberi hangra –, valamint csillogóan virtuóz” – mondja Matilda Lloyd. E sokoldalúság bemutatását szolgálja a koncert két utolsó számának eljátszásával is: Gabriel Fauré (1845–1924) op. 1, No. 1-es dalkeringője, a Le papillon et la fleur (A pillangó és a virág) egy szerelmes kamasz csillapíthatatlan vágyát ábrázolja, a kiváló francia mezzoszoprán, az egykoron Chopinnel is négykezesező, a kor legnagyobb zeneszerzőivel barátságot ápoló Pauline Viardot (1821–1910) Louis Pomey versére írt Havanaise című dala pedig a népszerű, ringatózó kubai habanera ritmusa fölött bontakozik ki, és a tengerre csábít.

2024. november 9. / 20.00

QUATUOR AGATE

A Rising Stars-programba jelölte: Konzerthaus Dortmund, Kölner Philharmonie, Philharmonie de Paris

A kvartett tagjai: Adrien Jurkovic, Thomas Descamps – hegedű, Raphaël Pagnon – brácsa, Simon Iachemet – cselló

Haydn: Esz-dúr („Tréfa”) vonósnégyes, op. 33, No. 2, Hob. III:38

Anna Korsun: Last Flight (az ECHO felkérésére) – ősbemutató Ligeti: I. vonósnégyes („Métamorphoses nocturnes”)

Fotó © Kaupo Kikkas

A francia vonósnégyes története egy soha meg nem valósult koncerttel kezdődött: 2015 októberében a brácsás Raphaël Pagnon meghívást kapott Korzikára, és arra gondolt, itt a lehetőség, hogy ő és három barátja – Adrien Jurkovic, Thomas Descamps és Simon Iachemet – elkezdjenek együtt muzsikálni. Korzikáról aztán nem jött több hír, a fantomkoncert azonban elindította a közös munkát. Az együttes – az ismert féldrágakőre (achát/agát), valamint Johannes Brahms második nagy szerelmére (Agathe von Siebold) utalva – nevet is választott magának, majd belevetették magukat a kvartettrepertoár felfedezésébe. A kiváló művész és pedagógus, Eberhard Feltz egyengette pályájukat és ismertette meg őket „Haydn dialektikájával, Bartók harmóniai komplexitásával, valamint Beethoven metafizikai erejével”. Azóta az együttes beutazta a világot, fellépett többek közt Verbier, Velence, Melbourne, valamint Montréal jelentős fesztiváljain, Korzikán pedig maguk alapították meg a CorsiClassic fesztivált. Több megmérettetésen szerepeltek sikerrel: 2019-ben a Verbier Fesztivál, 2020-ban a Steels-Wilsing Verseny közönségdíját nyerték el, 2021-ben Londonban megnyerték a YCAT (Young Classical Artist Trust) meghallgatását, a 2022-es Banffi Nemzetközi Vonósnégyesversenyen pedig ők kapták a legjobb kortárs interpretáció díját. A Covid-lezárások idején úgy döntöttek, együtt töltik a karantént, és két hónapig voltak szobatársak Marseille-ben. „Nem kellett konkrét koncertre készülnünk, és ez felszabadított bennünket, a kísérletezésre szolgáló idő és tér egyfajta laboratóriumi munkát eredményezett. Még szerencse, hogy nem volt harmadik hónap, és ismét koncertezhettünk, különben egy csapat őrült tudóssá váltunk volna.”

Kamarapartnereik között olyan muzsikusokat találunk, mint Emmanuel Pahud, Enrico Pace, Éric Le Sage, Frank Braley, Alexander Sitkovetsky, a Kronos Quartet, a Quatuor Ebène, a Quatuor Modigliani és a Jerusalem Quartet. Az elmúlt évadban az Egyesült Királyságban, Kolumbiában és Hawaiin turnéztak, idén pedig megjelent első önálló lemezük, melyen – a név kötelez – Johannes Brahms vonósnégyeseit rögzítették. Adrien Jurkovic jelenleg egy Guarneri hegedűn játszik, amelyet Dr. Peter Hauber bocsátott rendelkezésére saját gyűjteményéből.

