005 by Műút folyóirat

Fesztiválirodalom

2012005

A VOLT Fesztivál Irodalmi Sátra stábjának írásai

Szövegek: Hegedűs Ágota Kupa Júlia Palágyi Ildikó Brigitta Somogyi Aranka Tallér Edina Vécsei Rita Andrea Fényképek: Irodalmi Sátor archívum dűlő a műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat önálló tartalmú digitális melléklete szerkeszti kabai lóránt kkl@muut.hu logo, layout, design: Tellinger András telli@chello.hu kiadja a Szépmesterségek Alapítvány Miskolcon felelős kiadó: Kishonthy Zsolt a megjelenést támogatja a Nemzeti Kulturális Alap ISSN 2062-4409 http://www.muut.hu/dulo http://muut.blog.hu http://www.facebook.com/muutfolyoirat http://iwiw.hu/muut http://twitter.com/muut_folyoirat

Hegedűs Ágota

Citromcápa A tökéletesség mértani követelmény, ha kézzel rajzolok, készüljek fel. Kézzel rajzolok, zötyögve, vajpuha vonatüléseken utazom a Rubiconon túlra, előveszem a fekete szemceruzám. Megcsúszik. Puszilkodó pitbullok szaladgálnak a parkban, az ócenáriumban a citromcápa fogatlanul közelít. Továbbsuhan. Ha ebben a sorrendben, ezekkel az erősségekkel, húszhertz, kétszázhúszhertz, hétszázhuszonhéthertz, hétszáznyolcvanhéthertz, nyolcszázhertz, nyolcszáznyolcvanhertz, tízkilohertz, így, ha így kezelnék a lábam, nem kellene megműteni. A legkisebb rezgésszámon hiperérzékennyé válok, a fogaimban hallok. Ellenélmény. Védelemként narválbőr sapkát húzok a fejemre, büntetlenül nem kérhetek ketchupot Olaszországban. A tökéletesség a buddhizmus követelménye, meg a húsgolyóké. Nem kell limoncellot innom, hogy elviseljelek.

szabad ságon vagyok. fejemre húzom a takarót, alszom még kicsit. tornádót álmodok. tudom, mit kell tenni, menekítek, az ablakokat résnyire, az ajtókat kikötözve hagyom. kenyérmorzsákat söprök egy zacskóba, meg száraz kenyérdarabkákat, gyertyát és takarókat dobálok a pince elé. proﬁ túlélő. lihegős izzadtan kelek, kávézom, és a petúniákat bámulom. szólni kellene. beszélni kedves, születettfeleség hangon, attól lesz nagy fejük. pizsamában képtelen vagyok a kedvességre, a tenyerem derékszöget zár be a singcsonttal, támasztom a fejem. izzadok, meleg huzatban ülök, nézem a betűket, belebüdösödök a felsőmbe, még a tornádó adrenalinja. tölcsére a petúnia. rágyújtok, végigsimítom a lábam, borotválkozni is kellene. délután randim lesz. fürdök, hajat mosok. mióta rosszul látok, könnyebb sminkelni. szemüvegben szexelni és szemhéjpúdert kenni sem lehet, pedig megnéznélek egyszer rendesen. bekenem a szempillám, felteszem a szemüveget, ellenőrzök, majd le, újabb réteg, szemüveg föl, le, újabb rétegek. az azsúrmintás fehér blúzomat veszem, mégis áttetsző legyek.

Könnyűszer Holnap korán kezdek. Hánykor. Hat. Hol. Kórház. Ne ébressz fel. Oké, Boris. Jóéjt. Kopognak a bal elsőn. Esik, résnyire húzom az ablakot, így is beesik, közel hajol egy kapucnis nő, és rekedt, agyoncigarettázott hangon súgja: elviszel? Csapzott haját közben hátul összefogja a kezével, előtűnik a szeme, világító kék, bőg, vagy bőgött egész éjjel, vagy kegyetlenül szét van csapva. Eszem ágában sincs elvinni, nem akarok drogos kurvákat szállítgatni, ezt itt tuti meg is verték. Nem, mondom neki, igen, mondja a tüdőm hátsó, légzés szempontjából kihasználatlan területe, sóhajt a bordakosár, az igent nem mondom ki. Nincs másik kocsi a droszton, elhajtok, fuvar nélkül megyek egy kört, visszaállok. Nincs ott. Nem tudom, hová mehetett. Nem tudom elfelejteni. Holnap mikor kezdesz. Hatkor. Hol. Megint ugyanott. Ne ébressz fel. Oké, Boriska. Sehol senki, már megint esik, napok óta ez a vízfüggöny, ha állok, nem megy az ablaktörlő lapát, akkor résre húzom a szemem, beleképzelek mindent, vízesést, vízfüggönyt, fürdőszobai szeretkezést, én vagyok a kabinban. Kopognak a bal elsőn. Lehúzom, a kék szemű kurva. Zavarba jövök, elviszel, kérdezi, ma nem sírt, talán nem is verték, nem tudok másodszor is nemet mondani egy nőnek, és kinyitom. Miért van ez a folyton megfelelni vágyásom, miért akarok mindenkinek jót, azonnal, de legalábbis másodszorra, biztos kódolva vagyok erre, hamar megsajnálom a gyengébb nemet. Igen. Beszáll. Nézem a tükörben, várok. Kezébe temeti az arcát, sóhajt, rázza a fejét lassan, mint aki tudja, hiba, nagyon nagy hiba volt ezt az egészet elkezdeni, belemenni, sodródni, hagyni, hogy beszippantsa, elnyelje, megrágja, bármi is az, már nem szeretné. Várok. Hova. Hallod, hova vigyelek. Ne sírj. Van nálad pénz egyáltalán. Bólogat. Feje még mindig a tenyerében, furcsa, ahogy az eddigi horizontális fejmozgás átfordul vertikálissá. Álom utca nyolc, mondja be, aztán a jobb tenyerébe a bal arcfél kerül, kinéz az ablakon, kotor a táskájában, fülest tesz be, esélyem sincs, hogy beszélgessek vele. Az amarillisz valószerűtlenül szép, milyen az, hogy egy hagymát földbe tesznek, kap egy kis vizet, bimbózni kezd, de nem akármilyen bimbót hoz, kövéret, majd szétpattan, két csöves, húsos szárat növeszt, csak nő, megy fölfelé, és mikor nem tud tovább

