dűlő012 — J. M. G. Le Clézio: Mondo

2014012

J. M. G. Le Clézio

Jean-Marie Gustave Le Clézio: Mondo Fordította: Ujhelyi-Makó Vanda Éva A fordítást az eredetivel egybevetette: Szabó Dávid Illusztrációk: Lukácsi Liza Blanka dűlő a műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat önálló tartalmú digitális melléklete szerkeszti: kabai lóránt kkl@muut.hu logo, layout, design: Tellinger András telli@chello.hu kiadja a Szépmesterségek Alapítvány Miskolcon felelős kiadó: Kishonthy Zsolt a megjelenést támogatja a Nemzeti Kulturális Alap ISSN 2062-4409 http://www.muut.hu/dulo http://www.facebook.com/muutfolyoirat http://iwiw.hu/muut http://twitter.com/muut_folyoirat

2

Senki se tudta, honnan is jött Mondo. Egyszer csak megérkezett hozzánk a városba, akkor észre se vettük, később pedig hozzászoktunk már a jelenlétéhez. Tizenéves fiú volt, kerek, nyugodt arccal, és szép, kissé vágott, fekete szemekkel. De leginkább a haja tűnt fel az embernek, hamvas barna haja, amely változtatta színét aszerint, hogy épp hogyan esett rá a fény, és ezért alkonyatkor már egészen szürkének tűnt.

Semmit sem lehetett tudni se a családjáról, se az otthonáról. Talán nem is volt neki. Mikor senki sem számított rá, mikor még csak nem is gondoltak rá, akkor tűnt fel egy utcasarkon, a part közelében vagy épp a piactéren. Egyedül járkált, eltökélt arccal, nézelődve. Minden álló nap ugyanazokat a ruhákat hordta, kék farmernadrágot, teniszcipőt, és zöld pólót, ami kissé nagy volt rá.

Mikor közeledett az ember felé, mélyen a szemébe nézett, elmosolyodott, keskeny szeme ragyogó réssé szűkült. Így szokott köszönni. Ha megtetszett neki valaki útközben, megállította, és csak annyit kérdezett tőle: — Örökbe tetszene fogadni? És mielőtt az ember felocsúdhatott volna megrökönyödéséből, ő már messze járt.

Mi szél hozta ide, ebbe a városba?

Talán ahhoz, hogy eljusson hozzánk, hosszú utat kellett megtennie egy teherhajó rakterében vagy egy tehervonat utolsó vagonjában, amely éjszakákon és nappalokon át lustán zakatolt végig az országon. Talán akkor döntött úgy, hogy itt áll meg, mikor megpillantotta a napfényt és a tengert, a fehér villákat és a pálmaligeteket. Az az egy biztos, hogy nagyon messziről érkezett, a hegyek túloldaláról, a tenger túlsó partjáról. Már ránézésre lehetett tudni, hogy nem idevalósi, és hogy sok országot látott már. A tekintete fekete és csillogó, a bőre rézszínű, a lépte pedig könnyed, halk és kissé oldalazó volt, akárcsak a kutyáké. A legjellemzőbb tulajdonsága mégis az a fajta elegancia és magabiztosság volt, mellyel a hasonló korú gyerekek általában nem szoktak rendelkezni, és az, hogy szeretett különös, fejtörőkre emlékeztető kérdéseket feltenni. Ugyanakkor se írni, se olvasni nem tudott.

Mikor megérkezett ide, a városba, még nyár előtt jártunk. Már akkor is nagyon meleg volt, esténként többfelé is tűz ütötte fel a fejét a dombokon. Reggelente az ég végtelenül kék volt, merev, sima és felhőtlen. A szél a tenger felől fújt, szárazon és forrón, kiszárította a földet és felszította a tüzeket. Épp piacnap volt. Mondo egyszer csak felbukkant a téren, és elkezdett fel-alá járkálni a kofák kék furgonjai között. Rögtön talált is magának munkát, a kofáknak ugyanis mindig szükségük van segítségre, mikor kipakolják ládáikat.

Mondo egyszerre csak egy furgonnál segédkezett, aztán mikor végzett, és kapott érte egy kis pénzt, keresett magának egy másikat. A kofák jól ismerték. Már kora reggel kijött a térre, hogy biztosan találjon munkát, és mikor a kék furgonok lassanként megérkeztek, az emberek rögtön észrevették, és a nevét kiabálták: — Mondo! Hé, Mondo!

A piac végeztével szeretett válogatni a maradékokból. Átsurrant a pultok között, összeszedte, ami leesett a földre, almát, narancsot, datolyát. Jöttek más gyerekek is keresgélni, meg idősek is, akik salátalevelekkel és krumplival tömték tele szatyraikat. Az árusok szerették Mondót, sose szóltak rá. A kövér zöldséges asszony, akit Rosának hívtak, néhanapján krumplit vagy banánt adott neki a pultjáról. A tér nagyon zajos volt, darazsak repkedtek a datolya- és mazsolahalmok felett.

Mondo egészen addig a téren maradt, míg a kék furgonok el nem mentek. Barátját, a locsolómestert várta, aki magas volt, sovány, és tengerészkék melegítőt hordott. Mondo szerette nézni, hogyan bánik a fecskendőjével, de beszélni sose beszélt vele. A locsolómester a vízsugarat a szemétre irányította, és úgy terelgette azt maga előtt, ahogy az állatokat szokás, és közben párafelhő emelkedett a magasba. Az egésznek vihar- és mennydörgéshangja volt, a víz szétfröcskölt az úttesten, és halvány szivárványok derengtek fel a parkoló autók felett. Ezért volt Mondo a locsoló barátja. Szerette a finom, felreppenő cseppeket, amelyek aztán eső módjára hullottak vissza a karosszériákra és a szélvédőkre. A locsoló-

3

mester is szerette Mondót, de nem beszélgetett vele. Egyébként a fecskendő keltette zaj miatt nem is igazán tudtak volna beszélgetni. Mondo bámulta a hosszú, fekete tömlőt, ami vonaglott, akár egy kígyó. Nagy kedve lett volna kipróbálni a locsolást, de nem merte megkérni a locsolót, hogy adja neki kölcsön a fecskendőjét. Meg aztán talán talpon se tudott volna maradni, hiszen a vízsugár nagyon erős volt.

Mondo egészen addig a téren maradt, míg a locsolómester be nem fejezte a locsolást. A finom cseppecskék az arcára hullottak és megnedvesítették a haját, olyan volt, mintha jótékony, frissítő pára borult volna rá. Mikor a locsoló végzett, szétszerelte a tömlőt, és útnak indult a dolgára. Ilyenkor mindig akadt pár ember, aki arra járt, és rácsodálkozott a nedves úttestre: — Nahát! Esett?

Mondo később elment megnézni a tengert, a lángba borult dombokat, vagy elindult megkeresni a többi barátját.

Abban az időben úgy igazából sehol sem lakott. Partmenti rejtekhelyeken aludt, vagy még messzebb, a város szélén fehérlő sziklák között. Jó kis rejtehelyek voltak ezek, ahol senki se találhatott rá. A rendőrök és a gyámügyisek nem szeretik, ha a gyerekek így élnek, szabadjára engedve, ha azt esznek, amit éppen tudnak, és ott alszanak, ahol éppen rájuk esteledik. De Mondo eszes volt, tudta, mikor keresik, és olyankor nem mutatkozott.

Amikor nem volt mitől tartania, egész nap a városban csatangolt, figyelte, mi történik. Szeretett csak úgy, céltalanul csatangolni, befordulni egy utcasarkon, aztán egy másikon, levágni egy kerülőt, álldogállni egy kicsit a parkban, újra elindulni. Ha megtetszett neki valaki út közben, odalépett hozzá, és szelíden így szólt: — Jó napot kívánok! Nem szeretne örökbefogadni?

Voltak, akik bizony szerették volna, mert kerek fejecskéjével és csillogó szemével Mondo kedves fiú benyomását keltette. De ez nem volt ilyen egyszerű. Nem lehetett csak úgy, egy csapásra örökbefogadni. Kérdezősködni kezdtek az életkoráról, hogy mi a neve, a címe, hol vannak a szülei, és Mondo nem igazán szerette ezeket a kérdéseket. Ilyenkor azt válaszolta: — Nem tudom, nem tudom.

Aztán futásnak eredt.

Mondo sok barátra tett szert, csak úgy, jártában. De nem mindegyikkel beszélgetett. Ezek a barátok nem azért voltak, hogy beszélgessen vagy játsszon velük. Ezek olyan barátok voltak, akiknek csak úgy sebtében oda lehetett köszönni egy kacsintással, vagy odainteni messziről, az utca túloldaláról. Ezek olyan barátok voltak, akiknél enni lehetett, mint a pékné, aki minden nap adott neki egy falatka kenyeret. Idős, rózsás arca olyan nagyon szabályos és sima volt, akár egy itáliai szoboré. Mindig feketét viselt, és fonott, ősz haját kontyba fésülte. Egyébként olasz neve volt, Idának hívták, és Mondo szeretett betérni az üzletébe. Néha dolgozott is neki, a környékbeli kereskedőknek vitt ki kenyeret. Mikor visszajött, Ida asszony levágott neki egy jókora karéjt egy kerek cipóból, és puha papírba csomagolva adta oda neki. Mondo tőle sose kérte, hogy fogadja örökbe, talán mert őt különösen szerette, és ez elbátortalanította.

Mondo kenyerét majszolva lassan a tenger felé vette az útját. Kis darabokat tört, hogy tovább tartson a kenyér, minden sietség nélkül sétált és evett. Úgy tűnik, az idő tájt leginkább kenyéren élt. Pár morzsát azért megőrzött, hogy sirálybarátainak adhassa.

Sok utcát, teret és egy parkot kellett átszelnie, mire megérezte a tenger illatát. Egyszer csak meghozta a szél, s vele a hullámok monoton zaját.

A park végében újságosbódé állt. Mondo megállt néha, hogy válasszon magának egy képes újságot. Habozott, hogy Tarzan melyik kalandját válassza, végül pedig egy Kit Carson számot vett meg. Kit Carsont a rajz miatt választotta, amin híres, rojtos kabátjában ábrázolták. Aztán keresett egy padot, ahol elolvashatta képregényét. Ez nem volt könnyű feladat, mert olyan padot kellett találnia, amelyiken ült valaki, aki felolvashatta neki Kit Carson kalandjait. Kevéssel tizenkét óra

4

előtt pont megfelelő volt erre az idő, mert ilyenkor mindig akadt néhány nyugalmazott postai alkalmazott, aki ott szívta nagy unatkozva cigarettáját. Ha akadt épp ilyen, Mondo leült mellé a padra, és nézte a képeket, miközben a történetet hallgatta. Egy indián karba tett kézzel állt Kit Carson elébe: — Tízszer született újjá a hold, a népem nem tűr tovább. Kiássuk az Ősök csatabárdját!

Kit Carson felemelte a kezét.

— A harag rossz tanácsadó, Őrült Ló. Nemsokára igazságot szolgáltatok számotokra.

— Már késő — mondta Őrült Ló. — Nézd!

— és a domb lába előtt sorakozó harcosokra mutatott.

— A népem eleget várt már. Háború lesz, és ti meghaltok, te magad is meghalsz, Kit Carson!

A harcosok engedelmeskedtek Őrült Ló parancsának, de Kit Carson egyetlen ökölcsapással leterítette őket, és lóháton eliramodott.

Azért hátrafordult még egyszer, hogy odakiáltsa Őrült Lónak: — Visszajövök még, és igazságot szolgáltatok számotokra!

Miután meghallgatta Kit Carson történetét, Mondo visszavette a képregényt és megköszönte a nyugdíjasnak a segítséget.

— Viszlát! — mondta a nyugdíjas.

— Viszontlátásra! — mondta Mondo.

Mondo gyorsan elért a mólóig, ami messze benyúlik a tengerbe. Pár pillanatig nézte a tengert, hunyorogva, hogy ne vakítsák el a nap visszaverődő sugarai. Az ég felhőtlen volt és végtelenül kék, az apró hullámok csak úgy szikráztak.

Mondo lesétált a sziklákhoz vezető lépcsőn. Nagyon szerette ezt a helyet. A kőgát igazán hosszú volt, nagy, téglalap alakú betontömbök szegélyezték. A gát végében világítótorony állt. A tenger madarai siklottak a szélben, lebegtek, lassan megfordultak, olyan hangokat hallattak, mint a kisgyerekek. El-elrepültek Mondo felett, súrolták a fejét, szólongatták.

Mondo olyan magasra dobta a morzsákat, amilyenre csak tudta, és a tengeri madarak röptükben elkapták őket.

Mondo szeretett itt, a szirteken járkálni. Egyik tömbről a másikra ugrott, közben a tengert nézte. Érezte, ahogy szél nekifeszül az arcának, és oldalra söpri a haját. A nap a szél ellenére is nagyon erősen tűzött. A hullámok nekicsapódtak a betontömbök aljának, a felszökő cseppecskék megcsillantak a fényben.

Mondo időről időre megállt, hogy visszanézzen a partra. Már egészen messze volt, barna csíknak látszott, tele apró, fehér téglatesttel. Zöldes-szürkés dombok magasodtak a házak fölé. Néhol feltűnt az erdőtüzek füstje, furcsa foltot festett az égre. A lángokat nem lehetett látni.

— Meg kellene néznem — gondolta Mondo. A nagy, vörös lángok jártak az eszében, ahogy a cserjést és a paratölgyerdőket falják. Eszébe jutottak a tűzoltókocsik is, amik ilyenkor ott állnak az erdei utakon, ugyanis nagyon szerette ezeket a nagy, piros autókat.

Nyugaton is olyan volt, mintha tűz lenne, mintha égne a tenger, pedig csak a nap tükröződött rajta. Mondo mozdu-

5

latlanul állt, érezte, ahogy a fényfoltok apró lángocskái táncolnak a szemhéján, aztán folytatta útját a hatalmas sziklákon ugrándozva.

