022 by Műút folyóirat

2016022

Deákpoézis 2016

Deákpoézis 2016 A Műút folyóirat és a Teleki Tehetséggondozó Kollégium (a Miskolci Petőfi Sándor Középiskolai Fiúkollégium Tagintézménye) idén is meghirdette középiskolásoknak szóló verspályázatát. A zsűri tagjai voltak: Horváth Előd Benjámin, Kabai Zoltán, kabai lóránt és Zemlényi Attila. Az eredményhirdetés 2015. április 8-án zajlott le Miskolcon, jelen számunkban a díjazottak és a különdíjasok verseit közöljük. Szövegek: Borzavári Róza | Hegedüs Benjámin Jutas | Horváth Eszter | Müller Henriette Annemarie | Rákóczi Zoltán | Szabó Csanád | Szegedi Fanni | Szurdi Panni | Tímár Benjamin | Weeber Luca Borbála

dűlő a műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat önálló tartalmú digitális melléklete szerkeszti: kabai lóránt kkl@muut.hu logo, layout, design: Tellinger András telli@chello.hu kiadja a Szépmesterségek Alapítvány Miskolcon felelős kiadó: Kishonthy Zsolt a megjelenést támogatja a Nemzeti Kulturális Alap ISSN 2062-4409 http://www.muut.hu/dulo http://www.facebook.com/muutfolyoirat http://twitter.com/muut_folyoirat

Deákpoézis 2016 — végeredmény 1. helyezett, a Málik Roland-díj elnyerője: Hegedüs Benjámin Jutas 2. helyezett: Szegedi Fanni 3. helyezett: Tímár Benjamin Különdíjasok: Szurdi Panni Rákóczi Zoltán Szabó Csanád Weeber Luca Borbála Borzavári Róza Horváth Eszter Müller Henriette Annemarie

Kabai Zoltán

pont, vessző, betű, szó

„Istenem, milyen boldogok az emberek. Mennek az utcán, és észre sem veszik, hogy van levegőjük” — Nádas Péter Párhuzamos történetek című könyvében gondolkodik így a légszomjjal küszködő egyik szereplő. Azt a csodát, hogy vannak emberek, akik képesek kifejezni magukat szöveggel, talán nem mindenki érzi. Azt legalábbis, hogy ez csoda, azt igazán kevesen. Az érzelmek átadása, az érzetek megosztása pedig olyan képesség, amely tényleg ritka, és tiszteletet érdemel. A pont, vessző, betű, szó stb. felhasználása egyrészt bizonyítvány, másrészt lehetőség. Lehetőség, hogy nyitott könyvvé váljon az alkotójuk, vagy elbújjon mögéjük és onnan szemlélje, hogy az irodalmi alteregója merre tart épp. A merre tartásnak egy fontos fogódzója az igazodási pont. Pontosabban: hogy mihez viszonyítva születnek meg a szövegek. Ezeket a pontokat az ember önmaga határozza meg. Persze ebben kaphat jó tanácsokat, mások igazodási pontjai lehetnek iránymutatóak, de a választás szabadsága mindig az alkotóé. Kezdő költőként nem mindig értettem egyet az idősebb pályatársakkal. Illetve ha műhelymunkára került sor, nem mindenkinek a véleménye esett azonos súllyal latba. És igen fontos lett, amikor valaki egy, másfél év ismeretség, számtalan csapnivaló vers után először mondta azt nekem, hogy tényleg verset írtam. Remélem, mindazok, akik itt szerepelnek, érzik ezt a pillanatot, sejtik, hogy nem véletlenül kerültek most „helyzetbe”. Ezen a pályázaton a legjobb tízbe kerülni erény, mert nagyon erős volt a mezőny. Jellemző, hogy a zsűritagok sokkal kevesebb átfedéssel hozták meg döntésüket, sokkal több név volt a kalapban, mint amennyi ebből a kalapból kihúzható. A pályázatra jelentkezők már rég nem csak tapogatóznak a sötétben; olyan igazodási pontokat határoznak meg saját maguknak, amelyek vállalhatóak. Láthatóan nem légüres térből érkeznek, van olyan, aki már tudja, mit jelent a műhelymunka, fogadja és él a megfogalmazott kritikákkal. Színes, szélesvásznú, több nyelven beszélő versek születtek. A vers matériája, a formája más-más alakot öltött, s — az alkotók korát tekintve — meglepően kevés a bizonytalanság bennük. Ha húsz évvel ezelőtt arról kérdeznek, van-e jövője a költészetnek, igencsak bizonytalan választ kellett volna adnom. És az elmúlt időben úgy éreztem, hogy egyre kevesebb a „piaci” ok arra, hogy az ember verseket írjon, valódi olvasók csak elvétve akadnak. Még szerencse, hogy az íráshoz nem piaci okokat keresünk, s hogy az írás kényszere vezeti tollunkat. Azt remélem, hogy ezeket a verseket úgy írták, ahogyan Márai szerint olvasni kellene: életre-halálra. Mondjuk én úgy olvastam őket. És ha korábban azt írtam, hogy az érzelmek, érzetek átadásának képessége tiszteletet érdemel, akkor most elárulom: ezek a szövegek tiszteletet érdemelnek.