Joseph Haydn (1732–1809) op. 33-as sorozatát orosz kvartettek néven emlegetik, szerzőjük ugyanis Pál orosz nagyhercegnek (a későbbi I. Pál cárnak) dedikálta őket. A „Tréfa” melléknevet viselő Esz-dúr vonósnégyes (Hob. III:38) e sorozat második darabja. „Egy zenei tréfa esetében előadóként igen élvezetes munka a megfelelő időzítés, hozzáállás és hangzás megtalálása.” A szonátaformájú nyitótételt scherzo követi – a vonósnégyesekben ennek helyén ekkoriban még inkább menüett szerepelt –, a lassú Largo után pedig rondófinálé zárja a művet. A tréfa ennek befejező szakaszában található: a szerző hosszú szüneteket beiktatva többször is elhiteti a hallgatóval, hogy vége a darabnak.

Az ECHO és a kvartett felkérésére komponált új mű szerzője a sokoldalú ukrán muzsikus, a Németországban élő zeneszerző, énekes, zongora- és orgonaművész, valamint tanár, Anna Korsun (1986). Münchenben Moritz Eggert tanítványa volt, kompozícióiban gyakran foglalkoztatja az emberi hang és az akusztikus hangszerek találkozása elektronikus eszközökkel, de nem állnak tőle távol az összművészeti megoldások sem. A Quatuor Agate 2022-ben kereste meg a szerzőt, hogy olyan művet rendeljen tőle, amely Carlo Gesualdo életéhez és művészetéhez kapcsolódik, „de az áldozatok szemszögéből idézi meg a gyilkos komponista sötét történetét”. Last Flight (Utolsó repülés) című műve ugyan nem tartalmaz Gesualdo-idézetet, de használja a szerző számára legfontosabb médiumot, az emberi hangot: a vonósoknak a hangszerjátékon kívül énekelniük, dúdolniuk is kell. „A dúdolt hangok mintha egy nehezen azonosítható másik műből származnának, és egy doppelgängert, árnyalakot mutatnának be. A hangok összefonódnak és visszhangozzák egymást, hol azonos módon, hol úgy változva, mintha megsérültek volna. A darabon végigvonuló ereszkedő glissando motívum siránkozást vagy nyögést idéz” – avatnak be a részletekbe a kvartett tagjai.

Ligeti György (1923–2006) Bartók III. és IV. kvartettjének hatása alatt komponálta I. vonósnégyesét, a Métamorphoses nocturnes-t (Éjszakai átváltozások). Kurtág György egyenesen Bartók „Hetedik vonósnégyeseként” emlegette a kompozíciót. A kommunista rezsim nem engedte bemutatni a művet, így a premierre csak 1958-ban került sor a bécsi Musikvereinben, a Ramor Quartet tolmácsolásában. Az egytételes darab tizenhét szakaszra bontható. „Azt gondolnánk, hogy a Métamorphoses nocturnes sötét, humortalan darab, pedig épp ellenkezőleg. Még Haydnnal is sok párhuzamot vonhatunk! Ligeti művében a botladozó és kissé becsípett hatást keltő keringő édes-mókás glissandói a Haydn-mű második tételét idézik. A váratlan és teátrális szüneteket Haydn is használja. A végén Ligeti meg is kéri a brácsást, hogy »utánozza ironikusan az első hegedűt« (és ezt a brácsások szívesen meg is teszik)”.

