dűlő021 by Műút folyóirat

Tallér Edina

2016021

A negyvenkettedik széken ülő nő

Tallér Edina: A negyvenkettedik széken ülő nő (monodráma) Képek: Tallér Edina A borító Gerner Anna Iringó rajza felhasználásával készült

dűlő a műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat önálló tartalmú digitális melléklete szerkeszti: kabai lóránt kkl@muut.hu logo, layout, design: Tellinger András telli@chello.hu kiadja a Szépmesterségek Alapítvány Miskolcon felelős kiadó: Kishonthy Zsolt a megjelenést támogatja a Nemzeti Kulturális Alap ISSN 2062-4409 http://www.muut.hu/dulo http://www.facebook.com/muutfolyoirat http://twitter.com/muut_folyoirat

Szereplő: Huszonéves, csinos nő. Helyszín: Open office. Kikapcsolt számítógépek, üres székek, asztalok. A háttérben a pénteki prezentációs értekezletből ottfelejtett vetítővászon.

(A nő futásból érkezik az üres irodába, az asztalához ül, bekapcsolja a számítógépét, közben kivesz a hátizsákjából egy szendvicset, eszik.) Futás után mindig olyan éhes leszek! (Bámulja a telefonja kijelzőjét, fotókat nézeget, majd ezeket áttölti a számítógépre. A képek megjelennek a kivetítőn is. A lány önfeledten nézegeti a képeket. Félig viccesen, félig komolyan, úgy viselkedik időnként, mintha valódi prezentációt tartana.) Na. Lássuk… Fú, de szép! Ez is! Ez is! Azta! Ez milyen jó lett! És igenis szív alakú! Nem érdekel, mit mond! Mondhat bármit! Ez egy szív! Fontos a pozitív hozzáállás az élethez!… Hopp! Na! Csak sikerült! Ott van! Lekaptam őt is! Végre! Háhá! Barátocskám, megvagy! Itt vagy, lefotóztalak! És rám nézel épp! Itt van! Itt a bizonyíték! (Elmélyülten nézegeti az egyik képet a monitoron.) De szép szeme van! De cukiii! Tuti, hogy összejön! Ez össze fog jönni! Ma már beszélgettünk is! (Az iroda felé beszél, mintha nem egyedül lenne, hanem ülnének az asztaloknál mások is.) 2011 óta futok ezen a szakaszon. Minden tavasszal itt találom a kedvenc tócsámat. 2013-ban is lefotóztam, meg azelőtt, 2012-ben és 2011-ben is. Szív alakú tócsa, bár a haverom szerint csak én látom így. Szerinte bakancs alakú. Mármint a haverom szerint. Nem szív, hanem bakancs. Egy másik szögből nézve. Jó, lehet, hogy egy másik szögből nézve az, de onnan, ahonnan én nézem, szív alakú. (A kivetítőn megjelenik egy tócsa képe. A lány forgatja a képet, jobbra-balra.) Ugye? Szív vagy bakancs? Szív vagy bakancs? Szív vagy bakancs? (A képzeletbeli hallgatóságtól kérdezgeti.) Na, ugye, hogy szív! (Közben a mellette lévő asztalon észrevesz egy csokit, elveszi, megeszi.) Még nem teljesen a haverom amúgy. Én szeretném, ha az lenne. Nagyon helyes férfi. (Gyorsan „pörgeti” a képeket a gépen és a kivetítőn, kiválaszt egyet, ránagyít. A képen egy meggyötört arcú férfi van, ül a vízparton, koszos kezében egy keresztrejtvényes újság, azt „olvassa”, illetve a fotó pillanatában épp belenéz a kamerába, a nagyítás után a kivetítőn csak a szemét látjuk. A lány nézegeti a fotót, kinyomtatja. Közben eszik. Elfogy a csokija, elővesz egy újat a saját fiókjából, kibontja, eszik. Nézegeti a nyomtatott képet. Megint a képzeletbeli hallgatósághoz fordul, mutatja a képet, tőlük kérdezi.) Hány éves lehet? Negyven? Ötven?… Lehet, hogy csak harminc… Az jó lenne. Ha, mondjuk, csak harminc lenne, akkor az épp jó… Illik hozzám. (Ismét elmélyül a képnézegetésben.) Negyvenötven körüli, igen. Vagy talán egy kicsit fiatalabb. Vagy talán egy kicsit öregebb, nem tudom megállapítani, mert fura ruhákat hord, nem valami divatos. Szürke lódenkabát meg bakancs. Ott szokott üldögélni a parton. Mindig ugyanott. 2012-ben szólítottam meg először, azt kértem, hadd fotózzam le, mert nagyon szép, ahogy ül és olvas. (Lihegni kezd, mint aki épp most futott) „Helló! Szia! Hogy vagy?… Bocsi, hogy csak így, ismeretlenül leszólítalak. Fú, nagyon szép idő van, ugye? Én futok épp. Futni szoktam, tudod?… Láttalak már itt többször is. Mit csinálsz erre? Látom, olvasol. Mit olvasol?… Látom, nagyon belemélyedtél… Oké, nem akarlak zavarni amúgy. Csak megálltam egy kicsit pihenni… Te errefelé laksz? Leülhetek melléd? Igen?… Vagy ne?… Oké, leülök… Nem zavarlak? Néha meg szoktam állni, pihenni, tudod? Ide járok futni, tudod? Ja. Többször találkoztunk már, feltűnt neked is? Már tavaly is láttalak itt… Ha megállok pihenni, akkor fotózni szoktam a telómmal. Tök sok képem van már. Megnézed?… Vagy ne zavarjalak, olvasol?… Látom, igen… Jó, akkor nem. Akkor megyek