1. helyezett, a Málik Roland-díj elnyerője:

Hegedüs Benjámin Jutas 1996. december 2-án születtem Marcaliban. Balatonlellén élek. Budapesten tanulok, az ELTE Apáczai Csere János Gyakorlógimnáziumának végzőseként. Terveim szerint az ELTE magyar szakán folytatom tanulmányaim, vagy elmegyek a MÁV-hoz kalauznak. Három éve írok verseket. Először egy iskolaújságban publikáltam.

Alkohol

Először háromévesen lehettem részeg. Családi összejövetel volt, a szüleim éppen társalogtak, vagy indulni készült egy rokon, mindenesetre nem figyeltek a poharak alján hagyott kortyokra. Nagybátyám vette észre, valami nincsen rendjén, kérdezett, én meg furcsán feleltem. Először csalódtam magamban.

Mintha magába húzna a kocsma, készséggel fogyasztalak, végigterjedsz bennem, pedig napokig ellenálltam. Ha kéznél vannak ismerőseim, titkaimmal traktálom őket. Elalszom és felébredek a tompaságban, mely áthat, örvénylik és zuhan. Másnap megbocsájtalak magamnak, vagy hozzád fordulok segítségért ellened.

Évekig halogattalak, te kegyetlen kedves, hogy elkerüljem befolyásod. Félve gondoltam rád, közeledbe ritkásan jártam. Egyszer székhez kötöttek, mert nem mondtam rád igent egy állítólagos barát születésnapján.

Köztereken át bolyongok, az emelkedések és huppanások közt támaszom egy-egy emberi váll. Csukott szemmel is látni vélek kirakatablakot, utcalámpát. Fényüket ki nem zárhatom. A kisboltba magabiztosan megyek be, a polc előtt mégis megtorpanok, a temérdek ital látványába gyomrom szédül bele. Három hétig nem tudok egyedül inni, társaságot nem kerítek hozzá, ő talál rám. Lenne bennem ragaszkodás, mely a tivornyabűztől visszatart, mégis velük tartok. Mintha megszokássá válna, hogy ne akarjak sodródni, de inni igen.

Részegségek nyomvonalán haladtam, többnyire egyedül, mégsem tévedtem el a város forgatagában. Találtam egy-két helyet, ahol jó volt üldögélni belefeledkezve a tompaságba, mely kicsiny felhőnek indul, és égbolttá szélesül.

Hasonulás

Vonásaidra találok az utcán, kapualjban és folyosón. Felismerni véllek azokban, akik nem te vagy, pedig arcuk nem nyit borvirágot, hangjuk nem kellemes orrhang, nem botorkálnak belém karolva, hajszínük is mindegy, hozzájuk szólni képtelen vagyok. Ragaszkodásom részeg hamarkodás, kihűlés elleni séta ismeretlen körúton, parkon át, mikor kapuk zárnak aluljárót, megtartva hőjét hajnalig.

Én sose voltam szorgalmas, csak annak tűntem, órákig görnyedtem tankönyveim fölött, minél mélyebb fáradtság vegyen rajtam erőt, s úgy érezzem: elaludhatok.

A végére akartam járni valami nagy titoknak, mihez hozzáférhetek, ha van, vagy biztosra vélthez élni, akár egy elvakult, ki istenről papol, s rögeszmét dajkál szívének gondolt tájon. Testvért s világit különít, elszigetelt részekre oszt, és meg se kérdezi, kit hazudtoljon.

Nem tudom, mi történt valóban, és mit gondoltam túl idényen kívül esve, mint néhány éve májusban hullott a hó, és nem döntöm el, hogy önálló forma, vagy megkésett utánzatod leszek.

Most meg csak ülök, pedig lenne dolgom, de lelkesedésem addig elég, ameddig meggyújtott csikk háztömbnyi keresgélés után, ha láncdohányzás a cél.

Eső után

Lopott pillantást vetek a képre: háttal állsz a lencsének, karod széttárod, mint egy női krisztus a levegő keresztjén. Pocsolyák pompáznak a nyári verőfényben. Az özönvízre gondolok. Ha téged bízna meg az Isten bárkaépítéssel, mi keresnivalóm lehetne kihullott hajszálaid között. Ne haragudj, nehezen tudom megbocsátani, hogy visszahallhattam: legszívesebben kidobnál az ablakon. Bántott, ha szóltam hozzád. Mondtam, hogy félek tőled, megrémített tekinteted, mégis vonzott a csönded. Az a sokatmondó zárkózottság, amit nem tudtam eltanulni. Amiatt tört rám a beszédkényszer, a semmitmondás szégyene. Egyetlenegyszer jutottál odáig, hogy visszakérdezz, mintha pár-beszédben lennénk. Minden közeledésem magába fulladt.

