dűlő 018 -- Deákpoézis 2015 by Műút folyóirat

2015018

Deákpoézis 2015 A Műút folyóirat és a Teleki Tehetséggondozó Kollégium (a Miskolci Petőfi Sándor Középiskolai Fiúkollégium Tagintézménye) idén is meghirdette középiskolásoknak szóló verspályázatát. A zsűri tagjai voltak: Horváth Előd Benjámin, Kabai Zoltán, kabai lóránt és Zemlényi Attila. Az eredményhirdetés 2015. április 10-én zajlott le Miskolcon, jelen számunkban a díjazottak és a különdíjasok verseit közöljük. Szövegek: Egri Dorottya | Ferentz Anna-Kata | Fülöp Barnabás | Hegedüs Benjámin Jutas | Kali Ágnes | Rákóczi Zoltán | Tillmann Ármin | Tímár Benjamin | Varga Péter | Vas Máté | Vida Kamilla Képanyag: Pap Gitta dűlő a műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat önálló tartalmú digitális melléklete szerkeszti: kabai lóránt kkl@muut.hu logo, layout, design: Tellinger András telli@chello.hu kiadja a Szépmesterségek Alapítvány Miskolcon felelős kiadó: Kishonthy Zsolt a megjelenést támogatja a Nemzeti Kulturális Alap ISSN 2062-4409 http://www.muut.hu/dulo http://www.facebook.com/muutfolyoirat http://twitter.com/muut_folyoirat

Deákpoézis 2015 — végeredmény 1. helyezett, a Málik Roland-díj elnyerője: Vida Kamilla 2. helyezett: Kali Ágnes 3. helyezett: Hegedüs Benjámin Jutas Különdíjasok: Vas Máté Egri Dorottya Tímár Benjamin Ferentz Anna-Kata Tillmann Ármin Fülöp Barnabás Varga Péter Rákóczi Zoltán

Horváth Előd Benjámin

A poézis nyomorúságos virágzása A poézisnek is megvannak a maga ünnepei, dicsőbb vagy szegényesebb évei. De néhány ilyen vagy olyan év alatt mérhetetlenül sokat fordulhat az iránya, ami olykor eléggé beszámíthatatlan. Kilenc éve, amikor először vettem részt a Deákpoézisen még versenyzőként, igencsak másféle verseket írtunk mi, akkori középiskolások… Másképpen próbáltuk elmondani vagy csak bizonyítani… mit is? — hogy itt vagyunk, frissek és újak, és készen állunk, hogy alakítgassuk azt a medret, amelyben hömpölyög a korszellem, illetve a kor irodalmának folyama. Azóta is alakulgat, és számomra nagyon izgalmas ezt figyelni, tenni-venni, bele-beleszólni, vagy csak a partról nézni, merre hullámzik. Még izgalmasabb az a folyamat, ahogyan hat a legújabb a már nem annyira újra, és így tovább a régiekre is. Erre tavaly döbbentem rá: mennyit lehet tanulni a legfiatalabbaktól, ha odafigyelek arra a nyelvre, amit ők használnak, és ami nekem már új. Mennyivel közelebb kerülhetek magamhoz is, az én szavaimhoz, ha kipróbálom őket ezen az új nyelven. Spanyolviasz ez is, persze, de talán jó volna erre kicsit jobban odafigyelni: mit tanulhatunk mi tőletek? Kilenc évvel ezelőtt mi leginkább Petri Györgyből, Parti Nagyból és Orbán Ottóból merítettünk, ami még egy sokkal kódoltabb, árnyaltabb nyelv volt, mint a mai költészeté — játékos, ironikus, önreflexív, és szemtelenül kiornamentikázott versnyelv volt (át)alakulóban akkor. Kicsit távolabb állt az irodalom a köztudattól, kicsit megfoghatatlanabbnak, rétegesebbnek tűnt a kortárs irodalmi élet — azóta változtak ezek a viszonyok, a slam poetry műfaja például közelebb hozta az olvasót a szerzőhöz, új kontextusba helyezte az olyan fogalmakat, mint reflexió és allúzió, modern és posztmodern. A játékos ornamentikák, a csipős reflexiók leginkább a slam műfajába épültek át, a kortárs versnyelv pedig mostanában egyre kegyetlenebbé, letisztultabbá válik. Persze most durván általánosítok, nyilván ezen műfajok viszonya sokkal árnyaltabb és komplexebb, és rengeteg az átfedés köztük. Tény, hogy az utóbbi időben sokkal megfoghatóbbak, ha úgy tetszik, sokkal inkább felelősségre vonhatók a kortárs irodalmi élet és annak szereplői, mint kilenc éve. Bármily szegényesen és nyomorultul is élünk mi itt, Kelet-Közép-Európában, még mindig, és bár a legtöbb jelentős szerző naponta küzd a túlélésért, mégis úgy érzem, hogy egyfajta virágkorát éljük a költészetnek. Talán pont emiatt a kilátástalanság miatt. Az új nemzedékek megörökölték a múlt század és a múlt rendszerek izmusainak traumáit, kudarcait, melyekre csak rátettek még egy lapáttal az utóbbi évtizedek gyors változásai és fejlődése. Egyre nehezebb és ennél fogva egyre fontosabbá és elengedhetetlenebbé válik az önkifejezés, az örökségek személyes értelemben vett feldolgozása, felmutatása, letisztázása és mindezek megosztása. Egy ősi indián közmondás szerint a földet nem örököljük, hanem az utódainktól kapjuk kölcsönbe — ha valamiről, erről megfeledkezett a huszadik század. Mérhetetlen szemetet és fájdalmat hagyott a ti vállatokon, és ez mostanában egyre világosabban látszik. Mindig naivan és makacsul hittem benne, hogy a költészet a feloldozás egyik eszköze. Egyfajta pszichoanalízis, ha úgy tetszik. Sokat hallottam régebben, és biztosan ti is, hogy „fiam, még fiatal vagy, ezt még nem érezheted át, nem értheted meg igazán…” — nyilván van benne némi igazság, de lényegében, azt hiszem, az ilyen hozzáállás elég nagy ostobaság. Egy életre el lehet vele fojtani valakiben az ambíciót, és elültetni a megfelelési kényszert. Pedig nem kell megfelelni senkinek, és legkevésébé a múltnak. A múltat tisztázni kell az új fényben — ugyanúgy tizennyolc évesen, mint hetvenévesen. Az ember nem lesz mindentudó soha, ne ringassuk magunkat illúziókban. Csak tisztázni tudja azt, és elsősorban önmaga előtt, amit addig megélt, látott, hallott. Hogy aztán másokkal is megoszthassa, ha kell, ha igény van rá, ha segít. A bennünk lévő kételyeket, félelmeket, titkokat, sérelmeket és fájdalmakat, terheket, rejtett sebeket kihozni a fényre: az már egy lépés a feloldozás, a traumák feldolgozása és megértése, a gyógyulás felé. Ezeket letisztítani és lényegében megragadni, rájuk reflektálni — az már még egy lépés, az már költészet. A kortárs versnyelv, úgy látom,

