dűlő 017 - Gömbhalmaz by Műút folyóirat

2015017

GÖMBHALMAZ

Gömbhalmaz

A gömbhalmazok olyan gömb alakú csillagcsoportosulások, melyeket az egymás közötti gravitációs kölcsönhatások tartanak össze. Az objektum központja felé haladva a csillagsűrűség nagy mértékben növekszik. Intenzív luminozitása révén a csillagcsoportosulás tagjait jó távcsövekkel is nehéz elválasztani egymástól.

www.facebook.com/gombhalmaz Szövegek: Biró Krisztián | Borda Réka | Filó Mariann | Kozma Leila | Kustos Júlia | Luterán Lajos | Nagy Kalliopé Mária | Pintér Kitti | Polák Péter | Sára Gergely | Stermeczky Zsolt Gábor | Szenderák Bence | Tilli Zsuzsanna Barbara Képanyag: Koltay Dorottya Szonja dűlő a műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat önálló tartalmú digitális melléklete szerkeszti: kabai lóránt kkl@muut.hu logo, layout, design: Tellinger András telli@chello.hu kiadja a Szépmesterségek Alapítvány Miskolcon felelős kiadó: Kishonthy Zsolt a megjelenést támogatja a Nemzeti Kulturális Alap ISSN 2062-4409 http://www.muut.hu/dulo http://www.facebook.com/muutfolyoirat http://twitter.com/muut_folyoirat

Egymondatok a Gömbhalmazon kívülről

A gömbhalmaz csillagok gömb alakú csoportja, amely tízezertől ötvenmillióig terjedő számú tagot tartalmazhat. A kortárs fiatal irodalom Gömbhalmaza tízezret ugyan nem, de egy tucatnál több tagot számlál, az őket egyben tartó gravitációs erőt pedig a Műút Szöveggyár, kabai lóránt és a blogoszféra jelentik, ne meg persze az, ami ez utóbbiakat is összetartja: a kortárs versek szeretete és az igény a különbözőségre. (Áfra János) Amikor először hallottam róluk, rossz érzésem támadt, egy pillanatra sem gondolkoztam el a névválasztás csillagászati aspektusain, talán azért, mert gyermekkoromban, a balatonfenyvesi hekksütő plafonjáról alálógó felfúvódott, szúrós gömbhalpreparátum láttán senkinek nem sikerült meggyőzni arról, hogy a tóban nem találkozom ezzel a szörn�nyel, amikor meg világos lett előttem, hogy a gömbhalnak semmi köze a Balatonhoz, mindenhonnan az kezdett folyni, hogy a rosszul előkészített gömbhal hány embert öl meg évente, úgy éreztem, kerülni kell a gömbhalat minden formájában, mostanság meg azon veszem észre magam, hogy várom, hogy egy-egy irodalmi folyóirat friss számának megjelenésekor találkozzak eggyel, netán egyszerre többel, mert semmi nincs bennük mindabból, ami miatt a gömbhalakat kerültem. (Balogh Ádám) Havonta alakul egy-egy új írói csoport, de jó, ha ötévente születik olyan, amely valóban képes a tagok tehetségét és szorgalmát és gondolkodásmódját néhány szóba sűríteni, és azokat a szavakat egy egész generáció azonosítható metaforájává tenni. Ilyen volt a Sárkányfű köré szerveződött írótársaság, ilyen volt a Telep csoport, és ennek az esélyét látom a Gömbhalmazban is. (Bedecs László) A „Gömbhalmaz” nekem a kisfiaim kicsi, színes tömörgumi játékgolyóit juttatja eszembe, száz forintokért nyertük ki éveken át a közértek bejáratánál az automatákból. Akárhányszor összeszedem őket, és erre pár százszor volt módom az elmúlt öt évben, mindig szétgurulnak a lakásban, ahányan vannak, annyifelé. (Csuhai István)

