Martin Haselböck és az
Orchester Wiener Akademie
Zene és költészet – Goethe, Schiller, Liszt
Music and Poetry – Goethe, Schiller, Liszt
OKTÓBER 22. | 19.30
Pesti Vigadó – Díszterem
Pesti Vigadó – Ceremonial Hall
Liszt: Tasso, Panasz és Diadal – szimfonikus költemény • Tasso, Lament and Triumph – symphonic poem
Liszt: 1. (Esz-dúr) zongoraverseny • Piano Concerto No. 1 in E-flat major
I. Allegro maestoso
II. Quasi adagio
III. Allegretto vivace – Un poco marcato – Allegro animato – Allegro marziale animato
szünet • interval
Liszt: Malédiction
Liszt: Az ideálok – szimfonikus költemény • The Ideals – symphonic poem
Közreműködik • Featuring: EMBER Márk – próza • prose, RÁNKI Fülöp – fortepiano, Orchester Wiener Akademie
Vezényel • Conductor: Martin HASELBÖCK
Az előadás a Liszt Ünnep keretében a Pesti Vigadóval közös programként, a Müpa szervezésében, az Európai Unió Tanácsa magyar elnökségének kísérőprogramjaként valósul meg. Partner: Magyar Művészeti Akadémia. • This concert of the Liszt Fest is presented by Müpa Budapest as a joint event with Pesti Vigadó and a side event of the Hungarian Presidency of the Council of the European Union. Partner: Hungarian Academy of Arts
For the English version see page 6.
Liszt Ferenc: Tasso, Panasz és Diadal
A kompozíció Goethe születésének 100. évfordulójához (is) kapcsolódik. Weimarban nagyszabású ünnepséggel emlékeztek meg a város történetében meghatározó szerepet játszó költőről, a Liszt irányítása alatt álló színházban a hányatott sorsú olasz költőfejedelemről, Torquato Tassóról írt drámáját mutatták be. Liszt ehhez az előadáshoz komponált nyitányt (1849), melynek revideált változatát szimfonikus költeményeinek sorába illesztette. A darab eszmei mondanivalója nem annyira Goethe színművéhez, mint inkább Byron Tasso panasza című költeményéhez kapcsolódik, mely az önkény által elnyomott művész keserű monológja. A darab zenéje egy 1840-es velencei emlékhez is kötődik. Liszt gondolások előadásában hallott énekelt részleteket Tasso főművéből, a Megszabadított Jeruzsálemből, a dallamot le is jegyezte, ebből bontakozik ki az egy évtizeddel későbbi nyitány zenéje. Ő maga így fogalmazott: „Tasso Ferrarában szeretett és szenvedett, Rómában megdicsőült, Velencében pedig mindmáig él a nép dalaiban.” E gondolat nemcsak a Tasso című szimfonikus költemény (1854) programja, azt a reményt is kifejezi, mely a zeneszerző Lisztet egész életében foglalkoztatta. A kompozíció partitúrája 1856-ban jelent meg, előszavában Liszt így írt: Byron „bármilyen megkapóan, nemesen és ékesszólóan tolmácsolta a rabságban sínylődő Tasso panaszát, szívet tépő fájdalmát a Lamentációban, ezt nem egészítette ki a Diadallal, amellyel a kései, de annál fényesebb igazságszolgáltatás övezte… Ezt az ellentétet én már a mű címében világosan ki akartam fejezni, és arra törekedtem, hogy hangokkal ábrázoljam az égbekiáltó ellentmondást.”
