002 by Műút folyóirat

2011002

Steven High

„Csak fotókat vigyél magaddal és csak lábnyomokat hagyj magad után” (Részlet a Corporate Wasteland című könyvből)

A fordítás alapjául szolgáló kiadvány: Steven High – David W. Lewis: Corporate Wasteland: The Landscape and Memory of Deindustrialization, Ithaca, New York, Cornell University Press, 2007. fordította: Szele Bálint fotók: Németh Tibor dűlő a műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat önálló tartalmú digitális melléklete szerkeszti k.kabai lóránt kkl@muut.hu logo, layout, design: Tellinger András telli@chello.hu kiadja a Szépmesterségek Alapítvány Miskolcon felelős kiadó: Kishonthy Zsolt a megjelenést támogatja a Nemzeti Kulturális Alap ISSN 2062-4409 http://www.muut.hu/dulo http://muut.blog.hu http://www.facebook.com/pages/Muut-folyoirat/135106996537668 http://iwiw.hu/pages/community/comdata.jsp?cID=1007036 http://twitter.com/muut_folyoirat

urban exploration fn. a nem nyilvános használatra szánt ember alkotta helyek felfedezése, a gépházaktól kezdve az esőelvezető csatornákon át a háztetőkig; az ilyen helyekre általában tilos a belépés — Inﬁltration: A magazin, amellyel eljuthatsz oda, ahova nem lenne szabad Mindannyian térhez kötött mesélők, felfedezők és navigátorok vagyunk, akik narratívákat osztanak meg egymással a városról, a városban. — Jane Rendall

A nosztalgia, amelyet Peter Fritzsche történész „a megfosztottság melankolikus érzéseként” ír le, a XIX. században, az urbanizációt, az iparosítást és a politikai forradalmakat kísérő felfordulás idején vált közös szókincsünk részévé.1 A mély törés a emberek időérzékében „megfoghatatlan kollektív vágyakozást keltett egy elmúlt kor iránt.”2 Az emberek a múlton merengtek és siratták a változásokat, ám közben tudták: nincs visszaút.3 Ez a paradoxon a nosztalgia melankóliájának titka. A veszteség és áldozattá válás narratívái, melyek a „száműzetés” alakzatában testesülnek meg, rendszeresen viszszatértek a kor dalaiban, történeteiben és önéletrajzaiban. Ez a melankólia a művészetekben is kifejeződött, ahol az ó- és középkori romok a festőiség és a fenségesség érzetét keltették. Ezek a művészi romok „a múló élet elkerülhetetlenségét szimbolizálták,”4 mivel a romok „az események legvégén vannak,” ahogy Kathleen Stewart megjegyezte.5 A deindusztrializáció tömeges megindulása a XX. század második felében hasonlóképpen keltette fel a nosztalgia és a veszteség érzését. Bizonyos értelemben az „átszervezett munkás” alakja hasonlít a XIX. század száműzöttjére. Élettörténetük narratívái ugyanúgy tartalmazzák a múlttól való elszakadás érzését és a jövőtől való egyre erősebb félelmet. Ám ha az elmúlt évtizedek tele vannak a múltat sirató munkásokkal, ezek a munkások nincsenek egyedül. Az ipari örökség felfedezését célzó turizmus gyorsan nő, ami két dologra utal: egyrészt megnőtt az értéke, mint a szegénység sújtotta területek gazdasági fejlesztésének eszköze, másrészt emberek tömegei vágynak arra, hogy többet is megtudjanak egy „eltűnő” világról. Az ipariörökség-felfedező utak például gomba módra szaporodnak Európában és Észak-Amerikában.6 A tovatűnő ipari kor megőrzése és a róla való megemlékezés áll az ipari múzeumok, nemzeti parkok, történelmi emlékhelyek és ecomusée-k elszaporodása mögött is.7 Ezek a törekvések sokszor „utolsó menedéket” jelentenek a kékgalléros helyeknek.8 Az ipari turizmus beletartozik az ún. „sötét turizmus” kategóriájába, amelyet Carolyn Strange történész úgy deﬁniál, mint„a szenvedéssel és a halállal kapcsolatos helyek megőrzése, marketingje és szervezett meglátogatása.”9 A halál, katasztrófa és kegyetlenség történelmi helyszínei az egész világon egyre több turistát vonzanak.10 Ennek az érdeklődésnek a nagy része náci koncentrációs táborokra, csataterekre vagy természeti katasztrófák helyszíneire összpontosul. A sötét turizmus azonban nem korlátozódik hivatalosan kijelölt és értelmezett emlékhelyekre. De éppen így nem korlátozódik a halál és szenvedés helyszíneire sem. Az autentikus élményt kereső posztmodern turistát, utazót vagy felfedezőt vonzzák a veszteség és nosztalgia helyeként felfogott ipari romok és más elhagyott városi tájak is. Az elhagyatottság erős kulturális motívum a modern világban.11 Peter Fritzsche: Specters of History: On Nostalgia, Exile, and Modernity, American Historical Review, 2001. december, 1588. Többet is ír erről Kathleen Stewart: Nostalgia — A Polemic, Cultural Anthropology 3, 3, 1988. augusztus, 227–241. 2 Fred Davis: Yearning for Yesterday: A Sociology of Nostalgia, New York, Free Press, 1979. 3 Fritzsche: Specters of History, 1595. 4 Edensor: Industrial Ruins, 11. 5 Kathleen Stewart: A Space On the Side of the Road: Cultural Poetics in an „Other” America, Princeton, Princeton University Press, 1996, 95. 6 Az ipari örökségre irányuló turizmusnak növekvő nemzetközi irodalma van, lásd például: Diane Barthel: Getting in Touch with History: The Role of Historic Preservation in Shaping Collective Memories, Qualitative Sociology 19, 3, 1996, 345–364; James Green: Taking History to Heart: The Power of the Past in Building Social Movements, Amherst, University of Massachusetts, 2000; Gert-Jan Hospers: Industrial Heritage Tourism and Regional Restructuring in the European Union, European Planning Studies 10, 3, 2002, 397–404; Paul A. Shackel and Matthew Palus: Remembering an Industrial Landscape, International Journal of Historical Archaeology 10, 1, 2006. március, 49–71. 7 Az ökomúzeumi mozgalommal a Publics et Musées 17–18. különszáma foglalkozik (2000. január–június). Különösen idevág Francois Mairess cikke: La belle histoire, aux origines de la nouvelle muséologie, 33–56. Fontos forrás még Octave Debary cikke is: Deindustrialization and Museumiﬁcation: From Exhibited Memory to Forgotten History, Sociology of Education 69, 2, 1996. április, 105–125. 8 J. Arwel Edwards – Joan Carles Llurdés i Coit: Mines and Quarries: Industrial Heritage Tourism, Annals of Tourism Research 23, 2. 1996, 345. 9 Carolyn Strange: Symbiotic Commemoration: The Stories of Kalaupapa, History and Memory 16, 1, 2004, 86–117. 10 J. John Lennon – Malcolm Foley: Dark Tourism: The Attraction of Death and Disaster, London, Thomson Press, 2000, 3–5; Kenneth E. Foote: Shadowed Ground: America’s Landscapes of Violence and Tragedy, Austin, Texas, University of Texas Press, 2001. 11 Roger A. Salerno: Landscapes of Abandonment: Capitalism, Modernity, and Estrangement, Albany, Suny Press, 2003, lásd a bevezetést.

A deindusztrializáció esztétikáját az úgynevezett nagyvárosi felfedezők, „urban explorerek”* — általában 15 és 30 közötti fehér, középosztálybeli fiatalemberek — útibeszámolói és kalandtörténetei révén tapasztalhatjuk meg. A nagyvárosi felfedezőket a városnak az a része vonzza, amely a nagyközönség számára elérhetetlennek tűnik — mindenféle elhagyatott épületek, tetők, alagutak és csatornák — de érdekli őket az aktív helyekre történő „beszivárgás” is. Az észak-amerikai felfedező mozgalom az 1990-es évek közepén fejlődött ki a torontói Jeff Chapman körül. Chapman, akinek a fedőneve „Ninjalicious” volt, 1996-ban hozta létre a rendkívül népszerű Infiltration nevű folyóiratot 12 — „amellyel eljuthatsz oda, ahova nem lenne szabad.” Chapman minden számban (összesen 25 jelent meg) kiválasztott egy „célpontot”, amelyet fel akart fedezni, majd részletesen leírta a küldetést. Célpontjai az aktív helyszínektől — például a Royal York Hotel belseje — kezdve az elhagyatott gyárakig és már nem használt katonai objektumokig terjedtek. Ninjalicious igazi profi volt ebben a speciális úti műfajban. Az egyik olvasó szerint olyan volt, mint „Fodor útikalauzának valami posztmodern változata.”13 Az Infiltration weboldal (http://infiltration.org), amely 1997-ben indult, több ezer elkötelezett rajongót gyűjtött össze a világ minden tájáról. Az oldal a gyakorlat, az elmélet és a hasznos tanácsok szenvedélyes gyűjteménye. A New York-i Jinx Magazine, a „világra szóló nagyvárosi kaland” naplója a következőket mondta az Infiltration újságról és weboldalról: Forradalmi pamflet, elsővonalbeli újság, kiáltvány a haszonélvezeti jogról. Filozófiája, ha leegyszerűsítjük, a következő: „Kövess el kihágást a kaland kedvéért.” Az ötletet saját egyszerűsége tette a kultúra részévé, és ma már tízezrek követik az egész világon; sokan saját magazinokat és weboldalakat is indítottak.14

Chapman nemcsak katalizálta a transznacionális „felfedezőközösség” vagy „-mozgalom” megalakulását. Neki tulajdonítják az urban exploration (UE) kifejezés megalkotását is.15 Ninjalicious „azt mondta nekik, hogy ők nagyvárosi felfedezők és ő kezdte a világméretű dialógust is.” 2001-ben Carolyn Hughes, a Washington Post újságírója a nagyvárosi felfedezést

Az angol urban explorer kifejezés magyarul tökéletesen visszaadható a „nagyvárosi felfedező” szókapcsolattal, ezért a szövegben ezt használtam; ellenben az urban exploration (UE) suta lenne „nagyvárosi felfedezés”-ként, ezért ezt meghagytam változatlan formában. [A fordító jegyzete] 12 A „zine” olcsó kivitelezésű, saját kiadású magazin, amely tudatosan amatőr megoldásokat alkalmaz, mondja Stephen Duncombe egyik cikkében (Notes from Underground: Zines and the Politics of Alternative Politics of Alternative Culture, New York, Verso, 1997). Általában egyetlen kertvárosi, középosztálybeli személy készíti őket. Duncombe szerint a zine-ek képesek szubkultúrákat létrehozni, tehát nem csak közvetítő szerepük van. 13 Ezt a kijelentést a www.collisiondetection.net/mt/archives/2005/09/rip-ninjalicious.html oldalon olvastuk. Lásd még Darren Wershler-Henry: Usufruct in the City, Globe and Mail, 2005. december 31, d11. Fodor Jenő híres útikalauzai (Fodor’s Travel Guides) 1936-tól jelentek meg és szakítottak az akkori útikönyvek unalmas stílusával, praktikus tanácsokkal is ellátva olvasóikat. 14 Lásd a következő weboldalt: Jinx Magazine: Worldwide Urban Adventure: www.jinxmagazine.com. Megjelenik 1997 óta; interneten 2001 óta. 15 „Ninjalicious”, http://en/wikipedia.org/wiki/Ninjalicious. Lásd még: Ninjalicious, 1973–2005, Toronto Eye Weekly, 2005. szeptember 1.