2. helyezett:

Szegedi Fanni Szegedi Fanninak hívnak, 18 éves, végzős gimnazista vagyok. Elvileg Egerben, gyakorlatilag Budapesten lakom. 2015-ben jelent meg versem elsőként a Hévízben, majd a Műútnál. Gyakori látogatója és résztvevője vagyok slam poetry-rendezvényeknek. A jövőben filmekkel, versekkel és a magyar nyelvvel szeretnék esténként betakarózni. Születésem óta ugyanazzal a párnával alszom. A két kedvenc szavam a trutyi és az ingyen.

Csendben ülni

A problémáim két oldalról megfogták a vállamat, a fülemhez hajoltak és azt kérdezték: merre van a mosdó. Rég találkoztunk. Tudom, hogy van lelkem, mert egyre kevésbé fér el. Szeretném, ha valaki végre lenyúlna a torkomon takarékra venni a lángokat. Addig csak dobolni tudok az ujjaimmal a rám váró lehetőségek hűtőszekrényének ajtaján: nincs itthon semmi. Kivéve a tavalyról megmaradt szükségletek — romlott mind. Én nem akarok többet, csak csendben ülni, ahol nincsenek ott a problémáim, de mindenki másé igen, mert mások problémái egyszerre masszírozzák a talpamat, kevernek vodkaszódát, és két kézzel feszítik szét a saját állkapcsukat, hogy köpjek a szájukba. Egy éve minden nap azt érzem, például most is, mintha egy sétálóutca közepén haladnék előre, és nem veszem észre, hogy percek óta mögöttem türelmetlenkedik egy taxiban ülve az életem. Sosem kiabál vagy túráztatja motort, nem dudál, várja, mikor állok magamtól odébb. Izzadt tenyereiket magamon hagyva válaszoltam: nem haragszom, és beszálltam az autóba csendben ülni. Készpénzzel fizetünk.

Szét

A decemberi békítő tárgyalás után, mivel a szülők álláspontja változatlan maradt, kiküldték a hivatalos papírokat a házasság felbontásáról. A gyerek felszaladt a levéllel a szobájába és a karácsonyi csokoládés kalendáriumának hátralévő tizenkét ablakát felszaggatta, és a majdnem kéthetes várakozást egyszerre tömte a szájába. Mindig is érdekelte, hogy a szülők elválnak-e, látott már ilyet a tévében, sokszor játszott el a gondolattal, hogy egyszer az egyiknél, másszor otthon aludjon, és egy idő után a család nagyobb legyen. Igen, mindig akart egy kistestvért, ami majdnem lett is, de csak vaklárma volt, mert a szülő valójában felfázott, az orvos ezt nézte félre, ami mondjuk érthető, mert még a gyerek is tisztán látta az ultrahangos fotón a körvonalakat. Már hetek óta becsomagolta a szülők ajándékát egy cipősdobozba, amit közösen Anyának és Apának címzett képlékeny kézírásával. Most mit csináljon? Hogy válhat el egy doboz?

MSL-113

Maszat van az ablaküvegen és idegenfejbőr-szagú a fűtött levegő. Szeretném az öklöm oldalával ledörzsölni, ne zavarja a kilátást, de nem teszem — nem tudni, ki ülhetett itt előttem. Csak azt, hogy rádőlt a napnyugtára. Elfoglalta a kedvenc helyemet: jobb oldalt, hogy lássam a semmit, mert most például sötét van, éjjel, de errefelé nem bántanak a szembejövők fényszórói. Hátulról a harmadik — nincs széles, fekete műanyagillesztés az üveglapok között, így látom a semmit, de ez már elvi kérdés. A buszon ez az egyetlen szék, ami előtt le van szakadva a lábtartó. Nem a Koszoshajú rongálta meg, ez már régóta magatehetetlenül hintázik, ahogy az aszfaltfoltozások fölé ér. Kényelem, az nincs, biztonsági öv viszont van. Használt zsebkendőbe rejtem a foltot, és elteszem az egy óra ötven percnyi alvás bizonyítékát emlékeztetőül magamnak, hogy osztozkodom a kedvenc helyemen.

3. helyezett:

Tímár Benjamin A nevem Tímár Benjamin. 1996-ban születtem Budapesten. Hivatalosan a nevemet rövid i-vel kell írni, de én nem szeretem, és különben is csak az okmányaimon szerepelek Timárként. A 2016-ban érettségizők táborához tartozom.

