Bartók Tavasz Magazin 2023

ÉLMÉNY! Minden tekintetben.

KEDVES FESZTIVÁLKÖZÖNSÉG!

Konzervatóriumi hallgatóként számos olyan esemény fültanúja lehettem Bécsben, amelyen Ligeti György zenéje állt a fókuszban. Jól emlékszem arra a beszélgetésre is, melynek témája a zeneszerző afrikai zene iránti érdeklődése volt. Bár az új zene hősének járó tisztelet övezte, fontosnak tartotta, hogy felülemelkedjen az elvárásokon és próbára tegye szilárdnak hitt meggyőződéseinket. Meghatározó élmény volt hallani, hogy az ötlet, az idea fontosabb számára, mint az ideológia. Ligeti felfedező volt, aki félelmet nem ismerve haladt előre egyéni útján, műveivel újabb és újabb területeket hódítva meg. Létezhet­ e a kortárs zene világában ennél nemesebb törekvés?

Ami Ligeti és a Klangforum Wien kapcsolatát illeti, büszkén őrzünk egy nyolcvanas években készült fotót a zenekarunkkal próbáló mesterről. Nem titok, a zenészek eleinte tartottak tőle – kétségeik voltak afelől, megfelelnek­e majd az elvárásainak. Ligeti kritikus volt, rendkívüli munkát követelt a zenekartól, de a koncert után nem győzte hangsúlyozni elégedettségét. Hasonló történetet Kurtág Györgyről is mesélhetnék, és ez aligha véletlen: mindketten ugyanabból a kulturális környezetből érkeztek, és ugyanúgy a legtöbbet akarták kihozni a muzsikusokból.

A Klangforum Wiennel januárban indítottuk a száz éve született komponista munkássága köré szerveződő koncertjeink sorát. Kivételes helyzetben vagyunk: széles közönségnek mutathatjuk be azt a radikális alkotói tevékenységet, amit Ligeti a 20. század második felében az új zene területén képviselt. Fontos számunkra, hogy a hallgatóság megtapasztalja: a zenetörténeti klasszikusok munkáival azonos nívójú kompozíciókról van szó. Műveinek változatossága is meghatározó: Ligeti alkotásaiban a Klangforum Wien mind a huszonnégy szólistája lehetőséget kap arra, hogy megcsillogtassa tudását.

A Bartók Tavasz Ligeti 100 koncertje a Müpa és a Heidelbergi Fesztivál együttműködésének köszönhetően jöhetett létre: a produkció két nappal a németországi debütálást követően érkezik Budapestre; Ligeti négy versenyművét szólaltatjuk meg magyar szólistákkal és a kiváló zeneszerző ­ dirigens, Eötvös Péter vezényletével, aki a koncert programját is összeállította. Eötvös szuverén alkotóegyéniség, akinek működése számomra egyértelműen kijelöli a zene új irányvonalait. A Klangforum Wien legutóbb 2019 ­ben lépett fel Budapesten. Közel vagyunk egymáshoz a szó tényleges és átvitt értelmében is, hiszen közép ­ európai kulturális gyökereink és a zenével kapcsolatos gondolkodásunk is nagyon hasonló. Ezúttal is kíváncsian várjuk az újabb találkozást és a magyar közönség reakcióit!

Peter Paul Kainrath, a Klangforum Wien művészeti igazgatója

Fotó: Tiberio Sorvillo

Bartók

Kételkedem,

VILÁGOK HARCA ÉS BÉKÉJE

BARTÓK BÉLA ÉS IGOR STRAVINSKY EGYMÁS SZEMÉBEN

Vannak igazságok, melyeket szeretünk gondolkodás nélkül elfogadni. A 20. századi komolyzenét kedvelő közönség körében nem kelt felzúdulást, ha a két óriás, Bartók és Stravinsky neve egymás mellé kerül egy koncert programjában vagy egy lemezen. De vajon a két érintett mit szólt volna mindehhez? Jászay Tamás írása

A kérdés természetesen költői, és a választ alighanem sokan jól ismerik: míg Bartók Béla huzamos időn át odaadóan követte Igor Stravinsky forradalmi művészetét, addig az orosz származású komponista legfeljebb hideg távolságtartással nyilatkozott világhíres magyar kortársáról. (Bartók halálhírére tett megjegyzését, miszerint valójában sosem szerette a muzsikáját, tekintsük elkapkodott, nem túl szerencsés megnyilvánulásnak.)

Bezzeg Bartók 1924­ben így nyilatkozik a Brassói Lapok hasábjain: „A külföld ma élő zeneköltői között szerintem mindössze két lángelme van. Stravinsky és Schönberg. Hozzám Stravinsky áll közelebb, gondoljon a Sacre [du] Printemps-ra, amely úgy gondolom, az utolsó harminc esztendő

legkolosszálisabb zenei opusza.” Akkor már személyesen is találkoztak, bár a párizsi zenésztársaságban Stravinsky először azt hitte Bartókról, hogy hegedűs. A magyar komponista lényeglátóan számol be feleségének megismerkedésükről: „Nem éppen szerény – de érdekes ember, aki azt hiszem, szavaival is éppúgy vág és lebunkóz, mint zenéjével…”

TITÁNOK TALÁLKOZÓJA

A kettejük között kirajzolódó párhuzam történeti távlatban is megállja a helyét. 1917­ben a Pester Lloydban egy kritikus így azonosítja Bartók helyét olvasóinak: „Zenéjét, amely még a laikus számára is érthető, legjobban Igor Stravinsky zenéjével való

Igor Stravinsky | Fotó: Bain News Service

rokonságával lehetne jellemezni, akinek a mű veit már nálunk is többször előadták. Ez a rokonság abban is áll, hogy mindkettő művészetét részben az újfranciák termékenyítették meg, részben pedig mélyen a népdalban gyökereznek.”

És a problémák ezen a ponton kezdődnek: míg ugyanis Bartók Béla élethosszat büszkén vallotta fontos ihletforrásának a népdalt és a népzenét, addig Stravinsky Oroszországból való távozása után kitartó értetlenséggel szemlélte a zsáner iránti bárminemű rajongást. Robert Crafttel készült híres beszélgetéssorozatában mondja Bartókról: „Sohasem tudtam osztani egy életen át tartó vonzalmát szülőhazájának folklórja iránt. Odaadása minden bizonnyal őszinte volt és megható, de a nagy muzsikust csak sajnálni tudtam ezért.”

Természetesen nem áll szándékunkban az egyenlő ellenfelek között győztest hirdetni, ugyanakkor az 1959 ­ben kelt sommás ítélet mögött látnunk kell az akkor már másfél évtizede tartó hidegháborús hátteret is. Stravinsky Amerikában élő orosz emigránsként a nemzeti értékek helyett már a tizenkét fokú zene egyetemességében hitt, amelyen politikailag sem lehetett fogást találni.

NÉPZENE A BALETTSZÍNPADON

Pedig a kezdeteknél Stravinsky nagyon is sokat köszönhetett az orosz folklórnak, gondoljunk csak a Gyagilev­féle párizsi Orosz Balettnek készült nagyszerű zenéire. Az, ahogyan a népi motívumokat a modernizmussal vegyítette, sokak, így Bartók számára is mintaként szolgált. Tudjuk, hogy a magyar zeneszerző számos náció zenéjét követte szoros figyelemmel, ezért aztán biztos volt abban, hogy Stravinsky népi forrásokat is használt műveiben, és szerinte a komponista modernizmusát éppen ez tette autentikussá.

Ez az elképzelés évtizedeken át elő ­ előkerül Bartók leveleiben, interjúiban, melyek közül csak néhányat idézünk itt. 1920 ­ban Stravinsky és Kodály kapcsán így ír: „[K]ettejük működése annyira hazájuk tiszta népzenéjéből sarjad ki, hogy szinte annak apoteózisa.” 1931­ben Stravinsky és de Falla kapcsán jegyzi fel, hogy a parasztzenét ugyan nem gyűjtötték, de alighanem élőben tanulmányozták, hiszen annak élénk lenyomatát hallani műveikben.

1943­ban – négy évvel Stravinsky hasonló küldetése után – Bartók a Harvardon tartott előadássorozatot, ahol kiemelte a balettzenék, különösen a Tavaszi áldozat parasztzenéhez kapcsolható motívumait. És bár Stravinsky a haláláig tagadta, ma már ismeretes, hogy a Sacre egyes elemei valóban orosz népzenegyűjteményekből származnak.

Ennek ellenére vagy épp ezért meghatározó impulzusokat kapott tőle: van, aki szerint a zeneszerzők közül csupán Kodály volt rá nagyobb hatással. Bartók első feleségétől, Ziegler Mártától azt is tudjuk, hogy 1918­ban folyton magánál tartotta a Sacre kottáját, amit Bánffy Miklósnak, az Operaház intendánsának figyelmébe próbált ajánlani – mindhiába. 1920 ­ban Bartók még lelkesen nyilatkozik Stravinsky kevés általa ismert művéről, ám néhány hónap múlva már csalódottságát fejezi ki: „Valami igazi nagyságra, igazi fejlődésre számítottam; és nagyon lehangolt, hogy egyáltalán nem találtam meg, amit elképzeltem.” 1928­ban Bartók úgy jellemzi Stravinskyt, mint aki hirtelen szakított a hagyományokkal, miközben neki sokkal inkább kedvére való a kodályi, az addigi tudást összefoglaló módszer.

VELE ÉS NÉLKÜLE

Az ellentmondásossága miatt izgalmas, sokrétű kapcsolat fontos eseménye volt az 1926. március 15­i budapesti koncert, amikor nem csupán Stravinsky művei csendültek fel, de a mester zongoraszólót játszott – mintha csak provokálta volna Bartókot a hazai terepen. Ez utóbbi amúgy pozitívan nyilatkozott a koncertről: szerinte az első olvasásra érzékelt hidegség elpárolgott a hangversenyteremben. Felesége, Pásztory Ditta anyjához írott levele ugyanakkor árnyalja a képet, amikor arról beszél, hogy ha Bartók ilyen gépzenét írna, kettejüknek nem lehetne semmi közük egymáshoz.

Ahogy a tudományban, úgy a művészetben is sokan ódzkodnak feltenni a „mi lett volna, ha” kérdését. Zárásképp mégis tűnődjünk kicsit: Nathaniel Shilkret 1945­ben a kor nagy zeneszerzőit invitálta, hogy héttételes művet készítsenek a bibliai Teremtés könyve nyomán. Schönberg, Stravinsky, Milhaud mellett Bartók is ott volt az eredeti névsorban, ám a felkérés túl későn érkezett. Vajon a Genezis szvitben békét kötött volna a két géniusz?

VONZÁSOK ÉS TASZÍTÁSOK

David Schneider Bartók­kutató nagy ívű dolgozatában részletesen elemzi a két zeneszerző igen fordulatos viszonyát; szerinte a pálya egészét tekintve Bartók egyszerre találta Stravinsky művészetét ellenállhatatlannak és visszataszítónak.

Március 31. | 19.30

Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

SZEMJON BICSKOV ÉS A

CSEH FILHARMONIKUS ZENEKAR

A Bartók Tavasz nyitókoncertje

Bartók: A csodálatos mandarin – szvit

Thierry Escaich: Études symphoniques –magyarországi bemutató

Stravinsky: Petruska (1946­os, átdolgozott verzió)

Közreműködik: Cso Szongdzsin – zongora, Cseh Filharmonikus Zenekar

Vezényel: Szemjon Bicskov

DALOK A HÓHATÁR PEREMÉN

BESZÉLGETÉS BENJAMIN APPL ÉNEKESSEL

Kevesek mondhatják el magukról, hogy karrierjük kezdetén egy élő legenda pártfogását élvezték – a német–brit baritonnak, Benjamin Applnek ez megadatott, hiszen a korszakalkotó énekes, Dietrich Fischer­Dieskau utolsó tanítványa lehetett. A bajor születésű művész kecsegtető pénzügyi pályafutás ígéretét maga mögött hagyva robbant be a nemzetközi zenei életbe a 2015/16­os évadban, amikor a londoni Barbican Centre delegáltjaként részt vett a Rising Stars turnésorozaton, majd elnyerte a Gramophone magazin 2016­os díját az év fiatal művésze kategóriában. A negyvenéves énekessel Bachról és a romantikus dalkultúráról, Kurtág Györggyel közös munkájáról, a művészi és üzleti szféra kapcsolatairól és az alpesi környezetben felvett Schubert­dalokról beszélgettünk. Merényi Péter interjúja

Az elmúlt években két lemezt is megjelentetett, amelyen a Bach család, elsősorban

Johann Sebastian Bach vokális műveit énekli. Miért fontosak önnek a művei?

Amikor gyermekként a regensburgi fiúkórusban énekeltem, rengeteg Bach­motettát adtunk elő. Később a passiókat és a Karácsonyi oratórium című kantátasorozatot is sokat énekeltem. Bach tehát mindig is fontos szerző volt számomra. Művészetében legfontosabbnak az átgondolt zenei szerkezetet, az analitikus zeneszerzői gondolkodásmódot és az ellenpont művészetét érzem, a megszerkesztett zenei szövet mögött azonban az érzések, érzelmek gazdag horizontja tárul föl.

A Müpában először 2016 ­ban hallhattuk önt a Rising Stars nemzetközi koncertsorozatban, majd 2021­ben a német kultúrát bemutató Bridging Europe fesztiválon lépett fel, a Zeneakadémián azonban most ad először koncertet.

Sőt, ez lesz életem első fellépése a Gabetta Consorttal! Koncertünk nagyszombat napjára esik, ami egy mélyen vallásos zeneszerző életében, mint amilyen Bach is volt, nagyon fontos szerepet töltött be. Programunkat két, remekbe szabott világi kompozícióval indítjuk, amelyekben Bach kevéssé ismert, ritkábban hallható oldala mutatkozik meg. A műsor további része a húsvéti időszak egyházi zenéjére épül: áriák hangoznak el az örök érvényű Mátépassióból, valamint zenekari és szólóénekest is foglalkoztató darabokat adunk elő, amelyek eszmeiségét a korabeli halálfelfogás és a túlvilági élet létezésébe vetett buzgó hit határozza meg. Érdekesnek találom az akkori emberek viszonyulását az élethez és az elmúláshoz: az Ich habe genug kezdetű szólókantáta, legfőképp az azt záró, a halál eljövetelével szembesítő, mégis derűs hangulatú ária remek példája ennek – nem véletlen, hogy ezzel zárjuk a műsort. Ezekben a darabokban komoly kihívás rejlik, de egyszersmind élményteli, ha sikerül meggyőző előadást nyújtanom a közönségnek.

Számos operaszerepet énekelt a világ különféle operaházaiban. Ezek a tapasztalatok hogyan segítik – akár a közelgő budapesti koncertjén –, amikor Bach­kantátákat énekel?

Az opera összetett műfaj: a rendező, a karmester, a korrepetitor együttesen inspirálják az énekest, különféle színekkel, érzelmekkel és karakterekkel gazdagítva a palettáját.

Ezt a tudást kamatoztatni tudom a dalesteken és oratorikus művek előadásakor is.

A német romantikus dalkultúra is fontos szerepet kap az ön munkásságában.

A lied, azaz a német műdal műfaja nagyon közel áll a szívemhez. Közel négy évig együtt dolgozhattam a kiváló német lírai baritonnal, a 2012­ben elhunyt Dietrich Fischer­Dieskauval.

A Téli utazás tizenéves korom óta mélyen megérint. Schubert ebben a dalsorozatban sosem kérkedik vagy mulattat, zenéje őszinte és szívből jövő. Bárhol is járok a világon, mindenütt igyekszem a fiatalokkal is megszerettetni a német dalkultúrát.

A Téli utazáshoz kapcsolódik az a különleges koncertfilm is, amelyet a bbc forgatott önnel a Svájci­Alpokban található Julier­hágón. A közel 2300 méteres magasságban, havas környezetben forgatott filmet tavaly mutatták be.

A filmet zord körülmények között – mínusz 16 fokos hidegben, hatvan centiméteres hóban – forgattuk, a munka tehát nagy kihívást jelentett még úgy is, hogy a Winterreisét már több mint száz alkalommal előadtam. A film képi világa pazar lett, a brit közszolgálati tévének ilyen fontos a német dalkultúra népszerűsítése!

