Bartók Tavasz Magazin 2024

ÉLMÉ

Minden tekintetben.

KEDVES ZENERAJONGÓK!

254 évvel Beethoven születése után zongoraművei még mindig csodálatos, zegzugos útvesztőt jelentenek, egy olyan hatalmas területet, amelyen élvezettel barangolok nap nap után, mindig új távlatokat fedezve fel. Amikor Beethoven zenéjének tükrében nézem pályámat – és ez magától értetődő, hiszen Beethoven jelenti zenei gondolkodásom középpontját –, elsősorban azt látom, mennyivel több szabadsághoz juttatott életének és műveinek tanulmányozása.

Zongoraversenyeit Beethoven elsősorban az úgynevezett akadémiákon való sikeres előadásra szánta, és a negyedik concertóig maga is játszotta el őket. Különösen mulattat a harmadik zongoraverseny előadásáról szóló kritika: „Kevésbé sikerült a következő, c-moll zongoraverseny, amelyet még az egyébként kiváló zongoristaként ismert v. B. úr sem adott elő a közönség teljes megelégedésére.” Megnyugtató, hogy Beethoven nem hagyta magát elriasztani az ilyen kritikus hangoktól, és továbbra is inspirálta a bécsi közönséget.

Feltűnő azonban, hogy Beethoven az ötödik zongoraverseny befejezése után tizenkilenc évig tartózkodott attól, hogy újabb művet írjon ebben a műfajban. Lehet, hogy a szimfóniával összevetve ezt a formát egyszerűen már nem látta alkalmasnak a hangzásról alkotott forradalmi elképzelései megjelenítésére? Ettől kezdve inkább vonósnégyeseiben és kései szonátáiban adott hangot megalkuvást nem ismerő radikalizmusának, illetve olyan zongoraművekben, mint a Diabelli-variációk. A késői, szólózongorára írt darabokat a bécsi amatőr zenészek többsége már nem tudta eljátszani, és a hivatásosok is sokáig kerülték őket a koncertpódiumon.

Bartók is feszegette a határokat, és továbbfejlesztette a zongorát mint szólóhangszert, új hangszíneket és ütőselemeket bízva rá. Maga is kiváló zongorista volt, akit csodálok. A saját zenegyűjteményemben Bartók összes zongoraműve megtalálható, minden, amit a hangszerre írt. Bartók egyik eredeti, kézzel írott levelét is magaménak mondhatom, ami nagy inspirációt jelent számomra.

Mellette bécsi otthonomban lévő zongorámon Beethoven mellszobra áll. Valahányszor a zongorához ülök, ránézek erre az emberre, aki olyan közel áll hozzám, nézem vad tekintetét, bozontos haját, kíváncsi szemét – és csendben megköszönöm neki, hogy oly sokáig hallgatott engem, és megértette a művei közt kalandozó ember megpróbáltatásait és hányattatásait. Ludwig van Beethoven zenéje egész életemet végigkísérte. Aligha lehet véletlen, hogy ötödik zongoraversenye budapesti bemutatkozásomkor is műsoron volt, 1976 márciusában a Zeneakadémián, ahol Borbély Gyula vezényelte a Nemzeti Filharmonikusokat.

Alig várom, hogy találkozzunk, kedves Fesztiválközönség, és hogy az idei Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Heteken a Nemzeti Filharmonikusokkal együtt járjuk be Beethoven zongoraversenyeinek világát.

Rudolf Buchbinder

Fotó: Marco Borggreve

„A

„Mit tegyünk, ha egyszer a legjobb fényképeket rendre magyarok készítik?”

Magyar fotóművészek Amerikában (1914–1989)

„Az

Kertész Moholy-Nagy Capa...

MAGYAR FOTÓMŰVÉSZEK

AMERIKÁBAN (1914–1989)

A kiállítás a Virginia Museum of Fine Artsszal együttműködve valósult meg

Főtámogató:

Médiatámogatók: Partner: Együttműködő partnerek: Kiemelt támogató:

szepmuveszeti.hu

SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM

1146 Budapest, Dózsa György út 41.

NEMZETI TÁNCSZÍNHÁZ

1024 Budapest, Kis Rókus utca 16–20.

TOLDI MOZI

1054 Budapest, Bajcsy­Zsilinszky út 36–38.

MAGYAR NEMZETI GALÉRIA

1014 Budapest, Szent György tér 2.

AKVÁRIUM KLUB

1051 Budapest, Erzsébet tér 12.

ZENEAKADÉMIA

1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 8.

SZIMPLA KERT

1075 Budapest, Kazinczy utca 14.

MAGYAR ZENE HÁZA

1146 Budapest, Olof Palme sétány 3.

MOMKULT

1124 Budapest, Csörsz utca 18.

ERKEL SZÍNHÁZ

1087 Budapest, II. János Pál pápa tér 30.

BUDAPEST MUSIC CENTER

1093 Budapest, Mátyás utca 8.

MÜPA

1095 Budapest, Komor Marcell utca 1.

LUDWIG MÚZEUM –KORTÁRS MŰVÉSZETI MÚZEUM

1095 Budapest, Komor Marcell utca 1.

PROGRAMOK MŰFAJI BONTÁSBAN

KIÁLLÍTÁS

04. 05– Kertész, Moholy-Nagy, Capa... Magyar fotóművészek Amerikában (1914–1989)

04. 09– A bábu megszólal

Anna Margit (1913–1991) életmű­kiállítása

04. 14– Till Brönner: Identitás – Európai látkép

TÁNC

04. 05. és 06. Les Ballets de Monte-Carlo: Hamupipőke

04. 06. és 07. Duna Művészegyüttes: Székelykapu

04. 10. és 11. FrenÁk Társulat: CrAzy_RunnErs / Parad_Is_E

JAZZ

04. 05. Karosi Júlia | Ingrid Jensen | Kristjan Randalu

04. 08. Samara Joy

FILM

04. 12–13. Budapest Ritmo filmprogram

CROSSOVER

04. 08. Söndörgő | Kelemen Kvartett

04. 10. Electric Fields

KÖNNYŰZENE

04. 06. Ryoji Ikeda: Ultratronics

04. 07. Spiritualized

KOMOLYZENE

04. 06. és 07. Rudolf Buchbinder és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar

04. 08. Balog József zongorakoncertje

04. 11. Énekek éneke

04. 14. Tan Dun: Buddha Passion

VILÁGZENE

04. 09. Tiszta forrás

04. 11–13. Budapest Ritmo

IRODALOM

04. 11. A költészet napja

BARTÓKESSZENCIA 10 TÉTELBEN

TÍZ DOLOG, AMIT ÉRDEMES TUDNI BARTÓK BÉLÁRÓL

A himlőoltás következményeként három hónapos korától egész testét évekig kiütések borították. A hosszan tartó betegeskedés miatt már kétéves is elmúlt, amikor beszélni kezdett.

Szülei révén hamar kapcsolatba került a zenével. Apja csellózott, anyja zongorát tanított, ő volt Bartók első zongoratanára is.

Első szerzeményeit kilencévesen írta, előadóként és zeneszerzőként tizenegy évesen debütált A Duna folyásával

Első nagyobb lélegzetű művét, a Kossuth-szimfóniát 1904­ben mutatta be itthon és külföldön. Kacsóh Pongrác a Zenevilágban megjelent kritikájában ezt írta róla: „Bartók Béla nagyszabású, elsőrangú tehetség, fényes zenei zseni, Liszt Ferenc szimfonikus talentumának egyenes örököse –az első tiszta, magyar szimfonikus.”

Bartók Béla a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára bázeli ősbemutatója után, 1937. január 21­én

Pályafutására az 1905­ös év volt a legnagyobb hatással. Kodály Zoltánnal ebben az évben lettek barátok, majd járták be együtt a magyarországi falvakat, hogy felkutassák a hazai népdalkincset. Bartók felismerte, hogy nem népdalokat kell feldolgozni, hanem olyan zenét kell írni, amely mintha népzene lenne, de valójában költött muzsika. Ennek csúcsteljesítménye A kékszakállú herceg vára (1911) című egyfelvonásos operája, amit kezdetben a szakma játszhatatlannak minősített.

Kodály Bartókról: „Valahányszor előadják egy művét, egy percre Magyarországra is gondolnak, ha nem többet, annyit, mégsem lehet egy utolsó ország, ahol ilyesmi megterem.”

Második színpadi műve, A fából faragott királyfi (1917) osztatlan sikert aratott. A mű bemutatását követően vált Bartók előadóművészként és zeneszerzőként is világszerte ismertté.

A Zeneakadémiát, ahol évekig tanított, Péter fia elmondása szerint „csúnya helynek” nevezte. Ennek oka az volt, hogy Bartók valójában nem szeretett „kezdőkkel” foglalkozni, úgy érezte, ez időt vesz el a népzenegyűjtéstől. Ennek ellenére mindkét felesége –Ziegler Márta (1909) és Pásztory Ditta (1923) is – a tanítványa volt. Házasságaiból egy­egy fia született, ifj. Bartók Béla és Bartók Péter.

A 2. világháború kitörése és szeretett édesanyjának elvesztése két olyan esemény volt, amelyek hatására végül a kivándorlás mellett döntött. A Columbia Egyetem díszdoktoraként folytatta népzenei kutatásait: egy délszláv népzenei anyag lejegyzésével és tanulmányozásával foglalkozott. Soha nem kért amerikai állampolgárságot, mindvégig magyar maradt.

Nevét számos közterület és intézmény viseli, többek között a Müpa hangversenyterme is. Szerepelt már a Google logóján, és látható volt az 1983 és 1999 között forgalomban lévő ezerforintos bankjegyen, amelyen arcképét a grafikus nem is róla, hanem mérnök fiáról, Béláról mintázta.

Bartók Béla Kodály Zoltánnal és a Waldbauer–Kerpelyvonósnégyes tagjaival 1910 márciusában

Fotó: Székely Aladár

MEZÍTLÁBAS SZÉPSÉG

Gazdagok és szépek otthona, a világ legsűrűbben lakott önálló városállamának egyik kerülete, amelynek első számú turistaattrakciója a kaszinó és a mind közül alighanem a legveszélyesebb pályán, meredeken kanyargó utcákon megrendezett Forma–1 verseny. Persze hogy Monte-Carlóról beszélünk: a nevezetességek sorához a Bartók Tavasz nézői számára mostantól a Les Ballets de Monte-Carlo társulata is csatlakozik.

Fotó: Alice Blangero

A mai együttest ugyan 1985­ben alapította Karolina monacói hercegnő, de a luxus és csillogás kontinentális minifővárosát valójában jóval régebb óta fűzik szoros szálak a talán legarisztokratikusabb színpadi műfajhoz, a klasszikus baletthez. A hosszú történet viszonylag ismert epizódja Szergej Gyagilev esete: nem sokkal azután, hogy 1909­ben a legendás Orosz Balett bemutatkozott Párizsban, a mester két évtizeddel később bekövetkezett haláláig MonteCarlo vált a társulat szellemi­kreatív bázisává.

És a feltöltődésre kapott gáláns lehetőséget értsük tágan: források igazolják, hogy táncművészek több generációja lelt pihentető menedékre a ragyogó tenger és az állandó napsütés birodalmában, MonteCarlóban. A hely minden szempontból ideális volt: a francia–olasz határ közelsége eleve biztosítékot nyújtott a folyton megújuló, lüktető nemzetköziségre, ami a táncműfajnak a mai napig sajátja.

Gyagilevék valójában megújítottak és más szintre emeltek egy már létező hagyományt, amelyről azért érdemes röviden szólni, mert a mai Les Ballets de Monte­Carlo gyökerei is ehhez a gondolkodáshoz nyúlnak vissza. Az korán világos lett, hogy a 19. század végén megnyílt, gyorsan védjeggyé váló kaszinót látogató mágnások és celebritások szabadidős szórakoztatásáról gondoskodni kell. A tőkeerős vállalkozás korán sztárokat szerződtetett: gondoljunk bele, micsoda élmény lehetett például 1911­ben Tamara Karszavinát és Vaclav Nizsinszkijt a színpadon látni...

EGY TÁRSULAT (ÚJJÁ)SZÜLETIK

Gyagilev 1929 ­es halála után több koreográfus igyekezett továbbvinni a lángot: a márkanév árnyékában kisebb­nagyobb formációk működtek a következő évtizedekben. Közülük az egyik, Amerikában vendégeskedő csoportot látta Philadelphiában egy kislány, aki örökre beleszeretett a balett műfajába, még ha a világ hamarosan a filmvászonról ismerte is meg az alakját... A történetszálak itt kapcsolódnak össze: Grace Kelly­ből 1956 ­os

álomesküvője után Grace monacói hercegnő lett, akinek számára a kulturális mecenatúra életprogramot jelentett. Halála után három évvel, 1985­ben lánya, Karolina jóvoltából jött létre a Les Ballets de Monte­Carlo, melynek első vezetői az Orosz Balett már működő hagyományát vitték tovább.

A társulatot 1993 óta vezető rendező­koreográfus, Jean­Christophe Maillot azonban új utak felé terelte növekvő létszámú, eközben pedig világszerte egyre nagyobb ismertségnek és elismertségnek örvendő csapatát. Az 1960­ban, művészi vénával megáldott családba született Maillot ígéretes balett­táncosi karrierjét egy súlyos baleset korán félbeszakította: a művész koreográfusként, illetve iskolateremtő és társulatszervező egyéniségként talált rá új hivatására. Monte­Carlóban először 1987­ben dolgozott koreográfusként: A csodálatos mandarinnal hatalmas sikert aratott.