Pszichés

A jobb oldaladra fordulsz, és csak azt kéred, hogy ne beszéljek többet az átszoktatott balkezesekről. Talán segít, ha felteszem azt a régi lemezt, aminek első számában a refrén többször ismétlődik, mint kellene. Vagy elmagyarázom, hogy miért szoktam átmásolni éjjelente ugyanazt a hanganyagot tőled. Amiben csak a pattogás hallatszik, és a nehéz hangok ájulás utáni puffanása. A te állapotodban a véletlenekre is gondolni kell, mert mi van akkor, ha megint dadogni kezdesz, és a tű pont akkor akad meg?

Animális

A szobában szétszóródott macskaalomból tudod, hogy nincs közöm a szobatisztasághoz. Pedig többször is utánaolvastam az elkapart vízháztartásnak és az ösztönöknek. Mégsem a rejtőzködés miatt csinálom, hanem mert a kennelekből elhozottakhoz tartozom. Amíg utánam takarítasz, felidézem azt a helyet, ahol először érezhetted a hatheteskölyök-szagom. Mert valamihez kötnöm kell az első találkozási helyünket. Az újságpapírokkal kibélelt, bekerített semmit.

Útvonal

Ott kell befordulnom, ahonnan a nap már csak ember nagyságúnak tűnik. A horizont melletti házszám alatt laksz, ezért a látóhatár szabályai szerint lehet hozzád a legkönnyebben eljutni. De hallottam már arról is, hogy vannak olyan helyek, ahol eltévedésig tudnak menni az emberek. Követhetném a tévelygő postásokat, akik az összes olyan kapukódot ismerik, amelyiket a számmisztika alapján állítattak be. De inkább a kiizzadt utcagyerekeket kérem meg, akik nem félnek felcsöngetni az ismeretlenekhez, hogy az ujjaik most se tévedjenek.

Különdíj:

Szurdi Panni Budapesten születtem 1997 őszén (Bilbóval és Frodóval egy napon). Idén végzős gimnazista vagyok, jövőre tavaly végzett.

földszint

miattad költöztem földszintre így merek szellőztetni éjszakánként te tartasz a korábbi lakók szagától én már csak a festéket érzem nem akartam lecserélni a járólapot mert állítólag műemlék a ház de felszedted mielőtt hazaértem volna másnap már a vakolatot bontottad látni akartad ami alatta van és nem tetszett hogy mások még otthon éreznék magukat itt a dohos tapéták között lekapartad egészen az alsóbb rétegeket mindig is érdekelt hol futnak a vezetékek vajon egy nyitott gázcsőnek milyen hangja lehet most csak álltok szemben egymással végül visszafeded mégis a törmelékkel késő van már ahhoz hogy még mindig ne jöjjek dacból nyitod ki az ablakot én csak áporodott cementet és izzadtságot érzek majd te kimászol inkább levegőzni így fognak telni az éjszakáink nappal legfeljebb nem leszünk itthon talán pont ezért költöznek ki a felnőttek a városból hogy építkezhessenek

vacsorára

nem tudok bemutatkozni másoknak mióta veled megismerkedtem és rögtön elvitted a fél karom tudhattam volna előre hogy a balt kéne nyújtani most azzal próbálom megfogni a kést és a villát egyszerre ölni lehetne így enni képtelenség légy szíves vágd fel a húst ami a tányéromon van de előbb mondd meg mi az lenyúltad a fél karom és te főztél vacsorát nem akarom magam emészteni miattad

Különdíj:

Rákóczi Zoltán 1998-ban születtem, Budapesten élek. Ha minden jól megy, szeptembertől szociológiát fogok tanulni, később majd társadalmi hálózatokat szeretnék kutatni. Két éve írok verseket, fontos részévé vált az életemnek, bár a kutatás még lényegesebb. Mellettük ott van a zene is, két hangszeren játszom, citerán és gitáron, utóbbin csak otthon próbálkozom. Egyszer szeretnék hosszabb időt Izlandon tölteni.

Katonadolog

Katonásat játszottak. A keze teherszállítónak tűnt: csak hozza az eddmeglevest, mint régen. Aztán becsapódott: bombázónak indult kamikaze. Úgy érezte, mintha almában hagyná a tejfogait, csak most kirepülnek, akár a focilabdák, ha bent játszottak. Mintha csak főzés közben dobálná a játékkonyhában, hátha így ehető lesz.

Kurzor

A visszhangomra figyeltem helyetted. Mindig én kerestem, de akkor itta szavaimat, a részegségtől csak ismételni tudott. Aztán valami nehezet ejtettél el, hangjától berepedt az ablak, ami üzenetektől villog: így morzéztunk. Végre figyelnem kellett rád, mint akinek megtiltották, hogy lámpába nézzen.