is, nem zavarlak… Csak még annyi, hogy… Ne haragudj, megengeded, hogy lefotózzalak? Olyan jól nézel ki, ahogy itt olvasol.” „Engem te ne fényképezzél, jó?” Szép a hangja. Mély. Férfias. Dörmög, mint a medve. (Elmélyül a gondolataiban, közben továbbra is eszik.) Az nagyon fontos, hogy egy férfinak szexi legyen a hangja. Volt egy barátom. Több mint két évig… Jó, mondjuk nem találkoztunk valami sokszor, de akkor is volt. És nagyon szép hangja volt! Felhívtam többször is! Minden hétköznap este, lefekvés előtt. Nagyon szép hangja volt… Elképzeltem sokszor, hogy liheg, liheg, liheg, morog, morog, aztán beleélvez a hangjával a fülembe… (Egy ideig csendben, mohón eszik.) Azóta ám már van róla, mármint az új haveromról negyvenegy képem. Nem! Negyvenkettő. Mert most már itt van ez is. Tehát negyvenkettő… Igen… Neki is olyan szép a hangja, mint a régi barátomnak. De nem egy egyszerű eset ő sem. Mármint az új haverom. Ez volt az első beszélgetésünk, ez a fényképezős sztori, de aztán még az elmúlt három év alatt ötször próbáltam meg jó benyomást tenni rá. Leültem mellé mind az ötször, be akartam bizonyítani, hogy amúgy normális vagyok, általában nem szoktam idegeneket leszólítani, fényképezni, meg ilyenek, csak szeretek futás közben fotózni, ez a mániám, és ő olyan jól néz ki, ahogyan itt ül, a folyó partján és olvas. Muszáj volt megkérdeznem, hogy lefotózhatom-e… Nem volt valami nagy beszélgetés egyszer sem. Sosem. Általában csak én fecsegek, ő alig válaszol, esetleg ilyesmiket, hogy igen, nem, aha. „Helló! Hát megint összefutottunk! Hogy vagy? Jól? Mit csinálsz? Olvasol?” „Aha.” „Látom, nagyon jó a könyv!… Nagyon szeretsz olvasni, ugye?” „Aha.” (A számítógépen szerkeszti a képet. Kis idő múlva megjelenik a kivetítőn az előző kép szerkesztett verziója: egy meggyötört arcú férfi szájából rajzolt buborék, bele van írva, hogy: „Aha”) …Mindegy. Én bírom a szótlan pasikat. A régi barátom is ilyen volt. Akit minden nap felhívtam. Alig mondott valamit, inkább csak hallgatott és néha azt mondta, aha… Meg néha idegesítettem is, hogy hívogatom. Ha kiabált, még férfiasabb volt a hangja. Izgalmas. Izgató… Épp ezért sosem haragudtam meg rá, ha ordibált a telefonban. Nem mindenki szeret fecsegni telefonba. Ilyen van. Ezt meg kell érteni. Én sem haragudtam rá ezért sosem… Minek an�nyit fecsegni, nem? Én türelmes vagyok. (Miközben beszél, átöltözik az utcai ruhából takarítós ruhába.) Apu szerint nem vagyok normális. Nem tetszik neki, hogy évek óta ugyanazt csinálom, ugyanott tartok. Szerinte az én koromban a legfontosabb a haladás. A továbblépés. Na persze! Az én koromban! Mintha kötelező lenne mindenkinek minden korban mindig ugyanazt csinálni, mint a többieknek. Én szeretem az állandóságot és nem érdekel az idő. Szeretem, hogy minden ugyanúgy szép, évről évre ugyanúgy. Például a Duna, meg a parton a barátom. Nem akarok változást. Jó a munkám, biztonságos, tudom, mi a dolgom, hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken és vasárnap. Be van osztva, melyik nap mi. Jó, hogy mindig ugyanazt várják tőlem. Jól tűröm, sőt kedvelem a monotonitást. Nehéz ám olyan embert találni, aki jól tűri, sőt szereti a monotonitást! Bizonyára ezért esett rám a vezetőség választása évekkel ezelőtt. Fegyelmezett vagyok. És szeretem a rendet. A tisztaságot. Én úgy kitakarítom még a vécét is, hogy enni lehetne belőle! És van alázatom a munkával szemben! Nem derogál, hogy hétvégén

én takarítok! Sőt! Jó érzéssel tölt el, hogy minden tiszta és azt mind én csinálom! (Takarítani kezd.) Most leépítések vannak, sajnos. Ezt nehezen tűröm. Kicsit kibillent az ilyesmi engem az egyensúlyomból, émelyeg a gyomrom, sajnos sokszor hányingerem van. (Kicsit köhécsel.) Igen, sajnos. De tudom kezelni. Fegyelmezett vagyok. Régebben negyvenöten dolgoztunk itt, az volt a megszokott rend. De az elmúlt hetekben néhány kollégától megvált a vezetőség, a negyvenhárom, a negyvennégy és a negyvenötös szék már hetek óta üres. Én a negyvenkettes vagyok. Nagyon szeretek itt dolgozni, el sem tudnám képzelni máshol az életem. Ezért vállaltam el a vasárnapot is. Meg mert kevés az egy fizetésem kettőnknek. Apa nem dolgozik. Több pénzből könnyebb. A főnökség szeret engem, tudják, hogy minden területen megbízható vagyok. Ugyanolyan lelkiismeretesen takarítok, mint amilyen lelkiismeretesen végzem az irodai munkámat. Épp ezért nekem nem kell félnem. Nincs mitől félnem, ha holnap reggel behívatnak. Ma szépen kitakarítok, látni fogják, hogy minden területen lelkiismeretesen végzem a munkámat. Minek kéne továbblépnem, ha itt a legjobb nekem? Apám amúgy könnyen beszél. Az ő korában már kész van az ember. Az ő korában már mindenkinek az a dolga, hogy kész legyen, megállapodjon, ne pattogjon tovább. Apám kész van. Pedig tovább kéne lépnie. (A lány beszéd közben folyamatosan takarít, az asztalokon található apró édességeket, csokikat, cukorkákat egy zacskóba gyűjti. Ismét odalép a saját asztalához, a fiókjába dobja az összegyűjtött édességeket, majd megint képeket pörget a gépen. Végül a kivetítőn újabb fotón állapodik meg. Ezúttal egy rajzolt „képregényfigura”, kissé elsatírozott, homályos férfialak. A dialógusban az apa mondatait is a lánytól halljuk.) Kérsz kávét, apa? (A lány az irodában egy bevásárlószatyorból élelmiszereket pakol a hűtőbe és az asztalra.) Nem kérek. Ittam már kettőt… Milyen kolbászt vettél?… Hallod? Milyen kolbászt vettél? Hát… amit szoktunk. Ezt. Na, ezt kár volt. Ez nem kolbász, ez egy nagy szar. Ebben nincs is hús, ami benne van, az tuti nem hús, csak valami hulladék. És sós. Jól elsózzák, hogy ne érezd, hogy nincs benne hús. Ráharapsz a sóra. (A lány szórakozottan „játszik” a gépen. Az előbbi fotót egy újabbra cseréli, egy szál kolbászt látunk és azt, ahogy a lány folyamatosan szerkeszti a képet. A kolbászhoz egy nyilat szerkeszt és odaírja: „Ráharapsz a sóra.”) Jó, máskor nem ilyet veszek. Nem is szabad boltban venni… Hentestől kéne… valami megbízható, vidéki hentestől. (A kivetítőn tovább folytatódik a szerkesztés, a nyíl utáni felirat bővül: „Ráharapsz a sóra. Ez egy szar.”) Mondtam, legközelebb nem ilyet veszek. (Újabb képváltás: az elmosódott apafigura elővesz a hűtőből egy krémest, enni kezd.) Tizenöt perce vagyunk itthon, kábé, és ez már a harmadik, apa… Mi harmadik? Krémes. (A lány odamegy az igazi hűtőhöz, kivesz egy krémest és eszik, tovább pakolászik, közben eszik.) Kérsz kávét?