Mondo jól ismert minden egyes betontömböt, nagy, alvó állatokra hasonlítottak, amint félig a vízben ázva széles hátukat melengetik a napon. Furcsa jelek voltak a hátukra vésve, barna és piros foltok, betonba ékelődött kagylók tarkították őket. A hatalmas kövek hullámok ostromolta alján az alga zöld szőnyeget képzett, amit fehér, meszes héjú puhatestűek népesítettek be. Volt egy betontömb a gát vége felé, amit Mondo különösen jól ismert. Mindig arra ült, az volt a kedvence. Egy kissé lejtett ez a tömb, de nem túlságosan, a beton már megkopott, egész kellemesen sima lett. Mondo elhelyezkedett rajta, törökülésbe ült, és halkan beszélt hozzá egy kicsit, jó reggelt kívánt neki. Néha még mesélt is, hogy szórakoztassa, hiszen csak unatkozhat ott egy kissé, egész nap egy helyben, még csak mozdulni se tud. Mesélt hát neki utazásokról, hajókról és tengerről, aztán pedig a nagy cetekről, akik lassan sodródnak az Északi és a Déli sark között. A szikla mindvégig csendes maradt és mozdulatlan, de nagyon tetszettek neki a történetek, melyeket Mondo mesélt. Biztosan ezért volt olyan kellemesen sima.

Mondo sokáig üldögélt a szikláján, nézte a szikrázó tengert és hallgatta a hullámok zaját. Késő délután, mikor a nap erősebben tűzött, az oldalára fordult és összegömbölyödött, arcát a langyos betonra fektette, és elszundított.

Egy ilyen délután ismerte meg Giordant, a Horgászt. Mondo betonra tapasztott fülével meghallotta, hogy közeledik valaki a sziklákon. Felállt, készen arra, hogy elbújjon, de aztán meglátta ezt az ötvenes éveiben járó, vállán hosszú horgászbotot cipelő férfit, és tőle nem ijedt meg. A horgász egészen a szomszédos kőlapig jött, és barátságosan odaintett neki.

— Hát te mit csinálsz itt?

Letelepedett a sziklára, és mindenféle zsineget meg horgot vett elő viaszosvászon táskájából. Mikor horgászni kezdett, Mondo odaült mellé a sziklára, és nézte, amint a horgász előkészíti a horgokat. A horgász megmutatta neki, hogyan kell felrakni a csalit, és hogyan kell bedobni aztán, először csak szép lassan, majd egyre erőteljesebb mozdulatokkal dolgozva, ahogy a zsinór letekeredik. Odaadta Mondónak a botot, hogy megtanulja, hogyan tekerje folyamatosan az orsót, miközben kissé jobbra-balra mozgatja a pecabotot.

Mondo szerette Giordant, a Horgászt, mert sose kérdezett tőle semmit. Arcát pirosra sütötte a nap, és bőrén mély ráncok húzódtak, szeme pedig meglepően élénkzöld volt.

Sokáig horgászott a hullámtörőn, mígnem a nap már egészen közel ért a láthatárhoz. Giordan nem beszélt sokat, biztosan azért, hogy ne ijessze el a halakat, de mindig nevetett, mikor kapása volt. Tiszta, pontos mozdulatokkal akasztotta ki a hal állkapcsát, majd a viaszosvászon zsákba tette a kifogott állatot. Időről időre Mondo szürke tarisznyarákokat hozott neki csali gyanánt. Lemászott a hullámtörő aljára, és keresgélt az algacsomók között. Mikor a hullám épp visszahúzódott, a szürke rákocskák előbukkantak, és Mondo összeszedte őket, csak úgy, kézzel. Giordan, a Horgász összetörte páncéljukat a betonlapon, majd egy kis rozsdás késsel felaprította őket.

Egy nap megláttak nem messze tőlük a tengeren egy nagy, fekete teherhajót, ami némán siklott a vízen.

— Mi a neve? — kérdezte Mondo.

Giordan, a Horgász elárnyékolta kezével a szemét, hunyorgott, majd azt mondta: — Eritrea.

Majd kissé meglepett hangon hozzátette: — Elég rossz a szemed.

— Nem azért kérdeztem — válaszolta Mondo —, csak nem tudok olvasni.

— Vagy úgy — hagyta helyben Giordan.

Sokáig nézték az elhaladó teherhajót.

6

— Mit jelent a hajó neve? — kérdezte Mondo.

— Eritrea? Ez egy afrikai ország neve, ami a Vörös-tenger partján fekszik.

Szép neve van — mondta Mondo —, biztosan gyönyörű ország lehet.

Mondo elgondolkodott egy kicsit.

— És az ottani tengert Vörös-tengernek hívják?

Giordan, a Horgász elnevette magát.

— Azt gondolod, ugye, hogy tényleg vörös ott a tenger?

— Nem tudom — felelte Mondo.

— Mikor lenyugszik a nap, tényleg vörös lesz a tenger. De igazából azok miatt az emberek miatt hívják így, akik régen ott éltek.

Mondo az egyre távolodó teherhajót nézte.

— Biztosan Afrikába megy.

— Messze van ám — jegyezte meg Giordan, a Horgász. — Nagyon meleg ott az idő, sokat süt a nap, és a part olyan, akár a sivatag.

— Vannak pálmafák?

— Igen, meg hosszan elnyúló, homokos partok is. Nap közben a tenger nagyon-nagyon kék, és sok kis halászhajó úszkál a part mentén szárny alakú vitorlával faluról falura.

— Szóval az emberek csak úgy üldögélhetnek ott a parton, és nézhetik az arra úszó hajókat? Ott üldögélnek az árnyékban, mesélnek egymásnak, és közben nézik a hajókat a tengeren?

— A férfiak dolgoznak, javítják a hálókat, cinklapokat szögeznek a homokra kihúzott hajók testére. A gyerekek száraz gallyakat keresnek, és tüzet raknak a parton, hogy felmelegítsék a szurkot, amivel a hajók repedéseit be lehet tömni.

Giordan, a Horgász most már nem a zsineget nézte. A távolba meredt, a láthatár felé, mintha valóban látni vélné mindezt.

— Vannak cápák a Vörös-tengerben?

— Igen, mindig akad egy-kettő, aki követi a hajót, de az emberek hozzászoktak már, ügyet se vetnek rájuk.

— Nem bántanak?

— Tudod, a cápák olyanok, mint a rókák. Mindig a vízbe hulló maradékok után kutatnak, próbálnak elcsenni ezt-azt. De bántani nem akarnak.

— Jó nagy lehet az a Vörös-tenger! — mondta Mondo.

— Igen, nagyon nagy. Sok város van a partján, mókás nevű kikötők… Ballul, Barasali, Debba… Ott van például Massawa, ami egy teljesen fehér nagyváros. A hajók hosszú ideig úsznak a part mentén, éjszakákon és nappalokon át szelik a vizet, észak felé haladnak, egészen Ras Kasarig, vagy a szigetek felé veszik az irányt, Dahlak Kebirbe, a Nora-szigetekhez, de néha még a Farasan-szigetekig is elúsznak, a tenger túloldalára.

7

Mondo nagyon szerette a szigeteket.

— Bizony, bizony, sok a sziget, tele vörös sziklával, homokos parttal, és még pálmafákat is látni rajtuk!

— Az esős évszakban sok a vihar, és olyan erősen fúj a szél, hogy gyökerestül tépi ki a pálmákat, és leszakítja a házak tetejét.

— Hajótörések is szoktak lenni?

— Nem, ilyenkor mindenki otthon marad biztonságban, senki sem száll tengerre.

— De nem tart ám sokáig.

— Van egy kis sziget, ahol egy halász él, az egész családjával együtt. Pálmalevelekből készített házban laknak a tengerparton. A halász idősebbik fia már elég nagy, korodbeli lehet. Együtt száll vízre az apjával, ő dobja be a hálókat a tengerbe. Mire kiemeli őket, már tele vannak hallal. Nagyon szeret hajózni az apjával, erős, és már jól tudja, hogyan kell kezelnie a vitorlát, hogy belekapjon a szél. Mikor szép idő van, és nyugodt a tenger, a halász és egész családja útnak indul, hogy meglátogassák a szomszédos szigeteken élő rokonokat és barátokat, este pedig hazamennek.

— A hajó magától siklik, zajtalanul, és a Vörös-tenger teljesen vörös, mert épp akkor nyugszik le a nap.

Miközben beszélgettek, az Eritrea nevű teherhajó nagy kanyart írt le a tengeren. A révkalauz imbolyogva fordult vis�sza a hajósodor mentén, a teherhajó pedig rövid szirénaszóval köszönt el tőle.

— És ön? Mikor megy oda? — kérdezte Mondo.

— Afrikába, a Vörös-tengerre? — nevetett Giordan, a Horgász. — Nem tudok odamenni, itt kell maradnom a gátnál.

— Miért?

A horgász gondolkozott, mit feleljen.

— Mert… mert bár tengerész vagyok, hajóm, az nincs.

Aztán újra a horgászbotjára meredt. Mikor a nap már egészen közel járt a láthatárhoz, Giordan, a Horgász letette a horgászbotot a betonlapra, és elővett egy szendvicset a zsebéből. A felét odaadta Mondónak, és együtt ettek, miközben nézték, ahogy a napfény táncol a vízen.

Mondo elindult, mielőtt még leszállt volna az éj, hogy alvóhelyet keressen magának.

— Viszontlátásra! — mondta Mondo.

— Viszlát! — mondta Giordan.

Mikor Mondo már egy kissé messzebb járt, odakiáltotta még neki: — Látogass meg máskor is! Megtanítalak olvasni. Nem nehéz.

Tovább horgászott, egészen addig, amíg teljesen be nem sötétedett, és a világítótorony el nem kezdett ütemesen, négy másodpercenként jelezni.

Mindez jó is volt így, ahogy volt, csak figyelni kellett a Gyepmesterre. Minden reggel, napfelkeltekor a szürke, rácsos ablakú furgon a város utcáin körözött, lassan, zajtalanul, közvetlenül a járda mellett haladva. Álmos, ködös utcákon kanyargott, kóbor kutyák és gyerekek után kutatott.

Mondo épp tengerparti búvóhelyéről jött, és egy parkon vágott keresztül, amikor meglátta. A furgon pár méterre állt tőle, neki csak épp annyi ideje maradt, hogy gyorsan bebújjon egy bokor mögé. Látta, ahogy nyílik a hátsó ajtó, és két, szürke melegítőt viselő alak lép ki rajta. Kötél és két nagy vászonzsák volt náluk. Elkezdték átkutatni a park sétányait, és Mondo hallotta, mit beszélnek, mikor elhaladtak a bokor mellett.

— Errefelé ment.

— Láttad?

— Igen, nem lehet messze.

8

A szürkeruhások szétváltak, úgy haladtak tovább, Mondo pedig dermedten guggolt a bokor mögött, levegőt is alig vett. Egy pillanat múlva furcsa, rekedtes üvöltés ütötte meg a fülét, majd a hang hirtelen megszakadt, és újra csend lett.

Mikor a két férfi visszatért, Mondo látta, hogy valamit cipelnek az egyik zsákban. A zsákot betették a furgon hátuljába, és Mondo újra hallotta a fülsértő, éles visítást. Egy kutyát fogtak be a zsákba. A furgon végül komótosan útnak indult, aztán eltűnt a park fái mögött. Egy arra sétáló járókelő elmondta Mondónak, hogy ez a Gyepmester volt, aki elviszi a kóbor kutyákat; egy kicsit elidőzött a tekintete Mondón, és hogy megijessze, még hozzátette, hogy a furgon néha azokat a gyerekeket is elviszi, akik sétálgatnak, ahelyett, hogy iskolában lennének. Azóta Mondo állandóan résen volt, jobbra-balra, de még a háta mögé is tekintgetett, hogy lássa, nem jön-e a szürke furgon.

Viszont Mondo tudta, hogy azokban az órákban, mikor a gyerekeknek véget ért az iskola, valamint az ünnepnapokon nincs mitől tartania. Akkor kellett nagyon figyelni, mikor kevesen voltak az utcán, hajnalban, és mikor már esteledett.

Talán ezért is volt Mondónak olyan oldalazó, kutyaszerű járása.

Ekkortájt ismerte meg a Cigányt, a Kozákot, és öreg barátjukat, Dadit. Ezeket a neveket úgy aggatták rájuk a városiak, mert nem tudták, hogyan is hívják őket valójában. A Cigány nem is volt igazából cigány, de bronzos bőre, hollófekete haja és sólyomarca miatt így szólították; bár ezt a nevet inkább azért kaphatta, mert egy öreg, fekete Hotchkissban lakott a téren, és bűvészmutatványokból élt. A Kozák fura egy fazon volt mongol arcberendezéssel, mindig nagy, szőrös kucsmát viselt, amitől egészen medveszerű lett. A kávézók teraszai előtt tangóharmonikázott, főként éjjel, mert nappal folyton részeg volt.

De Mondo kedvence az öreg Dadi volt. Egy part menti séta során vette észre őt: a földön ücsörgött egy újságpapíron.

Az öregúr ott sütkérezett a napon, ügyet se vetett az előtte elhaladó emberekre. Mondo figyelmét egy kis, sárga, kilyuggatott kartonbőrönd keltette fel, amit az öreg Dadi maga mellett őrzött a földön, egy másik újságpapíron. Dadi kedvesnek és békésnek tűnt, Mondo egy kicsit sem félt tőle. Közelebb lépett, hogy megnézze a sárga bőröndöt, és megkérdezte Daditól: — Mi van a táskájában?

A férfi résnyire nyitotta a szemét. Szó nélkül az ölébe vette a bőröndöt, és kissé megemelte a fedelét. Titokzatosan mosolyogva a fedél alá nyúlt, majd előhúzott egy galambpárt.

— Nagyon szépek! — mondta Mondo.