2024. november 10. / 17.30

BENJAMIN KRUITHOF – CSELLÓ

A Rising Stars-programba jelölte: Het Concertgebouw Amsterdam, Philharmonie du Luxembourg

Közreműködik: Zhora Sargsyan – zongora

Beethoven: D-dúr szonáta csellóra és zongorára, op. 102, No. 2

Sally Beamish: Rêverie (az ECHO felkérésére) – magyarországi bemutató

Britten: C-dúr szonáta csellóra és zongorára, op. 65

Fotó © Kaupo Kikkas

A 2022-es Nemzetközi George Enescu Verseny győztese, Benjamin Kruithof az elmúlt években a legrangosabb megmérettetéseken ért el kimagasló sikereket. A luxemburgi csellista olyan helyszíneken lépett fel, mint az amszterdami Concertgebouw, a müncheni Gasteig vagy a párizsi Salle Cortot, szólistaként Európa nagy hírű együtteseivel koncertezett, kamarazenészként pedig megfordult a legrangosabb klasszikus zenei fesztiválokon, Mecklenburg-Vorpommernben, az Enescu Fesztiválon vagy épp az amszterdami Grachtenfestivalon. 2020 februárjában a Nordwestdeutsche Philharmonie zenekarával rögzített, Russian Mood című első lemezét négy kategóriában is jelölték az Opus Klassik díjra. A luxemburgi zenészcsaládba született muzsikus ötévesen kezdett el csellózni, későbbi tanulmányait Maastrichtban és Kölnben végezte, tanult Liechtenstein nemzetközi zenei akadémiáján, jelenleg pedig Jens Peter Maintz növendéke a Berlini Művészeti Egyetemen. Iskolájának köszönhetően egy 18. századi Gaudagnini csellón játszik.

Csellóra és zongorára komponált ötödik, egyben utolsó szonátáját, az op. 102, No. 2-es D-dúr művet Ludwig van Beethoven (1770–1827) Erdődy Mária grófnénak dedikálta. „Amikor tanulmányai során egy csellista először kezd foglalkozni ezzel a darabbal, olyan, mintha egy versenyautóba ülne be, amely egyetlen másodperc alatt gyorsul fel 200 km/h sebességre, majd hirtelen megáll, aztán megint felgyorsul.

Mindennek ráadásul az előadás során nagyon természetesnek és könnyednek kell hatnia. Az első tétel különösen ellentmondásos, de az utolsó is egyedi, egy Johann Sebastian Bach által inspirált hatalmas fúga” – mondja Benjamin Kruithof a koncert nyitószámáról.

A Brit Birodalom Rendje tiszti fokozatával is büszkélkedő zeneszerzőnő, Sally Beamish (1956) korábban London neves együtteseinek brácsása volt, zeneszerzői karrierje 1990 után bontakozott ki. Ma elsősorban oratóriumairól és világhírű szólisták – Janine Jansen, Martin Fröst, Branford Marsalis, Evelyn Glennie, Håkan Hardenberger, Steven Isserlis, Tabea Zimmermann – számára komponált versenyműveiről ismert. Rêverie (Álmodozás) című új kompozícióját Benjamin Kruithof a Rising Stars sorozat keretében néhány alkalommal már előadta az elmúlt hetekben. „Sok múlik a terem akusztikáján, így mindig másképp szól, a darab ugyanis sokat kísérletezik a cselló dinamikai lehetőségeivel. A lehető leghalkabban, szinte suttogva, ráadásul igen magasan indul, és a madárcsicsergést is imitálja. A szerzőt szülővárosom, Moestroff inspirálta, ahol a természet számtalan csodájában gyönyörködhetünk.” Beamisht az ragadta meg, ahogyan az ifjú csellista „a nagyvárosi életben elmerülve szülőföldje békéjéről álmodik” – olvashatjuk a komponista kommentárját a mű címe kapcsán. „A középső szakasz – amely a legmélyebb regiszterben kezdődik – a játékmódok és hangszínek teljes skáláját felvonultatja. Valamennyi hangszínt megtalálhatjuk ebben

az amúgy igen lírai darabban” – mondja a csellista, aki örült annak, hogy Sally Beamish ennyire személyes művet írt számára. Nemcsak hazája természeti képei jelennek meg benne: a kiindulási pontot egy luxemburgi népdal töredéke adja, amelyhez a ringatózó kezdő szakasz, valamint a harsányabb, toccataszerű középső rész után visszatér a kompozíció.