Azt olvasni, német–brit kettős állampolgár, ám élete jó részét Németországban töltötte. Egy bajor kisvárosban, Regensburgban nőttem fel és a már említett helyi Szent Péterkatedrális fiúkórusában énekeltem. Sohasem álmodoztam arról, hogy zenész leszek. El sem tudtam képzelni a mostani életvitelemet, azt, hogy bőrönddel járom a világot és a hangszalagjaimból élek. A zenészlétről mindig azt gondoltam, hogy nem éri meg anyagilag. Pénzügyi­számviteli végzettséget szereztem és egy bankban dolgoztam. Később viszont erős késztetést éreztem, hogy felfedezzem a belső világomat, és rájöttem, hogy az ilyen típusú önreflexió a művészi hivatásban teljesedhet ki.

Az üzleti téren szerzett végzettsége hogyan segíti a karrierje menedzselésében?

Jól jön, ha felkészülten tudok tárgyalni a banki tisztségviselőkkel az újabb jelzáloghitelemről! (nevet) Viccet félretéve: sokat segít az üzleti végzettség, az elemzőképesség. A tárgyalástechnikai tudásnak a művészeti életben is hasznát veszem – különösen, ha az üzleti világból érkező szponzorokkal, megrendelőkkel kell megbeszélést folytatnom, hiszen jól ismerem a gondolkodásmódjukat, motivációjukat.

Ha már szóba hozta: az üzleti és a művészeti világ kapcsolata, a művészeti szponzoráció az angolszász országokban jóval erősebb hagyományokra tekint vissza, mint Európában. Mindkét rendszernek megvannak az előnyei. Németországban főleg állami forrásokból támogatják a kultúrát. Ez nagyszerű, hiszen ösztönzően hat a kísérletező szellemű projektekre – például elősegíti, hogy kortárs komolyzenét is játsszanak a koncerteken –, amelyek így nincsenek teljesen kiszolgáltatva a jegybevételnek. A főként piaci alapon működő művészeti finanszírozásnak – ahogy például Kanadában szerveződik – ugyanakkor az a hozománya, hogy a társadalom legvagyonosabb köreiben lesz elvárt dolog a kultúra anyagi támogatása.

Pár éve kezdődött szoros együttműködése Kurtág Györggyel, beszélgetésünk idején is azért érkezett Budapestre, hogy konzultálhasson a világhírű zeneszerzővel. Ön a baritonra írt Hölderlin-dalok egyik specialistája, amelynek hat tételét az énekes szinte végig hangszerkíséret nélkül adja elő, csak a harmadikban támogatja őt néhány rézfúvós.

A dortmundi Konzerthaus Zeitinsel (Idősziget) fesztiváljának műsora 2020 februárjában Kurtág műveire épült, előtte a hangversenyközpont intendánsa kikérte a szerző tanácsát a programról. Kurtág lelkesen ajánlotta a Hölderlin-dalokat, mert úgy vélte, hogy a szöveg és a zene egysége szempontjából ez az egyik legjobban sikerült műve. Hosszas, négykörös casting során választották ki

a megfelelő énekest: tíz baritont hallgattak meg a világ minden tájáról – köztük engem is –, aztán a hangfelvételeket elküldték Kurtágnak, aki öt nevet jelölt meg. A következő fordulóban egy rövidebb részletet kellett elénekelnünk a Hölderlin-dalokból, ezt követően már csak hárman maradtunk. Kurtág ezután hangfelvételeket kért az énekesek mélyebb regiszteréről, és végül én nyertem el a megbízást.

Hogyan zajlott az első találkozás a zeneszerzővel?

Azzal már korábban tisztában voltam – hiszen több kollégámtól hallottam –, hogy Kurtág rendkívül igényes szerző, a legapróbb dologgal is részletesen foglalkozik. Az első próbán a már említett dortmundi intendáns, valamint Kurtág kiadójának (UMP Editio Musica Budapest – a szerk.) képviselői is jelen voltak, továbbá egy filmes stáb is forgatott, Nagy Dénes rendező ugyanis dokumentumfilmet ké

szít a zeneszerzőről, amelyet a tervek szerint 2024ben mutatnak majd be. Jól emlékszem a pillanatra, amikor a komponista felesége, Kurtág Márta fél óra elteltével így szólt hozzám: „Ön a mi emberünk!” (Kurtág Márta 2019 őszén hunyt el – a szerk.)

Azóta is rendszeresen jár Budapestre, hogy személyesen dolgozhassanak együtt?

Főleg Schubert­ dalokkal és persze a Hölderlindalokkal foglalkozunk. A munka évek óta zajlik és meglehetősen sziszifuszi jellegű, hiszen több alka

lommal, az elejétől fogva újra és újra végigvesszük a mű részeit. (A felkészülést 18 órányi mozgóképes

Fotó: Valuska Gábor / Müpa

anyag is dokumentálja – a szerk.) Kurtág rendkívüli tudással rendelkezik a zenéről, a zenetörténetről, más szerzőkről, de a filozófia, az irodalom és a képzőművészet terén is otthonosan mozog. Ez számomra frissítően hat, hiszen a zeneművészeti szakma manapság sokszor a pénzről, azaz az üzletről szól.

Úgy tudom, hogy egy új albumon is dolgoznak a szerzővel.

Az elmúlt napokban (az interjú 2022 decemberében készült – a szerk.) éppen az albumon szereplő darabokról beszélgettem vele. Remélem, hamarosan megjelenhet a lemez, amelyen közös muzsikálásunk is hallható: Kurtág zongorán kísér engem. Olyan, személyes hangvételű albumot állítottunk össze, amely az egyik legnagyobb ma élő zeneszerző és egy énekes közös munkáját mutatja be. Ennek megfelelően háttérdokumentumokat is közzéteszünk a felkészülésről: a hallgató megismerheti, hogy Kurtág miként tanít, mi a fontos számára. A lemez kizárólagos kiadóm, az Alpha Classics gondozásában jelenik majd meg.

Olvastam, hogy Fahidi Éva holokauszttúlélő írónővel is együtt dolgozott – a produkcióért nem kértek javadalmazást.

Éva rendkívüli ember. Néhány évvel ezelőtti megismerkedésünket követően született egy közös műsorunk: ő az életéről mesélt benne, én pedig számára is jelentőséggel bíró német műdalokat énekeltem, tudniillik Fahidi Éva fiatalon – a soá előtt – klasszikus zenésznek, zongoristának készült. Az előadáson Schubert, Schumann, Wagner és Brahms, valamint koncentrációs táborokban alkotó zeneszerzők, például a cseh Hans Krása dalait énekeltem el. A programot Németországban és Angliában is előadtuk: érthető módon a két országban teljesen eltérő hatást gyakorolt a közönségre, igen megható este volt.

Április 8. | 19.30

Zeneakadémia – Nagyterem

BENJAMIN APPL ÉS A GABETTA CONSORT

Bach és Pachelbel művei

Közreműködik: Benjamin Appl – bariton, Gabetta Consort

Vezényel és hegedűn közreműködik: Andrés Gabetta

ÖLELÉS A TÚLVILÁGRA

„A flamencóban egyre inkább a nők hordják a nadrágot, átvitt értelemben és ténylegesen is” –elmélkedett a Guardian újságírója a 2019­es nemzetközi flamencofesztivált a londoni Sadler’s Wellsben megnyitó Sara Baras és társulatának előadása kapcsán. A délnyugat­spanyolországi San Fernandóból származó táncosnő és koreográfus mára a műfaj élő legendájává vált, akinek előadásaira rekordidő alatt kelnek el a jegyek. Vajon az a nyers őserő a titka, amely minden mozdulatából árad és mágnesként vonzza a szemet? Vagy a bátorság, amellyel egymással vegyíti a színpadon a különböző táncos, zenés és vizuális műfajokat, a klasszikust a kortárssal, a fodros szoknyát a testhez simuló nadrággal?

A társulat legújabb produkciója, az Alma (Lélek) a Bartók Tavaszon mutatkozik be. Hacsek Zsófia írása

AZ ANDALÚZ TENGERPART ZENÉS-TÁNCOS

KINCSEI

Sara Baras 1971­ben született, és már kislánykorában belevetette magát a táncba: oktatásáról kezdetben édesanyja, Concha Baras táncművész gondoskodott, aki tánciskolát is vezetett. Korai karrierjére két zenész bírt rendkívüli hatással. Az egyik Camarón de la Isla roma flamencoénekes, műfajának egyik legnagyobbja, aki azon a környéken lakott, ahol a kis Sara felnőtt. Baras még évekkel később is „művészi keresztapjának” nevezte Camarónt, és jó pár előadásában idézte fel az 1992­ben elhunyt legenda emlékét. A másik

példakép Manuel Morao flamencogitáros, aki azt a Gitanos de Jerez nevű társulatot vezette, amelynek huszonnégy éves korában Baras is tagja lett. Morao feltett szándéka volt, hogy az egész világgal megismertesse Cádiz tartomány flamencotehetségeit, ennek érdekében rengeteget turnéztak. Így talált rá a világhír Sara Barasra. Miután 1991­ben Párizsban lépett fel a Gitanos de Jerezzel, onnét a következő évben Japánba utazott, ahol táncpartnerével, Javier Barónnal fél év alatt rengeteg helyre vitték el műsorukat. A Gitanos de Jerez 1992­ben a sevillai világkiállításon is vendégszerepelt, Baras népszerűsége pedig ezzel

Sara Baras: Alma | Fotó: Sofia Wittert

párhuzamosan üstökösként ívelt felfelé. 1993­ban elnyerte a Madroño Flamenco ­ díjat az év legjobb művésze kategóriában, így nem meglepő, hogy a spanyol flamencoszíntér egyre több meghatározó alakja akart vele dolgozni, mások mellett Enrique Morente flamencoénekes, Merche Esmeralda és Antonio Canales táncos­koreográfusok.

Miután évekig vendégszerepelt különféle társulatokban és lépett fel fesztiválokon szólóban vagy partnerrel, 1997­ben úgy döntött, végleg a saját lábára áll. Saját társulata élén egy évvel később debütált a Sensaciones című műsorral. Az elmúlt negyed évszázad során tizenhárom produkciót mutatott be a társulat: ezek mindegyikét Sara Baras koreografálta, és népszerűségüket mutatja, hogy éveken keresztül műsoron maradtak Londonban, Madridban, Barcelonában és Párizsban. De az Európán kívüli színpadokat is meghódították: Thaiföldtől Mexikóig, Sanghajtól San Franciscóig számos helyszínen futottak a Baras­produkciók. Fellépéseik száma mára meghaladja a négyezret. Lelkes és tehetséges csapatával maradéktalanul megvalósíthatja az elképzeléseit, amelyek, amint a Budapestre érkező Alma című előadás példája is mutatja, sok meglepetést tartogatnak a néző számára.

KAVARGÓ, FORGÓ, LÜKTETŐ LÉLEK

Az Alma (Lélek) létrejöttét Sara Baras édesapja, Cayetano Pereira inspirálta, aki nem rajongott a flamencóért („alig tudta megkülönböztetni a seguiriyát a soleától és a tarantótól”), de annál inkább szerette a szomorkásabb hangulatú bolerót. Baras a darabban mindenféle zenei és táncos műfajt megidéz, amelyek közel álltak apjához. Ennek ismeretében különösen szívszorító, hogy ő maga már nem láthatja többé az előadást – egy hónappal a 2021. decemberi ősbemutató után elhunyt. Így viszont felmerül egy másik értelmezés is: vajon eljutnak­ e elhunyt szeretteinkhez az üzenetek, amelyeket halálukat követően küldünk feléjük?

Baras egy további kérdést is feltesz nekünk: vajon nem a művészet, a katarzis, a szavakon túli nyelv a legalkalmasabb arra, hogy egyszerre kiáltsunk szeretteinkhez, miközben ez valahol mélyen segít megbékélnünk azzal is, hogy fizikai valójukban már nincsenek közöttünk?

Az előadás sokszínűsége szó szerint is értendő, hiszen megannyi különböző árnyalat jelenik meg a színpadon. Van, hogy Baras klasszikus, fodros fekete flamencoruhában táncol, és körülötte vörös fény idézi fel a műfajhoz leggyakrabban társított színt. Máskor viszont testre simuló pöttyös ruh át visel a többiekkel együtt, majd előkerülnek a nadrágok és öltönyök (ahogy már említettük, a női táncosokon is), az estélyi ruhák, és a színpadon egymást váltogatják a szólók, duók, csoportos táncok. Az egész műsor egy óriási fúzió, vagy ahogyan Sara Baras fogalmazott: egy hatalmas ölelés, amelyben a flamenco és a bolero különféle stílusokká, formákká, színekké és érzéki élményekké olvad össze.

A CIPŐK SZÉDÍTŐ KOPOGÁSA

„Az Almában minden pórusból a ritmus, az ütem, az érzelmektől fűtött mozgás, a cipősarkak szédítő, szinte valószerűtlen kopogása árad, amely az egész nézőteret feltölti energiával” – lelkendezett egy spanyol kritikus az előadás után a Diariocrítica portálon. Ausztrál kollégája, aki a Sydney­i Operaházban látta a darabot, egyszerre dicséri a különleges jelmezeket, a táncok jól megkomponált sorrendjét (amelyek engedik, hogy a történet lassan bontakozzon ki), valamint a zenészek és a táncosok harmóniáját. „Baras megbabonázott minket testének mozgásával, figyelemre méltó lábmunkájával – olvasható a Theatre Travels oldalon megjelent értékelésben. –Elképesztő volt látni, ahogy a dobos megpróbál lépést tartani a szólót táncoló Sara Barasszal, akit közben a közönség ujjongása feltüzelt.”

Maga a koreográfus ezt mondja: „Az élet gyakran az őrületbe kerget, és csak a szeretet, a csoda, egy ölelés vagy saját testünk menedéke óvhat meg minket. […] Mondanom sem kell, hogy az életemet adnám, hogy táncolhassak veled, mondanom sem kell, hogy flamenco ­szívemnek bolero ­lelke van.” Ennél megindítóbb művészi hitvallást aligha olvashattunk táncművésztől. Vele együtt reménykedünk tehát, hogy a ruhák, fények és hangok kavalkádjában ahhoz is érjen el az Alma ölelése, aki az előadás létrejöttét inspirálta: szeretett édesapjához, abba a bizonyos másik világba.

Április 10. és 11. | 19.00

Müpa – Fesztivál Színház

SARA BARAS: ALMA (LÉLEK)

Előadja: Sara Baras, Chula García, Charo Pedraja, Daniel Saltares, Cristina Aldón, Noelia Vilches, Marta de Troya – tánc, Rubio de Pruna, Matías López „El Mati” – ének, Keko Baldomero, Andrés Martínez – gitár, Diego Villegas – szaxofon, tangóharmonika, fuvola, Antón Suárez, Manuel Muñoz

„El Pájaro” – ütőhangszerek

Közreműködik: Juana la del Pipa, Israel

Fernández, Rancapino Chico – ének, Alex Romero – zongora, José Manuel Posada „Popo” – nagybőgő

Írta: Sara Baras

Szöveg: Santana de Yepes

Zene: Keko Baldomero

Díszlet: Peroni, Garriets

Jelmez: Luis F. Dos Santos

Fény: Antonio Serrano, Chiqui Ruiz

Koreográfus, rendező: Sara Baras

LIGETI GYÖRGY, A TÁVOLI ISMERŐS

„A zene számomra nem különálló sziget, hanem az élet megtapasztalásának összetett folyamata” –írta Ligeti György. Máskor határozottan elutasította, hogy puristaként a zene tisztaságára törekedne: „Őrületes mennyiségű asszociáció fertőzi meg a műveimet, mert hajlok a szinesztéziára.” A Bartók Tavaszon a világhírű magyar zeneszerző 100. születésnapjára szervezett koncerten nevezetes versenyművei hallhatók. Csabai Máté írása

Fotó: Peter Andersen

Bátor volt, roppant szilárd egyéniség, akit állandóan vonzottak az évszázados hagyományok. Számtalan téma érdekelte a nyelvészettől a politikán át a történelemig, művei egyszerre hasonlítottak mindenre és semmi másra, de távol állt tőle bármilyen messianisztikus szerep, és el nem kötelezte volna magát egyetlen irányzat mellett sem. Milyen is lehetne az a zeneszerző, aki gyerekkorában képzeletbeli országot és nyelvet alkotott, később a felfedezés vágyától hajtva elhagyta az államszocialista rendszert, és kozmopolita művészként szinte büszkén vallotta, hogy sehol sincs otthon? „Erdélyi születésű, zsidó felmenőkkel rendelkező magyar vagyok, polgár előbb Romániában, majd Magyarországon, végül Ausztriában. Sehova sem tartozom: hacsak nem az európai szellemhez és kultúrához.”