Hátha benyitnak

A szobám csak úgy az enyém, ahogy a padom: nincs rajta név de megsértődök, ha elfoglalják. Lehetek akár meztelenül is, mert itt van bennem. Így is szégyellem magam, mint aki csukott szemmel zuhanyzik: végül is mindegy, ha bent van más is.

Különdíj:

Szabó Csanád Már gyerekkoromban is közel állt hozzám az irodalom, első nagy hatású olvasmányaim A Babó és Darren Shan Vámpír Könyvek-sorozata voltak. Verseket írni középiskolában kezdtem el — először csak hobbiszinten. Komolyabban két éve foglalkozok az írással, a 2014-es miskolci Deákpoézis-pályázaton való részvétel után. Kétszer voltam Sárváron, 2015-ben és idén, ahol ezüst minősítéssel jutalmaztak. Eddig a FÉLonline.hu-n és az Apokrif folyóiratban publikáltam.

Agónia

Addig nem megyek haza, amíg te otthon vagy, könyvtárban vagy kocsmákban ütöm el az időt, majd buszra szállok, hogy megszabaduljak pár mások szerint jelentéktelen emléktől legalább otthonig. De mindig akad egy ismerős a hátsó ajtónál, aki mindig ott lesz, s akinek folyton el kell magyaráznom, hogy rossz a közérzetem, hetek óta epés vagyok és levert, ezért nem beszélek túl sokat, tudod, nálam így jelentkezik a hiányod, ilyenné nőtte ki magát, és nincs itt egy férfi sem, akihez a hazaút másmilyen volna, nem csak időhúzás, kifogások keresése. Most próbállak elkerülni, mint az ellenőröket, ne kérje számon senki, hogy előre láttam, az akaratod már gyenge a tettre, és nem ijedtem meg, de az asztalhoz sem ültem le melléd átbeszélni hosszú délutánokat. Azt hittem, megjavulsz magadtól.

Tengertagadások 4.

I A tengeren szörnyek vannak. Ismertek a hiedelmek vízi kígyókról, óriáspolipról, vagy akár sellőkről, akik miatt a mélybe néztél: nem kísértenek éppen utánad. Gyerekként hallottál először magyarázat nélkül eltűnt férfiakról, egy fulladozó családfőről, akiről az átok mindig eggyel továbbszáll: később vele jártál ki folyópartokra horgászni, ő mesélt a vízről, elrettentésképpen. Te mégis hajóra szálltál megtudni, szabadulhatsz-e a spájzban hagyott fodrászolló emlékétől, amivel kis híján átvágta a torkát. De csak a félelmeddel maradtál egyedül: ha biztosnak tűnő partra lépsz, ugyanazokat a hibákat fogod elkövetni, mint ő. Így az lett látóhatáron belüli, amit el kellett tagadni magadtól, nehogy hozzá légy hasonló,

II mert a te ördögöd egy apa volt. „Várjuk meg a gyereket, hívja ő a mentőket” — mondta a vendégágyon haldokolva mamának, aki még akkor is csak kiszolgálni bírta: a feje alá párnát tett, szavakkal nyugtatta, kérésére elhúzta a függönyt, vagy kinézett az utcasarokról, amíg ő a falnak fordult, és a nevedet ismételgette. „Várjuk meg a gyereket, hívja ő a mentőket.” Aztán mama meg úgy mesélte el, mintha te tehetnél arról a végzetes tüdőembóliáról, és előbb kért számon, mint a lelkiismereted: ez a mondat ettől fogva évekig a hátad mögött állt, és olyanokat súgott a füledbe, hogy lekéstél egy apát, lekéstél egy apát, a család megint lekésett egy apát.

IV most én kísértelek téged.

III Akkor enyhült és szűnt meg végleg ez a hang a fejedben, amikor itthon megállapodtál. A körülmények beteljesedtek: család, biztos munkahely, saját lakás, két egészséges fiú — (az idősebbik születése után egy teljes napig hasonlított a nagyapjára, akit akkor öt éve nem láthattál már). Utoljára valami olyasmit mondott, búcsúzásképpen, hogy végre egyenesben vagy, itt érnek össze a szálak, te is rég ugyanúgy zuhansz, mint ő. Hiába jöttél rá, hogy mindvégig magad előtt toltad, akiket menekvésed okának képzeltél: vízi kígyók, polipok, sellők, apa, tenger —

2016, február

Napról napra formázok meg egy szobát, hogy várhassalak. De nem ez a lényeg, a nyílt terektől irtózom, agorafóbia, ezek a falak pedig szükségszerűen épülnek, mintha egy olyan mondatod húzná fel őket, amire nincs válasz. Mérséklem a lelkizést, mint infúziót egy javuló betegnek, a folyton múltban élést, aggályokat, hogy szeretnem kell ezt a ketrecet, mert az állatüvöltésre előbb-utóbb úgyis köréd gyűlnek, de se előbb, se utóbb nem jön más, csak a földszagú önvád. Hétről hétre zárul egy ajtó, engem nem érinthet senki, amíg fölszámolom magamat, majd csak utána, egy másik helyen, ezt végre illene elmondanom. Lassan belenövök, hogy elmész. De vér nélkül nem úszom meg a távot, amit egy gimnáziumi folyosó kövein tizenkét év lekopoghatott, azt viszem tovább, mint a kutyánk mamámnál, itt csahol mellettem, hiába próbálom befogni a száját, elrejteni másnaposságba, régi széldzsekikből a dohszag, árad belőlem a családi örökség, hogy azelőtt bukott ember voltam.