ebbe az irányba tart. Az ideológiák, az ornamentikák nevetségessé válnak a személyes érintettség intimitása mellett, mielőtt új értelmet nyernek annak fényében. Az irónia elengedhetetlen részévé lett a reflexiónak mindenféle szinten, nem beszélhetünk szenvedésről anélkül, hogy ne számolnánk vele: a másik is ugyanúgy szenved, ám ez még nem változtat a szenvedés súlyán. Egy hajóban evezünk, de mindannyian egyenként éljük meg. Egyszerre vagyunk teli vágyakkal, új álmokkal, és egyszerre vagyunk kiábrándultak. Ez a kettősség egy olyan irodalmi nyelvet látszik létrehozni, ami inkább befelé tágul, mint kifelé, ahol a tartalomnak számolnia kell az űrrel is, az agyonhasznált fogalmak új értelmet és kontextust keresnek, mintha a nyelv is önmagát vizsgálná meg belülről, visszatérne az alapokhoz, egy ősibb, univerzális nyelvhez, hogy revideálja azt. Ehhez pedig rengeteg bátorság kell. Megírni a rohadást. A csúnyát. Az űrt. Kimondani azt, ami el lett fojtva. Revideálni magunkat és az örökségünket. Lecsupaszítani a végsőkig, visszamenni az alapokhoz, és megkeresni az új kontextusokat. Kihozni mindent a fényre, és addig csiszolgatni, vizsgálgatni, amíg láthatóvá válik az, ami eddig láthatatlan volt. Ehhez a bátorsághoz szeretnék mindannyiótoknak egyenként gratulálni. A poézis, nekem úgy tűnik, jól van, köszöni szépen, és elevenebb mint valaha. Izgatottan várom, mi sül ki még mindebből.

Kabai Zoltán

Lendület Nem szeretném elmondani, hogy több mint két évtizede foglalkozom nagyjából folyamatosan tehetséggondozással, olvasok több-kevesebb rendszerességgel pályázatokat (de mindez csak férfihiúság). Emlékszem a legelső pályázatra, amelyben zsűriztem, nem sokkal voltunk a rendszerváltás után, senkit nem érdekeltek a fiatal költők, illetve a fiatal költő abban az időben nem 16-20 éves volt, hanem harminc. Az első pályázatra 2500 pályázó jelentkezett. Nem elírás. Azt kell mondjam, hogy ez a pályázat meglepett, mert sajátos pontozási rendszeremben többen kerültek a vonal fölé, mint ahányra előzetesen számítottam. Azt tapasztaltam — nem kis örömmel —, hogy ti mindannyian olvastok. A kortárs irodalom nyelvét értitek és használjátok is. Örülök ennek, mert gyakori tapasztalatom, hogy a középiskolákban, gimnáziumokban a végzősök nem jutnak el Pilinszkyig. Nekem pedig az a tapasztalatom, hogy Pilinszky már kulcs lehet a kortárs irodalom befogadásához. Nem tudom, ti eljutottatok-e eddig, de nálatok ennek már nincs tétje, mert nektek már kezetekben van ez a kulcs. Látni való, hogy a költészet operettje — remélem senkit sem sértek ezzel —, a slam poetry mekkora hatással van rátok. Én hiszek abban, hogy el kell jutni az olvasóhoz, és ha erre van egy ilyen népszerű formánk, hát miért ne tegyük azzal. És persze most beszélnem kellene arról, hogy milyen nehéz volt tíz nevet mondanom — az volt, de nem erről beszélek. Inkább elmondom, hogy milyen izgalmas azt látni, ahogyan a költői képekkel bántok, vagy arról, milyen könnyeden kerülitek el a közhelyesség csapdáit. Jó volt látni, hogy van, aki érti és jól is kezeli a ritmust, a rímet. Elismeréssel kell beszéljek rólatok, mert a ti korotokban én ezeknek az ismereteknek még csak a közelében sem jártam. Sokat lehetne itt még beszélni művekről, és rólatok, szerzőkről, de nem akarok senkit sem kiemelni, sem elfelejteni. Arra szeretnélek kérni benneteket, hogy ne elégedjetek meg ennyivel, mert a ma az elismerésről szól, de holnap már az a kérdés: hogyan tovább. Korábban mindenkinek azt mondtam, hogy olvasson sokat, kortársakat. Nektek talán már nem kell erről beszélnem, tudjátok nélkülem is. A Deákpoézis még csak a kezdet; ahhoz, hogy továbblépjetek, folyamatosan dolgoznotok kell, keresni a lehetőséget a publikációra. Olyan szerencsés helyzetben vagytok, hogy a magyar nyelvterület páratlan folyóiratkultúrával rendelkezik. Nemcsak a nyomtatott kiadványokra gondolok, de a weben terjedőkre is. Legyetek bátrak, keressétek a lehetőségeket, mert azok nem keresnek meg benneteket. A Deákpoézis ebből a szempontból egy ugródeszka, s csak rajtatok múlik, hogyan rugaszkodtok el róla. Mert a lendület — most úgy tűnik —, megvan.

1. helyezett, a Málik Roland-díj nyertese:

Vida Kamilla

Vida Kamilla vagyok, 18 éves pécsi gimnazista (még néhány napig), szeptembertől budapesti egyetemista. Zenész családba születtem, testvérem nincs, a magyar vizslámat Akhilleusznak hívják. Szeretem a nehéz kérdéseket és a kólát.

augusztus 20. késő esti busz cigiszag és hamis diákigazolványok mellettem eperbor — literes műanyagflakon — rajta hüvelykujj alakú hiányod az ablakon nincs pára pedig most rajzolgatnék csakúgy-monogramokat hátha az egyik a tied amolyan indirekt magadra ismerés zsíros ujjlenyomatomban és szólsz hogy még egy korty persze belemegyek nyújtom feléd mert gyűjtögetem és füzetbe ragasztom a férfiakat illetve egy-egy darabot belőlük akiket azzal az eperborral hígítok fogyaszthatóvá majd ráülök a füzetre és lepréselem őket ahogy a húgom októberben a piros leveleket nincs is húgom az is én voltam szóval a szederkényi megállóban leszállsz (üres flakon cigiszag hamis diákigazolványok) gyakran ismételt kérdéseim az utolsó öt kilométeren nyugalom és melltartópánt-igazítás aztán hazabotorkálni nehéz meg nehéz nem fürödni de mosdatlan meztelenül neveket sorolni a párnába már könnyebb fiúnak hívni a huzatot takaró alatt a lábamra azt mondani hogy a lábad játszani bambán szalondrámát hogy az a bizonyos hüvelykujjad az én na de álmomban én voltam a flakon bennem felkeveredő eperbor csak a muslincára és haláltáncára emlékszem a tetején meg hát mikor hozzám érve otthagytad a hüvelykujjad nyomát

szóval én a literes flakon próbáltalak és nem megy nem fér bele a füzetbe a hüvelykujj alakú hiányod hiába nyomkodom úgy marad