A többi már történelem: a Les Ballets de Monte­Carlo ma jól menő üzleti és sikeres művészi vállalkozás. Az ötven táncosból álló csapat a világ nagy operaházaiban és neves fesztiváljain vendégeskedik. A tekintélyes nagyságú repertoár jelentős részét az igen termékeny Maillot koreografálta, aki társulatvezetőként arra is gondot fordít, hogy a nemzetközi táncélet olyan jelesei dolgozzanak csapatával, mint például Sidi Larbi Cherkaoui, Emio Greco, Chris Haring, Lucinda Childs, William Forsythe vagy Marie Chouinard.

MAILLOT, A MÁRKANÉV

Fotó: Alice Blangero

Apropó, csapat – Maillot maga így beszél a társulat fontosságáról: „Muszáj, hogy kapcsolódjak azokhoz az emberekhez, akikkel dolgozom. Nem az a koreográfus vagyok, akinek mindegy, hogy kik táncolják a műveit. A kapcsolatok előrébb valók a koreográfiánál; csak az számít, kivel dolgozom.” Munkái a kortárs szemet és elmét gyönyörködtető, a legkülönbözőbb forrásokból táplálkozó, a szó jó értelmében véve eklektikus alkotások. Színpadán a klasszikus balett, a modern és kortárs tánc, a színház, a cirkusz, a dráma segítségével a tánc múltja és jelene lép párbeszédbe egymással „Igyekszem nem túlságosan komolyan venni magamat: az alázat szükségszerű. Persze mindig vannak félelmek, kétségek, elakadások. Az élet számomra azt jelenti, hogy kigondolunk és megosztunk egy víziót arról, hogyan kell elképzelni a táncot, és eközben nem veszítjük el az érdeklődésünket” – mondta egy pár éve készült interjúban. Jean­Christophe Maillot a már unásig ismert, régi történeteknek is képes új oldalát felfedezni, és azt közel hozni mai nézői gondolataihoz, érzelmeihez. Vallja és képviseli, hogy a klasszikus balett igazi csoda, de rögtön hozzáteszi, hogy ma már képtelenség a klasszikusokat úgy vinni színre, mint ötven vagy száz éve. Alkotóként évtizedek óta a balettkánon alapdarabjait gondolja újra: radikális olvasatainak célja mégsem a megbotránkoztatás, inkább az elfe(le)dett gondolati rétegek újbóli feltárása. Rokonszenves szókimondására egy újabb bizonyíték: „Nem ismerem a nézőket. Hagyom, hogy szabadon megtapasztalják az előadásomat; nem akarom rabul ejteni a képzeletüket. Olyan embereknek készítek balettet, akik nem ismerik a táncot.” Az 1999. április 3­án bemutatott Hamupipőke egyik legelső, francia kritikájából való a rendezőkoreográfus művészetét lakonikus tömörséggel összegző mondat: „Létezik egy Maillot-stílus: modern, folyékony, minimalista, álomszerű, mindenfajta agresszió nélkül.”

ÚJRAMESÉLVE

Charles Perrault klasszikus Hamupipőke ­meséje, illetve Szergej Prokofjev balettzenéje jelenti a kiindulási alapot a közel kétórás, tíz jelenetből álló táncelőadáshoz, amely megfosztja a jól ismert történetet minden érzelgősségtől. Maillot pontos kérdést fogalmaz meg: hogyan képesek formálni a halottak a hátramaradottak életútját? A koreográfust nem a szegény sorsú lány kezét elnyerő jóképű herceg mítosza érdekli; helyette az a szövevényes és bonyolult érzelmi kapcsolati háló foglalkoztatja, amely az egyes szereplők cselekedeteit motiválja.

Maillot értelmezésében Hamupipőke halott édesanyja emlékéhez menekülne, ám mostohaanyja kihívó viselkedésével valósággal magához láncolja a lány apját. A mostoha édeslányai sem csúnyák és

Fotó: Alice Blangero

gonoszak: pontosan tisztában vannak hatalmukkal. A megjelenésre és látszatra alapozott királyi udvarból valósággal kiragyog Hamupipőke ártatlansága és egyszerűsége. Íme egy tiszta, becsületes lány a végletekig romlott világ kellős közepén. Ahhoz, hogy a mezítlábas szépség elnyerje szabadságát, szükség van némi varázslatra, de a lényeg mégiscsak a magányos lélek másik felének megtalálása: a Herceg a lányhoz hasonlóan a semmi szélén áll, mígnem egy szép napon a két fiatal tekintete egymásba fonódik...

Az ősbemutató kritikusai őszinte lelkesedéssel fogadták Maillot elképzelését: a tündérmese kliséi nélkül a történet magától értetődővé, a mai kor embere számára is könnyen elfogadhatóvá vált. A szinte minimalista, formákból, fényekből, színekből megálmodott, stilizált és elvont látványvilág ráirányítja a figyelmet az elsőrangú táncművészekre és kivételes teljesítményükre. A színpadon üres akrobatika helyett

tiszta energia, poros közhelyek helyett felvillanyozóan mai értelmezés, mindez iróniával, eleganciával, nagy színpadi képzelőerővel és alkotói intelligenciával megfűszerezve – mondják a szakírók. A stílusok keveredéséről is elismerően szóltak: a varázslatos tündérmese és a romantikus balett, a burleszk stílusú paródia és a kortárs pszichológiai dráma békében megfér egymás mellett a Hamupipőke tágas színpadán.

Zárásként vissza Monte­Carlóba és a kaszinóba, pontosabban a forgandó szerencséhez. JeanChristophe Maillot ugyanis meglehetősen szokatlan módszerrel tartja ébren táncosai kíváncsiságát és színpadéhségét. A fellépések előtt mindössze egy­két nappal közli az aktuális szereposztást: „... minden a motivációjukon, a szellemükön, a kapacitásukon múlik. Sosem választanék egy jó táncost egy jó ember helyett. Mindennap elmondom nekik: nem én választom ki őket egy szerepre – ők döntenek.”

Április 5. és 6. | 19.00 Erkel Színház

LES BALLETS DE MONTE-CARLO: HAMUPIPŐKE

„A ZENE ERŐS VALLÁS”

Seres Gerda írása

A világhírű zeneszerző, a Grammy- és Oscar-díjas Tan Dun sámánként tekint magára. Zenéje hidat képez a keleti és a nyugati kultúra, valamint a valóság és a spirituális ábrándok világa közt. Buddha Passion című műve magyarországi bemutatójának a Müpa ad otthont.

Érdekes, hogy számos „magyar kapcsolódása” van. Bartók Béla – ahogyan korábbi interjúiban mondta – nagy hatással volt Önre. Mi inspirálta a zenéjében, és hogyan hatott az Ön alkotásaira? Bartókot példaképemként tisztelem, mert ő is gyűjtötte népe hagyományos, ősi zenéjét, és ebből a zenei világból építette fel saját hangzásvilágát. Mindig is arról álmodott, hogy muzsikáját eljuttassa azokhoz a vidéki emberekhez, akiknek dalaiból az ihletet merítette. Az én célom is az, hogy a zeném segítségével párbeszédbe elegyedjek a múlttal, és életben tartsam azt. A 20. századi művészet inkább kerülte a hagyományos formákat, ritmusokat, hangzásokat, a népi eredetű motívumokat és a tonalitást, de én hiszek a közös emlékezetben, amelynek ezek mind szerves részei.

Korábban említette a magyar származású Ormándy Jenő nevét is, aki a karmesteri pályára irányította a figyelmét.

Ő vezette a Philadelphiai Zenekar 1973­as kínai turnéját. Első szimfonikus élményeim közt szerepel a koncertjük, amelyet tinédzserként a rádióban hallottam, és amely megváltoztatta az életemet.

Budapesten hallható Buddha Passion című művéhez a Dunhuang melletti Mokao-barlangokból merítette az inspirációt. Elmesélné nekünk, akik még nem jártunk ott, mitől olyan varázslatos az a hely?

Tudta, hogy az ott látható barlangfestmények közül több mint négyezer a zenéhez kapcsolódik? A falakon háromszáz zenekart és mintegy háromezer hangszert ábrázoltak, több mint 1500 évvel ezelőtt. Csodálatos volt ezt a történetet az ősi hangszerek hangján megragadni, és megidézni a több ezer éves hangzásvilágot.

Zenéje – mint fogalmazott – az élet spirituális aspektusát igyekszik kifejezni. A Buddha Passion is erről szól?

Mindig is zenei sámánként tekintettem magamra, aki képes felölelni a jövőt és a múltat. Amikor először láttam Herbert von Karajant vezényelni Kínában, arra gondoltam, ilyen ember szeretnék lenni: egy táltos, aki a múlt és a jövő közti dimenziókban táncol. Szenvedély és könyörület közt egyensúlyozni rendkívül érdekes. Amikor először hallottam az ősi szanszkrit nyelvet, a mantra és a szútra kántálását, egészen lenyűgözött. Ez az együttérző dallam azonnal ott lebegett a lelkemben. Varázslat. A dalok, az ősi nyelv és a tradicionális hangszerek számos történetet rejtenek, amelyek lehetőséget kínáltak a zeném számára, hogy hidat képezzen múlt és jövő közt.

Komolyan tanulmányozta a falfestményeket, az ott talált ősi iratokat. Miért tartotta ezt fontosnak?

A barlangkönyvtárban számos ősi kéziratra bukkantak, amelyeket ma javarészt angol és francia könyvtárakban őriznek. Emlékszem, amikor először kinyitottam a Szív szútra című kéziratot, hallottam az 1500 évvel ezelőtti hangokat a kínai Góbi­sivatagból. Valahogy vibráltak számomra ezek az ősi barlangok, festmények, kéziratok. Ezért döntöttem úgy, hogy mélyebben megmerítkezem az ősi sivatagban, hasonló történetek után kutatva.

A Buddha Passionben a történetmesélés rendkívül hangsúlyos, szemben a korábbi alkotásaival. Számomra úgy tűnik, hogy az utóbbi ezer évben Michelangelótól Bachig minden művész a nyugati kultúrába ágyazott, klasszikus és szenvedélyes történetekből építkezett. A buddhista filozófiából kevesen merítettek, a keleti, spirituális megközelítést ritkán alkalmazták. Éppen ezért úgy érzem, hogy ez a zene és ezek a történetek különösen fontosak, hiszen itt az idő, hogy Nyugat és Kelet közös otthonunkká váljon. Meg kell tanulnunk osztozni a szenvedélyben és az együttérzésben.

A mű hat rövid történetet mesél el gyors váltásokkal. Miért választotta ezt a szinte filmes szerkesztésmódot?

Szerintem minden ilyen mű opera, számos jelentésréteggel és drámai helyzetekkel. Remélem, ha valaki egy kicsit jobban odafigyel, hallani fogja, hogy a sok kép és hang egységes egésszé áll össze. Szerintem a Buddha Passion akár opera is lehetne. Számomra pedig az opera dráma. De mi is a dráma? Lehet például történet vagy a karakterek kibontása, de lehetne egy szürreális párbeszéd is valós és képzeletbeli figurák vagy múlt­, jelen­ és jövőbeli életek között. Ha avantgárd nézőpontból szemlélem, akkor a drámaiság származhat ezek ütköztetéséből. Számomra az opera műfajának meghatározása jóval tágasabb, mint a 19. századi definíció.

Az ősi kínai és szanszkrit szövegek hogyan illeszkednek ebbe az „operába”?

Minden részlet igyekszik új aspektusból tekinteni a múltra és a hagyományokra. Ha innen nézzük, a hagyományokhoz való visszatérés mindig tartogat új felfedezéseket. Az a tapasztalatom, hogy ha egy másik hagyományból, hangzásvilágból építkezve komponálok klasszikus vonósnégyesre vagy szimfonikus zenekarra, az is egészen másként szólal meg, lényegében új zenekar jön létre. Arra törekszem, hogy félre tudjam tenni korábbi ismereteimet, tapasztalataimat, és új utakat fedezzek fel. Mindig felhasználom a különböző hagyományokat, mert ezek integrálásához újabb és újabb formákat és technikákat kell kitalálnom.

A Buddha Passion hangzásvilága különleges: kínai lantok, vizestálak és egy mongol torokénekes is szerepel benne. Hogyan ötvözi a zene a keleti és nyugati motívumokat?

Csodálatos volt ősi hangszerek felhasználásával elmesélni ezeket a történeteket. Személyes indíttatásból a több ezer éves hangzásvilág megidézésére törekszem. Az én zeném mindig is párbeszédben van a múlttal, a történelmünkkel. Gyerekkoromban sámán akartam lenni, mert úgy hittem, a sámán képes vizualizálni a következő vagy utolsó életet. A sámán filmes eszközöket használt, pedig akkoriban Hunan környékén még senki nem látott filmet. A sámán híján volt a modern technikának, elektronikus eszközöknek, mégis egészen magával ragadott. Bármit képes volt kifejezni, és ezzel mindenféle érzést előcsalogatott az emberből. A spiritualitás szolgálatába igyekezett állítani téged, hogy magával vihessen a múltba vagy a jövőbe. Vonzott az organikus hangzásvilág és ez a lenyűgöző erő. Nem sokkal később rájöttem, hogy zeneszerzőként dolgozni előnyösebb, mint sámánnak lenni, mert a következő vagy utolsó életről alkotott elképzeléseimet hangokba, színekbe tudom önteni, és mindezt megoszthatom a hallgatóimmal.