— Hogy hívják őket?

Dadi gyengéden simogatta a madarak tollát, majd az arcához emelte őket.

— Ő itt Pilou, ez a kislány pedig Zoé.

Lágyan az arcához simította a galambokat, továbbra is a kezében tartva őket. Vizenyős, világos szemével, amellyel rosszul látott, a távolba meredt.

Mondo óvatosan megsimogatta a galambok fejét. A napfény elvakította őket, szerettek volna vis�szabújni a bőröndjükbe. Dadi halk szavakkal nyugtatta őket, aztán újra bezárta őket a helyükre.

— Nagyon szépek — ismételte Mondo.

Aztán továbbállt, a férfi pedig behunyta a szemét, és újságpapírján ülve újra elszundított.

Estefelé Mondo meglátogatta Dadit a téren. A Cigánnyal és a Kozákkal dolgozott az esti műsoron,

9

vagyis egészen pontosan leült nem messze tőlük sárga bőröndjével, miközben a Cigány bendzsózott és a Kozák zengő hangon hívogatta a bámészkodókat. A Cigány gyorsan játszott, szaporán mozgó ujjait figyelte, és közben dudorászott.

Sötét arca ragyogott az utcai lámpák fényében.

Mondo a nézők közé, az első sorba ült, és odaintett Dadinak. Ekkor a Cigány megkezdte az előadást. A nézőkkel szemben helyezkedett el, és hihetetlen sebességgel mindenféle színes kendőt húzott elő szorosra zárt ökléből. A könnyű kendők a földre hulltak, Mondónak kellett őket egymás után összeszednie. Ez volt a munkája. Ezután a Cigány mindenféle különös tárgyat húzott elő a kezéből, kulcsokat, gyűrűket, ceruzákat, képeket, pingponglabdákat, de még füstölgő cigarettákat is, amiket aztán szétosztott a nézők között. Mindezt olyan gyorsan csinálta, hogy az embereknek közben fel sem tűnt, hogy mozog a keze. A nézők nevettek és tapsoltak, és pénzdarabok kezdtek hullani a földre.

— Öcsi, segíts nekünk összeszedni a pénzt! — mondta a Kozák.

A Cigány ujjai egy tojás köré fonódtak, és piros kendőbe tekerték azt, majd megdermedtek egy pillanatra.

— Figye-lem!

A kezek összecsapódtak, és mire kibontották a kendőt, a tojásnak hűlt helye volt. Az emberek még hangosabban tapsoltak, és Mondo újabb érméket szedett össze, majd egy fémdobozba tette őket.

Mikor már nem maradt több érme, Mondo leült a sarkára, és újra a Cigány kezét figyelte. Gyorsan mozgott, mintha önálló életre kelt volna. A Cigány újabb tojásokat húzott elő az ökléből, aztán egy pillantás alatt eltüntette őket a kezei közül. Minden alkalommal, mielőtt egy tojás eltűnt volna, Mondóra kacsintott.

— Hoppá!

De a legszebb, amit a Cigány tudott, az volt, mikor két hófehér tojást vett elő a semmiből, bebugyolálta őket egy-egy nagy piros meg sárga kendőbe, majd a magasba emelte a kezét, és egy pillanatra mozdulatlanná dermedt. Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt.

— Figye-lem!

A cigány leeresztette a kezét, a kendők szétbomlottak, és két fehér galamb szállt ki belőlük, elrepültek a feje felett, és végül az öreg Dadi vállára telepedtek.

Az emberek elámultak a csodálkozástól: — Ó! — és hangosan tapsoltak, pénzesőt zúdítva a lábuk elé.

Mikor az előadás véget ért, a Cigány elment szendvicsért meg sörért, és mindenki letelepedett az öreg, fekete Hotchkiss lépcsőjére.

— Sokat segítettél, öcsi — mondta a Cigány Mondónak.

A Kozák vedelte a sört, és jó hangosan kiabált.

— Ez a te fiad, Cigány?

— Nem, ő a barátom, Mondo.

— Hát akkor egészségedre, Mondo barátom!

Egy kissé részeg volt már.

— Tudsz valamilyen hangszeren játszani?

— Nem, uram — válaszolta Mondo.

A Kozák hangos nevetésben tört ki.

— Nem, uram! Nem, uram! — ismételgette kiabálva, de Mondo nem értette, mi volt annyira mulatságos.

Aztán a Kozák fogta apró tangóharmonikáját, és játszani kezdett rajta. Nem igazán zene volt ez, inkább furcsa és monoton, hol gyorsan, hol lágyan ereszkedő és emelkedő hangok sora. A Kozák játék közben dobolt a lábával, és mély hangján egyetlen szótagot ismételgetve énekelt.

10

— Aj, aj, jaja, jaja, ajaja, jaja, ajaja, jaja, aj, aj!

Dülöngélve énekelt és harmonikázott, és Mondo azt gondolta, tényleg olyan, mint egy nagy medve.

Az arra járók meg-meg álltak, hogy megnézzék, nevetgéltek egy kicsit, majd odébbálltak.

Később, mikor már teljesen sötét volt az éjszaka, a Kozák abbahagyta a zenélést, és leült a Cigány mellé a Hotchkiss lépcsőjére. Erős szagú, fekete dohányból sodort cigarettára gyújtottak, és újabb üveg sörök mellett beszélgetni kezdtek.

Távoli dolgokról beszéltek, amiket Mondo nem igazán értett, háborús és utazással kapcsolatos emlékekről. Néha az öreg Dadi is közbeszólt, és Mondo figyelmesen hallgatta, mit mond, mert leginkább madarakról, gerlékről és postagalambokról beszélt. Dadi lágy, el-elfúló hangon mesélt ezekről a madarakról, akik sokáig repülnek a vidék felett, a föld pedig elsuhan alattuk, hátán kanyargó folyók, fekete szalaghoz hasonló utak, melyek mentén apró fák sorakoznak, piros és szürke tetejű házak, ezerszínű mezőkkel övezett tanyák, rétek, dombok, kavicshalmoknak tűnő hegyek. A kis öregember azt is elmesélte, hogyan térnek vissza ezek a madarak az otthonukba, térképként használva a tájat, vagy épp a csillagok járását figyelve, mint a tengerészek és a pilóták. A madarak házikói olyanok, mint a tornyok, de ajtajuk nincsen, csak szűk ablakaik közvetlenül a tető alatt. Mikor meleg van, turbékolás szűrődik ki a tornyokból, innen lehet tudni, hogy a madarak visszatértek.

Mondo hallgatta Dadi hangját, nézte, ahogy a parázsló cigarettavégek világítanak az éjszakában. A tér körül elhaladó autók lágyan duruzsoltak, akárcsak a víz, és a házak fényei egymás után kihunytak. Nagyon későre járt, és Mondo érezte, hogy elnehezül a szemhéja, mindjárt elalszik. Akkor a Cigány elküldte lefeküdni a Hotchkiss hátsó ülésére, és ő ott is töltötte az éjszakát. Az öreg Dadi hazament, de a Cigány és a Kozák nem aludt. Tovább üldögéltek az autó lépcsőjén, iszogattak, cigarettáztak, beszélgettek egészen reggelig.

Volt valami, amit Mondo különösen szeretett csinálni: karját a térde köré fonva leült a parton, és nézte, ahogy felkel a nap.

Négy óra ötvenkor az ég tiszta volt és szürke, csak néhol lebegett párafelhő a tenger felett. A nap nem jelent meg rögtön, de Mondo érezte, hogy közeledik a láthatár túlfelén, és egyre emelkedik, mint egy lassanként életre kapó láng. Először egy sápadt fénykoszorú jelenik meg, lassan szétárad a levegőben, és az ember érzi azt a láthatárt megrengető furcsa vibrálást a bensőjében, olyan, mintha valami nagyon erőlködne. Ekkor a korong megjelenik a víz felett, fénynyalábot szór az ember szemébe, és tenger és föld egyszínűnek látszik. Majd egy pillanat múlva megjelennek az első színek, az első árnyékok. A város lámpái azonban még sápadt, fáradt fénnyel tovább égnek, mert senki sem biztos benne, hogy a nap valóban elkezdődött.

Mondo nézte, ahogy a nap a tenger fölé emelkedik. Fejét és felsőtestét ringatva énekelt magában, a Kozák dalát ismételgette: — Ajaja, jaja, jajaja, jaja…

Senki sem volt a part közelében, csupán pár, a tenger felszínén lebegő sirály. A víz nagyon áttetsző volt, szürke, kék és rózsaszín, a kövek pedig vakítóan fehérlettek benne.

Mondo a napra gondolt, ami a tengerben is felkel a halak és a rákok számára. Vajon a víz mélyén is minden rózsaszínné és világossá válik, mint a föld felszínén? A halak ébredeznek, lassan mozgolódnak tükörszerű egük alatt, boldogok az ezernyi apró, táncoló napocska között, és a tengeri csikók felmásznak a vízinövények szárán, hogy jobban lássák az új fényt. Még a kagylók is kinyitják héjukat, hogy beengedjék a napfényt. Mondo sokat gondolt rájuk, és nézte, ahogy a lomha hullámok szikrákat szórnak, amint a part kavicsaira siklanak.

Mikor a nap már egy kicsit magasabban járt, Mondo felállt, mert fázott. Levetette a ruháját, A tengervíz lágyabb és melegebb volt, mint a levegő, és ő nyakig belemerült. Lehajtotta a fejét, szemét kinyitotta a vízben, hogy lássa az alját.

Hallotta a parton megtörő hullámok gyenge zsizsegését, földöntúli zenének hatott.

11

Mondo sokáig a vízben maradt, míg ki nem fehéredtek az ujjai, és a lábai remegni nem kezdtek. Ekkor visszament a partra, hátát az út támfalának vetve üldögélt tovább, és csukott szemmel várta, hogy a nap melege körülölelje testét.

A város feletti dombok közelebbinek tűntek. A szép fény megvilágította a fákat és a villák fehér homlokzatát, és Mondo megismételte magában: — Ezt meg kell nézem.

Aztán felöltözött és otthagyta a partot. Ünnepnap volt, nem kellett félni a Gyepmestertől. Ünnepnapokon a kutyák és a gyerekek szabadon csatangolhattak az utcán.

Csak az volt a baj, hogy minden zárva volt. A kofák nem jöttek ki zöldséget árulni, a pékségek lehúzták a redőnyt.

Mondo éhes volt. Mikor elhaladt a Hógolyó nevet viselő fagylaltosbódé előtt, vett egy gombóc vaníliafagylaltot, és az utcákat járva elmajszolta. Ekkorra már a nap jól megvilágította a járdákat. De az emberek nem mutatkoztak. Biztosan fáradtak voltak. Időről időre jött valaki, és Mondo odaköszönt neki, de mindenki megütközve nézett rá, mert a haját és szempilláit kifehérítette a só, az arcát pedig barnára sütötte a nap. Talán koldusnak nézték.

Mondo az üzletek kirakatait nézegette, miközben a fagylaltját nyalogatta. Egy kivilágított kirakatban nagy, vörös fából készült ágy állt, rajta virágmintás ágynemű és párna, mintha valaki tényleg bármikor ledőlhetne rá, aludhatna egyet.

Egy kissé távolabbi kirakat vakítóan fehér tűzhelyekkel és egy grillsütővel volt berendezve, az utóbbiban egy kartonból kivágott csirke forgott komótosan. Az egész meglehetősen furcsa volt. Az egyik üzlet ajtaja alatt Mondo talált egy képes újságot, és leült egy padra, hogy elolvassa.

Az újság színes fotókkal mesélt el egy történetet, a képeken egy szép, szőke hölgy volt látható, aki főzött és a gyerekeivel játszott. Hosszú történet volt, és Mondo fennhangon olvasta, a képeket pedig egészen közel emelte a szeméhez, hogy a színek összemosódjanak.

— A fiút Jacques-nak, a lányt Camille-nak hívják. Az anyukájuk mindenféle finom ennivalót készít a konyhában, kenyeret, sült csirkét, süteményt. Megkérdezte tőlük jó előre: milyen finomságot szeretnétek ma enni? Jacques azt mondta: egy nagy epertortát csinálj, légyszi! De az anyukájuk azt felelte nekik, hogy eper, az nincs, csak alma, úgyhogy Camille és Jacques almát hámozott, felvagdosták apró darabokra, az anyukájuk pedig megcsinálta a tésztát. Most pedig berakja sülni a pitét a sütőbe. Az egész házban érezni lehet a finom illatot. Mikor a pite megsül, az anyukájuk az asztalra teszi, és felszeleteli. Jacques és Camille eszi a finom süteményt, és meleg kakaót iszik hozzá. Aztán azt mondják: ilyen finom süteményt még sosem ettünk!

Mikor Mondo befejezte az olvasást, eldugta a képes újságot a park egyik bokrában, hogy később újraolvashassa. Szívesen vett volna egy másik újságot is, egy Tarzan, a dzsungel fia-számot például, de az újságos zárva volt.

A park közepén egy nyugdíjas postás aludt. A nyugdíjas mellett egy széthajtogatott újság és egy kalap hevert.

Ahogy a nap emelkedett az égen, a fény egyre simogatóbb lett. Megjelentek az autók a városban, és dudálva közlekedtek. A park másik végében, a kijárathoz közel egy kisfiú piros triciklivel játszott. Mondo megállt mellette.

— A tiéd? — kérdezte.

— Igen — mondta a kisfiú.

— Kölcsönadod?

A kisfiú minden erejével a kormányt szorongatta.

— Nem! Nem! Menj innen!

— Hogy hívják a bringádat?

A kisfiú válasz helyett lehajtotta a fejét, aztán gyorsan elhadarta: — Mini.

— Nagyon szép — mondta Mondo.

12

Még nézte egy darabig a triciklit, a pirosra festett vázat, a fekete nyerget, a krómozott kormányt és sárvédőt. Egy-kétszer megszólaltatta a csengőt, de a kisfiú félretolta, és pedálozva eliramodott.