klimt: remény II. I. anyám megmondta gyúrta a tésztát a kakaós csigához vasárnap volt a haja a szemébe lógott hogy művészekkel soha az életbe ne és hogy ezt nem azért mondja mert olvassa a nők lapja pszichét hanem ugye a tapasztalat hogy tulajdonképpen mind ugyanolyan büdös paraszt és hogy az már gyanús hogy engem az a fiú rögtön a műcsarnokba visz és akinek biztosan csak simán guszti (az aki olyan furákat fest) még akkor sem izgatott amit mond mikor felhagyott a kakaós csigákkal és pogácsára váltott (intő jel volt pedig) és már sírva könyörgött hogy akkor inkább legyen egy zenész II. sokat festettünk együtt délutánonként egy parkban ülve én is kaptam tőle festékeket öblös üvegtégelyekben és megszerettem ezt az egészet az elméleteit hogy a világ egy hatalmas lap meg a mi szerelmünk is és hogy együtt mindennel telefesthetjük és hogy ez a lényeg a fröccsenő színek kontúrok fény–árnyék-hatás de aztán egyszer mondta hogy hiányzik valami a kompozíciónkból és a lap csücskébe egy apró pontot mázolt és akkor én azt a sarkot letéptem a kukába dobtam de mindig új csücsköt keresett

és egyre nagyobb lett a pont apró emberkének tűnt a vége felé de én újra letéptem mert nem tetszett hogy ilyeneket fest oda olyan hús-vér volt az egész lüktető és verejtékszagú és csak egy darabka maradt a papírból de akkor már nem tudtam úgy leszakítani hogy maradjon üres rész akkora lett a kisember hát tépés nélkül a szemetesbe hajítottam a lapot rajta a babával pár nappal később rájöttünk hogy már nincs mire festeni kétségbe esve kezdtünk turkálni a színes cafatokért a kukában de csak a reggeli kefires doboz bűzölgött III. hiába anyám olyan nő volt aki mindig kivitte a szemetet

rebeca testvérei I. földszín sávok a köröm alatt ebédre megettem a szomszéd vakondtúrást kinyaltam a távozások bakancsredőit is a nyomokból épp indultam loholtam nappal nyugatra ünnepízű múltak voltak a mélybarna szelvények most már — mondják — csomós kemény moníliás életfák öle estére oda a határig érni abból a fájdalmat kiharapni II. tömeg állt körém kétkedve gúnyosan figyelték a vacsorám féltek hogy sikerül az emésztés hogy példát mutatok és majd illendő lesz követni mellém térdelt egy kövér úr bizonytalanul utánzott fehér fogai menetet vágtak merőlegesen szelték a határt a töltést majd vörös hangyák szorultak közé néhanapján a szikesebb talajok összehúzták a szám de jöttek még és siklottak az ajkak a határőrök feszülten álltak a cakkosan körberágott hiányban aztán megették különböző nyelvekről újrafordított fájdalmukat ők is III. péntek estére vége volt szétnéztem és nem maradt semmi úgy tűnt felfaltuk macondót

2. helyezett:

Kali Ágnes

Kali Ágnes vagyok. Végzős. Sepsiszentgyörgyi. Szeretem a dolgok végét. Jövőre, gondolom, teatrológiát tanulok. Vagy utazom. Vagy maradok vándorcigány.

Soulbitch fénycsóvák, egymásba ölelkező autók sora. ez is addig tiszta, amíg nem beszél, csak a cigifüst, a vágóhíd melege. apára várok, mocskos éjszakák jönnek, anyára várok, lépcsőházban vacogok, a levegőben arzén, túlélem, még azért is. tiszteld a fára kötött tetemet, a tied. varjúnak születtünk, a galambság csak utópia. vonat áll meg az ajtóm előtt, elmosódott fej a harmadik ablakban. végighányt éjszakák vagyok, falak közé besimult szerelmespárok, idegből kötött pulóverek szeptemberi estekre. párologhatnál, mint a hegyek közé fojtott köd. eső van. halk mozdulat, széknyikorgás, félszek belédköltözése, iszony kiszipolyozása, ánizs és menta, halászok szamosba dobott fehér keszkenője, fennakadt furdalás. lenyeltem. a szobámban nincsenek évszakok, csak madarak. azóta változtak a dolgok. neked szabadság kell, én nem tiltok, magam ajánlom. széttárt édent, macskaszerelmeket, fészekdorombolást, kávét. magadnál tartasz, nem engedsz a kettőnkből. jó. nekem marad a fúzió, dobhangodra tánclejtés, belédképzelve a jóindulatot, törődést, giccseket. álmomban zuhantunk, kaptam tőled egy cetlit, én is szeretlek, kicsilány, ha túléljük, ígérem, nem hagylak többé egyedül reggelre. sokat kellett dicsérjük istent, ettem az ostyát. a halálról semmit sem tudni, csak az áldozatot. megmaradok aggódó kéjtulajdonosnak, feszülő mellbimbóim között teaillat párolog, torkomban kereszt, úgyis lecserélődünk, a sor végtelen. megszökött akarat, bent ragadtam magamban, megöl, hogy nincs bennem szemérem, hát öljön, hogy így születtem.

szógettó. meggyötörni az egyistent, mindenek végén ne feledjen, mindenek végén álljunk ketten, tocsogva a leheletben. kerülöm a felszínt. beleszédülsz pálinkád, cigid, kurvaságod látványába. a régi szagoddal az ablakkal szemben állni, most jó. érzem a bőrömben, beleremegek a télbe, nézi, ahogy vetkőzöm, sós ízű a szám. másvilági elvonó, idegeneknek belépni tilos. érzem a sarat két nap után is, ráncaim hegyek közé zárva, aludni kéne, lassan a nap is feljön. nem fontos. pötyögök. fél órára innen van egy bolt, ami hajnalban is nyitva, virág, amit sose láttam. mint egy kutya, akarok új falkát keresni. viszlát.

Francia elaludt hajjal indulsz el egy alkalmi otthonról, délebben van, de a szél miatt kurva hideg, szádon hirtelen kibújt minden benned lappangó szörny, leginkább valaki más ujjaival nyomnád vissza. este csak fekszel gyűrött lepedős ágyadban, visszautasítottad a kocsmában a franciát, délebbi kocsma, de lehet cigizni bent, tetszettél neki elaludt hajjal is, ritkaság, fehér holló, holnap majd turbánt kötsz. naponta kapsz kifogást magadnak, miért nem szabad újjászületni ma sem, beérni a helyváltoztatással, otthonról délre, olcsó, meleg borok ízével szádban, drága melltartókat nézegetve, arra vársz, hogy változzon a semmi. percenként vált bizalmatlanságod tárgya, szíved pávatoll, repülésre alkalmatlan. így verdesel nyugodtan, délen, útszéli kocsmák első és utolsó rendeléseként, purdék lábnyomában égve. mintha csak időt kérnél valami felsőbb szentségtelenségtől, mintha csak megállna benned a vér, mintha mindez nem is lenne megbocsáthatatlan. azt hitted, délen egyszerű felejteni, de valami visszahúz a magzatfoltos télbe, senki sem hallja, mikor elcsúszol a jégen, járomcsont törik, húzod így magad.