Buddha­ ábrázolás a 3­ as számú Jülinbarlangban (Kanszu tartomány, Kína)

A Dunhuangban (a mai Kína Kanszu tartományában fekvő oázisvárosban) található Mokao-barlangokat, ahol Tan Dun inspirálódott, szintén egy magyar, Stein Aurél fedezte fel. Expedíciói során az Ázsiakutató gazdag leletekre bukkant az Ezer Buddha-barlangok szentélyeiben. A zeneszerzőnek 2017-es budapesti látogatása során éppen az április 14-i előadás rendezője mutatta meg az ezeket a barlangokat is bemutató Magyarok a selyem útján c. kiállítást, mely lenyűgözte a mestert.

A zene erős vallás. Több kultúrában otthonosan mozgó emberként számomra a zenének spirituális szerepe van. Nyitottságra késztet, hogy befogadd az egész világot és az összes embert. A rám hatást gyakorló zenéket alapvetően két részre oszthatjuk, hiszen mindkettőben jártasságot szereztem: keleti és nyugati hagyományokra. Gyerekkorom zenéje a Kelet muzsikája volt: a buddhista éneklés, a pekingi opera, a sámánkultúra, amelyben felnőttem. Akkoriban a zene és a spiritualitás volt rám leginkább hatással, a sámánkultúra részét képező rituális ének, a taoista tűztánc, amely során „tüzet esznek”, és a lángok közt táncolva erőteljes, szótlan kántálás folyik.

A Buddha Passiont a világ számos színpadán bemutatták már, a budapesti előadás azonban vizuális szempontból is különlegesnek ígérkezik. Miben lesz egyedi a Müpa produkciója? Mint mondtam, az operám megszületését hat barlangfestmény inspirálta, és miközben hallgatom, máig ezek képét látom magam előtt.

A valóságot az álomvilággal összekötő hídon járkálok, és ebben a különleges kísérletben igyekszem életre hívni a festmények muzsikáját. A budapesti előadáson a közönség is láthatja majd ezeket a festményeket, amelyek egy rendkívüli animáció segítségével kelnek életre a színpadon.

Április 14. | 19.30

Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

TAN DUN: BUDDHA PASSION –MAGYARORSZÁGI BEMUTATÓ

RYOJI IKEDA ÉS AZ ADATOK MŰVÉSZETE

„Egy kísérlet a tudomány és az ezoterikus kódok közötti szakadék feltárására, amelyek titokzatosak és az emberi felfogáson túliak maradnak, talán örökké.” (Ryoji Ikeda) Ryoji Ikeda a kortárs elektronikus zene és képzőművészet megkerülhetetlen alakja, interdiszciplináris művészetfelfogása és minimalista esztétikája mára stílusteremtővé vált. Régóta várt budapesti előadása garantáltan komplex és maradandó audiovizuális élményt nyújt majd.

Ryoji Ikeda, az audiovizuális elektronikus zene kiemelkedő alakja 1966­ban született Gifuban, Japánban, jelenleg Párizsban él és alkot. Művészi eszköztárát a matematikai precizitás, a minimalista esztétika, hang és fény viszonyának kutatása jellemzi. Munkáiban letaglózó képi ingerek, komplex struktúrák és egyszerű vonalrajzok olvadnak egygyé, zaj és csend, lüktető fény és hirtelen elsötétülő képernyők hoznak létre utánozhatatlan, immerzív térélményeket. A természet és a tudomány kifogyhatatlan ihletként szolgál számára: a CERN, a NASA és a Human Genome Project hatalmas adathalmazaiból generált, végtelen és folyamatosan változó kódfolyamban meríti meg a közönséget.

KÉPZŐMŰVÉSZ, ZENÉSZ ÉS TUDÓS

Ikeda művészi útja az 1980­as években kezdődött, amikor DJ­ként, hangtechnikusként és zeneszerzőként dolgozott a japán avantgárd színtéren. A 2000­es évek elejére tevékenységét kiterjesztette a vizuális művészetre is, ekkor ért el jelentős áttörést és tett szert nemzetközi elismerésre. Személye azóta is töretlenül hozzájárul az elektronikus zene, azon belül is az intelligens tánczene (IDM) és glitch fejlődéséhez. Azon kevés művészek egyike, akiknek nemcsak műfajok, de médiumok határain átívelően is sikerült maradandót alkotniuk.

Fotó: Ryo Mitamura

AZ ADATOK NYELVÉN

Ikeda multidiszciplináris megközelítése a hangot és a látványt matematikai egyenletek vizualizációjával egyesíti, minden alkalommal magával ragadó és elgondolkodtató élményt biztosítva a közönség számára. A művész sajátos hozzáállása abban rejlik, hogy képes összetett koncepciókat közérthető és látványos audiovizuális kompozíciókban szintetizálni.

Kolbenheyer Erik írása

Legtöbb munkájában tetten érhető az olyan matematikai fogalmak iránti vonzalma, mint a prímszámok, a számtani egyenletek, az algoritmusok és az adatvizualizáció. A nyers adatokat minimalista látványelemek és összetett hangtájak megbabonázó formáira lebontó, data.scan című sorozata olyan egyedi szenzorikus élményt nyújt, amely már­már megkérdőjelezi művészete és zenéje befogadhatóságát.

Ikeda szónikus kutatásainak alappillérét a sound design iránti aprólékos figyelme adja. Gyakran dolgozik tiszta szinuszhullámokkal, fehér zajjal és a hang más alapvető elemeivel, feszegetve az emberi érzékelés határait. A hangelemek dekonstruálásával és rekonstruálásával Ikeda olyan kompozíciókat hoz létre, amelyek nemcsak a befogadó hallószervét veszik célba, de erős érzelmi és intellektuális válaszokat váltanak ki belőle. A csend taktikus használata, az extrém frekvenciák és a tűpontos időzítés mind művészi védjegyei.

DÍJAK ÉS ELISMERÉSEK

2004­ben a New York­i JFK repülőtéren állított ki a Terminal 5 elnevezésű csoportos kiállítás keretében, 2014­ben elnyerte a digitális művészeknek járó Prix Ars Electronica Collide@CERN díjat. 2018­ban olyan projektek résztvevője volt, mint a párizsi Artistes and Robots vagy az antwerpeni Middelheim Múzeumban látható Experience Traps. Egyéni kiállításai voltak többek között olyan neves intézményekben, mint a párizsi Pompidoupalota, a londoni Whitechapel Gallery és Barbican Centre, valamint a berlini Hamburger Bahnhof, de installációival megjárta Sydney­t, Moszkvát, Amszterdamot és Tokiót is. 2019­ben a Velencei Biennálén mutatta be Dataverse című munkáját. Ikedát jelenleg az Almine Rech Gallery képviseli.

MUNKÁSSÁGA ÉS KIADVÁNYOK

Ikeda terjedelmes diszkográfiával rendelkezik, munkássága több évtizedet ölel fel, audiovizuális projekteket, szólóalbumokat, kollaborációkat és hanginstallációkat foglal magába. Az 1996­os ± című albummal debütált, majd dolgozott a legendás Pan Sonic egykori tagjával, Mika Vainióval, a nemrég a Magyar Zene Házában is fellépő Alva Notóval pedig cyclo néven közös formációt is létrehoztak. Carsten Nicolai és a korábban Raster­Noton kiadóként ismert zenei közösség meghatározó szerepet tölt be Ikeda karrierjében, itt jelentek meg dataplex (2005), Test Pattern (2008), illetve Supercodex (2013) című lemezei, amelyek lefektették pengeéles és minimalista hangzásának alapjait. Két albumát (The Solar System, music for percussion) a brit The Vinyl Factory adta ki, saját kiadványai terjesztésére pedig létrehozta a Codex Edition címkét. A lemezek mellett művészeti könyveket és kutatásokat is publikál.

ULTRATRONICS

„Mindent a klubokban tanultam. Semmi okoskodás, csak bumm-bumm-bumm” – nyilatkozott Ryoji Ikeda a 2022­es, Noton kiadónál megjelent Ultratronics kapcsán. Az Ultratronics – a ’90­es években felvett anyagokon alapuló, új kompozíciós készlet – Ikeda pályafutásának legérthetőbb albumaként a hangművészetet helyezi előtérbe a védjegyének számító minimalizmussal szemben.

A fiatal Ikeda egykor hőseit mímelve generálta ezeket a hangokat, most azonban egy érett hangzásvilágba adoptálja őket. Korábbi akadémikus darabjaihoz képest üdítően játékos, önreflektív humorral vezet végig bennünket művészi (és technológiai) fejlődésén, miközben tiszteleg a műfaj pionírjai előtt. Amikor a negyedik szám robotnarrátora megpróbál elszámolni harmincig, a Kraftwerk juthat eszünkbe. A NATO fonetikus ábécéparancsait kásás visszhangokban invokáló Ultratronics 07 a Throbbing Gristle­t és más indusztriális bandákat idéz meg, de az Autechre és a Pan Sonic absztrakt világa is visszaköszön a hanganyagról. Az Ultratronics megőrzi az Ikedára jellemző precíz attitűdöt, de hozzáad egy olyan könnyedséget és szórakoztatási hajlamot, amelyre oly nagy szükségünk volt. A matematikai absztrakciók elsöprő digitális zsivajjá alakulnak át, mintha egy számítógépes nyelvet tárna elénk, amelyet bár hallunk, még nem érthetünk teljesen.

Ryoji Ikeda továbbra is a technológia, az innováció és a művészet határterületein egyensúlyoz, miközben ösztönösen egy meglepően jól táncolható matériát hoz létre. A Bartók Tavasz meghívására nemzetközi turnéjáról érkezik a Magyar Zene Házába.

HAZAI SZCÉNA

Magyarországon rendkívül erős az elektronikus zenei felhozatal, elég csak a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem elektronikus zenei médiaművészet képzésében végzett tehetségekre gondolni: Alley Catss, Lázár Gábor és Fausto Mercier mind hazánk exportképes művészei. Az esten a magyar alkotók legújabb generációját a PTE–MK másodéves hallgatója, yibai, azaz Gerlei Dávid fogja képviselni. Gerlei első anyaga Rianás címmel jelent meg 2023­ban az Exiles kiadó gondozásában, az albumot a BMC könyvtárában mutatta be. A fagyos ambient, IDM és kortárs komolyzenei jegyeket is felvonultató EP­t több single, majd egy album követte a szintén magyar Temporary Nites kiadónál. Április 6. | 20.00

Magyar Zene Háza – Koncertterem

RYOJI IKEDA: ULTRATRONICS Live set

SPIRITUALIZED

ÁPRILIS 6. és 7. | 19.30

Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

RUDOLF BUCHBINDER ÉS A

NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR

Korunk egyik legjelentősebb zongoraművésze, Rudolf Buchbinder egybehangzó vélemények szerint kivételesen magas mércét állított fel Ludwig van Beethoven műveinek interpretálásával. A több mint hatvan éve pályán lévő előadó most a Bartók Tavasz meghívására érkezik Budapestre, és két este során előadja Beethoven összes zongoraversenyét.

Rudolf Buchbinder Beethoven műveinek egyik legkiemelkedőbb kortárs előadója, aki több mint hatvan alkalommal játszotta végig a zeneszerző összes zongoraszonátáját. A mai Csehország területén született osztrák zongoraművész Haydn, Mozart és Brahms zongoraművei mellett többször is lemezre vette Beethoven összes zongoraversenyét, legutóbb 2021­ben, 75. születésnapja alkalmából, a Deutsche Grammophon Buchbinder: Beethoven címmel kiadott gyűjteménye részeként. A művész 2014­ben egy teljes könyvet szentelt Beethovenhez fűződő viszonyának, önéletrajzában pedig ezt írja: „Lehet, hogy az ember túlzásba esik, és megun egyes ételeket. A zongorairodalom remekműveivel azonban soha nem lehet túlzásba esni, még akkor sem, ha az ember már több százszor előadta őket.” Persze ha valaki olyan állandó kíváncsisággal, hagyománytisztelettel, ugyanakkor nagy szabadságvággyal, újító szándékkal játssza ezeket a darabokat, mint Buchbinder, annak minden koncert izgalmas. És fellépése pláne az a közönség számára.

RUDOLF BUCHBINDER

Fotó: Marco Borggreve

ÁPRILIS 7. | 20.00 Akvárium Klub – NagyHall

SPIRITUALIZED

Ha van hiánypótló koncert Magyarországon, akkor a több mint harminc éve meghatározó brit neopszichedelikus zenekar, a Spiritualized első hazai fellépése biztosan az lesz. A kultikus státuszú brit formáció készítette a kilencvenes évek egyik legjobb lemezét, de legutóbbi, 2022­ es albuma is azt a magas színvonalat képviseli, amit eddigi kilenc LP­jük mindegyike.