Liszt Ferenc: Esz-dúr zongoraverseny
Liszt tanítványa, Joachim Raff közreműködésével 1849-ben fejezte be az Esz-dúr zongoraversenyt, ám utóbb többször is (1853-ban és 1856-ban) átdolgozta. A weimari bemutatón (1855) maga a komponista játszotta a szólót, a zenekart Hector Berlioz vezényelte. Mint több ciklikus Lisztmű, az Esz-dúr zongoraverseny is az egységesítő és koncentrált formálás igényével készült. Formai elemzése során felismerhető ugyan három tételének sajátos jellege, ezeket a tételeket azonban az attacca előadáson túlmenően szoros motivikus kapcsolat is egymáshoz fűzi. Jellegzetes formai megoldással találkozhatunk a darab zárórészében. A III. tétel Un marcato szakaszától kezdődően – összefoglaló jelleggel – újra felsorakoznak az addigi témák, s új tematikus anyag már nem is csatlakozik hozzájuk. Erre egyébként Liszt is utal egy 1857-es keltezésű levélben: „A koncert Allegro marziale tétele az Adagio tételnek felel meg; nem tartalmaz új motívumot, csak a már korábban bemutatott téma friss ritmusokkal megélénkített, tömör visszatérése… A teljes darab összefogásának és le -
kerekítésének ez a módja meglehetősen egyéni, de a zenei forma igazolja helyességét.” Liszt véleményének helyességét pedig az utókor igazolja. A mű mindmáig tartó nagy hatásának titka éppen a férfias, erőteljes, illetve a lágy, lírai szakaszok sokszínű váltakozása, amely után valóban tökéletes lezárásként hat a diadalmas befejezés.
Liszt Ferenc: Malédiction (Átok)
A Malédiction zongoraverseny Liszt korai kompozíciója, a szerző életében nem jelent meg, csak jóval halála után, 1915-ben, a fennmaradt kézirat alapján publikálták. Összefoglaló címe, konkrét programja nincs, de az egyes témák fölé a szerző olyan szavakat írt, mint például „gőg”, „álmok”, „könnyek”, „lelkesedéssel”; a frappáns disszonanciákat, addig elképzelhetetlen akkordkapcsolatokat megszólaltató, mellbevágó bevezetés fölé pedig ezt írta: „Malédiction”, azaz átok. Így lett utólag a mű címe is ez. A versenymű egyetlen tételből áll, ugyanakkor a lazán, rögtönzésszerűen szőtt anyag érezhetően egy háromrészes szonátaformát körvonalaz. A zongoraszólam, mint valamennyi fiatalkori Liszt-kompozícióban, hallatlanul virtuóz. S mint amazok, ez is bővelkedik a sűrűn jelzett, szélsőséges – a zenélés jellegzetesen romantikus, „elrévült” állapotára utaló –előadói utasításokban. Ahogy Hamburger Klára írta: „Rendkívül jellemző a kidolgozási részben levő hangszeres recitativo felirata. Patetico. Senza tempo. Azaz tempó nélkül! A Malédiction zongoraversenyben több későbbi Liszt-mű témája jelenik meg, így kezdete a Vihar-darabot előlegezi; fontos akkordikus-ritmikus témája majd a Faust-szimfónia Mefisztótételében kap szerepet, de felbukkan a későbbi Mefisztó-keringő egy alakzata és az A-dúr zongoraverseny jellegzetes kezdő harmóniasora is. Új hangján, merész eszközein, fontos témáin túl azért jelentős, értékes ez a versenymű, mert már olyan fajta démoni vízió, mint amilyenek majd Liszt legegyénibb, legzseniálisabb művei lesznek: a pokolképek, sátánportrék, haláltáncok.”
Liszt Ferenc: Az ideálok (Die Ideale) „Életünk legfőbb értelme, hogy ragaszkodjunk ideálunkhoz, és szüntelenül munkálkodjunk megvalósításán.” Ezzel a gondolattal egészítette ki Liszt Ferenc Az ideálok című, Schiller költeményét követő szimfonikus művének programját, illetve magát a megidézett költeményt is. Az „Apoteózis” feliratú szakasszal és az ehhez kapcsolódó lábjegyzettel félreérthetetlenül jelzi: „Az ideálok megtartása és emellett folytonos működése életünk legfőbb célja. Ebben az értelemben engedem meg magamnak, hogy Schiller költeményét az első tétel motívumainak ujjongó, megerősítő visszatérésével, záró apoteózisként kiegészítsem.” A darab – mely a művészi pálya hullámvölgyeiről és hullámhegyeiről, a becsvágyról, a kudarcról, a szüntelen küzdelemről és az elmagányosodás fenyegető árnyairól szól – e kiegészítés nélkül talán túlságosan is pesszimista hangvételű lenne, így azonban olyan univerzális érvényű maximával zárul, melyre általános, művészi hitvallásként tekinthetünk.