A piactéren nem voltak sokan. Az emberek kis csoportokban misére mentek, vagy a tenger felé vették útjukat. Ünnepnapokon Mondo különösen szeretett volna találkozni valakivel, hogy megkérdezhesse tőle: — Örökbe tetszene fogadni?

De ezeken a napokon talán meg se hallgatták volna őt.

Mondo bejárt a lépcsőházakba is. Megállt, hogy megnézze a tűzvédelmi táblákat és az üres levelesládákat. Megnyomta a villanykapcsolót, és hallgatta, ahogy az időzítő tiktakkol, amíg ki nem aludt a fény. Az előcsarnok viaszolt fakorlátos lépcsőbe torkollt, mellette nagy, homályos tükör állt, amit gipszszobrok fogtak közre. Mondo szerette volna kipróbálni a liftet, de nem merte, ugyanis a gyerekeknek tilos játszani a lifttel.

Szép, fiatal nő lépett be a lépcsőházba. Hullámos, gesztenyebarna haja volt, világos ruhája lágyan táncolt körülötte.

Finom illatot árasztott.

Mondo előbújt az ajtó mögül, mire a nő összerezzent ijedtében.

— Mit keresel itt?

— Beszállhatnék önnel a liftbe?

A fiatalasszony kedvesen mosolygott.

— Hát persze! Gyere!

A lift kissé mozgott a lábuk alatt, mint egy hajó.

— Meddig mész?

— A legeslegfelsőre.

— A hatodikra? Én is.

A lift lassan emelkedett. Mondo az üvegen keresztül nézte, ahogy a mennyezetek elsüllyednek alattuk. Az ajtók rezegtek, és minden emeletnél furcsa kattanás hallatszott. Azt is lehetett hallani, ahogy a kábelek susognak a liftaknában.

— Itt laksz?

A nő érdeklődve nézett Mondóra.

— Nem, asszonyom.

— A barátaidhoz jöttél?

— Nem, asszonyom, sétálok.

— Ó, vagy úgy!

A fiatalasszony még mindig Mondót nézte. Nagy, nyugodt, kedves és egy kicsit nedves szeme volt. Kinyitotta a kistáskáját, és egy áttetsző papírba csomagolt cukorkát adott Mondónak.

Mondo nézte, ahogy az emeletek lomhán elhaladnak mellettük.

— Magasan vagyunk, mint a repülők! — mondta Mondo.

— Ültél már repülőn?

— Ó, nem, asszonyom, még nem. De biztosan jó lehet.

A nő elnevette magát.

— Hát, tudod, az azért gyorsabban megy, mint a lift!

— És magasabbra is száll!

— Igen, sokkal magasabbra.

A lift egy kis nyikorgás és rázkódás kíséretében megérkezett. A fiatalasszony kiszállt.

— Jössz?

13

— Nem — válaszolta Mondo —, már megyek is vissza.

— Tényleg? Ahogy tetszik. Ezt az utolsó előtti gombot kell megnyomnod, hogy le tudj menni. Vigyázz, a piros gombhoz ne érj hozzá, az a vészcsengő.

Miközben az ajtót csukta be, még mindig mosolygott.

— Jó utat!

— Viszlát! — mondta Mondo.

Mikor kiment az épületből, Mondo észrevette, hogy a nap magasan jár az égen, már majdnem ott, ahol délben szokott. A nappalok gyorsan teltek, hamar elment az idő reggeltől estig. Ha nem figyelt oda az ember, még hamarabb elszálltak. Ezért sietett mindig mindenki annyira. Igyekeztek megcsinálni mindent, mielőtt még lemegy a nap.

Délben az emberek nagy léptekkel szelték a város utcáit. Kiléptek a házból, autóba szálltak, becsapták maguk mögött az ajtót. Mondo legszívesebben odakiáltotta volna nekik: — Várjatok! Várjatok meg! De senki sem figyelt rá.

Mivel a szíve túl gyorsan, túl hevesen vert, Mondo maga is meg-megállt néha. Karba tette a kezét, mozdulatlan maradt, és nézte az utcán elhaladó tömeget. Már nem tűntek fáradtnak, mint reggel. Gyors, zajos léptekkel haladtak, hangosan beszélgettek és nevettek.

A forgatag közepén egy idős asszony csoszogott előre görbe háttal, ügyet se vetett a többi emberre. Bevásárlószatyra tele volt élelmiszerrel, és olyan nehéz volt, hogy minden lépésnél a földet súrolta. Mondo odament hozzá, és segített neki vinni a szatyrát. Hallotta, ahogy az idős asszony ott szuszog mögötte, miközben követi őt.

Egy szürke ház előtt a néni megállt, és Mondo felkísérte a lépcsőn. Arra gondolt, hogy az idős asszony talán a nagymamája vagy a nagynénje lehet, de nem szólt hozzá, mert a néni egy kissé süket volt. Az idős asszony kinyitott egy ajtót a negyedik emeleten, és bement a konyhába, hogy vágjon egy darabka szikkadt mézes süteményt. Odaadta Mondónak, és ő észrevette, hogy nagyon remeg a keze. A hangja is remegett, mikor azt mondta: — Áldjon meg az Isten.

Mikor már kissé messzebb járt, kint az utcán, Mondo úgy érezte, teljesen összement. A falhoz simulva folytatta útját, a körülötte lévő emberek magasnak tűntek, mint a fák, arcuk távolinak látszott, mint a házak erkélyei. Mondo ezek között a nagyléptű óriások között surrant ide-oda. Elkerülte a toronymagas nőket, akik hatalmas, pöttyös ruhát viseltek, és a kék öltönyös, fehér inges, sziklafalnyi férfiakat. Talán a nappali fény okozta ezt, amely úgy megnyújtja az alakot és megrövidíti az árnyékot. Mondo átcsusszant közöttük, csak azok láthatták, akik lefelé néztek. Nem félt, csak néha, mikor az úton kelt át. Mindenfelé keresett valakit a városban, a parkokban, a parton. Nem tudta pontosan, kit keres, sem azt, hogy miért, de keresett valakit, csak úgy, csak hogy gyorsan feltehesse neki a kérdést, és aztán rögtön le is olvashassa a választ az arcáról: — Lenne kedve esetleg örökbe fogadni?

Ez idő tájt történt, mikor a nappalok szépek az éjszakák pedig hosszúak és melegek voltak, hogy Mondo megismerte Thi Chint. Mondo előmerészkedett a móló tövében megbújó éjszakai rejtekhelyéről. Langyos szél fújt a szárazföld felől, az a fajta, ami feltölti a hajat és lángra lobbantja a paratölgy erőket. Mondo nagy, fehér, gomolygó füstöt látott a dombokon a város felett.

Nézte egy darabig a napsütötte dombokat, majd elindult a feléjük vezető úton. A kanyargós út helyenként széles betonlépcsőbe torkollt. Az utat avarral és papírcafatokkal teli vízelvezető csatorna kísérte mindkétfelől.

Mondo szeretett lépcsőzni. A fokok szép komótosan, cikcakkozva vonultak végig a dombon, mintha sehova sem vezetnének. Magas kőfalak álltak végig az út mentén, tetejükből üvegcserepek meredeztek ki, nem lehetett tudni, merre is jár pontosan az ember. Mondo lassan kapaszkodott felfelé a lépcsőn, közben nézte, nincs-e valami érdekes a csatornában. Néha lehetett benne némi aprópénzre, rozsdás kulcsra, képre vagy épp valamiféle különleges gyümölcsre bukkanni.

14

Ahogy egyre magasabban járt az ember, úgy laposodott el a város, s vele a négyzetszerű épületek, az utcák egyenes vonalai, amelyeken piros és kék autók mozogtak. A tenger is elvékonyodott, úgy csillogott a domb alatt, akár egy bádoglemez. Mondo hátrafordult néha, hogy vethessen minderre egy pillantást a fák lombjai közül, a villák kerítései felett.

A lépcső mindig néptelen volt, egyszer történt csak, hogy egy nagy, cirmos macskát látott, aki a csatorna fedezékében evett valamilyen húsmaradékot egy rozsdás konzervdobozból. A macska lelapult a földre, fülét hátracsapta, és sárga szeme mélyén nagyra tágult pupillával nézte Mondót.

Mondo szó nélkül haladt el mellette. Érezte, ahogy a fekete pupilla követi őt, amíg be nem fordult a sarkon. Mondo zajtalanul haladt felfelé.

Nagyon finoman lépkedett, kikerülte a gallyakat és a magokat, csendesen siklott, akár az árnyék.

Nem volt valami kiszámítható lépcső ez. Néhol meredeken mutatott felfelé, kicsi, rövid, magas fokai kifárasztották az embert, néhol lustán elnyúlt a birtokok és az üres telkek között, máshol pedig egyenesen úgy tűnt, mintha lejtene.

Mondo nem sietett. Ő is cikcakkban ment, egyik faltól a másikig. Meg-megállt, hogy belepillantson a csatornába, vagy hogy leszakítson néhány falevelet. Levelet tépett a borscserjéről, és elmorzsolta az ujjai közt, hogy érezze az orrot-szemet csípő illatot, loncvirágot szedett, és kiszívta a kehely alján gyöngyöző apró, édes cseppet, vagy az ajkaira szorított fűszállal zenélt.

Mondo szeretett errefelé sétálni egymagában, végig a dombon. Ahogy egyre magasabbra ért, úgy lett egyre sárgább a napfény, egyre simogatóbb, mintha a növények levelei és az idős falak kövei közül bújna elő. A fény, amely napközben átitatta a földet, most kiszabadult, meleget árasztott, és egyre hizlalta a felhőket.

Senki nem járt a dombon. Biztosan azért, mert késő délutánra járt az idő, meg azért is, mert ez a környék kissé elhagyatott volt. A villák a fák között bújtak meg, de nem szomorkodtak, csak így, rozsdás rácsaikkal és megvetemedett ablakaikkal, amelyeken felpattogzott a festék, úgy tűnt, mintha szunyókálnának.

Mondo hallgatta a lombokból kiszűrődő madárcsicsergést, az ágak halk recsegését, ahogy fújta őket a szél. Egy sáska hangját különösen jól ki lehetett venni, a fémes füttyszó folyton máshonnan szólt, és olyan volt, mintha követné Mondót.

Egy rövid időre mintha távolodott volna, aztán visszajött, olyan közel, hogy Mondo hátrafordult, hogy megnézhesse a rovart. De a hang újra mozgásba lendült, és most elölről hallatszott, aztán meg felülről, a fal tetejéről. Ekkor Mondón volt a sor, hogy a fűszállal fütyülve válaszoljon. Ám a sáska csak nem mutatkozott. Jobbnak látta, ha tovább rejtőzködik.

A nagy meleg miatt felhők jelentek meg a dombtetőn. Békésen úsztak észak felé, és mikor a nap előtt haladtak el, Mondo érezte az árnyékot az arcán. A színek egyre változtak, zsongtak, a sárga fény felgyúlt, majd kialudt.

Mondo már régóta szeretett volna feljutni a dombtetőre. Gyakran nézegette tengerparti rejtekhelyeiről rajta a sok fát, a szép fényt, ami a villák homlokzatán csillogott, és sugárkoszorúként ragyogott az égen. Ezért akart a dombtetőre

15

menni, mert olyan volt, mintha a lépcsős út egyenesen az égbe, a fény felé vezetne. Tényleg gyönyörű domb volt, épp a tenger felett, a felhők közelében, és Mondo sokáig nézte reggel, mikor még szürke és távoli volt, este, de még éjszaka is, mikor csak úgy csillogott a sok-sok kigyulladó lámpától. Most pedig örült, hogy épp felfelé kapaszkodik rajta.

A falak mentén szalamandrák rebbentek szét az avarban. Mondo próbálta meglepni őket, nesztelenül közeledett, de még így is meghallották, és bemenekültek a repedésekbe.

Mondo egy darabig füttyszóval hívogatta őket. Szeretett volna egy szalamandrát. Úgy gondolta, meg tudná szelídíteni, a nadrágzsebébe tenné, és úgy sétálnának. Fogna neki legyeket, hogy legyen mit ennie, és mikor kiülne a napra a parton vagy a móló szikláin, a szalamandra kimászna a zsebéből és a vállára telepedne. Ott ülne mozdulatlanul, a torka pedig lüktetne, mert a szalamandrák így dorombolnak.

Egyszer csak Mondo odaért az Aranyfényű Ház kapuja elé. Így nevezte el, mikor először belépett a kapun, és azóta rajta maradt a név. Szép, régi, olasz építésű ház volt, vakolata narancsos-sárgás színű, ablakai magasak és rozzantak voltak, a lépcsőfeljárót pedig vadszőlő borította. A házat kisebb kert vette körül, amelyet ugyanakkor annyira elborított a tüskebokor és a gaz, hogy nem lehetett látni, hol a vége. Mondo belökte a vaskaput, és nesztelenül végigment a ház felé vezető kavicsos úton. A sárga ház egyszerű volt, se faragványok, se szobrocskák nem díszítették, Mondo mégis úgy érezte, ilyen szép házat még sosem látott.

A ház előtt, az elvadult kertben két szép pálmafa állt, magasabbra nyúltak, mint a tető, és ha fújt a szél, leveleikkel az ereszcsatornát és a cserepeket kapirgálták. A pálmafák tövében sűrű, sötét bokrok nőttek, befutották őket a tüskebokor földön kúszó, erős, lilás, kígyószerű indái.

De a házat körülvevő fény volt a legszebb.

Mondo ezért nevezte el rögtön így, Aranyfényű háznak. A késő délutáni nap fénye nagyon bársonyos és szelíd volt, meleg színű, akár az őszi levél vagy a homok, megrészegítette az embert, valósággal fürdeni lehetett benne. Ahogy sétált a kavicsos úton, érezte, amint a nap simogatja az arcát. Elálmosodott, a szíve lassaban vert. Alig lélegzett.