Ha van zenekar, amit látni kell – és nem csak az idei Bartók Tavasz felhozatalából, de úgy általában is –, akkor a Spiritualized mindenképpen ilyen. Ami azt illeti, néhány szerencsés honfitársunk már láthatta Budapesten az együttes frontemberét, Jason Pierce ­t, igaz, még a nyolcvanas években, amikor előző zenekarával, a nem kevésbé legendás Spacemen 3­vel lépett fel 1989 ­ben egy kis klubban. A Spacemen 3 a zajrock egyik úttörője volt a nyolcvanas években a Sonic Youth, a Jesus & Mary Chain vagy a My Bloody Valentine mellett, de négy stúdiólemez után feloszlott, és a zenekar magja Spiritualized néven folytatta, Pierce vezetésével. A formáció az évek során sokszor átalakult, lényegében a zenekarvezető az egyetlen állandó tagja, de a zenei minőség is konstans – egységesen és megbízhatóan magas színvonalú. És lényegében alig behatárolható, hiszen zajos garázs­ és space ­rock, éteri, lebegős pszichedélia és annyi más hatás (soul, blues, ambient, gospel, free jazz, shoegaze) kavarog benne. Ha nevén nehezen is nevezhető, hangulatában már könnyebben megfogható dalok jellemzik a Spiritualizedot, amely a monumentális, hatásosan felépített nagyzenekari elszállásoktól, az egymásra halmozott témákat csúcspontig hevítő kirobbanásokig sokféle megszólalásra képes. És ehhez tényleg hallgathatjuk lényegében bármelyik lemezüket: az indulás angyali szépségű ambient­shoegaze szimfóniáit (Lazer Guided Melodies, 1992), a korszakos csúcsmű sokszínűségét (Ladies and Gentlemen We Are Floating in Space, 1997), vagy a legfrissebb, nagyon is humánus témákat boncolgató kiadványt (Everything Was Beautiful, 2022). Nem ráadás, hanem a legfőbb, hogy mindezt élőben is képesek tökéletes intenzitással előadni. Kihagyhatatlan koncert.

Fotó: Sarah Piantadosi

ÁPRILIS 8. | 19.30

Budapest Music Center – Koncertterem

BALOG JÓZSEF

ZONGORAKONCERTJE

Szabó: Complete Solo Piano Works –lemezbemutató koncert

Az erdélyi származású Szabó Csaba (1936–2003) sokoldalú zeneszerző volt, szólózongora­darabjai – melyeket Balog József a közelmúltban rögzített lemezre – 1955 és 1981 között születtek.

Balog József Liszt­ és Lajtha­ dí jas zongoraművész a nemzetközileg is elismert magyar zongoristatradíció örököse, amelynek alapjait Liszt Ferenc, Dohnányi Ernő és Bartók Béla fektette le. Briliáns technikájával és érzékeny, mély zeneiségével egyaránt kivívta a kritikusok elismerését és a közönség lelkesedését. Ezer feletti koncertet adott szólistaként és kamarazenészként a világ három kontinensének több mint huszonöt országában. Legújabb albumán Szabó Csaba valamennyi zongoradarabját bemutatja, így immár közvetlenül is megfigyelhető, hogy a zeneszerzői életmű e szelete – mind formai és technikai, mind pedig tartalmi szempontból – mennyire gazdag. Első zongoraművei ifjúkori kompozíciók, amelyekben – a zongorára komponálás örömén túl – felfedezhetjük a zeneszerző legfontosabb inspirációs forrásait. A népzenei kutatások hatására zenei nyelve is átalakult, az 1970 ­ es évek termése pedig valóságos avantgárd fordulatként hat.

ÁPRILIS 6. és 7. | 19.00

Müpa – Fesztivál Színház

DUNA MŰVÉSZEGYÜTTES: SZÉKELYKAPU – bemutató

BALOGH JÓZSEF

Fotó: Emmer László

A Duna Művészegyüttes új produkciója a székely kapu mint jelkép, mint szellemi üzenet, mint gazdag jelentéstartománnyal bíró építmény köré rendeződik. A darab rendezője Juhász Zsolt, zenei szerkesztői Pál István „Szalonna” és ifj. Csoóri Sándor, a mű fő közreműködői pedig Navratil Andrea énekes és a Göncöl zenekar.

A székely kapu üzenettel bír a rajta áthaladóknak: „áldás a bejövőnek, béke a kimenőnek” – szimbólumrendszere azonban ennél jóval összetettebb. Három oszlopa a test, a lélek és a szellem egységére utal, faragásai védelmi, kegyelmi és áldást adó szimbólumok, általában is az ősi erő, a hit, a remény, az Istenhez való tartozás jelképe, sőt, kommunikációs csatorna ég és föld között. A Duna Művészegyüttes ebből inspirálódva hozta létre bemutatóját, amely „az alkotói szándék szerint átjárót nyit két szféra, a szakrális és a világi között”. Az est során megelevenedik a székelység múltja, történelme, előkerülnek rég elfeledett táncok is. A szólista Navratil Andrea népdalénekes, aki amellett, hogy a Duna Művészegyüttes szólóénekese, énekel a Kobzos együttessel és a Fonó zenekarral is, valamint Berecz András műsorainak meghívott vendégénekese. Kísér a Göncöl zenekar, a Duna Művészegyüttes állandó zenekara.

Fotó: Végh Tamás

EGY SZENVEDÉLYES EURÓPAI

TILL BRÖNNER VILÁGA

Farkas­Zentai Lili írása

Hagyni magunkat sodródni, elmerülni egy-egy pillanatban, megélni a múlékony jelent, aztán megnyílni vagy inkább bezárkózni – valahogy így hat Till Brönner a „művészi szép” határán innen és túl. Játékának dallamossága miatt „a német Chet Bakerként” is emlegetett jazz-zenész, trombitavirtuóz ezúttal fotósként jelentkezik. Miközben legtöbbször személyes történetet mesélnek és fontos érzelmeket közvetítenek, fotográfiái az európai identitás kérdéseit is feszegetik. Mélységek és csúcspontok, ábrándok és realitások sajátos struktúráját örökítik meg a sokrétűség ritmusára komponálva.

A Berlini Filharmonikus

Zenekar csellistái, Berlin, 2014

A művész jóvoltából

Till Brönnert a nagyközönség leginkább muzsikusként, kiváló trombitásként ismeri: a legsikeresebb német jazz­zenészek között tartják számon. „A német Chet Baker” zenészcsaládban nőtt fel Olaszországban és a Rajna­vidéken. Klasszikus zenei képzést kapott, majd a kölni Zeneakadémián, a néhai Jon Eardleynél tanult jazztrombitát. Munkája során a jazz és a pop világának olyan nagyságaival találkozott, mint Herbie Hancock, Annie Lennox, George Benson, Carla Bruni, Al Di Meola, Chaka Khan, Natalie Cole vagy Al Jarreau, hogy csak néhányukat említsük. A fényképészet több mint tíz éve vált az élete részévé. Legfőbb inspirációs forrásai William Claxton zenei és divatfotós munkái voltak, amelyekkel Julian Benedikt német filmrendező Jazz Seen című, 2001­es

dokumentumfilmjében találkozott, miközben a film zenéjét maga komponálta. Mindinkább felismerte, hogy a jazz és a fotográfia között több közös vonás is felfedezhető. Walter Smerling német kurátor később rá is mutatott: az érzelmek közvetítése, a hangulatok megteremtése és a pillanat egyediségének átélhetősége Brönner zenéjében és fotográfiáiban is megjelenik. 2009 ­ben vásárolta meg első Leica M8­ as fényképezőgépét, s a márkához azóta is hű maradt. Mielőtt bátorságot gyűjtött volna saját szakmai körén kívüli művészeket – színészeket, sportolókat, írókat, aktivistákat – is felkérni, koncertturnéi alkalmával kizárólag zenésztársairól készített portrékat. Brönner kezdettől fogva közelről, feszesen szerkesztett kompozíciókban láttatja alanyait, így vonva be a nézőt egy gondolatba, egy pillanatba, egy érzésbe. Fotói történeteket mesélnek, méghozzá kellő méltósággal. Portréinak gyűjteménye hamarosan olyan nagy érdeklődésre tett szert, hogy 2014­ben a TeNeues kiadó Faces of Talent címmel fotókönyvet adott ki munkáiból. Bár Brönner „szakterülete” kétségtelenül a portré,

a duisburgi MKM Museum Küppersmühle kortárs művészeti múzeum számára 2019­ben készített, a Rajna­Ruhr városrégiót feldolgozó projektjével látószöge kitágul – családi gyökereinek „maradványait” dokumentálja, immár leginkább tájképeken. Érzékeny megfigyelőként itt is történeteket mesél, ugyanakkor személyes nézőpontja korunk életérzésével, társadalmi tendenciáival egészül ki és kap értelmet. A 185 alkotásból álló, Melting Pott című sorozat a szénbányászat egykori központját mutatja be, ahol jelenleg több mint tízmillió ember él, és amely Németországban az ipari építészet és az etnikai együttélés emblematikus helyszíne.

„Ez a projekt fontos mérföldkő, és nemcsak gazdasági-társadalmi vonatkozása miatt, de Brönner fotós pályája szempontjából is. 2018-ban bezárt az utolsó föld alatti szénbánya is a Ruhr-vidéken, így lényegében megszűnt a térségben közel 250 éves múltra visszatekintő nehézipar. Mindez ráadásul az energiaválság kapujában történik, több százezres munkanélküliséget generálva a régióban. Ugyanakkor a bezárt ipari komplexumok maradványai sem egyszerű

Tehenek, Galícia, Spanyolország, 2024 A művész jóvoltából

funkcióváltáson mennek át: lebontják, betemetik, felszámolják, átalakítják őket. Dokumentarista fotósként Brönner ezt a tájat, életteret – a hazáját örökíti meg ebben a sorozatában. Azt, ami még megmaradt. Néhol a rideg és absztrakt formák nyelvén emlékezik, néhol pedig, engedve az érzelmeknek, igazán közelre összpontosít – így keresi önnönmaga identitását” –mondja Fabényi Julia, a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum igazgatója az áprilisban nyíló Identitás – Európai látkép című kiállításról.

2021­től Európa került Brönner fókuszába. Saját identitásának egyedi „keresőjén” keresztül legfrissebb munkáiban az európaiság vízióját, a világ sokrétűségét igyekszik értelmezni. Összművészeti eszköztárának segítségével érzékenyen dokumentálja és hangsúlyozza az európai társadalmi törekvéseket, nem hagyva figyelmen kívül a válságokkal küzdő világ problémáit sem. Fabényi Julia szerint jóllehet Brönnert leginkább a nagy összefüggések érdeklik, munkáiban a sokszínűségre összpontosít. Küldetéstudata is erről szól: egyszerre mutatni be a mélységeket, a csúcspontokat, az ábrándokat és a realitást – hiszen ezek mind együtt adják ki a teljes képet, a nagytotált. A budapesti Ludwig Múzeum kiállításaival törekszik korunk aktualitásainak feldolgozására. Ahogy a pandémia, a fenntarthatóság vagy a mesterséges intelligencia kérdése, úgy Till Brönner tárlatával az európaiság, Magyarország húszéves uniós tagsága, az idei uniós elnökség is itt tematizálódik elsőként múzeumi környezetben. Az Identitás – Európai látkép Budapesten debütáló anyaga két év termése. Bár a múzeum tett javaslatokat, fotográfiáinak magyarországi alanyait Brönner végül maga választotta ki és kereste meg. Ő készítette az utolsó felvételt a számítógépes művészet egyik nagy hatású úttörőjéről, a 2023 decemberében elhunyt Molnár Veráról, akinek munkáiból À la recherche de Vera Molnar címmel 2024 áprilisáig látogatható kiállítás a Ludwigban.

Till Brönner kivételes látásmódja – amely új projektjében még inkább jelen van – olyan motívumokban tükröződik, amelyek a mindennapi életben valami különlegeset láttatnak, a sokféleségben pedig az egység sajátos jellegét találják meg, akárhol is járjon. Európa egyfajta „újrafelfedezése” ez, a dokumentarista és a beállított fotográfia határán.

„Brönner fekete-fehér világának külön üzenete van. Meghatározott színek helyett javarészt szürke tónusokkal árnyalja mondanivalóját. Fotói mély érzelemmel megfigyelt momentumok. Alkotói nyitottsága révén mellőzni képes a tudatos komponálást – egyszerűen hagyja, hogy hasson. Pont úgy, ahogy a zene is” – véli Fabényi Julia.

Április 14. | 10.00

Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum TILL BRÖNNER: IDENTITÁS –EURÓPAI LÁTKÉP

A kiállítás megtekinthető április 14. és augusztus 25. között.

Pap, Róma, Olaszország, 2017 A művész jóvoltából

2024.

04. 13. — 08. 25.

A Ludwig Múzeum a Müpa programjaira érvényes belépőjeggyel egy tetszőleges alkalommal – az előadás napjáig –ingyenesen látogatható!

Ludwig Múzeum –Kortárs Művészeti Múzeum Müpa Budapest, H1095 Budapest, Komor Marcell u. 1.

ludwigmuseum.hu

IDENTITÁS — EURÓPAI LÁTKÉP

Fotó: Tombor Zoltán

CSAK OLVASS!