„növekvő globális hálózatként” írta le.16 Két évvel később Ninjalicious becslése szerint 300 és 350 közötti számú jól azonosítható felfedezőcsoport létezett szerte a világban.17 Ám a „felfedező” szó használata történelmi és ideológiai konnotációktól terhes. Összefüggésbe hozható az európai felfedezők útjaival és a „Kelet,” a „fekete Afrika” és az „Újvilág” birtoklásával.18 Természetes, hogy a fajilag meghatározott „másik” kulturális konstrukciójának az európai terjeszkedés és gyarmatosítás idején óriási irodalma volt. Ezeknek a birodalmi útibeszámolóknak legfőbb témája a távoli földek és népek „megszelídítése” volt.19 A „vadon” például évezredeken át a civilizáció ellenpontjaként szolgált, megerősítve a fehér ember önmaga felsőbbrendűségébe vetett hitét.20 A felfedezések történetét és retorikáját tehát áthatja a faji és társadalmi megkülönböztetés nyelve. A nagyvárosi felfedezés gazdag földrajza — éppúgy, mint a korábbi gyarmati idők találkozásai — azon az előfeltevésen alapszik, hogy a felfedező kintről néz befelé.21 A városi felfedezők küldetései érintetlen területekre vezetnek, olyan „megosztott terekbe”, amelyek elkülönülnek a társadalomtól és kívül esnek az idő megszokott múlásán. Sok nagyvárosi felfedező számára mindez olyan, mint egy időutazás a múltba, vagy — akár egy turistának — egy hatalmas távolság megtétele. A turizmus és a turistaesztétika átalakítja a tér jelentését és megjelenítését. James Overton szociológus szerint „a turizmus nemcsak új térelrendezéseket produkál, de új szemlélőket és új tekinteteket is.”22 Az egyes helyek katalogizálása és lefényképezése egyfajta kisajátítást is jelent. A deindusztrializáció emlékeit és tájképeit tanulmányozók számára nagyon hasznos a nagyvárosi felfedezők abbéli igyekezete, hogy dokumentálják és online elérhetővé tegyék kalandjaikat. Több ezer beszámoló található meg az archivált fórumokon. A legtöbb felfedezés Észak-Amerikából származik, de szórványos európai és ausztráliai anyagokat is lehet találni. Három olyan weboldal van, amely különösen sokatmondó: Ninjalicious Inﬁltration-je, Avatar X Urban Exploration Resourcea (www.uer.ca) és az Urban Explorers Network (www.urbanexplorers.net). De ilyen még a New York-i Jinx Magazine (www. jinxmagazine.com), Andrew Henderson „Forgotten Ohio”-ja (www.forgottenoh.com) és a lokális montreali (http://uem. minimanga.com), vancouveri (www.wraiths.org) és (az Ontario államban található) londoni (http://uel.minimanga.com) fel-

Carolyn Hughes: Urban Explorers, Crawling and Climbing into the Past, Washington Post, 2001. december 30, f8. Ninjalicioust idézi Bob Bates Jr.: Urban Explorers Dare to Investigate Seldom-Seen Pittsburgh Sites, Pittsburgh Post-Gazette, 2003. szeptember 7. 18 Edward W. Said: Orientalism, New York, Vintage, 1979; Patrick Brantlinger: Victorians and Africans: The Genealogy of the Myth of the Dark Continent, Critical Inquiry 12, 1, 1985, 166–203; és Patricia Seed: Ceremonies of Possession in Europe’s Conquest of the New World, 1492–1640, New York, Cambridge University Press, 1995. 19 Lásd például Mary Louise Pratt: Imperial Eyes: Travel Writing and Transculturation, New York, Routledge, 1992. A posztkoloniális irodalom bizonyos aspektusainak érdekes kritikáját tartalmazza Frederick Cooper Colonialism in Question: Theory, Knowledge, History (Berkeley, University of California Press, 2005) című könyve, különösen a modernitásról szóló fejezet. 20 A vadonról és a XIX. századi turista szemszögéről lásd Patricia Jasen: Wild Things: Nature, Culture and Tourism in Ontario, 1790–1914, Toronto, University of Toronto Press, 1995. Az autenticitás kereséséről hasznos megállapításokat közöl Ian McKay: The Quest for the Folk: Anti-Modernism and Cultural Selection in Twentieth-Century Nova Scotia, Montreal, McGill-Queen’s University Press, 1994. 21 Said: Orientalism, 20. 22 James Overton: Making a World of Diﬀerence: Essays on Tourism, Culture and Development in Newfoundland, St. John’s, ISER, 1996.

fedezőklubok különböző online újságjai is.23 Mindent egybevéve több száz „abandonment story” (vagyis elhagyatott helyeket dokumentáló történet) mesél nekünk az ipari romokról. Ebben az elhagyatott ipari tájban a nagyvárosi felfedezők az első számú kalauzaink. Az ő beszámolóikon keresztül számos tolakodó kérdésre próbálhatunk meg választ adni. Mi az ipari romok vonzereje? Miért nevezik ezek a megszállottak „felfedezésnek” a hobbijukat? Vajon az urban exploration révén másképpen látjuk-e, érezzük-e, tapasztaljuk-e ezeket a modern romokat? Vajon a nagyvárosi felfedezők megkérdőjelezik-e a deindusztrializáció megjelenítésének normáit, vagy éppen megerősítik őket? Mit mondanak nekünk ezek a romok? Először magával a mozgalommal kell foglalkoznunk, elhelyezve azt az ifjúsági (szub)kultúra kontextusában. Ezután megvizsgáljuk a résztvevők értelmezéseit és motivációit leíró online narratívákat. Ezzel eljutunk az urban exploration politikájához. Rá fogunk jönni, hogy a nagyvárosi felfedezők történetei az egykori termelőhelyeket a fogyasztás helyeivé változtatják, vagyis deindusztriális játszóterekké alakítják át őket. Ahogy Ninjalicious írta a weboldalán: „Mindig is azt gondoltam, hogy az elhagyatott gyárak a világ legautentikusabb és legizgalmasabb játszóterei.”24 A történetekből kirajzolódó deindusztrializációs esztétika újabb nézőponttal gazdagítja a gazdasági változás jelentéstartalmát.

Az Urban Exploration Resource weboldal például ezernél több témát és majdnem 30.000 bejegyzést tartalmaz népszerű fórumán. A bejegyzéseket témakör, illetve régiók szerint csoportosítják. Útinaplókat is találhatunk az oldalon. 24 Ninjaliciuos, „eszközök” oldal, a bejegyzés dátuma 2004. május 19. (www.inﬁltration.org)

Az urban exploration megjelenése Az elmúlt évtizedekben nagy hatással volt az ifjúsági kultúrára a nagyvárosi krízis és az ipari összeomlás. A punkzene, a „rave”-bulik, a graffiti, a zine-ek és maga az urban exploration egyaránt a középosztálybeli fehér fiatalok földalatti mozgalmaként jelent meg. Lipstick Traces: A Secret History of the 20th Century (1990) című könyvében Greil Marcus közvetlen párhuzamot vont az 1970-es és 80-as évek amerikai és brit punkmozgalma, valamint a második világháborút követő német dadaisták és francia szituacionisták között, akik a várost az érzékeken át akarták felfedezni.25 Azóta az olyan városi gondolkodók, mint Jane Lacobs és Michel de Certeau arra biztatták a városlakókat, hogy lépjenek ki a mindennapi rutinból és követeljék vissza maguknak a városokat.26 Az ifjúsági kultúra bizonyos aspektusai hatással voltak ezekre a szellemi áramlatokra, amelyek viszont visszahatottak rájuk. Az egész éjszakán át tartó rave-partik az 1980-as évek Thatcher-korszakának Nagy-Britanniájából indultak. A következő évtizedben, az ipari leépítést és az „új gazdaság” megjelenését követően végigsöpörtek Észak-Amerikán is. A fiatal raverek a „techno” nevű számítógéppel előállított zenére táncoltak, és vizet, alkoholmentes „energiaitalokat” és amfetamint (extasyt) fogyasztottak. Az első években a raverek az egyik helyről a másikra mentek, különösen kedvelve az elhagyatott raktárakat, félreeső helyeket és az egykori táncklubokat. Éppúgy, mint a punk-rock esetén, a rave-világot többnek tartották a partinál — az a „béke, szeretet, egység és tisztelet,” az angol kezdőbetűk után elnevezett PLUR-ideál.27 Az utóbbi években a szervezők és a vállalati szponzorok kivezették az éjszakai partit „az ipari zónából a legális helyekre”, írta egy kanadai újságíró.28 Az éjszakai klubok, a jégcsarnokok és a montreali Olimpiai Stadion nagyrészt kiszorították a lepusztult raktárakat. Greil Marcus: Lipstick Traces: A Secret History of the 20th Century, Cambridge, Harvard University Press, 1990. David Pinder földrajztudós a szituacionistákat a pszicho-geográfiához köti a különszámhoz írott bevezetőjében: Arts of Urban Exploration, Cultural Geographies 121, 2005, 383–411. Lásd még: Doreen Massey: For Space, London, Sage, 2005. 26 Michel de Certeau szerint a járás aktusa egy olyan térbeli cselekvés, amely „állít, gyanúsít, kipróbál, törvényt sért, tisztel” és kisajátít. Lásd Michel de Certeau: The Practice of Everyday Life, Berkeley, University of California, 1984. Kevin Birth szerint „a kulturális antropológiában egyre nagyobb figyelmet kap a szubjektivitás, a self, az érzések és érzelmek témaköre” különös tekintettel Raymond Williams „érzésstruktúra”-fogalmára vagy a Frederic Jameson által alkotott „cognitive mapping” kifejezésre. Kevin Birth: The Immanent Past: Culture and Psyche at the Juncture of Memory and History, Ethos 34, 2, 2006, 171. 27 A téma bővebb kifejtéséért lásd Brian Wilson: The Canadian Rave Scene and Five Theses on Youth Tesistance, Canadian Journal of Sociology 27, 3, 2002. nyár. 28 Nichole McGill: The Taming of the Rave: Your Next Secret All-night Dance Party May Have a Corporate Sponsor, The Ottawa Citizen, 1997. augusztus 18, b7.