A kiváló német zenetudós, Detlef Altenburg (1947–2016) így fogalmazott: „Az Ideálok a szimfonikus költemények 12 kompozícióból álló sorozatának utolsó darabja. Ahogyan az Amit a hegyen hallani, a ciklus első szimfonikus költeménye a művésztematikával együtt az új szimfonikus stílus esztétikai követelményeit – a világirodalom mesterművei ihlette „költészetet” – is megjelenítette, úgy a záródarab, az Ideálok egyúttal az új Weimar művészetideáljának kiáltványa is. Ennek a művészetideálnak a fő vonatkoztatási pontjai Liszt műveiben, azok irodalmi és zenei dimenziójában egyaránt jelen vannak. Az a tény, hogy az Ideálok a végső apoteózissal ahhoz a vitához kapcsolódik, amit már Schiller kortársai is folytattak a költemények befejezéséről, és hogy a kompozíció túlmutat Schiller mondanivalóján, nem lehet véletlen, hanem a weimari klasszika nagy témáival való, irodalmi szempontból is ambicionált művészi szembesülés igényének egészen tudatos kifejezése. Amikor itt Liszt idézetekkel, illetve utalásokkal Beethoven első és kilencedik szimfóniájára hivatkozik, akkor ezek – az Ideálok témáját, illetve az egész ciklust tekintve is – az ő tradíciófelfogásának krédójaként értelmezendők.”
Ember Márk
Színész, 1993-ban született Budapesten. A Vörösmarty Mihály Gimnáziumban érettségizett. Több hangszeren játszik, számos zenekar tagjaként lépett már fel, és zeneszerzőként is aktív. 2012-ben felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakára, Máté Gábor és Dömötör András osztályába. Egyetemi gyakorlatát a Vígszínházban töltötte, melynek a diploma megszerzése után, 2017-ben tagja is lett. Filmszínészként is foglalkoztatott művész, jelenleg szabadúszó.
Ránki Fülöp
1995-ben született Budapesten. Hároméves korában, hallás után kezdett zongorázni. Nyolcéves korától az érettségijéig Becht Erikánál tanult a II. kerületi Járdányi Pál Zeneiskolában, zeneakadémiai felvételije előtt Hambalkó Edithez is járt. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Jandó Jenő, Lantos István és Wagner Rita növendékeként mesterdiplomázott 2018-ban. 2021 óta a Zeneakadémia óraadó tanára és doktorandusz hallgatója. Szóló- és kamaraműsorokkal Európa és Ázsia több országában fellépett már, részt vett többek között a La Roque d’Anthéron-i zongorafesztiválon, illetve a nantes-i és a tokiói La Folle Journée fesztiválon. Versenyművek szólistájaként rendszeresen lép fel vezető hazai zenekarokkal, olyan karmesterekkel koncertezett együtt, mint Heinz Holliger, Keller András, Kocsis Zoltán, Rajna Martin vagy Varga Gilbert. 2016-ban Junior Prima díjat kapott, 2017-ben a Cziffra Fesztivál Tehetség-díját vehette át. 2021-ben a Naxos kiadónál jelent meg első szólólemeze, amelyen Bartók-műveket ad elő.
