dűlő 024 by Műút folyóirat

2016024

„Egy ilyen forradalmár minden városba kell” A HELYNEKEM rendezvénysorozata az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából 1

Szövegek: Beck Zoltán | Bertók László | Grecsó Krisztián | Lénárt Béla | Papp András | Térey János dűlő a műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat önálló tartalmú digitális melléklete szerkeszti: kabai lóránt kkl@muut.hu logo, layout, design: Tellinger András telli@chello.hu kiadja a Szépmesterségek Alapítvány Miskolcon felelős kiadó: Kishonthy Zsolt a megjelenést támogatja a Nemzeti Kulturális Alap e szám társszerkesztője: Barcsai László A rendezvénysorozatot és e kiadvány megjelenését az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatja. Pályázati azonosító: KKETTKK-56P-05-0027ISSN 2062-4409 www.muut.hu/dulo www.facebook.com/muutfolyoirat www.twitter.com/muut_folyoirat 2

Bertók László

Priusz

(részlet a Magvető Kiadónál 2016-ban megjelent könyvből) 3

Kérem, én nem akartam megdönteni a rendszert. Fogalmam sem volt, hogyan kell elkezdeni az ilyesmit. Én csak torkig voltam már a hazugságokkal, az igazságtalanságokkal, az elkeseredéssel, csak nem volt mit enni, csak nem lehetett már élni. Én csak éppen leérettségiztem, és szerettem volna továbbtanulni. Nem azért, mert mindenki futott a föld elől, menekült a faluból, hanem mert már tíz évvel azelőtt eldöntötték a szüleim, hogy taníttatnak. Mert a kilenc-tíz hold föld már két gyereknek is kevés lett volna, mert aztán megszületett a kisebbik öcsém is, mert jól tanultam, és a tanító meg a pap is rábeszélte őket. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–könyvtár szakára jelentkeztem. Azért oda, mert valamelyik tanárom felvilágosított, hogy a versírásból nem lehet megélni, s ha már úgyis dolgoznom kell, a könyvtárban legalább könyvek, folyóiratok közelében leszek. Csak olvasok meg írok majd, ábrándoztam. A felvételi bizottság egyik fiatal tagja kijött utánam a folyosóra azzal, hogy a választott szakon kevés a hely, nem kérem-e át magamat magyar–történelemre, ahol többet vesznek fel, nagyobbak az esélyeim. Nem, nem, én könyvtáros akarok lenni. Azt nem mondta, én meg nem tudtam, hogy csak bejutni kell, utána akár szakot is változtathatok. De talán azt is hiába mondta volna. Magabiztos voltam és tájékozatlan, buta és kiszolgáltatott. A ballagáskor édesanyám megkérdezte az igazgatómat: „Aztán fölveszik-e a fiamat az egyetemre?” „Hát kit vennének fel, ha a Bertókot nem?” — válaszolta. Július 22-én jött meg az értesítés: EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM NYELV- ÉS IRODALOMTUDOMÁNYI KAR Kedves Elvtárs! Értesítem, hogy az egyetemi felvételi vizsgán megfelelt, de a választott karra férőhely hiányában felvenni nem tudom. Jelentkezésre csak az alábbi karon van még lehetőség: Eger Pedagógiai Főiskola, magyar Szeged vagy Debrecen Bölcsészkar, magyar orosz Bpesti Jog vagy Agrár egyetem Mosonmagyaróvár vagy Keszthely, mezőgazd Akadémia Amennyiben a felsorolt karok valamelyikére jelentkezni kíván, a mellékelt 4/h sz. lapot pontosan kitöltve express levélként hozzám küldje meg. Egyben közölje a mellékelt 4/c. sz. űrlapon az újonnan választott kar tanulmányi osztályával jelentkezését. A jelentkezés végső határideje július 20. Budapest, 1954. július 19. Bóka László s. k. dékán

Az egri főiskolára mentem el az újabb felvételire. Lógó orral már, de reménykedve még. Aztán megjött a levél onnan is, hogy megfeleltem, de férőhely hiányában felvenni nem tudnak. Csak ekkor döbbentem rá, hogy a kitűnő bizonyítvány, meg a jeles érettségi, meg a „középparaszti” származás, meg a költői ambíció önmagában nem elég ahhoz, hogy továbbtanulhassak. Hol vétettem el? Talán már tanácsot is adott valaki (papék? tanítóék?), nem tudom, de akkor írtam meg életemben az első protekciót kérő levelet, Pécsre, a Dunántúl szerkesztőségébe. A Pécsi Írócsoport nevében Galsai Pongrác azonnal megkereste a Pécsi Pedagógiai Főiskolát, ahol megígérték, hogy augusztus 30-ára behívnak pótfelvételizni a