nőni, kipattannak a bimbók, ez itt hat virágot növesztett az egyik száron, és ötöt a másikon. Ufóvirág, a virág feje hattyúnyakon három-három szirom egymástól negyvenöt fokkal elforgatva. Sokáig bírom nézni, látom, ahogy nő, fejnehéz lesz, meg kell kötni, hogy ne boruljon fel. Még anya ültette el. Anya beteg. Hetek, mondja az orvos, évek, mondja anya, mikor magánál van. Nem mindig ismer meg. Keressek elfekvőt, kérdezem az orvost, azt mondja, felesleges, inkább vigyem haza, ápoljam. Nem vagyok rá képes. Anya szól, hogy megmosakodna, büdösnek érzi magát, és fogat is mosna. A hajmosásról nem beszélünk. Ha jobban van, simítja tar fejét, mosolyog, apád sosem volt kopasz, én meg tessék. Nem tudom megmosdatni, remegni kezd a lábam, szorul a torkom. Kirohanok a nővérpulthoz, jöjjön valaki, kérem, aztán kinn maradok, míg forgatják az ágyban. Csak akkor bírom megölelni, ha alszik. Hánykor kezdesz. Fél hétkor, fuvarral. Hova mész. Még nem tudom, de kellek neki többször is. Nekem nem. Ne ébressz fel. Egész éjjel nézem, reggel sem ébred meg, összepakolok, az ajtóból visszanézek, már etetni sem bírom, és a szagától rosszul vagyok. Szar ember vagyok, milyen már, hogy a saját anyámat nem bírom nézni, se ápolni, se kötést cserélni, kamillával áztatni a sebet, fogni a fejét, mikor hány a kemótól, mikor alszik, akkor vagyok jól, megszűnik az elvárás. Taxival hazamegyek. Az amarillisz feldőlt, leesett, a konyhakövön, cserépdarabok között, összetörve, sáros földrögök mindenhol. Partvis, lapát, szemeteszsák, fülest teszek be, road to hell, búgja chris rea, a hagymájáról levágom a szárakat, leveleket, vízbe teszem a virágokat, aztán ahogy söprök, úgy kezdek bőgni is, milyen fura, mióta anya beteg, alig bőgök, most sem, csak a könnyek folynak a szememből, mire megtörlöm, újra tele a könnycsatorna, már nem akarom megállítani, összemaszatolom az arcom a földes kezemmel, aztán térdre rogyva megadom magam. A földdarabokat a tenyeremmel kotrom össze. Kiszáll, elkéri a telefonszámom. A fuvar árát adja borravalóként. Sokáig nézek utána, lehajtott fejjel megy a kapu felé, lóbálja a táskáját, csak később számolom meg a pénzt. Mi kell ahhoz, hogy valaki ennyi idősen ennyire szét legyen csúszva. Mi kell, hogy ne akarjon senkihez sem kedves lenni, megfelelni, szólni, visszaszólni. Hogy duplán adjon pénzt. Ne kérdezz, mondja a pénz, zsebre gyűröm, a sarkon túl megállok, előveszem, újraszámolom, túl sok, túl sok, visszaindulok, becsengetek, nem nyit ajtót. Még kétszer próbálom. Mikor mész. Fél hétkor. Hová mész. Állandó utas. Ne kelts fel. Hazavinnél, amilyen gyorsan csak tudsz, kérdezi, aztán bevágja az ajtót, még mindig meglepődöm, hogy tegez, zsigerből, szakad az eső, az üvegek belül is párásak, vártam rá majdnem húsz percet, nézem a tükörben, remeg, az arcát nekidönti a hűs üvegnek, sír. Dupla borravalót ad, a menetdíj dupláját, nézem, nagyon kell a szemét keresnem, röpke villanás csak, rebbenő, fájhat valamije. Kiszáll, megkér, hogy várjam meg. Bemegy, botladozik, míg nyitja a kertkaput, támaszkodik az

oszlopnak, nekem tulajdonképpen mindegy is, de van ebben a nőben valami, amit nem tudok elrakni a polcon, felteszem, nem illik az enteriőrbe, leveszem, odébb tolok mindent, visszateszem, forgatom, rakom, nem jó. Nem jó. Szeretem a kiszámítható dolgokat, beszállás, pontos cím, pontos érkezés, buszsáv. Legyen a borravaló húsz százalék körüli. A nők kiszámíthatatlanok, nem bízom bennük. Mondjuk Boris eléggé ki-, és beszámítható, reggel fél nyolckor kel, bemegy dolgozni, tisztába tesz, felfekvéseket ken be, átöltözteti, hóna alá nyúl, sétáltatja. Délután fél ötkor elengedi a karját, hazamegy, nem főz, mert a kórházszagtól hányingere van, hanyatt fekszik, sorozatokat néz, elszív egy dzsointot, na általában ilyenkor érek haza, szétfeszítem a lábát, utána azonnal elalszik, de még kérdez. Hányra mész. Hatkor kezdek. Hol. A kórháznál. Ne ébressz fel. Oké, Boriska, aztán elfordul, horkolni kezd, ez így megy minden este, még áll a farkam, nem tudok elaludni, és a kékszemű drogos nőre gondolok, forgatom, rájövök, hogy tetszik nekem, tényleg, esetem az ilyen gyenge, határozatlan, meghatározhatatlan vízkék szépség. Mikor sír, meg akarnám ölelni, vigasztalni, simogatni. Eddig jutok, nyílik az ajtó, berepül egy nagy táska, majd a nő, fekete kendő, kiskosztüm, és a jobb kezében virágos gumicsizma, abban egy csokor valószerűtlenül szép piros virág, hosszú, húsos szárakon. Vissza a kórházba, mondja. Elhatározom, hogy megszólítom végre, az elvonó hosszú ideig tart, lehet, hogy soha többé nem látom, még nem szólok, még nem, csak minden kereszteződésben hátranézek, nem sír, keménykék a pillantása, megérzi, hogy nézem, visszanéz. Kemény, vagy könnyű, kérdezem. Kemény, mondja, nagyon kemény.

Jelzésér ték Van-e fehér szőnyegem, azt kérdezte, van hát, hol, például a konyhában, meg a hálószobában, oké, akkor én rendmániás vagyok. Nem is. Inkább csak pedant, nem? És talán spórolós. Vettem meggyet, maradt a tortából, tudod, abból a mandulás, joghurthabos, málnás-meggyesből, szemenként megmosogattam, már puhult, kimagoztam, lett belőle egy kis üveg lekvár, üvegbe már nem került, mert megettük fagyi mellé, folyósan. Aki elfolyatja a lekvárt, felnyalatom vele, ismersz, nem mintha lenne, aki elfolyatja, konyhapult letörölve. Főzök?, kérdezte, persze, hogyan?, hát hogyan főznék, milyen kérdés, receptet veszek elő, arra való, a fejem nem arra való, hogy megjegyezzem, hogy harminc deka mák, egy sütőpor, bele a citromlé, és a héja, aztán két evőkanál kakaó, meg egy lötty rum. Az öt tojás sárgáját meg addig kikeverem tizennyolc deka cukorral, a fehérjehabot ﬁnoman belekeverem, persze sorrendet állítok fel, logisztikázom, ha húst is sütök, mikor kell elkezdenem a habot verni, hogy pont be tudjam tenni, mikor a húst ki, addigra már elmosogattam, és jól is laktam a kóstával, kész az ebéd, megterítek, én meg felülök a konyhapultra, amit persze előtte ledomesztoszoztam. Mit csináltam?, kérdezte, hát lefertőtlenítem, mert a domesztosz mindenre jó, mire?, kérdezte, hát csöppentek a temetőben a virágok vizébe, nem büdösödik meg, mire legközelebb kimegyek, mert azért ebben a melegben két nap alatt megbüdösödik, várjál, leég a rizottó, visszahívlak. És még?, kérdezte, baromi kíváncsi a pali, még mire jó?, elmeséltem, hogy a tengeri malac például nem bírja, kimostam a ketrecét, két nap múlva megdöglött, de a vécében is hagyok mindig kicsit, és a mosogatógépbe bármilyen puccos cucc, mindig cseppes, domesztoszt csöppentek mellé, az meg csoda. De a konyhapult a legdurvább, nem?, húst vágsz, hagymát, bármit, csöppen, habot versz, mindenhová fröcsög, másnapra ebben a dögmelegben képzeld azt a baktériumtenyészetet. Na. Autóm van?, kérdezte, van, mondom, fekete?, kérdezte, nem, fehér, és hetente viszem mosatni, kívül, belül. Azt mondta a díler, aki az előző kocsimat vette meg tőlem, tudod, a feketét, hogy utánam aztán jó kocsit venni, mindig illatosítottam is benne, csokis-mandarinossal, furcsa párosítás, de egzotikus és otthonos, szóval női autó szaga volt, az tuti, de a lényeg, hogy meg volt az kímélve. Milyen rizottó?, kérdezte, rákos, és hogyan készítem?, kérdezte, hát ha ennyire akarja, elmondom én, sok fokhagymával, koktélparadicsommal, olasz fűszerkeverékkel, chilit bele, de egészen keveset, csak jelzésértékkel, és mikor lepirul a paradicsom, akkor leveszem a tűzről, és kiszedegetem a paradicsomhéj-pöndöröket, visszateszem, átsütöm, fehér bort spriccelek rá, aztán rizottó rizst teszek bele, semmi más nem jöhet számításba, és felöntöm tisztított vízzel. Lepirítom, legyen pörkanyag, a rizsen, a paradicsomon, fokhagymán, és a rákon is. Mikor utoljára lepirul, még egy lehnyi tejszínt öntök rá, attól lesz nyenyós, mert a rizottónak nyenyósnak kell lennie. Gondoltam, én is kérdezek egyet, szereti?, kérdeztem, erre azt mondja: Nem. Jó, minden mást is főzök, és sütök is. Szerintem találna a recepttáramban olyat, ami a kedvence lenne. Aztán elmeséltem neki, hogy sokat járok színházba, moziba, meg ugye a dalkörrel is utazunk. Egyenruhás?, kérdezte, persze, hogy az, hoszszú fekete szoknya, fehér blúz, és csíkos sál, azzal lehet variálni, az én egyéniségem például megengedi, hogy hanyagul a vállamra vessem, de van, aki nyakkendőre köti, vagy egy csomóra, és vannak olyanok, akik egyik felét előre, másikat hátra vetik, hátul ki látja, nem?, hülyeség. Ja és no smink. No hajfestés. Körömlakk se.