Már ittam kettőt. (A lány felteszi főni a kávét, közben fecseg.) Nem elég, hogy állandóan azt mondogatod: de jó lenne lefogyni. Akarj lefogyni! Érted? Akarj! Akarj élni! Mindig itthon ülsz! Kelj fel, sétálj egy kicsit! Mozogni kell! Minden nap egy kicsit, aztán egyre többet. Kezd el sétával, aztán majd futunk együtt. Futni, persze! Mint a bolondok! Hova a fenébe fussak? Jó. Akkor sétálj. Sétálnék én, de fáj! Vadhús nőtt a lábam ujjára. Tök finom ez a krémes. Kérsz még egyet, apa? Arra se hoztál semmit. A lábam ujjára. Voltam a gyógyszertárban, nincs rá semmi izé. El kell menni orvoshoz. (Lefőtt a kávé, a lány tölt magának.) Kérsz kávét? Nem. Abból a kolbászból adjál egy falatot, amit most vettél. (A lány elővesz egy szál kolbászt és eszi. Egy ideig csend.) Menj el orvoshoz, apa! Menj el te! Most nem rólam van szó! De igen! De nem! Apa! Rólad beszélünk! Menj el orvoshoz! Minek? Úgyse segítenek. Mindig csak azt mondják, hogy kövér vagyok. Hülyék ezek! Azt hiszik, én nem tudom?

(A lány befejezte az evést, elpakol az asztalról. Kávézik.) Nem is volt rossz ez a kolbász. Nem szabadna már ilyenkor ennem. Hat után sosem szabadna… Mindegy. Majd lefutom. A futásnak köszönhetek mindent. A fogyást is és a barátomat is. Szűkszavú, az igaz, de néha viccelődik is ám azért! Harmadik alkalommal az volt, hogy futok a parton, meglátom, mondom, helló, hogy vagy, rég láttalak, beszélgetünk? Erre ő: „Azt hittem, futni jöttél. Ha állandóan megállsz, nem fog lefogyni a kuffer!” Ezt mondta! Olyan cuki! Olyan édes! Miatta kezdtem el tényleg fogyózni! Ha már ő is azt mondja, hogy nagy a kuffer, akkor tényleg nagy. Az első pasim is mindig ezzel jött… Hogy nagy a seggem. Igen… Mindig ezzel jött az a görény. Bezzeg az nem zavarta, hogy neki meg akkora sörhasa volt, hogy szerintem én többször láttam a farkát, mint ő, pedig én is csak egyszer láttam. Nem kívántam. Ha belekezdtünk a szexbe, folyton csak az a nagy, undorító farka jutott eszembe, meg az én ronda nagy seggem. Egyiket se kívántam. Fúj. (Megint pörgeti a képeket, talál saját magáról egy szép, mosolygós fotót. Láthatólag valamelyik céges partyn készülhetett a kép, mert nagyon csinos rajta a lány, karcsú és vidám.) Jé! Ezt a képet már el is felejtettem… Igen! Ez a 2009-es karácsonyi bulin készült! Az a nagyon szép nő készítette, aki a második sorban ül. Azt mondta, olyan jól nézek ki, ahogy itt álldogálok a kajás pult mellett, hogy lefotózna, ha megengedném. Nem szeretem, ha fotóznak, de neki megengedtem… (Kis ideig elmélyülten nézegeti a fotót.) Hogy nézek ki, te atyaúristen! Akkora a seggem, mint egy kamionkerék. Csak nem kerek. Hanem lapos, mint a ludájtök. Szép, kerek popsit szeretnék. (Elkezdi szerkesztgetni a fotót. A saját arányos feneke helyett egy hozzá nem illő, gnóm feneket készít a photoshoppal.) Na. Ez már valami! Ez igen! Ez a cél! Ha eleget futok, és végre beindul a fogyás, tuti ilyen fenekem lesz! És most van is motiváció! Az új barátom miatt érdemes fogyózni! Fontos a motiváció! Hogy legyen motiváció. Amikor negyedszerre próbáltam jó benyomást tenni rá, nem is mondott semmit. Mondom, helló! Erre ő elfintorodott, becsukta a könyvet, felkelt, és arrébb tolta a banyatankját… Ilyen tologatós izéje van. Bevásárlószatyor, kerekekkel. Banyatank. (A monitoron újabb kép: egy távoli férfialak, mellette megtömött banyatank.) Tök sok cucc van nála mindig. Plédek meg kajás zacskók. Ilyesmik. És a cucc legtetején egy nagyon kopott télikabát. Miért van nála mindig ez a cucc? Na, mindegy. Szóval köszöntem neki, ő meg ott hagyott. El is keseredtem egy kicsit akkor… (Elgondolkodik.) Szerintem van még egy banánom az alsó fiókban. Most jut eszembe! Pénteken itt hagytam. Hú, az megromlik holnapig! Meg kell enni! Megeszem. (Keresgél a fiókban.) Azt most meg kell enni, mert holnapra megrohad. (Pár másodpercig kitartóan keresgél.) Na, hol vagy már? Megtalállak! Háhá, barátocskám, megtalállak! Megvagy! (Bontogatni kezdi a banánt, eszik.) Még épp időben. Már nagyon puha. Holnapra megrohadt volna. Nem szoktam sokszor banánt enni amúgy, mert hizlal. Fogyózom. Ezért nem eszem banánt se túl sokszor. Mert az nagyon hizlal. Csak teljes kiőrlésű kenyeret, banánt nem! Ezt most azért kellett megennem, mert pénteken elfelejtettem, és holnapra megrohadt volna. De amúgy ritkán eszem. Inkább csak kölesgolyót, meg ilyen egészséges cuccokat. Nagyon nehezen indul be a fogyás. Apa is mondta, hogy nehezen. Apa együtt fogyózik velem. Neki is nehezen akar beindulni. Még egy dekát sem fogytunk. Apának azt mondta az orvos, hogy, ha nem fogy le, meghal. (Megint köhécsel.) Rohadtul fáj a torkom. Folyton. Ég… Állítólag a fagyi jó rá. Hűsíti… Meg gyulladásgátló ha-