4 annyit éltél, mint schiele, beteg, önző, hülye, semmi nem elég, én sem, persze, hogy nem. egyszerű uralni az örökkévalóságot, mi? most aztán nézheted, ahogy növök, ahogy terelnek félre, talán pont a te irányodba (talán pont ezt akartad). segíthetnél néha.

„eltűnt a nyári nap, mint egy jó apa, megtette, mert az apák ilyenek, meghalnak, mindig elmennek.” elkezdődik minden a teremnél. kiokádod magadból. a búzaföld is egyszerű, olyan leszel te is, görcsbe rándult pillanat, átléped a határt. ahol már nem biztonságos, ott kezdődsz el: ott kezdődöm én.

kötözz magadhoz, vagy én kötöm rád magam. te vályogtéglahattyúfa. ha nem ügyelünk, csak te maradsz nekem. lehámlik rólam a valóság, itt maradok egy sikoltásnyira tőled.

tavaszölést várva, télbe burkolózva, elképzelem az illatod hazugságokból, vagyok, nagyon vagyok, most vagyok leginkább, sötétalvás, édesapám, négy voltam, négy év a szerelem, nem élem túl soha.

ennél a szerelemnél nincs nagyobb, ebbe aztán bele kell dögleni. belőled nincs kiút. belémszültek. ő szült belém, aki szeretett.

(elvesztettem relációm, megver anyám érte, kicsúszott a kezeimből, meg kell halnom érte)

3. helyezett:

Hegedüs Benjámin Jutas

1996. december 2-án születtem Marcaliban, Balatonlellén élek, Budapesten tanulok az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumban. Kedvenc költőim Pilinszky János, Málik Roland és Kemény István. Második éve írok verseket. Először a Műút portálon publikáltam.

Sárga Apa szerint ebben halsz meg te is, nagymama meg nem vitatkozik, egyre sárgább, visszaalszik délutánig. Csukott szemmel is látni véli, hogy megtaposnak egy vörös kutyát. Rákbeteget hitegetnek, pelenkáznak a tanúk. Felolvasnak az Őrtoronyból, tojást főznek, konyhakövet mosnak, rákérdeznek az orvosi ópiumra. Szaggatott h hangokra ébredsz, szinte fuldoklik. Hívod a fiát, és alkalmad nyílik kitapintani a halálba nyúló perisztaltikát. Az egyik hullaszállító csaknem elsírja magát, de a hittársak lapos részvétnyilvánításakor rendre hányingerrel küszködsz.

Az ecetfa Úgy nőtt ki a földből, akár a gaz: elég gyorsan, csak úgy, magától. Öt éve lehetett ez. Akkor apám nem élt már velünk. Egyszer csak ott állt a medence mellett. Nem akartuk kivágni, de nem is locsoltuk. Nem beszéltünk róla, mintha nem is lenne. Levelei foltosak, talán beteg. Ahányszor meglátom a nyitott ajtón át, mintha mindig egyazon oldalán világítaná meg szürke kérgét a fény, a szikkadt bemélyedés fölött, és ez az, amiről rendszerint Isten jut az eszembe.

Alváshiány Haszontalannak tűnik elaludni, majd egyetlen célnak, amiért idáig fenn maradtál. Vibráló, amorf szóközök, amelyek mégis zöld, sárga és vörös krokodiloknak játszanak, gátolnak az olvasásban. Mintha egy nemtelen hang olvasná fel a Bűn és bűnhődést, és ugyanekkor a törvényes házasság haszontalanságáról beszélnél Lacinak, anyád barátjának, mint Lebezjatnyikov Luzsinnak: értetlen fülekre találva. Harmadjára olvasol oldalakat. Nem tudod, mennyi idő telik így. Az asztal melletted, mintha távoli térben. Többet nem kívánsz fenn maradni másfél napnál tovább.

Különdíj:

Vas Máté 1996-ban születtem, jelenleg végzős gimnazista vagyok Szarvason.

tudom hogy a háromféle könnyből az úgynevezett érzelmi könnyek tartalmazzák a legtöbb hormont, és a tehetetlenség törvénye ereszti meg a csapokat a balansz helyreállását elősegítvén. gyerekként elhúztam a függönyt közvetlen a legszebb történetek előtt, így a varázs tovább lebeghetett, kiiktatván a felismerést, hogy a boldog élet közel sem biztos, viszont a halálban a vallások java és a tudomány is egyetért. Többé-kevésbé a fény is szobrász ahogy az őt kutató ágak formáit és árnyat szülő törekvéseit elnézem, ünnepelt diktátor, ki az enyhítő körülmények szálkái köré hajlítja világunk. Egy sötét dobozban nevelt cserje meddig hisz? és mikor ragadja el a beletörődés minden vonalzóval kimért tett színes papírként reszket egy radiátor fölött, mely mentes az önkép súlyaitól, és a balansz helyreállását elősegítvén külön mérési skálát dolgoz ki a vereségnek, mintha érdekelne bárkit is.

camera obscura I. Hullott ránk a vasbeton sajnálat és a gondolányi csend, mely után a kürtőkben ragadt hamut nyeljük jobb híján — betakarni az egymást ölelő testeket ebben a magunkkal telibarlangrajzolt veremben. légcső-lépcsőkön botladozva, és a szívkohók alkotják a törhetetlen műhelyt, hol: visszatartom a legszebb perceinket, amíg kicsapódnak a zárt szemhéj mögött. tudod, lámpafénynél alszom, mint három-négy évesen a radiátor rései közül szivárgó test nélküli őszt lesve. arra gondolva, orvosi rendelőben heverve fogok-e még aszály űzte révészek jajszavára kelni, hegesztőpálcát és evezőt ledobva egyre csak várni, amíg a nyugtalanság malmában őrlünk átlényegülni és nem feloldva egy benső vándorlás közben. a tornác kifordul alólam, a hezitálásom eleven, pernyét tüsszög, remeg és kezelhetetlen befúrja kétségeit a puha hontalanságba, míg te csillár helyett madáretetőt szögelsz a plafonra hogy esténként a félelem madarai csipegessék azt, ami fogva tart, ébren a sietség fölött. hitegetnek, hogy a zárt terek jobban állnak, de arra eszmélni, hogy egyszer csak az ember rabként érvényesül — én ezt nem akarom. persze saját csapóajtóinkon átesve bálnákat a parton és a hidakról mélybe hullók násztáncát figyelni se jobb. a két amorf csalódás tégelyben a polcon, és mit szólnál az ellenszerhez?