A málnát hogy szeretem?, kérdezte, szőrösen, mosatlanul, és ha választani kell, barackot vagy nektarint, csakis a barackot, a nektarin gusztustalan. Kérdezhetek?, kérdezi, hogyne, mindenre válaszolok, csöngettek, várjál, visszahívlak, biztos a szomszéd az. Szóval kérdezhetek?, kérdezte, olyan cinkosan, de csak akkor, ha azonnal, és őszintén tudok rá válaszolni, mindig mindenre válaszolok, ha észrevette volna, de nem, ez nem vette észre, és felkészültem rá, hogy biztos megkérdezi, hogy főzök-e neki pacalt, vagy, mittudomén, körömpörköltet, bizonyisten főznék, mert olyan búgató hangja van, aztán kivárt, csönd volt a telefonban, és akkor megkérdezte, hogy hányas a lábam. Na de mondd már meg nekem, mire bír következtetni a lábméretemből, mire abból, hogy negyvenes, de tényleg, vagy hozni akar nekem egy pár cipőt, vagy hogy nagy lábon élek, vagy esküszöm, megőrülök, azóta nem hív.

Kupa JĂşlia

Alak Ezerkilencszázhatvanhárom június harmadikán született a bátyám, hatvanhét augusztusában a nővérem, tavaly az unokahúgom, három éve az unokaöcsém. Az én gyerekem három hónap múlva fog megszületni, hathónapos terhesnek lenni király, hátulról nem feltűnő, ha megfordulok, minden fiú meglepődik. Füttyögnek az utcán, szólongatnak, hellóbébi, segíts ásni! Megfordulok, azonnal a hasamra néznek, nem a szemembe. Az van az arcukra írva, hogy úristenugyenemazenyém?, ennél viccesebb nincs. Gondolom, megtörtént már párszor velük, hogy terhes lány fordult vissza, jó széles csípő, vékony derék, hosszú, göndör haj. Végül is írhatnám azt is, hogy nagy seggű. Sok szép és még több csúnya nő fordul meg a füttyögésre, lássuk be, minden nő azt hiszi, hogy neki füttyögnek a fiúk. Legtöbbször jól hiszik. A fiúk füttyögnek, a lányok forognak, régen ez sokkal evidensebb volt, de vajon meddig megy ez így? A nővérem például kétgyerekes anya. Sétál a Szabadság-hídon, felújítás van, szerelik a síneket vagy a pilléreket, lényeg, hogy dolgoznak a fiúk, és nézelődnek közben. A nővérem megy, tolja a babakocsit, nagyon csinos, vékony, neki nincs nagy segge, lassan már egyáltalán nincs segge, lényeg, hogy irtó jól néz ki, rövid, göndör haj, magassarkú, kopog, ahogy kell, nyugodtan lépked, ő már foglalt, láthatja mindenki, van gyereke, ott ül a kocsiban. De nem, erre is fel vannak készülve, a férfiakat nem lehet csak úgy leszerelni. Helló bébi, hú, de veszélyes vagy, ha nekem ilyen anyám lett volna! Ilyenkor mosolyogni kell. Legtöbbször csak mosolyogni kell, és kész, minden megoldva. A bátyámra már elég sok lány mosolygott rá, ő meg vissza, össze-vissza. De vigyázni kell azért, ha megállsz vigyorogni, folytatni is kell. Beszélgetni, házasodni, gyereket szülni, nem szabad csak úgy akárki mellett hosszabban álldogálni. A bátyámmal ezt csinálták, már volt felesége, gyereke, erre jött egy másik lány, aztán meg egy harmadik, negyedik, sokadik. Ezt nem szabad csinálni a férfiakkal, ezt rontja el a legtöbb lány. Meg azt, hogy elmenekül. Én is menekültem, sokáig mindig elmenekültem. A mosoly megvan, beindul minden, aztán kész, vége, elmegyek, hátat fordítok annak, aki továbbra is kíváncsi lenne rám. Unatkozom. Már eleve úgy megyek oda, hogy unom, nincs kedvem hozzá, nincs kedvem magamhoz, és ez a hiba. Sokáig ezt rontottam el mindig. Figyelek, olvasok, beállítok egy vicces háttérképet a laptopomon, táncolok, mosolygok, feltűnően elgondolkodom, magassarkút veszek, zongorázok, minden buliba elmegyek, táncolok, karaokézok, csókolózom, aztán hazamegyek, kész, ennyi. Hiába írnak rám cseten, hiába hívnak el, másodszorra már nem megy, nem megyek, vége. Megunom, mielőtt elkezdődne bármi. Tudni kell kiválasztani, ki mellett érdemes ott maradni és ki mellett nem. Van egy barátnőm, ő nagyon jól tudja az ilyesmit, tudja, hol a helye, tudja, kicsoda, tudja, hol van. Tetszik nekem, ahogy él, van neki is két gyereke, mint a nővéremnek, de neki nincs férje. Vőlegénye van, de az tizenhat éve. Vagy tizenkilenc, tizennyolc, nem számolja senki, én pláne nem. A nőknek könnyebb, szerintem. Állok a bárpultnál egy barátommal, ő fiú, én lány, egyikünknek sincs senkije. Kiállunk mutogatni magunkat, és én már kezdtem volna nyávogni, hogy jaj, most ki jön ide, hogy szuggeráljam, aki tetszik, és egyáltalán ki tetszik, kire mosolyogjak, hogy tartsam a kezem, a szívószálam. A barátom megelőzött. Azon gondolkodik, mondta, hogy ő nem tud jó

