Müpa Műsorfüzet - Daniele Gatti és a Drezdai Staatskapelle (2024. november 15.)
2024. NOVEMBER 15.
15 November 2024
Béla Bartók National Concert Hall
DANIELE GATTI AND THE STAATSKAPELLE DRESDEN
FEATURING FRANK PETER ZIMMERMANN
Featuring:
Frank Peter Zimmermann – violin
Staatskapelle Dresden
Conductor: Daniele Gatti
Saariaho: Ciel d’hiver
Schumann: Violin Concerto in D minor, WoO 23
1. In kräftigem, nicht zu schnellem Tempo
2. Langsam
3. Lebhaft, doch nicht schnell
Schumann: Symphony No. 3 in E-flat major (‘Rhenish’), Op. 97
1. Lebhaft
2. Scherzo: Sehr mäßig
3. Nicht schnell
4. Feierlich
5. Lebhaft
The English summary is on page 11.
2024. november 15.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
DANIELE GATTI ÉS A DREZDAI STAATSKAPELLE
KÖZREMŰKÖDIK FRANK PETER ZIMMERMANN
Közreműködik:
Frank Peter Zimmermann – hegedű
Drezdai Staatskapelle
Vezényel:
Daniele Gatti
Saariaho: Ciel d’hiver
Schumann: d-moll hegedűverseny, WoO 23
I. In kräftigem, nicht zu schnellem Tempo
II. Langsam
III. Lebhaft, doch nicht schnell
Schumann: III. (Esz-dúr, „Rajnai”) szimfónia, op. 97
I. Lebhaft
II. Scherzo: Sehr mäßig
III. Nicht schnell
IV. Feierlich
V. Lebhaft
Egy kortárs kompozíció, egy romantikus versenymű és egy nagyszabású szimfónia –Daniele Gatti, Frank Peter Zimmermann és a Drezdai Staatskapelle koncertje újra rávilágít arra, hogy miért is olyan hatásos a szimfonikus zenekari hangversenyek bevált receptje. A sikerhez természetesen a legkiválóbb szereplőkre van szükség –ezt a világ egyik legnagyobb hagyományú zenekara, napjaink egyik legsokoldalúbb és legszuggesztívebb karmestere és legkimagaslóbb szólistája biztosítja. A recept elemei önmagukban is hatalmas erővel bíró művek: a világhírű finn zeneszerzőnő, Kaija Saariaho mágikus hangképét Schumann szenvedélyes hegedűversenye, majd életteli III. szimfóniája követi. Az út, amelyen a három mű végigvezet minket, egyaránt tartogat izgalmat, borzongást, szomorúságot, örömöt és felszabadulást, de mindenekelőtt a zenehallgatás igazán intenzív, magával ragadó élményét.
TÉLI ÉGBOLT
Kaija Saariaho (1952–2023) zenéje kiszakít a hétköznapi valóságból, áthangolja érzékelésünket és megnyitja a teret a fantázia, a hangélményben való teljes elmerülés számára. A Ciel d’hiver (Téli égbolt) már első hangjaival is varázslatos atmoszférát teremt, majd a hangfüggöny mögül hamarosan újabb és újabb dallamfoszlányok bontakoznak ki. Mintha a végtelen tájon, amelyet nézünk, időnként feltűnne egy emberi alak – nem tudjuk róla, ki ő és merre tart, de néhány pillanatig határozottan látjuk körvonalait. Ezek a dallamfoszlányok aztán beolvadnak a nagy egészbe, a folyamatosan gazdagodó zenekari hangzásba. Egyre nagyobb erővel hömpölyög a zene, de nem áramolhat akadály nélkül – határkövekként vagy akár az utat is elzáró hatalmas sziklákként tűnnek fel a teljes zenekaron megszólaló disszonáns akkordok és az ütősök markáns gesztusai. Ha a hideg északi égboltra gondolunk, magunk körül érezhetjük a téli elemeket, a szelet, a jeget, de láthatjuk a fények játékát, az égbolt végtelen dimenzióit is. Saariaho igéző játékot játszik a hangszínekkel, hallgatóként pedig nincs más dolgunk, mint hagyni, hogy hassanak ránk ezek az érzéki élmények. Figyelhetjük, hogyan változik a hangzás, milyen hangszerek szólalnak meg vagy hallgatnak el, tudatosíthatjuk a magasságok és mélységek kontrasztjait, kíváncsiak lehetünk, hogyan képes a karmester mindezt egyben tartani, de a zene akkor is hat, ha kikapcsoljuk ezt a tudatos figyelmet.