„magyar–orosz szakcsoportra”. De már augusztus 25-én megérkezett tőlük a levél, hogy pótfelvételit mégsem tarthatnak, „vizsgára ne jöjjön be”. Akkor az Oktatási Minisztériumba föllebbeztem, de nekik már könnyű dolguk volt: „Elkezdődött közben a tanév.” S még augusztus 25-én megírtam az Átok című versemet, s el is küldtem a barátaimnak, akikkel leveleztem. A vádirat szerint kettőnek. Két volt osztálytársamnak. A verset a végtelen keserűség és az indulat feszíti, alig emelkedik a föld fölé. Talán éppen ezért ijedtek meg tőle, akik már mindentől rettegtek. Átok Egy egyetem és két főiskola elutasított. Kivert kutyaként lődörgök az utcán. Felém köszönnek, de én nem tudom. Tiprom a földet és bámulom maflán, s rám bök a való: már ezt is unom. Unom az esti motoszkáló csendet, unom a poros utak illatát, unom a vigaszt, hogy kevés a felvett,1 mert elém huppan mindig: nincs tovább. És ezt makogja mindenütt a kecske, ezt csipogja a veréb fenn a fán, és ezt busongja messze minden este még a harang is imádság hián. Hogy nincs tovább, előttem szakadékok, betonfal… semmi… farkasfogó csapda. Köröttem roncsok: vágyak, tervek, célok… Átkozd meg, Isten, aki így akarta. Aki lefogta tovább lépő lábam, aki betömni igyekszik a szám, aki kínosan röhög majd utánam, ha elkerülöm, s lehagyom talán. Mért kell letörten maradnom, ha mennék, ha van erő bennem, vágy és akarat, s nézni, ki kínlódott a nehezén innét, amint erőlködik, s végül lemarad. Ki akarta mindezt? — Bomba szórja széjjel. Akták közt sorvadjon patkány életével. Kígyó másszon sötét2 feje alá éjjel.

1 A sor változata: „unom, utálom ezt piszkos rendet”. 2 A szó változata: „kopasz”.

Köpjön rá mindenki, ha mellette lép el. Sose haladhasson egy úton a néppel. Verje meg az Isten örök verésével. Mert sereg vagyunk: tízek, százak, ezrek, akiket becsaptak, mint szél a kaput, akiket köd, bánat, elszántság öveznek, s nem tudjuk, hogy éltünk útja merre fut. Kinek köszönhetjük? Meg fogjuk köszönni, ha nehéz is addig törött lábbal menni. Meg fogjuk köszönni, de úgy megköszönni, hogy köszönés után nem marad ott semmi. Vése, 1954. augusztus 25. Elismerem, hogy a túloldalon leírt ellenséges szövegezésű verset én írtam, és a saját tulajdonomat képezi. Ezt a verset elküldtem Krémer [sic!] József és Kiss Editnek másolatba. Kaposvár 1955. augusztus 18. Bertók László Elismerem, hogy ezen vers másodpéldányát, mely lila indigóval volt gépelve, nekem Bertók László 1954 nyarán vagy őszén postán elküldte. 1955. aug. 24. Krénusz József

Kérem, attól, hogy 1953 júliusában Nagy Imre miniszterelnök lett, s meghirdette az „új szakasz” programját és az amnesztiát, vagy attól, hogy 1954 júliusában szabadon engedték az „ártatlanul elítélt kommunistákat”, Csurgón meg Vésén szinte semmi sem változott. Amikor 1953 tavaszán mellhártyagyulladással otthon feküdtem, a szomszédok, a rokonok meg az ismerősök egy-két tojással, tányér liszttel jöttek látogatóba, hogy édesanyám tudjon mit adni a betegének. Ha valami úton-módon pénz állt a házhoz, napszámból, faeladásból, nagyobb része arra ment el, hogy fél disznót, baromfit, tojást, egyebet vett rajta édesapám, amit aztán elvitt a beszolgáltatásba. „Mit dobolt a kisbíró?” — kérdeztük hároméves Pista öcsémet. „Betojást” — válaszolta, amivel még valami derűt is fakasztott, pedig arról volt szó, hogy a kisbíró már megint teleordította az utcát, hogy kinek mennyi baromfi, tojás, hús meg egyéb beszolgáltatási hátraléka van, amit tüstént, végrehajtás terhe mellett adjon be, fizessen be, törlesszen. Aztán persze jöttek a végrehajtók is. A hattagú család életben tartóját, egyetlen tehenünket kivezették már az istállóból, s nem édesanyánk sírása, kiabálása, hanem az mentette meg, hogy Pista öcsém is ott ordított anyánkkal együtt, s valaki megsajnálta, s főként az, hogy édesapánk átszaladt Gyula bátyámékhoz, akik tudtak adni valamelyes kölcsönt, amivel a végrehajtók pillanatnyilag megelégedtek. 1954 őszén, amikor „az MDP KV ülésén Nagy Imre jelentős győzelmet arat”, a padlásunkat ugyanúgy lesöprik, mint azelőtt. Én nem olvastam a Szabad Nép 1954. november 21-i számában Darvas József cikkét A túllicitálásról, amelyben „támadást indít az írók és újságírók reformmozgalma ellen”, de öt nappal előbb, amikor elvitték minden gabonánkat, azt is, amit Viktor öcsém meg én kerestünk a nyáron a cséplőgépnél, megírtam a Csendélet című versemet. Itt van előttem egy kék fedelű iskolai füzet, amely a 17. számú bűnjel volt a tárgya-