szöveget, mivel menjen oda, és egyáltalán, kihez, hogyan. A nőknek csak nézelődni kell, mosolyogni, állni egy bárpultnál, sétálni az utcán, és a férfiak jönnek, harcolnak, elkérik a számodat, felkérnek táncolni, füttyögetnek. A nőknek könnyebb hűségesnek lenni, egész életükben azt tanulják, hogyan mondjanak nemet. Sajnálom, mennem kell, nem érek rá, el vagyok foglalva valami mással, ami nem te vagy, inkább ne találkozzunk újra, inkább nem adom meg a számom, inkább továbbmegyek az utcán, és ne haragudj, de úgy teszek, mintha nem vettem volna észre, hogy bármit is akarsz. Észrevettem, de nem. A barátnőm azt mondja, én jutok eszébe a szerelemről, semmi más. Ő most máshol tart, más a fontos, semmi sem fontos, legalábbis a szerelem biztos nem úgy, ahogy akarná. Semmi sem úgy van, ahogy lennie kéne, ő rám gondol, én meg rá, ha a szerelemről beszélünk. Ha azt mondom, szerelmem, hülyén érzem magam, elpirulok, idézőjelbe teszem azonnal, pedig most tényleg. Belé tényleg. Nemcsak azért nagybé, mert mondat eleje, de így kevésbé néz ki hülyén. Mindegy, inkább nem beszélek erről, a boldogság önmagában unalmas. Bé mint boldog. Eldöntöttem, hogy csak akkor lesz gyerekem, ha kész vagyok rá, és akkor lettem terhes, mikor rájöttem, hogy sose leszek kész. Ha kívánni kell, mindig azt kívánom, alakuljon minden a lehető legjobban. Most alakulok. Nézelődöm. Járkálok a városban, elképzelem, mit fogok majd megmutatni a gyerekeimnek. Nemcsak egy gyerekem lesz, hanem több, kettő vagy három. Lehet, hogy négy, párosan jobb, mi is négyen vagyunk, nővérem, bátyám, húgom és én. Két anya, egy apa. Én nem akarok váltani, de esküvőt sem akarunk, bár a szülők örülnének. A nővérem egy évvel fiatalabb volt, mint én most, amikor megházasodott. Lett háza, férje, két szép gyereke. A bátyámnak is volt háza, gyereke, feleség, minden, csak ő végül máshogy döntött. Jöttek a lányok, a bátyám helyes fiú volt, gondolom, jó fej, beszélgetnek, isznak, ilyesmi, és a bátyám is menekül, mint én, egyiktől a másikig, szegény. Szeretek autózni, de most nem lehet, ekkora hassal nem is lenne kedvem, nyár elején születik a gyerekünk, addig mászkálok. Mindent a lehető legjobban alakítok. A nővérem, amikor terhes volt, mindent rendbe rakott, addigi élete összes cuccát rendszerezte, képeket, videókat, dvd-ket, leveleket, útikönyveket, a malacgyűjteményt, mindent. Így hívja a férjét, hogy malac. Malacka, macika, malka, csipisz, fifej. Szavak, hogy elmondhassuk valakinek, mennyire. Fontos, szereted, odavagy érte, kívánod, meg akarod tartani, szükséged van rá. Nem kívánod már annyira, de fontos. Nem szereted már, de még szükséged van rá. És a többi. Odavagy érte, kívánod, meg akarod tartani, mindennél jobban szeretnél vele maradni, otthagyod, szereted, nem tudsz nélküle élni, vele maradsz, ez mind akadályoz csak. A fifej a röfifej rövidítése, malacod van, megtaláltad pont őt.

feküdj Víz alatti úszó, Esztergom, 1917

vannak versek, amiket fejből tudok. elolvasom, megtetszik. elolvasom még egyszer. mindennap egyszer, kétszer, nagyon sokszor. gyakorlom, mint egy zongoradarabot, egy kézmozdulatot a táncban vagy a lábtempót. egyre többször veszem elő, tetszik, néha már annyira tetszik, hogy unom. megunom, mint a folyosóról behallatszódó szerelmes telefonbeszélgetéseket. olvasom, gyakorlom, könyv nélkül, kotta nélkül, tánctanár nélkül. egyedül is megy, nem kell, hogy mások segítsenek. fekszem az ágyamon, nem olvasok, fejből szavalom a verseket. fekszem, megfeszítem az izmaimat. tökéletes testet képzelek magamnak, olyan izmokat, amilyen igazából csak férfiaknak lehet. megfeszülő inak, hátizmok, tökéletes combok és boka. fekszem a földön, befelé figyelek. nem érdekel, hányan néznek, színdarabban vagyok vagy a szobámban egyedül. fényképezhetnek, nem figyelek, hason fekszem, nem mozdulok, kinyújtva kezem-lábam. ellazulok, elengedem az izmokat, nem erőlködöm, megy a fejemben egy vers, bármelyik megteszi, nem a szöveg a lényeges. hason fekszem, ellazulva, fejem a föld felé, mindenem a föld felé. van, hogy nem szavalok verset magamban, nem a szobámban vagyok, hanem a vízben. víz alatt, víz fölött, lebegek, fekszem egy hajón, felfekszem a vízfelszínre. fejem a vízben, elmerülök, a hajam mindenfelé úszkál. kezem-lábam nyújtva, megfeszülök, hogy lent tudjak maradni. megerőltetem magam, nem jövök fel, próbálok egy helyben maradni, de nem könnyű nem úszni, a vízben más szabályok vannak. ha elengedem magam, magzatpózba rándulnék. nem gondolok versekre, nem gondolok semmire, csak hogy ne mozduljak ki. elképzelem, hogy egy repülőgépen ülök, nem bombázón, nincs háború nálunk, nem ezerkilencszáztizenhét van, hanem kétezertizenkettő. elképzelem, hogy egyedül vagyok a gépen, kiszállok a levegőben, lebegek fent valahol. nincs körülöttem víz, nincs körülöttem semmi. hideg van, a sztratoszférában vagyok, mínusz negyven fok, de nem érzem, csak lebegek, csukott szemmel. semmi dolgom. alszom, nem mozdulok, fekszem, a szobámban vagyok egyedül, éjszaka van, vagy már hajnal, nem tudom, alszom. befelé figyelek, nem érdekel, hogy megszólal a tűzjelző, azt hiszem, álmodom. nem álmodom, tényleg szól, fekszem, nem mozdulok, tűz van.

Pal谩gyi Ildik贸 Brigitta

Ha belefulladsz, megöllek (regényrészlet) [mocskos] Mocskos egy világ ez, mondta nagyapám, köpött egyet, majd megtörölte a bajuszát. Köpnék én is. Akár itt, a metrón. Kíváncsi lennék, hogy milyen arcot vágnának az utasok, ha felállnék a kiskosztümömben és tűsarkúmban, szépen fésült hajamat a vállamról lazán hátradobnám, kicsit megdőlnék hátra, mélyen leszívnám és jól összpontosítva kiköpném a nyálam a kocsi közepére. Aztán, mintha mi sem történt volna, visszaülnék a helyemre és folytatnám az olvasást az alibikönyvemből, amit csak azért veszek elő, hogy látszólag hasznosan töltsem az utazásra elpazarolt időt. Mert ez a könyv egy szar. Minden nap megpróbálok találni benne valami értékeset, egy mondatot, egy szót, de hamar feladom a keresgélést. Leginkább most téged köpnélek szembe, úgy istenigazából. Még senkit nem láttam úgy istenigazából szembeköpni valakit. Idők. Mondjuk, ha nem létezik idő, nincs múlt, nincs jövő, csak a mostnak a pillanatai vannak, akkor köpök rád. Jönnek az emlékek, az ízek és az illatok, a tapintásod, finom, sima bőrű vagy, a kis halál, Te vagy a Simabőrű, ez vicc, ez vagy, egy nagy vicc. Vagy felmentelek, vagy szemét rohadt állat leszel. Rajtam múlik. Én döntöm el. Bébi, bébi, te nyomorult állat.1 Döntöttem. [nincs igazad] Neked abban nincs, amit erről a férfi–nő-dologról mondtál. Nem tudsz női aggyal gondolkozni, mint ahogy én sem tudok férfiaggyal, ezt szögezzük le. Ebben biztos vagyok. Megpróbálhatod, nem lehetséges. Írni se tudsz, csak kísérletet tehetsz. Hogyan működnek a nők, képtelen vagyok elmondani, de én legalább tudom. Van néhány reprezentatív mintád, igaz. Amikor a muzulmán és európai kultúráról beszéltél, azt gondoltam, hogy muzulmán nő akarok lenni. A többnejűség valamiféle biztonságot ad. Nem kell azon agyalni, hogy miből adok enni a gyereknek másnap, a férfi teremt elő mindent. Nem kell azon aggódni, hogy kivel csal meg az uram, megvan a variációk száma, ahány felesége van, több lehetőség nincs, és pont. Nincs válás. A nő szerepe az, hogy gyereket szüljön, ellássa a háztartást, és, ha ő a soros, kedvére tegyen a férjének. Nálunk sincs régóta szerelemházasság. Eldöntötték a szülők, ásó, kapa, nagyharang. A szerelem, azt mondják, úgyis elmúlik, és akkor meg mi volt a gond ezzel? A mirtuszkoszorút csak az veheti fel, aki még szűz. Hallottam egy legendát, ezzel riogatták a kislányokat, hogy egy lány, aki már nem volt „tiszta”, feltette a fejére az esküvőjén, és a templomban a homlokába égett. Anyám nem ismert mást apámon kívül. Szerette apámat, tehát szerelemházasság volt, együtt maradtak, mert komolyan gondolták. Apám tartotta el a családot, nem engedte anyámat dolgozni, egyfelől. És most jön az, hogy az idő mindent megszépít. Anyunak valójá1