Különdíj:

Weeber Luca Borbála 1999-ben születtem, Szombathelyen tanulok. Allergiás vagyok a kazeinre és azokra, akik elírják a nevemet. Szeretem testközelből megtapasztalni a dolgokat, szeretek minél több ajtót kinyitni, és nem szeretem, ha beskatulyáznak. Pár éve kezdtem komolyabban foglalkozni a versírással, a későbbiekben is ezt szeretném folytatni, mellette pedig a pszichológia érdekel.

(in)fúzió

cseppfolyós éjszakák szilárd nappalok évek súlyát görgetem kitinpáncélt a szembogárra mirelit kaján instant örömökön élek elkerülöm a másfajta éhségeket vizet prédikálok szomjazom egyetlen hosszú gerincre feszít ki a büszkeség a hátralevő idő várakozás míg eltöröd mind a 34 csigolyát egyenes háttal halok meg

Limbus puerorum

még nincs eldöntve semmi lógok a levegőben mint a halhatatlanok belém szorulnak a szavak kicsapódnak homlokomon a csönd szétfeszíti a falakat megpattan egy ér a halántékodon egyedül meghalni sem tudok segítened kell minden kötés felszakad — hívások között, de vonzás nélkül — mert az angyaloknak súlya van de én szabadon esem

előtte még

szortírozol a dolgaink között, minden érvem beléd ütközött, ahogy csak állsz ott (napok? órák?), lefoszlanak rólad a metaforák, ehhez ismerlek jól. nem vallana rád? minden dalom visszaadnád — csak hogy ennyi közöm se lehessen hozzád. előtte még rájövök, kár volt várni mást, semmit nem ígértél, csak stabilitást, eddig sosem beszéltünk róla, vágyom a kapaszkodókra, szilárdabbra, mint a törtfehér falak, te kinyúltál, én megragadtalak, menni akartál, hagytalak. előtte még hirtelen minden szavam kicsi lesz rád, kicsúszom ujjaid közül. nem a te hibád, árnyékod élesre faragja a lámpa, talán már tegnap, talán ma döntöttél, de döntöttem én is, talán ez egy parainézis — valami marad nálad belőlem mégis.

Különdíj:

Borzavári Róza 1996-ban születtem, Madocsán élek. Vácon tanulok a zeneművészeti szakközépiskolában népi hegedű szakon, ez az utolsó évem. Népzenével és művészetterápiával szeretnék majd foglalkozni. Szeretem az éneklő ember minden megjelenési formáját, a szép fülbevalókat és a finom kávét.

In the morning I’ll be gone

nem hibáztatom az anatómiámat hibákból épülök fel leépül a májam a tüdőm a gyomrom elképzelhetetlenül hosszú beleim én meg egyre emelkedem, nyújtózom, a testem templom, legalábbis valami kis kápolna, bajszos pléhmegváltó néha megszólítom: Vártalak — ilyen hazudott múlt időben, ami véget érhetett volna annak következményeként is, hogy megérkezel és mint egy kifeszített madzagot — mondjuk itt rögtön a beleim jutnak eszembe —, elharapod a közepén a megelőző időt. magam elől nem menekülhetek sehova, reggel van, tornyom mögött kel a nap, szaggatják függönyeim, a kakas már a negyediket kukorékolja. és most elmegyek.

Inger

mint az egyensúlyra törekvéskor sikoly és suttogás között, úgy szedem a lábam, szétszórt csirketetemeken járok, és nem félek semmi bajtól. vessződben és botodban, gyerekrajzokban, vonatfüttyben, éles és egyértelmű közlésekben kerestem a vigasztalást, de csak sót találtam és vizet. sót és vizet. az őszinteség nem kifizetődő, ittam hát, és tagadtam a vizet, gyerekkorom bűneit. látok és fuldoklok, orromban akkor a büszkeség dörömbölt, most hontalanok a szavaim, késő zarándoklatomat (gyereközelebb) visszaveri a fal.