A sáska éneke ismét felzengett, olyan hangosan, mintha a kert valamelyik bokrából jönne.

Mondo megállt, hallgatta egy kicsit, majd lassan a ház felé indult, készen arra, hogy elfusson, ha jönne egy kutya. De senki se jött. A kert növényei mozdulatlanok voltak körülötte, leveleik elnehezültek a melegtől.

Mondo beért a bozótosba. Négykézláb furakodott át a cserjék ágai között, arrébb tolta a tüskéket.

Talált magának egy rejtekhelyet a bokrok alatt, onnan gyönyörködött a sárga házban.

A fény szinte észrevétlenül halványodott a ház homlokzatán. Teljes csend honolt, csak a sáska hangja és a Mondo haja körül táncoló szúnyogok

16

éles zsibongása törte meg néha. Mondo a földön ülve, egy babérfa levelei alól a ház ajtaját és a a bejárathoz vezető félhold alakú lépcsőt nézte lankadatlanul. A fokok találkozásánál kinőtt a fű. Mondo egy idő után lekuporodott a földre, és fejét a könyökére hajtotta.

Jó volt így aludni, az erős illatú fa alatt, az Aranyfényű ház közelében, meleggel és békével körülvéve, hallgatni az ide-oda mozgó sáska fémes hangját. Amikor aludtál, nem ott voltál, Mondo. Messze jártál, távol a testedtől. Alvó tested otthagytad a földön, pár méterre a kavicsos úttól, és másfelé sétáltál. És ez az, ami furcsa volt. Tested a földön maradt, nyugodtan lélegzett, a szél arcodra és csukott szemedre sodorta a felhők árnyékát. Tigriscsíkos szúnyogok táncoltak az arcod körül, fekete hangyák barangoltak ruháidon és kezeden. Hajadat finoman borzolta az esti szél. De te, te nem voltál ott. Máshol jártál, a ház meleg fényében, a babérlevelek illatában, a göröngyökből előszivárgó nedvességben. A pókok remegtek hálójukon, mert ebben az órában szoktak ébredezni. Az öreg, sárga-fekete szalamandrák kimásztak repedéseikből a ház falára, és ott is maradtak, hogy figyelni tudjanak téged, szétterpesztett ujjú lábaikkal kapaszkodva. Mindenki téged figyelt, mert te lehunytad a szemed. És valahol a kert másik végében, egy tüske- és egy magyalbokor között, egy öreg, kiszáradt ciprus közelében a rovarpilóta fáradhatatlanul hallatta fűrészelő énekét, hogy meséljen neked, hogy odahívjon.

De te messze jártál, nem hallottad.

— Ki vagy te? — kérdezte egy magas hang.

Ebben a pillanatban Mondo egy nőt pillantott meg maga előtt, aki olyan kicsi volt, hogy Mondo egy pillanatra azt hitte, hogy gyerek. Fekete haját körbenyírva viselte, és hosszú, szürkéskék köpeny volt rajta.

Mosolygott.

— Ki vagy te?

Mondo felállt, épp csak egy kicsivel volt alacsonyabb nála. Ásított.

— Elnézést kérek — mondta Mondo. — Bejöttem a kertjébe, egy kicsit fáradt voltam, úgyhogy aludtam egy kicsit.

Már indulok is.

— Miért akarsz rögtön indulni? Nem tetszik a kert?

— De, nagyon szép — azt nézte, van-e bármi nyoma haragnak az apró nő arcán. De ő csak tovább mosolygott. Vágott szeme kiváncsiságot tükrözött, mint a macskáké. Szeme és szája körül mély ráncok húzódtak, és Mondo úgy gondolta, hogy idős asszony lehet már.

— Gyere, nézd meg a házat is! — mondta.

Felment a kicsi, félhold alakú lépcsőn, és kinyitotta az ajtót.

— Gyere csak!

Mondo belépett mögötte. A hatalmas szoba majdnem teljesen üres volt, nagy ablakokon áradt be a fény mind a négy oldalról. A szoba közepén faasztal állt, körülötte székek, és az asztalon fekete teáskanna és pár csésze volt lakkozott tálcán. Mondo mozdulatlanul állt a küszöbön, nézte a szobát és az ablakokat. Az ablakok kis tejüveg négyzetekből készültek, ettől a beszűrődő fény még melegebb és aranyszínűbb lett. Mondo sosem látott még ilyen szép fényt.

Az apró nő az asztal mellett állt, és teát öntött a csészékbe.

— Szereted a teát?

— Igen — mondta Mondo.

— Akkor gyere, ülj ide.

Mondo óvatosan a szék szélére ült és ivott. Az ital is aranyszínű volt, égette a száját és a torkát.

17

— Forró — mondta Mondo.

Az apró nő nesztelenül ivott egy kortyot.

— Nem mondtad, ki vagy — jegyezte meg. Hangja lágy, dallamos volt.

— Mondo vagyok — felelte Mondo.

Az apró nő mosolyogva nézte. A széken még kisebbnek tűnt.

— Én Thi Chin vagyok.

— Ön kínai? — kérdezte Mondo. Az apró nő a fejét rázta.

— Vietnami vagyok, nem kínai.

— Messze van a hazája?

— Igen, nagyon-nagyon messze.

Mondo megitta a teáját, és a fáradtsága elszállt.

— És te honnan jössz? Nem idevalósi vagy, ugye?

Mondo nem igazán tudta, mit kellene mondania.

— Nem, nem idevalósi vagyok — felelte. Félresimította haját, miközben lehajtotta a fejét. Az apró nő továbbra is mosolygott, de keskeny szeme hirtelen kissé aggódóvá vált.

— Maradj még egy kicsit. Csak nem akarsz rögtön indulni?

— Nem kellett volna bejönnöm a kertjébe — mondta Mondo. — De a kapu nyitva állt, én meg egy kicsit fáradt voltam.

— Jól tetted, hogy bejöttél — mondta Thi Chin egyszerűen. — Tudod, miattad hagytam nyitva a kaput.

— Tehát tudta, hogy jövök? — kérdezte Mondo. Ez megnyutatta.

Ti Chin bólintott, és egy mandulás süteménnyel teli bádogdobozt nyújtott Mondónak.

— Nem vagy éhes?

— De igen — válaszolta Mondo. Elrágcsálta a mandulás süteményt, közben nézte, ahogy a nagy ablakon beszűrődik a fény.

— Szép — mondta. — Mitől van ez a sok arany?

— A napfény teszi — mondta Thi Chin.

— Akkor ön gazdag?

Thi Chin nevetett.

— Ez az arany senkinek sem a tulajdona.

Nézték a szép fényt, mint valami álomban.

— Pont ilyen az én hazámban is — mondta halkan Thi Chin. — Mikor lenyugszik a nap, ilyen lesz az ég, teljesen sárga, kicsi, könnyű, fekete felhőkkel, olyanokkal, mint a madártoll.

18

Az aranyszínű fény az egész szobát elöntötte és Mondo nyugodtabbnak és erősebbnek érezte magát, úgy, mint mikor megitta a forró teát.

— Tetszik a házam? — kérdezte Thi Chin.

— Igen, asszonyom — mondta Mondo. Szeme a nap színében csillogott.

— Akkor ez már a te házad is, amikor csak akarod. Így ismerte meg Mondo Thi Chint és az Aranyfényű Házat. Sokáig maradt a nagyszobában, nézte az ablakokat. A fény egészen addig kitartott, míg a nap el nem tűnt teljesen a dombok mögött. De a szoba falai még akkor is annyira át voltak itatva világossággal, hogy úgy tűnt, ott sose alszik ki a fény. Aztán jött az alkony, és minden szürke lett, a falak, az ablakok, Mondo haja. Hűvös lett. Az apró nő felállt, hogy meggyújtson egy lámpát, aztán magával vitte Mondót a kertbe, hogy megnézzék az éjszakát. A csillagok csak úgy ragyogtak a fák felett, és a hold vékony kifliként világított.

Azon az éjszakán Mondo a nagyszoba hátsó részében, párnák közt aludt. A következő éjszakákon is ott aludt, mert nagyon tetszett neki a ház. Néha, mikor éjszaka meleg volt, a kertben aludt a babérfa alatt, vagy a bejárati lépcsőn, az ajtó előtt. Thi Chin nem beszélt sokat, és Mondo talán épp ezért szerette annyira. Az első találkozás óta, amikor megkérdezte a nevét, és azt, hogy honnan jön, nem tett fel neki több kérdést. Egyszerűen kézenfogta, és érdekes dolgokat mutatott neki a kertben vagy a házban. Furcsa formájú vagy mintájú kagylókat, vékony erezetű faleveleket, a pálmafák vörös magvait, a kövek között növő kicsi, fehér és sárga virágokat. A kezében fekete ganajtúró bogarakat, százlábúakat hozott neki, és Mondo kagylókat meg sirálytollakat adott cserébe, amiket a tengerparton talált.

Thi Chin rizst és egy csészényi piros és zöld színű, főtt zöldséget adott neki enni, és hozzá mindig forró teát hozott, kicsi, fehér csészékben. Néha, mikor az éjszaka nagyon sötét volt, Thi Chin elővett egy képeskönyvet, és egy régi történetet mesélt neki. Hosszú történet volt, egy ismeretlen országban játszódott, ahol az épületeknek csúcsos a teteje, és ahol sárkányok, meg ember módjára beszélő állatok élnek. A történet olyan szép volt, hogy Mondo nem is tudta végighallgatni.

Elaludt, az apró nő pedig csendesen felállt mellőle, miután eloltotta a lámpát. Ő az emeleten aludt, egy kisebb szobában.

Reggel, mire felébredt, Mondo már nem volt ott.

Több dombon is tűz ütött ki, hiszen egyre közeledett a nyár. Napközben nagy, fehér füstoszlopokat lehetett látni, melyek foltot hagytak az égen, éjjel pedig rémisztő, vörös, cigarettaparázsra emlékeztető szikrák villantak fel itt-ott. Mondo sokszor pillantott a tűz felé, mikor a parton járt, vagy a lépcsős úton kapaszkodott fel Thi Chin háza felé. Egy délután a szokásosnál korábban ment fel, hogy kigyomlálja a ház környékét, és mikor Thi Chin megkérdezte, mit csinál, azt válaszolta: — Így nem tud elérni idáig a tűz.

Most, hogy szinte minden éjszakát az Aranyfényű Házban vagy annak kertjében töltött, már kevésbé félt a Gyepmester szürke furgonjától. Nem járt többé a gát közelében lévő sziklás búvóhelyeire. Mikor a nap felkelt, elment megfürdeni a tengerben. Szerette a reggeli, átlátszó tengert, a hullámok különös hangját, amit csak a víz alól hallani, és a repdeső sirályok kiáltásait. Aztán elment a piacra, hogy kipakoljon pár ládát, és összeszedjen egy kis gyümölcsöt, zöldséget. Ezeket később elvitte Thi Chinnek a vacsorához.

Kora délután felkereste egy kis beszélgetésre a Cigányt, aki a kocsija lépcsőjén üldögélve ábrándozott. Semmi különös nem hangzott el, de úgy tűnt, a Cigány örül, hogy látja. Aztán jött a Kozák egy üveg pálinkával. Mindig részeg volt egy kicsit, és rekedtes hangon kiabált: — Hé! Mondo barátom!

Néha jött egy nő is, kövér nő, vöröses arccal, egészen világos szemekkel, aki jósolt, olvasott a járókelők tenyeréből, de Mondo elment, amikor ő megjött, mert nem szerette.

19

Elindult megkeresni az öreg Dadit. Nem volt könnyű megtalálni, mert az öregember gyakran változtatta a helyét. Újságpapíron ült, lukacsos, sárga bőröndje mellette hevert, és az elhaladó emberek azt hitték, koldul. Mondo általában valamelyik templom előtt talált rá, és leült mellé. Mondo szerette, ha beszél, mert sok történetet ismert a postagalambokról és a gerlékről. Beszélt a hazájukról, egy helyről, ahol sok a fa és a csendes folyó, ahol zöldellnek a rétek és bársonyos az ég. A házak között csúcsos, piros-zöld cserepes tornyokat látni, ott élnek a gerlék és a galambok. Az öreg Dadi lassan beszélt, hangja így a falvak fölött bizonytalanul köröző madarak röptére emlékeztetett. Ezekről a dolgokról senki másnak nem mesélt.

Mikor Mondo a templomtéren ült az öreg Dadival, az emberek kissé megütköztek rajtuk. Megálltak, nézték egy darabig a fiúcskát és a galambos öregembert, és még több pénzt adtak, mert meghatódtak. De Mondo nem maradt sokáig koldulni, mert mindig akadt néhány nő, akinek nem tetszett a dolog, és kérdezősködni kezdett. És persze vigyázni kellett a Gyepmesterrel is. Ha a szürke furgon épp arra jár, biztosan kiszáll belőle a két egyenruhás, és magukkal viszik. Talán még az öreg Dadit meg a galambjait is elvinnék.

Valamelyik nap erős szél fújt, és a Cigány azt mondta Mondónak: — Gyere, nézzük meg a papírsárkányok csatáját!

Csak szeles vasárnapokon rendeztek papírsárkányversenyt. Korán kiértek a partra, de a gyerekek már ott voltak a sárkányaikkal. Volt ott mindenféle, minden színben, rombusz alakú és négyzetes, egy- és kétfedelű, festett állatfejekkel. De a legszebb papírsárkány egy ötvenes éveiben járó férfié volt, aki a part egy távoli pontján állt. Az övé olyan volt, mint egy nagy, sárga-fekete pillangó, hatalmas szárnyakkal. Mikor felengedte, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt. A nagy sárga-fekete pillangó egy pillanatig pár méterrel a tenger felett lebegett, majd a férfi rántott egyet a zsinegen, mire a pillangó felágaskodott. Akkor a szél belekapott a szárnyába, és a sárkány emelkedni kezdett. Egyre magasabbra szállt, messze a tenger felett.