Európa Kiadó

ban azért nem volt állása, mert amikor — nagyon kis ideig — volt munkája, többször előfordult, hogy apám megfeledkezett az akkor még kisiskolás nővéremről, valamiért kiesett neki, hogy mikor ér haza az iskolából, és kizárta, nem volt befűtve, egyebek. Meg aztán két gyerekkel már nem ugrálhat az ember. A lányos anyák ilyenkor alkalmazott határozott iránymutatását követte, miszerint „Te választottad, tűrjél!”, tűrt. [ítélet] Valakit vagy szeretek, vagy nem. Elsőre. Szándékosan nem hogy szimpatikus-e, és nem a külső a döntő. Primitív szűrő talán, de két lehetőség van, és ezek alapján pecsételődnek meg viszonyaim, akár egy életre. Mindenki belekerül egy fiókba, hacsak szét nem rúgja, ott marad. A tiédet én rúgom szét. Az esküdtszék összeült, az ítélet: geci vagy. Sokáig fel akartalak mentetni, érveltem, mindent megtettem, de a bíróság döntése: bűnös. A bizonyítási eljárás során volt egyrészt az én kiszínezett képem, másrészt találkoztam egy nagyon régen nem látott ismerősömmel, mint kiderült, nálad dolgozik. Elmondta, milyen jó főnök vagy, milyen szép családod van, és nemsokára megszületik a második gyereked. Így kicsit más értelmet nyer a ha rád gondolok, valami szépet érzek, és a Nem tudom, hogy mi az, de olyan, mintha lenne valami kis kuckó, amibe mindig bebújhatok, és ha fáznék, akkor mindig odabújhatok hozzád. Nem szabad olyanhoz hozzámenni, akit Te jobban szeretsz, mint Ő téged, mondogatta nagyanyám. A Péter név jelentése: szikla. A producerfiút is így hívják. Minden fontosabb férfinek az életemben ez volt a neve. Figyelni kell a jelekre. Többféle nőtípus van, én a biztonságot keresem. A produceremnek is van két gyereke, csoda mindkettő. Az első gyerek úgy született, hogy az akkori csaja azt mondta, meddő, nem lehet neki — hihetetlen, hogy ezt a pasik még mai napig beveszik —, és láss csodát, már rég szakítottak, amikor a nő előkerült azzal, hogy terhes. A másik kislány, na ő tiszta apukája, úgy lett, hogy itt meg az volt, hogy Péternek nem lehet, orvosi papírja is volt róla, mindenféle vizsgálati eredmény, kiderült, mégis, ezért ő a csoda-gyerekgyáros. Egyik gyerek anyját sem vette el. A társkeresős megismerkedésünktől kezdve hosszú évekig állt mellettem mint jóbarát, asszisztált a baklövéseimnél, hallgatta a nyafogásaimat. Aztán egyszer azt mondtam neki, hogy motorozni akarok. Mire ő, viszlek. Így. Értem jött. Térdvédő, derékvédő, kesztyű, dzseki, sisak, azt sem tudtam, ezeket hogy kell rendesen felvenni, beöltöztetett. Kérdeztem, mi a szabály? Azt mondta, csak annyi, hogy amerre én dőlök, arra dőlj te is, ez olyan, mint a tánc. A Pilisbe mentünk, Dobogókő, majd Esztergom. Megdicsért, azt mondta, jól táncolsz, és azt is, hogy most először figyelsz rám. Itt lettem szerelmes. A kapcsolótáblán melyik gomb mit indít el, véletlenszerű. [ki van] Szerinted ki van ezen a fotón, kérdeztem a nővéremet, és az orra alá dugtam a telefonomat a fotóval a kijelzőjén, amit előző nap készítettem az 5-ös buszon. Apu, de ezt Te hogy, kérdezett vissza. Hát ez az, ez hogy.

Már öt éve eltemettük apámat, erre pénteken délután négykor felszáll a Vérmezőn az 5-ös buszra, és leül a végében a mellettem lévő ülésre. Amikor megláttam, egy pillanat alatt kiment belőlem minden erő. Na ilyen az, amikor azt mondják, hogy az ember nem hisz a saját szemének. Néhány másodperc múlva, miután magamhoz tértem a döbbenetből, igyekeztem úgy rá-ránézni, sokszor, röviden, hogy ne tűnjön fel neki, hogy bámulom. Elővettem a telefonomat, hogy lefotózom, nem tudom, hogy jött az ötlet. Ha az ember a saját szemének nem hisz, de a látványt sikerül digitalizálnia, ezáltal másnak is láthatóvá tenni, akkor talán nem teljesen hülye, gondoltam. Meg aztán a Harmadik típusú találkozásokban is, ha valamilyen szellemről videót vagy fotót készítettek, akkor a képen látszott legalább valami sejtelmes árny, fénylő körvonal, vagy mitudoménmi. Annyit fotóztam már magamat telefonnal, hogy pontosan tudtam, milyen szögben kell megdöntenem a készüléket ahhoz, hogy a kamerája a kívánt képet rögzítse. Megcsináltam. Szerencsére tömve volt a busz, és rohadt zajos is, így sem a villanó vakufényt, sem az exponálás hangját nem vette észre. Megnézni, míg mellettem ült, nem volt bátorságom. Ugyanaz az orr, az a széles arccsont, középen lyukas áll, és pengevékony száj. Hat hosszú megálló múlva szállt csak le. Gondoltam rá, hogy én is leszállok, követem, végül nem mertem. Inkább nagyon gyorsan előkerestem a képet, amin sem sejtelmes árny, sem fénylő körvonal nem látszott. A képen apu volt. Csak eljátszotta a halálát. Biztos van egy másik családja, másik gyereke, akit jobban szeret. Már nem kellettünk neki, megunt minket. De akkor a halottszállítók is benne voltak. Emlékszem, ahogy anyám rárángatja az esküvői öltönyt, kapkod, sír és közben a hullamerevségtől tart. Láttam, amikor betették a koporsóba, vártam közben, hogy felnéz, de elvitték. Ez az utolsó kép. Aztán az urna. A halottaskocsiban kiszállt, és egy új életet kezdett, mert a régi már nem volt jó neki. Innentől kezdve minden nap ezen az útvonalon mentem haza a munkából. Nem hiába, mert következő pénteken megint felszállt a buszra. Most kicsit távolabb, velem szemben ült le. A ruhájából látszik, hogy most is szaki, kőporos a cipője, és a kezét kiette a malter. Basketball sapka van rajta, úgy látszik, ezt még most is szereti. Kicsit mintha nagyobb lenne az orra. Nem, nem, csak azért tűnik úgy, mert az árnyék így vetül rá. Már idegen fény csillog a szemében. Itt a hatodik megálló, feláll. Alacsonyabb. Apunak nem volt anyajegy a tarkóján. Az apám meghalt.