Máskor ezt is eltolta magától, egzotikus vagy álombéli, fizikai vagy metafizikai hatásokról beszélt. Számára a művészet egyszerre volt T. S. Eliot átokföldje és Lewis Carroll csodaországa, ahol bármi megtörténhet. Nem hályogkovácsság volt ez a részéről, mert újságírókkal és szakmabeliekkel szívesen elidőzött a részleteken. „Anti­ideologikusnak” nevezte magát, pedig talán tudta, hogy ilyesmi nagyon nehezen létezhet – legfeljebb akkor, ha az alkotó minden konformista vonzásnak ellenáll.

Zenéjét nem lehet különválasztani életrajzától, sem zenei inspirációit a matematika, a festészet, a költészet vagy a tudomány felől érkező ihletésektől, mivel ő is mindig elzárkózott attól, hogy határokat szabjon. Kurtág György gyakran idézett mondata szerint Ligeti művészete annak a sejtelmét jelenti, hogy „vannak összefüggések a művészetben, a tudományban és a világegyetemben, melyekről ő számot tud adni”. Hogy pontosan mik ezek, azt jól láthatóan körvonalazza az a Ligeti négy versenyművéből összeállított koncert, amelyet április 6 ­ án Eötvös Péter vezényel a Klangforum Wien élén. Lássuk, mit mondhatunk el Ligeti Györgyről a művei fényében!

A HAGYOMÁNYOK BÖRTÖNE

A felületes szemlélő előtt úgy tűnhet, hogy amikor a 20. századi avantgárd zeneszerzők felrúgták az előző évszázadok zenei szabályait és szakítottak hagyományaival, már nem kellett törődniük a tonalitással, a szonátaformával, az addig megszokott hangszerkombinációkkal, a szimfónia műfajával, mindazzal, ami addig egy zeneszerző „szerszámosládájának” tartozéka volt. Valójában sokszor épp az ellenkezője történt: azok az eszközök nagyon is ott voltak – vagy azért, mert a modernisták magukhoz szorították, vagy azért, mert megtagadták őket. Ligeti György egész életében szorgalmasan és kedvvel tanulmányozta múltbéli kollégái, Gesualdo, Bach, Haydn, Mozart, Debussy és Bartók partitúráit, és úgy tűnik, nem talált olyan kottavonalat, amiről ne támadt volna három újabb ötlete. Legtöbb műve kapcsán tucatnyi szerző, két­három földrész és néhány tudományos megállapítás sorolható fel: a 2001: Űrodüsszeia zenéjeként is ismert Atmosphères nem létezne Debussy impresszionista hangpalettája, a Lontano térhatású effektjei Mahler hasonló próbálkozásai, 2. vonósnégyese pedig Bartók vagy Alban Berg azonos műfajú alkotásai nélkül. Amikor saját darabjairól beszélt, gyakran valamihez képest vagy annak ellenében határozta meg őket: Le grand macabre című színpadi művét „anti­ anti­ operának” nevezte, mikropolifonikus szerkesztésmódját Palestrináéhoz vagy Bachéhoz hasonlította, holott legalább annyi különbséget, mint hasonlóságot lehetne köztük felfedezni. Mindezek nem lennének többek lényegtelen adaléknál, ha nem segítenének oly sokat művei megértésében. Ám a nyitott fülek birtokosai olykor rájöhetnek: Ligeti nagysága épp akkor érhető tetten, amikor úgy hallgatjuk őket, mint mondjuk Beethoven – a maguk idejében hasonlóan forradalmi – alkotásait.

EMBERT PRÓBÁLÓ VERSENYMŰVEK

Ligeti György 1966 ­ban komponált Csellóversenyének első hangjáról, a némaságból felbukkanó pianississimo gordonkahangról – ami aztán másfél­két percig, egyre hangosabban szól – rögtön egy másik nevezetes zenei pillanat juthat eszünkbe: Beethoven 9. szimfóniájának első ütemei, „a mélység színe” bibliai képe, a semmiből teremtés aktusa. Ligeti számára azonban az univerzum sokkal kaotikusabb és gazdagabb annál, hogy ez a teremtett világ egyetlen örömódát zengjen: maga a zsibongó világmindenség, elemi részecskék vonzása és taszítása, amit hallunk, mégis a rend megfogalmazhatatlan érzete társul hozzá.

Három évvel később keletkezett a tizenhárom játékosra komponált Kamarakoncert, amelyben a zeneszerző újra felfedezi – hacsak röpke pillanatokra is – a dallamot. Mulatságos revelációnak hat, hogy egy zeneszerző akár melódiát is írhat, de Ligeti esetében ez inkább filozófiai felfedezés. Épp olyan kérdés, mint az esztétikában az, hogy létezik­ e szépség, ami ne lenne művi és csinált, vagy a költő számára, hogy létezik­ e hiteles közlés?

Ligeti György stílusa a nyolcvanas évek elejétől klasszicizálódott, s ez ismét a nagy elődökhöz való viszonyra irányíthatja figyelmünket. Éveken át kínlódott Zongoraversenyével – öt év telt el, míg az első oldal megfelelő formája megszületett –, a műnek saját bevallása szerint nem sok köze van Schönberghez, Berghez vagy a második bécsi iskolához, még kevesebb a darmstadti avantgárd körökhöz. Annál jobban inspirálták Debussy, Stravinsky és Ives szokatlan megoldásai, illetve az afrikai, indonéz és melanéz ritmusok. „Ha jól játsszák ezt a zenét, […] akkor bizonyos idő után felszáll, mint egy repülőgép” – írta a mester az ősbemutatóra szánt kísérőszövegben. Ugyanitt olvassuk azt a gyönyörű elképzelést, ami sok más művéhez is fogódzkodót adhat: „Jobban szeretem azokat a zenei formákat, amelyek nem annyira folyamat­, mint inkább tárgyszerűek: a zene mint megfagyott idő, mint tárgy egy imaginárius, a képzeletünkben megidéződő térben, mint egy alakzat, amely bár valóságosan

a múló időben bontakozik ki, minden momentumában egyidejűleg van jelen. Az időt fogva tartani, a múlását megállítani, a pillanat »most«­jába bezárni: ez az elsődleges zeneszerzői célom.” Nem véletlen, hogy a Mandelbrot­ és a Julia­halmazokat is Ligeti ihletforrásai között találjuk. Mondani sem kell, hogy a szólista számára emberfeletti nehézségeket támasztó versenyműről van szó.

A MÚLT ÉS A JÖVŐ ZENÉJE

Az 1993­ban bemutatott, öttételes Hegedűverseny a szerző egyik legnépszerűbb, legkomplexebb és legsokoldalúbb darabja. Mielőtt hozzáfogott volna a komponáláshoz, Ligeti módszeresen tanulmányozta a hegedűirodalmat Bachtól Prokofjevig, de felhasználta benne egy fiatalkori, a folklór hatását tükröző tételét is. Vonzotta Mendelssohn népszerű e-moll hegedűversenyének könnyedsége, a zene széles, látványos gesztusaiban lehetetlen nem meghallani Paganini hatását. Ekkor már önmaga előtt is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a tizenkét fokú zene alternatíváját keresi, amely a tiszta hangközökre, a temperált skálák felhangjaira épít: egy olyan kompozíciós módszert, ami egyszerre mutat a múltba és a jövőbe. „Egyfajta »szuper­ Gesualdo«hangzást képzeltem el” – írta a szerző, és ha ezt nehéz is lenne elmagyarázni kottapéldák és szakmai zsargon nélkül, hadd kérjük az olvasót: képzelje el,

mit jelenthetett a 16–17. századi itáliai szerző zenéje a saját korában, és milyen távlatokat hallunk benne most, négyszáz évvel később? Ligeti ugyanezeket a távlatokat kereste, amikor komponált: „Börtönben vagyok. Az egyik fal az avantgárd, a másik a múlt. Szabadulni akarok” – írta egyszer. Ligeti Györgyé a 20. század második felének egyik legizgalmasabb, egyben legszabadabban hallgatható életműve, amelynek tarkaságától még az azt jól ismerők is zavarba jöhetnek. Egyrészt a nagy ismeretlen, a nagybetűs Idegen zenéje ez, amit az Űrodüsszeia nevezetes monolitja is szimbolizálhat, ugyanakkor a zenetörténetben tájékozott hallgatót a távoli ismerősség érzése is átjárja egyes művek hallgatásakor. Miközben Stockhausen, Boulez vagy Xenakis a kompozícióik alapjául szolgáló, újraalkalmazható modelleken dolgoztak, Ligeti minden művében újból feltalálta önmagát. „Ezért ábrázoltam egyszer magamat úgy, mint a vakot a labirintusban, aki körbetapogatózik, és mindig új bejáratokat talál, és olyan szobákba jut be, amelyeknek a létezéséről addig nem is tudott” – vallotta magáról. Zenéjébe foglalta a káoszt, a világ fraktálszerkezetét, a reneszánsz vokálpolifóniát és a természeti népektől hallott poliritmiát. Az a zeneszerző, aki nem teremtett iskolát, de többé ­kevésbé senkit nem hagy érintetlenül. Eckhard Roelcke 2003­ as interjúkötetében Ligeti felidézi, amit egyszer Budapesten tréfából egy barátjának mondott: „Ha meghalok, és mindenáron el akartok nevezni rólam valamit, akkor nevezzétek Ligeti György tévútnak.” Abban igaza volt, hogy nem mutatott határozott utat: de minden irányban lehetőségeket látott, hiszen tág a világ.

Eötvös Péter, Ligeti György és Kurtág György a szombathelyi Nemzetközi Bartók Fesztiválon, 1990 | Fotó: Garas Kálmán

Április 6. | 19.30

Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

EÖTVÖS PÉTER ÉS A

KLANGFORUM WIEN

Ligeti 100

Ligeti: Kamarakoncert

Hegedűverseny

Csellóverseny

Zongoraverseny

Közreműködik: Kelemen Barnabás – hegedű, Fenyő László – cselló, Fejérvári Zoltán –zongora, Klangforum Wien

Vezényel: Eötvös Péter

KÉTELKEDEM, TEHÁT VAGYOK

LUCIFERI DILEMMÁK RICHARD STRAUSSTÓL GYÖNGYÖSI LEVENTÉIG

Vajon mi az élet értelme? Milyen az univerzum természete? Létezik­e megváltás és örök igazság? Beszélhetünk­e az ember fejlődéséről, vagy csupán egy helyben toporog a civilizáció? Olyan kérdések ezek, amelyek az emberiség kezdete óta foglalkoztatják a gondolkodókat, legyenek azok tudósok, filozófusok, írók vagy zeneszerzők. De mi köze mindennek a Bartók Tavasz egyik koncertjéhez? A Budafoki Dohnányi Zenekar A kétkedő szellem című hangversenye hasonlóan filozofikus mélységeket ígér, hiszen éppen ilyen kérdések köré szerveződik izgalmas műsora. Tóth Endre írása

Az ősi mítoszok és legendák, illetve maguk a vallások azzal a céllal születtek, hogy választ adjanak olyan szorongató kérdésekre, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, miért épp itt vagyunk, mi a dolgunk, feladatunk? A briliáns gondolkodó, Descartes szerint a megismerés előfeltétele a gondolkodás, a gondolkodásnak pedig egyik alapvető megnyilvánulási formája a kételkedés, vagy ahogyan a francia filozófus hivatkozik rá: a „módszeres kétely”. Descartes aztán premisszáiból kiindulva látta bizonyítottnak, hogy Isten létezik, következtetése pedig teljes egészében így hangzott: „Kételkedem, tehát gondolkodom, gondolkodom, tehát vagyok, vagyok, tehát Isten létezik.”

MIVÉ LENNE A NAP BOLDOGSÁGA, HA NEM VOLNA KIRE SÜTNIE?

Filozófia és zene kapcsolatának egyik legékesebb példája Richard Strauss egyik leghíresebb szimfonikus költeménye, az Imigyen szóla Zarathustra, amelynek címszereplője (görög változatban Zoroaszter) a kereszténység előtti idők vallásalapító perzsa prófétája volt. Tanításait tanulmányozva Friedrich Nietzsche megírta minden idők egyik legismertebb filozófiai munkáját, amelynek zeneiségtől áradó nyelvhasználata megragadhatta Richard Strauss alkotói fantáziáját. Nietzsche könyvében Zarathustra az örök tagadó, aki valamennyi eszmére azt mondja:

hiábavaló. Otthonát elhagyva a hegyek közé költözik, ahol tíz éven át csak elmélkedéssel tölti napjait. Végül azonban szíve mást akar, és egy reggel a Nap elé kilépve így szól: „Nagy égitest! Mivé lenne boldogságod, ha nem volna kire sütnöd!” Az örök érvényű, egyetemes rendet sugárzó zenei természet­téma (c–g–c’) bemutatásával indít Strauss szimfonikus költeménye is.

Akárcsak Descartes filozófiája, úgy Zarathustra is kétkedő, kritikusan gondolkodó, kétkedése azonban destruktivitást szül: allegorikus útja során leszámol a vallással, az erkölccsel, a tudománnyal, a vágyakkal, az örömökkel és szenvedélyekkel, majd, ahogyan Batta András zenetörténész fogalmaz könyvében: „boldog­magányosan oldódik fel a világegyetem harmóniájában”. Vissza a természethez, mondhatnánk. Az univerzumot megjelenítő C­ dúr téma, mely folyamatosan fel­felüti fejét Strauss szimfonikus költeményében, kibékíthetetlen és összeegyeztethetetlen a közelinek tűnő, mégis oly távoli h­tonalitású emberi világgal.

LUCIFER, A TAGADÁS ŐSI SZELLEME

A kétkedés hajtja John Milton Luciferét is Elveszett Paradicsom című epikus költeményében. Az eredetileg 1667­ben megjelent könyvben Milton a bukott angyalt ambiciózus, büszke teremtményként ábrázolja, aki nem fél szembeszállni Istennel, ezért joggal merült fel az utókorban a nézet, hogy a szerző tulajdonképpen a Sátán pártján állt írásában. Milton művének első része Lucifer Istennel vívott harcát írja le, a második rész pedig Ádám és Éva bűnbeesését, és a tudás fája gyümölcsének megkóstolása után érzett megbánását meséli el, mely megbánáshoz Ádám képzeletbeli utazása vezet. Az édenkertből való kiűzetés után egy angyal arra hívja fel az első emberpár figyelmét, hogy magukban is megtalálhatják a paradicsomot, és kapcsolatban maradhatnak Istennel. Akárcsak a 19. század végén Nietzsche, úgy már a 17. században Milton is megkérdőjelezett számos hittételt, szembeállította egymással az eleve elrendelést és a szabad akaratot.

Az emberi fejlődés eszméje ismerős a magyar irodalomból is, hiszen megfogalmazódik Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeményében, melynek szintén Lucifer, „a tagadás ősi szelleme” az egyik hajtómotorja. Nem kis fába vágta hát a fejszéjét Gyöngyösi Levente, amikor úgy döntött, Madách világszerte ismert, ezidáig harminchat nyelvre lefordított műve nyomán ír oratorikus elemekben bővelkedő operát. A Müpa 2020 ­ as Zeneműpályázatán díjat nyert Tragœdia temporisban Madách történetének ismert karakterei mellett megjelenik egy új főszereplő, a Gyermek, akinek alakját Gyöngyösi a Példabeszédek könyvének messiási előképéből vette.