Martin Haselböck
Az osztrák orgonaművészt és karmestert napjaink egyik legjelentősebb előadóművészeként tartják számon. Tanulmányait Bécsben és Párizsban végezte. Orgonistaként több nemzetközi versenyen szerepelt sikerrel, s olyan kiváló karmesterek mellett dolgozott, mint Claudio Abbado, Lorin Maazel, Wolfgang Sawallisch vagy Riccardo Muti. Vezető kortárs zeneszerzők, például Ernst Krenek, Alfred Schnittke, Cristóbal Halffter dedikáltak számára műveket. Több mint ötven szólólemeze van, a Liszt Ferenc összes orgonaművéből rögzített gyűjteményes kiadványt rangos díjakkal – Deutscher Schallplattenpreis, Diapason d’Or és a magyar Liszt-díj – ismerték el. 1985-ben hozta létre az Orchester Wiener Akademie-t, mellyel hatvannál is több lemezfelvételt készített. Liszt szimfonikus zenekarra írt műveinek korhű hangszeres előadásaiért számos díjat nyert.
Orchester Wiener Akademie
A közel négy évtizede működő együttes a nemzetközi koncertélet egyik meghatározó historikus zenekara. Produkcióit élénk előadásmód és virtuozitás jellemzi, újszerű és innovatív koncertprogramjait széles körű érdeklődés kíséri. A nemzetközi turnék és a bécsi Musikvereinben adott állandó koncertek mellett a zenekar működésének különösen jelentős területe a RESOUND-projekt: a zeneművek első előadásainak helyszínén, korabeli hangszereken megvalósuló koncertek új ismeretekkel gazdagítják egy-egy zeneszerzőről, zeneszerzői stílusról való tudásunkat. Az utóbbi időben a barokk és klasszikus repertoár mellett a zenekar nagyobb hangsúlyt fektet a romantikus repertoár eredeti hangzású előadásaira is, a Raidingi Liszt Fesztivál rezidens együtteseként Liszt Ferenc összes zenekari művét megszólaltatta és rögzítette.
Ferenc Liszt: Tasso, Lament and Triumph
In part, the composition is associated with the 100th anniversary of Goethe’s birth. Weimar celebrated the poet, who played an important part in the history of the city, with large-scale festivities, and the theatre that was directed by Liszt at the time staged Goethe’s drama on Torquato Tasso, the Italian poet prince whose life was full of vicissitudes. Liszt composed an overture for this production in 1849, and then released a revised version of it as a symphonic poem. The message of the piece has less to do with Goethe’s play than with Byron’s poem, The Lament of Tasso, a bitter monologue of the artist suffering from despotic oppression. The music is also related to an experience Liszt had in Venice in 1840, where gondoliers were singing excerpts from Tasso’s magnum opus, Jerusalem Delivered. The composer noted down the melody, and a decade later it became the seed of the overture’s music. ‘Tasso loved and suffered in Ferrara, was glorified in Rome, and lives to this day in the popular songs of Venice,’ Liszt wrote in the preface to the symphonic poem, Tasso (1854), whose score was published in 1856. The idea is also expressive of the hope that he as a composer entertained throughout his life. ‘Although Byron gave us the groans of Tasso in his prison,’ he wrote elsewhere in the preface, ‘he did not join to the recollection of the keen sorrows so nobly and eloquently expressed in his “Lamentation” the thought of the triumph that awaited, by an act of tardy yet striking justice... We have wished to indicate this contrast even in the title of the work, and we have endeavoured to succeed in formulating this grand antithesis of genius.’