A HANGOK TERMÉSZETE
Kaija Saariahót mindig is foglalkoztatták a zene, a hangok természetének és érzékelésének legalapvetőbb kérdései. A Helsinkiben született zeneszerző az 1980-as évek elejétől Párizsban, a zenei avantgárd kultikus központjának számító IRCAM-ban foglalkozott elektroakusztikai kutatásokkal, a hang fizikai természetének megismerésével, a jól ismert akusztikus hangzások számítógépes analízisével és új textúrák megteremtésével. Mindezek a kísérletek nagy hatással voltak zenéjére, amelyben gyakran az élő hangszeres előadást és az elektronikát egyesítette. Zenekari, kamaraés kórusművek mellett színpadi darabokat is komponált, Távoli szerelem című operáját 2016-ban a New York-i Metropolitan is bemutatta.
A hazai zenei élet fontos eseménye volt, amikor Saariaho 2019-ben az Eötvös Péter Kortárs Zenei Alapítvány vendégeként Magyarországon járt. Rácz Juditnak adott interjújában ekkor többek között a pszichoakusztika kérdéseiről, művészetét mindvégig meghatározó analitikus kíváncsiságáról is mesélt: „Mi a hang? Hogyan érzékeli és hogyan érti a hallgató? Hogyan értelmezi? Hogyan lehet a különféle értelmezéseket felhasználni a zeneszerzésben? […] Ennek szerintem minden zeneszerzőt érdekelnie kellene. Valójában az emberi érzékelésről van szó. Hogy vizuális példát mondjak: amikor az ember sok kör között egyszer csak egy négyzetet lát, az feltűnik, annak színére, nagyságára emlékszünk, míg a sok kör közötti különbségre kevésbé. Érzékelésünkben tehát fontos szerepet játszanak a kontrasztok, ellentétek, különbségek. A zeneszerzők ennek nagyon is tudatában vannak, és kontrasztokban gondolkodnak.
De amikor egy zenei formát fölépítünk, hosszabb távon is gondolkoznunk kell: mik azok az elemek, amelyek kiemelkednek, mikre lehet később építeni. Van például egy jellegzetes téma, amely később visszatér, és a hallgató emlékezhet rá. Mindez végső soron nagyon egyszerű és természetes.”
HOMÁLYOS TÖRTÉNETEK
Robert Schumann hegedűversenye egyike a legellentmondásosabb sorsú versenyműveknek. A zeneszerző 1853. szeptember 21-én jegyezte fel naplójába, hogy dolgozni kezdett egy hegedűdarabon, majd október 1-jén már arról adott hírt, hogy
befejezte a hegedűversenyt, két nappal később pedig a mű hangszerelésével is végzett. Kézenfekvő lett volna, hogy a magyar származású hegedűvirtuóz és karmester, Joachim József, aki nemcsak Schumann zenésztársa, de közeli barátja is volt, azonnal bemutassa és sikerre vigye a darabot, a hegedűverseny nyilvános bemutatójára azonban sem Schumann, sem az őt fél évszázaddal túlélő Joachim életében nem került sor.
Az elmaradt bemutató lehetséges magyarázatait egyszerre találhatjuk meg Schumann élettörténetében, a Schumann házaspár és Joachim kapcsolatában, valamint magában a zene szövetében. 1854 januárjában Robert és Clara Schumann Hannoverbe látogatott, ahol Joachim az udvari zenekar vezetőjeként szervezett és adott koncerteket. Egy alkalommal Schumann frissen elkészült hegedűversenyét is próbálta zenekarával, felkészületlenségük miatt azonban ez a terv kudarcba fulladt. Nem sokkal ezután, öngyilkossági kísérletét követően Schumann az endenichi szanatóriumba költözött, és itt is halt meg 1856 júliusában.