A szerző előző operájához, A Mester és Margaritához hasonlóan sokszínű darab most színre kerülő első felvonása a paradicsomból való kiűzetésig tart. Az isteni és természetfeletti epizódok a klasszikus zenei hagyományokból merítenek, míg az emberi jelenetek a könnyűzenei műfajokból inspirálódnak.

Az Imigyen szóla Zarathustra zenei világának kettőssége Gyöngyösinél tehát másféle megfogalmazást nyer.

KÉTELKEDÉS HELYETT REMÉNY

„A Gyermek logikája magától értődő módon gyermeki. Mégis azt mondhatjuk, hogy mély és érett tudása van a világról, olyan, amelyről úgy érezzük, hogy nekünk már nincs meg. Közben pedig valóban keveset látott még a világból. Ez a kettősség kozmikus szereplővé teszi” – meséli Gyöngyösi Levente. A Gyermek kivonul a világból, akárcsak Zarathustra. „Madách szerint a kételkedés, a kritikus gondolkodás viszi előre a világot. Nos, a kételkedés önmagában nem produktív. Éppen ezért Lucifer nálam egy humortalan, monomániás, megszállott figura” – teszi hozzá a zeneszerző. A négyfelvonásos Tragœdia temporis végkifejlete is eltér majd Madách pesszimista felhangú intésétől („Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”), hiszen konklúzióként Jézus hegyi beszédének egy gondolata, a „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a Föld” hangzik el. Gyöngyösi szerint korunkra vetítve ez egy sokkal radikálisabb megállapítás: attól még, hogy környezetünk elkeserít minket, el tudunk vonulni saját magunkba – Milton, sőt Comenius után szabadon: megtalálhatjuk a szív paradicsomát. Amíg találunk barátokat, amíg körülvesznek bennünket hasonlóan gondolkodó emberek, van remény. Hogy ezzel a lehetőséggel kezdünk­ e valamit, az rajtunk múlik.

Gustave Doré: „Ó, Föld, az Éghez míly hasonlatos, ha nem szebb…” (részlet). Forrás: John Milton: Paradise Lost. Illusztrálta Gustave Doré. New York – London – Párizs, 1866, Cassell, Petter, Galpin & Co.

Április 12. | 19.30

Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem A

KÉTKEDŐ SZELLEM

Hollerung Gábor és a Budafoki Dohnányi Zenekar

R. Strauss: Imigyen szóla Zarathustra

Milton: Elveszett Paradicsom – részlet

Gyöngyösi Levente: Tragœdia Temporis I. –Madách Imre Az ember tragédiája című drámai költeménye nyomán – ősbemutató

Előadja: Balga Gabriella, Megyesi Zoltán, Zemlényi Eszter, Sándor Csaba, Cser Krisztián –ének, Ónodi Eszter – próza

Közreműködik: Budafoki Dohnányi Zenekar, Nyíregyházi Cantemus Kórus (karigazgató: Szabó Soma), Pro Musica Leánykar (karigazgató: Szabó Dénes)

Vezényel: Hollerung Gábor

Házigazda: Lukács Sándor

Librettó: Kiss Judit Ágnes Koncepció, dramaturg: Visky András

MÁRCIUS 31. | 13.00

Ludwig Múzeum –Kortárs Művészeti Múzeum

BORIS LURIE & WOLF VOSTELL:

MŰVÉSZET A SOÁ UTÁN ÁPRILIS 14. | 10.00 Szépművészeti Múzeum

JÁTÉK A KIMONDHATATLANNAL

Szembesít és megrendít, zavarba hoz és elgondolkodtat: a nyugati kultúra egyik legnagyobb katasztrófájának, a soának egészen egyedi feldolgozását nyújtja a Ludwig Múzeum fontos, új kiállítása. Az amerikai Boris Lurie és a német Wolf Vostell az ötvenes évek végétől dolgoztak radikális holokauszt­projektjükön, melynek elsődleges célja az emlékezés és az emlékeztetés volt. Mindkét művész úgy érezte, hogy a társadalom széles rétegei nem a megfelelő módon kezelik és dolgozzák fel mindazt a szörnyűséget, ami éveken keresztül gyakorlatilag a szemük előtt zajlott. A Leningrádban született, koncentrációs tábort is megjárt Boris Lurie a háború rettenetes képeit kombinálta a hétköznapokat eluraló reklámok és hirdetések fotóival, keményen kritizálva kora társadalmában a traumák által kiváltott önvédelmi reflexeket. A nácik elől cseh területekre menekülő Wolf Vostell a háború után Németországba visszatérve első számú küldetésének tartotta, hogy a német társadalmat emlékeztesse a világégés alatt elkövetett, az ő szemében nem megfelelően feldolgozott bűnökre. A két művész kiállítása először látható ebben a formában Magyarországon: nyers, bátor műveik hatását volt, aki sokkterápiához hasonlította, mellyel a nézők figyelmét az erőszak folytonossága mellett a humanista értékek fontosságára is ráirányították.

A kiállítás megtekinthető április 1. és július 30. között.

CSONTVÁRY 170

PATIKUSBÓL VILÁGOK TEREMTŐJE

170 éve született, 1853­ban, csakúgy, mint Vincent van Gogh – és bár fejet hajtunk a napraforgók előtt, valljuk be, hogy a mi szívünk mégis inkább a magányos cédrustól dobban meg. És persze a többi, Csontváry Kosztka Tivadar által elképzelt és megfestett csodától. A gyógyszerészhivatást csak negyvenen túl cserélte ecsetre: egy vénypapír hátuljára firkált épp egy szekeret, amit meglátva felettese közölte vele, hogy festőnek született. Csontváry boldogan szorongatta élete első rajzát, majd hangot hallott a háta mögül: „Te leszel a világ legnagyobb napútfestője, nagyobb Raffaelnél.” A képzeletbeli hang pedig nem hazudott: azon kevés képzőművészünk közé tartozik ő, akiknek jellegzetes képeit akkor is azonnal felismerjük, ha nem láttuk korábban őket. A ragyogó sárgák, az égő vörösek, a fáradt rózsaszínek, a dermesztő kékek különleges koloritkavalkádjával szembesülve pedig csak egyetérteni tudunk Pablo Picassóval, aki izgatott felkiáltással nevezte Csontváryt a század másik festőzsenijének. Legendás alak volt, aki kitartóan dolgozott saját mítoszán, melynek szerves része a rengeteg és veszélyes, képeibe zárt utazás Taorminától Athénig, Gibraltártól Betlehemig és messzebb. Mint oly sok nagy művésszel, saját kora vele is igazságtalan volt: az 1900 ­as években több kiállítása is nyílt ugyan Budapesten, de az értetlenkedő kritikusok legenyhébb jelzője is a különc volt vele kapcsolatban, ám akadt, aki feltette a kérdést: „Tud­e a mester rajzolni, tud­e festeni, tud­e nagyszerűt, világraszólót alkotni?” Életében egyetlen festményét sem tudta eladni, a kortársak pedig Csontváry egyéb szokásait is gyanakodva figyelték: köztudomásúan főleg növényeket fogyasztott, de nagyszabású selyemhernyó­tenyésztési tervezete sem aratott osztatlan sikert. A szűk látókörű éra bűneit ma múzeumlátogatók tömege kompenzálja: a Szépművészeti Múzeum a születési évforduló előtt nagyszabású kiállítással tiszteleg. A szimbólumteremtő napútfestőt, a színek szerelmesét végre új fénytörésben láthatjuk.

A kiállítás megtekinthető április 14. és július 16. között.

ÁPRILIS 1. ÉS 5. | 19.30

Zeneakadémia – Nagyterem

VÁRJON DÉNES ÉS A CONCERTO BUDAPEST

BACH, BARTÓK ÉS BEETHOVEN PÁRHUZAMAI

A Bartók Tavaszon kétszer is hallhatjuk a Keller András vezette Concerto Budapestet: tavaly megkezdett, újszerű szellemi­zenei kapcsolódási pontokra épülő Bartók­szériájukat folytatják. Várjon Dénes Kossuth­ és Liszt Ferenc­ díjas zongoraművésszel közös két koncertjük a bartóki muzsika zenetörténeti gyökereibe is bepillantást enged, méghozzá Bach és Beethoven művein keresztül. A zenekar és a zongorista közötti munkakapcsolat és barátság nem új keletű. Sorozatuk 2022­ben Bartók 2. és 3. zongoraversenyének előadásával indult, idén pedig az 1. zongoraverseny, illetve legelső érett kori művei, a zongorára és zenekarra komponált Scherzo és a Rapszódia kerülnek terítékre. „Engem nagyon vonz a korai Bartók, az útkeresése, a hihetetlen bátorsága… Ott van már a saját nyelve, de még érezni az elődök, Liszt Ferenc és Richard Strauss hatásait is, fantasztikus!” –mesélte a Papageno magazinnak idén adott interjújában Várjon Dénes, aki színpadon maga is először adja elő a 20. század kezdetén keletkezett két mű magánszólamát.

A második koncert Beethoven 1808­ban íródott 6. szimfóniájával zárul, amelynek története majdnem balul sült el, hiszen a zajos sikert arató Sorsszimfóniával egy időben mutatták be, így a természeti képekben gazdag, merész hangvételű programzene csak később vált azzá a gyakran bemutatott művé, ahogy Bartók is megismerhette.

ÁPRILIS 4. | 19.30 Zeneakadémia – Nagyterem

EREDICS BENJAMIN: VÉGVÁRAK, VITÉZEK – BEMUTATÓ

SZERELEM A RABIGA IDEJÉN

A Müpa 2020 ­ban tizennégy műfaji kategóriában meghirdetett Zeneműpályázatának díjazottja volt Eredics Benjamin Végvárak, vitézek című táncszínházi előadása, ennek teljes zenei anyaga a Bartók Tavaszon hangzik el először. Eredicsnek hazai pálya a Zeneakadémia nagyterme, hiszen évek óta tanít tamburajátékot a Népzene Tanszéken, mindezen túl fivéreivel együtt a délszláv zenét játszó szentendrei Söndörgő tagja, amely a világzenei slágerlistákon rendszeresen az élbolyban hallható, és az évek során körbeturnézta párszor a világot. Eredics munkája Fekete István A koppányi aga testamentuma című regényén, illetve az azonos című filmen alapul: a 16. századi török hódoltság korának világát idézi fel, amely ármány és szerelem, szpáhik és gyaurok, no meg a temperamentum köré szerveződik. Hogy a népi hangszerek jól megférnek a szimfonikus zenekarral, arra a darab szerzőjének sokrétű tapasztalata a biztosíték, illetve a Zeneakadémia volt és jelenlegi növendékei, akik Ménesi Gergely irányítása alatt szolgáltatnak majd zenei aláfestést a három részre szakadt országban bonyolódó történethez. A narrátor szerepében nem mást hallunk majd, mint Hegedűs D. Gézát, aki 1978­ban A koppányi aga testamentuma rádióadaptációjában is közreműködött.

Boris Lurie: Immigrant’s NO! box, 1963 © Boris Lurie Art Foundation Csontváry Kosztka Tivadar: A taorminai görög színház romjai, 1904–1905 © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

Várjon Dénes | Fotó: Felvégi Andrea / Müpa

Eredics Benjamin | Fotó: Eredics Áron

ALPESI INSPIRÁCIÓ

BARTÓK BÉLA SVÁJCI KAPCSOLATAIRÓL

Bartók Béla 1908­ban, érett művészete kibontakozásának idején járt először Svájcban, majd több mint harminc esztendővel később, 1940 októberében az alpesi országon keresztül vezetett utolsó útja az Egyesült Államokba. Már e két adat is rávilágít arra, hogy a kis államszövetség – ahová Bartók 1923 és 1940 között szinte évente visszajárt – milyen fontos szerepet töltött be életében. Svájci jóbarátai és pártfogói nemcsak jelentős Bartók­alkotások létrejöttét segítették elő, de megszervezték a szerző kéziratainak Nyugatra juttatását, valamint kulcsszerepet játszottak a Bartók házaspár amerikai kiutazásának előkészítésében is. Németh Zsombor írása

Bartók a svájci zenei élettel már azelőtt kapcsolatba került, hogy az államszövetség területére lépett volna. A Kossuth szimfóniai költemény ősbemutatóját is magában foglaló 1904. január 13­i budapesti hangversenyen Henri Marteau francia hegedűművész is közreműködött. Bartók a genfi konzervatórium akkori tanáraként is tevékeny Marteau szuggesztív játékát bizonyára az emlékezetébe véste, 1908 tavaszán ugyanis, mikor már sejtette, hogy Geyer Stefinek komponált hegedűversenyét az adresszált biztosan nem fogja előadni, Marteau­hoz fordult a mű bemutatásának ötletével. (Marteau a hegedűkoncertet – a számára szintén felajánlott 1. vonósnégyeshez hasonlóan – végül elfoglaltságai miatt nem vette műsorára.)

Bartók ezidőtájt nagy lehetőséget látott az alpesi ország zenei életében, és előadás reményében nem csak Marteau­nak, hanem több svájci karmesternek – többek közt a zürichi Tonhalle zenekarát vezető Volkmar Andreae ­nek – is megküldte friss zenekari műveit. A zongorára és zenekarra írt Rapszódiát ennek folyományaként mutatták be 1910 tavaszán a szerző szólójával.

TÁVOL A VÁROS ZAJÁTÓL

Bartók első ízben 1908 nyarán kereste fel Svájcot: a Földközi­tengerhez tartó útja során megállt Zürichben, Luzernben és a Vierwaldstätti­tónál, majd Genfen át utazott tovább. Első feleségével, Ziegler Mártával két alkalommal kereste fel Zermattot és környékét: 1911 nyarán a Kodály házaspárral együtt, 1913­ban észak­ afrikai gyűjtőútjáról hazafelé megpihenve. 1927­ben második felesége, Pásztory Ditta gyógykezelése miatt töltött több hónapot Davosban; a házaspár ezt követően is gyakran választotta Svájcot pihenése úti céljául.

Meglepő azonban, amit rokonainak és barátainak küldött üzeneteiben olvashatunk: már első látogatásakor sem érezte magát igazán jól a svájci városokban, mert úgy találta, hogy azok – mai szóhasználattal élve – „elturistásodtak”. A tiszta természet és az áhított csönd nyugalmát a forgalomtól távol eső alpesi falvakban találta meg, a későbbiekben ezért igyekezett kisebb helyeket felkeresni és egyszerű fogadókban megszállni. A kirándulások és a hegymászások olyannyira feltöltötték, hogy sokszor már helyben nekiállt új művek felvázolásának. A svájci hegyek ihlették a 3. és a 4. vonósnégyest és a Cantata profana című kórusművet, de a Matterhorn szomszédságában készült el A kékszakállú herceg vára hangszerelésének egy része is.

SOKASODÓ LÁTOGATÁSOK

Bartók első svájci fellépésére 1910. május 26 ­án került sor Zürichben, ahol op. 1­es Rapszódiájának szólistájaként mutatkozhatott be. Az alpesi országban leggyakrabban

2. zongoraversenyét játszotta: 1934 és 1939 között hat alkalommal adta elő Winterthurban, Zürichben, Bázelben, Schaffhausenben, Lausanne ­ban és Genfben, olyan jeles dirigensek közreműködése mellett, mint Hermann Scherchen vagy Ernest Ansermet.

Bartók svájci hangversenyei között kitüntetett helyet foglaltak el a kamaraestek, amelyeket azokkal a művészpartnereivel adott, akik iránt egy időben gyengédebb érzelmeket

táplált: 1923 végén a genfi konzervatóriumban az Arányi testvérekkel, Adilával és Jellyvel tartott közös hangversenyt (Bartók utóbbinak írta mindkét hegedű­zongora szonátáját);

1929 és 1930 folyamán pedig a már említett Geyer Stefivel lépett fel Zürichben, Winterthurban és Bernben. Geyer Stefit 1920 ­ban vette feleségül Walter Schulthess svájci zeneszerző, karmester és koncertügynök, aki 1929 ­től kezdődően Bartók svájci hangversenyeinek egyik fő szervezőjévé lépett elő.