Társasági lény

tőlem számolva a harmadik ember a társasági lény. idegen elem, aki hússzínű befőttesgumiként szorítja az asztal pereméhez az égtájakat. mindenkivel szemben ül, sosem suttog, beszéde, mint egy kád meleg víz — mire összeesne rajta a hab, már úgyis kihűlt (ugyanakkor a sör felmelegedett a szóbuborékok pattogása alatt: így érkeztünk végül mindannyian egy langyos hullámhosszra). könnyen tájékozódik a köztünk elterülő síkon, féligsem-igazságokat tologat a poharak között és ha néha rátapint a lényegre, nem mozdul. egy pillanatig elhallgat — szimatol. túl rövid csöndjei idegen nyelvű utasítások önmagamhoz.

Különdíj:

Horváth Eszter Horváth Eszti vagyok, 1998-ban születtem Révkomáromban. Sok otthonom van, a franciaországi a legutóbbi. A Pápai Református Kollégium Gimnáziumának harmadévese vagyok. A jövőben szeretnék sokat csendben megfigyelni és vándorolni mindenféle helyeken.

Mákverés idején

Rádhasalok. Te mákosguba-maradékot eszel, a mákszemek elvegyülnek szuvas fogak, hiányzó fogzománcok útvesztőjében. Vörösek vagyunk és savasan marók, ha tekintetünk egymást keresztezi. Kémiailag misztikusak, ahogy saccolom, a hetest-nyolcast megütjük egymáson pH-skálán mérve. Rámhasalsz. Szorosan tartasz. Kővéredtől bőrömön az érintés érdessé silányul. Kilónként a túlsúlyért meg kell fizetni. Mikor elengedsz, plusz kilóidat itt hagyod rajtam. Fekszem mozdulatlan a hasalás pozitúrájában, kifosztottan, ajkamra száradt fekete mákszemekkel.

Un vieux soir

Nem maradt más, csak a falak mészkőporladásának csöndje. Lámpabura alatt elsuttogott c´est trop facile comme ça…1 mint zörgő, üres sörösdobozokba zárt gondok koppanása. Amit aztán a templom előtti tóba hajítottunk. Alcool brûlant et du pain crustillant.2 A cipó omlós aromája, halott éjszakáinkba életszerű, egyenletesen monoton szájmozgást vitt. Borostás férfiak nehéz pacsulijának szaga arcomon, miután köszöntöttek. És a katedrálisok. Ahova vasárnap délután zarándokoltunk. A misét mindig elkerültük, kényelmetlen volt számodra. Et toi, tu deviens vieux ce soir je suis vieille déjà.3 ————————————————————— 1 túl könnyű így… 2 Égő alkohol és ropogós kenyér. 3 És te, megöregszel ma este Én már így is idős vagyok.

Vágottkörmű beszéd

Hallgatásomban csattognak körmöm levágandó darabkái. Ők beszélnek most helyettem. Azt én nem tudok. (Hüvelykujjam körmének darabkája.) Keserű irgalom ez a hallgatás. Valahol a némaság és a csend között. Az el sem kezdett és a megakadt szavak között. (Mutatóujjam körmének darabkája.) Jó lenne felérni a csendhez. Nem csak ilyen némán hallgatni. Bár attól függ, hogy árnyalom ezt a szót. Hallgatok és pont. Vagy hallgatok és figyelek. (Gyűrűsujjam körmének darabkája.) Keserű irgalom ez, kizárni a zajokat, amikor a körömvágó egyre csak csattog és a vékony falon át-átszűrődnek egy némaság nélküli folyékony élet hangjai. (Kisujjam körmének darabkája.)

Különdíj:

Müller Henriette Annemarie Müller Henriette Annemarie vagyok, majd’ húszéves már-épphogy-nem gimnazista. Saját bevallásom szerint szárnybontogató költő, öreglélek és önjelölt filozófus. Már-már betegesen érdekel minden és szerelmes vagyok az életbe, ami így néha betegévé tesz, de én megveszek érte. Számomra az írás kényszer és inkább cél, mint eszköz(e világmegváltásnak, nők elcsábításának és még sorolhatnánk), szóval valószínűleg sok írásommal találkozhatnak majd az életemet kicsit is figyelők (hogy ez sajnálatos vagy örvendetes, döntse el mindenki maga). Igazából nem tudok nagyon mit mondani, mert úgy hiszem, az ember soha nem fogja tudni, hogy ki is ő igazából, szóval a címkék teljesen feleslegesek. De azért szeretjük őket, hátha kicsit közelebb visznek minket magunkhoz. Néhány az enyéimből: hiperérzékeny, életimádó, melankolikus, nagyszájú fiatal nő, aki szeret úgy csinálni, mintha kicsit értené az életet. Pedig nem.