Joachim 1854 novemberében még arról biztosította őt, hogy a hannoveri próbák óta sokat foglalkozott a darabbal, és nemsokára kész azt el is játszani neki, ennek ellenére a zeneszerző Endenichben már nem hallhatta művét. Sem Joachim, sem Clara Schumann nem sürgette a nyilvános bemutatót, sőt, tettek is azért, hogy sokáig senki ne is tudhasson a darabról. Joachim azzal a kikötéssel helyezte letétbe a partitúrát a berlini Porosz Állami Könyvtárban, hogy a Schumann halálát követő száz évben senki nem játszhatja és nem adhatja közre. Csak feltételezéseink lehetnek arról, hogy a hegedűművész és a zeneszerző özvegye miért nem hitt a hegedűversenyben. Talán nem értették, nem látták meg az értékeit – elhomályosította őket annak az időszaknak a fájdalma, amely a mű születését körülvette.
E történet szereplői közül évtizedek óta senki sem élt már, amikor egy fiatal hegedűművésznő, a Joachimmal közeli rokonságban álló Arányi Jelly keresni kezdte Schumann hegedűversenyét. Elmondása szerint egy okkult szeánszon kapott üzenetet, hogy kutassa fel és mutassa be a művet. (A hegedűverseny létezése egyébként soha nem volt teljes titok, több Schumann- és Joachim-életrajzban is említést tettek róla – már csak ezért sem árt némi fenntartással kezelnünk az elhívás történetét.) 1933-ban, Hitler Németországában azonban szó sem lehetett arról, hogy egy ilyen jelentős bemutatót a zsidó származású Arányi Jelly játsszon, helyette 1937-ben a hatalom egyik kegyeltje, Georg Kulenkampff mutatta be a darabot a Berlini Filharmonikusokkal – erősen átdolgozott, sok szempontból hiteltelenített formában.
Nem sokkal később Yehudi Menuhin volt az, aki az amerikai premieren már az eredeti változatot játszotta, Arányi Jelly pedig végül 1938-ban, az angliai premieren szólaltathatta meg a hegedűversenyt, ugyancsak eredeti formájában.
A LÉT KÉRDÉSEI
Mára talán alig akadnak olyanok, akik ne ismernék el, mennyire kifejező, gyönyörű és megindító Schumann hegedűversenye. Küzdelem, felemelkedés, szenvedés, gyász, öröm és szépség – a létezés alapvető kérdéseit járja körül az első tétel, amelynek hegedűszólója Bach d-moll Chaconne-ját is eszünkbe juttathatja. Egyéni, olykor szokatlan figurációk és univerzális, mindent átható erő fémjelzi a tételt, amelyet Schumann a rá jellemző végtelen fantáziával, a konvenciók saját képére formálásával – és olykor teljes figyelmen kívül hagyásával – komponált meg.
A második tétel a legmelegebb hangszínekkel indul, majd a hegedű lírai dallamával nyílik meg előttünk hangról hangra. Bensőséges, törékeny zenét hallunk, a vágyódás, a tovatűnő látomások zenéjét. A hegedű témájára Schumann zongoravariációkat is komponált. Egy éjjel felriadt egy csodaszép dallamra, úgy érezte, az angyalok énekelték neki. A dallam a sajátja volt – e néhány hang egyszerűségében mégis megsejthette egy földöntúli világ üzenetét.
„Élénken, de nem gyorsan” – így szól az előadói utasítás a fináléhoz, amelynek tempóját fokozatos gyorsítással érik el a zenészek. Egyre extrovertáltabb, világosabb a zene, a szólistától egyszerre követel méltóságteljes tartást és szenvedélyes lendületet. A táncos, polonézes ritmus és a sok ismétlés is tovább erősíti a felfokozott hangulatot. Schumann a fináléba a lassú tétel anyagát is beleszőtte – vajon mit üzenhetett vele? Ahogy az egész mű, a finálé is gyakran kiszámíthatatlan irányba kanyarodik, de talán épp ez a kiszámíthatatlanság testesíti meg valódi, belülről fakadó szabadságát.