Bartók svájci kapcsolataiban szerep jutott a népzenének is. A Svájci Munkás Dalosszövetség folyóiratában például két, kottapéldákkal bőven illusztrált cikksorozata jelent meg 1933­ban. Egy évvel korábban a férfikari Három erdélyi népdal – a Székely népdalok korai változata – szintén a szövetség kiadványában jelent meg. 1938­ban a bázeli Musikforschende Gesellschaft zenekutató társaság rendezvényének keretében tartott két előadást. Bartók tudományos (és közéleti) elismertségét jelzi, hogy 1931 nyarán a genfi székhelyű Népszövetség irodalommal és művészetekkel foglalkozó állandó bizottságába kapott meghívást, egyedüli magyar résztvevőként.

A Matterhorn őszi fényben | Fotó: Rudolf Balasko

FELKÉRÉSEK A BÁZELI MECÉNÁSTÓL

Levelezéséből tudjuk, hogy az 1930 ­ as évektől kezdve a svájci barátokhoz fűződő kapcsolat ugyanolyan értékes lehetett Bartók számára, mint a hegyekben nyert testi és lelki felfrissülés. Közülük talán legfontosabb Paul Sacher svájci karmester, akivel Bartók az egyik 1929 ­ es hangversenyén ismerkedett meg, az ismeretség folytán keletkezett három mű pedig Bartók legnépszerűbb és legtöbbet játszott alkotásai között foglal helyet.

Bartók 1936 kora nyarán kapta kézhez az időközben házassága révén busás vagyont szerző Sacher első megbízását egy zenekari darab megírására, és alig három hónapi munka után el is készült a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című remekmű, amelyet 1937. január 21­ én mutattak be a Bázeli Kamarazenekar tízéves fennállása alkalmából szervezett hangversenyen.

Pár hónappal a komoly visszhangot keltő bemutató után Sacher egy újabb – ezúttal egészen kis együttesre szánt – zeneművet rendelt Bartóktól a Modern Zene Nemzetközi Társasága bázeli csoportja számára. A szerző két zongorára és két csoport ütőhangszerre írt kvartettet javasolt. Mivel kétségei voltak, hogy az előadókkal szemben igen komoly ritmikai követelményeket támasztó mű előadásához elég lesz­e két ütőhangszeres, az eredetileg tervezett elnevezést végül a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre címre módosította. A nagy sikerű ősbemutatóra 1938. január 16 ­án Bázelben került sor Bartók és Pásztory Ditta (zongora), illetve Fritz Schiesser és Philipp Rühlig (ütőhangszerek) előadásában. Sacher egy vonószenekari kompozíciót is rendelt Bartóktól; ennek megírását előmozdítandó

meghívta a zeneszerzőt Saanenbe. Bartók 1939 augusztusában három és fél hetet töltött egy neki kibérelt parasztházban, és ezt az időt teljes nyugalomban művészetének szentelhette. Ekkor keletkezett a Divertimento, de ugyanitt még a 6. vonósnégyes első vázlatait is volt ideje papírra vetni. Az idilli körülmények között zajló munkának a közelgő világháború előszele vetett véget: Bartók a tervezettnél tizenegy nappal korábban, augusztus 25­ én útra kelt, és Lengyelország lerohanása előtt sikerült visszaérkeznie Budapestre. A Divertimento bázeli bemutatására 1940. június 11­ én került sor, ezen azonban a szerző nem tudott részt venni.

SZORONGATÓ ESZMÉK GYŰRŰJÉBEN

Bartóknak Sacher mellett volt egy másik fontos szövetségese is Bázelben. A 30 ­ as években többször vendégeskedett a művészetpártoló MüllerWidmann orvos házaspár otthonában, művei rendszeresen felcsendültek házi hangversenyei ken. Annie Müller­Widmann és a zeneszerző között mélységes barátság alakult ki. Amikor 1938 ­ ban az Anschlusst követően egyre inkább elsötétült a politikai látóhatár, Müller­Widmann kifejezte aggodalmát, hogy a nácizmus térhódítása milyen következményekkel járhat Bartókra nézve, majd tevékeny szerepet vállalt a zeneszerző kéziratainak Nyugatra menekítésében. (Ezt Bartók maga kezdeményezte.)

Bartókot a háború kitörését megelőző években egyre jelentősebb elismerés övezte, miközben őt magát egyre inkább gyötörte a gondolat, hogy az Egyesült Államokba költözzön. Végleges döntésre

csak szeretett édesanyja 1939 decemberi halálát követően tudott jutni, és rögvest levélben értesítette három legfontosabb svájci barátját, részletesen kifejtve nekik útitervét. Arra kérte a címzetteket, hogy egymással együttműködve szerezzenek neki és feleségének vonatjegyeket a Svájc–Spanyolország–Portugália útvonalra, mert ezeket Budapesten már nem kaphatta meg. A Bartók házaspár 1940 októberében Jugoszlávián és Olaszországon át vezető, fáradságos utazás után érkezett meg Svájcba. Geyer Stefi elkísérte őket Genfig, ahonnan autóbusszal indultak tovább Franciaországon és Spanyolországon át Lisszabonba. Bartók az október 20 ­ án a portugál fővárosból kihajózó SS Excalibur fedélzetéről láthatta utolsó alkalommal Európa partjait.

SVÁJCI EMLÉKEZET

Bartók számos remekműve Svájcban talált leghamarabb megértésre – beleértve az ottani felkérésekre írott három fontos alkotását –, ami annak is köszönhető, hogy a svájci zenebarátok fogékonyak voltak a komponista új zenei nyelvezete iránt. A kapcsolat szerencsére a zeneszerző halálával sem szakadt meg. A fél évszázadon át előadatlanul heverő korai hegedűversenyt – amelynek partitúráját Geyer Stefi nem sokkal halála előtt bízta Sacherre –1958 ­ban egy bázeli Bartók­ünnepség alkalmával mutatta be a Bázeli Kamarazenekar és Paul Sacher, a magánszólót Hansheinz Schneeberger játszotta. Az Egyesült Államokba kimenekített anyagok –amelyek egy ideig a New York­i Bartók Archivesnál voltak letétben, majd a zeneszerző második gyermeke, a 2020 ­ban elhunyt Bartók Péter magántulajdonát képezték – jelenleg a bázeli Paul Sacher Alapítványnál találhatók.

Ugyancsak svájci illetőségű Nik Bärtsch zongorista és zeneszerző is, akinek első komolyzenei élményei Bartókhoz kötődnek, hatására számos művet komponált, például a két zongorára és ütőhangszerekre szóló Rofut és Manta Mantrát 2012­ben. Mostani fellépése szintén Bartókhoz kapcsolódik: az ő munkái inspirálta műsort szólaltat meg muzsikustársaival a Bartók Tavaszon.

A szerző zenetörténész, az elkh btk Zenetudományi Intézet Bartók Archívumának kutatója.

Conrad Beck, Bartók Béla és Paul Sacher Schönenbergben (Pratteln, Svájc), 1937 | Ismeretlen fotográfus felvétele © Paul Sacher Alapítvány (Bázel), Paul Sacher­ gyűjtemény

Április 5. | 20.00

Magyar Zene Háza – Koncertterem

NIK BÄRTSCH REFLECTING BARTÓK

Közreműködik: Várallyay Petra, Krulik Eszter –hegedű, Jobbágy Andor – brácsa, Zétényi Tamás – cselló, Nik Bärtsch – zongora, Palojtay János –cseleszta, Janca Dániel – ütőhangszerek

A

JÓ, A ROSSZ, A CSÚF ÉS A SZÉP

MODERN FOLK ÉS FELTÁRULKOZÁS DAMIEN RICE-SZAL

Damien Rice a modern folkzene egyik legsikeresebb és egyúttal legkülönösebb alakja. Hidegen hagyják a trendek, és bár két évtized leforgása alatt mindössze három albumot jelentetett meg, dalai már a kortárs folk kánonjában forognak. Szerzeményeiben kiemelkedő drámai érzékkel jut el a törékeny sebezhetőségtől a katartikus csúcspontokig, dallamai a régóta ismerős zene benyomását keltik. Cikkünkben bemutatjuk a multiinstrumentalista ír énekest, aki milliós lemezeladásai közepette évekre visszavonult, hogy aztán újból zavarba ejtően mély betekintést engedjen az életébe – és akinek zenéjét hamarosan élőben is megtapasztalhatjuk a Bartók Tavaszon. Rónai András írása

Damien Rice Dublinban született 1973­ban, és tizennyolc évesen alapította meg barátaival Juniper nevű rockzenekarát. Hat albumra szóló szerződést kötöttek a Polygrammal, ám Rice ­nak két sikeres single után elviselhetetlenné vált, hogy művészi szabadságát korlátok közé szorítja a kiadó, és 1998ban elhagyta az együttest. A rákövetkező év tavaszán egészen Toszkánáig ment, hat hónapig földet művelt egy farmon. Közben újra elkezdett dalokat írni, amelyekre az év végén Dublinba visszatérve már úgy tekintett, mint a zenélésnek adott második

esélyre. Másodunokatestvére, David Arnold (aki öt James Bond­film zenéjét is jegyzi) jóvoltából szert tett egy mobilstúdióra, számait így már különböző helyszíneken, akár barátai lakásában is felvehette.

A HÍRNÉV BÉKLYÓJÁBAN

Dalaiból egyetlen albumra valót szándékozott megjelentetni saját kiadója gondozásában, ám a 2002­ben elkészült O minden várakozást meghaladó sikert aratott Nagy­Britanniában, majd az Egyesült

Fotó: Blair Alexander

Államokba is eljutott. A lemezhez fűzött csekély bizalom fokát jól megvilágítja az a történet, amelyet Rice elevenített fel 2009 ­ben a Hot Pressnek adott interjújában: amikor megkérdezte zenésztársait, hogy az album bevételeiből szeretnének­ e részesedéshez jutni, vagy inkább az egyszeri, dalonkénti 100 font fizet séget választják, a sessionzenészként közreműködő basszusgitáros, Shane Fitzsimons ez utóbbi opciót látta biztosabbnak. (Rice később neki is megadta a többiek által preferált jutalékot.)

Bár eleinte Rice intézte lemezcége ügyeit, a siker óhatatlanul szükségessé tette egy nagyobb kiadó bevonását – és az énekes ekkor újfent szembesült a befutott előadókkal szemben támasztott elvárásokkal. „Vihart korbácsolt a művészi énemben, hogy pusztán azért adom be a derekam mások igényeit teljesítve, hogy még több lemezt eladjanak velem” – forrongott a Guardiannek adott interjújában arra az esetre visszaemlékezve, amikor arra kérték, hogy dalai rádióba szánt remixeit saját maga készítse el. A lemezzel közel három éven át turnéztak, hazatérve pedig hatalmas nyomás nehezedett Rice­ra, hiszen a kiadó a folytatást várta. Vonakodva bár, de engedett nekik, az eredmény viszont elkeserítette. A 9 címmel megjelent, vegyes kritikai fogadtatásban részesült második album stúdiómunkáját később úgy jellemezte a Guardiannek, hogy „pokoli volt”, de azt is hozzátette: „ma már világosan látom: én tettem pokollá”.

AKIÉRT MINDENT ODAADNA

Az album felvételei alatt és az azt követő turnén gyakorivá váltak a nézeteltérések Rice és Lisa Hannigan énekesnő között, akivel az évek során baráti­szakmai kapcsolatból szerelemmé nemesült a viszonya. Végül 2007­ben, közvetlenül egy müncheni fellépésük előtt Rice elvesztette a fejét, és egy vita hevében kirúgta az énekesnőt , aki még ugyanabban az évben szólókarrierbe kezdett. A korábban már említett, Hot Pressnek adott interjúban részletesen beszélt arról, hogy életében ezt a tettét sajnálja legjobban, és mindent odaadna – nemcsak a sikert, hanem a dalokat, a zenélést is –, ha az énekesnő visszatérne az életébe. (Közös munkájuk olyannyira emblematikus – hallgassuk csak meg duettjüket a Volcano című számban –, hogy a folytatás kérdése a mai napig élénken foglalkoztatja a zenei sajtót.)

Ezután Rice ismét évekre eltűnt a nyilvánosság elől. „Búvárkodtam. Mármint az agyamban. […] Kurzusokra iratkoztam be, hogy megtisztítsam az elmémet ” – mondta erről az időszakról a Guardiannek. A kcrw rádióinterjújában pedig azt magyarázta 2014­ben, hogy prekoncepciói felszámolásán dolgozott, például hogy függetlenítse magát a szavak – mint a jó, a rossz, a csúf és a szép – hordozta axiómáktól, továbbá arról is beszélt, hogy a világot már képes megértéssel és humorral szemlélni. Ekkor jelent meg harmadik albuma, a My Favourite Faded Fantasy, amelynek felvételeit a háromszoros Grammy­ díjas Rick Rubin irányította. A producer azt kérte tőle, hogy járjon be a stúdióba azokon a napokon is, amikor nincs kedve hozzá. Rice szerint

Rubin metódusa segített neki azon felülkerekednie, hogy ne csak akkor érezze szükségét a zenével foglalkozni, amikor pillanatnyi érzései erre ösztökélik.

ELLENTMONDÁSAIVAL EGYÜTT TELJES

Fülbemászó dallamok, feltárulkozó, azonosulási pontokat kínáló szövegek, kortalannak ható hangszerelés, hatásos dramaturgia – olyan dolgok, amelyekre mindig is igény volt a popzenében, nem meglepő tehát Damien Rice hatalmas sikere. Első albuma Nagy­Britanniában négyszeres platinalemez lett, a második kétszeres; a harmadik az ezüst minősítést szerezte meg. Dalai hollywoodi filmekben szólaltak meg, rendszeresen éneklik őket a tehetségkutató műsorokban. A brit X Factor nyolcadik szériájának győztese, a Little Mix lánycsapat első nagy sikerét a Rice debütalbumáról második single ­ként megjelentetett Cannonball feldolgozásával aratta 2011­ben – a dal végül így jutott fel a brit és ír kislemezlisták csúcsára közel egy évtizeddel eredeti megjelenését követően.

Amióta a lemezipar létezik, az előadók naprakészségét hajlamosak vagyunk megjelenéseik gyakorisága alapján megítélni, ám Rice ebben is különc, hiszen nem csak szellős időközönként megjelenő lemezein át kommunikál. Ha mondanivalója akad, zavarba ejtően kitárulkozó interjúkban vall életéről. Ezekkel a látszólagos ellentmondásokkal együtt válik teljessé Damien Rice egyedülálló figurája.

Az énekes utolsó lemeze kilenc éve jelent meg, és nincs hír arról, hogy legutóbbi dalát, a 2022­ es The Busk Record című, jótékony célra kiadott válogatáson megjelent Astronautot mikor követi új anyag. Abban viszont bizonyosak lehetünk, hogy mostani koncertje remek alkalom élőben is megismerkedni a 21. századi folk egyik legérdekesebb alakjával.

PESTIESEN HÚZZÁK A FALUSI NÓTÁT

50 ÉVES A MUZSIKÁS

Tavaly volt fél évszázados a fővárosi értelmiségi körök egykori mozgalmából világszerte százezreket vonzó metódussá vált táncházmódszer, amelyet az unesco szellemi kulturális örökségi listáján is jegyeznek, 2023­ban pedig a Bartók Tavaszon ünnepli ugyancsak ötvenéves évfordulóját a népzenei újhullám egyik legfontosabb oszlopának számító Muzsikás együttes. Nevüket az eredeti parasztzene művelőitől, a „muzsikásoktól” kölcsönözték, akiktől igyekeztek eltanulni, ellesni a korábban megtanulhatatlannak vélt autentikus játékmódot. A Muzsikás jóvoltából az elmúlt évtizedekben a világ leghíresebb koncerttermeibe is eljutott a magyar népzene szépsége, híre, ereje. Jávorszky Béla Szilárd írása

Számos oka van annak, hogy a Muzsikás az elmúlt ötven évben kiemelkedett a népzenei együttesek mezőnyéből. Volt honnan meríteniük, hisz a tagok családi hátterében roppant komoly szellemi erők álltak – hogy mást ne említsünk, egyiküket nemzetközi hírű tánckutató nevelte, másikuk apja kétszeres Kossuth­ díjas költő volt. Olyan korszakos folkslágerek fűződnek nevükhöz, mint az Indulj el egy úton, a Hulljatok, levelek, a Hidegen fújnak a szelek vagy az Azt gondoltam, eső esik. Sikereikhez tehetségük mellett az is hozzájárult, hogy mindannyian több nyelven beszéltek, és csapaterőben is verhetetlennek bizonyultak. Abban ugyanis, hogy a Muzsikás ilyen hosszú távon ekkora magasságokat járhatott be, az együttes minden tagjának megvolt a maga pótolhatatlan szerepe.