A szél csattogtatta a szárnyak anyagát. A parton a férfi szinte meg sem mozdult. Kiengedte az orsót, és a tenger felett himbálódzó sárga-fekete pillangóra összpontosított. Néha-néha húzott egyet a zsinegen, tekert egy kicsit az orsón, és a sárkány még magasabbra szökött az égen. Már magasabban járt az összes többinél, kitárt szárnyakkal lebegett a part felett. Egyhelyben maradt, könnyedén lebegett a vad szélben, oly távol a földtől, hogy már nem lehetett látni a kötelet, amely tartotta.

Mikor Mondo és a Cigány odaértek, a férfi odaadta az orsót Mondónak.

— Fogd erősen! — mondta.

Leült a parton, és rágyújtott egy cigarettára. Mondo küszködött a széllel.

— Ha nagyon húz, engedj rajta egy kicsit, majd később visszatekered.

Mondo, a Cigány és a férfi egymás után tartották a papírsárkányt, egészen addig, míg a többi fáradtan bele nem zuhant a tengerbe. Mindenki az égre emelte a tekintetét, és nézte, hogyan lebeg tovább a nagy sárga-fekete pillangó.

Tényleg ez volt a papírsárkányok bajnoka, semelyik másik sem tudott ilyen magasra és ilyen sokáig repülni.

Végül a férfi szép lassan, méterről méterre leengedte az óriási pillangót. A papírsárkány bukdácsolt a levegőben, hallani lehetett, ahogy a szél dübörög a szárnyon, és élesen fütyül a zsineg. Ez volt a legveszélyesebb rész, mert a zsineg bármikor elszakadhatott, annyira feszült, így a férfi lépett párat előre, ahogy tekerte az orsót. Amikor a papírsárkány már egészen közel került a parthoz, a férfi oldalra lépett, rántott egyet rajta, majd engedett a zsinegen, és a sárkány leszállt a kavicsra, szép lassan, akár egy repülő.

Aztán, mivel elfáradtak, tovább üldögéltek a parton. A Cigány hot dogot vett, és amíg ették, a tengert nézték. A férfi elmesélte a csatákat, amiket Törökország partjainál vívtak, és ahol borotvapengéket erősítettek a papírsárkányok farkára.

Mikor nagyon magasan voltak már az égen, egymásnak vezették őket, és addig harcoltak, míg valamelyik le nem esett.

A borotvapengék átvágták a vitorlákat. Egyszer, nagyon régen még egy sárkány zsinegét is sikerült elvágnia, az pedig eltűnt a távolban, mint a falevél, amit elragad a szél. Ha nagy szél volt, a gyerekek százával reptették a sárkányokat, és az ég tarka foltokkal lett tele.

20

— Szép lehetett — mondta Mondo.

— Igen, szép volt. De mára már elfeledkeztek róla az emberek — jegyezte meg a férfi. Felkelt, és betette a nagy feketesárga pillangót egy műanyag zsákba.

— Legközelebb megmutatom, hogyan kell igazi papírsárkányt csinálni — mondta. —Szeptemberben pont megfelelő hozzá az idő, akkor majd úgy reptetheted a sárkányodat, mint valami madarat, szinte hozzá se kell érned.

Mondo fehéret képzelt el magának, olyat, mint egy sirály.

Volt még valaki, akit Mondo szeretett néha meglátogatni. Egy Oxyton nevű hajót. Először egy délután találkozott vele, két óra tájban, a nap a kikötő vizére tűzött. A hajó ki volt kötve a rakparton a többi közé, ringatózott a vízen. Egyáltalán nem volt nagy hajó, mint a többi, amelyeknek cápáéhoz hasonló orruk van, és nagy, fehér vitorlájuk. Nem, Oxyton csak egy egyszerű bárka volt, nagy hassal, és rövid árboccal az elején, de Mondo nagyon szimpatikusnak találta. Megkérdezte a nevét egy embertől, aki a kikötőben dolgozott, és a név is tetszett neki. Így aztán sokszor meglátogatta, mikor a közelben járt. Megállt a rakpart szélén, és hangosan, szinte énekelve a nevén szólongatta: — Oxyton! Oxyton!

A hajó megrántotta a kötelét, majd visszatértében a partnak ütközött, aztán újra eltávolodott. A hajótest kékre és pirosra volt festve, középen pedig fehér csík húzódott. Mondo leült a rakpartra, a kikötőgyűrű mellé, és narancsot majszolva nézte Oxytont. Azt is nézte, hogyan tükröződik a nap a vízen, és hogyan mozgatják a lágy hullámok a hajótestet. Úgy tűnt, Oxyton unatkozik, mert sose viszi ki senki. Ezért aztán Mondo beugrott a hajóba. Leült a fapadra a hajófarban, várakozás közben érezte a hullámok mozgását. A hajó lágyan ringott, fordult egy kicsit, eltávolodott, megcsikorgatta láncát. Mondo szívesen kihajózott volna vele, mindegy merre, csak ki a tengerre. A gát mellett elhaladva szólt volna Giordannak, a Horgásznak, hogy szálljon a fedélzetre, és együtt mentek volna a Vörös-tengerre.

Mondo sokáig ült a bárka hátuljában, nézte, ahogy a napfény megtörik a vízen, és amint a parányi halacskák rajban, vibrálva tovaúsznak. Néha énekelt egy dalt a hajónak, egy dalt, amit neki szerzett: Oxyton, Oxyton, Oxyton, El fogunk menni-i-i, Megyünk halászni, Megyünk halászni, Fogunk rákot, szardíniát, meg még tont!

Aztán Mondo járkált még egy kicsit a rakparton, a teherhajóknál, mert volt egy daru barátja is. Sok látnivaló volt mindenhol, az utcákon, a parton, az üres telkeken. Mondo nem különösebben szerette azokat a helyeket, ahol sok az ember.

Jobban kedvelte a nyitott térségeket, ahol messze látni, a tereket, a tengerbe hosszan benyúló mólókat, az egyenes sugárutakat, ahol a tartálykocsik járnak. Ezeken a helyeken könnyen találhatott magának valakit, akivel beszélgetni tudott, akinek annyit mondhatott: — Örökbefogadna?

Kissé álmodozó emberek voltak ezek, hátrakulcsolt kézzel sétáltak, a gondolataik máshol jártak. Voltak köztük csillagászok, történelemtanárok, zenészek, vámosok. Néha lehetett egy műkedvelő festővel is találkozni, aki egy horgászszéken ülve hajókat, fákat, naplementéket festett.

Mondo egy időre megállt mellette, nézte a képet. A festő odafordult, és megkérdezte:

21

— Tetszik?

Mondo bólintott. Egy emberre és egy kutyára mutatott, akik messze a rakparton sétáltak.

— És őket is le fogja festeni?

— Ha szeretnéd — mondta festő. A legvékonyabb ecsetjével egy pici fekete alakot rajzolt, amely leginkább egy rovarra hasonlított. Mondo gondolkozott egy kicsit, majd megkérdezte: — Az eget le tudja festeni?

A festő abbahagyta a festést, és csodálkozva nézett.

— Az eget?

— Igen, az eget a felhőkkel, a nappal. Az jó lenne.

A festő erre még sosem gondolt. Nézte a fölötte elterülő eget és nevetett.

— Igazad van, a következő festményemen nem lesz más, csak az égbolt.

— A felhőkkel és a nappal?

— Igen, az összes felhővel és a fényes nappal.

— Szép lesz — bólintott Mondo. Jó lenne már most látni!

A festő felnézett.

— Holnap reggel elkezdem. Remélem, szép idő lesz.

— Igen, holnap szép idő lesz, és az ég még a mainál is szebb lesz — mondta Mondo, ugyanis egy kicsit értett az időjósláshoz.

Aztán ott volt a kárpitos is. Mondo délutánonként gyakran meglátogatta a kárpitost. Egy régi épület udvarában dolgozott Pipo nevű unokájával, aki mellette ült egy nagy zakóba bugyolálva. Mondo szerette nézni, ahogy dolgozik a kárpitos, mert bár öregember volt, sebesen jártak az ujjai, mikor összefonta és csomózta a szalmaszálakat. Az unokája mozdulatlanul ült mellette, hátán a zakóval, ami úgy borult rá, mint valami köpeny, és Mondo néha eljátszogatott vele egy kicsit. Hozott neki pár dolgot, amit út közben talált, furcsa kavicsokat a partról, algacsomókat, kagylóhéjakat, vagy éppen egy maroknyi kék és zöld üvegcserepet, amit szépen lecsiszolt a tenger. Pipo elvette, és sokáig nézte a kavicsokat, aztán betette őket a zakója zsebébe. Nem tudott beszélni, de Mondo szerette, mert szürke zakójában, ami egészen a lábfejéig ért, és eltakarta a kezét, mint a kínaiak ruhája, mozdulatlanul ült nagyapja mellett. Mondo szerette azokat, akik mozdulatlanul és csendben tudnak ülni a napon, és akiknek kissé álmodozó a tekintetük.

Mondo sok embert ismert itt, a városban, de barátja csak kevés volt. Azokkal szeretett találkozni, akiknek szép, csillogó a tekintetük, és akik mosolyognak, mikor megpillantják a másikat, mintha örülnének a találkozásnak. Ilyenkor Mondo megállt, beszélt velük egy keveset, feltett pár kérdést a tengerről, az égről vagy a madarakról, és az emberek teljesen megváltozva indultak tovább. Mondo nem tett fel nehéz kérdéseket, de kérdései mégis olyasmire vonatkoztak, amiről az emberek megfeledkeztek, amire már évek óta nem gondoltak, például hogy miért zöld az üveg, vagy miért vannak hullócsillagok. Úgy tűnt, mintha az emberek már régóta várták volna, hogy megszólítsák őket, csak pár szó erejéig, csak úgy, egy utcasarkon, és Mondo tudta, milyen szavakat kell mondania.

A kérdések is fontosak voltak. Az emberek többsége nem tudja a megfelelő kérdéseket feltenni. Mondo tudott kérdezni, pont, amikor kellett, amikor nem számítottak rá. Az emberek megálltak egy pillanatra, megfeledkeztek magukról, ügyes-bajos dolgaikról, gondolkozni kezdtek, a szemük kissé elfátyolosodott, mert eszükbe jutott, hogy annak idején ők is feltették már ezt a kérdést.

Volt valaki, akivel Mondo különösen szeretett találkozni. Fiatal, magas, és erős férfi volt, az arca nagyon vörös, a szeme kék. Sötétkék egyenruhát viselt, és nagy bőrtáska volt a vállán, ami levelekkel volt tele. Mondo sűrűn találkozott vele reggelente a dombon keresztül vezető lépcsős úton. Mikor először kérdezte meg tőle: — Jött levelem? —, a

22

vaskos ember elnevette magát. De Mondo minden nap összefutott vele, és minden nap odament hozzá, hogy feltegye neki a kérdést: — És ma? Ma hozott nekem levelet? Így aztán a férfi kinyitotta a táskáját, és keresgélt benne.

— Lássuk csak, lássuk... Hogy is hívnak?

— Mondo — felelte Mondo.

— Mondo… Mondo… Nem, ma nem jött levél.

Néha azonban elővett a táskájából egy reklámújságot, vagy egy szórólapot, és odanyújtotta Mondónak: — Tessék, ma ez jött neked.

Rákacsintott, és folytatta útját.

Egy nap Mondónak nagy kedve támadt levelet írni, és eldöntötte, hogy keres valakit, aki megtanítja írni és olvasni. De hiába járta a város utcáit és a parkokat, nagyon meleg volt, és a posta nyugdíjasai nem voltak kint. Tovább keresgélt, és végül elért a tengerhez. A nap nagyon erősen tűzött, és a part kavicsait csillogó sóréteg borította. Mondo nézte a vízparton játszó gyerekeket. Furcsa színű fürdőruhákat viseltek, paradicsompirosat, almazöldet, talán ezért ordítottak annyira játék közben. De Mondónak nem volt kedve odamenni hozzájuk.

Ekkor pillantotta meg a magánstrandon álló faépítmény közelében az öregembert, aki egy hosszú gereblye segítségével a part elegyengetésén fáradozott. Tényleg nagyon idős ember volt, és kék, foltos, kifakult nadrágot viselt. Teste csokoládészínű, bőre pedig nyúzott és ráncos volt, akár egy öreg elefánté. A férfi lassan húzta a hosszú gereblyét a kavicsokon, a part aljától indulva egészen annak tetejéig, ügyet se vetve a gyerekekre és a strandolókra. A háta és a lába csak úgy csillogott a napfénytől, az arcáról csurgott az izzadtság. Időközönként megállt, elővett egy zsebkendőt a nadrágja zsebéből, és megtörölte az arcát és a kezét.

Mondo hátát a falnak vetve ült, szemben az öregemberrel. Sokáig várt, egészen addig, míg a férfi be nem fejezte a partszakasz gereblyézését. Mikor a férfi odament, hogy leüljön a fal tövébe, Mondóra nézett. Halványszürke szemei csak úgy világítottak arcának barna bőrén. Kicsit hasonlított egy indiánra. Úgy nézett Mondóra, mintha megértette volna, hogy az kérdezni szeretne tőle valamit. Csak annyit mondott: — Szia!

— Szeretném, ha megtanítana írni és olvasni, kérem — szólalt meg Mondo.

Az öregember mozdulatlan maradt, de nem tűnt meglepettnek.

— Nem jársz iskolába?

— Nem, uram — válaszolta Mondo.

Az öregember leült a parton, hátát a falnak vetette, arcát a nap felé fordította. Maga elé nézett, görbe orra és ráncai ellenére arca nyugalmat és kedvességet sugárzott. Mikor Mondóra nézett, olyan volt, mintha keresztüllátna rajta, annyira világos volt a szeme. Aztán valamiféle pajkosság csillant fel a tekintetében, és azt mondta: — Szívesen megtanítalak írni és olvasni, ha ezt akarod.