AZ ÉLET ÜNNEPE
A III. (Esz-dúr) szimfónia Schumann e műfajban utolsóként komponált darabja. 1850 novemberében és decemberében dolgozott rajta, a művet 1851. február 6-án
hallhatta először a közönség Düsseldorfban. A komponista Clarával és gyermekeikkel nem sokkal korábban költözött a városba, amelynek zeneigazgatói posztját töltötte be. Új feladataiba a zenekar és a kórus koncertjeinek vezetésén túl a fő katolikus templomok ünnepi zenei szolgálatának irányítása is beletartozott. Ez a munka, az elvárásokhoz való alkalmazkodás, valamint saját zenei ambícióinak és a város zenei ízlésének súrlódásai később rengeteg kihívás elé állították, a III. szimfónia premierje azonban kétségkívül hatalmas siker volt. A lelkes fogadtatáshoz a zene sugárzó, életet ünneplő hangvétele minden bizonnyal nagyban hozzájárult.
Schumann eredetileg a darab mind az öt tételét programszerű címmel látta el, később azonban visszavonta ezeket, nem akarván korlátozni, egy irányba terelni a hallgatók fantáziáját. Mégis maradt a műnek egy tétele, amellyel kapcsolatban szinte mindig felelevenítenek egyfajta programot, különleges ihletést. A rendhagyó módon beillesztett negyedik tétel feltehetően abból az élményből született, amikor a zeneszerző egy kirándulás alkalmával megcsodálhatta a kölni dómot, és részt vett egy ünnepi szertartáson. Ez a „katedrális” tétel Schumann legmegrendítőbb zenekari muzsikáinak egyike, különleges atmoszférájával a hangversenytermet is szakrális térré változtatja. Az egész darabban itt halljuk először a harsonákat, a rézfúvósoknak Schumann végig fontos szerepet szán a korálokat idéző dallamok megszólaltatásában. A zenei szövet a szólamok ellenpontos szerkesztésének köszönhetően egyre gazdagodik, egészen addig, míg el nem érünk egy rövid, ám annál jelentőségteljesebb fanfárig. Ezután már csak a téma töredékeit halljuk, lassan bezárul a katedrális kapuja.
Fontos és jól előkészített helye van ennek a különleges tételnek a nagyformában. A szabadon áramló, természeti képeket idéző nyitótételt variációs elemeket tartalmazó, táncos témára épülő rusztikus scherzo követi. A lírai harmadik tétel lassú intermezzo, megpihenés a szimfónia közepén – csendessége, finomsága lelassít, megnyugtat, felkészít a legünnepibb tétel befogadására. Schumann derűs hangvételű, könnyed, táncos fináléval zárja a művet, összegezve és feloldva mindazokat a hangulatokat és érzéseket, amelyeken a „Rajnai” szimfónia közel fél órájában végigvezetett minket.
Írta: Belinszky Anna
Daniele Gatti idén vette át a Drezdai Staatskapelle együttesének irányítását, emellett a Teatro del Maggio Musicale Fiorentino vezető karmestere, az Orchestra Mozart zeneigazgatója, valamint a Mahler Kamarazenekar művészeti tanácsadója. Mint ezek a tisztségek is jelzik, Európa legrangosabb zenekarai versengenek érte, korábban olyan intézményekben töltött be vezető pozíciót, mint a római Teatro dell’Opera, a Santa Cecilia Akadémia, az amszterdami Concertgebouw Zenekara, a londoni Royal Opera House vagy a Royal Philharmonic Orchestra. Sokoldalúságát mutatja, hogy a Bayreuthi Ünnepi Játékokon vagy épp a New York-i Metropolitanben vezényelt Wagner-előadásait éppúgy nagy elismerés övezi, mint Mahler szimfóniáinak, Stravinsky vagy Debussy zenéjének felvételeit.
Briliáns játékának, önzetlen muzikalitásának és kimagasló intelligenciájának köszönhetően Frank Peter Zimmermann generációja egyik legkiválóbb hegedűművészévé vált. Több mint három évtizede járja a világot a legnagyobb zenekarok és a legkiemelkedőbb karmesterek partnereként, ez idő alatt Európa, az Egyesült Államok, Ázsia, Dél-Amerika és Ausztrália valamennyi jelentős koncerthelyszínén fellépett. Számos díjnyertes felvétele közül kiemelkedik nemrég rögzített lemeze, amelyen a Berlini Filharmonikusokkal Bartók, Beethoven és Berg versenyműveit játssza –Alan Gilbert, Daniel Harding és Kirill Petrenko vezényletével. A felvétel 2022-ben a Gramophone-díjat és a Német Zenekritikusok Díját is elnyerte.