A népi hagyomány továbbörökítésére tették fel az életüket, ám az urbánus létben találkoztak először a magyar népzenével. A hatvanas években szocializálódtak, tinédzserként egyaránt lelkesítette őket a Beatles és a Rolling Stones újszerű hangzásvilága, a svungos beat és a rhythm and blues, valamint a veretes erdélyi magyar népzene. A két, látszólag eltérő világból ugyanaz fogta meg őket: a zene energiája és nagyfokú szabadsága.

HATÁROKON INNEN ÉS TÚL

Az elmúlt ötven évben számos területen nekik kellett megtörniük a jeget: 1973 őszén a Fővárosi Művelődési Házban indított, tánctanítással egybekötött táncházuk később etalonná vált. A revival mozgalomból a Muzsikás volt az első, amely tisztán népzenei nagylemezt jegyzett. Javarészt ők kísérletezték ki azt is, miként lehet a színpadon hatásosan előadni a népzenét, konferálásokkal, rövid magyarázatokkal közelebb vinni azt a közönséghez. Velük történt meg elsőként, hogy megfordult a szerepük: nem ők kísérték a táncosokat (ahogy kezdetben tették), hanem az ő számaikból született egész estés, néptáncos koreográfia. Ahogy terebélyesedett a népzenei revival mozgalom, úgy lépdelt előre a Muzsikás, és vált annak legnépszerűbb formációjává. 1979 ­től Éri Péter brácsás hivatalosan is a zenekar tagja lett, akárcsak 1980 ­tól Sebestyén Márta énekes. A hazai rendszeres klubfellépések és táncházak után egyre gyakrabban jutottak el az országhatárokon túlra, Nyugat­Európába vagy épp Ausztráliába. De a határokat más szempontból is egyre gyakrabban átlépték, olykor át is hágták. A hagyományos népzene színpadra vitele nemcsak átszerkesztést, bizonyos fokú feldolgozást követelt tőlük, hanem azt is, hogy merészen és szabadon párosítsanak össze tudományosan nem összeillő szövegeket és dallamokat (Nem úgy van most, mint volt régen…, Nem arról hajnallik, amerről hajnallott…, Hidegen fújnak a szelek). Felrúgták a hagyományos hangszerelési szabályokat, kortársaikkal ellentétben azonban ők maguk sosem írtak zenét, nem találtak ki új dallamokat. Ahogy e kalandozások motorja, az együttes alapító hegedűse, ifj. Csoóri Sándor fogalmazott: „A Muzsikás szellemébe nekem a bluesos kísérletek abszolút belefértek. Bennem ez a két életérzés teljesen együtt él. Azt szerettem volna, hogy többek, különlegesebbek legyünk. Hogy – miként Bodor Ferenc (a táncházmozgalom egykori dokumentaristája – a szerk.) fogalmazta – mi legyünk a népzene Rolling Stonesa.”

SZÍNRE LÉP A LEGENDÁS SZERVEZŐ

Erre a zenei sokszínűségre és a nyolcvanas években kikísérletezett különleges hangzásvilágra kapta fel a fejét a neves amerikai producer, a világzene műfajának kialakulásában úttörő szerepet játszó Hannibal Records alapítója, Joe Boyd. A számos világhírű zenészt és együttest, többek között a Pink Floydot is útjára indító menedzser személyesen repült Budapestre, hogy megszerezze a Muzsikás 1986 ­ os Nem arról hajnallik, amerről hajnallott… és Sebestyén Márta szintén a Muzsikás közreműködésével felvett, egy évvel később kigurult Dúdoltam én című korongjának külföldi kiadási jogait (továbbá a Vujicsics együttes második albumának licenszét is). A két album brit és amerikai változatai 1987­ben épp azon a napon öltöttek fizikai

Fotó: Barcsik Géza

formát, amikor az együttes a brit folkrocklegenda, a Fairport Convention fennállásának 20. évfordulóját ünneplő Cropredy Fesztiválon aratott zajos sikert. Ezzel a Muzsikás előtt megnyílt a szigetországi piac, Joe Boyd pedig kulcsszerepet játszott az együttes nemzetközi felfuttatásában.

NAGY-BRITANNIA MEGHÓDÍTÁSA

Játszottak az Electric Cinemán és a Ronnie Scott’s Jazz Clubban, 1995 májusában bevették a Queen Elizabeth Hallt, két évvel később a kétezer férőhelyes Barbican Hallban, 1998 novemberében pedig a kétezer­ ötszázas Royal Festival Hallban léptek fel. „Minőségileg más szinten zajlottak a dolgaink. Nem a lepukkant mikrobuszunkkal bumszliztunk, hanem úgy utaztunk, mint az urak, repülőn. Egyetlen koncertért. A reptérről rögtön az egyik előkelő szállodába vittek minket, a másnapi próbán pedig húsz ember csak értünk dolgozott” – emlékszik vissza angliai fogadtatásukra Hamar Dániel, az együttes nagybőgőse és szóvivője.

Joe Boyd írta azt az ismertetőt is, amely az 1990 márciusában megjelent Blues for Transylvania című Muzsikás­lemez hátoldalán olvasható (az anyag idehaza Ősz az idő címmel egy évvel korábban látott napvilágot). Illusztrációként közzétett egy hevenyészett térképet Erdélyről, továbbá feltette a kérdést: miként éreznék magukat az amerikaiak, ha országukat az 1920 ­ as trianoni békeszerződésben foglaltakhoz hasonló arányban csonkították volna meg a szomszédos Mexikó javára. Boyd az erőteljesen szubjektív gondolatmenetével azt kívánta bemutatni a tengerentúli közönségnek, hogy milyen érzelmi töltettel készült a romániai forradalom évében rögzített album.

„1988–1989 ­ben zajlott Romániában a köznyelvben csak falurombolásnak nevezett »falurendezési terv«, amelyet a tömbökben élő magyar populáció szétzilálásának teljesen nyilvánvaló politikai szándékával indítottak el – emlékszik vissza Hamar Dániel erre az időszakra. – Boydtól tudom, hogy a borító miatt rögtön tiltakozott a román külképviselet, de persze semmit nem tudtak elérni a lemezcégnél.”

HOMMAGE À BARTÓK

1997 áprilisában a Barbican Centre ­beli koncerten már Porteleki László muzsikált velük, aki az egyik alapító, ifj. Csoóri Sándor távozását követően került a zenekarba. Az új hegedűs több szempontból szerencsés választásnak bizonyult: az urbánus értelmiségiekkel szemben falusi gyökerekkel rendelkezett, ott csillogott védjegyként a Téka együttes élén eltöltött tizennégy esztendeje, illetve azon kevesek egyike volt, akit maga közé fogadott az erdélyi zenekarok egyik legjelesebbike, a Palatkai Banda.

Porteleki csatlakozásával egyidejűleg a klasszikus zenei közegben nevelkedett első hegedűs, Sipos Mihály ízlése is nagyobb teret kapott, a Muzsikás zenéjében hangsúlyosabbá vált a bartóki „tiszta forrás”, és 1998­ban jelent meg a külföldön különösen frenetikus sikert arató Bartók album. A lemez révén az együttes a világ legpatinásabb koncerthelyszíneire juttatta el a magyar népzenét, amelynek inspiráló hatása jól érzékelhető a huszadik század első felének magyar műzenéjében is – gondoljunk csak Bartók, Kodály és Lajtha művészetére. Ezért volt áttörő erejű a Muzsikás 2008­ as meghívása Európa legfontosabb komolyzenei fesztiváljára, a BBC Promsra, melynek történetében először került népzene a programba. Mi több, az ötezer fős londoni Royal Albert Hallban az angolszász folkformációk mellett egyedül a Muzsikás játszott – magyar népzenét.

ÚJRA EGYÜTT A SZÍNPADON AZ ŐS-MUZSIKÁS

A Muzsikás az elsők között ismertette és szerettette meg a magyar népzenét a külföldi közönséggel, a világ számos komolyzenei helyszínén általuk szólalt meg elsőként magyar népzene. Nem véletlen hát, hogy idehaza – a népzenei revival mozgalomból elsőként – 1995­ben Liszt­ díjjal, 1999 ­ben pedig Kossuth­ díjjal ismerték el munkásságukat. 2008­ban első európai zenekarként a legrangosabb nemzetközi világzenei elismerést, a womex­ díjat is megkapták.

A jubileumi koncert egyfajta visszatekintés, hogy a maguk mögött hagyott fél évszázadban miként vették használatba az ősi hagyományokat, miként hozták létre – többekkel közösen – azt az urbánus

szórakozási formát, amit ma táncházként ismerünk. Az est során fellép az együttes két állandó népdalénekes partnere, a fiatal generációt reprezentáló Kacsó Hanga (a Fölszállott a páva televíziós népdalvetélkedő győztese) és az autentikus stílust képviselő, moldvai születésű, Prima Primissima díjas Petrás Mária. Csatlakozik hozzájuk a népzenében és a világzenében egyaránt otthonosan mozgó cimbalmos, Balogh Kálmán és a komolyzenei kitekintést adó zongoraművész, Fülei Balázs, illetve a nyíregyházi Pro Musica Leánykar. Emellett ott lesz a Muzsikás­produkciók évtizedek óta elmaradhatatlan néptáncos párja, Farkas Zoltán „Batyu” és Tóth Ildikó „Fecske”, akik azt hivatottak érzékeltetni, hogy egy hagyományos falusi közösségben a férfiak és nők kapcsolatában milyen jelentős szerepe volt a táncnak. Nem mindennapi élménynek ígérkezik, hogy néhány szám erejéig 1996 ­ os elválásuk óta először lép fel a zenekarral ifj. Csoóri Sándor, aki a Muzsikás első huszonhárom évének meghatározó figurája volt.

A szerző zenei szakíró; a Muzsikás történetét feldolgozó könyve 2013-ban, az együttes alapításának 40. évfordulóján jelent meg a Kossuth Kiadó gondozásában.

BUDAPEST LEGNAGYOBB TERASZA

Április 10. | 11.00

Müpa – Átrium MUZSIKÁS-NAP

Fellép többek közt: Paár Julcsi, Dresch Vonós Quartet, Zimber Ferenc, Szabó Dániel, Berka együttes

Házigazda: Berecz István

Szerkesztő: Porteleki László

Április 10. | 20.00

Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem MUZSIKÁS 50

Az együttes tagjai: Sipos Mihály – hegedű, citera, ének, Porteleki László – hegedű, koboz, tambura, ének, Éri Péter – brácsa, kontra, mandolin, furulyák, ének, Hamar Dániel –nagybőgő, gardon, dob, ének

Közreműködik: Kacsó Hanga, Petrás Mária –ének, ifj. Csoóri Sándor – hegedű, brácsa, Fülei Balázs – zongora, Balogh Kálmán – cimbalom, Berecz István, Farkas Zoltán „Batyu”, Tóth Ildikó – tánc, Pro Musica Leánykar (karigazgató: Szabó Dénes), az estre összeállított Muzsikás Fesztivál Táncegyüttes (művészeti vezető: Farkas Zoltán „Batyu”)

3 KONCERTTEREM

A Muzsikás és Sebestyén Márta, 1986 | Fotó: Szalay Béla / Fortepan

FÉNY AZ ALAGÚT VÉGÉN

MARK OLIVER EVERETT TÚLÉLÉSTÖRTÉNETE: AZ EELS

Az amerikai Eels együttes lemezeit hallgatva joggal merül fel bennünk a kérdés: vajon honnan ered a dalokat átható szomorúság? A válasz az E művésznéven ismert énekes­dalszerző, Mark Oliver Everett tragédiákkal övezett életútjában keresendő, amelyben a zene a túlélés és feldolgozás eszközévé vált. A populáris zene hírességei közül talán csak Roy Orbisont érte nála több csapás, kisebbfajta csoda tehát, hogy dalaiban felcsillan az életöröm is. Nagy István írása

Mark Oliver Everett 1963­ban született az usa­beli Virginia államban. Édesapja, Hugh Everett III a kvantumfizika neves teoretikusa volt (és már tizenkét évesen kérdést intézett Einsteinhez az univerzum felépítéséről), édesanyja pedig íróként és költőként alkotott. A kis Markot szülei egy garázsvásár során megajándékozták egy dobfelszereléssel, később pedig elkezdett gitározni és zongorázni is. Kamaszkora zűrösen alakult: kirúgták az iskolából, törvényt szegett – mindent a zenélésre és a zenére tett fel, aminek maradandó testi sérülését is köszönheti: a legendás Who együttes egyik koncertjéről lézerfény okozta szemkárosodással távozott. Nem sokkal később, mindössze 19 évesen szenvedte el élete első nagy tragédiáját, amikor felfedezte szívrohamban elhunyt édesapja holttestét.

LASSACSKÁN, DE KIVÁLÓ VIZEKET SZELVE

Everett első lemeze 1985­ben saját kiadású kazettán jelent meg Bad Dude in Love címmel, de nem keltett visszhangot. A következő, A Man Called E című albumot 1992­ben már egy nagy kiadó, a Polydor adta ki, a lemezről azonban egyedül a Hello Cruel World című dal aratott kisebbfajta sikert. És hiába jött össze egy előzenekari poszt

Tori Amos turnéján, az egy évvel későbbi, közönnyel fogadott Broken Toy Shop után kiadója menesztette Everettet. A szerencse viszont nem hagyta cserben: zenésztársaival, Butch­ csal és Tommy Walterrel megalapította az Eels nevű formációt, az akkoriban létrejött, Steven Spielberg és David Geffen nevéhez köthető DreamWorks pedig rögtön szerződést ajánlott nekik.

Fotó: Gus Black

Az Eels a mai napig Everett projektzenekaraként működik: zenésztársai néha a dalszerzésből is kiveszik részüket, de elsősorban a színpadon jutnak komolyabb szerephez. Az Eels nemcsak a rockegyüttesek funkcionális kereteibe nem illeszkedik, az elektronikát is magába olvasztó stílusának meghatározása is nehézkes – talán az art rock, indie és alternatív terminológiával lövünk legkevésbé mellé. Az 1996 ­ os debütalbumon, a Beautiful Freaksen már kiforrott hangzással találkozunk, és hogy a kiadó mennyire jót húzott E­ ék leszerződtetésével, azt a lemez brit Top 5­be jutása, a Novocaine for the Soul és a Susan’s House című dalok előkelő slágerlista­helyezései is jelzik.

TRAGÉDIÁK MENTÉN A MAGZATPÓZIG

Everett nővére, Elizabeth az album megjelenése után öngyilkosságot követett el, és az újabb tragédia alapjaiban határozta meg a második Eels­lemez, az 1998­ban kiadott Electro-Shock Blues hangulatvilágát. A stúdiómunkára egy további családtag elvesztésének előérzete is rányomta bélyegét: E édesanyja nem sokkal a lemez megjelenését követően gyógyíthatatlan betegségben hunyt el.

A két évvel későbbi Daisies of the Galaxy már jóval pozitívabb hangvételű lemez, akárcsak a 2001­ben John Parishsel rögzített, rockosabb világú Souljacker. Az album bemutatója egy héttel a szeptember 11­i terrortámadás utánra esett, amely újabb családi tragédiával keserítette meg Everett életét: légiutaskísérőként dolgozó unokatestvére, Jennifer a Pentagonba csapódott gépen teljesített szolgálatot.

E ezután rövid időre irányt váltott: MC Honky álnéven I Am the Messiah címmel adott ki tánclemezt, és kísérőzenét írt a Levity (Lebegés) című filmhez.