Somogyi Aranka

Testmér tan (részlet) (amszterdam 1990) reggel tizenegykor tettek ki az apácák a vöröslámpás negyed közepén takarítani kell jön a következő csapat elfoglalja az üres helyeket át kell húzni az emeletes ágyakat a férﬁ és női hálóteremekben mindig frissen mosott az ágynemű fölöttem egy angol lány aludt ha tudott egész éjszaka köhögtem marian távolabb aludt azt mondja ott sem lehetett aludni a köhögésemtől reggel a pénzbedobós zuhanyozóban fürdünk többnapos csavargás után ki-be ugrálva a forró szabályozhatatlan vízsugár alatt jó volt az apácákkal vidáman fecsegő melegítőnadrágos kurvák között sétálunk nappal takarítanak a kirakatuk üvegét fényezik mi megkeressük az autót a van gogh múzeumba diákigazolvánnyal mentünk be elhitték nyugaton sokáig tanulnak a ﬁatalok rembrandt meg a tizenkilencedik század közepén készült holland kis babaházak a hátsó teremben apró öntöttvas tűzhelyen festett fazekak a sarokban nyomott orrú porcelánkutyácska (1) a fürdőben állványon mosdótál slingelt ágynemű a hálószobákban fajansz éjjeliedény a pici faragott ágyak alatt minden tárgyra megfelelő rálátás előző este a la carte afgán hasis nem bírom a cigarettát vízipipázok a homályos kirakatüveg mögötti pultnál nézzük az utcán elhaladókat jó kedvünk volt egy öregasszony siet hazafelé túloldalt kopott szürke kiskabátban ritkuló hajjal az ő naplóját nem olvassa senki nem tudja hogy a jogdíjakból akár egész évben nyaralhatna a grand kanárián a múzeum után zsilipelni kellett a yellow mellow véletlenül néhány perc járásra volt ledőltünk a sárga műanyag padokra elkezdtünk nem sietni délután háromkor indulás hazafelé a benzinkutas elhűlt amikor meghallotta hogy ezzel a kis volkswagennel most a ködben november közepén budapestre a legolcsóbb olajat töltötte a motorba feltankoltunk megnézte az ékszíjat is nem hitte hogy valaha hazaérünk búcsúzóul bedobott hátra néhány doboz német sört vészhelyzet esetére a volkswagen bogárnál típushiba hogy a fűtés nem működik nem álltunk meg marian hálózsákba burkolózva vezetett meztelen lábát alul kidugva nyomta a pedált a ködben nem látszik semmi az ablak lefagyott ausztriáig kell eljutnunk csak egy kevés schillingünk maradt átkeltünk a határon a benzin elfogyott a szélvédőt leheltük meg kapartuk köhögtem az üres sörösdobozokat a hátsó ülésre dobáltuk az első fogható magyar nyelvű adón bemondták nagyon sűrű a köd mindenki álljon meg ne menjen sehová nem is mentek csak mi jó laza zene philip glass vak száguldás nyolcvannal vagy százzal a csúszós pályán pokrócba csavarva átköhögtem az éjszakát tizenhét óra amszterdamból pestre (amszterdam 1992) tizenhárom óra alatt vezettünk le a sporthotelig körülöttünk polderek struccfarm nyúlós köd visszautasítottuk a közös szobát kettőt kértünk csak a hajszárítóért jött át konyakkal kínáltam de szépítkezni akart belőni hullámos fürtjeit szerettem nézni ahogy az autómat vezeti karcsú hosszú ujjai gyengéden simogatták a váltót közben meg a zenéket cserélte akkor még kazetták voltak wei wu wei dream theater egy idő után tudta az ízlésemet nem közelítettem soha hozzá nem akartam visszautasítást azt gondoltam a pillanatot megőrzi az emlékezet mint borostyán a bogarat jobb volt kívánni mint megkapni vannak ilyenek amszterdam utcáin csavarogtunk zavarba jöttünk egy szexfelszerelésbolt előtt kényszeredetten nevettünk a kurvák utcáján is épp csak végigsiettünk fáztunk jól kiléptünk aztán a főtér mellett találtunk egy ajándékboltot késő este is nyitva volt mindkettőnk ízlésének megfelelt együtt nézegettük a tündérek és törpék sziluettjeit a sejtelmes világításban füstölők ködén át merlin arthur és hófehérke fából fémből plüssből boszorkányok és varázskellékek egymás szavába vágva terveztünk egy saját boltot pesten mi lennénk az elsők aztán a játéknak vége lett pornográf novellákat írtam ő mindegyikben a főszereplő megmutatni senkinek nem mertem reggel nyitás előtt bementem és mire a kollégák megérkeztek már legépeltem szövegszerkesztőbe nem akartam beírni féltem hogy megtalálják így aztán a-négyes papírokon volt hogy éppen róla gépeltem a legvadabb sorokat korábban jött be nem néztem rá elvörösödtem ő is egyszer meg visszamentem valami ürüggyel a fürdőből jött ki épp csak felkapott nadrágban és ingben

forró gőzölgő testtel akkoriban nem okozott gondot felszedni és elvinni akit megkívántam néhány percre órára vagy évre de ő örökre kellett volna mint egy porcelánkutya (2) a vitrinembe kínában a hatalmas oroszlán inni ment a tóhoz vízében megpillantotta egy gyönyörű kis selyemmajom tükörképét beleszeretett és mivel a szerelem legyőz mindent ők is legyőzték az akadályokat így születtek az első pekingi palotakutyák úgy krisztus előtt kétezer évvel (amszterdam 1993) családdal más az egész szállodában laktunk és ﬁzettük a kötelező parkolót is négy napig a kislányom apám anyám meg én a régi kocsmákról szó sem volt megnéztünk mindent amit az útikönyvek szerint érdemes hajókirándulást tettünk fénykép is készült a nagyiról és unokáról amint egyensúlyoznak a fedélzeten múzeumok gyémántcsiszolók kikötő eddig valahogy elmulasztottam nem volt rá elég idő kocsmázni kellett anyám és apám udvariasan beszélt egymással se politika se más kínos dolog nem került szóba eleinte fel se tűnt később rájöttem előre megbeszélték nem veszekszenek amíg ilyen hosszú úton végig én vezetek este anyám elvállalta a gyereket mi meg elmentünk vacsorázni egy divatos indiai étterembe keletit még sosem evett ilyen rosszat még én sem maharadzsa menüt rendeltünk szerencsére volt joghurt és kovásztalan kenyér ötven guldenért éhen maradtunk de szomjasan nem végigjártuk az összes eldugott kis csehót a sör iható volt és hideg németül beszéltünk koccintgattunk a jovális holland urakkal a pocakos apám meg én így befogadtak a harmadik kocsmában már úgy tűnt örülnek is nekünk a kandalló mellett két nagy kínai porcelánkutya (3) ült ki vesz ilyen ronda szobadíszt mondtuk magyarul és röhögtünk apám pocakja rezgett ahogy nevetett négy-öt korsó sört is megittunk amikor meglepődve láttuk hogy az egyik kutya nagyot ásít nem tudtuk eldönteni berúgtunk vagy a marihuánafüst az oka hogy a gazda ráncos arcú porcelánkutyája életre kelt és a kijárat felé futott nyálat csepegtetve boldogan egy számunkra nem hallható csendes kis füttyentés nyomában mint a kirakat mögött magát kínáló kurva ugrott a hívó hangra