A Drezdai Staatskapelle a világ egyik legrégebbi ma is működő zenekara, elődjét Móric szász választófejedelem alapította 1548-ban. Az együttes játékára a zenetörténet olyan meghatározó szereplői is hatottak, mint Heinrich Schütz, Johann Adolf Hasse, Carl Maria von Weber vagy Richard Wagner. Richard Strauss mind karmesterként, mind zeneszerzőként szorosan együttműködött a zenekarral, melynek élén a 20–21. században többek közt Reiner Frigyes, Fritz Busch, Karl Böhm, Lovro von Matačić, Kurt Sanderling, Herbert Blomstedt, Giuseppe Sinopoli, Bernard Haitink, Fabio Luisi és Christian Thielemann állt. Jelenlegi vezetőjük, Daniele Gatti 2024 augusztusa óta irányítja a zenészeket, akik rendszeres opera- és balettelőadásaik mellett szimfonikus és kamarakoncertjeikkel állandó vendégei Európa legjelentősebb hangversenytermeinek.
SUMMARY
One contemporary composition, one Romantic concerto and a large-scale symphony – tonight’s concert by Daniele Gatti, Frank Peter Zimmermann and the Staatskapelle Dresden makes it clear once again why this tried-and-tested programming recipe for symphonic orchestral concerts is such an effective one. In this case, each of the elements is a powerful work in its own right: the magical soundscape of the world-famous Finnish composer Kaija Saariaho, followed by Schumann’s passionate violin concerto and then his vibrant Third Symphony, all lead us down paths filled with thrills, shivers, sadness, joy, liberation and, above all, the truly intense and captivating experience of listening to music.
The music of Kaija Saariaho (1952–2023) immediately plucks us out of our everyday reality and retunes our sense of perception in order to open up space for the imagination to operate completely immersed in the sound experience. Picturing the cold winter sky of the North, we can feel the frigid elements around us – the wind and ice – and glimpse the interplay of the lights and infinite dimensions of the heavens. Saariaho brews us a bewitching, hypnotic potion with these irresistibly sensual colours.
Although Robert Schumann’s (1810–1856) violin concerto had to wait more than eighty years for its premiere, it is now an essential component of the concerto repertoire written for the instrument. The first movement – expressing a sense of struggle, rising to meet it, suffering, grief, joy and beauty – asks the fundamental questions of existence. The second is the music of yearning and fleeting visions, while the third movement, incorporating numerous repetitions, embodies the true freedom that comes from within.
Schumann starts his Symphony No. 3 in E-flat major with scintillating power: the free-flowing opening movement, evoking images of nature, is followed by a scherzo based on a rustic dance theme playing with variation elements. The lyrical third movement is a slow intermezzo, a lull in the middle of the symphony. The unusually inserted fourth (‘Cathedral’) movement was presumably inspired by the composer’s visit to Cologne Cathedral. With its unique atmosphere, it transforms the concert hall into a sacred space. Finally, Schumann closes the work with a cheerful and light dance finale, summarising and resolving all the moods and feelings that this ‘Rhenish’ symphony has exposed us to for the past half hour or so.
ELŐZETES
Fassang László
2024. december 2.
FRED NIBLO: A HÁROM TESTŐR (1921) –NÉMAFILM IMPROVIZÁLT ORGONAKÍSÉRETTEL
Fassang László – orgona
2024. december 5.
EÖTVÖS PÉTER EMLÉKÉRE
Közreműködik: Gőz László – harsona, basszustrombita, Dés András – ütőhangszerek, Fenyvesi Márton – gitár, elektronika, a Magyar Rádió Gyermekkórusa (művészeti vezető: Dinyés Soma), Modern Art Orchestra Vezényel, valamint trombitán és elektronikán közreműködik: Fekete-Kovács Kornél
Közreműködik: Giulia Bolcato, Elionor Martínez, Lara Morger, David Fischer, Matthias Winckhler – ének, Manfredo Kraemer – koncertmester, La Capella Nacional de Catalunya, Le Concert des Nations