Hangja olyan volt, mint a tekintete, nyugodt és távoli, mintha a férfi attól tartana, hogy túl nagy zajt csap, ha beszél.

— Egyáltalán semmit sem tudsz?

— Nem, uram — felelte Mondo.

A férfi kivett strandtáskájából egy öreg, piros nyelű bicskát, és lapos kavicsokra kezdte el felvésni a betűk jeleit. Közben mesélt Mondónak mindarról, ami a betűkben rejlik, mindenről, amit csak észrevehetünk bennük, mikor nézzük vagy hallgatjuk őket. Beszélt az A-ról, ami hátracsapott szárnyaival olyan, akár egy nagy légy, a B-ről, ami vicces, hiszen két

23

pocakja van, a C-ről és a D-ről, amik olyanok, mint a hold, mikor kiflihez hasonlít, s mikor egy fél ementálihoz, az O-ról, ami pedig maga a telihold, ahogy világít a fekete égen. A H hosszú lépcső, amivel el lehet érni a fák vagy a házak tetejét, az E és az F gereblyére és lapátra hasonlít, a G fotelben ülő gömbölyű emberke, az I lábujjhegyen táncol, kicsi feje minden ugráskor felreppen; a J egyensúlyozik, a K pedig kétrét görnyed, mint egy öregember, az R nagy léptekkel masírozik, akár egy katona, az Y két kezét feltartva áll, úgy kiabál: segítség! Az L egy folyóparti fa, az M meredély, az N a nevek miatt kell, és integető emberkére hasonlít, a P az egyik patájára hajtja fejét, a Q kurtafarkú; az S siklik, mint a kígyó, a Z lecsap, mint a villám; a T sudár és bájos, olyan, mint egy árboc, az U pedig olyan, mint egy váza. A V és a W madarak, méghozzá vándormadarak; az X kereszt, vele emlékszünk, ha kell.

Bicskája hegyével az öregember a kavicsokba véste a jeleket, és Mondo elé tette őket.

— Mi a neved?

— Mondo — felelte Mondo.

Az öregember kiválasztott néhány megrajzolt kavicsot, és csinált még egyet.

— Nézd! Így írják a neved.

— De szép! — mondta Mondo. — Van benne egy meredély, a hold, valaki, aki integet a növekvő holdnak, aztán megint a hold. Miért van ez a sok hold?

— Benne van a nevedben, ez minden — felelte az öregember. — Így hívnak. Összeszedte a kavicsokat.

— És önnek? Mi van a nevében?

Az öregember egyesével mutatta a kavicsokat, Mondó felvette, és sorba tette őket maga előtt.

— Egy meredély.

— Igen, annak közelében születtem.

— Egy légy.

— Talán egyszer légy voltam, régen, mielőtt még ember lettem volna.

— Egy masírozó ember, katona.

— Voltam katona.

— A hold kiflije.

— Az volt fent az égen, mikor születtem.

— Egy gereblye!

— Ott van, ni!

Az öregember a parton heverő gereblyére mutatott.

— Egy folyóparti fa.

— Igen, talán az leszek, ha meghaltam, mozdulatlan fa, egy szép folyó partján.

— Jó dolog olvasni — mondta Mondo. — Szeretnék minden betűt megtanulni.

— Most te fogsz írni — mondta az öregember. Odaadta neki a bicskáját, és Mondo sokáig véste a betűk ábráit a part köveire. Aztán lerakta őket, hogy lássa, milyen nevek lesznek belőlük. Mindig sok O és I volt benne, mert azok voltak a kedvencei. A T-ket is szerette, meg a Z-ket, és a madarakat, a V-t és a W-t. Az öregember felolvasta: ovo owo otto izti — és ezen mindketten jót nevettek.

Az öregember tudott sok más, kissé furcsa dolgot is, halk hangján mesélt róluk, míg a tengert nézte. Beszélt egy távoli, idegen, tengeren túli országról, egy hatalmas országról, ahol az emberek szépek és kedvesek, ahol nincsenek háborúk, és

24

ahol senki sem fél a haláltól. Ebben az országban van egy folyó, amely olyan széles, akár a tenger, és az emberek minden este naplementekor abban fürdenek. Miközben erről az országról mesélt, az öregember beszéde még halkabbá és lassabbá vált, és világos szeme még messzebbre tekintett, mintha már ott lenne annak a bizonyos folyónak a partján.

— Magával mehetek? — kérdezte Mondo.

Az öregember Mondo vállára tette a kezét.

— Igen, magammal viszlek.

— Mikor indul?

— Nem tudom. Mikor elegendő pénzem lesz hozzá. Talán egy év múlva. De elviszlek magammal.

Később az öregember felvette a gereblyéjét, és a part egy távolabbi szakaszán folytatta a munkát. Mondo zsebre tette a neve kavicsait, odaintett a barátjának, és elindult.

Most mindenhol jelek voltak, mindenhol, falakra írva, ajtókra, vagy épp vastáblákra. Mondo látta őket, ahogy sétált a város utcáin, és jártában felismert néhányat belőlük. A járdabetonba valaki ezeket a betűket véste: D E NADINE E — de ezt nem volt könnyű megérteni.

Mikor esteledni kezdett, Mondo visszatért az Aranyfényű Házba. Rizst és zöldségeket evett a nagyszobában Thi Chinnel, aztán kiment a kertbe. Várta, hogy az apró nő kijöjjön hozzá, majd együtt sétáltak le szép lassan a kavicsos úton, egészen addig, míg végül teljesen körbevették őket a fák és a bokrok. Thi Chin kézen fogta Mondót, és annyira erősen szorította az ujjait, hogy az már fájt neki. De mégiscsak jó volt így sétálni a sötét éjszakában, a lábfejükkel tapogatózva, nehogy elessenek, csak a talpuk alatt ropogó kavicsok zajára hagyatkoztak. Mondo hallgatta a rejtőzködő sáska csikorgásszerű hangját, érezte a leveleiket az éjben széttáró cserjék illatát. Kicsit kóválygott tőle a fejük, azért is szorította an�nyira az apró nő a kezét, hogy ne szédüljön.

— Éjjel mindennek jó illata van — mondta Mondo.

— Ez azért van, mert ilyenkor nem látunk — mondta Thi Chin.

— Jobb a szaglásunk és jobb a hallásunk, mikor nem látunk.

Megállt az ösvényen.

— Nézd, mindjárt meglátjuk a csillagokat.

A sáska éles hangja egészen közel szólt hozzájuk, mintha egyenesen az égből jönne. A csillagok lassan megjelentek, egyik a másik után, haloványan lüktettek az éj párájában. Mondo a fejét hátrahajtva, lélegzetvisszafojtva figyelte őket.

— Olyan szépek, vajon mondanak valamit, Thi Chin?

— Igen, sok mindent mondanak, csak nem értjük, mit.

— Még ha tudnánk olvasni, akkor sem értenénk?

— Nem, nem értenénk, Mondo. Az emberek nem képesek megérteni a csillagok beszédét.

— Talán azt mondják meg, mi lesz később, nagyon sok idő múlva.

— Igen, vagy az is lehet, hogy történeteket mesélnek egymásnak.

Ti Chin is mozdulatlanul nézte őket, közben erősen szorította Mondo kezét.

— Talán azt mondják meg, milyen úton járjunk, milyen országokba menjünk.

25

Mondo elgondolkozott.

— Most nagyon erősen ragyognak. Mintha lelkek lennének.

Thi Chin szerette volna látni Mondo arcát, de már nagyon sötét volt. Aztán egyszerre csak remegni kezdett, mintha félne. A mellére szorította Mondo kezét, fejét a vállára hajtotta. A hangja nagyon különös és szomorú lett, mintha valamilyen fájdalma lenne.

— Mondo, Mondo…

Elfúló hangon ismételgette a nevét, és egész testében reszketett.

— Mi a baj? — kérdezte Mondo. Próbálta megnyugtatni a szavaival. — Itt vagyok, nem megyek el, nem akarok elmenni.

Nem látta Thi Chin arcát, de rájött, hogy sír, és azért reszket mindene. Ti Chin kicsit odébb húzódott, hogy Mondo ne érezze a lecsorduló könnycseppeket.

— Bocsáss meg, olyan buta vagyok — mondta, de elcsuklott a hangja.

— Ne szomorkodjon — mondta Mondo. A kert másik végébe vezette. — Jöjjön, megnézzük az égbolton a város fényeit.

Egészen addig mentek, ahonnan látni lehetett a nagy, gomba alakú rózsás fényt a fák felett. Még egy pislákoló fényű repülőt is láttak, és nagyot nevettek rajta.

Aztán leültek a kavicsos ösvényre anélkül, hogy elengedték volna egymás kezét. Az apró nő megfeledkezett a bánatáról, és újra beszélni kezdett, halkan, anélkül, hogy odafigyelt volna rá, miről is beszél. Mondo is beszélt, és a sáska a levelek rejtekéből hallatta éles hangját. Mondo és Thi Chin nagyon sokáig ültek így, egészen addig, míg pilláik végül elnehezültek. Akkor elaludtak a földön, és a kert lassan, lassan ringott alattuk, akár egy hajóhíd.

Nyár elején ért véget. Hajnalban Mondo csendben útnak indult. A lépcsős úton komótosan sétált lefelé a dombon. A fákat és a füvet harmat borította, és valamiféle köd lebegett a tenger felett. Az öreg falak mentén végigkúszó hajnalka széles levelei között helyenként egy-egy vízcsepp bújt meg, és úgy csillogott, akár a gyémánt. Mondo odatartotta a száját, megdöntötte a levelet, és kiitta a friss vízcseppet. Egészen pici cseppek voltak ezek, de szétáradtak a szájában és a testében, és jól csillapították a szomját. Az út két oldalán langyosak voltak már a terméskő falak. A szalamandrák előjöttek a napfényre a repedéseikből.

Mondo lesétált a dombon, egészen a tengerig, hogy a néptelen parton leüljön a helyére. Ilyen korai órán nem volt ott más, csak a sirályok. Ott ringatóztak a sekély vízen, végig a part mentén, vagy épp a kavicsokon sétáltak bicegve. Kitátották csőrüket, és panaszosan vijjogtak. Elrepültek, köröztek, egy kicsit messzebb lepihentek. A sirályoknak reggelente mindig mókás hangjuk volt, mintha hívogatnák egymást, mielőtt elindulnak.

Mikor a nap kissé magasabban járt a rózsaszín égen, az utcai lámpák kialudtak, és hallani lehetett az ébredő város moraját. Távoli hang volt, a magas épületek közti utcákból szivárgott elő, valami tompa zaj, amely megrezgette a part kavicsait. A mopedek búgva hajtottak a sugárutakon, hátukon anorákos, gyapjúsapkát viselő férfiakkal és nőkkel.

Mondo mozdulatlanul várta a parton, hogy a nap felmelegítse a levegőt. Hallgatta a kavicsokra futó hullámok zaját.

Szerette ezt az órát, mert senki se járt a tenger közelében, senki, csak ő és a sirályok. Ilyenkor a város összes lakójára gondolhatott, mindenkire, akivel találkozni készült. Rájuk gondolt, miközben a tengert és a vizet nézte, és olyan volt, mintha az emberek egyszerre lennének nagyon messze és nagyon közel, mintha mind körülötte ülnének. Olyan volt, mintha elég lenne néznie őket ahhoz, hogy létezzenek, és elfordítania a tekintetét, hogy eltűnjenek.

A néptelen parton Mondo az emberekhez beszélt. A maga módján beszélt hozzájuk, szavak nélkül, a habok zajába és a fénybe vegyülő hullámokat küldött feléjük, egyenesen hozzájuk, és az emberek megkapták az üzenetet anélkül, hogy tudták volna, honnan is jön pontosan. Mondo a Cigányra, a Kozákra, a kárpitosra, Rózára, Idára, a péknére, a

26

papírsárkánybajnokra vagy épp arra az öregemberre gondolt, aki megtanította olvasni, és ők mindannyian hallották is őt. Úgy hallották, mintha valami fütyülne a fülükbe, vagy olyannak, mint a repülő hangját, és egy kicsit megrázták a fejüket, mert nem értették, mi ez a hang. De Mondo elégedett volt, hogy tud így beszélni hozzájuk, és hogy a tenger, a nap és az ég hullámait küldheti nekik.

Aztán Mondo végigsétált a parton, egészen a magánstrand faépítményéig. A támaszfal lábánál azokat a köveket keresgélte, melyekre az öregember rárajzolta a betűket. Már több napja nem járt ott, és a só és a fény félig el is törölte már a rajzokat. Egy éles kovakővel újravéste a jeleket, és elhelyezte a kavicsokat a fal aljába, hogy leírja a nevét, ilyesféleképpen: M O

O D

N

— hogy ha jön az öregember, lássa a nevét, és tudja, hogy ott járt.

Ez a nap más volt, mint a többi, mert valaki hiányzott a városból. Mondo kereste az öreg, galambos koldust, és a szíve egyre hevesebben vert, mert már tudta, hogy nem fogja megtalálni. Mindenhol kereste, az utcákon és a sikátorokban, a piactéren, a templomok előtt. Mondo nagyon szerette volna látni. De az éjjel arra járt a szürke furgon, és az egyenruhások elvitték az öreg Dadit.

Mondo tovább kereste Dadit, mindenütt, pihenni sem állt meg. Szíve még hevesebben vert, ahogy egyik búvóhelytől a másikig szaladt. Mindenhova elnézett, ahol az öreg koldus meg szokott fordulni, a kapualjakba, a lépcsőházakba, a szökőkutakhoz, a parkokba, a régi házak előcsarnokába. Néha észrevett egy újságpapírdarabkát a járdán, és megállt, hogy körülnézzen, mintha az öreg Dadi bármikor visszaülhetett volna rá.