K. F.-nek

Frigyes fiam, te is meghaltál, lehet már veled beszélni Látod, én is, mint te, csak a holttal tudok Az élők teljesen összezavarnak Beszélnek, de semmit nem mondanak, S mikor szólni kéne, hallgatnak Már megint nem találom a helyem, Ismét álmodozással kell az időm kitöltenem Forog velem a világ, pörög a sok időszemcse Jó is lenne változtatni, de a kocka el van vetve. De én kitörök, ha kell, embert is ölök, Van is benne tapasztalatom: Minden éjjel kiterítem magam az ebédlőasztalon Hang nélkül üvöltök, nem akarok asszony lenni, Sem férfi, S legfőképpen nem ember Túl gyors vagyok a szabadsághoz Így újra és újra elnyel az éhes tenger S fáj a feszülő hurok a gyomromon Lenyeltem önmagam, s most önnön húsomon fulladozom Tudom már, hogy hiába volt Lao-ce s Buddha egész élete, Mert magamból kilépni nem tudok, Hogy legyen valódi ismeret, mikor ilyen mulandó embergyerek Szilárdan folyós testében rekedek

Hogy láthatnék így rá a világra, Mikor nekem csak egy kicsiny, piszkos kulcslyuk jutott Mindegy nekem, ha élek, mindegy, ha meghalok Mert a világ nélkülem ugyanúgy ész nélkül forog Egyre gyorsabban egészen addig, míg fel nem robban S magával rántja az őszt, a nagymamákat, a bamba fiúkat, akiket szerettem, a csókokat, az elsietett szeretkezéseket, a szigorú apákat, a húsba csusszanó késeket, a tejeskávét, az olasz bort, amit a vörös szájú szeretőd a sarki boltból hozott s magával rántja anyámat, és mindent, amit már el kellett vele együtt temetnem magával ránt téged is, mindent, amit szerettem magával rántja a meg nem született testvérem, a sok elsírt könnyünk, a vérem, a férfit, akiért akarva égtem s ki nem érzett engem, a virágot, amit a szívembe ültettem, majd dühömben lenyestem, s ha végleg elepedtem magával ránt legvégül engem.

minden és semmi szintézise

ez mind a tiéd minden forma, a sok törött szín, az anyagban megbújó tartalom, a lét, a kezdet, a végzet, a folytonosság, a teljesség és annak hiánya, én

mindenki értelmes és minden értelmetlen nem ért senki semmit ezért az hiszi az ember hogy minden „avantegarde” kubista rózsákat termesztenek a kertben Picasso vért sírna, ha látná kisháború mindennap és Buddha szerint is szenvedés az élet csak a gombafelhős világ tetszik igazinak, szépnek de az igazság bennem van, magamtól meg félek s mégiscsak én vagyok az egyetlen, akinek el tudom viselni létét és állandó társaságát már nevetséges gondolat az öngyilkosság inkább leszek én is Kafka — lopott identitás — és féregként rámászom a Napra és addig szorítom míg bele nem döglöm vagy meg nem világosodom mikor felkennek a nagybetűs falra

csavarodó a ritmus, tekerednek az érzelmek a fejem köré orromba és fülembe kúszó kígyók ők folyam vagy — változatlan és örök nyughatatlan — kétszer ugyanazt a csepped nem lehet megfogni gloria fényességed kiüríti a Selbstet kettétöri és minden rést betölt örökzöld szerelmed bárcsak tudnék így gyűlölni vákuumot képzett jelenléted kábszere kettéhasított fejemben üres már a gyerekszoba rohangál az élet egymást csókolva majd megfojtva múlnak el az évek kevés a keresés és nincs megérkezés isten elhagyott, pedig egy hete még itt lakott bennem halleluja mind meghalunk

Szeszmefuttatás

Lila elefántok mellett ültünk Mellettünk öreg pár csókolózott Szerettelek reménytelenül Szóval mindez nem számított És most? Felszívódunk, mint a felhő Ha hajlong a Nap előtt Belém robbansz, reád olvadok Kék párában izzik a gondolat Te vagy az üdvösség, amiért küzdenek a kisemberek De ha szeretlek, te vagy a kárhozat Nem is várom el Inkább simogatom hegeid Gyönyörű küzdelem teremtette Őket, áldom lábnyomod Belém foglaltattál Mint körbe a húrnégyszög Te vagy az örök élet és Te vagy a folytonos halál

Tudom, hogy hazudtál Nem nekem, hanem csak Magadat próbáltad Becsapni, megértem Nyakad köré fonta magát a múlt S most kétségbeesetten Beléd kapaszkodik Tudom, kedves Nehéz lenne feltépni a régi Szerelmek pöcegödrét Hiába gennyes a seb Ha elrejti a textil Nincs gond többé

Hosszú, szürke fák És elhízott felhők mögül Kémlelve hunyorgó Kékség vagy Több fény kell Hiába meszelik a sírköveket Senkit sem érdekel úgy sem Acélbeton palota mellett Ülök a sarki boltban Itt leszek, ha szeretni támad kedved Enyém az örökkévalóság Akár meg is várhatlak