A rave részévé vált a mainstream ifjúsági kultúrának; éppen így a graffiti is. A graffiti „aranykora” az 1970-es és 80-as évek volt, fővárosa pedig New York City. A mozgalom fénykorában a graffiti művészei „kifejlesztettek egy dagályos retorikát, amely azt állította, hogy az épületek díszítése egyfajta felhatalmazás, nem más — mondták —, mint az utca visszakövetelése a szabad önkifejezés számára, egyfajta lázadás a magántulajdon ellen.”29 A gyakorlatban azonban a graffitisek esélyegyenlőséget követelő taggerek voltak, akik mindent összefirkáltak, az épületeket, a könyvtárakat, az iskolákat, az emlékműveket, az elhagyatott épületeket, de leginkább a metrókocsikat. Ariella Budick újságíró szerint „a graffiti természetes élőhelye a közterület. Hozzátartozott a mozgó metrókocsihoz, mindenfelé szétszórva az üzenetet: »itt voltam«. Hozzátartozott a raktárak oldalához, nagyszabású kollektív freskóként.”30 Aztán a rave-hez hasonlóan a graffiti is a mainstream része lett. A manhattani művészvilág az 1980-as évek elején elfogadta a műfajt, „bemutatókat” rendezve különböző luxusgalériákban.31 Manapság már az ifjúsági cuccokat hirdető reklámügynökségek is alkalmaznak graffitiseket. „A belváros hirtelen találkozott a külvárossal. Az ügynökök leszólították a taggereket” — írta Somini Sengupta a New York Timesban.32 A folyamat során a graffiti megszelídült, vonzóvá vált a középosztály számára is.33 New York földalatti művészetének lélekharangját az akkori polgármester, Edward Koch húzta meg 1989-ben, amikor elrendelte, hogy az elcsúfított kocsikat vonják ki a forgalomból addig, amíg meg nem tisztítják őket, imígyen megtagadva a graffitisektől kedvenc nyilvános felületüket.34 A graffitisek így egyre inkább rászoktak arra, hogy műveik fotóját hírnévszerzés céljából az interneten tegyék közzé. A közönség lokálisból virtuálissá vált, körbeölelve az egész földet. Ebben a változó nemzetközi kontextusban jelent meg és virágzott az urban exploration mint kifejezett hobbitevékenység és a hagyományos kultúrát megkérdőjelező életstílus. A nagyvárosi felfedezők nagy mértékben azonosultak a tevékenységükkel; mindezt megerősítette a 31 éves Jeff Chapman halála 2005 augusztusában. Barátai és csodálói számára Ninjalicious halála megdöbbentő veszteség volt. Emberek százai tették közzé a neki és a műveinek szóló tisztelgő írásokat az egész világon.35 Sokan küzdöttek az érzéseikkel, amikor elmondták, hogy ez az ember és az ő küldetése mit jelent nekik. A bejegyzéseket olyan szavak fűszerezik, mint „inspiráció” és „befolyásos”. „Gyermeki tisztelettel írt a környezetéről”, legalábbis a torontói This Magazine szerint.36 De a mesélés fogásait is ismerte: „Chapman prózája volt a legjobb az összes általam olvasott zine-íróé közül. A legtöbbjük persze nagyon ügyes, de Chapman a XIX. századi irodalmi újságírás odafigyelésével írt a részletekről is; semmi sem kerülte el a figyelmét.”37 Sokan elmondták azt is, hogy hogyan botlottak bele az Infiltration weblapjába az 1990-es években, és hogy hogyan döbbentek rá arra, hogy nincsenek egyedül: egy fiatalokból álló globális hálózat tagjai voltak, akik érdeklődtek a városi környezet alulnézetből való felfedezése iránt. „Az ő magazinja — precíz írásaival és fotóival — képes volt arra, hogy minden UE-rajongót játszva összehozzon és közösséggé alakítson” — írta róla a texasi Finn.38 Mások úgy vélték, hogy Chapman „mindannyiunkat jobbá tett, és magát a társadalmat is, azzal, hogy egy olyan tevékenységre — vagy talán életmódra — ösztönzött minket, amely szélesíti a látókörünket.”39 Az urban exploration útja a föld alatti ifjúsági mozgalomtól a mainstream részévé válásig nagyjából a graffiti és a rave mintáját követte. Ennek a hobbinak a népszerűsége azzal a hatalmas érdeklődéssel mérhető, amely mostanában megAriella Budick: From Streets to Gallery: „Graffiti” Goes Highbrow with a New Show at the Brooklyn Museum, Knight Ridder Tribune Business News, 2006. július 2., gyorshír. Lásd még Nina Siegal: From the Subways to the Streets, New York Times, 1999. augusztus 22, cy1. 30 Budick, i. m. 31 Somini Sengupta: Marks for the Underground: the Graffiti Esthetic Surfaces in the Arts, New York Times, 1999. május 6, b1. 32 Uo. 33 Pat DiLillo a Phun Phactory nevű helyet — egy háztömbnyi nagyságú egykori gyárat Long Island Cityben, Queensben — nagyszabású graffiti-vászonként nyitotta meg, amelyen 71„műalkotás” fért el a falakon. 34 A 80-as évek közepén jelentős lépés volt a rozsdamentes acélból készült „graffitiálló” kocsik bevezetése is. 35 Lásd a Chapman haláláról szóló vitát az Urban Exploration Resource weboldalon: http://www.uer.ca. 36 Cameron Gordon: The Great Infiltrator, This 39, 4, 2006. január–február, 37. 37 A vallomást a www.collisiondetection.net/mt/archives/2005/09/rip-ninjalicious.html oldalon találtuk. 38 Bejegyzés az Urban Exploration Resource oldalon, dátum: 2005. augusztus 24. 39 Egy londoni (Ontario) személy bejegyzése az Urban Exploration Resource oldalon.

nyilvánul az UE iránt. Szerepet kapott több népszerű TV-showban, mint pl. a Crime Scene Investigation (CSI), a SCI Miami vagy a Law and Order; a CBC Rádió dokumentum-drámáiban; természetfölötti vagy horrorfilmekben; olyan regényekben, mint David Morrell Creepers című műve; egy ötrészes dokumentumfilmben a Discovery csatornán; és az interneten is találhatunk egy csomó, lerombolt üzemekhez vagy gyárakhoz írt digitális dicshimnuszt.40 A Barnes and Noble által kiadott egyik bestseller, a Weird U. S. című alternatív útikalauz nemrég a History Channelen tűnt fel tévésorozat formájában, ami szintén a felfedező tevékenység fokozódó kommercializálódásának a jele. Jeff Chapman könyve, a 2005-ben megjelent Access All Areas szintén jól fogyott.41 Az UE, úgy tűnik, az amerikai–kanadai határ mindkét oldalán a mainstream része lett. Robert Fantinatto torontói filmest annyira magával ragadta a www. infiltration.org — „minden UE-weboldal nagypapája” — tartalma, hogy 2005-ben Forgotten Places: Urban Exploration, Industrial Archaeology and the Aesthetics of Decay címmel DVD-t adott ki. Ez a 43 perces, saját erőből elkészített film az insider szemével próbálta meg bemutatni a felfedező-mozgalmat. Dave LeBlanc, a torontói Globe and Mail nevű újságban megjelent kritikájában meglepődött azon, amit a DVD nem dokumentált: „Nem törődik azzal, hogy ezek a gyárak mikor zártak be, mit gyártottak, vagy hogy hol találhatóak (a legtöbb egyébként torontói, csak hogy tudjuk).”42 Fantinatto azonban azzal igazolta a részletek iránti érzéketlenségét, hogy ő egy olyan „általános helyet akart létrehozni, amely minden városban megtalálható.” Azt akarta, hogy a film bárkit megszólíthasson az egész világon. Az elhagyatottság ebből fakadó univerzális esztétikája hasonlít ahhoz, amely a www. implosionworld.com oldalon és más, ipari romokat bemutató oldalakon látható. Az elhagyatott helyek iránti érdeklődés azonban egyáltalán nem új. A legtöbb ember gyerekkori emlékeiben megtalálható valamilyen „felfedezőút” a környező természetes és épített világban. Én a saját gyerekkoromból arra emlékszem, hogy mennyire megigéztek azok a hatalmas szürke beton gabonatárolók, amelyek az Ontario állambeli Thunder Bay munkásnegyede fölött tornyosultak. Ez a környék volt a mi játszóterünk, ezért a kíváncsiságunk gyakran hajtott minket a titkos zegzugok „felfedezésére” — bár ebbe nem tartozott bele az akkor még működő ipari létesítmény. Arra tanítottak minket, hogy sohase lépjünk be a vasúti vagy ipari területekre. Az ilyen helyek veszélyességére külön felhívták a figyelmet azáltal is, hogy minden környékbeli gyereknek alaposan megmutatták azt az embert, akinek a lábát levágta egy vonat.43 Ő pedig megmutatta a csonkjait és közölte, hogy ez történik velünk is, ha olyan helyeken járunk, ahol nem lenne szabad. A CBC Rádió Tunnel Runners című dokumentumdrámája 2006. májusában: www.cbc.ca/showcase/schedule/may.html. Lowell Boileau díjnyertes weboldalán — The Fabulous Ruins of Detroit — vizuális túrára viszi a látogatókat a posztindusztriális Detroitban: http://detroityes.com. Ezzel a város romos gyárait, raktárait és házait explicit módon Athén, Róma és Afrika ókori romjaihoz hasonlítja. Számára Detroit ormótlan romjai „nagyobbak és kiterjedtebbek, mint a Zimbabwében, El Tajínban, Epheszoszban, Athénban vagy Rómában általam látott romok.” 1998-ban az elveszett ipar számos digitális emlékművét megvizsgálta Jason Chervokas és Tom Watson: Digital Monuments of the Urban Past, New York Times, 1998. március 1. 41 Ninjalicious: Access All Areas: A User’s Guide to the Art of Urban Exploration, Toronto, Infiltration, 2005. A könyv részben útikalauz, részben „hogyan csináljam” útmutató. 42 Dave LeBlanc: New DVD a Trespasser’s Delight, Globe and Mail, 2005. szeptember 16, g10. 43 A leckét már iskoláskorom előtt megtanultam, amikor a vasút mellett éltünk a Vickers Heights Road környékén.