tású is, mert nagyon hideg és megöli a vírusokat. Ezért nincs például sok járvány télen. Mert akkor hideg van… Na, mindegy. Most nem eszem fagyit, mert már tele vagyok. És hat után amúgy se szoktam nagyon enni. Apának is ezt szoktam mondani! Hatig ehetne, amennyit akar, csak utána ne. És mozogjon. Ennyi. Ennyi kéne. Ezért szeretek futni is amúgy! Fitten tart! Ha futsz, ehetsz bármennyit, nem hízol el. Jó, mondjuk, én most kövér vagyok, de kezd beindulni a fogyás!… Csak fogynék már le, akkor többet nem híznék el, mert futok! Imádok futni! És fotózni! Főleg mióta így összebarátkoztam a haverommal. Még nem teljesen a haverom, de az lesz! Mert például ma beszéltem vele ötödször, és ma megtört a jég! Ő szólított meg engem, nem én őt. Futok a parton, meglátom ezt a tócsát és a haveromat, vigyorgok, mondom neki, helló, hogy vagy, beszélgetünk? Erre ő: „Na, kisütött a nap, jönnek a legyek meg a bolond nő a gépével.” És mosolygott! Rám mosolygott! Ezt jó jelnek veszem. Meg fog szeretni, most már biztos! Jó, az igaz, hogy én köszöntem először, de utána ő mondta az első mondatot és mosolygott, úgyhogy ezt mindenképp jó jelnek veszem… Fontos, hogy az ember odafigyeljen a jelekre. Fontos a pozitív visszacsatolás. 2012 óta akarom, hogy a barátom legyen, egyáltalán nem mindegy, hogy ma ő szólt hozzám először. Van előrelépés! Ez volt az ötödik találkozásunk és tessék! Mekkorát léptünk előre! Az ötös szám vajon mit jelent a misztikában? Én hiszek a számmisztikában! (Odamegy a géphez, rákeres.) Az ötös szám a belső erő, hit, önbizalom. Na! Tudtam én! Mondom én, hogy ez jó jel és előrelépés! Hiszem, hiszem, hiszem! Jupiter a bolygója, Nyilas a jegye, csütörtök a napja, ón a fémje, lila a színe… (Ránéz a lila pólójára, felderül.) Látod? Látod? Lila! Tudtam, tudtam! Ez nem véletlen! Ma beszéltünk ötödszörre, és látod? Lilában vagyok! Az ötösnek lila a színe! Nahát! (Visszarohan a géphez, olvas.) A Jupiter sorsbolygó. A Jupiter mindent felnagyít, jót, rosszat egyaránt. A Jupiter gyarapít, áraszt… Na, tessék! Basszus! Gyarapít! Akkor viszont ma tényleg nem szabadott volna nagyon enni, mert nem indul be a fogyás, ha gyarapít. Az ötös napokon akkor erre nagyon kell vigyázni! Tehát pénteken! Még az a szerencse, hogy vasárnap van. A francba ezzel a rohadt zabálással! A karom is akkora, mint egy római kori diszkoszvetőnek! (A képek közül visszakeresi a photoshoppolt képet magáról.) Fúj! Mekkora karom van? Bő ujjú cuccokban kéne járnom, amíg le nem fogyok. (A képszerkesztővel aránytalanul vékony karokat szerkeszt a fotóra. Egyre torzabb a kép.) Na. Így mindjárt más… Alakul! Kezd alakulni… Fú, kicsit émelyeg a gyomrom… Ez a banán szerintem már elkezdett rohadni… (Feláll az asztaloktól, fel-alá járkál. Rosszul érzi magát.) Mi a francért zabáltam ennyit? (Köhécsel.) Épp ma! Épp, amikor ötödszörre… Remek, még az hiányzik, hogy most, mire beindulna a fogyás, elkezdjek hízni. Nem hiszem el, hogy ilyen hülye vagyok! Összevissza zabáltam mindent már megint! Nem szabad enni! Nem szabad enni! Én meg összezabáltam mindent már megint! (Öklendezik.) Na, tessék! Rosszul vagyok! Hányingerem van… Még az hiányzik,

hogy hányjak! Mozogni kell sokat, és akkor nem lesz baj. A mozgás stresszoldó… (Öklendezik.) Nem fogok hányni! Nagyon rosszul érzem magam. Nem fogok hízni! Émelygek… Lehet, hogy romlott volt már az a banán… Lehet, hogy jobb lenne, ha tényleg kijönne belőlem. (Öklendezik.) Lehet, hogy jobban járnék, ha könnyítenék magamon. Borzasztó ez a hányinger! Hányingerem van, előbb-utóbb úgyis hánynék, akkor talán jobb lenne, ha könnyítenék magamon, az múltkor is segített, ledugom az ujjam és kész, hamarabb túllennék rajta. Aztán két perc alatt kitakarítom a vécét, észre se venné senki, még szaga se lenne… Nem akarok rosszul lenni. Nagyon fáj a hasam. Nem akarok hányni… Mindegy. Nyugi. Mindjárt jobban leszek… Csak mozogni kell és az stresszoldó és az fogyaszt. (Odamegy a tükör elé. Nézegeti magát, behúzza a hasát.) Egy dagadt disznó vagyok. Mindjárt elhányom magam… De nem fogok. Mindjárt jobb lesz. Mindjárt elmúlik.