Ott Anna írása

Amikor általános iskolás voltam, csodáltam a magyartanáromat. Utáltam minden más tantárgyat, egyedül az irodalom érdekelt, a nyelvtan meg mivel valahogy mégis együtt járt vele, ezért nem okozott nagy gondot, de a hab a tortán mégis az volt, amikor bejött a tanárnő, és mesélni kezdett. Egészen egyszerűen mindent tudott a legkülönlegesebb emberekről, az írókról. Az egy dolog, hogy tudta, mikor és hol született, mikor, hol és miért halt meg, a kettő között pedig milyen hétköznapi események szegélyezték útját, meg hogy a vers, amit felolvastunk közösen (majd otthon fel­alá járkálva, a könnyeimmel küszködve, tombolva és csapkodva igyekeztem addig ismételni, amíg nem megy kívülről, hiszen ez volt a heti memoriter), milyen költői képekkel, metaforákkal, hasonlatokkal operál, melyik stílushoz

igazodik, sorvégi rímpárjaira volt, hogy azt mondta a tanárnő, bokorrím, vagy ölelkező rím, bár én mind közül mindig csak a páros rímet tudtam megjegyezni, szóval, hogy bejött a tanárnő, és elmondta, pontosabban lediktálta, mit is gondolt, érzett, kívánt a költő, amikor azt írta, hogy „Tedd a kezed / homlokomra, / mintha kezed / kezem volna”. Szóval a valódi varázslat tényleg akkor történt, amikor ezekről mesélt, mert itt bár azt olvassuk, ami le van írva, de ez mégsem azt jelenti, hogy gyere, és tedd a homlokomra a kezed! Mert a vers esetében mintha varázspor kerülne a szavakra, látom, olvasom, értem őket, de soha, egyetlenegyszer sem azt jelenti, amire én gondolnék. És itt jön a tanárnő kulcsfontosságú szerepe, aki mindent tud! Tudja, hogy mikor írta ezt a verset a költő, hol volt, amikor ezt a verset írta, milyen cetlire és milyen pennával írta ezt a verset, ki, mikor és hol találta ezt meg, épp milyen egészségügyi és magánéleti panaszai voltak (mert nekik mindig ezek voltak), kinek éppen mennyi pénzzel tartozott, kit veszített el vagy fog elveszíteni a háborúban, akit épp gyászol vagy gyászolni fog, kibe szerelmes, ezzel szemben ki a felesége, és természetesen a közeli vagy épp elég távoli halálának okait és körülményeit is egészen pontosan ki tudja olvasni ezekből a sorokból a kedves tanárnő. Ezekhez jó esetben még városneveket és évszámokat is felsorol, az én egyedüli feladatom ezeket pontosan lekörmölni a füzetembe, mert ha nem magolom be, akkor a következő héten a röpdolgozatban jön a pontlevonás, a rosszabb jegy, és akkor megnézhetem magam, ha még a legkedvesebb tantárgyamból sem tudok ötöst hazavinni.

Amikor gimnazista lettem, egyre nagyobb hatással voltak rám a könyvek, egyre biztosabban éreztem, hogy az életemben fontos megtartó erejük van ezeknek a történeteknek. Viszont a magyarórákat és a magyartanáromat már kevésbé láttam csodálatosnak. Nagy tudású ember volt, nagy tudást is várt el tőlünk, az általános iskolában megszokott információk legalább háromszorosát kellett bebiflázni egy­egy költemény kapcsán. Minden vershez kaptunk megoldóképletet, csak az volt a probléma, hogy bár bemagoltam őket, mindig elfelejtettem, melyik kulcs melyik verset nyitja, az osztályozáskor pedig nagyon kevés volt a tény, hogy mennyire szeretek a versekkel

időt tölteni, milyen hatással voltak rám és a többi. Eltűnt a varázs és fokozódott a gyanú. Biztos, hogy a kétezertízes évek Budapestjéről egy magyartanár pontosan ismeri, mi játszódott le egy francia fiatal fejében és lelkében, miközben verset írt az ezernyolcszázas évek közepén Franciaországban? Biztos, hogy ez a legjobb módja annak, hogy a fiatalok megszeressék a verseket, és az iskolán kívül is olvassák őket? Az utolsó kérdésre pontosan tudom a választ, amit persze a mostból írok: Nem! Ezt onnan tudom, hogy legalább húsz éve olvasó vagyok, már fiatalon is szerettem a könyveket, és rengeteget olvastam, de a verseket mindig kerültem, mert nagyon féltem tőlük. Tudtam, hogy én azokat úgysem értem.

Már egyetemista voltam, amikor egy napilap kulturális rovatában voltam gyakornok. A faliújságra ki volt tűzve egy vers. Egyszer megkérdeztem, ki írta, kiderült, hogy az egyik szerkesztő, aki nem sokkal ezután be is jött dolgozni. (Már azt is nagyon különös volt megérteni, hogy ő egy költő, akinek munkahelye van.) Fiatal volt, baseballsapkát és edzőcipőt hordott, beszélt, otthonosan mozgott a hétköznapi világban, miközben költő volt. Már húszéves voltam, és nehéz volt összeraknom a fejemben azt a képet, hogy a költők köztünk járnak, lehetnek fiatalok, hasonlíthatnak egy teljesen átlagos emberre, miközben ha bemegyek a könyvesboltba, meg tudom venni a verseskötetüket.

Ő és az összes költő, akivel életem során volt alkalmam beszélni, döntötték le a falat, amit a vers és magam közé húztam, mert a segítségükkel kiderült, hogy ők nem vizsgáztatni akarnak, nem a tudatomra akarnak hatni a verseikkel, hanem az érzéseimre. Egy szó, mint száz. Egészen mindegy, mire gondolt a költő. Csak arra figyelj, hogy te mit érzel, miközben a sorait olvasod. Csak olvasd!

Idén tíz éve dolgozom közel az irodalomhoz. Tíz éve minden munkám abból az egyszerű tényből indul ki, hogy olvasni kell, mert olvasni nagyon jó. Az elmúlt évek tapasztalata, hogy csodás élmény meglátni az embert a szövege mögött, a találkozás a szerzővel kulcs is lehet egy­egy vershez, bár ezennel szeretném elvetni azt

Fotó: Tombor Zoltán

a gondolatot, hogy egy­egy versnek van megoldókulcsa. Az idei költészet napjára ezért kifejezetten középiskolásoknak készülünk olyan irodalmi programokkal, amik meghozhatják vagy visszaadhatják rajongásukat a versek iránt. Április 11­én, József Attila születésnapján ünnepeljük a költészet napját. Vecsei H. Miklós a sokunk által ismert versekkel, a költő mindannyiunk által ismert életútjával, szerelmeivel mutatja meg nekünk, ki is volt valójában József Attila, mit jelent nekünk ma, és milyen pusztító szenvedély és élni vágyás égett benne.

A Szücsinger formáció Szűcs Krisztián zenész és Szálinger Balázs költő közös vállalkozása, ami közös mániájukból, Petőfi Sándor iránti rajongásukból alakult. Ők ketten estjeikkel évek óta bebizonyítják, hogy Petőfi képes pszichedelikus lenni, a Beatlesnek is van helye egy irodalmi programon, de nem pironkodnak előállni tinédzserkori verseikkel sem. Prieger Zsolt, akit az Anima Sound Systemből ismerhetünk, évek óta bizonyítja, hogy zene és szöveg kéz a kézben járnak, zenéit ráadásul a magyar irodalom legnagyobbjainak írásaihoz igazítja. Most Csokonai Vitéz Mihály műveit dolgozta fel, amiket ráadásul egy rapper, Mc Tink tolmácsol majd nekünk. Mert ahogy egy másik nagy debreceni költő, Térey János írta: „Csokonai életműve olyan sűrű, meglepetésekkel teli, lombsuhogásos erdő, mint talán Weöresé és Aranyé a magyar költészetben. Évődő szerelmespárjainak, napfényes kertjeinek világa – a hasonlóképpen képességei csúcsára érkezve elhunyt – Mozartéval rokon.” Humor, filozófia és tűnődés egy órában; garantáltan hatalmas élmény, látnod kell, ahogy duma, poén, keménység, tradíció és főleg táncos zene összeér.

Buliztál már Csokonaira, Petőfire vagy József Attilára? Ha nem, akkor épp itt az ideje elkezdeni!

Április 11. | 9.00

Müpa – Fesztivál Színház / Üvegterem / Zászlótér A KÖLTÉSZET NAPJA

Irodalmi program középiskolásoknak

„A JAZZBEN BONTAKOZTAM KI IGAZÁN”

Húszas évei derekán, egy vargabetű után talált rá az útra, melyet a mai napig jár. Karosi Júlia vallja, az eredményekhez, a befektetett munka gyümölcsének beéréséhez türelem és idő kell. A zene által él teljes életet – Gershwin- és Sondheim-estje, valamint Bartók átiratai után április 5-i, Inner Voice című lemezbemutató koncertjén mély lelki utazásra hívja a Magyar Zene Háza közönségét. Partnere a bátran kísérletező észt zongoraművész, Kristjan Randalu és a kanadai trombitás, Ingrid Jensen lesz.

Édesanyád Pászthy Júlia operaénekes, így magad is klasszikus zenei alapokat kaptál gyermekkorodban. A zene szeretete a kezdetek óta magától értetődően kísér?

Már a születésem előtt is értek zenei élmények, mert édesanyám a várandósság alatt is énekelt. Engem várt éppen, mikor lemezre vette a brazil zeneszerző, Heitor Villa­Lobos művét, a Bachianas Brasileiras című dalciklust. Amikor felnőttként újra meghallgattam a művet, óriási hatással volt rám, az új lemezemen meg is található az egyik átdolgozása. A bátyám, Karosi Bálint (New Yorkban élő orgonaművész és zeneszerző – a szerk.) is már egészen kicsi korától több hangszeren játszott. Én először zongorázni és hegedülni tanultam, de a mindennapjaimban már akkor is jelen volt az éneklés. A gimnázium végéig pedig Gráf Zsuzsanna kórusával, az Angelica Leánykarral jártuk a világot.

Volt egy kanyar az életedben a zenei pálya előtt, hiszen az ELTE esztétika-filozófia szakán szereztél bölcsészdiplomát. A jazz szeretete, tanulása, aktív művelése csak ezután jött. Nem bíztál a zenei karrierben?

Az esztétika és a filozófia érdekelt, és a mai napig örülök, hogy oda jártam, mert a szak művészetközelisége rendkívül inspiráló volt számomra.

Az egyetem alatt viszont azon kaptam magam, hogy nagyon hiányzik a zene, úgy éreztem, így nem lehet élni! (Nevet.) Nálunk otthon hagyomány volt, hogy anyukám évente többször is házi koncerteket rendezett, amelyeken neves művészek is felléptek. Egy ilyen alkalommal énekeltem először jazzt: Gershwin­dalokat, saját zongorakísérettel. Nagy sikert arattam, ami meglepett, de a sok biztatás hatására elkezdtem jazzt tanulni, és Winand Gábor lett az első énektanárom.

2008-ban felvettek a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazzének szakára, ahol Lakatos Ágnes és Berki Tamás voltak a tanáraid. A te példád is bizonyítja, hogy sosem késő belevágni valami újba, ha az ember úgy érzi, nem a saját útját járja… Későn érő típus vagyok, fiatal felnőttként nem voltam annyira céltudatos, hogy magabiztosan tudjam, mit szeretnék, és egy picit sodródtam is. Ugyanakkor azt gondolom, hogy a jazz műfaja nagyfokú érettséget követel, nemcsak zeneileg, hanem érzelmileg és hangilag is, és nekem talán ezért is jött később az életembe.

Már az első lemezed is saját szerzeményeket tartalmazott, aztán később megnyíltak a kapuk a nemzetközi zenei világ felé: lemezed jelent meg Japánban és New Yorkban is, a legutóbbi anyagodat pedig egy német kiadó adta ki, számos elismerő kritika jelent meg róla. Hogy zajlik nálad a dalszerzés folyamata?

Tízéves voltam, amikor az első dalaimat írtam, amelyek most már megmosolyogtatnak, mert egészen meglepően borongós hangulatú sanzonok voltak. Verseket is szerettem írni, próbálgattam, hogyan is hangoznának elénekelve. A jazzben bontakoztam ki igazán, hiszen az improvizálás tulajdonképpen valós idejű komponálás, és ennek hatására kezdtem saját hangzásban és dalokban gondolkodni. Énekesként és énekes darabok szerzőjeként is nagyon érdekel, ahogyan a szövegközpontúság és a szövegnélküliség váltakozik a vokális kifejezésben. Az új lemezen ezzel is kísérletezek, váltogatom a két irányt.

A Lakatos Ablakos Dezső előadói ösztöndíj elnyerése után az MMA Művészeti Ösztöndíj Programjában három éven keresztül Bartók Mikrokozmosz-átiratain dolgoztál. Hogyan nyúltál ezekhez a művekhez?

Ez az ösztöndíj nagyon fontos mérföldkő volt számomra, igazán el tudtam mélyülni a munkában. A Bartók Konzervatóriumban, ahol tanítok, az énekeseket elméleti síkon is képezzük, és mindig gondolkoztam azon, hogyan lehetne a modális, illetve distanciaskálákat zeneibb kontextusba helyezni, hogy ne csak száraz elméletanyagok legyenek. Eszembe jutott a Mikrokozmosz, amelynek darabjai tökéletesen szolgálják ezt a célt, mert jól illeszthetőek az elméleti példák mellé. Kivettem egy­egy részt, megtanultuk őket, majd először skálákat énekeltünk rájuk, aztán pedig egyszerű improvizációs gyakorlattal rögtönöztünk is. Így kezdtem el ezekkel a darabokkal foglalkozni, később pedig születtek átiratok is, melyeket előző lemezemen rögzítettünk Ben Monder közreműködésével.

Lemezbemutatóra készülsz két fantasztikus muzsikussal. Kristjan Randalu zenéje és játéka évek óta fontos ihletforrás számodra. Milyen volt a közös alkotói munka?