Míg az én korai gyermekemlékeim a 70-es évekből valók — hol voltak akkor még a 80-as és 90-es évek pusztító receszsziói — a nagyvárosi felfedezők egy olyan nemzedékhez tartoznak, akik sohasem látták a háború utáni fellendülést. Ők olyan városokban nőttek fel, amelyek éppen kezdtek (vagy bizonyos esetekben nem kezdtek) átállni a posztindusztriális, szolgáltatásokon és csúcstechnológián alapuló gazdaságra. Az elhagyatott üzemek és gyárak a városi táj szembetűnő részeivé váltak. Az Urban Explorer’s Resources nevű fórum tagjai kérdésre válaszolva elmondták, hogy a legtöbbjük „első” felfedezőélménye hét- vagy nyolcéves korából származik, amikor is megnéztek egy a lakóhelyük közelében lévő elhagyatott helyet. Fogalmuk sem volt arról, hogy ez urban exploration — ez a fogalom akkor még nem létezett.44 Akkor hát mi különbözteti meg a tilosban járó halandót a nagyvárosi felfedezőtől? Amikor erre az egyszerű kérdésre válaszolnak, a felfedezők felhívják a figyelmet arra, hogy„etikettjük”is van, és — hasonlóan a raverekhez és a graffitisekhez — szélesebb történelmi és filozófiai motivációk állnak cselekedeteik mögött. Az UE egy nagyobb folyamat része, amely a gyermekkori rácsodálkozás újjáélesztésére és az általunk lakott városokhoz való visszatalálásra törekszik. Az UE főleg azoknak a fiatal felnőtteknek a körében arat sikert, akik elégedetlenek a modern városok „térbeli homogenitásával.”45 A tilosban járókkal ellentétben, akiket a legtöbbször a pénzszerzés vagy a bűnözés motivál, a nagyvárosi felfedezők — mondják — nem tesznek kárt az általuk meglátogatott helyekben. Ők e helyek szerelmesei. Ninjalicious számára az UE egy ritka autentikus pillanatot jelentett. Az embereket arra tervezték, hogy „felfedezzenek és játsszanak” — mondta.46 Az UE „ingyen van, és nem árt senkinek. Egy felvillanyozó, a látókört is szélesítő hobbi, amely arra bátorít, hogy használjuk felfedezői és játékos ösztöneinket – saját környezetünkben. Arra késztet, hogy megteremtsük saját kalandjainkat, úgy, mint amikor gyerekek voltunk. Előre gyártott játékok helyett. És a csodának egy olyan érzését táplálja az általunk lakott és nap mint nap látott terek iránt, amelyet egyetlen történelemkönyv sem tudna megteremteni.”47 Sajnálattal beszélt arról, hogy a legtöbb városban a közös területeket elfoglalták a parkolóházak és minden négyzetcentiméter üzleti célokat szolgál. A városoknak a városlakókért kellene létezniük. „Az igazi nagyvárosi felfedezők” — jelentette ki Ninjalicious — „sohasem rongálnak meg, lopnak el, vagy tesznek tönkre dolgokat — még csak nem is szemetelnek. A felfedezés izgalmáért és a jól sikerült képekért csináljuk.”48 A mozgalom Ez a vita az Urban Exploration Resource weboldalon található: http://www.uer.ca. Tim Edensor: The Ghosts of Industrial Ruins: Ordering and Disordering Memory in Excessive Space, Environment and Planning D: Society and Place 23, 2005, 835. 46 Ninjalicious kijelentése az Infiltration site „elméleti” oldalain: www.infiltration.org. 47 Uo. 48 Uo.

mantrája — az, hogy „csak fotókat vigyél magaddal és csak lábnyomokat hagyj magad után” — a Ninjalicious által is felkarolt illemkódexből származik, és az USA és Kanada erdeit járó erdőbarátok szlogenjét visszhangozza. Szinte már „evangéliumi odaadással hirdette a városok felfedezésének erényességét és értékét, azt az etikát hirdetve, hogy szabad tilosban járni, de tilos lopni, rombolni vagy akár csak szemetelni is.”49 Ilyen vagy olyan formában ez az illemkódex minden UE-weboldalon megtalálható. A montreali klub tagjai például leszögezik, hogy tagjaik nem firkálnak, lopnak vagy vandálkodnak, ha másért nem, hát azért, mert „figyelni kell rá, hogy a jövő nemzedékeinek is legyen felfedeznivalójuk.”50 Sok nagyvárosi felfedező állítja, hogy sohasem hatol be valahová erőszakkal, csak oda megy be, ahová az alkalom megengedi. Ezt az etikai kódexet szinte mindenütt elfogadták a mozgalmon belül — ha máshogy nem, hát szóban. A nagyvárosi elfedezők online beszámolóiban közhelyszámba megy a vandalizmus és a taggelés tiltása. Ezt az előírást senki nem is vitatja a honlapokon. Ez határozza meg a mozgalmat, és ez különbözteti meg más tevékenységektől. Emiatt lehetett az, hogy felfedezők tömegei háborodtak fel, amikor hobbijukat valamiféle fosztogatásként mutatták be 2006-ban a CSI Miami című népszerű bűnügyi TV-sorozatban. A sztoriban két fiatal felfedező betöri egy régi szálloda ajtaját szuvenírek után kutatva — de csak két hullát találnak. „Ez nem egészen az, amit csinálunk” — mondta egy felháborodott néző. „Az igazi felfedezők” — mondta egy másik — tisztelettel viseltetnek az általuk meglátogatott hely iránt. Az etikai kódex fontossága a nagyvárosi felfedezők számára akkor vált világossá, amikor egy fiatalember, aki új látogató volt az Urban Explorers’ Resources oldalon, közzétett egy beszámolót arról, hogy hogyan mászott fel egy bezárt cellulóz- és papírgyár víztornyára, hogy festékszóróval egy zöld mosolygó arcot fessen rá: „Szebbé varázsoltuk, hiszen egy régi, elhanyagolt, ócska vastoronyból ötvenméternyi ágaskodó szarkazmust csináltunk.”51 A közlemény ellenséges fogadtatásban részesült. Egy chicagói úriember azt válaszolta, hogy „egy zöld smiley nem »szép«. Akár egy freskót is festhettetek volna arra a falra, azzal se értenék egyet. Nem a tietek, hogy fessetek rá.”52 Egy nyugat-virginiai asszony egyetértett vele: „Semmi jó nincs abban, ha egy épületet befestünk. Még azt sem szeretem, ha a város fizet valakinek azért, hogy fessen valamit egy épületre. A taggelés kifejezetten rossz dolog.” Több listatag is azt javasolta, hogy a toronymászó inkább lépjen ki a fórumból. Egyikük remélte, hogy a fiatalember„nem akart az oldal teljes jogú tagjává válni.”53 Bár a mozgalom bírálja a túlszabályozott várost, a vandálokat és a taggereket sohasem látják szívesen. Nem követték a forgatókönyvet. A felfedezők hobbija a szép tiszta mulatság, mégis hangsúlyozzák, hogy tevékenységük egy magasztosabb célt is szolgál: feltérképezi az elhagyatott épületeket, mielőtt lebontanák vagy átalakítanák őket. A dokumentáció nagy része online közzétett fényképek és narratív leírások formájában jelenik meg. „Azért megyek felfedezni és azért fényképezek, mert kíváncsi vagyok” — mondta egy atlantai férfi.54 Sam Knowlton, a Lawrence Journal-World munkatársa, aki 2005-ben elkísért egy felfedezőcsapatot Kansas Cityben, megkérdezte az egyik rajongót, Kelsey Lutzot, hogy miért csinálja, amit csinál. Lutz azt válaszolta, hogy ő fotós: „magát a történelmet dokumentálom a képeimmel — tudom, hogy némelyik épület rajta van a bontási listán, és nem lesz ott sokáig, és arra gondolok, hogy talán én vagyok az utolsó, aki látja.”55 A csapattagok nehezen tudták eldönteni, hogy mi tetszik nekik a leginkább, „a küldetés öröme, vagy az a tudat, hogy hozzájárulnak a globális UrbEx-hálózathoz” azzal, hogy online közzéteszik a képeket. Egy másik csoporttag azt állította: kiterjedt háttérmunkát végzett azért, hogy „mindent megtudjon a színhelyről és arról, hogy mire használták — továbbá érdekességeket is — azért, hogy az, amit megosztanak másokkal, a lehető legteljesebb történelmi képet adja.” A csapat „mindent, amit lát, az emlékezetében és filmen rögzíti.”56 Ninjalicious, 1973–2005, Toronto Eye Weekly, 2005. szeptember 1. Az Urban Exploration Montreal weboldala: http://uem.minimanga.com. 51 Bejegyzés az Urban Exploration Resource oldalon, dátum: 2005. október 18. 52 Uo. 53 Bejegyzés az Urban Exploration Resource oldalon, dátum: 2006. június 19. 54 Uo. 55 Kelsey Lutz, idézi Sam Knowlton: Urban Intrigue: Denizens of the Concrete Jungle Explore Their Natural Habitat, Lawrence Journal-World, 2005. július 22. 56 Uo.

Ezek a narratívák alapvetően a felfedezés és a birtoklás történetei: azoknak a „helyeknek az elfoglalása,” ahol nem lenne szabad lenni.57 „Jegyzetelj és készíts térképeket” — tanácsolja az Urban Explorers Net. „Sokkal érdekesebbé teszi a kirándulást, és segíteni fogja az emlékezést is, ha valaki egy jól kitalált honlapon is közzéteszi a felfedezéseit.” A felfedezések korával való összehasonlítás legegyértelműbben a Jinx Magazine-ben jelenik meg: „A felfedezés semmilyen célt sem szolgál, ha az eredményei titokban maradnak; Leif Erickson 500 évvel Kolumbusz előtt megtalálta Amerikát, de felfedezése egyetlen hatalmasság fülébe sem jutott el, így most csak lábjegyzet.”58 A felfedezők „feljegyzései” (mint minden felfedezésé) ezért a szerző révén azonnal a magazinok, zine-ek, e-mail levelezőlisták, weblapok oldalaira kerülnek. A kalandkeresésen túl, úgy tűnik, a nagyvárosi felfedezők hisznek abban is, hogy megfigyeléseik szóbeli és vizuális rögzítése révén megőrzik a történelmet. Tevékenységük nevelési és történelmi indíttatású igazolása szintén elkülöníti őket az egyszerű tilosban járóktól. „Hirtelen újra felfedezzük a nagyvárosok elfeledett és elhagyatott részeit” — jegyezték fel a Jinx szerkesztői, akik ezután egy nyugtalanító történelmi párhuzamot is bemutattak a felfedező és a birtokháborító elkülönítésére: Az Infiltration magazin elindulásával tehát a nagyvárosi felfedező valóban elvált az evilági bűnözőtől. Ninjalicious akkor vált felfedezővé, amikor hűségesen publikálta megfigyeléseit, és ezáltal gazdagította az utókort. A bűnöző viszont mindig titokban tartotta a maga történetét; ő, mint a hitvány indián, inkább eldobta a kincset, amely az egész törzset gazdaggá tehette volna.59

A „hitvány indián” mint gonosztevő a saját földjén (vagy munkahelyén) egy olyan analógia, amely bűzlik az osztály- és fajellenes előítéletektől. A deindusztrializáció kontextusában arra is számíthatnánk, hogy az egyszerű „evilági” bűnözők helyi ﬁatalok — talán azoknak a ﬁai és lányai, akik egykoron az elhagyatott üzemekben és gyárakban dolgoztak. A nagyvárosi felfedezők ezzel szemben inkább sikeres fehérgalléros, kertvárosi családok csemetéi, akik akár egy másik város lakói is lehetnek. Az általam olvasott beszámolók közül — több százat tanulmányoztam — egyetlen egy sem utalt arra, hogy a mesélő valaha is látott volna működő üzemet vagy gyárat. Talán még beszédesebb, hogy feltehetően a szüleik sem. Vagyis ők nem az üzem vagy gyár dolgozóinak gyermekei. A Jinx történelmi analógiája tehát helytálló lehet, de nem úgy, ahogyan azt a magazin szerkesztői láthatólag szerették volna. A felfedező–birtokháborító dichotómia tehát egyértelműen mesterséges. Nem más, mint retorikai eszköz, amely igazol egy törvénytelen tevékenységet és megkülönbözteti a középosztálybeli felfedezőket az alacsonyabb sorból származó bűnözőktől.60 A Boston Globe szerint „a lényeg a stílusos bűnözés.”