A 2003­ban megjelent, mindössze tíz nap alatt rögzített Shootenanny! kevésbé sikerült Eels­album, mint a korábbiak; a két évvel későbbi, másfél órás, 33 dalt tartalmazó Blinking Lights and Other Revelations viszont valódi opus magnum. Főművét Everett az élethez írt szerelmes levélnek szánta, és az album lelkesítő számai, például a Hey Man (Now You’re Really Living) című sláger hallatán ehhez nem is férhet kétség – az meg tényleg a hab a tortán, hogy a Going Fetal című dalban Tom Waits vendégeskedik.

ÚJ INSPIRÁCIÓ

A diszkográfiában ezután négyéves szünet következik, amely alatt Everett önéletrajzi könyvvel jelentkezett és részt vett az apja munkásságáról szóló dokumentumfilmben. Az Eels élén a 2009–2010 ­ben megjelent albumtrilógiával (Hombre Lobo, End Times, Tomorrow Morning) tért vissza, amelynek dalaiban ismét a melankólia került főszerepbe. Az Eels a 2010 ­ es években is aktív maradt: a 2013­ban kiadott Wonderful, Glorious jammelésekből született, az egy évvel későbbi The Cautionary Tales of Mark Oliver Everett című lemezzel pedig hosszú idő után ismét bejutottak a brit Top 10 ­ be. Everett ennek ellenére a visszavonulást fontolgatta, ám gyermeke

születése arra ösztönözte, hogy visszatérjen a dalok fabrikálásához. A 2018 ­ as The Deconstruction ennek köszönhetően optimistább hangvételű, míg a három évvel ezelőtt kiadott Earth to Dora újfent sötétebb vizekre evezett. E pedig továbbra sem adja fel: tavaly jelent meg az Eels tizennegyedik lemeze Extreme Witchcraft címmel, amely két évtized elteltével ismét John Parish produceri munkáját dicséri. Mivel a zenekar most jár először Magyarországon, a legutóbbi lemezről elhangzó dalok mellett joggal reménykedhetünk egy amolyan „best of” szettben. Mark Oliver Everett zenéjében a komorság felett tündökölnek a vidám pillanatok; élete bizonyság, hogy mindig van fény az alagút végén.

ÁPRILIS 7. | 10.00

Magyar Nemzeti Galéria

GULÁCSY

GULÁCSY LAJOS (1882–1932)

ÉLETMŰKIÁLLÍTÁSA

EGYIK SZEME ÁLMOKAT LÁTOTT, A MÁSIK A VALÓSÁGOT FIGYELTE

„Ó csodálatos / Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda” – e szavakkal emlékezik meg Juhász Gyula híres versében Gulácsy Lajos festőről. A lényegében autodidakta, végletekig érzékeny művésznek alig ötven, sűrű év adatott e földi létben, melynek utolsó évtizedeit javarészt elmegyógyintézetekben töltötte. Képzelt álomvilágot teremtett vásznain: a szürrealisztikus hangulatú, a preraffaeliták gondolatiságát követő festmények a képzeletbeli Nakonxipánba kalauzolják az ámuló utókort. Legfőbb ihletforrásait a középkor és a rokokó jelentették. Képei inkább hangulatokként, sejtésekként ragadhatók meg, befogadásukkor fontos eszközünk az intuíció. Nézzük csak meg a korabeli reakciókat: kortárs kritikusai szintén zenei és költői képekkel vélik körülírhatónak művészetét. Kifinomult enerváltság, izzó dekadencia, visszafogott érzékiség, misztikus szimbolizmus hatja át a vásznakat. A Magyar Nemzeti Galéria közel kétszáz művet felvonultató időszaki kiállítása nagyralátó célt teljesít, amikor a Gulácsy­narratíva újraalkotását kezdeményezi. A jól ismert főműveken kívül fotók, grafikák, vázlatok, kortárs reakciók teszik teljessé a tárlatot, mintegy igazolva a mester szavait: „Én csak félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli.”

A kiállítás megtekinthető április 7. és augusztus 27. között.

ÁPRILIS 16. | 19.30

Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

BARÁTI KRISTÓF, SANTTU-MATIAS ROUVALI ÉS A PHILHARMONIA ORCHESTRA

KÖZÖS NEVEZŐK

Nem könnyű olyan koncertprogramot alkotni, amely egyaránt megfelel a közönség és az előadók igényeinek, hogy a kritikusokról ne is beszéljünk: az elvárások gyakran csak a végtelenben, rosszabb esetben végtelenül indulatos megjegyzések formájában találkoznak. Akadnak azonban kivételek, mint most is: adott a világ egyik legjobb szimfonikus zenekara, a közel nyolc évtizede működő és hosszú múltja során folyamatosan megújuló londoni Philharmonia Orchestra – számos közönségbarát tevékenységük közül kiemelendő, hogy oldalukon ingyenesen letölthető hangmintagyűjteményt is találunk –, amely 2022 őszén második évadát nyitotta a kiváló finn karmesterrel, Santtu­Matias Rouvalival. A Göteborgi Szimfonikus Zenekar jelenlegi és a Tamperei Filharmonikus Zenekar idén leköszönő vezető karmestere honfitársát, Esa­Pekka Salonent váltotta a brit zenekar első dirigensi posztján. Az est szólistája Baráti Kristóf hegedűművész, aki nem véletlenül nyerte el a Bartók–Pásztory­díjat, erről meg is bizonyosodhatunk a koncert folyamán. A műsoron szereplő három darab egyike ugyanis Bartók Béla 1. hegedűversenye: ez az a szeceszsziósan dekadens versenymű, amely Bartók életében soha nem hangzott el. Igazi, Nyáry Krisztián tollára kívánkozó történet a Bartók és Geyer Stefi hegedűművész közötti viszonzatlan szerelmi szál, s ennek egyik lenyomata az 1907–1908­ban keletkezett hegedűverseny, amelynek fiókban őrzött titkát Geyer nem sokkal 1956ban bekövetkezett halála előtt fedte csak fel. Ebben hallható először a Geyer Stefi­motívum (d–fisz–a–cisz), amely több későbbi Bartók­műben (még az 1939 ­es Divertimentóban is) felfedezhető. Hogy Beethoven és Sibelius között a majd egy évszázadnyi korkülönbség ellenére folyamatosan keressük a párhuzamokat, talán nem véletlen: Beethoven 3. Leonóra-nyitánya és Sibelius 5. szimfóniája esetében a közös nevezőt a két alkotó évekig tartó küzdelme, aprólékos munkája jelenti. Átdolgozások sora kellett, hogy két olyan mestermű szülessen, amely ma is ugyanolyan elragadtatást képes kiváltani, mint annak idején a kortársakból.

ÁPRILIS 7. | 19.30

Pesti Vigadó – Díszterem

VASHEGYI GYÖRGY, AZ ORFEO

ZENEKAR ÉS A PURCELL KÓRUS

EGY MAKULÁTLAN PASSIÓ ÚJBÓLI RAGYOGÁSA

Vashegyi György Liszt Ferenc­ díjas karmester a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar alapítója és vezetője, 2022 óta a Nemzeti Filharmonikusok főigazgatója, mellette a Zeneakadémia egyetemi docense. Ha viszont az öltöny mögé nézünk, akkor Magyarország egyik legeltökéltebb régizene ­kutatója tűnik fel, akinek fő szakterülete a barokk muzsika. Szinte már csak a rizsporos paróka hiányzik, hiszen előadta együtteseivel Joseph Haydn valamennyi London előtt keletkezett szimfóniáját, összes miséjét és német nyelvű oratóriumát. Legújabb izgalmas vállalkozása a termékeny német komponista, Gottfried Heinrich Stölzel körül forog, aki a maga idejében legalább annyira népszerű volt, mint kortársa, Bach, sőt maga Johann Sebastian is kifejezetten nagyra tartotta őt. Műveinek jelentős része sajnos elveszett: ezért is megy revelációszámba Stölzel 1727­ben írt passiójának – amely a keresztségben a Jézus, a jó pásztor, aki szenved és meghal az elveszett bárányokért címet kapta – bemutatója. Stölzel műve közel három évszázadon át pihent előadatlanul egy berlini könyvtárban, és eddig mindössze egyszer adták elő –természetesen Vashegyi György és együttesei. A partitúrából készült előadási anyag közreadója a Purcell Kórussal és az Orfeo Zenekarral szorosan együttműködő zeneszerző, Gyöngyösi Levente, a mű szövegét Illényi Péter és Mészáros Péter gondozta.

ÁPRILIS 9. | 19.30

Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

MAGYAR ÁLLAMI NÉPI EGYÜTTES: KIVIRÁGZOTT KERESZTFÁJA

TÁNCJÁTÉK HÚSVÉT ÜNNEPÉRE

A KERESZT JEGYÉBEN

A hamvazószerdától pünkösdvasárnapig tartó húsvéti ünnepkör centrumában húsvétvasárnap, Jézus Krisztus feltámadásának ünnepe, a kereszténység legfontosabb jeles napja áll. A mai urbánus ember ugyan hajlamos megfeledkezni róla, de a paraszti hagyomány tavaszi szokásrendje zavarba ejtő gazdagságú kultúrkincs. Ha pedig ráadásképp e tradíciók mellé odahelyezzük az egyház által gyakorolt liturgikus szokásokat, új összefüggésekre is rácsodálkozhatunk. Ebben lesz segítségünkre Mihályi Gábor és a Magyar Állami Népi Együttes színpompás, zenés­táncos kavalkádja, a Kivirágzott keresztfája című összeállítás. Igazi többgenerációs összművészeti esemény ez, amiben a máne tánckarán és zenekarán kívül többek között a Szent Efrém Férfikar, illetve több iskola énekes és táncos növendékei is színre lépnek. Az est nem korlátozódik a különböző, húsvétot megelőző és azt követő szokások újrajátszására: a több mint száz résztvevővel készült produkció bevallottan a húsvéti ünnepkör üzenetét kívánja látványos, egységes gondolatiságú színpadi tablókban közvetíteni a néző felé. A tánctradíciók megjelenítését gazdagítja a változatos zenei világ: a szokásénekek, archaikus népi imádságok, a vallásos népi dallamok, illetve a római katolikus, református és görögkatolikus egyházi énekek harmonikusan fonódnak egymásba.

Gulácsy Lajos: Varázslat (A varázsló kertje), 1906–1907 © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

Santtu­ Matias Rouvali | Fotó: Catherine Garcia

Vashegyi György | Fotó: Kotschy Gábor / Müpa

Kivirágzott keresztfája | Fotó: Valuska Gábor / Müpa

AMIT MÉG NEM LÁTTÁL

VILÁGZENE ÉS ZENÉS FILMEK A BUDAPEST RITMÓN

A Budapest Ritmót a 2015­ben Budapesten megrendezett womex sikere nyomán alapították, azóta Közép­Európa egyik legjelentősebb világzenei fesztiváljává vált. Ezúttal is olyat kínál, amit máshol nem lehetne egyben megtapasztalni: felfedezésre váró előadókat, frissítő hatású koncertélményeket, egyedi filmprogramot és konferenciát. Április 12. és 15. között Izlandtól Kubáig, a Balkántól Ciprusig, Emilíana Torrinitől a Fanfara Stationön át a Tamikrestig az etnoszíntér legjobb zenekarai és szólistái zökkentenek ki a hétköznapokból. Az események sorát a rituális erejű zenéjével hírnevet szerzett egyiptomi Mazaher koncertje nyitja. Dömötör Endre írása

A Budapest Ritmo programján megtalálhatók az új élményeket és felfedezéseket kínáló showcasefellépések, a közös élményt nyújtó nagykoncertek, teret biztosít a zenés mozinak és a szakmai találkozásoknak is, valamint hozzájárul a szcéna körforgásához itthon és tágabb környezetünkben egyaránt. Magyarországra hozza a világzenét, és néhány budapesti helyszínre vetíti ki azt, ami jelen pillanatban aktuális és izgalmas a tradíciókra épülő, azokat mozgásba lendítő zenék világában. Egyszóval: ritmust ad az életünknek.

LÉLEKTISZTÍTÓ RITUÁLÉ A MAZAHER KONCERTJÉN

Egészen különleges élmény átélni a több száz éves hagyományra visszatekintő egyiptomi zar zenét, amelyben a nőké a főszerep. A kelet­ afrikai eredetű, a lélek megtisztulását, megbékélését elősegítő zenei tradíció leginkább Egyiptomban virágzott, ott pedig a Mazaher és annak női tagjai, Um Sameh, Um Hassan és Nour El Sabah a műfaj utolsó élő előadói közé tartoznak. A Mazaher a zar hagyomány számos ágában járatos, ezek között van olyan, ami rendkívül

hatásos: úgy tartják, a szellemek megnyugtatását elősegítő dobzene ritmusa akár transzszerű állapotot is képes előidézni az arra fogékony hallgatókban. Az együttes fellépései nemcsak egyszerű koncertek, hanem a rituáléba is betekintést nyújtanak – átfogó élményben, a lélek legmélyére ható zenében lesz tehát részünk. Fellépésük előtt a Mazaher tagjai hangszeres workshopot is tartanak a Magyar Zene Házában, a két program között pedig a szintén szakrális dimenziókban járatos, Saïd Tichiti által alapított Tariqa mutatja be az ősi transzzenei formát, a marokkói gnawát.

SZTÁROK, NAGY FELFEDEZÉSEK

Természetesen számos más felfedezés is vár ránk, és itt nem csak a showcase ­ nap friss formációit tartalmazó programra gondolunk. Emilíana Torrini izlandi csodaénekest már jól ismerhetjük, de nem arról az oldaláról, amelyet a Ritmón láthatunk majd: a The Colorist Orchestra filmszerű hangszereléssel gazdagítja folkos­ popos klasszikusait, és bemutatják Racing the Storm című, idén megjelent közös albumukat is. Újrafelfedezés lehet a jól ismert sivatagi bluesnagyágyú, a Tamikrest fellépése is, hiszen legutóbbi lemezeik egyre táguló zenei horizontot mutatnak, a Fanfara Station pedig őrületes észak­ afrikai, közel ­ keleti, európai bulimixtúrát ígér.

De lesz itt örömzene a Bécsben élő számtalan diaszpórától (Vienna Acoustic Diaries), román lăutar muzsika (Corina Sîrghi & Taraful Jean Americanu), lengyel–ukrán hagyományok keresztezése (DagaDana), dalmát klapa (Klapa Ošjak), kubai a cappella szextett (Vocal Sampling), vala mint pszichedelikus folk a ciprusi Monsieur Doumani és a hazai Óperentzia együttműködésében. Hallhatunk továbbá történeteket és hegedűmuzsikát egy parányi balti ­tengeri szigeten lezajlott észt kultúramentő projekt gyűjtéséből (Sounds and Stories from Ruhnu Island), katalán jazzt (Magalí Saré és Manel Fortiá), fergeteges dj ­ szetteket és egy meglepetéskollaborációt is. Nem beszélve a feltörekvő előadókat bemutató csütörtöki showcase ­ napról, ahol a bolgár etnojazz (Jazzanitza) és a macedón hagyományok (Zarina Prvasevda) mellett hazai oldalról az Amaro Duhót, az Ephemere ­t, a Koszikát és a BudaPesme duót fedezhetjük fel magunknak.

A rendező szerint a Klapa Ošjak „a dalmát polifónia Buena Vista Social Clubja”, igazi legendák, akik több mint fél évszázad alatt bejárták a világot, de ma is ugyanannál a korčulai asztalnál gyűlnek össze énekelni, amely köré egyikük nagyapja először leültette őket. „A velük készült film egy nyolcrészes sorozat nyitódarabja. Ezt forgattuk le először, és utána már végig azt a hangulatot kerestük, amit azokon a dalmát estéken megtapasztaltunk” – teszi hozzá Weyer. A Tamikrest­koncert mellé is kapunk lebilincselő moziélményt a zenekarról, egy remek életrajzi filmet Cesária Évoráról, észt játékfilmet a szetu nyelvjárást képviselő, 1933­ban elhunyt énekesnőről, Hilana Taarkáról, illetve egy erős üzenetet hordozó, iráni énekesnőkről szóló dokumentumfilmet.