lásomon, s amelyet valaki, egy fiatal bíró, 1985-ben visszajuttatott hozzám. Benne naplószerű feljegyzéseim, verseim. 1954. nov. 11.: Megtanultam Csoóri Október szaka szép idő című versét. Tetszik. Igaz vers. Az októberi Csillag részletes kritikája szerint újabban baj van Kónyával…3 Füst Milántól is olvashattam egy elbeszélést vagy minek nevezzem… Jól rajzolja a bőbeszédű asszonyt. 1954. nov. 13.: „Nem tudok jól termelni, mert nincs trágyám. Nincs trágyám, mert kevés az állatom… Így több búzát termelni nem lehet!” — jön rá a Béke és Szabadság. 1954. nov. 18.: Tegnapelőtt elvitték minden gabonánkat és kukoricánkat. Becsaptak. Keresetemet, meg Viktorét4 tulajdonították el. Csendélet Elvitték minden gabonánkat. Anyám sírt, apám hallgatott. Öcsém lopott a sajátunkból a lónak egy marék zabot. Ülünk az esti lámpafényben, latolgatjuk, hogy mi maradt: üres padlás, s apám szemében egy ki nem mondott gondolat. Ő senkiben sem bízik most már, a munkabére lett oda. Felelj te Buzgó,5 ki elvitted, neki ahhoz mért nincs joga. 1954. nov. 18.: Ma szántottuk be a pap szőlejét. L. azt mondja: ma nincs egy magyar írónk se. Ezek mind kis csenevészek, akiknek azelőtt vidéki lapokban vagy itt-ott megjelent egy-egy írásuk, vagy pedig árulók. Neki: Arany J. a legnagyobb magyar költő. Ady senki. (Nem normális.) Juhász Gyula szerencsétlen alak. Gyónit, Babitsot, Kosztolányit tartja a XX. sz. legnagyobb költőinek. Jókai, Mikszáth, Gárdonyi, v. Somogyváry, Tolsztoj, Dickens, Dumas az írói. (Harsányi Zsolt, Gulácsy Irén)… Sokban nem értek vele egyet. 1955. febr. 1.: 1955. január 30-án megalakítottuk Nagyatádon az „Ady Endre Irodalmi Kört”. Zsovár, Weisz, Horváth és én. Kötetet akarunk kiadni „Útkeresés” címmel. A kötet mottója Ady-idézet: „Ifjú szivekben élek, s mindig tovább…” A költségeket Zsovár szerint — az N. M. (Népművelési Minisztérium) fedezi. (?) 1955. febr. 4.: Megvettem Csoóri kötetét („Felröppen a madár”).6 Hogy népiessége vagy igazmondása tetszik-e, nem tudom. Néha opportunista… 1955. márc. 2.: Hogyan maradhatna független a maroknyi Magyarország éhes nagyhatalmak között? Non bene dissimiles inter foedera jungunt. (Egyenlőtlen felek nem köthetnek jó szövetséget egymással.) Hazám függetlenségét és szabadságát egyszeri kivívás után megtarthatónak vélem, ha létrehoznák a Kis Nemzetek Szövetségét (KINSZ). Tagjai lennének Európa kis népei: a Benelux államok, Dánia, Skandinávia és a Duna-völgyi népek (Ausztria, Csehszlovákia stb.). Ha ezek kötnének kölcsönös gazdasági és hadisegély-nyújtási egyezményt, számíthatnánk rá, hogy meg is tartják. Együttesen — a szövetségen belül minden nemzet önálló életet élne — olyan erőt képviselnének, ami a mindenkori európai nagyhatalmak egyenrangú társává tenné őket.