A Gömbhalmaz tagjainak folyamatos fejlődése az összetartás mellett az erős önkritikának és a humornak is köszönhető. Manapság igen ritka kombináció. Ezért is figyelemre méltóak. (Gaborják Ádám) A sárvári kör annak idején olyan volt, amilyennek a Gömbhalmazt képzelem kívülről: se mozgalom, se szervezet, se irányzat. Csak az írás és egymás szeretete tartott össze minket, és talán ezért nem szűntünk meg soha. Szóval úgy érzem, hogy a Gömbhalmaz tagjai jó helyen töltik a fiatalságukat! (Kemény István) Nem tűnik rossz helynek. „Tán csak így lehet élni egy / várost: egyik késésről a másikra.” Így vagy innen pl. biztosan érdemes elindulni. (Kiss László) A gömb jelenthet egy felületet. A Gömbhalmaz nem felületes. A halmaz egyfajta összességet. A Gömbhalmaz nem összes… A Gömbhalmaz az Gömbhalmaz. (Mizser Attila) Napjainkban (ki tudja, miért) egyre többször hallani, hogy túl sok a szépíró, Dunát lehet rekeszteni költőkkel, minek ennyi? S valóban, hiszen tevékenységü(n)k folytán nem lesz olcsóbb a kenyér és a gáz, vagy ahogy egy kedves tanárom szokta mondani: a lényeg végül mégis az, hogy van-e túrórudi a hűtőben (nálam most per pillanat nincs). Én mégis azt gondolom, hogy minden egyes új költő (pláne egy egész csoport!) színre lépése, mint a Csillagok háborúja címe is mondja, új remény, új lehetőség és megsüvegelendő, üdvözlésre méltó öröm és boldogság — emelem hát poharam és kalapom előttük, üdvözlöm őket irodalmunkban, ahol sok jó költő kis helyen is elfér. (Nyerges Gábor Ádám) A Gömbhalmaz tagjai a költészet bennszülöttei, elementáris érzékenységük sűrű fénnyel ragyogja körül a mondatok fekete lyukait. (Orcsik Roland)

Fiatalok (koravének), tehetségesek (előttük ott az út), nehezek (szállnak), dinamikusak (csak ülnek és néznek), szabadok (szabadabbak), szikrázóak (szikrázóak). Hajolj közelebb, hallgass, élezz a semmire, figyelj! Igen, az ott a jövő — kristályGömbhalmaz. (Pálfi Anna) Bár a Gömbhalmaz nem kör és nem is csoport, számomra mégis leginkább egy közösség. Egy folyamatosan fejlődő, épülő, izgalmas közösség. (Pálinkás Anna) Mert mért ne mennénk a versbe beljebb plusz meg mínusz az lehet valami fontosan egyenlő a lírában pont ezt mért ne tennénk tennétek meg azt a mindent amit bele lehet tenni faragni baszni az egészbe hogy kongjon ne zengjen kongjon basszon oda a nyelv az értelmező vödörben hogy legyen meg az a pont ahol a szó kettéharap és kész. (Sopotnik Zoltán) Olyan finoman és szépen készülnek ezek a költők, mint tíz-tizenkét pár tökéletes cipő valami belga céh műhelyében, háromszáz évvel ezelőtt. Az asztalra besüt a fény, öröm nézni őket. (Szálinger Balázs)

Egymondatok a Gömbhalmazon belülről

A Gömbhalmaz olyan, mintha egy törzshely lenne. (Biró Krisztián) Leszek sznob: a skolasztikus filozófia szerint a mag virtuálisan magában hordozza a fát, melyhez az aktualizáció során jut el — a Gömbhalmaz számomra ez a folyamat. (Borda Réka) versek + barátok + sör = Gömbi (Filó Mariann) A Gömbhalmaz egy olyan rizomatikus valami, ahol mindig szabad véleményt kérni, és amihez fájna nem hazatérni (főleg mert itt láttam először, hogy milyen, amikor az ember magánélete és az írói törekvései összetalálkoznak). (Kozma Leila) A Gömbhalmaz egy elrugaszkodás, egy világnézet, egy kritikus filter a szemem elé. (Kustos Júlia) Nekem a Gömbhalmaz a barátaimat jelképezi, akik verseket írnak, és ezért inkább letagadom őket. (Luterán Lajos) A Gömbhalmaz egy olyan hely, ahol egyszerre lehetek egyedül a gondolataimmal és együtt még 12 számomra kedves emberrel. (Nagy Kalliopé Mária) A Gömbhalmaz nekem az, hogy szép emberek írnak szép verseket. Aztán felolvassák őket. (Pintér Kitti) A Gömbhalmaz: azok a távoli rokonok, akiket kedvelek. (Polák Péter)

Számomra a Gömbhalmaz egy jó társaság, akikről néha nehezen tudom eldönteni, hogy büszke vagyok rájuk, vagy csak irigy, mert ennyire jól írnak. Szóval megtisztelő, hogy a részese lehetek. (Sára Gergely) Szerintem a Gömbhalmaz — úgy is, mint a csoport tagjainak, mint gömböknek a közös halmaza — központja egyértelműen a Műút folyóirat. A Gömbhalmaz számomra azt jelenti, hogy mind ugyaninnen indultunk. (Stermeczky Zsolt Gábor) DM nőlakása. (Szenderák Bence) Undi leszek meg csöpögős, de a Gömbhalmaz nekem leginkább barátokat jelent. Szakmailag hatalmas segítség volt bekerülni ezek közé a srácok közé, úgy érzem, rengeteget fejlődtem, amióta így „halmozódunk”. De nem ez az elsődleges. (Tilli Zsuzsanna Barbara)

Biró Krisztián 2015 februárjában lettem huszonegy. Miskolcon születtem, Kurityánban nőttem fel, most többnyire Budapesten élek. Szeretek magamról beszélni, csak nem nagyon tudok.