bíbor dereglyék őrzik titkaink, de most nem segíthetek. a fagyba szerelmes gólyák téli berkei közt szekér zörög, a vadak jámborakra lesve űzik szorongásukat, a tobzódó önámítás szénporos lápjain átkelve. zsebünkben az őszinteségbe ragadt antigének összegabalyodva a kitérők kulcsaival súgják, tűnni el, magára hagyni a leigázott vadont mikor látjuk az ellenállást viszont, a megnyugvás szerzetesei még is mormolják szüntelen: rend kell és menedék. II. Emberlesen, hogy mást mi mozgat: a túlparton gomolygó füst és az idegen épp a szabadságot tüzelték el (egyszerre többet. azúr fénnyel égett. hidegen) és ott voltak mind létralelkű uraink és te tanítottad meg őket mezőt hímezni a sivatag torka köré. a padláson görnyedő órák, és amíg az irharéteget bontogatjuk, szemükből üledéket félresöpörve: álmatlan apák és anyák gyermekektől messze — ezekből rakja fészkét egy lángoktól irtózó főnix, talán nem bánja ha egy ideig itt bérlünk, veszünk ki haladékot és olyan cetliket ragasztunk egymás aggályaira, hogy az életben az egyetlen biztos pont te magad vagy. az életben nincsenek biztos pontok. a padláson trónfosztott, lábatört vadász, rókabundákba takarózva és egy akác gyalulta agancsot simogatva moszatot rág és ilyeneket suttog: leénekelni a csontokról a húst.

leszünk lélekvándorzenészek, elszántan keresni egymás ritmusát, a közös hangot és a botlások mintáiról mind lemondva mint az éjre szomjazó lámpagyújtogatók: ketten hordjuk neki vétkeink almából a vakon született gyermekeket. te teremtőnek hívod, én kronosznak ma végre pihenhetünk, lesz időm nevet adni az összes áldozatnak. az ablak egy falra néz, és ne kérlelj, engem arra neveltek, ha elbontom, úgy sincs mögötte semmi. és nem is a látványt, hanem a tudatát nem bírnám elviselni.

október többes számban ébredni, mégis egyedül lassan zuhanni, fáradtan nézni szét és ne szólj, mert még korán van hozzád. templomban mosolyogni; hogy a képen nem mi, és nem értünk és érteni se kell mit súgnak az egymásra tetovált évek: a hullámzó fű közt egy magasugró számlálja a levegőben töltött időt. vagy amikor gyónás közben a pap vétkei csorognak feléd: más terhe tapad rád. a sebeit varrod fel, takarja, hogy kiűznéd ezt a csőrök tépte alumínium mehetnéket. és elhajolsz, taszít a kihűlt határtalanság, tizenév forradásai hevülnek, a gőztől kavicsok a patakban mind akik a peronon maradtak, és fáznak, amíg istenveledet játszanak. a megérdemelt sárba tenyerelve a felforgatott kövek alatt rovarok, a sziklás lélek alatt is de mielőtt elnevezem őket, kész a kávé, gyertek be zuhanyozni. a kert újra vadon lesz pedig már három éve lakunk itt. régen a kerítés léceiből wigwamokat, most azt játszuk, hogy ez nem hajléktalanszálló és mi sose jutunk oda. a gáton, az éjben olajmezők és ezüst ingovány: egy rettegő folyó menedéke. itt nem talál meg soha, nem áradok, nincs mélység, hajók és áramlat. eloltunk minden fényt a parton minden lelakott helyet partnak nevezünk ki és tengert képzelünk köré, mely alámossa a napjainkat. lehetne szép is, de csak uszadék és kagylók, ők maradtak és a vándormadarak, akik a májamból viszik a mérgeket a vén prédikátor bárkájáig. végre kiköthet,

rám ereszti párba rendezett kételyeit a roncsok közt, belőlük élnek mind: illuminált szívek, héjaktól meztelen, mint a zsigerbűvölő és tanítványa, akik zátonyról zátonyra mentik a honvágyukat. pirkad — én vajjal kent fekete kenyeret, te fenyőmellényt egy türelembe fáradt hegyen, utána az összegereblyézett tévedésekre figyelsz. ideje lenne rágyújtani, hogy tornacipőfehér füst mutassa, egy hangár volt eddigi életünk, ahol a kilakoltatott emlékezet tarka játékait készítették fel újra: most kopott leszel és komoly a sárgaláz nád közt elhagyott elfelejted az összes helyet csak az ottlét régésze marad. integetni, elmosódva ketten az ég pezsgőtablettái kérészek határidőnaplója és az oly sokáig halogatott szüret. és áradok és nevetünk, fellegterhem, te csomózd össze a sorsunk, amíg én tizennyolc évet szelídítek.

Különdíj:

Egri Dorottya

1996. szeptember 6-án születtem Szombathelyen. 13 éves korom óta írok verseket, a jövőben szeretném a magyar irodalmat tanítani és gazdagítani is.

Tudtad-e, Uram? I. Tudtad-e, Uram? Amikor fogyhatatlan, folyton növekvő nyüzsgésű bolyt, egymástól szánt szándékkal elszigetelt, mikronnyi rendszereket teremtettél ide, tudtad-e, mit szólunk majd, ha egyikünk, aki szinte elhanyagolható a többi millió között, kiszakad a homogén egységből? Amikor megalkottad az életteremtést, a folyton-cserélődés miatt szükség volt az elhalásra, megértem. De tudtad-e, mit kérdezünk majd mi, akik áthidalják a kettő közti időt, s nem értik, miért kell új, miért vetted el tőlünk a beváltat. Amikor egymás nélkül élni nem tudó és nem akaró, ragaszkodásra képes társakká tettél minket, tudtad-e, mi lesz, ha látnunk kell egymást halva, ha befolyásolhatatlan tényként tör ránk a valóság, hogy mégis tudni és akarni kell? II. Tudtad-e, Uram? Amikor lehetővé tetted, hogy a Föld puszta matériáiból civilizáció épüljön, és alkalmassá tettél minket, hogy szándékunk legyen a fejlődésre, tudtad-e, milyen érzés, hogy már meghatározták a végpillanatot; hogy nem lesz elég időnk befejezni az alkotást? Amikor kieszelted, hány év adatik meg nekünk, hány napot képes kiállni az elengedhetetlen eszköz,

ez az egyszer használatos anyagrendszer, tudtad-e, milyen lesz majd, ha valaki így szól: vége; ez volt az a nagybetűs élet, amire mindig csak vártál? Amikor az alvadó vér, a málló bőr, a ritkuló csontok, a romló érzékek, a gyöngülő izmok, az őszülő haj, az elszarusodásra ítélt sejtek közé múlni nem akaró lelket teremtettél, tudtad-e, milyen lesz kivetkőzni az elhasználódott anyagból? III. Tudtad-e, Uram? Amikor tudatot helyeztél az agykéregbe, hogy felfoghassa az érzékelteket, hogy kiszámíthassa az időpontot, hogy feljegyezhesse a halál fogalmát. tudtad-e, mint verejtékezünk majd, hogy kikutassuk a miértet és a hogyant; hogy felérjünk a Te érvelésedhez? Amikor úgy döntöttél, nem osztod meg velünk a választ, hogy mi lesz az elsemmisedés után, tudtad-e, micsoda kreativitás tör ki a félelemből, micsoda fejtörést okozol majd nekünk, akik állunk a nyaktiló alatt, mind közelebb és közelebb ahhoz, amit mi neveztünk el halálnak? Amikor képessé tettél minket a félelemre attól, hogy mind közelebb vonszolsz a lángokhoz, tudtad-e, milyen lesz felfogni a nihilt, belegondolni, hogy már nem csak a fényt nem fogjuk látni, de a sötétet sem; már nem fogjuk érezni a semmit, mert nincs már mivel?

eladó lány mind dögevők leszünk egyszer, mert mind dögök leszünk egyszer — mantrázod, talán hogy magadat nyugtasd ezzel a spártai igazsággal. kezedben vizes rongy, nekilátnál a lelkiismeret-takarításnak, de csak az ablakmosásig jutsz. így már mindenki látja a hullákat. gondolod, övék a felelősség: megúsztad.