(Visszamegy a gépéhez, újabb képeket nézeget a kivetítőn. Iroda, gépek, emberek munka közben, terített asztalok, céges partyk stb.) 2006 óta dolgozom ebben az irodában. Kilenc éve és öt hónapja, hétfőtől péntekig, reggel nyolctól délután fél hatig. Vasárnap is bejárok. Szeretem, ha tiszta és rendes az iroda. Tizenkettő harminctól tizenhárom harmincig van ebédidő. Open Office. Jelenleg negyvenketten dolgoznak itt. Kilenc sor asztal, mindegyik sorban öt számítógép, öt olvasólámpa. Kilencszer öt szék, negyvenkét dolgozó, az utolsó három szék üres, mert épp leépítések folynak, a negyvenhármast, a negyvennégyest és a negyvenötöst múlt héten kirúgták. (A kivetítőn egy szép nő képét látjuk.) Ő is itt dolgozik. Ő készítette rólam azt a képet, amin úgy nézek ki, mint egy disznó. Ott ül, elöl, a második sorban. Ha felnézek a gépből, mindig látom a szép, barna haját… 2006-ban, a karácsonyi céges buli után valaki éjjel, viccből, beszámozta a helyeket így: Istálló 1, Istálló 2, Istálló 3, Istálló 4, és így tovább. Nem tudni, ki volt a tettes, nem is nagyon keresték, annyi történt csak, hogy 2007. január 2-án kaptunk egy körímélt, hogy kötelező leszedni a celluxszal odaragasztott papírdarabokat. Az enyém volt az Istálló 42. A 2006-os karácsonyi buli nagyon jó volt. Hosszú asztalokon rengeteg kaja, meleg is, hideg is, és négyféle torta. A diós édességek a legjobbak, de nem volt rossz a gyümölcskrémes torta sem. A csokisból és a puncsosból alig ettem. Apa ette meg a nagy részét. Vittem neki haza. Haza lehetett vinni a végén a maradékot. Apa imádja az édességet, naná, hogy vittem neki haza. Nagyon örült. Végre. Szegénynek legalább örömet tudtam szerezni egy kis tortával. Neki mind a négy fajta nagyon ízlett, csak sajnos nem nagyon bírja a gyomra, savat csinál az édesség. Égett a gyomra nagyon. Evett rá egy kis pirítóst, hátha az felszívja, de nem. A tej sem segített. De azt mondta, nem baj, megérte, rég evett már ilyen jót tortából. Csak sajnos rosszul lett, nem bírta a gyomra. Tényleg egy kicsit nagyon sok volt, amit megevett, de hát ha egyszer szereti a tortát. Legalább ennyi öröme legyen, nem?… Hú, azért az nagyon kemény volt… Majdnem ki kellett hívni a mentőket, annyira fájt a hasa, meg felpuffadt. Fulladt is. De szerencsére végül az lett, hogy kimentünk a vécére, ledugtam az ujjam és apából kijött minden. Egyem is meg… Olyan volt, mint egy gyerek. Nagyon sápadt lett, de aztán szépen, fokozatosan visszajött a színe, jobban lett… Én gyógyítottam meg! Nagyon szeretem apát. Nagyon féltem. Apa magas. 175 centiméter és 142 kilogramm. Múlt héten voltunk az orvosnál, mert vadhús nőtt a lába ujjára és alig tud járni. Én a diós sütit szeretem a legjobban. Mondtam is apának, hogy majd, ha jobban lesz, eljöhetne velem futni. Majd óvatosan kezdjük. Először sétával. Rövid sétákkal, aztán majd fokozatosan. Futni jó. Szabaddá tesz és fitten tart. (Visszamegy a tükörhöz.) 29 éves vagyok, muszáj odafigyelnem az alakomra! (Behúzza a hasát, úgy nézegeti magát.) Nagyon vaskos vagyok. Alacsony és vaskos. (Odamegy a géphez, visszakeresi megint a photoshopos képét.) Ezen a képen meg főleg látszik! Semmi derekam nincs! Mint egy henger. Mint egy oszlop. Fúj. (Irreálisan vékony derekat szerkeszt a képre.) Hát minimum így! Ilyen derekamnak kéne lenni! Ez a cél! Először szalagon kezdtem el futni. A házunk földszintjén nyílt egy edzőterem, Fit Csajok, ez van kiírva az ajtó fölé. Két darab futópad, egy evezőpad, három taposógép, ennyi. Szemben tükör, hogy mozgás közben ne a falat bámuld, hanem magadat, vagy ami a hátad mögött megy. „Egy és kettő, egy és kettő, előre támad, egy, hátra húzza, kettő, és egy és kettő, és előre

és hátra. (Futni kezd a tükör előtt, mintha futópadon lenne.) Idegesített, hogy hiányzik az egyik té a Fitt Csajokból, úgyhogy ahogy kitavaszodott, irány a szabad levegő, azóta futok azon a szakaszon, télen-nyáron. 4030 méter oda, és ugyanennyi vissza. Fárasztó, néha meg kell állni, pihenni. Nem tudok betelni a látvánnyal, mindig ugyanazokra a dolgokra csodálkozom rá. Boldogsággal tölt el, hogy minden mindig ugyanúgy szép. Szeretném, ha apu is tudná élvezni a természet szépségeit. Majd, ha lefogy, elviszem sétálni.