The Urban Landscape (T. U. L.): www.tul.ca. Az oldalon három ottawai és montreali lakhelyű kanadai fényképei tekinthetők meg. 58 Jinx Magazine: Worldwide Urban Adventure, www.jinxmagazine.com. Megjelenik 1997 óta; interneten 2001 óta. 59 Uo. A szerkesztők előszeretettel hasonlították magukat és mozgalmukat Sir Richard Frances Burtonhöz, aki „az első nyugatiak egyike volt, aki behatolt a muszlim Mekka és Medina tiltott szent városába.” Erről és az UE tudományos „empiricizmusáról” lásd az „athenaeum társaságról” szóló fejezetet L.B. Deyo és David „Lefty” Leibowitz könyvében: Invisible Frontier: Exploring the Tunnels, Ruins and Rooftops of Hidden New York (New York, Three Rivers Press, 2003). 60 A munkásosztálybeli gyerekek és ifjak valamint az egykori ipari emlékek viszonyát még tanulmányozni kell. Semmit sem tudunk arról, hogy a származás és a távolság hogyan hatott a ﬁataloknak e marginális helyekről alkotott véleményére és az azokhoz való viszonyára.

Az ipari romok narratívái A gazdag turisták hajlamosak arra, hogy önmagukat utazóknak, a többieket egyszerű turistáknak nézzék. Jonathan Culler megﬁgyelése szerint „az a vágy, hogy megkülönböztessük a turistákat az igazi utazóktól, maga is a turizmus része — elválaszthatatlan tőle, nem külső vagy azon túli terület.”61 Ugyanez igaz a nagyvárosi felfedezőkre is. Nézzük meg például egy vancouveri felfedezőcsoport következő megjegyzését: „A világ minden városában vannak emberek, akik nem hagyják terelgetni magukat, mint a nyáj többi része. Ők inkább eltérnek a normától, és olyan helyekre is elmerészkednek, ahová kevesek lépnének be.” A felfedező/turista megkülönböztetés kifejezetten romantikus jelenség, amely nagy értéket tulajdonít az érzéseknek, a képzeletnek és az „autentikus” élménynek.62 Colin Campbell nagyjából ugyanezt mondta. Szerinte a romantikus mozgalom „egy újfajta hedonizmus korszakát jelentette, amelyben az emóciók és érzések stimulálása a legértékesebb gyönyörré lépett elő.”63 A romantikusok „a képzelet gyönyöreit egy magasabb erkölcsi síkra emelték”, felkarolva „a természettel való személyes kapcsolat szentségét”.64 Öszszességében tehát a romanticizmus „az érzések és érzékek intenzitására, az intellektus tisztaságával szemben a költészet misztériumára és a személyes, hedonisztikus kifejezésmódra összpontosított.”65 A festői és a fenséges esztétikai kategóriái különösen hasznosak az ipari romok iránti vonzódás megértéséhez. A festői egy lágyabb esztétika, amely idilli természeti tájakat mutat be „képszerűen.”66 Patricia Jasen történész a romantikusok érzékenységének tulajdonítja „azoknak a képeknek az felértékelődését és elterjedését, amelyeken a táj és a történelem — különösen romok és temetők formájában — egyszerre van jelen.”67 Az ó- és középkori romok lenyűgözték a festőiségért epedő XIX. századi turistát. Semmi szelídség nem volt azonban a természeti tájban megbúvó fenségességben: hegyek, szakadékok, kanyargó patakok és nagy vízesések. Ezeket a helyeket az élmény intenzitásáért tartották nagyra. Jonathan Culler: The Semiotics of Tourism = Framing the Sign: Criticism and its Institutions, Oxford, Basil Blackwell, 1988, 156. 62 Jackson Lears: No Place of Grace: Antimodernism and the Transformation of American Culture, 1880–1920, New York, Pantheon, 1981, xiv. 63 Colin Campbell: The Romantic Ethic and the Spirit of Modern Consumerism, New York, Blackwell, 1987. 64 Jasen: Wild Things, 11. 65 John Urry: The Tourist Gaze: Leisure and Travel in Contemporary Societies, London, sage Publications, 1990, 20. 66 Malcolm Andrews: The Search for the Picturesque: Landscape Aesthetics and Tourism in Britain, 1760–1800, Palo Alto, Stanford University Press, 1989, vii. 67 Jasen: Wild Things, 9.

Jasen számára „a fenséges azt jelenti, hogy valamely természeti erő szépsége vagy ijesztő volta magával ragad minket — mintegy átvisz (akármilyen rövid időre is) egy más lét- vagy tudatállapotba.” A fenséges helyek megigéző ereje régóta az egyik legjobban eladható turisztikai termék. A romantika és turizmus kapcsolatára vonatkozó észrevételeinket az urban exploration esetére is alkalmazhatjuk. A fenséges keresése az épített környezetben az UE egyik kulcsmomentuma. Míg a fenségest általában a természeti táj drámai vonásaival hozzák összefüggésbe — mint pl. a Niagara-vízesés esetén —, a kategóriát néha használták az épített környezet leírására is. A XIX. század végén és a XX. elején például sokan a fenségest hívták segítségül a hatalmas északamerikai gyárak és üzemek leírására. Az ipari környezet „már a méreteivel, a zajával, a bonyolultságával és a bennük munkáló erők emberfeletti hatalmával is fenyegetően hatott az egyénre.”68 A működő üzem vagy gyár „félelemmel vegyes tiszteletet” váltott ki a látogatókból. Viszont a Clevelandhez, Chicagóhoz vagy Detroithoz hasonló óriási iparterületek vonzóak és visszataszítóak is egyszerre. Az észak-amerikaiak keresték „az új nyelvet és az új vizuális reprezentációt az újfajta táj formáinak és fényeinek megragadására.”69 David Nye ezt a fajta bámulatot „műszaki fenségesnek” (technological sublime) nevezte el. Hasonló csodálkozás követte a deindusztrializációt is. 2004 márciusában Ninjalicious felfedezte a Kanadai Acélipari Vállalat (Stelco) bezárt „Kanadai Üzemét” az Ontario állambeli Hamiltonban. A leírás a „mamut” hengermű rövid történetével kezdődik az 1913-as megnyitástól kezdve, és azt is megemlíti, kommentár nélkül, hogy az üzem 1984-ben zárt be. A leírás innentől a „küldetésre” koncentrál. A három barátjával útnak induló Ninjalicious az üzem belsejének első megpillantásakor szerzett benyomásait is leírta. A „hatalmas rozsdás épület az összeomlás szélén állt”, őt mégis megdöbbentette a hely mérete és szépsége — „ez tényleg a legfinomabb pusztulás”. A narratíva követi a négy felfedezőt, amint áthalad az elöntött alagsoron (és ahol kis híján áramütést szenvednek), a kiégett termen, azon a szobán, amelynek falairól hullik a vakolat „és más turistalátványosságokon”, mielőtt felmerészkednek a második emeletre és a tetőre. Az elbeszélésben mindenütt ott ólálkodik a veszély. Miután átjutottak a veszélyes második emeleten („a kirándulás legkevésbé kellemes és minden bizonnyal a legkockázatosabb szakasza”), az elbeszélés azzal ér véget, hogy a csapat visszajut az utcára: „Boldog voltam, amikor átjutottunk az átjárón, le a lépcsőn és végül szilárd talajon álltunk. Nemsokára vidáman tértünk vissza a civilizációba.”70 Ezt a felfedezői elbeszélést 11 fotó illusztrálja; feltehetőleg maga Ninjalicious készítette őket. Az első kép egy ütöttkopott „magánterület” tábla az üzem külső drótkerítésén. A játékos képfelirat a következő: „Ez a tábla olyan rozsdás, hogy alig lehet elolvasni, de azt hiszem, az volt rajta: »Isten hozta. Szeretettel: Stelco.«” A többi kép az üzem belsejében készült. Ezek a kifejező képek megmutatják, ahogy a napfény beárad a tető résein át, megvilágítva a romos belső teret. Számos nagyobb tárgyat, gépet is feljegyeztek, éppúgy, mint a különböző jeleket. A képfeliratok kommentálják a hely esztétikáját — „kaotikus elegancia”, „mamutméretek” —, illetve az ósdi felszerelések újfajta hasznosítási módját: „Néhány öregebb és nagyobb játékot meghagytak a felfedezőknek.”71 Az Urban Exploration Montreal weboldala révén jobban is megérthetjük az ennél tipikusabb felfedezői elbeszélések formai elemeit és jelentését. A montreali csoport nagy mértékben támaszkodik a fotókra. A szöveg sokszor csak terjedelmes képfeliratként vagy címkeként funkcionál a vizuális túra mellett. A narratívákban semmiféle történelmi kontextus nem jelenik meg, sőt még az épületek funkciójáról sem tudósítanak. A lelkes csapat legfőképpen az épületek esztétikájára koncentrál. Ezúttal a csoportnak a St. Henri-kerületben található Canada Malátaüzemben és a belvárosi O’Keefe SörfőzDavid Nye: American Technological Sublime, Cambridge, MIT Press, 1994, 126. Többet is megtudhatunk az „ésszerű gyárról” Lindy Biggs művéből: The Rational Factory: Architecture, Technology and Work in America’s Age of Mass Production (Baltimore, Johns Hopkins University Press, 1996); az ipari esztétikáról lásd Dominic T. Alessio: Capitalist Realist Art: Industrial Images of Hamilton, Ontario, 1884–1910, Journal of Urban History 18, 4, 1992, 442–469; és Sharon Zukin: Landscapes of Power: From Detroit to Disney Land, Berkeley, University of California Press, 1991. 69 A General Electrichez hasonló ipari vállalatok „képi világa” a rendet, a méretet és a vezetői hatalmat hangsúlyozta. 70 A „Canada Művekről” szóló leírás az Infiltration weboldal „napló” oldalain olvasható: http://www.infiltration.org. 71 Uo.