Paranoia az én naplóm szocreál bézs fürdőszobacsempe. itt tárolom az intimitásomat; itt rétegződnek a falakon a változó arányú testnedvek, egy-egy felfreccsenő bejegyzés, egy-egy nap összefoglalása. összekenem magammal a kerámiát; vér, nyál, combok közül kicsurgó névtelen nemi váladék: kapkodós reggelek, ingerült délutánok és kielégületlen esték végtermékei. voltaképpen a már levezetett feszültségek vibráló otthona ez, de mégsem elég otthonos, talán pont a vibrálás miatt: valahányszor odatámasztom a hátam, leválik rólam minden burok, és csak a puritán testi valóság marad, és olyankor hiába a búvóhely, még itt is megrémülök a meztelenségtől: hátha valaki távozásom után lekaparja a falat és beleolvas a naplómba. mert ebben a házban még a magány sem elég bensőséges.

Különdíj:

Tímár Benjamin

A nevem Tímár Benjamin, Budapesten járok gimnáziumba, bár sok értelmét nem látom. Formába akarnak önteni, ami nem tetszik. Nyáron van a szülinapom. Szeretek írogatni, meg nézelődni. Sokat kávézom és sétálok, gyakran látogatok irodalmi esteket is.

Állandóvá A vöröses égboltról a szád jutott az eszembe, miután spagettit ettél. Van ilyen. Hogy még rád gondolok, és lassan ez olyanná válik, mint vízilabdázóknál az arcüreggyulladás. Eldugom a kezem, fázik. A zsebemben csak elhasznált zsebkendők vannak. Emlékszem, ugyanilyen tél volt, mikor én is olyan biztonsággal bújtam beléd, mint a megkeményedett váladék egy összegyűrt zsebkendőbe. A hidegtől elpattan egy ér. Elkezd vérezni az orrom, amiről a bolognai szósz jut az eszembe. Aztán megint a szád. Felitatom, hogy mindenem rólad egy zsebkendőben legyen.

Túlestél rajta Azt mondták, ha vége, elvisznek majd jégkrémezni. Aztán kúpot nyomtak beléd. Te is érezted magadban a hideg valamilyen formáját, mint az a kardnyelő, akit évekkel ezelőtt láttál a cirkuszban. Csak őt többen nézték. Aztán, mikor túlestél rajta a felnőttek elismerően megtapsoltak. És te büszkén hagytad el a kórtermet, mint a kardnyelő azt a porondot.

Megbánásba ragadtam Álltam a nyilvános WC-ben. Csak kezet akartam mosni. Szükségét éreztem, mert aznap minden korlátot megérintettem. Megengedtem a csapból a vizet, a mosdókagyló sírni kezdett. Aztán ránéztem a szappanra, amibe ismeretlen férfiak szőrszálai ragadtak, mint borostyánkőbe a bogarak lábai. Könnyen lehetett formázni, mivel a víztől puhává vált. Erről az egészről az jutott az eszembe, hogy épp valahol benyomják egy csecsemő kutacsát, miközben az anyja sír. Én meg csak mosom a kezem. Majd elzártam a csapot, de álltam tovább mozdulatlanul. Nem kellett volna ilyenre gondolnom. A megbánásba ragadtam.

Különdíj:

Ferentz Anna-Kata

Ferentz Anna-Kata vagyok, 19 éves és sepsiszentgyörgyi. Lovakkal és gyerekekkel foglalkozom, mellette iskolába járok. Idén végzek, de remélem, hogy csak a sulival.

… egy szív lassított felvételen. köss át rajta egy hevedert. szorítsd pattanásig. vérezhet is, csak le ne ess. hátáról hallgasd az alattad dobbanót. a csend vagy a dobbanás után. egy szív lassított felvételen. egy szünetnyi halál, egy nyújtózkodásnyi ébredés. súlyos, mint minden betegség. lassított felvételen.

Éva Mint aláaknázott tavaszi mező, virágfakadásban, vagyok szeretetlen szerető, örök cicomában, üres tollbetét meg karcolás, levélnyi, macskában halk dorombolás, egérnyi, vessző és pont, pont, pont három, a hitem a tagadásban sem találom. Mint a golyó által sebzett fegyver, belül, vagyok a lövő s a préda egyedül, harctalan szabadság, frivol, fenékrázó, arctalan kísértet, nyakszirtkaparászó, császárok ágy mellé ledobott zoknija, kéj tárgya, telihold, insomnia. Mint vízesés tetejéről életed, a drága, vagyok a szépség sodró zuhanása, egekről legurult, dermedt napok, valóság, elfogyott hasonlatok, meg az első földi, aki elátkozta faját, csak egy nő, de szél fodrozza haját.

Meglétem koordinátái Elég megtartani magam magamban. A többit kiteszem, elkergetem, mint a vinnyogó, valószínűtlenül hű kutyát. Mellettem kétméternyi üres pad lesz meg nadrágsusogás, pórázon sétál velem. Elég megtartani magam magamban. A többit kihordom, felnevelem. Fölöttem hálátlan napom süt, mintha tőle függne létem, alattam botláshoz is kevés: talpnyi verem. Megtartani csak magam, csak a világomat, atlaszi magamban elég lesz? A többit takarom, elviselem. Mögöttem síkos, tétova tér van, előttem, ugye, az életem (?).

Különdíj:

Tillmann Ármin

1995-ben születtem, a budapesti Városmajori Gimnázium tanulója vagyok.

Éjjeli enteriőr Álmomban nyelveken beszéltem. Szavak áradtak, ismeretlenek, szép hangzásúak. Körülöleltek, én pedig lassan beléjük burkolóztam. A postáért mentem, mikor kivágták a nyelvemet, Szememben még tükröződött a mozdulat. A kérdésre árnyék borult, Csak a meggyfa nyögött nagyokat. A nyájat terelgetve forgolódtam. A falak erezetén a ráncokat kihullott emlékeimmel töltöttem fel, Nem gondolva semmit, csak a remény a vak. Látásomat tőle nyertem vissza. Akkor megint álmodtam kádakról és egy agyagszoborról, Az egyik kádban almák, zöldek és pirosak, A másikban csak homok, sárga, szürke és vak. A szobor életre kelt, játszott velük csak, válogatott. Kicsit-nagyot keresett, míg megtalált engem, a keveset. Ott álltam torzan, csiszolatlanul, feslett szürke valómban, vakon; Korábban a kutat kerestem, most rátaláltam: Felcsapott a mélyből a ledobott kő visszhangtalanul. Még láttam távolodni a padlásszobát, benne a sorakozó edények. A szobor befalazott, majd visszaaludt és tudom, hogy többé fel nem ébred.