Beton és té gl a K.J.

Azt mondtad, hogy a magasságot építeni kell. Sokáig nekem nem jelentett mást a fent, mint kondenzcsíkokat és omlásveszélyt. És ahogy most hátradőlsz az ágyon, mintha épp azokkal az izmokkal tartanálak, melyekben régebben a zuhanás volt. Ha a mélységek elférnek két ujj között, akkor talán kapaszkodnunk sincs miért. A miénk ez, beton és tégla, magasabban vagyunk bármilyen tériszonynál.

A har madi k i g Csak a harmadikig, válaszoltad. Így tudtam meg, hány méterről éled ezt a környéket. Számolni kezdtem, és arra jutottam, hogy onnan még mindenki másmilyen lehet. Aztán az éjszakákra gondoltam. Errefelé egy ház tele van órákkal, amikor a mellkasodon érzed, ha valaki pontosan feletted alszik. Ma falhoz kellene tolnom az ágyat, de ahogy kiszálltál, két emeletem maradt még, hogy elfelejtsem. Vajon melyikünk lesz itt, amikor végleg elfárad ez a sovány isten, ami a liftet tartja.

Borda Réka 1992-ben születtem Szegeden, jelenleg a MOME hallgatója, valamint a József Attila Kör és a Gömbhalmaz tagja vagyok. Verseim megjelentek többek között a Műútban, a Vörös Postakocsin, a Palócföldben, a Zempléni Múzsában, a Bárkában és az Élet és Irodalomban.

mene t irány az a tenyér amit rád eresztek másé is lehetne erre gondolsz miközben lefelé haladok a hasadon mindjárt felhúzom az óvszert meg foglak kérni rá azt mondod soha nem kaptál törődést azok a szemét férfiak aranyhallá akarok változni ami fel-alá úszkál a mosdókagylóban amibe a hajad fésülöd mindenkinek eldicsekedtem veled megszereztelek mint csecsemő az anyatejet lázmérők a combjaid ahogy a hónaljam alá teszem beborogatom testem a tiéddel aztán rácsapok a karodra dolgozhatnál rajta hogy izmosabb legyen nincs bölcs zárógondolat csak az aktus vége ami válasz az ébrenlétre

Filó Mariann 1995-ben születtem Gyulán, Salgótarjánban nőttem fel. Jelenleg az ELTE pszichológia szakos hallgatója vagyok. Többször publikáltam helyi antológiákban, a Palócföldben, a Műútban, a Dűlőben, valamint a FÉLonline.hu-n. A Deákpoézisen 2013-ban és 2014-ben különdíjat kaptam. Szeretem a Kofolát.

igen lát tam igen láttam magam füstölni feletted a mezoszférában ahogyan gombafelhőként burjánzottak bennem a miértek fülzúgás volt már nekem a csend utánad fekete lyukká tágult a pupillám amikor elmentél miután hagytam még utoljára hogy megpihenj a romjaimon de még mindig kereslek az összes galaxisban hogy eláruld hol végződött a közös világegyetemünk és mert tudnom kell létezik-e rajtad kívül tökéletes égitest te voltál a horizont én meteorraj keresztül száguldottunk egymáson végigrobbantam rajtad óránként és most akár a szétlökődő atommagok eltaszítasz vagy épp áldozatnak hívsz a saját katasztrófádban de én nem bánom végül elpusztul ugyanúgy mindenki más is a természetben hát így működnek a fizika törvényei ezért engedlek egyre közelebb pedig radioaktívnak születtél és csak sugárzod folyton a halált szétoszlik miattad a létezés elporlad a memória hogy semmivé legyen számomra a mi azért hogy egyszerre csak megint te és én legyünk

s zőrany a tudod, a félelmeink közösek. hogy elvirágzás után mi történik velünk, még hányan nem pillantanak hátra távozáskor. együtt reménykedünk, hogy a viasz lassan szilárdul meg, mert közben egyre barázdáltabbá válunk. el is engedném a bütykös ujjaidat, de szánlak — túlságosan elmélyült köztünk a kimondatlan. te vagy az idősebb, ringatni próbálsz a düledékeiden, az öledbe ültetsz, én meg csak rángatózom és üvöltök, hogy hadd menjek már. a soha nem látott nagyapám vagy, az ismeretlen öreg a monokróm képről, amelytől mindenki megborzong, ha megsúgom, a vaku villanásakor nem voltál ott. aztán elkezdtelek gondozni; lehántolom a kérgedet, összeillesztem a törött cserepeidet, elhessegetem a dögmadarakat a tetemed közeléből tizenhat éve minden nap. ennyi ideje élek melletted, de nem veled, és nem merek arra gondolni, meddig tér még vissza ez a hóvakság.