A műsor záródarabja Benjamin Britten (1913–1976) op. 65-ös C-dúr szonátája, melyet a brit zeneszerző jó barátjának, Msztyiszlav Rosztropovicsnak dedikált. Az 1961-ben a suffolki Aldeburgh Festivalon bemutatott öttételes mű első, Dialogo tétele címéhez hűen párbeszédet ábrázol a cselló és a zongora között, de a további tételek is igen karakteresek. A pizzicatós scherzót a középső elégia csendesíti el, egy energikus induló után pedig sejtelmes, lobbanékony, „örökmozgó” tétellel (Moto perpetuo) zárul a kompozíció. Benjamin Kruithof szerint Britten portrét festett a legendás gordonkásról: „Szélsőségesen szarkasztikus, őrült, hangos, sőt vulgáris, máshol suttogó zene – összességében kifejezetten vad szonáta, amely sok különböző technika használatát követeli meg, különösen a második tételben, ahol csak pizzicato (pengetve) kell játszanom, de olyan gyorsan, hogy ahhoz mindkét kezemet használnom kell.” E tételben a szerzőt a balinéz gamelán zene hagyományai inspirálhatták, míg a zárótételbe belekomponálta Sosztakovics névjegyét (DSCH), ő volt ugyanis az, aki bemutatta neki Rosztropovicsot.

Benjamin Kruithof kamarapartnere a koncerten Zhora Sargsyan örmény zongoraművész, aki több jelentős nemzetközi verseny díjazottja, fellépett már Európa legrangosabb koncerttermeiben az amszterdami Concertgebouw-tól és a hamburgi Elbphilharmonie-tól a lipcsei Gewandhauson át a párizsi Salle Cortot-ig, de megfordult a Távol-Kelet jelentős hangversenyközpontjaiban is. Jelenleg a Berlini Művészeti Egyetem hallgatója.

LUKAS STERNATH – ZONGORA

A Rising Stars-programba jelölte: Musikverein Wien, Konzerthaus Wien, Philharmonie du Luxembourg

Patricia Kopatchinskaja: Három zongoradarab (az ECHO felkérésére) – magyarországi

bemutató

Schumann: Esz-dúr téma és változatok („Geistervariationen”), WoO 24 Liszt: h-moll szonáta

A fiatal osztrák zongoraművész, Lukas Sternath ötévesen kezdett el zongorázni, a Wiener Sängerknaben tagjaként pedig tíz- és tizennégy esztendős kora között bejárta a világot. „Szerencsés vagyok, hogy a szüleim nem zenészek, és így nem is erőltettek semmit, csak a lehetőségeket kínálták fel. Az éneklés nagyszerű dolog, hiszen az emberi hang a legtermészetesebb hangszer, a társas éneklés pedig összehozza az embereket. Arról nem is beszélve, hogy teljesen magától értetődőnek éltem meg – sőt, szinte fel sem fogtam a jelentőségét annak –, hogy a bécsi újévi koncerten Mariss Jansons vezényelt bennünket a Musikvereinben. Azt is az éneklésnek köszönhetően értettem meg igazán, hogy a zenének lélegeznie kell, ami a zongorázásomra is hatással volt.” És hogy mit gondol, mi teszi különlegessé a játékát, látásmódját?

„Szeretek kérdéseket feltenni a zenéről, az életről. A zene olyan áldás, ajándék, amely semmihez sem hasonlítható módon gazdagítja az életemet, ezért szeretném kifejezni és másokkal is megosztani a művészet iránti mély szeretetemet.”