Kaleidoszkóp amikor lekapcsolom a lámpát belül izzanak a szálak ha felmászok a tekervényes lépcsőn félek a magasban hóban is megül néhány alma a fán mikor bőn termő kések esnek felfelé szemben a beérkező napsugarakkal egy pontosan az aorta mentén hasítja fel a bőröm amikor a buszok késnek éle van a csendnek valamiről beszámolót írni azt jelenti: élőlényt fagyasztani a szép és jó lehetőleg száraz hűvös helyen tartandó a rossz és csúnya a komposztra való kukacok közt fontos levelekért kutatok űrbe hullanak a napok és szétporladnak mikor előhívnám őket a sötétszobában álmomban furcsa táncot lejtek időnként elhajlok egy álombeli nyílvessző elől ilyenkor felébredek próbálom megérteni mire is gondolhattam de mikor elereszt a párna gyorsan felejtek hideg van a jégpára sem látszik vagy csak belőlem veszett ki a melegség északra költöztem jégcsapokkal sátrat vertem üvegcölöpökre a kimozdult kontaktlencsém most tengelye körül forog kaleidoszkópként látom a sötétet a hideg színek egymásba csavarodnak és az emlékezetembe fagyva tündökölnek világlanak belülről röntgeneznek sugárzanak és szétspriccelnek az egyensúlyvesztés nyolc irányában gömbökként pattannak szét az űrben addig adogatva egymásnak át a labdát míg egy arra járó okos műhold el nem takarítja a bomlástermékeket

Szilánkrecept

(3-as tagolású sorokban) a szilánkokban nincs meg az az összetartó erő hogy újra üvegformát öltsenek a hirtelen műalkotásból seprő- és lapátmunka válik marad a bosszankodás és az ej de ügyetlen voltam az eredetileg dúrba fordult moll elveszti kis- és nagyterceit tavasz nyár ősz tél és tavasz az annyi mint pentaton ereszkedés a színpadtól a zenekari árokig a fej furcsa alakzat leginkább szárnyatlan halhoz hasonlítanám amikor valakit megagyalnak egy pofonnal sem lesz okosabb miért kell a bőrünkre írni egy számunkra idegen nyelv leírhatatlan szavait szemeim gödrökben fekszenek forognak bölcsődalokat ringatva magukban alapvetően tengelyesen súrolják egymás fénycsóváit a kérdésre Hogy vagy? gyakori válasz a Sajnos nem tudom mennyi az idő a nyelvek ritkán találkoznak és akkor is legtöbbször összekuszálódnak mintha a szájon keresztül kifordítottak volna bennünket az elharapott félbehagyott mondatokat továbbépíti a csend kandallót befalazni annyit jelent a gazda elhagyja házát amikor lehajolsz és cipőt kötsz gondolj arra hogy néha az utcák is éhesek a nyelv furcsa játékok szüleménye ilyenkor egy hal fickándozik az agyban este a dunyhába térve iszapba fúrja magát és légbuborékok kódnyelvén szól hozzám az elalvás pillanataiban rojtosan beszél végül elnémul kivilágos-kivirradatig a nők vashiányalgoritmusa négy hétre periodikus a férfiak ezzel szemben esetlegesek kiszámíthatatlanok rendszertelenek a családi vonatkozásokat is többszörösen körülírt formulákkal puhatoljuk ki náluk a hajból kötelet lehetne sodorni és lajtorjaként használni az éléskamra és az ágy között ha egy állnak hajóorr-kinézete van azt mondjuk barbárok földjén jártunk a szemem alatt bőrhártya feszül napfényre reagáló lakmuszpapír édesre vágyom és a kamrába megyek cukorért a sötétben keresgélve lendületesen egy megbújó szilánkba nyúlok a vér sós vasíze sokáig még a vattán is átgőzölög

Különdíj:

Fülöp Barnabás

1997-ben születtem, a veszprémi Lovassy László Gimnáziumba járok, Balatonalmádiban élek, (vers)írással körülbelül két éve foglalkozom. Emellett egy zenekarban basszusgitározok, iskolámban színjátszózok. Jó dolgok ezek, sok jó fej emberrel.

Epilógus az ablakon túl téli giccshajnal, bent a szoba levendulaszagú reszketése, mint mikor már egészen csend van. így meghallottam, ahogy utoljára szólítasz a saját nevemen. abbahagytam a karácsonyfadíszítést, ágyadhoz léptem, te pedig lehunyt szemmel csak ennyit mondtál: szeretnék meghalni. ezután már csak a zaj válaszolt — mint annak, akit egy visszafelé járó órába zártak — a karok és a konyhagépek ütemes kattogása, amik az ételedet pépesítik, rég nem értett beszédünk helyén csak az ismeretlenné dermedt kezek suttogása, amik a szádba tömik az ételt, hangos súlyként a vécébe vonszolnak tisztába tenni, majd levendulás légfrissítővel nyomják el a szagot, és gyógyszerekkel naponta nyúznak téged a saját képükre. Most csak állunk ostobán és nézzük egymást. Előttünk harminc kilóvá esett csend egy húgyfoltos lepedőn.

cigaretta hónapokig gyűri egy zseb valaki más útjával együtt amíg egyszer csak előkerül kivárva és színpadiasan vagy a véletlenek rutinjával egy szikrában mert eredeti feladatát csak úgy töltheti be ha közben végigég lassan ottfelejtetten vagy gyorsabban heves szippantások közt a végeredmény formára egész hasonló ha valaki mégis megkérdezné sem tudna mást csak megjegyezni és elmesélni a hamutál formáját ajkak bordázatát esetleg a füstjével elkeveredő váltakozó hangsúlyú félmondatokat így működik ez.

Amit találok Enyém az otthonom faláról unottan lemálló vakolat Enyém a kocsma sarkában egy füleim közt pattogó gondolat Enyém egy kátrány ízű csókban másodperccé izzadt éjszaka Enyém a nadrágról vért mosó kismackós öblítő szaga Enyém a mosolyok mögé zárt fecsegéssé kódolt remegés Enyém a ráncok között ragadt életfogytig tanult feledés Enyém az idegen emlékek csak könyvből ismert koppanása Enyém a nehéz esti csöndben egy öreg kéz ringatása

Különdíj:

Varga Péter Varga Péter vagyok, tizennyolc éves, a debreceni Ady Endre Gimnázium 12. osztályos tanulója. Gyerekkorom óta foglalkoztat az irodalom. Tizenhat éves korom óta írok időnként verseket, rövid novellákat, dalszövegeket, slam-szöveget, bár nem igazán gyakran: számomra az alkotói folyamat rendkívül hosszú, egy-egy ötlet, érzés sokáig kell, hogy „érlelődjön”, mire formát kap, megfogalmazhatóvá válik. Annak reményében jelentkeztem a Deákpoézisre, hogy visszajelzést kapok, értékelhető-e az, amit jelenleg alkotni tudok.