Kozma Leila 1993-ban születtem Budapesten. Jelenleg a Goldsmiths College másodéves művészettörténet szakos hallgatója vagyok, az elmúlt két évben a Sleek Magazine-nál, az Arcadia Missa Publishingnél és a Dreaming of Streamingnél dolgoztam szerkesztőasszisztensként. Kutatási területem a kulturális testképzavarokra épül.

N incs ot t se m m i avagy al sz anak- e nap p al az ĂĄl m o k nem volt eleg internetunk ket embernek. valaki valahol talan szandekosan toltogeti le a vilag minden tartalmat fajlrol fajlra, hogy nekem ne jusson semmi. amikor paranoias vagyok, a borom megszunik letezni. az egesz utca a szam szelen ul, a mellettem vonaglo no mosolya az en mosolyom is. tudom, hogy nem vagyok intuitiv, csak azt hiszem, hogy igen, ami nagy kulonbseg. a kigyok is ugy vedlenek, hogy kozben a sejtreteg egy reszet meg atfutjak a testnedvek. az erzekeles nem szekcionkent, nem egyik pillanatrol a masikra szunik meg, nem kotheto az oramutato ugrasaihoz, es en is igy elek ezeken a napokon â&#x20AC;&#x201D; onhazugsagokat allitok fel, amik immel ammal mosnak csak bele a kulvilagba. ha tul hirtelen tepem le oket magamrol, faj, bar nehez megmondani, pontosan mi is, talan az a levego a labfejeim alatt, ami megakadalyoz, hogy ralepjek teljes sullyal a jardara, es amit kinomban kinevezek sajatomnak, vagy meg inkabb masodlagos onmagamnak. valami szabad szemmel nehezen eszlelheto dzsuvarol beszelek, amit ha kello kitartassal kezelnek, benne marad a tenyerben a nyoma, szinte latom, ahogy alakit a sejttermelesemen, ahogy az igaznak megtett hazugsagok dns-kodjai belem ivodnak, es behatolo anyagkent osszerantjak a vert, a tejsavat meg az izzadsagcseppeket. a paranoias szoveteimet szilardnak, toketeletesen dehidrataltnak, es ragacsos-bezs szinunek kepzelem. nem rohadtak, de annak alcazzak magukat, megannyi kikristalyosodott gyantadarab kepzodik ilyenkor. egy nap megszunok mozogni majd vegleg, szilardda korcsulok majd, es lassan bebarazdalodik testem felszine rancokkal, mig vegul csipkeragta, cincalt egyseg lesz, ami csak darabonkent ertelmezheto. addigra a paranoia is kioltja magat, gennykent eltavozik, eventualisan lecseng, mert az igazi kar kiirja magat a tortenelembol, megsemmisul, a vadakat is viszi magaval, mint a joszandek utolso sugarait. a boltosok eleinte nem tudtak megmondani, mi is tortent, en pedig megsem reszletezhettem kavevasarlas kozben, hogy felhagytam sajat magam veled valo felvertezesevel. a torok delikateszes maholnap ugyanekkor mar nem fog emlekezni rad, pontosabban a hianyodra, amibe csak az en beszednyelvem sajdul bele.

meg nem lehet megmondani, tuljutottal-e a veragygaton, bele a keringesbe, mergezni a mindent, ami velem lett atitatva teremtestol. nem tudni, arnyekkent feded-e majd be pupillamat, hogy ilyen alpari es szegyenteljes szimbiozist szinleljen testem a kulvilaggal â&#x20AC;&#x201D; hogy kivul-belul te leszel-e majd az osszetarto minta, es a realitas egyetlen sugara, a korokozo, amely kiszamithato lefutast garantal a betegsegnek. s hogy el-e meg a test pusztulasaban, az neked pusztan masodlagos.