dében tett látogatását követjük végig. A két helyszín kiemelt helyen szerepel a csapattagok gondolataiban, főleg „puszta méretük és pusztulásuk” okán.72 A Canada Malátaüzemét úgy írják le, mint „óriási, rendkívül leromlott egykori malátaüzemet”, amely Montreal egyik „leghírhedtebb pontja, ezáltal rendkívül népszerű a kezdő felfedezők, graffitisek és mások körében.” Bemerészkedtek a „tornyosuló, masszív épületbe”, a „legjobbra” számítva, amit meg is kaptak. Találtak „ingatag lépcsőket és létrákat”, „özönvíz előtti szódásballonokat”, „a mennyezetről szerpentinként lógó drótokat”, „rikító graffitiket” és„Ahhh. Pusztulást. *Boldog mosoly*.” Lepillantottak a környező munkásosztálybeli utcákra az épület legfelső szintjéről, „mint királyok, akik a birodalmukat szemlélik.” Számukra a Canada Malátaüzem „masszív, pusztuló, veszélyes, hideg és szórakoztató!” Az O’Keefe Sörfőzde meglátogatása, amely a város belvárosi planetáriuma mögött van, hasonló lelkesedést váltott ki belőlük. „Először itt fedeztük fel — írták — hogy micsoda izgalmakat rejt egy ekkora elhagyatott épület.” Az épület nagyrészt érintetlen maradt, „a történelmi ipari emlékmű látogatói nagyrészt ugyanúgy láthatják a felszereléseket és bútorokat, ahogy azok egykor voltak.” Az első látogatás során a felfedezők meglepődve látták, hogy az épület szívében egy pihenőhely és egy „vendégkönyv” is van. Egy rave-parti maradványaira is rábukkantak. Nyilvánvalóan nem ők voltak az épület első látogatói. Az épület ennek ellenére „hosszan tartó, félelemmel vegyes csodálatot váltott ki belőlünk. Csodáltuk, hogy az ember képes volt felépíteni egy ekkora létesítményt, majd ilyen gyorsan ott is hagyta. Félelemmel töltött el minket, hogy a múltunk egy szelete ilyen gyorsan és nyom nélkül eltűnt […] és szerencsésnek éreztük magunkat, hogy még vethettünk rá egy pillantást.” Leírásukban a túravezető hangján is megszólaló fiatalemberek így üdvözölték a látogatókat: „Isten hozta az O’Keefe Sörfőzdében.” Mit tanulhatunk az ipari romokhoz vezető látogatásoktól? Mind a három történet alapvetően arról szól, hogy az elbeszélők mit gondoltak és láttak felfedezőútjaik során. Éppen ezért útleírásoknak tekinthetjük őket. Az útirajz műfaja számos megszokott elemet tartalmaz, mint például az utazó főhőst (a mesélő) és a cselekményként funkcionáló útvonalleírást. A veszély (akár igazi, akár képzelt) is mindig fontos drámai eleme volt az egzotikus színhelyeket bemutató útleírásoknak. Ennek fő funkciója a távolság és a különbözőség hangsúlyozása — a vakmerő narrátor elkülönítése a tömegtől. Mivel az útleírások gyakran a tudás és a tapasztalat keresését jelenítik meg, a szövegbe foglalt fényképek „bizonyítékként” szolgálnak arra nézvést, hogy a felfedező valóban ott járt. Ha földhözragadt nézőpontból közelítjük meg a problémát, azt mondhatjuk, hogy a felfedezésre érdemes üzemek és gyárak megkeresése a vadászat analógiája — a fénykép pedig nem más, mint képes trófea.73 Nagyon fontos megvizsgálnunk azt is, hogy mi az, amit Ninjalicious és társai kihagynak a narratíváikból. Nagyon keveset mondanak az éppen felfedezett üzemek történetéről, funkciójáról, fizikai kialakításáról. Úgy tűnik, csak homályos fogalmaik vannak arról, hogy mi történt ezekben az üzemekben. A hamiltoni „Kanadai Üzem” esete is ezt támasztja alá. Bill Scandlan — egyik interjúalanyom — rövid ideig gépkezelőként dolgozott az üzemben a II. világháború alatt, mieA két felfedezői narratíva a Canada Malt Plant és az O’Keefe Brewery címen látható az Urban Exploration Montreal weboldalán: http://uem.minimanga.com. 73 Andrews, The Search for the Picturesque, 67.

lőtt bevonult volna. 1946-ban visszatért az üzembe. Az ő elmondása szerint a Wellington Street-i gyár valójában két részlegből állt. A Nyugati Üzem „drótokkal, dróttisztítással, galvanizálással és szögekkel foglalkozott”, míg a Keleti Üzem főként facsavarokat állított elő.74 Az üzemben dolgozó emberek többsége a környező északi városrészben lakott. Scandlan leírásából megtudhatjuk, milyen volt akkor az üzem belseje: A gyár nagyon mocskos volt. Fából volt a padló. Három emelet volt. A legalsó szinten voltak a szögraktárak és a csomagolórészleg: nagyon zajos, koszos hely volt. Az első emeleten voltak a szögkészítő gépek. Itt készültek a 60-as és 100-as sima szögek és a tetőre való szögek. Meg a nagy kapcsok. Olyan hangos volt, hogy füldugót kellett viselni. Védőfelszerelés nem volt — aki nem dugta be a fülét, akár el is veszthette a hallását… Az idősebbek közül, akik évekig dolgoztak a zajban, sokan meg is süketültek.75

Bill Scandlan az 1946-os sztrájkról is beszélt, taglalva a Kanadai Üzem acélmunkásainak szerepét ebben a korai munkásmegmozdulásban. Sajnálatos, hogy e gazdag történelemből semmi nem került be Ninjalicious útirajzába. Az a kis történelmi információ, ami a leírásban szerepelt, a Kanadai Üzem megnyitásának dátumára korlátozódik, illetve arra, hogy „a Stelco eszméletlen mennyiségű gránátot gyártott a német ipar lerombolására” és „egy csomó fémbugát” Kanada építésére. Az üzem a valóságban semmi ilyesmit nem termelt. Ha Ninjalicious hallotta volna Bill Scandlan történetét a bedeszkázott gyár felkeresése előtt, egészen biztos, hogy más szemmel nézett volna rá. Bár a nagyvárosi felfedezők a saját állításuk szerint szeretnének hírt adni az eltűnőben lévő helyekről, sokkal jobban érdekli őket az esztétika, mint a történelem. Elbeszéléseik többsége nem több, mint megfigyelések és érzések vázlatos gyűjteménye. Sokkal többet tudunk meg arról, hogy ezek az épületek milyen érzéseket váltanak ki az elbeszélőből, mint a múltjukról vagy a funkciójukról. A történetek így inkább arra jók, hogy szakralizálják az elhagyatott üzemeket és gyárakat, mintegy „romokká” mitologizálva őket. Például Ninjalicious figyelmét is főként az épület romos belseje, az újjáéledő növényzet, a termek hatalmas mérete, a rendetlenség, a veszély és a pusztulás mértéke ragadja meg. Ez egy érzéki örömökkel teli hely; mágikus, láthatatlan erők helye. Elbeszélésében ennek megfelelően el is válik egymástól a hely és a külvilág. A furcsa zajok, a sötétség, a rejtett veszélyek vad övezete ez. A nagyvárosi felfedezők számára az ipari rom tehát a veszély, a rendetlenség, a pusztulás és az érzések helye. Mindig hangsúlyozzák a veszélyt, akár valós, akár képzelt — rozsdás törmelék, elkorhadt aknafedelek, lyukak a padlón, azbeszt, mérgező anyagok, éles tárgyak, illetve más rejtett veszélyek. Másféle veszélyeket rejt az emberekkel való találkozás: rendőrök, biztonsági őrök, bűnözők, hajléktalanok vagy törvényen kívüli fiatalok. A legtöbb történetben megtalálhatók az

Bill Scandlan és Steven High interjúja 1997 februárjában. A felvételt a McMaster University Archívuma és a Concordia University történeti és digitális interjúk tára őrzi. 75 Uo.

ezekre való utalások. A veszély egyes esetekben még a felfedezők gondolkodását is meghatározta. Az Urban Exploration London nevű szervezet hat „ügynöke” például minden küldetés után kategorizálta a meglátogatott helyszín általános állapotát és a valószínűsíthető kockázatokat.76 A vancouveri Wraiths csoport egészen addig elmegy, hogy küldetéseit — a kockázat szintje szerint — három, színekkel jelölt kategóriába rendezi: zöld (alacsony), sárga (közepes), piros (magas).77 A felfedezők gyakran maguk is a káosz ügynökeivé válnak, például amikor kiforgatják a gyári feliratok jelentését vagy feljegyzik a régi munkahelyi hierarchia összeomlását. Majdnem minden beszámoló tartalmaz legalább egy képet, amelyen tiltást kifejező tábla látható. Ezek a jelek arra emlékeztetnek minket, hogy az üzemek és gyárak valaha erős ellenőrzés alatt álló, hierarchikusan felépített helyek voltak. A termelés minden elemét úgy tervezték meg, hogy kiszámíthatóan és precízen működjön. Az épületek kiürítésével aztán ezek a jelek is új jelentést kaptak. Több felfedező is „komikusnak találta a hierarchia és tekintély elhagyatott helyeken fennmaradt dokumentumait.”78 A szükségtelen hatalom jeleit már nem lehet komolyan venni, mivel nem maradt senki, aki „meghallgatná őket és engedelmeskedne nekik.” A káoszt az épület romló állapota is jelzi. A régi hierarchiák eltűnését szimbolizálta sokak számára az a kép is, amelyen egy munkafelügyelői fülke látható, amely az alatta elterülő gyártócsarnok padlójára roskadt. Az elhamarkodott következtetés levonása közben azonban nem vették észre a romok alatt megbújó fontos politikai üzenetet: a vállalatok sem emberhez, sem helyhez nem lojálisak. Az ipari romok nem a munkahelyi hierarchia eltűnését jelzik, hanem éppenséggel drámai tanúi mindent túlélő hatalmuknak. A felfedezői beszámolókon végighúzódó harmadik téma a vad természet. A nagyvárosi felfedezők az ipari romokat gyakran természeti képződményekhez hasonlítják. Andrew Handerson például az ohiói Columbusban található Claycraft Téglagyár óriási kemencéit „barlangokhoz” hasonlította.79 Az elhagyatott helyek mindent megtestesítenek, ami a modern világra nem jellemző: egzotikus, vad, primitív, és „körülfonják az érzések”. Az elhagyatott területek részei annak a vad határövezetnek, amely mintegy körbeöleli a modern posztindusztriális várost: „A romokat érzékileg betöltik az erőteljes szagok, a burjánzó és tolakodó textúrák, a furcsa, ám ﬁnom zenei panoráma, valamint a zavarba ejtő vizuális objektumok, juxtapozíciók és látképek, melyek ellentétben állnak az érzékileg teljesen rendezett külvilággal.”80 Tim Edensor geográfus számára az ipari romokhoz hasonló törvényen kívüli terek felkeresése egyenértékű „a határok megszűnésének élményével, amikor a kint és a bent egymásba olvad és a természet keveredik a kultúrával.”„A gyárban a nyers természet, amelyet Urban Exploration London (Ontario): http://uel.minimanga.com. Wraiths (Vancouver): www.wraiths.org. 78 Edensor: Industrial Ruins, 67. 79 Andrew Henderson Forgotten Ohio című weboldala számos olyan vizuális túrát tartalmaz, amely elhagyatott ipari épületeket mutat be. Lásd a Claycraft Téglagyárról készült beszámolót: www.forgottenoh.com. 80 Tim Edensor: The Ghosts of Industrial Ruins, 837.