Végül a Kozák szólt Mondónak. Mondó az utcán találkozott vele, a piac közelében. Nehezére esett a járás, a falba kapaszkodott, mert teljesen részeg volt. Az emberek megálltak, és nevetve nézték. Még a kis fekete harmonikáját is elvesztette, valaki ellopta tőle, mikor részegen bóbiskolt. Mikor Mondo megkérdezte tőle, hova lett az öreg Dadi meg a galambjai, egy darabig csak értetlenül nézett rá, üveges tekintettel. Aztán meg annyit mormogott: — Nemtom… Elvitték az éjjel…

— Hová vitték?

— Nemtom… A kórházba.

A Kozák minden erejét összeszedve próbált továbbmenni.

— Várjon! És a gerléket? Őket is elvitték?

— A gerléket?

A Kozák nem értette.

— A fehér madarakat!

— Ja, igen, nem tudom… A Kozák megvonta a vállát. –— Nemtom, mit csináltak velük, szóval a galambjaival… Talán majd megeszik őket… És végül botorkálva továbbindult a fal mentén.

Akkor Mondo hirtelen nagy fáradtságot érzett. Szeretett volna visszamenni a tengerhez, leülni a partra, aludni. De a tenger túl messze volt, nem volt már annyi ereje. Talán túl régóta nem evett rendesen, vagy a félelem tette. Úgy érezte, mindenféle hang zeng a fejében, és hogy a föld mozog a lába alatt.

27

Mondo talált magának egy helyet az utcán, leült a járdára, és hátát a falnak támasztotta. Aztán csak várt. Egy kicsivel messzebb egy bútorbolt állt, nagy kirakatüvege visszaverte a fényt. Mondo mozdulatlanul ült, még az előtte elhaladó, meg-megálló emberek lábát sem látta. Nem figyelt rá, mit beszélnek. Egyfajta zsibbadást érzett, amely egész testén erőt vett, alattomos hidegként járta át őt, érzéketlenné tette az ajkát és megbénította a szemét.

A szíve már egyáltalán nem vert hevesen, most inkább távoli és egészen gyenge volt, alig lüktetett a mellkasában, mintha bármelyik pillanatban megállhatna.

Mondo a jó kis búvóhelyeire gondolt, mindegyikre, amit csak ismert, arra, amelyik a tenger partján volt és a fehér sziklák közöttire, meg a hullámtörő köveinél és az Aranyfényű Ház kertjében rejtőzőre. Eszébe jutott Oxyton hajó is, amint mozgolódik, hogy elszakadjon a rakparttól, mert el akar jutni egészen a Vörös-tengerig. Ugyanakkor úgy érezte, mintha többé nem tudná elhagyni ezt a helyet, a járdát, a falat, melynek dőlt, mintha nem tudnák már továbbvinni a lábai.

Hiába szóltak hozzá emberek, Mondo nem nézett fel. Mozdulatlanul ült a járdán, homlokát az alkarjára hajtotta. Ekkorra már az addig járkáló lábak megálltak előtte, félkör alakú sáncot formáltak, mint amikor a Cigány előadást tartott.

Mondo úgy gondolta, jobban tennék, ha odébbállnának, folytatnák az útjukat. Nézte a sok álldogáló lábat, a férfiak nagy, fekete bőrcipőit, a nők magassarkú szandáljait. Hallotta, hogy valamit beszélnek felette, de nem értette, mint mondanak.

— Telefonálni… — hallotta. Telefonálni… de vajon kinek? Mondo arra gondolt, hogy kutyává változott, rőt szőrű öreg kutyává, aki összegömbölyödve alszik a járdaszélen. Senki se láthatja, senkinek se tűnik fel egy öreg, zsemleszínű kutya.

A hideg felfelé kúszott a testén, lassan elérte a végtagjait, a gyomrát, majd végül a fejét is.

Akkor ért oda a Gyepmester szürke furgonja. Mondo félálomban hallotta, amint megérkezik, hallotta, ahogy csikorog a fék, és kinyílik az ajtó. De teljesen mindegy volt neki. Az emberlábak hátrébb húzódtak egy kicsit, és Mondo meglátta a felé közeledő tengerészkék nadrágokat és a vastag talpú, fekete cipőket.

— Beteg vagy?

Mondo hallotta, hogy az egyenruhások szólnak hozzá. Olyan volt, mintha sok ezer kilométerről jönne a hang.

— Hogy hívnak? Hol laksz?

— Velünk jössz, rendben?

Mondo a város körül mindenfelé égő dombokra gondolt. Olyan volt, mintha az út szélén ülne, és látná a parázsmezőket, a nagy, vörös lángokat, és érezné a gyanta és az égbe szálló fehér füst illatát; még a bozótosban álló piros tűzoltóautókat, meg a hosszú, tekergő tömlőket is látta.

— Tudsz járni?

A kezek a hóna alá nyúltak, és felemelték Mondót, mint valami könnyű terhet, és a furgon nyitott hátsó ajtaja felé vitték. Mondo érezte, ahogy lába neki-nekiütődik a földnek, a kocsilépcső fokainak, de olyan volt, mintha nem is a sajátja, hanem csak fából és csavarokból álló bábuláb lenne. Aztán a kocsiajtó egy csattanással bezárult, és a furgon elindult, ment végig a városon.

Ekkor ért véget.

Két nappal később az apró vietnámi nő belépett a rendőrfelügyelő irodájába. Sápadt volt, és a szeme fáradt, mert nem aludt. Két éjszakán át hiába várta Mondót, és napközben felkutatta érte az egész várost. A felügyelő unottan nézett rá.

— Rokona?

— Nem, nem — mondta Thi Chin. Kereste a szavakat. — Én a… a barátja vagyok.

Most még apróbbnak tűnt, ráncos arca ellenére szinte gyereknek látszott.

— Tudja, hogy hol van?

A felügyelő ránézett, nem sietett különösebben a válasszal.

28

— A menhelyen van — mondta végül.

Az apró nő megismételte, mintha nem értené: — A menhelyen…

De a következő mondatnál szinte már kiabált: — De hát ez lehetetlen!

— Mi lehetetlen? — kérdezte a felügyelő.

— De hát miért? Mit csinált?

— Azt mondta, nincs családja, így odavitték.

— Ez nem lehet igaz! — ismételgette Thi Chin. — Hát nem érti…

A felügyelő szenvtelenül nézett rá. — Nem, ön nem érti, asszonyom — mondta —, ennek a gyereknek se családja, se otthona, csavargókkal, koldusokkal, vagy jó ég tudja, kikkel lófrált! Úgy élt, mint valami vadember, azt ette, amit talált, ott aludt, ahol éppen ráesteledett! Egyébként már korábban is felhívták rá a figyelmünket, többen panaszt tettek, már egy jó ideje kerestük, de ravasz volt, mindig elbújt valahová! Ideje volt már, hogy pontot tegyünk ennek az ügynek a végére.

Az apró nő meredten bámult maga elé, egész testében remegett.

A felügyelő kissé enyhébb hangnemre váltott.

— Ön… ön foglalkozott vele, asszonyom?

Thi Chin bólintott.

— Nézze, kérem, ha szeretné magához venni a gyereket, ha szeretne a gyámja lenni, biztosan el tudjuk intézni valahogyan.

— Ki kell jönnie abból a…

— De egyelőre a menhelyen kell maradnia, amíg, nos, amíg az állapota nem javul. Ha szeretné magához venni, ahhoz be kell nyújtani egy kérvényt, nyitni kell egy aktát, és ez nem megy egyik napról a másikra.

Thi Chin kereste a szavakat, de nem tudott megszólalni.

— Egyelőre a hatóságra kell hagyni a dolgot.

— A gyerek… hogyan is hívják?

— Mondo — felelte Thi Chin. — Én…

— A gyerek most megfigyelés alatt áll. Kezelésre szorul.

A menhelyen majd foglalkoznak vele, nyitnak neki egy aktát.

Tudja, hogy tizenéves fejjel még se írni, se olvasni nem tud, és még sose járt iskolába?

Thi Chin próbált megszólalni, de elfúlt a hangja.

— Láthatom? — kérdezte végül.

— Igen, természetesen — a felügyelő felállt. — Pár nap múlva láthatja, mikor már megfelelő lesz az állapota. Az igazgatótól kell majd engedélyt kérnie.

— De még ma! — mondta Thi Chin.

Ismét kiabált, a hangja reszelős lett.

— Még ma, még ma látnom kell!

— Nem, ez teljességgel kizárt. Négy-öt napig még biztosan nem láthatja.

— Kérem! Most lenne rá a legnagyobb szüksége!

A felügyelő az ajtóhoz kísérte Thi Chint.

— Négy-öt nap múlva, addig nem lehet.

Mikor kinyitotta az ajtót, mintha meggondolta volna magát.

29

— Adja meg a nevét és a címét, hogy értesíteni tudjuk.

Feljegyzett mindent egy régi noteszbe.

— Rendben. Hívjon holnapután, hogy elindíthassuk az ügyet.

De a felügyelő másnap elment Thi Chinhez. Kinyitotta a kaput, végigment a kavicsos úton, egészen az ajtóig.

Mikor Thi Chin ajtót nyitott, belépett, szinte berontott, és körülnézett a nagyszobában.

— A maga Mondója — kezdett neki.

— Mi történt vele? — kérdezte Thi Chin. Még sápadtabb volt, mint előző nap, és félelemmel teli tekintettel nézett fel a rendőr arcába.

— Elment.

— Elment?

— Igen, elment, sőt eltűnt. Mint a kámfor!

A rendőr a ház belsejét fürkészte Thi Chin feje felett.

— Nem látta? Nem jött ide?

— Nem! — kiáltotta Thi Chin.

— Felgyújtotta a betegszobában a matracát, és kihasználta a felfordulást, hogy meg tudjon szökni. Gondoltam, esetleg látta azóta.

— Nem! Nem! — kiáltotta újból Thi Chin. Keskeny szeme mostmár szikrázott a haragtól. A felügyelő hátrálni kezdett.

— Kérem, én rögtön idejöttem, hogy figyelmeztessem. Meg kell találni ezt a fiút, még mielőtt újabb ostobaságot követne el.

A felügyelő lesétált a félhold alakú lépcsőn.

— Ha visszajön magához, értesítsen!

Már a kavicsos úton járt, közel a kapuhoz.

— Én már tegnap megmondtam! Ez egy kis vadember!

Thi Chin mozdulatlanul állt a küszöbön. Szeme megtelt könnyel, és a torka annyira összeszorult, hogy már szinte levegőt sem kapott.

— Semmit, de semmit sem ért! — halkan beszélt, csak magának, miközben a rendőrfelügyelő becsukta maga mögött a kaput, és nagy léptekkel útnak indult a lépcsős úton fekete autója felé.

Akkor Thi Chin leült a fehér lépcsőre, és sokáig időzött ott mozdulatlanul, ügyet se vetve a rejtőzködő sáska éles hangjára és az aranyszínű fényre, amely lassan megtöltötte az üres nagyszobát. Sírdogált egy kicsit, bár ő maga ezt még csak észre se vette, a könny cseppenként gördült az orra hegyére, és onnan hullt kék köpenyére. Tudta, hogy a hamuszín hajú gyermek nem jön el többé, se holnap, se máskor. Most kezdődött a nyár, és mégis olyan volt, mintha hideg lenne. Itt, a városban mindannyian éreztük. Az emberek továbbra is jöttek-mentek, adtak és vettek, az autók továbbra is szelték az utcákat és az utakat, motorjuk és dudájuk nagy zajt csapott. Néha-néha egy repülő szállt fenn az égen, hosszú, fehér csíkot hagyva maga mögött. A koldusok tovább koldultak az utcasarkokon, a polgármesteri hivatal és a templomok bejárata előtt. De semmi sem volt a régi. Olyan volt, mintha egy láthatatlan felhő ereszkedett volna alá, amely beborította a földet, és amin a fény nem hatolhatott át teljesen.

A dolgok megváltoztak. Egyébként valamivel később letartóztatták a Cigányt, miután valamelyik nap rajtakapták, hogy a járókelők zsebével is bűvészkedett. A Kozák továbbra is ivott, és még csak kozák se volt, ugyanis Auvergne-ben született. Giordan, a Horgász a hullámtörőn szaggatta tovább a horgászzsinórt, és nem jutott el többé se Eritreába, se máshova. Az öreg Dadi végül kijöhetett a kórházból, de sose találta meg a gerléit, és egy macskát vett helyettük. A műkedvelő festőnek nem sikerült megfestenie az eget, és ismét tengert ábrázoló képeket és csendéleteket készített, a park-

30

béli kisfiúnak pedig ellopták a szép, piros triciklijét. Ami az indiánarcú öregembert illeti, ő folytatta a strand gereblyézését, és nem ment el a Gangesz partjaira. A rozsdás karikához láncolt Oxyton hajó egyes-egyedül ringatózott kötőféke végén, az olajfoltos vízen, és senki se ült le a hajófarba, hogy énekeljen neki egy dalocskát. Évek, hónapok, napok teltek el, immár Mondo nélkül, ugyanis egyszerre volt ez az idő nagyon hosszú és túlságosan is rövid, és sok ember várt itt nálunk valakire anélkül, hogy be merte volna vallani. Sokszor mi magunk se vettük észre, hogy valójában őt keressük a tömegben, az utcasarkokon, egy-egy ajtó előtt. Néztük a part fehér kavicsait, és tájat falként lezáró tengert. Aztán elkezdtünk felejteni.

Egy napon, jóval később, az apró vietnámi nő a kertjében sétált a dombtetőn. Leült a kis csoportban álló illatfák alá, ahol sok tigriscsíkos szúnyog táncolt a levegőben, és felszedett egy furcsa követ, amelyet legömbölyített a tengervíz. A kavics oldalán félig portól lepett, karcolt jeleket vett észre. Óvatosan, dobogó szívvel törölte le a port köténye sarkával, és két, ákombákom betűkkel írt szót pillantott meg: örökké nagyon

31