munk an e l k u l i se g a szobatarsam szemere emlekszem, arra, hogy hogyan ul meg benne a negy nap kialvatlansag, ĂŠs hogy minden problemaja ellenere is megagyazott maganak, amig elvoltam itthonrol. en vagyok az elso visszatero minden este. a fiura gondolok, aki vasarnap reggel leult az agyam szelere, es adott egy pohar vizet. viszonylag meleg volt meg, meg osz, meg nyugalom, meg egyetemkezdes, szoval nem feltem sem az elhalt szerelmi nemviszonyoktol, sem a munkanelkulisegtol, es benne maradtam abban az olelesben, ket korty csapviz kozott, masnapossag elott. a szerda estere gondolok, meg az izzadsagszagu, nyirkos testu mamlaszra, aki a billiardozoba erkezve rogvest a nyakamba vetette magat. a konyokere emlekezem naphosszat, arra, hogy hogyan fekudt bele a tenyerembe, a kiallo csontra, amire rafektettem a huvelykujjam, a szeplokre, amiket en magam takartam el, a mellkasara, ami fel-ala pulzalt, arra, hogy mennyire szeretnem szeretni, es megis keptelen vagyok hagyni magam. ezt hivom sarkanyproblemanak, meg koveremigrans-komplexusnak, meg 0 osszegu jateknak, ahol barmit irok este, masnap mosolyogva kinalja fel a sajat kavejat, holott fel eve meg nem mert volna megosztani egy uveg vizet, nehogy vegyitsuk a bacilusainkat. a buszmegallora gondolok, a szakado nyari esore, a villamlasra, a vekony voros kabatra, amit a vallara dobott, az ijedt tekintetre a szemeben, a labaira, ahogy az enyem mellett pihentek tok parhuzamosan a buszmegalloban, amikor azt hazudtam, hogy most muszaj lesz megiscsak hazamennem. arra gondolok, ahogy felajanlotta a telefonjat, vigyem magammal, ne tevedjek el, es hogy ez a gesztus ebben az orszagban a vilagot jelenti, megis, ennyi ido tavlatabol csak barokkositott, foncsorozott,

tulcicomazott mult, kapaszkodo, alomkep, vagy mi az isten, nem tudom az instagramon hogyan kereteznek hashtagekkel, de fako, vagy meg inkabb rojtos, vagy meg inkabb, talan, kukaba valo. mert annyira szeretnem szeretni, es mert tudom, hogy mi sosem fogunk linearisan haladni elore. igy inkabb kutatom minden irott szavat, hatha valamibe bele tudom olvasni magam, ugy, mint a versekbe, akiket mindazok irtak, akikert csak par napig elt.

Kustos Júlia Julcsa vagyok, 2014 szeptemberétől az ELTE BTK hallgatója, collegista, a 309 lakója — olykor hazaingázó —, és semmivel sem másabb, mint eddig voltam. Mind a 19 évemmel imádom az őszt, s ha tehetném, falevél lennék egy októberi pocsolya mellett. Mostanában nincs jövőm, s ezt nagyon is élvezem.

október ahogy rohantunk, az ökörnyál arcunkra tapadt. hajam illata szálló pernye. hiába tagadod, szereted az őszt, és a belémhorgonyzott ködöket is látod az ablak alatt. a lépcsőket úgy járjuk, mint megzavart őzek, novembert érzünk a fűtött levegőben hátamon sár, orromon avar (hátadon félelmem, orrodban füst), rohadó titkaink elássuk mélyre, s a föld alatt összeérnek még féltett tagjaink. a feloldozás, ősszel s télen, mint tollhullás az égen, oly melegen takar.

ambivale nci a I. szaladtak a komondorok, tűzzel, ostorral hajtottam őket el. ahogy téged csípővel tollak, majd térdekkel, talppal, amikor egy miérted sem érdekel és messze vagy, unásig ismételt szöveg és dallam, villamoszörej az éjszakában — túl csendben, hogy érezzem, túl hangosan, hogy ne halljam.

a bokámhoz kapok, ott bújik az egyik, hamarosan a másik is visszaporoszkál — akkor szőrébe túrok, ujjbegytől tenyérig, s azt suttogom, bocsánat, hiányoztál. II. a komondorok jönnek, cukorkával csalom vissza őket, de nem ígérem, hogy könnyebb leszek, hogy nem szűkölnek majd éjszakákon át. tett, következmény és súlyos zsoltár vagyok porladó máriahimnuszok homlokán. III. az utat te tudod, vezesd haza mind, mikor elhiszed az eltévedéseim, ők meghálálják, vigyáznak rám, mint kilincs a zárra, vastüdő a légszomjadra. IV. ne töprengj a kutyákon, és ne menj ilyen tétován.