Kristjan Randalut először ECM­lemezeken keresztül ismertem meg, majd egy élő koncerten a Budapest Music Centerben, ahol Muszorgszkij darabjára, az Egy kiállítás képeire improvizált. Ez a koncert nagy hatással volt rám. Egészen egyedülálló, ahogyan Kristjan a klasszikus zeneművekhez nyúl, és ahogyan improvizál rájuk. Összeszedtem minden bátorságomat, és megkerestem őt, hogy „mi lenne, ha...?” Ebből lett egy közös koncertünk a Zeneakadémián, ahol Juhász Gábor volt a vendégünk. Ott játszottunk először együtt, és ezen az élményen fellelkesedve kezdtünk el dolgozni a lemezen. Különleges volt a közös munka, eleinte e­mailen keresztül, az online térben küldözgettük egymásnak a zenei ötleteket. Az album hangzása rendkívül letisztult, szinte végig csak ének és zongora szól. Három dalban csatlakozik hozzánk Ingrid Jensen kanadai trombitás, aki többek között egy Kenny Wheeler által írt kompozícióban is játszik.

Inner Voice, azaz belső hang a lemezed címe. Hallgatsz erre a hangra?

Ez egy asszociatív cím, sok jelentésrétege van, és a címadó kompozícióm is egyben. A belső hang olyan iránytű, amely elnavigál bennünket a zenében, az éneklésben és az életben is. Fontos, hogy tudjunk hallgatni erre a hangra, és ha rátalálunk, az hatalmas szabadságot ad. Ennek a kompozíciónak a párja a hasonló tematikájú Soul Place. Arról a helyről szól, ahol a lelkünk megnyugszik, és megtalálja önmagát. A lemezen van egy nagyon játékos, szöveg nélküli kompozícióm, melynek Tig-Tag, vagyis fogócska a címe, illetve egy Muszorgszkij­zongoradarab, amelyhez én írtam angol szöveget. Az új címe Mother and Daughter lett, anya és lánya misztikus kapcsolatát járja körbe. Kristjan Randalu három kompozíciója mellett egy népdalfeldolgozás és klasszikus szerzők műveinek átiratai is szerepelnek a lemezen. Sokszínű, technikailag és stílusban változatos anyag lett, ami bensőséges hangzással párosul. A koncerten a lemez anyaga mellett más meglepetésekkel is készülünk, illetve ott lehet majd először, még a digitális megjelenés előtt, fizikai formában megvásárolni az albumot. A Magyar Zene Háza csodálatos épületkomplexum, az üveghátterű koncertteremben olyan érzése van az embernek, mintha a természetben zenélne. Hihetetlenül inspiráló, és nagyon illik az új lemez mondanivalójához.

A zene mellett tanítasz, illetve gyermeket nevelsz szintén zenész férjeddel, a kvartetted dobosával, Varga Bendegúzzal. Mi az, ami feltölt a hétköznapokban?

Pihenésképp azokat a tevékenységeket keresem, amelyek a hangok helyett a csenddel párosulnak, és az online tér zajaiból is kiszakítanak. Ilyen számomra a természetjárás a családommal, az olvasás és az írás. Ezekből szeretek leginkább töltődni. A tanítás során pedig fontos mindig emlékeztetni magunkat arra, hogy mennyi visszacsatolást kapunk a növendékeinktől. Az, hogy az ember fiatalabbakkal van körbevéve, jótékony hatású, a zenei ízlésemet is formálja, sokszor a diákok mutatnak nekem új zenéket. Zenei tevékenységem nem csak egy dologra összpontosul, egyszerre van benne jelen az előadó­művészet, az alkotás és a tanítás, és ez a három folyamatosan hat egymásra, a tevékenységek egymásra épülnek, egymást gazdagítják.

Április 5. | 20.00

Magyar Zene Háza – Koncertterem KAROSI JÚLIA INGRID JENSEN KRISTJAN RANDALU

Inner Voice – lemezbemutató koncert

KIÁLLÍTÁS | KONCERT | ISMERETTERJESZTÉS

ÁPRILIS 9. | 19.30

Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

TISZTA FORRÁS

Összművészeti est Bartók török és magyar gyűjtései nyomán

A Káel Csaba által rendezett Tiszta forrás című összművészeti est a török és a magyar zene összefonódásán keresztül, zene és tánc szoros kapcsolatára építve mutatja be a bartóki életmű néhány jellegzetes darabját.

Bartók Béla nemcsak komponistaként, de népzenegyűjtőként is a zenetörténet meghatározó alakja, akinek munkássága nélkül a magyar kultúra nem létezne ma ismert formájában. Ez az életmű a magyar népzenén és klasszikus zenén túl is hat: a világzene, a jazz és a határ területek alkotóit is inspirálja. A rá jellemző nyitottsággal Bartók nemcsak a magyar népdalkincset kutatta, de a környező és a távolabbi – például török – népek zenéje is foglalkoztatta. A produkció arra vállalkozik, hogy sokrétű életművét, annak néhány jellegzetes darabját a magyar és a török zene kapcsolódási pontjain keresztül úgy mutassa be, hogy a Tiszta forrás című esten számos meghatározó előadó is összeadja tudását. Az énekes Guessous Majda Mária „Mesi”, valamint világ­ és népzenészek mellett az előadásban a Győri Balett, a Magyar Állami Népi Együttes tánckara és zenekara, valamint – felvételről – a Danubia Zenekar (vezényel: Fekete ­Kovács Kornél) működik közre, a színpadi látványt pedig a LaLuz egyedi, a Nemzeti Hangversenyterembe készült, teljes teret betöltő animációja teszi különlegessé.

Fotó: Thomas Dorn

ÁPRILIS 11–13. Budapesti klubok

BUDAPEST RITMO

Az először 2016 ­ban megrendezett Budapest Ritmo rövid idő alatt Közép ­Európa egyik legjelentősebb világzenei fesztiválja lett. Struktúrájában és programjában is mindig ihletetten összeállított néhány nap ez: legendás sztárokkal, felfedezésre méltó előadókkal, showcase­zel, unikális filmprogrammal és konferenciával – 2024­ben is számos helyszínen Budapest szívében.

A Ritmón idén is a változatosság az egyik hívószó –a bantu punktól walesi hárfásokon és balkáni rezeseken át a fúziós etnojazzig terjed a kínálat –, a másik pedig a megszokott kerékvágásból kizökkentő felfedezés élménye. Ahogy már megszokhattuk, a fesztivál a térség friss előadóira, új tehetségeire koncentráló showcase­nappal indul, itt láthatjuk azokat az előadókat, akik a színtér jövőjének meghatározó alakjai lehetnek majd. A szakmának szóló konferencia mellett a péntek és a szombat a koncerteké és a filmvetítéseké. Utóbbiak közül az a cappella Dalinda trióról szóló filmpremier emelkedik ki, az előbbiekből viszont nem fér ide az összes izgalmas produkció. Április 12­én a World Music Charts Europe szerint a 2023­as év legjobb világzenei albumát elkészítő Gaye Su Akyol lesz a fő fellépő, aki török tradicionális zenét keresztez neopszichedéliával és szörfrockkal, míg április 13­án az afrikai zene egyik királya, a hetvenes évek óta meghatározó alakja, Salif Keita koncertezik, mégpedig egészen különleges triófelállásban. Rajtuk kívül is bőven van még mibe elmerülni: a Dél­Afrikából érkező BCUC bantu punkja pánafrikai stílusrobbanással kecsegtet, a balkáni rezesek új fejedelme, Džambo Aguševi a várost is bevonja lüktető zenéjébe, Gérald Toto fúziós sanzonokkal igéz, különleges hangszerét, a walesi hárfát mutatja be a walesi bárd, Cerys Hafana, a Baltitengert idézi az észt újfolkot játszó, szintén hárfás Puuluup, az olasz trubadúr, Luca Bassanese és a Piccola Orchestra Popolare koncertje fergeteges hangulatot ígér, Ágoston Béla és Theodosii Spassov az etnojazz rajongóinak szerez örömet, a cseh Terne Čhave és a Romani Drom közös műsora roma zenei találkozó lesz, hazai oldalról pedig a besorolhatatlan Decolonize Your Mind Society koncertjétől dobjuk majd el az agyunkat. Felejthetetlen zenei utazás Afrikától a Balti­tengerig.

Tiszta forrás

Fotó: Csibi Szilvia / Müpa

SALIF KEITA

ÁPRILIS 9. | 14.00

Magyar Nemzeti Galéria

A BÁBU MEGSZÓLAL

Anna Margit (1913–1991)

életmű­kiállítása

A Bartók Tavasz képzőművészeti programja 2024­ben A bábu megszólal című Anna Margit­kiállításon teljesedik ki. A Kolozsváry Marianna kurátor által összeállított tárlat április 9. és szeptember 1. között látható a Magyar Nemzeti Galériában.

Egyedi formanyelve a magyar festészet egyik legkiemelkedőbb alakjává tette Anna Margitot, akinek első életmű ­ kiállítása – közel ötven évvel a művész utolsó kiállítása után –csaknem kétszáz műalkotást (festményeket és grafikákat) vonultat fel, minden korábbinál teljesebb képet adva a 20. század legnehezebb periódusait megélő alkotóról. Anna Margit képei nehezen sorolhatók bármely képzőművészeti irányzathoz; életművének jelentős részére leginkább a szürrealizmus, illetve az expresszív látásmód jellemző. Festészetében egyszerre jelenik meg az érzékiség és a kíméletlen tisztánlátás, s az elegáns dekorativitás összekapcsolódik a lélek kutatásával. Lírai, a chagalli iskolát követő művészete férje, Ámos Imre festőművész 1944­ es tragikus halála után radikálisan megváltozott. Az Európai Iskola keretein belül készült művein hatalmas fejjel festett bábuk jelenítették meg a szinte felfoghatatlan szenvedést, az ötvenes­ hatvanas években pedig egyre fontosabbá vált képein az abszurd humor, a gúny.

Anna Margit: Angyal, 1968 © Kolozsváry­ gyűjtemény

ÁPRILIS 8. | 19.30

Zeneakadémia – Nagyterem SÖNDÖRGŐ KELEMEN KVARTETT

Bartók–Balkán Revisited

Egyszeri, egészen különleges zenei csemege lesz a Söndörgő és a Kelemen Kvartett közös koncertje, amelyen Bartók Béla zenei örökségét idézik meg. A világzenei körökben nemzetközi sikert arató, a délszláv zenét a rock energikusságával párosító tamburazenekar, valamint a klasszikus zenében nem kevésbé elismert, a sajtó által is ünnepelt vonósnégyes együtt ered Bartók nyomába: külön­külön és közösen is zenélnek majd.

A Bartók–Balkán Revisited című műsor többféle módon tiszteleg Bartók Béla munkássága előtt. Az est gerincét Bartók gyűjtése adja: a zeneszerző 1912­ben a szerb–román határ menti Temesmonostoron és Sárafalván rögzítette azt a zenei anyagot, amely ihletet adott az elhangzó Söndörgő ­ dalok születéséhez. Megszólalnak ezeken kívül tamburazenekarra készült Bartókátiratok (például az Allegro barbaro), valamint a 2024 nyarán érkező legújabb, Gyezz című Söndörgő ­ album egyes részletei is, de persze Kokas Katalin és Kelemen Barnabás tolmácsolásában hallhatunk Bartók­hegedűduókat, az est egyik várható csúcspontjaként pedig a Kelemen Kvartett előadásában elhangzik az 5. vonósnégyes. Bartók bánáti gyűjtései a Bartók–Balkán Revisited esten garantáltan ihletett tolmácsolásban szólnak majd.

SÖNDÖRGŐ

Fotó: The Orbital Strangers

„MIT TEGYÜNK, HA EGYSZER A LEGJOBB FÉNYKÉPEKET RENDRE MAGYAROK KÉSZÍTIK?”

Farkas­Zentai Lili írása

1927-ben az amerikai Coronet magazin szerkesztői tették fel ezt a kérdést, miután leközölték André Kertész munkáit. Bár humoros megjegyzésnek szánták, a feltevés egyáltalán nem alaptalan – ebben az időben ugyanis Berlinben, Párizsban, majd New Yorkban is magyar fotográfusok vitték a prímet. Moholy-Nagy László, Brassaï, Munkácsi Márton, Robert Capa és Kertész is mind külföldön valósították meg magukat; Budapestről útban az Újvilág felé bontakozott ki tehetségük és váltak az egyetemes fotóművészet meghatározó alakjaivá.

A világon számos nagy fotográfust tartanak magyarként számon, akik közül a legismertebbek – André Kertész, Robert Capa, Moholy­Nagy László, Brassaï és Munkácsi Márton – egyazon nemzedékhez tartoztak. A 19. század utolsó évtizedeiben nevelkedtek, és az 1. világháború kitörése előtt, illetve a világháború alatt nőttek fel. Olyan új területen tűntek ki, ahol a tehetség fontosabb volt az intézményi háttérnél: a fotográfia terén alkottak nagyot. Hittek abban, hogy meg tudják változtatni a világot, legalább annyira, mint amennyire körülöttük fordult a világ.

A 20. század során többen közülük elhagyni kényszerültek otthonukat. Útjuk először a kontinens nagyvárosaiba – Bécsbe, Berlinbe, Párizsba – vitte őket, majd onnan New Yorkba. A 2. világháború és a hidegháború idején – politikai vagy gazdasági okokból – sokan választották az Egyesült Államokat menedékül. Vándorlásaik során új kultúrákat megismerve fogalmazták újra önmagukat, miközben magyarságuk egy életre megjelölte őket.