TallĂŠr Edina

Lehetek én is (részlet a regényből) Semmi rémálom, vagy kora hajnali ébredés, tegnap átaludtam az egész éjszakát. Nyolc és fél óra. Még a kávé íze is másmilyen. Finomabb. Elkortyolgatom a reggeli kávét, aztán megmérem a súlyomat. Számon tartom, harminc dekát fogytam, vagy hetvenet híztam. Kevés folyadékot iszom. Reggel két és fél deci ásványvíz, plusz délelőtt fél liter, akkor az hét és fél, meg délután még négy-öt pohárnyi, az mondjuk egy liter, tehát biztos nincs összesen három liter, pedig annyit minimum meg kellene innom. Nem figyelek eléggé magamra. Holnap jobban figyelek magamra. Ha még eggyel rosszabb hangulatod lesz, akkor az következik, hogy minket is mérlegre teszel, kérdezte reggel a férjem. Megnéztem délelőtt egy nagyon rossz filmet. Unalmas történet. Előre tudom, mi következik, mit fognak mondani, csinálni a szereplők, tudom, hol kell megijedni, nevetni, könnyezni, és így tovább. Miért nézem végig? Nem is figyelek, csak bámulok ki a fejemből. Máshol jár az eszem. Színes képsorok. Nézem. Úgy teszek, mintha nézném, mintha érdekelne bármi is abból, amit látok. Délután átmentem anyuhoz beszélgetni, meg rádumálni, hogy vágjuk le végre a haját. Persze, nem lett belőle semmi. Nincs a lakásban olló. Nem hiszem el, hogy nincs az egész lakásban egy nyomorult olló. Ott ültem vele két és fél órát, közben elszívott tizenkét szál cigit. Számoltam. Miért nem figyelek oda jobban a dolgaimra, az egészségemre, a boldogságomra, kérdezte. Rágyújtott és elkezdett papolni. Kész csoda, hogy nem tettem még teljesen tönkre mindent magam körül, ébredjek már fel, olyan vagyok, mint egy holtkóros. (A mikrofon helyett meg mindig azt mondja, nikrafon.) Tartozom neki annyival, hogy megbecsülöm az életem, mondja. Ő nemsokára megöregszik, meghal, nem akar úgy meghalni, hogy azt látja, ha rám néz, hogy nem örülök semminek, csak úgy teszek, mintha élnék, közben meg valahol egész máshol járok, ő ismer, látja, észreveszi. Úgy élek, mint egy zombi. Tartozom nekik ennyivel: anyának, férjnek, gyereknek, testvérnek, barátnak, mamának, papának, magamnak, hazának, országnak, világnak, a szomszéd bácsinak. Az ilyen mondatokat nagyon-nagyon unom. Nem akarok tartozni senkinek, sehova. Ritkán szoktam ölelgetni anyámat. Dove szappan és dohányszag. Szeretem mindkettőt. Két és fél órát voltam ma nála, elszívott közben tizenkét szál cigarettát. Majd meg fog halni. Nem tudom, mikor, majd. Mindegy, mikor, a lényeg, hogy az ember tudja, meg fog halni az anyja, nem lesz itt, nem hallom többé a hangját, nem ásít, nem köhög, nem csoszog, nem főz több kávét nekem. Nem megyünk együtt piacra tojást, krumplit, paprikát, hagymát, mustárt, kolbászt, sót, cukrot, kenyeret, vajat, virágot, lisztet, prézlit, tésztát venni. Nem lesz illata, nem érzem majd a szagát. Szerintem nem öleltem meg már vagy másfél éve, és most sem tudom. Nézem az arcát, próbálom felidézni, milyen volt fiatalon, hátha erről eszembe jutok én is. Milyen lehettem kislánynak? Szerettem a pillangós gyűrűket, ezt szokta elmesélni, ha rólam van szó. Aranyozott, sárga, fényes, pöttyös lepkealakkal, a pöttyök színes kövek, kék, zöld, piros. Volt a főtéren egy trafik, ott vette, ráhúzta az ujjamra, aztán megfogta a kezemet, száraz, puha a tenyere, erre például emlékszem. Amúgy nem szeretem a lepkéket, de gyűrűben szép. A férjemtől is kaptam egyet. Karácsonyra. Diszkrét aranyszárnyak, gyöngyökkel kirakva. Mindkettőjük lepkét adott nekem, egymástól függetlenül, ez jelent valamit? Állítólag nagyon szép volt anyám fiatalon, erre én nem emlékszem, nekem most is tetszik, kivéve, amikor rágyújt, beteg, gyógyszert szed. Majd én is leszek öreg. Nem most, nem tudom, mikor, a lényeg, hogy meg fogok én is öregedni, nem is tudtak volna kitalálni ennél nagyobb kibaszást a

nőknek. Nem a ﬁatalságért vagyok oda, inkább a szépséget lehet nehéz elengedni, nagy dívák úgy oldják ezt meg, hogy ünnepélyes keretek között öngyilkosok lesznek. Vagy szépen, csendben, de mindenképp kiszállnak időnap előtt. Jó nekik, megtehetik, anyám ezt nem teheti meg, mert van két gyereke. Tartozik nekünk annyival, hogy. Nem nyafog, nem sír, nem beszél. Akkor beszéljen, ha tud valami vicceset, szépet, vigasztalót. Különben kussoljon, fogja be, csendesen mosolyogjon a háttérben és kész. Tartozik nekem ennyivel. És magának, testvérnek, barátnak, mamának, papának, a hazának, szomszédnak, az egész világnak. Totál egyforma a hangunk, telefonban össze is szoktak bennünket keverni. Ha rajtam van a szemüveg, az arcunk is nagyon hasonló. Semmiben sem értünk egyet. Hajnali négy van. Nem tudok aludni. Állítólag van valami gyógynövényes kapszula, olyan hatásos, mint az altató, csak nem szokik rá az ember. Hétkor nyit a gyógyszertár, ma megveszem, és sebtapaszt is, elfogyott.

VĂŠcsei Rita Andrea

tematizált test azt mondja a marci, hogy valami kék neki, de legalább a hegylakó háromban van valami, egy nem túl jó dugásjelenet, a terminátorban jobb van, hát még a pókember, ha meg körülnézek itt a pincében, fölizgulás helyett egy felirat bassza föl bennem az ideget, az van filccel, hogy korcs, egy darab mocsadék vászonra írva, mellette csöpög a vér a tőr hegyéről, azt a repedt üvegtéglájú mindenit, animalitás és hatalom nem pont így függ össze, inkább jöjjön a műanyag nődarab, frankó a melle, csupa sárga-piros csíkkal van körülfestve, a tenyeréről kéne ordát nyalni, ha volna neki, ugyanis torzó, nincs karja, se combja, így könnyű széttenni, mondja az edit, miközben tolja magába a budget sósrudat, a kuriózumokra fölfigyelek, pláne a szépre, fém kályharács árnyéka lóg le a plafonról, de nézés helyett most épp baszni kéne, egy ilyen helyen, ahol azt nyomják, fallokrata gondolkodás meg nőírók nyelve, és mit csinálnak vele, azzal a sima kis nyelvükkel, a faszom beleverem az ösztönök ellensúlyozására, hát azt a nőt is egy csaj csinálta, a köldökén át a fekete nyilat, a hegyénél van a pina, aztán megy a duma, hogy minden férfi csak azt akarja.

becsapódás fűzfatesten kötélből volt a húr, könnyű csontlapocskák tartották az irányt, nappal szemben használta fegyverét. kettémetszette arcát az árnyék, száj és agy sötét vonallal vált külön, a részek még nem voltak ellenfelek. por száll vagy papírfecnik, ne remegjen, ezen múlik minden, a kezén, hogy fölér-e holmi indiánokkal. összeszűkült szemű, feszült indián, foggal tépi le a dugóról a fémet, a döglött pezsgőig kell eljutnia. megint átlépett a kapun, hogy zuhanjon, aztán csak úszik, mint a kutyák, nem mer a másik fejre nézni a víz fölött.