Luterán Lajos Luterán Lajos vagyok. Néha írok. A személyes adatok lényegtelenek. Kedvenc költőim az elméleti fizikusok.

az els ő é gtáj fe l ő l idáig jutottam nézem magam a kirakat üvegében még fiatal szemérmetlen arc ideiglenes menedékem s az arcok melyeket úgyis elhagyok féltorz vigyorba fordulnak bár nincs hajnal még de félek hogy így marad megvagyok és ennyi pont nem elég — ahogy nélküled is tudom ez a legnehezebb anya az első óra nem is gondolnád e másodpercek közelsége mint elhaló metronóm csendedre pontosul — mind idáig csak te őriztél — és most lassan elszökik a fény és én is elfogyok lám mily hideg mily steril az ég mely alatt meghúzom magam — a bordáim közt köhög a szél — nincs oly krisztusi kéz mely körbeér és visszahúz fényérzékeny vagyok már mindehhez és kétségbeesett is belátom 21 év szokatlan hiába torzul az arc előttem gyermekkorom ennél messzebb szíved dobbanása ha visszhang is rezonál a csontomban — belém nőttél anya mint hajszálak a beton réseibe ráncaidat most átveszem lassacskán hegedek a cipőfűzőm a földig ér s ne is kérdezd ha egyszer túljutunk az első órán a padok alá pöckölöm a nemfájást egyenlítse a világ handicapje de addig is vagyok tehát így egyedül veled ujjaim közti tér

töredék a m e l l k aso m ra bárcsak tiszta szerelmet érezhetnék feléd, kitti. örökké elhagynálak, egy szót se szólnék hozzád. elfelejtenélek, lezárnálak. ehelyett folyvást visszatérek fájó lényedhez és ugyanott találom már megint magam; a kiürült testközelség érzetében és semmitmondó szavaid tükrében. soha sem akartam, hogy bennem reflektálj. végeszakadatlan sétáltam volna nélküled.

Nagy Kalliopé Mária 1995-ben születtem Budapesten, jelenleg az ELTE BTK magyar szakos hallgatója vagyok. 2014 óta jelennek meg verseim különböző folyóiratokban.

bagate ll a beteg, aki nem kap teát, a vért köpő szökőkút a város főterén, egy elhagyott zsebkendő az erdőben: mennyi hátramaradt szó. telve saját fiatalságommal, de soha meg nem feledkezve az időről — mennyi mondat, amit a válladra hajthatnék, hogy megérts. kiterített idom vagyok egy térképen. tűszúrással jelölöd meg, hová szeretnél utazni — mindkét szemem vérzik: patakok a börzsönyben.

met s ző é l e ssé gge l torkomban örvénylenek a szálkáid — mintha toporgó galambok a csatornafedélen, mocsokba dörgölődző kölyökkutyák. a nedves fának is van szaga: mélybarnára sötétedik a levegő. elkerülhetetlen, hogy megszólaljak. ilyenkor megtalálják vetett ágyukat puha csöveimben, szorosan hangszálaimba fúródnak — szétröppennek a napok, mintha csaholná őket az idő.

Pintér Kitti kitti vagyok, budapesti lakos, kecskeméten tartok kutyát. szeretem a nyuszikat és a mandarint is, és most szomorú vagyok, mert lóri biztos nem ilyen bemutatkozást várt tőlem.

Cat ullus csó kj ai ra I. einstein nagy tömegű csillagokról beszél hogy hogyan görnyed köréjük a tér eddig azt hittem nincs is ennél szebb összeroskadás de te két napja nem eszel és még mindig lázas vagy van ami surlófényben is gyönyörű ezek olyan horzsolások amikről nem beszélünk és az égitestek elliptikus pályán mozognak a mellkasodban tovább II. és tudod annyira magányos erről beszélni hogy belengni mint metronóm milyen hogy mennyire kurva jó nélkülem és hogy úgyis ott van az a hat darab sörösdoboz a szemeteszsákban minden éjjel mire megjövök

Polák Péter Polák Péter vagyok. Eredetileg ongai, de szeptembertől pesti is. Biológia és matematika szakos tanárnak készülök.