Ferenc Liszt: Piano Concerto No. 1 in E-flat major
Liszt completed the Piano Concerto in E flat major in 1849, with some help from a pupil of his, Joachim Raff – and then went on to revise it in 1853 and 1856. At the 1855 Weimar premiere Liszt himself played the solo, and the orchestra was conducted by Hector Berlioz. Like several of Liszt’s cyclic works, the Piano Concerto in E flat major is informed by an ambition for a unified and concentrated form. Though the distinctive characters of the three movements can be identified through formal analysis, they are tied together not only by the attacca performance mode, but by strong motivic affinities as well. The closing area contains a distinctive formal solution. Beginning with the Un marcato passage of the third movement, the former themes are recounted in summary, and they are not joined by new thematic material. Liszt himself wrote as much in an 1857 letter: ‘The fourth movement of the concerto, from the Allegro marziale, corresponds to the second movement, Adagio; it is merely a condensed recapitulation of what was heard earlier, involving fresh and livelier rhythms, but containing no new motif, as will immediately become clear to you when you peruse the orchestral score. This way of draw-
ing together a piece and rounding it off at the end is something virtually unique to me, although it can be thoroughly defended and justified from the standpoint of musical form.’ Posterity concurred with Liszt. The key to the work’s lasting influence is precisely the sparkling alternation of masculine, powerful and soft, lyrical passages, after which the triumphant ending does indeed make for a perfect conclusion.
Ferenc Liszt: Malédiction (Malediction)
Malédiction is an early piano concerto by Liszt that was only published posthumously, in 1915, on the basis of a surviving manuscript. The work has no recapitulatory title or a specific programme, but the composer marked each theme with a word, such as ‘arrogance,’ ‘dreams,’ ‘tears’ and ‘with enthusiasm’; above the astonishing introduction, which contains pithy dissonances and formerly unimaginable chord links, he wrote ‘Malédiction,’ which ended up being used as the title. The concerto consists of a single movement, yet the material, whose structure is loose, improvisatory, has distinct echoes of the three-part sonata form. As in all of Liszt’s early compositions, the piano part is extremely demanding, and like those, it is densely notated with extreme performance directions that indicate a characteristically romantic, ‘ecstatic’ mode of musicmaking. ‘The notation of the instrumental recitative in the development section is very characteristic,’ wrote Klára Hamburger. ‘Patetico. Senza tempo. That is, without tempo! The Malédiction concerto features several themes that would reappear in later works by Liszt: the opening foreshadows the Tempest piece; an important chordal-rhythmic theme would be used in the Mephisto movement of the Faust Symphony; and a configuration from the later Mephisto Waltz and the distinctive opening chord sequence of the Piano Concerto in A major also make an appearance. Over and above its new voice, bold devices and important themes, this concerto is significant and valuable because it is already a demonic vision of the kind that Liszt was to write later, his most original and brilliant scenes of hell, portraits of Satan, dances of death.’
Ferenc Liszt: The Ideals (Die Ideale)
‘To prove our unquestionable loyalty to our ideals by an adherence to them is our life’s highest aim.’ Liszt made this addition to the programme of the symphonic work that is based on Schiller’s poem, Die Ideale, as well as to poem itself. With the passage, ‘Apotheosis,’ and the attached footnote, he clearly states: ‘It is with this meaning in view that I have permitted myself to supplement the sense of Schiller’s poem with this closing apotheosis in which the themes of the first movement are restated in jubilant strength.’ The comment tempers the pessimism of the piece, which is about the ups and downs of artistic careers, ambition, failure, the ceaseless struggle, and the threatening shadows of loneliness; it adds a maxim of universal validity that can be considered a general artistic creed.
Detlef Altenburg (1947–2016), the eminent German musicologist wrote: ‘With the second work, Die Ideale, Liszt introduced the composition with which he concluded his cycle of symphonic poems. Just as the first symphonic poem of the cycle, Ce qu’on entend sur la montagne, had thematicized the artistic theme along with the aesthetic claims of the new symphonic genre (understood as “poetical treatment” [Dichtung] of the great subjects of world literature), so the final piece, Die Ideale, was at the same time a manifesto of the artistic creed of the new Weimar. The coordinates of this artistic ideal are present in both the literary and musical dimensions of Liszt’s composition. It is surely no mere coincidence that the concluding apotheosis of Die Ideale continues a debate about the conclusion of the poem that goes back to the time of Schiller’s contemporaries, indeed that Liszt’s composition goes beyond Schiller’s message. It is, rather, a conscious expression of the ambitious claim to an artistic reappraisal of the important themes of Weimar classicism, even in literary terms. That Liszt here makes reference through quotations and allusions to Beethoven’s First and Ninth Symphonies can be interpreted, in terms of both the subject matter of Die Ideale and the cycle as a whole, as the credo of his understanding of tradition.’