(Cím nélkül) Május kezdete éppen most van Viharos az éjjel a kertvárosban Reszket a lég benn, érzik a vérben Pitypang táncol a járdaszegélyen. Cincér: Hallasz? Másik: Hallak. Visszhangot dob a pázsit a falnak Izzik a levegő, retten a lélek Zárul a koncert, elhal az ének. Zöld szemű árnyék búj ki a résen Macska tűnik fel a vaskerítésen Két pont csíkot húz a sötétben S négy mancs iramodik át a sövényen. Felhőt simogat a fennben a felhő Szélben táncol a távoli erdő Szétfut a villám messze az égen Féktelen atomok bálja a fényben. Robban a hang és retten a macskánk Sebesen váltja a négy tappancsát Keserűt csattan a lökhárítón S élete ritmusa tör.

A légy

(Poe után szabadon) Egyszer este tizenegykor zengett bennem sötét verssor Tépte lelkem szörnyű terror, képzetem rémkép-özön, Remélvén, hogy vár az álom, leküzdöttem gyávaságom, Szemem lehunytam, hadd várom a megnyugvást, hátha jön S rózsás ködbe öltözöm. Ekkor egy zaj vágott húsba, s lettem volna bármily lusta, Felkeltett, akár egy puska, bár csak neszt hallottam én, Duruzsolás és… csak ennyi — pár koppanás, egyéb semmi S hátranéztem megfigyelni, milyen démon, szörnyű rém Karmos mancsa nyúl felém. Hátranéztem, amint mondtam, s azon nyomban megnyugodtam — Hiszen csak egy légy volt ottan, lámpám burája mögött. Ez az én kis őszi legyem — már hangjáról felismerem — Volt csak ott a házban velem, légterében körözött Ő kopogott, s zümmögött. S haragudhatsz most azért rám, hogy felgerjedt költővénám S úgy gondoltam, kissé bénán, legyemtől megkérdezem: Van-e balzsam Gileádban, esetleg a fürdőkádban, S Lenórával mennyországban vár-e angyal-érzelem. Erre így emlékezem: „Ó legyem, te büszke jószág, mutasd meg a költőd sorsát, Lám, légy-lelked csupa jóság, légy te jósom, őrizőm! Tudom, nem volt sok szerelmem, s mint Lenóra, olyan egy sem. De mondd, lesz-e? Ne ülj csendben! Elborít majd csók-özön?” S a légy csak annyit mondott: „zümm”. „Kis legyecske, szürke vándor, ki most nálam éjszakázol, Lelkem neked, lásd, elszámol, ne fogadja hát közöny! Hozzászólhatsz bármit, legyen bármily sötét, elviselem S hogy jutalmad eléd tegyem, megvan minden eszközöm!” S a légy csak annyit mondott: „zümm”.

Mondtam én ott rosszat s nem jót, hogy én mért nem kapok hollót S irigyeltem vén E. A. Poe-t, hogy neki még az is jár. Én meg csak egy legyet kaptam, nem is démont légy alakban, Közönséges, bárdolatlan, nem fekete, nem madár, S nem mondja, hogy „soha már”. „Rohadt légy! Te nő vagy ipse, nincsen terád tiszta rím se, S nem lesz ennek folytatása, ha csak azt mondod, hogy „zümm”. S hogy dalodra felrettentem, ily nagy marha mikor lettem? Mily helytelen és esetlen, hülye hang már az, hogy „zümm”? — S a légy ezen a ponton a már megszokott hangot hallatta, melyre ismét nem találtam rímet. „Figyelj rám, te hülye állat, nyisd ki azt a csöpp kis szádat, Dalold sorstragédiámat, mert különben ütközünk! Ki tudok én veled tolni, tudod, nem jössz abból jól ki, Kilapulsz, ha nem tudsz szólni, s már egymáshoz nincs közünk!” S a légy csak annyit mondott: „zümm”. Már a villanyt felkapcsoltam, fejem fölött fenn tapsoltam, Hogy a legyet lekapcsoljam, lestem száz búvóhelyen, Plafonon és lámpaburán, légyvadászó kalandtúrán, Vettem részt így éjfél után, s szökött csak látnok-legyem, S zümmögött a szemtelen. Kimerültem hajnal négyre, dühtől rázva rogytam térdre, Csordogált a fülem vére, s szórtam átkom bőkezűn S erre ő, mint ki megszána, plafonomról alászálla Megnyílt szúró-szívó szája, s ennyit mondott bölcs-eszűn: „Te, haver, neked amúgy mi bajod van?”

Csontváz A lakás látszólag tiszta. Csak a falak mögött sistereg a kosz Csak az arcok mögött lüktet zsírosan és forrón a harag és a bánat mélyen, vakon mosolyognak megszokásból. Lassan mindenki alszik. Az éjjel, ez a bölcs pedellus lemosta az égről a nappal mocskát, s a hideg szél eloltotta a hazugságok aranyszín lidércfényeit nincs már fény olvasni egymásban. S a vibráló csöndben fekete titkok légiója ébred a szekrényajtók mögött.

Különdíj:

Rákóczi Zoltán

1998-ban születtem, Budapesten élek. Szociológus szeretnék lenni és kutatással foglalkozni. Tavaly nyár óta írok verseket — ami fontos velem kapcsolatban, az onnan derül ki.

Pixelfal Ahogy falaidhoz közeledek, úgy tűnnek egyre nagyobbnak. Ez természetes, gondolom. A perspektíva egy vonal, előre-hátra mozgok rajta, de a távlat ugyanakkora marad. Arcod még csak egy pont.

Lépcsők Egymásba fordult lépcsőkön járt körbe-körbe, melyek a túlélés köré épültek, mintha fektetett nyolcast alkotnának egy fekete lyuk körül. A sötétben nem láthatta, hány pálya fekszik egymáson, és milyen egy atomjaira hullott kéz. Minden lépcsőrendszer magába fordult, elfeküdték egymást. Fel-le mozgott rajtuk, minden pihenőnél remélve, hogy egyszer megértik: a nyolcasokat nem kézzel formálják.

Ösztön A testek csak önmagukon uralkodnak, mint az állatok, amik betörik a tükröt, mert egy idegent látnak benne. Egy tégelybe zsúfolódnak össze, ahol még egymás visszhangjait is befogadják. A hangok fejükben lüktetnek tovább, beköltöznek gondolataik közé, mint szívesen fogadott paraziták. Nem bábmesterként ágyazódnak be, mégis mindent ezek ösztönöznek. A testek mozgását a tégelyen belül, másokról alkotott képüket, a falak szépségének megítélését, akár uralkodásukat is meghatározhatják. Ők azt hiszik, migrénjüket irányítani tudják, mégis úgy olvad beléjük, mint azonos nyelvű bevándorló. Örökké testek maradnak, akik tükörbe nézve csak atomok egyedi elrendezését látják. Ez a vers csak visszhang.