Felsőfokú tanulmányait a Bécsi Zeneművészeti Egyetemen Anna Malikova és Alma Sauer irányításával végezte, majd Hannoverben annak az Igor Levitnek lett növendéke, aki 2013-ban maga is a Rising Stars-sorozatban mutatkozott be a Müpában. Mindemellett olyan zongoraművészek mesterkurzusait látogatta, mint Till Fellner, Ingolf Wunder és Schiff András. 2021-ben több nemzetközi verseny díjazottja volt (Bolzanóban, Dortmundban és Brémában), az áttörést pedig a 2022-es müncheni ARD Nemzetközi Zenei Verseny hozta el számára, ahol az első díjon felül hét különdíjat is neki ítéltek. Az idei évadban a Rising Stars-turnén kívül többek között Ausztria és Németország vezető együtteseivel játszik – szeptemberben például a Salzburgi Mozarteum Zenekara társaságában adott matinékoncertet Fischer Ádám vezényletével.

Az ifjú osztrák zongorista műsora az ECHO felkérésére frissen komponált művel, Patricia Kopatchinskaja (1977) Három zongoradarabjával kezdődik. A sokoldalú moldáv hegedűművész a 2002/2003-as szezonban szintén rising star volt. Lukas Sternath gesztusokból építkező muzsikaként jellemzi Kopatchinskja művét. „Talán furcsán hangzik, de amikor megkaptam a kottát, elképzeltem őt, ahogyan saját művét zongorázza, mert az egész sorozat stílusa nagyon jellemző rá. Izgalmas, sűrű, kompakt, rövid zenék, tiszta karakterekkel, amelyek gyorsan váltakoznak.”

Patricia Kopatchinskaja zongoradarabja után Robert Schumann (1810–1856) utolsó művével folytatódik a koncert. A WoO 24-es Esz-dúr téma és változatok („Geistervariationen” – „Szellem-variációk”) kapcsán felesége, Clara így írt naplójában: „[A február 17-ről 18-ra virradó éjszaka] Robert újra és újra felkelt, hogy lejegyezzen egy témát, amelyet Schubert és Mendelssohn szelleme énekelt neki, és amelyre egyszerre megható és megrendítő variációkat írt nekem.” Még nem fejezte be a darabot,

amikor február 27-én alig felöltözve a jeges Rajnába vetette magát, ahonnan kimentették és hazavitték. Ezután tovább dolgozott a művön, és egy nappal később be is fejezte, később pedig önként bevonult az endenichi idegszanatóriumba. „Gyakran mondják, hogy egy mű sokat elárul szerzője akkori állapotáról. Nem gondolom, hogy ez feltétlenül igaz, egy ilyen vigaszt nyújtó darab esetében azonban nem tudok nem arra gondolni, hogy Schumann talán megváltásra és örök békére vágyott a halálban.

A legkülönösebb persze az utolsó variáció: teljesen más, mint az addigiak. Szívhez szóló, megható muzsika.” A szinte végig azonos lelkiállapotot ábrázoló, bő tízperces darab gyökeres ellentéte Kopatchinskaja gyorsan változó karakterű művének. „Persze Schumann-nál is mindig változik kicsit a tempó, fejlődik a zenei anyag, az egész mégis ugyanabból az univerzumból való, mintha egyetlen lélegzet lenne. Ez a mélyen megindító mű egyszerre megnyugtató és szomorú. Úgy érzem, Schumann itt már túl van mindenen” – teszi hozzá a zongoraművész.