Márk Ember
The actor was born in Budapest in 1993, and graduated from the Vörösmarty Mihály Grammar School. He plays multiple instruments, has performed with several bands and is also active as a composer. In 2012 he started the acting programme of the University of Theatre and Film Arts, in the class of Gábor Máté and András Dömötör. He was a trainee at Vígszínház, whose company he joined after graduating in 2017. He also has film credits to his name, and is currently a freelancer.
Fülöp Ránki
Fülöp Ránki was born in Budapest in 1995, and started to play the piano by ear at age three. From the age of eight until eighteen, he studied with Erika Becht at the Járdányi Pál Music School in Budapest. Before entering the university he took lessons from Edit Hambalkó as well. He earned his MA at the Liszt Academy, where his tutors were Jenő Jandó, István Lantos and Rita Wagner, in 2018. Since 2021, he has been an external lecturer at the Academy, where he is also a doctoral student. He has appeared in concert in several countries in Europe and Asia, including at the La Roque d’Anthéron Piano Festival and the La Folle Journée Festivals in Nantes and Tokyo, playing solo and chamber programmes. As a soloist, he regularly performs with leading Hungarian orchestras and has given concerts with conductors like Heinz Holliger, András Keller, Zoltán Kocsis, Martin Rajna and Gilbert Varga. In 2016 he was awarded the Junior Prima Prize, and in 2017 the Talent Award of the Cziffra Festival. His first solo record, a selection of works by Bartók, was released in 2021 under the Naxos label.
Martin Haselböck
The Austrian organist and conductor is considered one the most significant performing artists of our time. He studied in Vienna and Paris. As an organist, he successfully participated at various international competitions, and worked with such outstanding conductors as Claudio Abbado, Lorin Maazel, Wolfgang Sawallisch and Riccardo Muti. The leading contemporary composers who dedicated works to him include Ernst Krenek, Alfred Schnittke and Cristóbal Halffter. He has released over fifty solo records, and his recording of Ferenc Liszt’s complete organ works was acknowledged with the Deutscher Schallplattenpreis, the Diapason d’Or and the Hungarian Liszt Prize. He founded the Orchester Wiener Akademie in 1985, and has recorded more than sixty albums with them. They have won several awards for their performance of Liszt’s works for symphonic orchestra on period instruments.
Orchester Wiener Akademie
Established almost four decades ago, the group is a leading historically informed orchestra of the international scene. Their productions are marked by a lively performance mode and virtuosity, their novel and innovative concert programmes always meet with great interest. The repertoire they play on historic instruments spans the period from the Baroque to Romanticism, and along with the great masterpieces, they lay much emphasis on lesser-known works. In addition to the international tours and the regular concerts at the Musikverein in Vienna, the RESOUND project is a particularly important facet of the orchestra’s activity: as they give concerts at the venues where the works were first performed, using period instruments, they enrich our knowledge of the composers and their styles. In addition to the baroque and classical repertoire, the orchestra has also increasingly focused on performing romantic literature in the original sound. At the Liszt Festival Raiding – where it is the “orchestra in residence” – the first complete performance and recording of all of Ferenc Liszt’s orchestral works in their original sound was realised.
A Liszt Ünnep Nemzetközi Kulturális Fesztivál ingyenes kiadványa
Kiadja: Müpa Budapest Nonprofit Kft. Felelős kiadó: Káel Csaba vezérigazgató Nyomdai kivitelezés: Pátria Nyomda Zrt.
A címlapon: Orchester Wiener Akademie Címlapfotó: Andrej Grilc
Szerkesztő: Molnár Szabolcs
A szervezők a szereplő- és műsorváltoztatás jogát fenntartják.
E-mail: info@lisztunnep.hu
Telefon: +36 1 555 3000