és van a te st am i t ne m i sm e re k ez a mondhatatlan tér köröttünk tökéletlen és az otthonunk. folyton felrémlik bennem találkozásaink és eltévedéseink gömbszimmetriája, hogy minden távolodás után visszanyúlunk vélt középpontjaink felé. közben arra gondolok, a testeket két részre osztja a gerinc, a templomokat a padok közötti folyosó. a jobb oldalam a bal mása. egymás utáni tükrözések végeredményeként sokszorozódik emberré a zigóta. jobb kezem kést fog, rajzol, ír — erőtlenül utánozza a bal kapálózásait. nem tudlak téged sem olyan bizonyosan, mint a rádtalálást. álmomban ketten gurulunk egy dombról, hazatérünk a faluba, ahol éltem. az a világ nem hasonlít rám. nem esik szét, ha nem figyeljük, amíg elfordulunk vagy amikor becsukom a szemem. a búzatáblái megtartják az eget. ez a világ nem én vagyok, de hézagmentesen ölelik körvonalamat egyenesei, és én pont ilyennek képzelem az otthont. a határban itt ez a két halom, ezek nyomtak gyerekként, amikor nem tudtam aludni este. vagy ez volt éjszaka a fejem alatt a két kezem, anyám mellei, valaki másé.

függőle ge s haj í tás fe l fe l é nézd eltűnünk együtt utazunk két szemed két ellipszis bennük gyújtópont minden tükröződés elcsendesedünk mint földhöz vágott állatok megfeszül bennünk minden ín vonalaink túlmutatnak a testen most arra gondolunk hogy a görcsök szorításában valóban megpuhul a tér — szakad a hús óvatos mozdulataid alatt tárj fel ne csak elnevezd szólítsd meg a szerveket törött madár markodban minden belsőség összehúzódnak tojássá zsugorodnak a zsigerek még testmeleg a mellüreg akár egy keltető — majd feloldoz egy eltévedés előre számítható minden baleset hogyan törnek szét vagy sírnak fel új részecskék megérkezünk veled szemben ülök és arra gondolok hogy épp mindkettőnkben rezegnek vagy elgördülnek egymáson az atomok hiába zsong nekem üres ez a város minden hallgat csak a huzatban megremeg néhány fémlemez veled vagyok megnyugvás minden szabadesés ahogy a sarokban kuporgó magzat is hazatér egy fekvő gallyban minden ősszel anyjára talál egy lehullott falevél veled vagyok nem tudom hogy kerültem ide de szívesen maradnék

Sára Gergely Sára Gergely vagyok, 21 éves egyetemista. Immár harmadik éve tanulok a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen magyar szakon. Körülbelül 6-7 éve írok verseket, emellett zenélek és slammelek is, ezeket egy kicsit több sikerrel, mint az előbbit.

A lig-par t ott volt a part a hangtalan mélységgel a kész éjszaka mi a fák alatt gubbasztott a legutolsó lépéseink késése ott voltak a parttalan kontrasztok egy időtlen felhő mi az eget foltozta a szél akkor még csak halkan kapart az lett volna minden eljövés gócpontja a parttalan mélység volt maga a part és akkor sétáltunk arra éberen mikor már ez volt csak és talán a tény hogy a sorsban milyen jelentéktelen egy alig-part pillanatnyi magánya

E lhagy ni én mindig csak azt tudtam elhagyni miről később kiderült hogy enyém se volt téged őt meg mindent mi ártatlan mondjuk a fényképekbe gyömöszölt gyerekkort úgyhogy ne add oda magad hogy elhagyhassalak hogy beleengedhesselek a téli kába szélbe hogy emlékezzek arra ami nem volt hogy alaktalan felhők nőjenek a pupillákba és tömör hullámok a fülüregekbe a kacsakövek süllyedésére emlékszem és az kondenzcsíkok ívére a maradás egén valójában soha nem tudtam elhagyni semmit mert később kiderült hogy minden az enyém

Bár hol a bárhol valójában puszta térélmény egy bármilyen hely mondjuk épp ez itt az úttest elején a járda végénél ahol vagy mi vagy épp a semmi létezik ahol meredünk egy épp kezdődő halálba ahol mozgókép lesz egy-egy első pillanat: egy telefonfülke megszűnő magánya vagy a hajadban pihenő eső illata ahol az árnyékok egymásba átlógnak és az elázott utcazaj épp ásít bárhol vagyok és te is bárhol vagy csak nem tudom ez egy hely-e vagy két másik

Egy halá l e se t e se tl e ge s fe l do l goz ása A. J.-permutációk

Nagyon fáj! nem megy! fáj! Nagyon nem megy! Nem nagyon fáj! megy! Nagyon nem fáj! megy! nem fáj! Nagyon megy!