„Liszt h-moll szonátája gigantikus mű, amelyet mindig el akartam játszani. Már az is nagyszerű érzés, hogy technikailag képessé váltam az előadására. A komponista Schumann-nak ajánlotta, ráadásul nem sokkal a Geistervariationen előtt, 1852–53 folyamán keletkezett, de míg Schumann műve a variációs forma egy szokatlan megnyilvánulása, addig Liszt a szonáta kereteit feszíti szét.” Liszt Ferenc (1811–1886) művét sokan sokféleképpen értelmezték már, de a többség egyetért abban, hogy olyan szonátaformájú alkotás, amelyen belül a szonáta műfajának négy tételét is felfedezhetjük, csak épp ezek a tételek megszakítás nélkül (attacca) követik egymást. Mások szerint a h-moll szonáta variációs formájú, és minden szakasza egyetlen témára vezethető vissza, de olyan elemzést is találunk, amely a témákat a Faust-történet különböző alakjainak felelteti meg. Felmerül a kérdés: vajon kell-e egy előadónak újat mondania egy ilyen híres, sokat játszott művel? „Nem tud nem új lenni, hiszen az újrateremtés adott pillanatában új tapasztalatokat szerzünk, és pillanatnyi állapotunkon is sok múlik. Egy festményre is képesek vagyunk újra és újra rácsodálkozni, mindig új részleteket fedezve fel rajta. De csak azért, hogy valami új legyen, soha nem mennék szembe a darabbal, nem játszom az ellenkezőjét annak, amit a szerző leírt.”

NEM KELL MEG TENNED!

Világsztárok diákkedvezménnyel mindössze 1000 forintért!

SUMMARY

The Rising Stars series run by the European Concert Hall Organisation (ECHO) is an initiative of the prestigious concert halls that make up the alliance to provide the musicians and ensembles selected – according to strict professional criteria – from among the institutions’ nominees the opportunity to embark on a concert tour to perform in major venues like Vienna’s Konzerthaus, the Amsterdam Concertgebouw, London’s Barbican Centre and Müpa Budapest, to name just a few. Past iterations of Rising Stars have served as important episodes in the careers of pianist Igor Levit, cellist Kian Soltani and recorder player Lucie Horsch. Another thing that makes these Rising Stars concerts so special is the fact that the young artists and ensembles also play a contemporary work composed specifically for them that was commissioned by ECHO from a composer nominated either by the Rising Star or the delegating institution. This means that Müpa Budapest will be the site of Hungarian and even world premieres.

This year’s procession of up-and-coming artists will be opened by the experimental-minded Dutch/French violist Sào Soulez Larivière, whose Rising Stars programme includes dramatic works looking at the past by Stravinsky and Shostakovich together with an exciting solo piece incorporating pre-recorded music as well by the American composer Julia Wolfe. Carlos Ferreira, principal clarinettist with the Orchestre National de France, has won numerous prestigious competitions. His concert focuses on the French repertoire, as well as a work from contemporary Chinese composer Lanqing Ding inspired by the Tang Dynasty poet Li Bai’s verse. We will also hear a piece by his pianist partner, Pedro Emanuel Pereira.

In addition to her many performances, British trumpeter Matilda Lloyd holds master classes, hosts a podcast series and engages in charity work in Africa. Her objective here is to showcase the versatility of her instrument through, due to its lyricism, the French repertoire. She will also play a new work written for her by the young British composer Dani Howard. While the Corsica concert that led to the formation of the French string quartet Quatuor Agate never actually took place, today they regularly hold their own festival – CorsiClassic – on the island. In addition to a piece by each Haydn and Ligeti, we will also hear the exciting work –one comprising more than simply the sounds of the four instruments – that they commissioned the Ukrainian composer Anna Korsun to create for them.

Hailing from Luxembourg, cellist Benjamin Kruithof is the winner of the 2022 George Enescu International Competition. His concert will feature works by Beethoven and Britten, with the piece composed especially for him by the English composer Sally Beamish evoking the tranquillity of the musician’s homeland. Concluding the Rising Stars series will be the Austrian pianist Lukas Sternath, overall winner of the 2022 ARD International Music Competition. For his ECHO tour, he asked the renowned and incomparable violinist Patricia Kopatchinskaja to compose a new work for him, which he will play along with Schumann’s final piano piece and Liszt’s grandiose Sonata in B minor.