KÖZÉP-EURÓPA RITMUSA

A Ritmo jelentős szakmai konferencia is egyben, ráadásul a szervező Hangvető révén az eseményhez csatlakozik a Kreatív Európa égisze alatt létrehozott upbeat program is, amellyel az európai világzenei showcase ­fesztiválok a feltörekvő előadókat kívánják támogatni. „Az utóbbi öt évben azon dolgoztunk, hogy infrastruktúrát teremtsünk az immár három évtizede létező világzenének, és a fiatalkorát lezárva vigyük át a műfajt a felnőttkorba. Az első hivatalos európai hálózat létrehozása ennek a folyamatnak fontos lépése, amelynek eredményét végső soron a produkciókon lehet majd megtapasztalni” – mondja Weyer Balázs.

Akár a szakmai ismereteink felfrissítése vagy új előadók felfedezése a cél, akár rég látott kedvenceink koncertjein kapcsolódnánk ki, vagy egyedülálló filmélményre vágyunk, a Budapest Ritmo tökéletes választásnak ígérkezik.

DALLAMOK A FILMTEKERCSEN

Szinte hagyományt teremtett a Budapest Ritmo avval is, hogy saját gyártású zenés filmeket is bemutat. A rendhagyó Ritmo ­filmek sorát gyarapítja a veni és Regős Ábel alkotása, amelyben Szász Veronika népdalokat elektronikával és jazzel összeboronáló zenei világát Regős Ábel fanyar, experimentális filmnyelvén keresztül láthatjuk új szemszögből. Szintén friss alkotás a fesztivál alapítója, Weyer Balázs rendezte film (A dallamok, akik vagyunk – klapa), amely a dalmát polifonikus éneklés hagyományába vezet be élményszerűen.

Április 12–15.

Magyar Zene Háza / Szimpla Kert

Akvárium Klub / Toldi mozi

BUDAPEST RITMO

Elavulhat­e a mesékben rejlő tanulság? Szükség van­e toposzok modernizálására? Mit értenek meg a gyerekek egy százéves történetből, a rég keletkezett népmesékből? A kérdések mögött felsejlik a dilemma: hogyan vélekedünk mi magunk gyerekkori meséinkről, ha egynémelyiktől mégis igyekeznénk megóvni utódainkat? Csengery Dániel Holle anyó című gyermekoperájának bemutatója kapcsán három olyan kortárs meseíró segítségével jártuk körül e fontos kérdéseket, akiknek gyakorló szülőként is rálátásuk van a témára. Dániel Andrással, Fenyvesi Orsolyával és Harcos Bálinttal a klasszikus mesék örök érvényű mondanivalójáról és arról is beszélgettünk, miként hasznosítják ezeket az értékeket saját munkáikban. Borbély Zsuzsa írása

A MESÉK EGY ÉLETRE FELVÉRTEZNEK BENNÜNKET

KLASSZIKUS OLVASMÁNYAINK ÉS A VELÜK KAPCSOLATOS TÉVHITEK

Jacob és Wilhelm Grimm 1812 és 1857 között hét (egyre bővebb) kiadást megélt mesegyűjteménye, a Gyermek- és családi mesék első teljes magyar nyelvű közreadását 1989 ­ben vehették kézbe a hazai olvasók Adamik Lajos és Márton László szöveghű fordításával. A 211 meséből álló antológia egyik közismert darabja Holle anyó története, ezen alapszik a Müpa 2020 ­ as Zeneműpályázatán díjat nyert gyermekopera is. De vajon szólhat­ e egy kétszáz esztendeje feljegyzett történet a mai gyerekközönséghez?

TÉNYLEG NEM FÉLÜNK A FARKASTÓL?

Okoz­ e maradandó traumát a gyermek olvasónak a boszorkány kemencébe vetése vagy a kis hableány tajtékká omlása? Ma már tudjuk, hogy a népmesék alapvetően a felnőtt közönség szórakoztatására és okulására szolgáltak, illetve Andersen és a Grimm fivérek sem csak a kicsiknek szánták műveiket. Hogy a mesék félelmetessége miatti aggályok mennyire nem új keletűek, arra jó példa, hogy már Bruno Bettelheim is külön fejezetben igyekezett megnyugtatni a szülőket A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című, 1976 ­ban megjelent munkájában. Az osztrák származású gyermekpszichológus kifejezetten üdvözítőnek tartotta, hogy a gyermek történetek, mesék formájában is találkozzon a mindennapok árnyoldalával. A szörnyek, démonok és más rémisztő figurák ugyanis elősegítik, hogy megélhesse a természetszerűleg benne lakozó agressziót, dühöt és félelmet, miközben mintát is kap negatív érzései kezeléséhez. Bettelheim rámutat, hogy a gyermek elméjébe nem a mesék hatására kerülnek a pusztító, durva vagy épp szorongató gondolatok, hanem a tudattalan révén mindig is jelen voltak. A feloldásukhoz szükséges értelmezési képesség azonban ebben a korban még hiányzik. Ha gyermekünknek kizárólag az élet kellemes dolgairól mesélünk, akkor ezzel hatalmas feszültséget keltünk benne, hiszen negatív érzéseivel magára marad. Azt gondolhatja, hogy vele van a baj, azaz: ő a szörnyeteg. A mese „a gyerek valóságos lelki és érzelmi színvonalán fejti ki hatását” – foglalta össze véleményét Bettelheim.

SZELEKTÍV FIGYELEM ÉS BIZALOM

Bettelheim nézetét osztja Boldizsár Ildikó meseterapeuta és számos gyerekeknek szóló könyv szerzője, aki a Fideliónak adott interjújában azt hangsúlyozta, hogy a kicsik csak a számukra izgalmas dolgokat ragadják meg a történetekből, nem találják érdekesnek azt, amihez nincs közük. „Az a lényeg, hogy mintákat mutassunk nekik, ők pedig majd kiválasztják azt, amit a magukénak éreznek” – vélekedett. Ő is felhívta a figyelmet a történetek végén kínált megoldás fontosságára, ami azzal a bizalommal vértezi fel a kis mesehallgatókat, hogy létezik megoldás az élet kihívásaira, azaz reményt és mintát kapnak.

„A gyerekek számára ezekben nincsen durvaság, számukra igazságtétel van” – mondja

Fenyvesi Orsolya meseíró és költő, az Ősvarázserdő szerzője. A világszép Nádszál kisasszony története kapcsán fölidézi, hogy a gyerekkori emlékeihez képest brutálisnak ható részletek fölött lánya ugyanúgy elsiklott, ahogy annak idején ő is. Ugyanakkor dédnagymamái elvesztésének megértésében sokat segítettek akkor még csak néhány éves lányának a mesék. „A szimbolikus tartalom előre felkészíti őket arra, amivel feltétlen szembesülnek majd az életük során. Ráadásul ezek a mesék úgy mutatnak be nehéz témákat – mint a betegség vagy a halál –, hogy az a gyerekek számára még éppen megemészthető legyen.”

Otto Kubel: A libapásztorlány (akvarell), illusztráció a Grimm testvérek meséjéhez (1920 körül) | Fotó: Mayfair Gallery

MIT IS MONDTÁL?!

A klasszikus mesékben felbukkanó régies, ízes kifejezések Fenyvesi Orsolya szerint segíthetnek a gyereknek a későbbi, akár kötelező olvasmányok értelmezésében, a múltba helyezkedésben is. A gyerekek nem akadnak fenn azon, hogy nem értenek bizonyos szavakat – a jelentés „megszületik” bennük. Ebből a szempontból nincs jelentős távolság a szerzők nyelvi leleményei és a népmesék ritkán hallott szavai között.

Dániel András író ­illusztrátor, többek közt a Kuflik és a Kicsibácsi és Kicsinéni szerzője nemcsak a szóalkotás szabadságával él, hanem a használatból mára kikopott kifejezéseket is újjáéleszt, így közelíti meséi modern világát a klasszikusokhoz. A Kuflik egyik kalandjában olvasható csalitos szó jelentését például a szövegkörnyezetből is könnyedén kikövetkeztethetik a fiatal olvasók.

A Kuflik szerzőjét a nyelvi kreativitás mellett a hagyományostól eltérő mesei narratíva is foglalkoztatja: olykor idézetszerűen, vagy éppen ironikusan, parodizálva használja fel klasszikus történetek jól ismert fordulatait, amelyek ezáltal többletjelentéshez is jutnak. „A hagyomány megkerülhetetlen, másrészt lehet és érdemes is szabadon használni. Szerintem a tradíciónak is jót tesz, ha élő marad” – teszi hozzá Dániel András, aki szerint a kiskori olvasmányok, a népmesék és Lázár Ervin nyelvi világa rétegződött emlékek formájában bennünk élnek, és az alkotás során öntudatlanul megjelennek az írók mondataiban.

AMI ISMERŐS, AZ KAPASZKODÓT NYÚJT

A régi meséket segít közelebb hozni a gyerekekhez – egyúttal a felnőttek értelmezését is megújítja –, ha kortárs grafikát adunk kísérőül. „A gyermeki fantáziában nagyon meghatározó a vizualitás. Mindannyian jól emlékszünk a számunkra fontos könyvek rajzaira” – idézi fel Fenyvesi Orsolya.

Akár egy művön belül is találkozhat két korszak, ahogy azt Harcos Bálint költő, író A boszorkánycica című kötetében is láthatjuk. Miközben a szerző a várkastélybeli helyszínnel és a klasszikus fordulatokkal (mint például a három próbatétel) egyértelműen támaszkodik a Grimm­mesék világára, nyelvezete mégis mai. Utóbbi törekvésében támogatta illusztrátora, Bognár Éva Katinka is: hűtőszekrényt rajzolt a boszi házába, ajtaján post­it cédulákkal, amik arra emlékeztették a vasorrút, hogy miket kell bevásárolnia. „Ő lényegében ugyanazt hajtotta végre a könyv képi világában, amit én a szövegében, amikor mai szlenget használtam, például az egyik vagány macskaszereplő megszólalásainál” – magyarázza Harcos Bálint.

A MESE TANULSÁGA, ÉS AMI MÖGÖTTE REJLIK

MITŐL LESZ KLASSZIKUS A MESE?

A mesék definíciójának, kategorizálásának kérdéseiről a modern mesekutatás egyik atyja, Vlagyimir Propp ír részletesen

A mese morfológiája című 1928­ as kötetében. A szovjet­ orosz folklorista volt az első tudós, aki hazája népmeséit elemezve meghatározta, hogy azok milyen elemi alkotórészekből épülnek fel. Az általa megalapozott rendszer kritériumait átvéve cikkünkben klasszikus mese alatt mi is a népmeséket, a Grimm fivérek és Hans Christian Andersen munkáit, továbbá azokat a régmúltban keletkezett magyar és külföldi műmeséket értjük, amelyek kanonizálódtak a gyerekirodalomban, közismertek, és a mai napig jelentős olvasótáborral rendelkeznek.

Azt Bettelheim is elismerte, hogy a népmesék világa látszólag nehezen illeszkedik a modern életkörülményekhez, azonban úgy vélte, az ember belső problémáinak természete ennél jóval általánosabb, ezért megértésükhöz nagyon sok segítséget nyújtanak a régmúltban gyökerező fabulák. A klasszikus történetek valódi hatóereje ugyanis mélyen a cselekmény alatt rejlik.

Boldizsár Ildikó Hamupipőke Facebook-profilja című kötetének egyik esettanulmánya Holle anyó történetére hivatkozik, amelynek mindenki által ismert példázata szorgalomra int, és azt hirdeti, hogy a jó méltó jutalomban, a rossz pedig megérdemelt büntetésben részesül. A meseterapeuta szerint azonban a sztorit felfoghatjuk életválság­meseként is, amelyben a leány kezét saját „életfonala” vágja meg, az elveszett orsó megkeresésére a kútba ugró hajadon pedig valójában önnön lelke mélyébe száll le. Mielőtt visszatérne a valódi életébe, a próbatételek során megtanulja kézbe venni a sorsát, és amikor úgy felrázza a dunnákat, hogy csak úgy száll belőlük a pihe és a hó, azzal igazándiból az örömre való képességét fedezi fel.

A kút, Holle anyó égi birodalma tehát az önmegismerés színtere, a mostohatestvér pedig nem restsége miatt érdemli ki büntetését, hanem azért, mert saját útja helyett a főhősét próbálja meg követni.

„Amikor egy­egy történet magával ragad, a benne levő szimbolika anélkül is dolgozik bennünk, hogy kimondanánk ezeket a nagy igazságokat. És ez sokkal fontosabb, mint a szájbarágós, készen kapott tanulságok – teszi hozzá Fenyvesi Orsolya. – A mesék igazsága egy életre felvértezheti a gyereket erkölcsi iránytűvel, morális érzékkel.”

AHOL BÁRMI MEGTÖRTÉNHET

Egy történetet nem azért érzünk magunkénak, mert a körülményei azonosak a mieinkkel. Ahogy e cikk szerzője gyerekként szívesen bújt volna a Svédországot Márton lúd nyakán bejáró Nils Holgersson bőrébe, úgy Harcos Bálint Harisnyás Pippi kalandjaiba vetette bele magát hasonló átéléssel. Ilyenkor a kaland az elsődleges, és az események sodrában a gyerekek főként azzal a szereplővel szeretnek azonosulni, aki a cselekmény középpontjában áll, aki hősiesen kiállja a próbákat, fejtörőket old meg vagy épp túljár az üldözői eszén. Harcos Bálint tapasztalata szerint sokszor az előítéleteik vezetik a szülőket, amikor gyereküknek kizárólag „lányosnak”, avagy „fiúsnak” tartott mesekönyvekből olvasnak fel.

„Egy valódi mű nem közvetít bármiféle üzenetet önmagán kívül – ő maga az üzenet. Számomra azért is fontos a gyerekirodalom, mert a művészet szabadsága és anarchiája találkozik benne a gyerekek energiájával és autonómiájával” – vallja Harcos Bálint. Legyenek akár klasszikusok vagy modernek, a mesék nyújtotta élmények közül a legfontosabb, amivel mindannyian meg szeretnénk ismertetni gyermekeinket: a szabadság érzése.

pesti vigadó

KÖZPONTBAN A MŰVÉSZET

Április 15. | 11.00

Április 16. | 11.00 és 15.00

Müpa – Fesztivál Színház

CSENGERY DÁNIEL: HOLLE ANYÓ –BEMUTATÓ

Előadja: Süle Dalma, Mester Viktória, Meláth

Andrea, Kőszegi Ákos

Közreműködik: Budapesti Vonósok, Badora Dance Company

Vezényel: Jankó Zsolt

Librettó: Kiss Viktória

Dramaturg: Tóth Kata

Látvány: madár

Díszlet, jelmez: Kovács Yvette Alida

Koreográfus: Barta Dóra

Rendező: Szemenyei János

Kovács Yvette Alida jelmeztervei a Holle anyó című gyermekopera táncosai részére

3. évfolyam, 2023. március–április

A Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek ingyenes kiadványa

Kiadja a Müpa megbízásából a Papageno Consulting Kft.

Alapító:

Müpa Budapest Nonprofit Kft. Káel Csaba vezérigazgató

Felelős kiadó:

A Papageno Consulting Kft. ügyvezetője

E­mail: szerkesztoseg@papageno.hu

Főszerkesztő:

Németh Marcell

Kiadványmenedzser: Lukács Bernadett

A kiadványban közreműködtek:

Bihari Balázs, Borbély Zsuzsa, Csabai Máté, Dömötör Endre, Hacsek Zsófia, Jászay Tamás, Jávorszky Béla Szilárd, Merényi Péter, Nagy István, Németh Zsombor, Rónai András, Tóth Endre

Nyomdai kivitelezés: Pátria Nyomda Zrt. Orgován Katalin vezérigazgató

Megjelent 6000 példányban

A szerkesztés lezárult: 2023. március 3­ án

A szervezők a szereplő ­ és műsorváltoztatás jogát fenntartják.

Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek 2023. március 31. – április 16.

bartoktavasz.hu

E­mail: info@bartoktavasz.hu

Telefon: +36 1 555 3000