„A magyar az egyetlen olyan nép, amelynek Európában nincs se faj-, se nyelvrokona, s amely így a legmagányosabb ezen a földrészen. Ez a kivételes magányosság talán megmagyarázza létezésének különleges intenzitását… A nemzet reménytelen magányossága növeszti nagyra a tehetségüket, az érvényesülni akarásukat és a hisztériájukat… Magyarnak lenni kollektív neurózis” – írja Arthur Koestler.

Kinek­kinek más és más stratégiája volt a túlélésre, az érvényesülésre. Míg André Kertész például soha nem tanult meg egyetlen idegen nyelvet sem, és így tulajdonképpen benne is ragadt ebben a magányosságban, magyaros dacban, addig Robert Capa (született Friedmann Endre) jól csengő nevet vett fel, hogy könnyebben el tudja adni képeit, ráadásul igazi társasági ember hírében állt. Capa az akkori úgynevezett „magyar krédót” vallotta: bárhogy alakuljon is az élet, ha jó képet vágsz hozzá, a többi már jön magától. Ez utóbbi lehet a magyarázata annak is, miért vett elegáns Burberry esőkabátot kifejezetten a normandiai partraszállás megörökítéséhez.

Ezek a kivándorló magyar fotográfusok természetesen nem csak különleges, magával ragadó egyéniségüknek köszönhetően hagytak nyomot. Páratlan látásmódjuk komoly hatással volt az amerikai fotográfia fejlődésére. Kertész absztrakt és szürrealista stílusával, Capa háborús fotóriporteri munkáival, Munkácsi Márton a szabadtéri portré és a divatfotó megteremtésével, MoholyNagy pedig fotogramjaival és konstruktivista szemléletével hívta fel magára a figyelmet.

Amellett, hogy művészi értékeikkel gazdagították az amerikai fotóművészetet, kulturális tapasztalataikkal is hozzájárultak az amerikai társadalom sokszínűségéhez – egyesek közülük az emigráció és a kulturális adaptáció kérdéseivel is foglalkoztak munkáikban, és a 20. századi kultúraváltás fontos alakjaivá váltak az Egyesült Államokban.

A magyar fotográfusok hatását az egyetemes fotóművészetre már több kiállítás is bemutatta. Ezek közé tartozott 1987­ben a The Hungarian Connection című tárlat az angliai National Museum of Photography, Film and Television épületében, illetve 1995­ben a The Hungarian Circle című kiállítás a New York­i Howard Greenberg Galériában, amely negyvenkilenc magyar és magyar–amerikai fotográfust mutatott be. Legutóbb 2011­ben, a londoni Royal Academy által megrendezett Eyewitness című tárlaton láthatta a közönség a világszerte ismert fotográfusok munkái mellett többek között Balogh Rudolf, Escher Károly, Kálmán Kata, Pécsi József, Rónai Dénes, Vadas Ernő, Kepes György és Besnyő Éva felvételeit is.

A 2024 áprilisában debütáló, Magyar fotóművészek Amerikában (1914–1989) című tárlat újabb jelentős mérföldkő az amerikai–magyar fotográfiai kapcsolatok bemutatása terén. A közel 30 művész – a „legnagyobbak” mellett az eddig kevésbé ismert művészek – műveit sorra vevő kiállítás a rendkívül gazdag amerikai–magyar fotográfiai örökség bemutatását tűzte ki célul, de Alex Nyerges, a Virginia Museum of Fine Arts igazgatójának, e kiállítás társkurátorának a témában végzett kutatási eredményeit is itt prezentálják először. A tavaszi tárlat nyolc szekcióra bontva mutatja be a magyar származású alkotók hatását az amerikai fotográfiára – nem csupán régiók szerint, hanem a fotóriport és a divatfotográfia műfaján keresztül is szemlézve a műveket. Az amerikai és a magyar szervezők által válogatott műtárgyakat magyar köz­ és magángyűjtemények felvételei (köztük Barna Anna, Kondor László, Lőrinczy György, Moholy­Nagy László vagy Nickolas Muray munkái) egészítik ki, amelyek még tovább színesítik a már eleve rendkívül gazdag anyagot.

André Kertész: Lexington Avenue a 44. utcánál

Április 5. | 14.00 Szépművészeti Múzeum KERTÉSZ, MOHOLY-NAGY, CAPA... Magyar fotóművészek Amerikában (1914–1989)

A kiállítás megtekinthető április 5. és augusztus 25. között.

REMÉNY MINDIG VAN

A FrenÁk Társulat premierje több értelemben is a régi és az új találkozásáról beszél. A koncepciót kidolgozó, Budapesten és Párizsban egyaránt otthonos, Kossuth-díjas táncművész-koreográfussal, Frenák Pállal beszélgettünk Bosch festményeiről és a mesterséges intelligenciáról, kulturális különbségekről és identitásváltásokról.

Fotó: Hegedűs Róbert

Beszéljünk a kezdetekről és a körülményekről! Miféle inspirációktól, mintáktól, milyen szövegektől és képektől indulva jutott el alkotótársaival az új kreációig? Új energiák, új alkotói szemlélet jelenik meg a darabban, mert egy friss, fiatal, soknemzetiségű csapattal dolgozom. Egymás energiáiból, kreativitásából építkezünk, inspirálódunk, és folyamatos, nagyon termékeny összalkotói együttműködés van közöttünk. Mindig a hogyan tovább kérdését járom körbe. A Parad_Is_E-zal nem a bibliai ősállapotot keresem. Ádám és Éva évezredekre visszanyúló kultúrtörténeti meséjében ott vannak a munkához, születéshez, szexualitáshoz, csaláshoz, gyengeséghez, hiszékenységhez fűződő érzések. Milliónyi Ádám és Éva magányosan kószál a világban – mindez ad egy erős inspirációt. Szükségünk van egymásra, de nem mindegy, hogyan kapcsolódunk egymáshoz. Mi lesz, ha a mesterséges intelligencia foglalja el a józan ész és a spontán érzelmek helyét? Ezért mi vagyunk a felelősek, hisz az MI­t is emberek programozzák, tőlünk tanul, a mi mintáinkból építkezik. Nagy kérdés, hogy az érzelmi fejlődés utol tudja­e érni azt a technikai innovációt, ami a tudás határtalanságával kecsegtet bennünket. Tudunk­e jól élni a tudáshoz való hozzáférés lehetőségével, miközben a társadalmak felfokozott, forrongó állapotban vannak az egész világon? Hétköznapi szemlélődés, filmek, zenék, festmények, Deleuze munkái, a fragmentszerű építkezés filozófiája – ezek örök inspirációs források számomra. Az egész egy kutatás. Az inspirációk új nyelvezetet, új formát kapnak, Bosch festményei ugyanúgy, ahogy a filmvilágból merített képek. Itt van fontos szerepe Horváth Nóra dramaturgnak a koncepcióm megalkotásában: pontosan kiválasztani és artikulálni azokat a részeket, részleteket, amelyekből valami újszerű dolog születhet meg. Rengeteg anyagot gyűjtünk, aminek aztán a kilencven százalékát nem használjuk fel.

Mindig nagyon izgalmas, ahogyan a munkáiban a gondolatot testekre, mozdulatokra fordítja le. Sok az új táncos a csapatban. Velük másképp dolgozik, mint a régiekkel?

Olyan erős személyiségű táncosokkal alkotok, mint David Leonidas Thiel, a Dresden Frankfurt Dance Company szólistája, vagy Zoe Lenzi olasz táncművész, aki szintén Németországban táncol. Először lép fel nálam Árvay­Vass Léna és Cserháti Gergely is. Gergely például a klasszikus, balettintézeti tudását hozza, míg Buda Balázs akrobatikai tapasztalatával, légies munkájával járul hozzá a koreográfiához. A kulturális és nyelvi különbségek energiái nagyon fontosak. Hosszú idő óta a társulatom tagja például a kitűnő ír táncos, Eoin Mac Donncha, az ő – a magát Istennek képzelő –„crazy runner” figurája az egész előadást dominálja. Öt­hat ember egyéni kreatív munkája épül be a koncepcióba. Egyénileg alkotnak, de nem egymástól függetlenül, hanem az egységen belül, megadott keretek között. Az előadásnak van egy őrült, teátrális, szinte mozgásszínházi része is, miközben nagyon erős, organikus mozgástechnikával dolgozunk.

Az előadásaiban mindig sűrű és feszes a vizuális és akusztikus világ, amely majdhogynem egyenértékű a koreográfiával. Egy Frenák-produkcióban sosem szétválasztva látom a különböző rétegeket, mivel ezek szervesen fűződnek-épülnek egymásba. Hogyan dolgozott most a zenei és a látványvilág megalkotóival?

Jól látja, a darab lelkülete az átjárásokból születik meg. Rengeteg réteg kapcsolódik egymáshoz. A zene, a média társként épül be a darabba. Hunyadi Máté dolgozik a zenén, de a zenei anyag összeállításában ugyanúgy részt veszek, ahogy a koreográfiában, mert nem konkrét zenei anyagokból, hanem akusztikai érzetekből indulunk ki. Itt nemcsak a zenei kompozíciók érvényesülnek, hanem egy akusztikai világ jön létre: klasszikus elemek, emberi sikolyok koedukálása, elektroakusztikai, pulzatív elemekkel. A képi világ kialakításánál sem konkrét képanyagokat használok, hanem szinematográfiai, fragmentszerű képbevágásokat, lenyomatokat, lenyomatok lenyomatait. Amikor áttetsző, szcenográfiai elemekre vetítünk rá, a térben multiplikálódik a képanyag. Nem tudható, mi a valóság – az, ami a képanyagon jelenik meg, vagy az, ami mögötte, a színpadon történik. A szcenográfiai formarendszer nagyon izgalmas, különböző intim belső tereket teremtünk. De a külső és belső viszonyrendszere is megkérdőjeleződik.

Milyen viszonyban van egymással az előadás két része, a CrAzy_RunnErs és a Parad_Is_E? A cím két jól elkülöníthető világra utal, melyek között akár a néző is választhat?

Nincsenek éles határok a részek között, itt is az átjárhatóság a lényeg. Az identitásváltások adták az alapötletet. Kellékek cseréjével mutatjuk meg a mai kort jellemző valós és virtuális partnerváltások felfoghatatlan tempóját, ami megöli a valódi kapcsolatokat. Nem tudjuk, hogy a CrAzy_RunnErs kivonulás, elvonulás vagy felvonulás, és pontosan milyen porondon. Könnyen mozgatható, folyamatosan alakuló tárgyakat választottunk, melyek nem ugyanazt mondják el egy férfin, mint egy nőn. A nézőnek nem kell választania. Érzeteket kommunikálunk, érzeteket osztunk meg. A szólókból, duettekből, triókból persze a néző ki tudja választani magának a hozzá közelebb álló Ádámot és Évát, de nem beszélhetünk világok közti választásról. Annyiféle színes identitásmegjelenítés lesz a darabban, hogy mindenki azonosulhat valakivel. Nem tudhatjuk előre, hogy a különböző látványok milyen érzeteket keltenek a nézőkben. Egy kígyóra vagy almára mindenki másképp reagál, nem zárható ki a zsigeri elutasítás sem.

Az őrült futkosás után a paradicsomi nyugalom állapotát is megidézi. Ez azt is jelenti, hogy úgy véli, a mai rohanó világ egyszer csak el fog csendesedni, vagyis van remény?

A probléma az, hogy ha akarjuk, ha nem, előbbutóbb el kell csendesednünk. Az elcsendesedésnek az lenne az értelme, hogy érezhetőbbé váljanak az igaz emberi érzések, de az elcsendesedést büntetésként is felfoghatjuk, attól függően, hogy kényszer vagy személyes választás eredménye. Mindenesetre remény mindig van.

Április 10. és 11. | 19.00

Nemzeti Táncszínház – Nagyterem

FRENÁK TÁRSULAT: CRAZY_RUNNERS PARAD_IS_E – bemutató

BARBARA HANNIGAN, MAGA A ZENE

KERETEK NÉLKÜL, MINDIG SZABADON

Bár a művészt joggal nevezhetjük korunk egyik géniuszának, ő maga visszautasítja a ráaggatott címkéket. „Keményen dolgozom” – válaszolja rendre az őt méltatóknak, legyenek azok újságírók, kritikusok vagy rajongók. És ahogyan önmagát, úgy művészi munkáját sem szereti felcímkézni. Karmester, szoprán vagy előadóművész – ha csupán egyikként határozná meg magát, azzal felesleges keretek közé szorítaná művészetét. Korlátozná a szabadságot, ami benne él. „Egyszerűen azt csinálom, amihez kedvem van – abban viszont igyekszem a lehető legnagyobb mértékben jelen lenni” – mondta egy interjúban.

Az, hogy a kritikusok hangzatos jelzőkkel illessék munkáját, vagy újra és újra ámulatba ejtse a közönséget előadásaival (amelyek során sok esetben egyszerre énekel, vezényel és táncszerű mozdulatokat végez), sosem volt prioritás számára. A szabadság azonban annál inkább. „Szabadnak kell lennem, fizikailag és hangilag – de a zeném megválasztásában is.”