3 Kónya Lajos költőről van szó. 4 Bertók Viktor, a szerző öccse. 5 A szó változata: „Bérenc”. 6 Csoóri Sándor kötete 1954-ben jelent meg a Szépirodalmi Kiadónál.

1955. márc. 10.: Rákosi ismertette az új politikát. Vissza a Nagy Imre előtti elvhez! Termelőszövetkezet! — Mindent pénzzé kell tenni, és minden pénzt a beszolgáltatásba, adóba. Ma nyűg a föld. Mindenki menekülne tőle, ha tudna. Intés A föld, ezer év délibábja ráfonódik népem nyakára, és szívja vérét, fojtogatja. Ó jaj bekapja, nézd, bekapja. Dózsa előtt, s utána hányan buktak el vérszomjas porában, akik érte rohantak harcba. Bekapta őket, mind bekapta. Ma menekül, kit visz a lába városba: gyárba, iskolába. Nem érte, ma előle futnak, míg végére érnek az útnak. De kit köt tenyérnyi darabja, azt torkon kapja, fojtogatja. Szívja a vért, szívja a könnyet. Ó mivé tettétek a földet. Ma átok lett minden göröngye. Jajszó tapad ma minden rögre. És mindez még nem elég néki… Népem, szólj rá! szavadat érti. Ti emberevő vad kufárok, akik miatt a föld ma átok, vigyázzatok: a nép szavára a föld bekapja, aki bántja.

Az ávós nyomozó zöld tintával a következőket írta a versek mellé, a margóra: „Elismerem, hogy a Csendélet című verset én írtam és Weisz Jenő, Zsovár József és Pál Ilonának egy példányát elküldtem”, illetve: „Elismerem, hogy az intés [sic!] című ellenséges szövegű verset én írtam a saját tulajdonomat képezte melynek egy példányát elküldtem Nagy Józsefnek. Elolvasott.”

Az volt a feladatom, hogy válasszak ki egy részletet Papp András – Térey János Kazamaták című tragédiájából. A művet 2016 októberében a Jelenkor Kiadó könyv formájában is elérhetővé teszi. Ennek a kiadványnak a végén szerepel a két szerzőnek a Kazamaták Katona József Színház-beli bemutatója környékére datálható naplója. Térey János azt írja: „Túl 1956-on, számomra két egyetemes vonatkozás fontos: 1. az emberszörny működésének rajza, mely nem politikai pólustól függő, 2. a »Nekünk Mohács kell«-paradigma.” Amikor a pártház kint és bentjén gondolkoztam, a szembenálló felek motivációin — magán ezen a felkavaró, a valóságban eléggé megkomponálatlan szituáción —, s az erőszak itt is kibomló, kiismerhetetlen természetén, azonnal ez a Térey-mondat ugrott be. Számomra a következő részletben ütközik ki igazán, főleg a fogalom használatának zűrzavaros történeti kontextusában, hogy a forradalom idején politikai háttértől, előélettől, habitustól függetlenül milyen hamar eléri és megfojtja az embert a közönyösség. Van, aki friss tapasztalatként, öntudatlanul éli meg, hogy mennyire kézre áll neki az aljasság, és van, aki ideológiai pallérozottsággal folytatja a végső soron zsarnokias működés előtanulmányait — mégis ugyanoda jutnak. Következzen a Kazamaták második felvonásának 7. és 8. jelenete. Jenei László

Papp András – Térey János

Kazamaták (részlet)

második felvonás

7. jelenet Ilyen olcsón nem ússzák meg A védők tüzétől már jócskán ragyavert színház mögött Mocsári kekszet, csokoládét, citromot, üdítőitalokat osztogat egy furgonról. Szigeti bekap egy nápolyit, Rideg dugig megtölti a zsebeit Mocsári Na mi van, üzletet akarsz nyitni, öcskös? Rideg (tele szájjal) Jól jön az. Hol van még a nap vége?… Mocsári Magyar ember evés közben nem beszél. A Luther utca felől puskával a kézben jön Galóca és a nemzetiszínű karszalagos Hofmeiszter Rideg