kiszakítottunk környezetéből, átalakul valami mássá, de a romban a természet ennél sokkal eredetibb formájában jelenik meg.”81 Az ipari romok átmeneti helyek. Mivel az ipari romok határhelyzetet testesítenek meg, mindenütt jelen van a múlt. Az ipari romok kísértetjárta birodalmak, ahol „kavarognak az emlékek.”82 A felidézett veszteség allegorikus reprezentációja megjelenik a nagyvárosi felfedezők narratíváinak temporális bizonytalanságában is. Az időben megjelenő mély törésvonalak a jelenések és visszatérő emlékek költői misztériumában jelennek meg. Tim Edensor véleménye szerint „a helyek szellemének megkeresésére irányuló késztetés összekapcsolódik a múltra való emlékezés politikájával, illetve — közelebbről — az emlékezet térbeli megjelenítésével és azzal, ahogyan az emlékeket keressük, megfogalmazzuk és rávetítjük a térre.”83 Ennek megfelelően a „Throckmorten” által a Toronto Island-i repülőtér mellett elterülő Canada Malátaüzemről írt beszámolóban sem fedezünk fel időbeli kötöttségeket. Nyirkos csend lepi el a sötét folyosókat. A néha a távolból átszűrődő fémes hangokat elnyomja a mozdulatlan levegő suttogása. A falakról pergő festék őszi levélként ropog az ember lába alatt; ez az egyetlen zaj, ami megtöri a mindent betakaró csendet. E leírás alapján nehéz elképzelni, hogy az a hely, ahol éppen állok, valamikor emberi tevékenységgel volt teli. Pokoli zaj lehetett, ahogy a gépek működtek; erős mennyezeti fények kápráztató ragyogással tölthették meg a környező gépies labirintust. Akárhányszor Toronto egy elhagyatott ipari épületét meglátogatom, megfordulnak a fejemben ezek a gondolatok. Abszurdnak tűnik, hogy a múltban ezeken a helyeken munkások százai dolgoztak, évtizedekig, az év mind a 365 napján… Ennek már vége, és az üres és elhanyagolt emlékművek emlékeztetnek minket arra, hogy egyszer minden véget ér.84

Az üres épületben megtalálhatók az egykor jelen lévő emberek, folyamatok és termékek nyomai. Ezek az „egymást keresztező időbeliségek” „önkéntelen emlékeket” idéznek föl, amelyek megjósolhatatlanok és esetlegesek.85 Tim Edensor szerint ezek az emlékek beágyazódnak az ipari romok anyagiságába, és a látáson, szagláson és tapintáson keresztül jutnak el a látogatóhoz: „A kísértettség mindig kissé mágikusan vonz minket egy bizonyos általunk tapasztalt valóság érzésstruktúrájához, de nem mint hideg tudás, hanem mint transzformatív felismerés.”86 Valójában a nagyvárosi felfedezők számára az egyik legnagyobb „érték” az ipari romok felfedezésében azoknak az érzéseknek és érzékleteknek az intenzitása, amelyeket ezek a helyek keltenek bennük. Ezek a középosztálybeli narrátorok általában a különös és egzotikus tájakat feltáró XIX. századi felfedezők elfojtott hangján beszélnek. Mint a gyarmati idők „dzsungeljáró fehér emberét”, a modern idők utazóit is egyszerre vonzza és taszítja a primitivitás. De a régi utazóktól eltérően a nagyvárosi felfedezőknek nem kell nagy földrajzi távolságokat legyőzniük — lehet, hogy az elhagyatott üzem vagy gyár autóval mindössze tíz perc alatt elérhető. És mégis úgy érezhetjük: ezek az elbeszélők nagyon messzire utaztak. Ez nagyon fontos dolog. A nagyvárosi felfedezők ugyan nem tesznek meg nagy ﬁzikai távolságokat, de óriási társadalmi távolságokat utaznak be.87 Az elhagyatott helyre való belépés – a maga egyszerű módján – olyan, mint átlépni azon a képzelt határon, amely az általunk megélt posztindusztriális jelent elválasztja az indusztriális múlttól. Az olyan szavak használata, mint a „civilizáció” vagy a „primitív”, láthatóvá teszi ezt a gondolkodásmódot. Ninjalicious visszatérése a gazdátlan Kanadai Üzemből Hamiltonban így nem is fogható fel másként, mint a civilizációba való visszatérésként.

Uo. Edensor: Specters of History, 829. 83 Tim Edensor: The Ghosts of Industrial Ruins, 829. 84 Throckmorten: The Canada Malting Plant az Inﬁltration weboldalon: www.inﬁltration.org. 85 Amikor amellett érvel, hogy az emlékezet tárgyias és érzelmi jellegű, Edensor erősen támaszkodik Walter Benjamin „érzésstruktúra”-fogalmára. Lásd Walter Benjamin: Illuminations, London, Verso, 1973, 8. 86 Edensor: Specters of History, 846. 87 A társadalmi tér szimbolikus térként való funkcionálásáról lásd Pierre Bourdieu: Social Space and Symbolic Power, Sociological Theory 7, 1, 1989, 20–21.

Az urban exploration politikai jelentősége Miben rejlik tehát az urban exploration politikai jelentősége? Hogyan értelmezzük a felfedezők azon vágyát, hogy elhagyatott ipari területeket keressenek fel, majd képekben és szavakban jegyezzék fel élményeiket? Vajon a deindusztrializáció esztétikája ellenáll-e a haladás fogalmainak, vagy maga is igazolja őket? E kérdések megválaszolásához először is meg kell vizsgálnunk az UE és a kulturális földrajz kapcsolatát. Több kulturálisföldrajz-kutató is kifejtette manapság: a UE azon törekvése, hogy a városokat visszakövetelje az embereknek, politikailag is kiaknázható, mint ahogy az is, hogy az ipari romok képesek alapjaiban megváltoztatni a társadalmi „haladásról” alkotott fogalmainkat. Első alkalommal a David Pinder által szerkesztett Cultural Geographies (2005) nevű tudományos folyóirat egyik friss száma foglalkozik azzal, hogy a művészek és tudósok hogyan használják a nagyvárosi felfedezést mint eszközt a városi terek demokratizálására. A brooklyni székhelyű Toyshop művészcsoport például azzal foglalkozott, hogy hogyan használhatná ki a „játék és felforgatás lehetőségeit” az utcai művészetben.88 A városiság szenzuális jelentését felkutatni vágyó művészek, kulturális munkások, aktivisták és városi kalandkeresők a 2003 májusában New York-ban megrendezett Psy-geo-conﬂux fesztiválon és konferencián gyűltek össze.89 David Pinder közvetlen kapcsolatot vél felfedezni az 1950-es évek francia szituacionistái és az 1990-es és 2000-es évek pszicho-geográfusai között. Bill Bunge radikális földrajzkutató korai munkája szintén állandó referenciapont. Bunge a Toronto és Detroit belvárosába vezető „expedíciói” során a város napi problémáit és igazságtalanságait próbálta meg feltérképezni az 1960-as és 1970-es években.90 A városiság jelentésének felfedezésére irányuló törekvések azonban sokkal inkább közösség-alapúak, mint az UE-mozgalom által alkalmazott leszűkített esztétikai megközelítés.91 A csoport ünnepi felvonulása New York utcáin, vashordókon játszó ütőszenekarokkal David Pinder szerint politikai aktusként is értelmezhető: Arts of Urban Exploration, Cultural Geographies 121, 2005, 383–411. 89 A résztvevők a város kulturális földrajzát a terek újfajta érzékelésével és megtapasztalásával próbálták felfedezni. Számos tudományos folyóirat született és szűnt meg azóta. Lásd Transgressions: A Journal of Urban Exploration (1995–2001), valamint Journal of Psychogeography and Urban Research. 90 Pinder: Arts of Urban Exploration, 388. 91 A kulturális földrajzosok nincsenek egyedül. Az ipari régészet az 1950-es években jött létre, amikor az eltűnő ipari jellegű tárgyi emlékek és épületek iránt megnőtt a közérdeklődés. A gyökerekhez visszatérő lokalizmus és a területet jellemző hagyományos konzerváló szemlélet a tárgyi emlékekhez kötődő terepmunkát részesítette előnyben. A lelkes tömegek támogatása valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy az ipari régészet nem honosodott meg az észak-amerikai és európai egyetemeken. Politikája amúgy is gyanús volt egy olyan korszakban, amikor a társadalomtörténet volt domináns. Bár a történettudomány és a régészet mellett marginális a szerepe, az ipari régészet otthonra talált a növekvő számú ipari múzeumban és örökségvédelmi központban, amely a deindusztrializációt követően jött létre. Lásd R. A. S. Hennessey: Industrial Archaeology in Education, The History Teacher 9, 1, 1975. november; Barrie Trinder: A New Course in Industrial Archaeology, World Archaeology 15, 2, 1983; és Diane Barthel: Getting in Touch with History: The Role of Historic Preservation in Shaping Collective Memories, Qualitative Sociology 19, 3, 1996.

Tim Edensor brit geográfus munkájában viszont központi helyet foglal el a deindusztrializáció esztétikája és politikai jelentősége. Industrial Ruins: Space, Aesthetics and Materiality című könyvében Edensor elveti a deindusztrializáció tájképének „konvencionális olvasatát”, amely az elhagyatottságot és a romot a veszteség jeleként értékeli. Nála ezek a lenyűgöző szépség és szabadság vad helyei. Egy olyan ember szájából, akinek tudományos munkássága az ipari romok meglátogatása iránti szenvedélyből fejlődött ki harminc év alatt, nem meglepő az a kijelentés, hogy hódolattal adózik ezen helyek „esztétikájának és anyagiságának”. A szerző nézőpontja annyira hasonlít Ninjaliciouséhoz és más nagyvárosi felfedezőkéhez, hogy az Industrial Ruins akár kiterjesztett nagyvárosi felfedezői narratívaként is haszonnal olvasható. Más felfedezői beszámolókhoz hasonlóan Edensor könyvének politikája is sokszor többértelmű. A bevezetőben például 27 várost sorol fel, ahol személyesen látott ipari romokat. Ezután elmondja az olvasónak, hogy „ez az utolsó eset, hogy utalok a pontos helyükre, mert a könyv gondolatmenetét zavarná, ha fölösleges földrajzi információkkal terhelném az olvasót.” Kinek és miért fölösleges ez? Azoknak az asszonyoknak és férfiaknak biztosan nem, akik egykor ezekben a bezárt üzemekben és gyárakban dolgoztak. Edensor tehát az egykori ipari területek misztifikálásával van elfoglalva, hiszen mitikus romokká alakítja át őket. Nézőpontjának univerzálissá tételével Edensor éppolyan biztosan fosztja meg ezeket az ipari helyeket a történelmüktől és a földrajzuktól, ahogy az elköltöző cégek, vállalkozók és trófeavadászok megfosztották őket a berendezésektől. Edensor nyilván nem értene egyet ezzel. Mikor arra figyelmeztet minket, hogy semmi sem tart örökké, arra gondol, hogy a lerombolt ipar látványa megkérdőjelezi a „fejlődés örök mítoszát”. Ezek az ipari romok tehát „árnyalták a modern ipari fejlődés optimizmusát”.92 De vajon igaza van-e Edensornak, amikor azt állítja, hogy az ipari romok kétségbe vonják a fejlődés vízióját? Nem inkább megtestesítik? Számomra az a fajta melankolikus sajnálkozás, amely áthatja a felfedezők beszámolóit, egyáltalán nem jelent politikai ellenállást a változásokkal szemben.93 A változásokon lehet ugyan lamentálni, de senki sem kérdőjelezi meg őket. Az ipari romok viszont emlékeztetnek arra, ami egykor volt, és megerősítik azt az amúgy is mindent elöntő elkerülhetetlenség-érzést, amely együtt jár a gazdasági változással. Bár a régmúlt idők nyomaira adott nosztalgikus reakciókat nem ítélhetjük el szentimentalitásuk miatt, ezek inkább megerősítik, mintsem megkérdőjelezik a haladás fogalmát. Az ipari rombolást kísérő rituálékhoz és megjelenítési módokhoz hasonlóan az ipari romok reprezentációja általában a haladás elkerülhetetlenségét bizonyítja. Valójában a felfedezői beszámolók többsége csak kalandos játék. Ninjalicious 2001-es látogatásának története az elhagyatott Fisher-üzemben nagyszerűen megmutatja, hogy ezek a beszámolók mennyire apolitikusak tudnak lenni. Az üzem „egy régi (többségében elhagyatott) gyárakkal és régi (többségében elhagyatott) házakkal teli” vidéken van Detroitban.94 Ha ez a Fisher Guide-üzem, ahogy gyanítom, akkor ez volt Gabriel Solano munkahelye, aki történeti gyűjtésem egyik interjúalanya volt. Ninjalicious szerint a gyár „abszolúte nyitott kapukkal várta” és „könnyű volt bejutni” a tucatnyi, utcáról nyíló bejáraton át. Nem meglepő tehát, hogy a telepet […] elég rendesen kifosztották, annyira, hogy lehetetlen volt megállapítani, hogy az egyes emeleteket — mind az ötöt megnéztük — mire is használták annak idején. Találtunk pár jó kis játékot, például egy kis automatikus szerkezetet, amely kocsikat vontatott át egy alagúton, éppen úgy, mint valami vidámparkban, egy mozit és néhány tartályt, amelyben annak idején valamit tároltak.