(Hirtelen elsötétül a színpad.) Na, remek! Már megint! Én nem tudom, kinek a gépe csinálja ezt, de folyton kiveri valamelyik gép a biztosítékot. Nem igaz, hogy nem képesek megcsinálni! Van, amikor órákra elmegy az áram, és mindig vasárnap! Így hogy takarítson az ember? (Matat, keresgél.) Kell, hogy legyen itt valahol egy gyufa. Az a szép csaj, onnan a második sorból dohányzik. Tuti, hogy van gyufája… Jaj, de hülye vagyok! Itt a telóm! (A telefonja kijelzőjével világít, gyertyát és gyufát keres. Sikerrel jár, meggyújt egy gyertyát. Most kizárólag a lányon van a fény, de úgy, hogy lássuk az árnyékát, annak vetületét, mintha egy másik ember lenne. A lány dialógot mond, az apa mondatait is tőle halljuk.) Le kell fogynod, apa! Tudom. Hol a kártya? Milyen kártya? Hát milyen kártya? Magyar kártya! Vettél, nem? Mondtam, hogy vegyél! Nincs a szatyorban? (A lány idegesen keresgél, láthatólag a kártyát keresi, nem találja.) Már megint felvitték az árát. A kártyának? Dehogy a kártyának, mindennek, apa! A kajának! Az egész fizetésem kajára megy el! Drága is és árt is. Főleg neked! Miért csak nekem? Neked nem?… Na? Megvan már? Igen! Az orvos is megmondta! Azt mondta, ha még most abbahagynád, akkor… Mondom, hogy tudom! Add már ide végre azt a rohadt kártyát! Itt van, tessék! Mi a francot akarsz most olyan sürgősen azzal a kártyával? Hát játsszunk! Játszol velem? Ha most azonnal elkezdenéd, akkor még minden rendben lenne! Az orvos is megmondta! Sétálhatnánk együtt, apu! Kinn a szabadban! Milyen jó lenne már! Nem? De. De most kártyázzunk! Játszol velem? Olyan ritkán játszol velem. Egész nap egyedül vagyok. Nincs kedved kártyázni? Most? Most vagy itt, nem?… Akkor? Most játssz velem! Apu! Az előbb mondtam valamit! Az orvos is azt mondta, hogy meg lehet állítani a folyamatot! Még nem késő! Jól van már, hallottam! Nem kell annyiszor elmondani! Mondtam, tudom! Túltárgyaltuk. Kártyázzunk! Ezt nem lehet túltárgyalni, addig mondom, apa, amíg el nem kezded! Sosem játszol velem. Nem szeretek játszani. Nem szeretsz te senkit!

(Újra fény van a színpadon.) Na végre! Most egész rövid volt!… Szeretem a számokat, fontosnak tartom a precizitást, a rendszerességet, és jól tűröm a monotonitást. Az irodai munkát nekem találták ki. Annyi csak, hogy a mozgásszegény életmódtól már egész fiatalon oda kellett figyelnem az alakomra. Nem akarok kövér lenni. (Köhécsel.) Sajnos nincsen barátom. A kövérség mellett ez az, ami még zavar. Nehezen alakítok ki kapcsolatokat a cégen kívül. 2004 és 2010 között két tartósnak mondható párkapcsolatom volt, az egyik négy hónapig tartott, de nem volt benne sok örömöm. Az egy sörhasú bunkó volt. A másik két évig és kilenc hónapig, bár ez utóbbi nem mondható klasszikus értelemben vett szerelmi kapcsolatnak, mert ez idő alatt összesen négyszer találkoztunk, még a legelején, amúgy csak telefonáltunk. Most nincs partnerem. De mióta futok, megváltozott az életem. Boldog vagyok. Csak az a baj, hogy kevés idő jut a kapcsolatépítésre, és hogy nagyon lassan fogyok. Nagyon lassan, szinte semennyire se. De jó úton járok. Kicsit jobban kell beosztanom az időmet, és ennyi. Akkor majd mindenre jut. Az irodában fél hatkor végzek, ha nem állok meg sehol és minden csatlakozás jó, egy óra öt perc alatt otthon vagyok. Az hét óra harmincöt. Ha minden alapanyag megvan, húsz perc alatt el tudom készíteni a vacsorát, tálalok apámnak, hétre minden kész. Tegnap is vittem neki két szál lángolt kolbászt, tizennégy darab narancsot, hat banánt, ötvenkilenc deka darált húst, egy csirkét egészben, négy far-hátat levesnek, hat krémest, három-három fejenként, és hetvenöt deka kenyeret. Tejet elfelejtettem. Meg a tojást is, és holnap reggelire sem vettem semmit. Majd hazafelé beugrom az éjjel-nappaliba, vasárnap csak az van nyitva. Az a baj, hogy sötétben már nem szabad futni, félek, hogy megtámadnak, ezért én csak futás után tudok vacsorázni, a késői evés pedig hizlal. Elég lassan fogyok. Ördögi kör. De most már majd biztos beindul a fogyás, úgyhogy szerintem megtört a jég, nem fogok tovább hízni. A haverom a partról ma megszólított! Elindul a fogyás, jön vissza az önbizalmam és kezdek összebarátkozni valakivel, ez csodálatos! Ez a mai nap mérlege… Legalább is jó úton haladok, vannak bíztató jelek. Az édesapám szerint elég szomorú, hogy a napjaim csúcspontját a futás jelenti. Meg hogy az én koromban már családban élnek a nők, van ház, kocsi, gyerek, kutya, blabla. (Megint pörgetni kezdi a képeket, megállapodik egy szerkesztett képnél: A fotón családi ház, előtte parkoló autó, a kerítés mögött gyerekek játszanak a kutyával. Felirat: „Ház, kocsi, gyerek, kutya, blabla.”) Én meg itt, egyedül. Csak az iroda van meg én. Apukám szerint szalajtok, nem vagyok normális. Nem barátkozom senkivel, nincs egyetlen barátnőm, és párkapcsolatom se, semmim sincs. Apukám szerintem alulértékeli a mozgás fontosságát, a természet és a szabad levegő fontosságát. És a jó munkahely fontosságát is. Nem is értem, hogy bírja évek óta a mozgásszegény életét, és hogy nem dolgozik. És a természet szépségeinek fontosságát is alulértékeli. (Pakolgatni kezd a két utolsó íróasztalon. Végignézi a fiókokat is, cukorkát, csokit talál, összegyűjti.) Én szeretek irodában dolgozni. Jó, hogy rend van, mindenki a helyén ül, csinálja a dolgát, ha letelik a munkaidő, szépen elpakolunk, nem szabad semmit az asztalon hagyni, mert akkor azt a takarítónő ki fogja dobni, reggel kereshetnéd a kukában, de a kuka is üres, mert azt is kiüríti éjjel és vasárnap a takarítónő. (Szemeteszacskóba üríti az íróasztalok melletti kukákat. Turkál a szemétben, keresgél. Módszeresen kukabúvárkodik, látszik, hogy nem először csinálja. Ha