Pótpápua Puapó Balzafából volt a csónakod. Körömmel ikszeket nyomtam bele, mint viszketés ellen szúnyogcsípés helyén a bőrbe. Iksz és benyálazás, egy darabig tényleg nem viszket. Mutattam, hogy nézzed, ennyire puha fa ziher, hogy szét fog törni alattad, dehogyis, ez mindent kibír, ha megszívja magát egy kicsit vízzel. A Limpopó folyón fogsz evezni, lassan indulnál is, miért nem csinálok már néhány szendvicset. Oké, csinálok, szárított hús, az kellene, de honnan szerzek én itt, mikor egyáltalán nem ismerem a környéket. Azt mondod, jó lesz kockasajtból is. A kockasajt megromlik ilyen melegben, sima vajasat kenek. Megnyalom a kést, friss vaj, az államat letörlöd a kézfejeddel. Finom, nőies mozdulat, majdnem elsírom magam, annyira nem illik hozzád, ez már a búcsúzkodás. Meglátom a kendőt a nyakadban, mályva-piros cirmos, az van ráírva fehérrel, nem is írva, mintha batikolva lenne, hogy leg. Minek a láb a kendődön, erre mosolyogsz, dehogy láb ez, hanem úgy van, hogy mindig a legre kell gondolni, legjobbra, legrosszabbra. Szerintem vagányabb volna a csuklód köré csavarva, mint a rockereknek, szerinted is, és átteszed. Valahogy hazaértem, nem került semmibe. Mindig fölvettek, mindig férfiak, ők utaznak hosszú úton egyedül. Nem voltam részeg, annyira sohasem, hogy látszott volna rajtam, de reggelente innom kellett, hogy hazajöjjek. Haza, és ne másfelé. Lett volna kifogásom, a csónakod, arra mindent rá lehetett fogni. Elképzeltem, ahogy mentelek, úszom körülötted, és szedem össze a térképet, horgászhálót, a naplódat, az a legfontosabb. Téged már kimentettelek, ülsz a folyóparton, sovány vagy és dühös. Rám vagy dühös, amiért visszamentem érted, nem a csónakra, amiért szar lett. Rám, mert megmondtam előre. Szép zsidó fiú vagy, szép a hajad vizesen. Egyszer elmeséltem neked a könyvet, A 920. számú auschwitzi fogoly. Csak az érdekelt az egész Tisza-túrából, meg a taktakenézi kis csavargó gyerek. A part rövid volt, üres, pakoltam ki a konzerveket egy plédre. Kenyérért mentek el a többiek, pár kenyérhez nem kellettek volna ennyien. Hiányolták a partról a büfét. Fényes tetejű hamburger és hideg sör hiányzik a sok konzervre. Hamburger nem szokott lenni ennyire falusi kocsmákban, legyen a lencse, még az a legjobb. Macskapöcse nélkül nem megyünk sehova, citromot meg hoznak, ha találnak nyitva kisboltot. Sóletből építek várat, székelygulyás a híd a két torony között. Leborul a fölső, mondja egy gyerek, azt se tudom, hogy került oda, áll mellettem félmeztelenül. A nadrágot húzkodja le magáról éppen, lehúzza, és arra teszi a hegedűt a hóna alól. Fürdőgatyában áll, valódi fecske, ránézek, és majdnem azt kérdezem tőle, hát ezt meg honnan szerezted. Kákabél kölyök színehagyott, kinyúlt fecskében, koszos a keze, a lába, az enyém is koszos, két hete ugrálok ki-be csónakokból, és homokban fürdök, mint a kismalacok. Az ő testére rákövült a kosz, fehér, ahogy a ráncoknál szétnyílik a bőr. Megkínálom lencsével, a babot akarja, a sólet nem mond neki semmit. A szeme volt a lényeg, ahogy nézett. Evett, csöndben volt, és nézte a combomat a nálam tíz évvel fiatalabb nyolcéves gyerek. Izzadt a tenyerem, egyedül voltunk, nem szóltam egy szót se, pedig válaszolt rendesen, ha kérdeztem. Az kellett, hogy érjen hozzám, játékból feküdjön rám, csak feküdjön, és nézzen ilyen vadul, szerelmesen. Mintha ott ültünk volna egész nap a homokban. Nem mentünk el úszni, nagyon meleg volt, az úszás föl se merült. Megjött mindenki, akkor ő már a könyvre figyelt, hogy miért pont gonosz ember van az elején, és miért szúrtak a fejébe szögesdrótot. Azt nézte végig, míg mi ettünk. Kínálták kenyérrel, kérték, hogy hegedüljön. Nekem a hegedű addig nem jutott eszembe. Menjen most már haza, hagyjátok, hadd menjen haza, menj haza, ne hegedülgessél. Valaki adott neki egy húszast, én meg újrakezdtem a könyvet. Húztam egy gyékényt a szederbokrok mellé, sok volt a légy, aztán rájöttem, hogy odajárnak szarni a falusi kölykök, amikor lejönnek fürdeni. Tadek Szwed, Dziunio Beker, Romek Trojanowski és a 920-as, pont annyi idős szőke srác, mint én. A neve nem jutott eszembe, a számot meg nem jól mondtam neked, mert 290-es. Ültem a gyékényen, a csónakban a mindenféle Tiszapartokon, és olvastam, onnantól nem csináltam mást, csak olvastam ugyanazt, nem érdekelt, hogy mennyire barnulok le szépen a végére. Szolnokon már tudtam kívülről az összes vezényszót. Hinlegen! Auf! Los, schneller, schneller! Weiter machen! A hegedűs gyerek volt még velem, az a sötét szeme, ahogy nézett minden

könyvbecsukáskor. Akkor kitaláltam, hogy én úgy szeretnék egy zsidó ﬁút, A Stranger Among Us, láttad?, és most itt vagy, dehogy vagy te itt. Voltak, akik a vodka-sör kombóra esküdtek, nekem nem jött be. A Jagatee-vel kezdtem, Ausztriába mentem egyszer télen, Bad Hofgastein, sílécekkel mászkáló emberek, derékig érő hó. Hófalak, fázás, nem síelek, nem síelt egyikünk sem, csak ültünk bent a cserépkályha mellett, és fogyott a Jagatee rendesen. Néha sétáltunk azért, a legédesebb az a sok patak volt, átlátszó víz, csupa színes kavics, nem fagy be, a mínusz húsz se talál rajta fogást. Vittem haza hat üveg Stroh rumot, nem sok az egy kicsit, kérdezték tőlem, de nem, kellett a hat üveg. A tea mindegy volt, csak fekete legyen, jó erős főzet, megcsináltam otthon, azon a télen minden este. A tavaszhoz nem nagyon illett, a forró ital a túl meleghez, és lusta is voltam főzögetni, elég volt magában a rum. Amikor elmentél, már rég nem ragaszkodtam a márkához, mindegy volt, hogy Stroh vagy más, lehetett sötét és fehér, kitanultam, az overproof vált be a leginkább. Okosan ittam, raﬁnáltan, rendszert vittem bele, kötött rendje volt az ivásnak. Hazaértem, ledobáltam az átizzadt cuccokat, szárított hús, az volt a lényeg, hogy szerezzek neked, mire visszaérsz. Úgy lesz, hogy nevetsz, amint belépsz, mert meglátod lógni a húsokat. Mint a karácsonyfadíszek, lógnak majd mindenhonnan, ablakkeret, lámpa, a cycaspálmára akasztom a legszebbeket. Leg, nincsen feliratos kendőm, a tiéd jó lesz, úgyis nekem adod, ha kérem, de kendő nélkül is mindig az van előttem, legrosszabb és legjobb. Másra nem gondolok, csak arra, hogy soha nem jössz meg. És arra, hogy rágod a húst a nappaliban, igazam volt a kockasajttal, nyertem, na akkor viszont most ezt mondjam utánad, ha tudom, meglátjuk ebben ki nyer, Limpopói Pimpógyökeret-szopó Puhapopójú Pónilópopó-lopó Pótpápua Puapó.