Ez a szabadság nemcsak azt teszi lehetővé számára, hogy olyan munkákat vállaljon, amelyek tényleg megmozgatják, hanem például azt is, hogy udvariasan visszautasítsa a rendre felmerülő újságírói kérdéseket,

amelyek arról szólnak, milyen nőként egy alapvetően férfiak által dominált szakmában karmesterként helyt állni. „Miért kell mindig a genderről beszélnünk?” – szegezte legutóbb a Telegraph újságírójának. A kérdésfelvetés már csak azért sem releváns számára, mert az ő univerzumában nincs fontosabb a zenénél. Amikor pedig színpadra lép, hogy elénekeljen vagy elvezényeljen egy művet (esetleg a kettőt együtt), szinte megszűnik annak lenni, aki – teljesen eggyé válik a zenével, amely minden mozdulatát, lélegzetvételét meghatározza.

GYEREKKORI SZENVEDÉLYE A ZENE

Képessége erre a zsigeri összeolvadásra már egészen kiskorában megmutatkozott: az édesanyja fedezte fel, amikor elvitte őt és ikertestvérét a halifaxi közparkba, ahol egy zenekar játszott éppen. „Édesanyám azt mondta, olyan voltam, mintha valami megszállt volna, az egész testem vibrált” – emlékezett vissza Hannigan a Telegraph már említett interjújában.

Az új­skóciai Waverlyből származó Hannigan zene iránti szenvedélyét aztán tovább táplálta karizmatikus tanára, tizenhét éves korára pedig egyértelművé vált, hogy az útja nem lehet más. „Tinédzserkorom

Fodor Rozi írása

Korunk egyik legkarizmatikusabb

és legtehetségesebb énekeskarmestere elhárít bármiféle címkét, zsenialitását azonban nem lehet elvitatni. Karmesterként pálca nélkül vezényel, és közben énekel is, performanszszerű előadásaiban együtt él, együtt lélegzik a zenével. A világ legnagyobb hangversenytermeit töltötte már meg, április 10-én pedig a Bartók Tavasz keretein belül a Müpában, az Electric Fields című koncerten lép színpadra.

óta énekelni akartam” – mondta. Torontóba ment, hogy az ottani egyetemen tanuljon zenét, a kortárs művek pedig éppúgy elvarázsolták, mint a már rég elhunyt zeneszerzők élete, amelyben igyekezett minél jobban elmélyedni. Szenvedélyét jól példázza, hogy abban az időben úgy hivatkozott Joseph Haydnra, mint több száz éves „pasijára”.

Szopránként aztán óriási sikereket ért el, kortárs zeneszerzők sorát inspirálta, akik közül jó néhányan az ő hangjára írtak darabokat. 2018­ban még a legjobb klasszikus vokális szólóalbumnak járó Grammy­díjat is elnyerte.

KARMESTER – PÁLCA NÉLKÜL

Bár sosem szerepelt a tervei között, hogy karmester legyen, kollégái – többek közt Simon Rattle – győzködésére, akik látták a benne rejlő lehetőséget, végül 2011­ben kipróbálta magát a karmesteri pulpituson is. Kollégái jól ráéreztek, tényleg hozzá illő feladatnak bizonyult zenekart vezényelni, így aztán elkezdett leckéket venni Jorma Panulától. A vele való munkának azonban a mester egy szerencsétlen nyilatkozata vetett véget: 2014­ben Hannigan épp

karmesterként készült debütálni az amszterdami Concertgebouw­ban, amikor Panula egy meglehetősen sértő tévéinterjúban fejtette ki nézeteit a női karmesterek „helyéről”, miszerint jobb, ha a nők megmaradnak a „női darabok” – mint például Debussy vagy Fauré műveinek – vezénylésénél.

Bár ez az eset nagyban aláásta Hannigan épp csak szárba szökkenő karmesteri önbizalmát, szerencsére nem tántorította el attól a pályától, amelyre mintha csak született volna. Zenei előadásmódját végtelen energia jellemzi, stílusát nehezen lehet besorolni. Ahogy korábban nyilatkozta: énekesként és karmesterként is arra törekszik, hogy felépítse a zenét.

Emblematikus produkciója volt Ligeti György

Le grand macabre című művének énekesi és karmesteri előadása: miközben vezényelt és énekelt, a darabot gyakorlatilag eltáncolta.

NEM HAGYJA MAGÁT HÁTTÉRBE SZORÍTANI

A karmesteri szerepkör azonban nemcsak új kifejezésmódot adott számára, hanem egyfajta biztonságot is a jövőre nézve. Többször beszélt már arról, hogy a hangja miatt sokáig félt az öregedéstől. „Van ugyanis az a berögzült elképzelés, amely szerint nekünk, énekeseknek megvan a szavatossági időnk” – mondta. Amikor betöltötte a negyvenet, pánik lett úrrá rajta, attól tartott, hogy a már említett szavatossági ideje a végéhez közeledik. „Túl az 50. életéven a hangok, különösen a magasabbak, elvesztik rugalmasságukat és hangszínük szépségét” – mondta.

A közönség nagy örömére azonban Hannigan a mai napig énekel – és nem csak az általa vezényelt hangversenyeken –, méghozzá ugyanazzal a szenvedéllyel és elánnal, mint korábban. Erre számíthatnak azok is, akik április 10­én ellátogatnak a Bartók Tavasz Electric Fields című koncertjére, amelyen Hannigan énekesként lép színpadra, hogy muzikalitásával elvarázsolja a közönséget.

A koncert középpontjában a zenetörténet három kivételes nőalakja áll: a középkori misztikus gondolkodó és zeneszerző, Hildegard von Bingen, a korai barokk zeneszerzője, Barbara Strozzi, valamint Francesca Caccini, akit a 17. század elején az „énekesmadár” névvel illettek. Hannigan mellett a világhírű Labèque nővérek lépnek még színpadra, játékukat pedig a francia zeneszerző és producer, David Chalmin, az Electric Fields című lemez egyik alkotója varázsolja maivá.

Április 10. | 19.30

Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

ELECTRIC FIELDS

Barbara Hannigan | Katia Labèque

Marielle Labèque | David Chalmin

Fotó: Marco Borggreve

Az Énekek éneke koncerten a zsidó liturgia meghatározó eleme, a kántorének áll a középpontban. A tradíció kiváló nemzetközi és hazai képviselői Elli Jaffe vezényletével betekintést engednek a műfaj lényegébe, és ahogyan a karmester fogalmaz: az egység és a tolerancia üzenetét hozzák el.

„

AZ ÖSSZETARTOZÁST SEMMI NEM ÉRZÉKELTETHETI VELÜNK JOBBAN, MINT A ZENE”

Seres Gerda írása

A kántoréneknek rendkívül komoly hagyománya van, és Önt a műfaj legavatottabb karmestereként ismerik. Tizenöt lemezen rögzítette a zsidó imák enciklopédiáját, amely tartalmazza az összes kántor és kórus által közvetített zsidó liturgiát. Mikor és miért kezdte foglalkoztatni a műfaj?

Ifjú koromtól fogva klasszikus zenét tanultam. A jeruzsálemi Rubin Akadémián diplomáztam, majd a londoni Királyi Zeneakadémián folytattam a tanulmányaimat, és Leonard Bernstein, valamint Igor Markevitch ösztöndíjas támogatásának köszönhetően lehetőségem volt Jeruzsálemben tovább képeznem magam. Akkoriban jöttem rá, hogy valami hiányzik a klasszikus tradíciónkból. Hitem szerint a zsidók a két legfontosabb ajándékot adták a világnak: a Bibliát, az istentől kapott szent írást, és a zenét – hiszen Dávid király Góliáton aratott győzelme mellett zsoltárszerzőként is szerepel a zsidó hagyományban –, mely integrált és nagyon fontos része a szentségek szolgálatának. Ez minden egyistenhitre igaz: a zsidókra, a muzulmánokra és a keresztényekre is. A mi vallási hagyományunkban a zenének rendkívül jelentős szerepe van. Arra jöttem rá, hogy nem is tanulhatunk isten igéiről dallam nélkül. Istennek alapvetően nem is létezik olyan rendelése, amelyhez nem kapcsolódik valamilyen dallam, mint például Verdi vagy Mozart Requiemje, Bach h-moll miséje, Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusa. Ezért úgy éreztem, fontos lenne világszerte minél szélesebb közönségnek megmutatni a kivételes és sokszínű zsidó zenei hagyományt.

Negyven évvel ezelőtt alapította meg az első kántorképző intézményt Jeruzsálemben. Ez volt az első lépés?

Igen, mert különösen fontosnak tartottam, hogy a fiatalabb generációk tisztában legyenek ennek a szolgálatnak a sokrétűségével. A korábbi évszázadokban számos zenei vagy a szöveget érintő hiba került ezekbe a művekbe, legfőképpen azért, mert a kántorok egy része nem ismerte elég jól a héber nyelvet, némelyik pedig a kellő zenei képzettségnek volt híján. Az elképzelésem – amelyet aztán számos országban átvettek – az volt, hogy javítsuk ki a hibákat, és a szolgálat során igyekezzünk minél mélyebben és pontosabban megismerni mind a szöveget, mind a zenét. Ezt követően rögzítettük az említett tizenöt lemezt, amely számba veszi az éves zsidó imák jellegzetes zenei módozatait, aztán később öt könyvem is született a témában.

Számos kiváló kántor tanult az Ön által alapított intézményben.

Negyven év alatt több mint ezren végeztek nálunk, közülük ma sokan a világ vezető kántorai, jeles intézmények élén segítenek tradicionális zenénk megismertetésében. Ezt igen fontosnak tartom, hiszen ez a zene nemcsak vallástörténeti szempontból foglal el kiemelt helyet, hanem a klasszikus zenei repertoár részeként is. Ezt ismerték fel a Bartók Tavasz szervezői is, akik meghívtak a budapesti koncertre, amely ezért is jelent sokat számomra.

Mit gondol, mennyiben más, ha ezek az énekek, zeneművek nem egyházi közegben, hanem egy koncertteremben csendülnek fel?

Gondoljon csak Verdi már említett Requiemjére vagy más szakrális művekre, amelyek a koncertrepertoár részei. Azonban a zsidók ébredtek rá elsőként arra, hogy a zene a szakrális szertartások nélkülözhetetlen eleme. Én arra törekedtem, hogy ezek a dallamok klasszikus hangszerelésben a szélesebb közönség számára is érthetőek, befogadhatóak legyenek, és megmutassák ennek a hagyománynak a lényegét. Mind isten teremtményei vagyunk, és ezt az összetartozást semmi nem érzékeltetheti velünk jobban, mint a zene.

A Müpába szervezett koncert igazi különlegességnek ígérkezik. Milyen szempontok alapján állították össze a programot?

Egyszerűbb dallamok és a kelet­európai kántorének számos izgalmas darabja is felcsendül majd. Ablakot nyit a hallgatóságnak erre a zenei világra. Megmutatja, hogyan éneklünk, imádkozunk.

A koncertnek magyar fellépői is vannak. Miért tartotta fontosnak, hogy magyar kántorokat is bevonjanak a produkcióba?

Sokszor jártam már Budapesten. Magyarország kulturális színvonala kiemelkedő. Ez a sokszínű közeg arra ösztönöz, hogy elhozzam a zsidóság üzenetét is ebbe az országba – a zene segítségével. Az egység és a tolerancia üzenetét. A koncerten hat kántor énekel majd, lesznek közös énekek, duettek és tercettek is. Ez az első alkalom, hogy velük dolgozom, és izgatottan várom a találkozást.

Április 11. | 19.30

Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

4. évfolyam, 2024. április

A Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek ingyenes kiadványa

Kiadja a Müpa megbízásából a Papageno Consulting Kft.

Alapító:

Müpa Budapest Nonprofit Kft. Káel Csaba vezérigazgató

Felelős kiadó:

A Papageno Consulting Kft. ügyvezetője E­mail: szerkesztoseg@papageno.hu

Főszerkesztő:

Borókai Fanni

Kiadványmenedzser:

Lukács Bernadett

A kiadványban közreműködtek:

Dömötör Endre, Farkas­Zentai Lili, Fodor Rozi, Jászay Tamás, Kolbenheyer Erik, Ott Anna, Takács­Koltay Anna, Seres Gerda

A címlapon:

Matuza Adrienn (Győri Balett)

Címlapfotó:

Trunkó Bálint

Nyomdai kivitelezés:

Pátria Nyomda Zrt. Orgován Katalin vezérigazgató

Megjelent 5000 példányban

A szerkesztés lezárult: 2024. március 4­ én

A szervezők a szereplő- és műsorváltoztatás jogát fenntartják.

Bartók Tavasz Nemzetközi Művészeti Hetek 2024. április 5–14.

bartoktavasz.hu

E­mail: info@bartoktavasz.hu

Telefon: +36 1 555 3000

Látogasson el a felújított Operaházba, és váltson jegyet előadásainkra, épületlátogató túráinkra!

A MAGÁNREPÜLŐGÉPEK LUXUSÁVAL

A Lexus LM magával ragadó eleganciával és lenyűgöző dizájnnal kápráztatja el utasait. Az belső tér minden részlete a luxus és a kényelem legmagasabb szintjét képviseli, míg az innovatív technológiai megoldások a vezetés élményét teszik felejthetetlenné és biztonságossá. A Lexus LM egy életstílus megtestesítője, mely exkluzivitást és stílust sugall minden pillanatban. Engedje, hogy az LM által kínált luxus és kényelem új értelmet adjon utazásainak, és lépjen be az exkluzivitás és a kifinomult luxus világába az LM fedélzetén!

SZEMÉLYESSÉ TESZI A LUXUST!