tetszik neki valami a szemétből, összegyűjti.) Amikor letelik a munkaidő, elpakolok, kikapcsolom a gépem. Én megyek el utoljára, mert nagyon szeretem látni a rendet. Negyvenöt gép. Sima asztalok, szép minden. Mindig ugyanúgy szép. Ha gazdag lennék, nekem is lenne takarítónőm, mert utálok takarítani, apám nagyon rendetlen, rengeteg időmet elveszi a rendrakás, de ha kész vagyok, rend van, az olyan szép. (Egy ideig csendben takarít.) Amúgy meg a kutyákat nem is szeretem, tehát ha majd nekem is lesz családom, a mi családunkban nem kutyák lesznek, hanem lovak. Legalábbis egy. Egy gyönyörű kanca. Szép, fényes szűrű, barna kanca. És akkor majd örülhet apám, lesz mindenem. Lányokkal nem barátkozom, ez igaz. Nem hiszek a barátságban. Mármint úgy, hogy nők. Régebben próbálkoztam itt, az irodában, de semmi. Néhányszor elmentem velük bulizni. (Kivetítőn képek sora bulizós lányokról. Az utolsó kép, amin megállapodik, egy csoportkép, amin ő is szerepel. Guggol a bal sarokban.) Alig szóltunk egymáshoz, legalább is én alig szóltam valamit, semmi fontosat. Csak a szexről tudnak beszélni, meg az ivás, és hogy mennyire szar a meló, hülye a főnök. (Vált a kép, az előző fotó szerkesztett másolatára, ahol buborék nő ki a lányok fejéből, hozzá a szöveg: „Szex, pia, szar meló, hülye főnök.”) Én ezt nagyon unom. Meg az állandó fényképezkedést. Készítsünk fotót magunkról! Persze! Összeállnak a csajok, vigyorgó lánycsapat, mindenki mosolyog vagy csücsörít. Aztán még egy kör pia, vigyorgás, csücsörítés, bal profil, jobb profil, nagy mosoly, kattintás, fotó, és így tovább, ennyi. Ezt nagyon unom. Ráadásul a fotókon mindig én vagyok a troll a bal sarokban. Csak guggolva férek rá a képekre, állva látszik, hogy túl kövér vagyok. Utálom, hogy folyton a szexről beszélnek, meg a férfiakról. Ez undorító.

Egy lány szimpatikus csak. Illetve nő. Negyvenkét éves, de nem látszik öregnek. Pedig barna hajú, a sötét hajú nők öregebbnek látszanak. Van gyereke, férje, mindene. (A kivetítőn újra az előző kép a szép nőről.) 2009-ben került hozzánk. A második sorban ül, hét sorral előttem, ha felnézek a gépemből, látom a szép barna haját. (Odamegy ehhez a helyhez, leül, végigsimítja az asztalt, gépet stb., mintha a nőt simogatná.) Nagyon szép. Hosszú, melírozott, barna haja van, nem tudom, mitől ilyen fényes. Biztos valami hiperszuper briliáns ragyogás sampont használ. Vannak ilyenek. Szilktács meg briliántsájn samponok. Drágák. Ezen a nőn minden drága. Minőség. Gyönyörű… El tudom képzelni, milyen lehet szeretkezés közben. A duzzadt, kerek melleire ráhullik a selymes haja, csak a mellbimbó látszik ki. Épp a melléig ér a haja, biztos tudja, milyen szép. Az ilyenek tudják. A férfiak meg belekapaszkodnak a hajába, amikor dugják. (Egy ideig elmélyülten gondolkodik, közben tömi magát cukorral.) Én is megvenném magamnak ezeket a hiperszuper samponokat, ha lenne rá pénzem, de apám rohadt sokat eszik, nem költünk másra, csak kajára. Ez a nő díva. Az ilyen nők, mint ő, dívák. Tuti, megveszi magának a drága sampont, attól ilyen szép fényes a haja. És a férje imádja. Tuti, hogy imádja. Én is imádnám. Nagyon csinos nő. Én is úgy szeretnék kinézni, mint ő. Én is kinézhetnék úgy, mint ő, ha apám nem lenne beteg. Ha nem lenne beteg, akkor jobban tudnék foglalkozni magammal, de ő beteg. Állandóan figyelni kell rá! Még akkor is figyelni kell rá, ha nem tudok rá figyelni. Óránként felhívom még akkor is, amikor dolgozom. Nálunk óránként van szünet, olyankor mindig felhívom, hogy mi van vele. Él-e még? Él-e még vagy meghalt. Otthon döglik a konyhakövön, szétrepedt a gyomra, a saját hányásában fekszik, mellette összetört jénai tál és egy rakás rántott hús hever. (Rosszul van, izzad, öklendezni próbál.) Na, tessék, már megint! Mondom én, hogy valami vírus lesz ez. Már megint hánynom kell. (Próbálja magát összeszedni, de újra és újra köhécsel, öklendezik.) Kurva sokat ettem ma. De nem marad meg bennem, tessék, megint hányingerem van… Eddig legalább csak nap közben jött rám… Most meg már este is, vagy mi? Nem! Nem! Jól vagyok! Jól vagyok. Jól leszek. Tudom kezelni a helyzetet!… Csak kimegyek a vécére… Legalább utána fel is takarítom, később nem kell… Igen, ennyi! Mindjárt jól leszek! … Csak iszom egy pohár vizet, ennyi. (Kimegy a színpadról. Kis idő múlva mosolyogva, összeszedetten tér vissza. Iszik egy pohár vizet, kicsit köhécsel, majd folytatja a prezentációt. A képre mutat.) Ezzel a lánnyal szívesen barátkoznék, csak nincs rá időm, mert ötvenpercenként van szünet. Tíz perc szünet. Az kell arra, hogy egyek egy szendvicset, felhívjam apámat, elmenjek vécére, ha kell, még gyorsan ki is takarítsam magam után, és igyak egy pohár vizet. Mire visszaérek, oda a tíz perc. Ő meg, a lány a második sorból, sajnos dohányzik. A szünetekben elkerüljük egymást. De reggel, mikor megjön, rám mosolyog, én meg vissza rá, úgyhogy akár lehet is ebből valami később… Tök jó lenne együtt. Mármint hogy barátok, úgy. Még sosem volt igazi lánybarátom. Mondjuk, fiú se… De férfi és nő között nincs barátság, úgyhogy jó, hogy nincs férfi barátom. A férfiak mind csak egyet akarnak! Mind ugyanazt! Fúj! De most kezd megváltozni minden… Lehet, hogy lesz egy barátom és egy barátnőm. És le is fogok fogyni! (A gépen visszalapoz a photoshoppos képéhez. Nézegeti, szerkesztgeti.) Leszek én még ilyen karcsú! Csak akarni kell! Akaraterő és kész! Az pedig nekem van! Karcsú leszek, az arcomból is fogyni fogok! És akkor a szemem is nagyobbnak fog látszani. (A képen az arcát is eltorzítja.