Miután végiggyalogolt a kihalt gyáron, Ninjalicious és társa piknikezett egyet ez épület tetején. Azon a nyári délutánon a Fisher-gyár volt a játszóterük. Ezután talán természetesnek tűnhet, hogy Ninjalicious feltételezte: a közelben élők is éppen úgy látják a gyárat, mint ő. „Azok a gyerekek, akik az utcában laknak — álmodozott —, igen jókat bújócskázhatnak itt.” Persze lehet, hogy igaza volt, a bűnözési listán előkelő helyen szereplő szomszédságról mégsem ejtett egyetlen szót sem. A gyár bezárását követő nehéz időkről sem tett említést. Az a tény, hogy a környékbeli gyerekek szülei még a gyárban dolgoztak, teljesen elkerülte Edensor: Industrial Ruins, 11. I. m., 7. 94 Ninjalicious: Fisher Factory, beszámoló az Inﬁltration weboldalon, www.inﬁltration.org.

a figyelmét. Feltűnő, hogy a nagyvárosi felfedezők sosem kérdezik meg, miért is zárt be egy gyár. A társadalmi hatásokról sem írnak. Ezek a dolgok kívül esnek látókörükön. Ha a kapitalizmust magát a nagyvárosi felfedezők nem is nagyon kritizálják, a kormányok nem ússzák meg ilyen könnyen. A Toronto Star kritikája Ninjalicious 2005-ös könyvéről, az Access All Areas-ről úgy írta le a művet, mint amelyik „gyakorlati tanácsadást nyújt ahhoz, hogy hogyan elégítsük ki a kíváncsiságunkat úgy, hogy közben finoman bomlasztjuk a hatalom struktúráit is.”95 A beszámolók többségében tényleg a kormány a rossz fiú. Tim Edensor hasonlóképpen foglal állást, amikor kijelenti, hogy az ipari romok tulajdonképpen a kormányzati arrogancia kifejezői: Az ipari romok nevetségessé teszik a kormányok és helyi vezetők azon állítását, hogy mindig törekednek a gazdasági prosperitás és a társadalmi stabilitás fenntartására, de meghazudtolják a szüntelen fejlődés mítoszát is […] Ezek a romok inkább azt mutatják meg, hogy a fent említett folyamatok kérlelhetetlenül ciklikusak, az új gyorsan és elkerülhetetlenül régivé válik; ami egykor élénk volt, az most mozdulatlan.96

Itt azonban fontos megjegyeznünk, hogy Tim Edensor meg sem próbálja a vállalatokat felelőssé tenni a cselekedeteikért. Mi a helyzet a vállalati kapitalizmus álszent szólamaival? Edensor és a többi felfedező szemében a város túlszabályozott és túlrendőrösített. A mozgalom ragaszkodása ahhoz a „joghoz”, hogy a város bármelyik részébe eljuthasson, erőteljesen az egyéni jogok diskurzusára épít, amely sokszor a libertarianizmussal, a szabad akarat abszolutizálásával határos. A nagyvárosi felfedezők körében elfogadott nézőpontot a vancouveri Wraiths tagjai is kifejezték, amikor azt mondták: „Úgy érezzük, hogy jogunk van látni ezeket a helyeket.” Ez a kijelentés a felfedező közösség „belső” kritikusait sem hagyja szótlanul. Például az ontarióbeli Burlingtonban élő Michael Cook, akinek fedőneve Kowalski, maga is elgondolkodott azon, hogy miben különbözik az UE a turizmustól: „Ezt az időtöltést azok az emberek választják, akik amúgy unatkoznának, vagy egyszerűen csak valami elfoglaltságot keresnek maguknak.”97 Az ő szemében az UE semmivel sem több, mint a városi turizmus. Kowalski meg is jegyezte, hogy a felfedezői oldalakon található nagyszámú fénykép „egysíkú vizuális gyorsírás az elhanyagoltság és a pusztulás gyors lejegyzésére.”98 A fotók többsége, írta, nem mond többet „az üres festőiségnél”: „kisszámú beállítás festőiségre törekvő üres alkalmazása, amelyet tulajdonképpen senki más nem értékel, mint maga a nagyvárosi felfedező közösség.” Egy „Elizabeth” nevű kritikus hasonlóképpen azzal érvelt, hogy a nagyvárosi felfedezők egyszerűen felhasználják „a táj apró különbségeit” saját szórakoztatásukra és hasznukra. A nagyvárosi felfedezők, ha már az autentikus élményt keresve eljutnak néhány szokatlan helyre, azonnal a jó fényképbeállításokat keresik. A hölgy szükségesnek látja, hogy a felfedezők alaposan átgondolják, „miféle motiváció hajt minket az omladozó épületekben és veszélyes gyárakban való kotorászásra.”99 A Toronto Star írását az Inﬁltration weboldal idézi. Edensor: Industrial Ruins, 165. 97 Urban Exploration Resource, a bejegyzés dátuma 2006. március 23. (www.uer.ca) 98 Kowalski: How Can We Present our Photographs in a More Meaningful and Eﬀective Manner?, www.liminalcity.net/forum/. 99 Urban Exploration Resource, “Elizabeth,” bejegyzése 2006. május 14-én, www.uer.ca. 2006 elején Kowalski és Elizabeth újságot alapított Liminal Cities: A Journal of Urban Exploration, Spatial Excavation, and Unceasing Transformation (www. liminalcity.net) néven. Bár a lap nem sok aktivitást mutat, a célja az, hogy felfedezze „a civilizáció határait, bejárjuk, érezzük és belélegezzük a kontrollált területek közé beszorított átmeneti területeket, a festetlen és szabályozatlan többértelműség kis menedékeit, azokat a helyeket, amelyek kívül rekedtek vagy sohasem épültek be, a tereket, amelyek szerepükből kifolyólag nem lehettek a gazdaság publikus oldalának részei.” Alapítói számára a Liminal Cities az „urban explorationről szól, az épített környezet friss szemmel való nézéséről, arról, hogy mit találunk, amikor megszondázzuk az urbánus világ határait.” Kowalski a maga részéről támogatni szeretné a „gyakoribb és alaposabb történetmesélést a nagyvárosi felfedezők által átélt élményekről.” 95 96

Konklúzió E fejezet írásakor saját magamat is meg kellett vizsgálnom: mi motivált ennek a könyvnek a megírására? Vajon a Corporate Wasteland tényleg jobb, mint a megvizsgált felfedezői beszámolók? Végül is nem tagadhatjuk, hogy mi magunk is a deindusztrializáció esztétikáját kerestük. Az elhagyatottság ikonográﬁája, melyet az 5–9. fejezetekben fényképsorozatokon mutatunk be, megegyezik a nagyvárosi felfedezők weboldalain található képek tartalmával. Ezeken a képeken tönkrement gépeket, újjáéledő természetet, romos épületbelsőket és gigantikus külső tájképeket láthatunk. Néha szinte elsodort minket a meglátogatott ipari romok szépsége és rettenete. De vannak fontos különbségek is. Először is a legtöbb felfedezőtől eltérően a mi célunk nem az, hogy elmeséljük a rozsdaövezetben (Rust Belt, az USA északkeleti államai) szerzett saját élményeinket. Arról sem sokat beszélünk, hogy milyen érzéseket keltettek bennünk ezek a romok. Persze erről is akad valami, de minket inkább az érdekel, hogy mások hogyan látják a viharos gazdasági változásokat. Megpróbáljuk a deindusztrializáció tájképét és emlékeit több különböző nézőpontból is megvizsgálni, és az UE csak egy ezek közül. Ám a nagyvárosi felfedezésről szóló diskurzus maga sem egységes. A felfedezőket ezerféle különböző ok vonzza az elhagyatott ipari létesítményekbe. Sokak a tiltott helyekre való bejutás izgalmát keresik. Mások egyszerűen csak kíváncsiak. De a személyes motivációktól függetlenül elmondható, hogy a felfedezői honlapokon közzétett beszámolók értékes rálátást adnak arra, hogy néhány fehér, középosztálybeli, észak-amerikai tizen- és huszonéves hogyan látta a deindusztrializációt az ezredforduló idején. A beszámolók többsége hasonló forgatókönyvet követ. Elmondja, hogy hogyan érezte magát az utazó egy ismeretlen helyen, amely olyan, mint egy másik világ vagy másik kor. A fantázia kéjét kereső turistákhoz hasonlóan a nagyvárosi felfedezők is azt az érzelmi és érzékszervi intenzitást értékelik a leginkább, amelyet ezek az elhagyatott helyek nyújtanak. Félelemmel vegyes tiszteletük jól kiolvasható az elfojtott hangvételből és a deindusztrializáció esztétikája iránti fokozott ﬁgyelemből. Sokak számára az ipari romok egy eltűnt életforma emlékművei — inkább emlékeztető, mint a múltat visszasíró funkcióval. A legtöbbjük számára azonban ezek az elhagyatott épületek csak posztindusztriális játszóterek. A nosztalgia alárendelt szerepet játszik a tilosban járás izgalmával szemben.