Stermeczky Zsolt Gábor Pesten születtem, Piliscsabára járok, de mindig is budai gyerek szerettem volna lenni. Meg beülni egy jó sörre/kávéra egy rendszeresen bejáratott kocsmába/kávézóba egy fárasztó nap elején/közepén/végén, csak úgy, a semmiért, vagy épp azért, hogy autentikus környezetben tudjak az irodalomra koncentrálni. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam magamról. Meg a Gömbhalmazról is.

munk a után őérte dolgozom hiába. harminckilós zsákokat pakolok, otthon törött pohár a padlón. mert neki megint fel kellett bosszantania anyut bohókás miatyánk-paródiával. anyu azért nem lett színésznő, mert kurvát nem vesznek feleségül. apu a lányommal kártyázik a másik szobában. éveket szolgált, megérdemi. én pedig szeretnék egy kisfiút. legyen meg a te akaratod, és az enyém is.

any u ut án anyu, eltemetlek téged. egy tisztességes polgárleány többet nem tehet. mindig annak akartál tudni, és mellém polgárfiút. én pedig lázadtam és menekültem és hagytam, hogy egy parasztfiú vegyen el.

asszony így általad lettem, és rajtad kívül nem volt senkim. röhögj, ámuldozz, és békélj meg.

cs ak ás ni lázas igyekezettel készültem mondani, ölelnélek, de én csak így tudok. végül mégis impróztam, mert nagy akartam lenni. ledobtam az ingemet, és póló volt alatta. nevettél, vakondnak hívtál, szerinted aranyos. nem méltó hozzám, mondtam. te meg, hogy ne gondolkozzak folyamatosan. időhöz türelem kell, inghez test. hamarosan nevetni fogok.

mint ha o tt se l e nne Beller utcaiak, ti voltatok a rossz löszföld, pincék nélkül. nektek voltam az ügyes kisgyerek, aki szemtelen, ha kételkedik. megtanítottatok, hogy lehet évekig bolyongani a pusztában: el kell hinni, hogy a dzsungel veszélyes.

Király utcaiak, ti voltatok a dzsungel, tele csodákkal és csalódásokkal. nektek tanítvány voltam, de elbíztátok magatokat. arra tanítottatok, hogy az elképzelhetetlen létezik, hogy ami létezik, az elképzelhető, és ami elképzelhető, azt használni kell. mire rájöttem, hogy a kiugrásom nem elképzelhetetlen, már elküldtetek magatok közül. Egyetem utcaiak, ti voltatok a majdnem-senkiföldje. nektek nem voltam senki, és nem tanítottatok semmire, magatoknak beszéltetek. így tanultam meg, hogy egyedül lenni nem csak a pusztában lehet, és hogy aki magának beszél, meg lehet hallani. Petőfi utcaiak, ti vagytok a színház, ahol az egész világgal szemben az színész, aki akar. azért jöttem, hogy tanítsatok. most emlékszem az eddigiekre, többé ne reinkarnálódjanak.

ami e s edé k e s mind elmondtam. elmosódott dolgokat először össze-, aztán szétmosni. például emlékezést és nosztalgiát. generációkat hibáztatni, megidézni, hagyni. mindegyik fényképen látom magam mindentől messze, a szívhez közel.

Szenderรกk Bence 1992 (Miskolc), Budapest.

be s zéd eső után csendes a környék, nem zörögnek a kutyák. néha mégis elővánszorog egy jajgató. egy házban egy kisfiú befogja a fülét.

ficam szürkületkor végül elhullanak a madarak, lassú dermedésbe merednek, mint elhasznált percek a fölösleges térben. nyikorog, majd megáll a huzatban egy villanykörte. zúg egy vezeték. nincs semmi. nincs semmi, csupán valami csökött várakozás bólogat öntudatlanul, ahogy vánszorog — visszhangtalan csoszogás, gyötrődő test a tájban, a meztelen pusztulásban.

Tilli Zsuzsanna Barbara 1994-ben születtem Tatabányán. Jelenleg Budapesten élek és az ELTE Társadalomtudományi Karának vagyok a hallgatója.

váróte re m ablaknak feszülő tenyér vagyok. utánanézés — elszelídül tőlem a vétek. így hűl ki a test. belém égsz, ahogy utcai lámpák burájába a bogártetemek. hamar fölénk nő a táj és köd leszel — vakfoltot ölelő látás. elfütyül mellettünk a szél. aztán mind elfelejtünk újra megszületni.

k ere t rándulás előtti mozdulatlanság vagy, ahogy oldódik benned a fény. ülsz ott csendben és látszólag lélektelenül, az árnyékod eléd vetül, azt nézed, hallgatsz. sok közös kutunk van. hely kellett, hogy tenni tudjuk valahova magunk után a szemetet. néha egy tumor vagy az agyamban, amitől nem látok a kanyar utánig, mint egy erdő januárban, délután. egy ponton kifordul magából ez a tenyérnyi otthon. te mégis maradsz. én az okot keresem mindig. te a maradványokkal bajlódsz, foltozgatod őket. tüzet raksz mellettük. valaki most ér haza.