Aránytalanul nagy szemeket és szájat szerkeszt.) Így. Hibátlan. Ilyen leszek! El tudom érni! Én fegyelmezett és kitartó vagyok, az alakformáláshoz pedig épp erre a kettőre van szükség! Ilyen szép leszek és akkor kapcsolatokat is jobban tudok kialakítani majd! Lehet, hogy egyszer én is elszívok majd egy cigit. Azt hallottam, hogy a dohányzás is fogyaszt. Lehet, hogy ő is, az a gyönyörű nő is attól olyan vékony. Lehet, hogy holnap megszólítom. (Végzett a takarítással. Elkezd átöltözni utcai ruhába.) Reggel kilencre kell bemennem a vezetőséghez, behívatott a főnök. Ez szerintem jót jelent! Jól végzem a munkámat, szeretem a számokat, a rendszerességet, a tisztaságot, az állandóságot és nagyon jól tűröm a monotonitást. Nem könnyű olyan embert találni, aki ennyire jól tűri a monotonitást, mint én. Ezt a főnökségnek is tudnia kell. Ezt holnap nekik is elmondom. 2006 óta dolgozom ebben az irodában. Ez az életem. És ezt ők is tudják! Szerintem ezért is hívnak be! De holnap reggel kilencre bemegyek hozzájuk és én is elmondom ezt! Hogy nagyon szeretek itt dolgozni, és nyugodtan megbízhatnak új feladatokkal is, mert 2006 óta dolgozom itt, a kisujjamban van az egész… Lehet, hogy épp ezért hívnak be! Mert tudják, hogy a kisujjamban van az egész és talán új feladattal akarnak megbízni. Még az is lehet, hogy kisfőnök leszek… Igen! De hülye vagyok! Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Hát persze! Ezért hívatnak be, mi másért? Én vagyok a legjobb! Naná, hogy én leszek a főnök!… Én meg még aggódtam egy kicsit, hogy lehet, hogy engem is, mint a negyvenötöst meg a negyvennégyest, negyvenhármast… Hogy lehet, hogy a gyakori rosszullétek miatt most engem is… Hogy én mekkora egy hülye vagyok! 2006 óta dolgozom itt és megbízható, szorgalmas vagyok, jól tűröm a monotonitást, szépen takarítok, úgy kitakarítom a vécét is mindig, hogy enni lehetne belőle! Hát ezért! Ezért hívnak be holnap! Hogy kinevezzenek… Harmincéves leszek. Épp ideje, hogy elinduljon a nyerő szériám! Bemegyek holnap a vezetőséghez kilencre, nagyon fegyelmezetten, visszafogottan megköszönöm és elfogadom az új feladatomat, aztán veszek egy doboz cigit és délelőtt, mondjuk a tíz óra ötvenes szünetben, kimegyek és rágyújtok és megszólítom azt a nőt. Azt mondom majd: Helló! Te is dohányzol? Képzeld, én is! Ja, nem, én nem régóta… Csak most kezdtem… Tudod a stressz… A jó stressz is stressz. Képzeld, az történt, hogy kineveztek kisfőncinek! Igen, igen, tényleg. Köszi szépen, de még ne gratulálj, majd csak akkor, ha jól is fogom csinálni… Ilyeneket mondok majd neki. Aztán megkérdem, van-e kedve délután eljönni velem fagyizni. Ja, nem! Fogyózom. Úgyhogy inkább kávézni hívom el! Mindegy. Viszont akkor nem lesz időm enni. Nem baj, mert akkor a kilenc óra ötvenes szünetben tízóraizom majd, aztán meg nemsokára ebédszünet. Ha véletlenül mégis éhes lennék, akkor a tizenegy óra ötvenes szünetben megeszek egy banánt. Ennyi. Ezt fogom csinálni. Rágyújtok holnap délelőtt, rámosolygok a lányra, mondom: Helló, te is dohányzol? Vagy valami ilyesmi. Majd improvizálok. Kitalálok valamit, megszólítom, aztán majd csak lesz valami. Mint a sráccal ma, a parton. Az is így kezdődött és most meg, tessék, egész jó úton járunk. Ma már rám mosolygott. (Kész az összes teendőjével, még egyszer a biztonság kedvéért végignéz az irodán, hogy minden a helyén van-e, majd lekapcsolgatja egymás után az asztali lámpákat, felveszi a kabátját és a táskáját. Kimegy a színről. Becsukja maga mögött az ajtót. Kivetítőn ott marad a szerkesztett, torz kép.)