Te honnan? Galóca Oroszlány… Tetszik tudni, a büntiből. Mocsári Szintén sittes vagy, testvér? Galóca (kezét nyújtja) Neked csak Galóca. Mocsári Mit csináltál, mi a profilod? Galóca Főleg vagyonellenes… Szenet bányásztam, jutott haza is. Most szabadultunk a buli alatt. (megmutatja a hasát) Azok a degenerált ávósok megkínoztak. Ezeket a hegeket nézd… Velem mosatták föl a reterátot, kikészítettek teljesen. És látod, fiam, most is ölik a népet. Mocsári A tetkód honnan van? Galóca Honnan, hát Aszódról. Szigeti Karrier a javából. (a tetoválásokat nézegeti) Ezt már ismerjük: kígyóbűvölőnő. Ceylon, kis hajóval, megjárja. Sanghaj, meg a horgony a kikötőből. Oran, egy helyes kis pálmafával… Mint a vinyetták a bőrönd oldalán. Itt mind jártál?… Csillagos-sávos lobogó: „USA fia.” „Hit, remény, szeretet.” Aha. „Bosszú és végzet.” Most akkor válassz. (félre)

Ó, emberség! A lárva döntse már el, Szeret vagy nem szeret… Hát nem igaz?! Galóca (az ágyékára bök) Ha ezt látnád. Szigeti Miért, mi van odaírva? Galóca Vitéz. (derültség) Szigeti (Hofmeiszternek) Hát te, kisapa? Hofmeiszter (kihúzza magát) Corvin köz, hatos raj. Szigeti Hűha, szervezett munkás a téren. Hofmeiszter Jövök Nagymarosról, oszt’ benézek az Oktogonra, mi van ott. Hát mit tesz Isten, épp a corvinisták ellenőriznek valami tisztet, cibálják kifele a Pobjedából… Én kaptam meg a Mauserét, tokkal-vonóval együtt. Hát így. Galóca (megböki Hofmeiszter derékszíját) Nemzetőr… Póttára is van. Hogy oda ne rohanjak. Hofmeiszter Figyelj csak, mi ez a történet, hogy föld alatti börtön van bent? Szigeti Abszolút ostobaság. Hofmeiszter Na jó, de akkor miért pont ezt a házat ostromolják? Szigeti (fojtott hangon Hofmeiszternek) Tudod, tömeghisztéria. Abból lett ez az egész fölhajtás, hogy a pesti PB felhívást közölt a rádióban, hogy a volt partizánok, régi illegálisok fogjanak fegyvert, alakítsanak munkásmilíciákat. Na, ezzel sikerült is fölpiszkálni a népet. Emiatt hiszik ezek a szédült marhák… (Mocsári fenyegetően odadugja a fejét Szigetihez) Elnézést, ezért föltételezik a szabadságharcosok, hogy rejtett arzenál van a mélyben, titkos fogház, kazamaták, istenharagja! Rideg A kékek őrzik, nem mindegy, mi van bent? Mocsári A fele kék, a fele zöld. Meglátod, mielőtt bejutnánk, egymás torkának ugranak. Hofmeiszter A kékek őrzik?

Jön Gróf és Juhász Juhász Szevasz, bajtárs. Hát nem is az Üdvhadsereg… Az államvédelmet pedig föloszlatták. Vagyis, ha nem engedelmeskednek a határozatnak, szét kell verni a csirkefogókat. Mocsári Úgy van, ripityára verni, úgy van!… A régi gárda ez, csak új imidzzsel. Galóca (hüppög) Gyilkolják a magyarokat, ütik és gyötrik, éheztetik a foglyaikat! Ezek miatt lettem én az utca rongya. Hát érdemes így élni? Szigeti (félre) Hogy vonakodva bár, de létezel, Az is csak ellened szól, kisfiam. Mocsári Azt gondolják, ha rendőrruhába bújnak, szép simán átjátszhatják magukat? Gróf Hohó, ilyen olcsón nem ússzák meg! Juhász Amikor a metrót építették, ide is fúrtak egy leágazást… Akkor lépnek le, amikor akarnak, érted. Gróf Metró, na abból is mi lett… Tessék elállni az útjukat. Rideg Mégis tűrhetetlen, hogy hatszáz állig fölfegyverzett ávós tanyázzon a város közepén, és szabadon garázdálkodjon, sündisznóállásból lövöldözzön, mintha a csatatéren volnának. Szigeti Hatszáz, nincs annyi. Lefogadom, még száz se. Gróf Akkor honnan a fenéből van itt ekkora potenciál? Tucatjával terítik le a gyanútlan, békés járókelőket, mint a marhákat a vágóhídon. Mocsári Ja, mert azok se hülyék, húztak már meg ravaszt. Tudják, hogy az életükért küzdenek. Jön Beszkártos, mögötte a mosolygó Nikkel Szigeti (odalép a puskája závárzatával kínlódó Beszkártoshoz) Mi van, mester, mit csinál? Segíthetek? Beszkártos (barátságtalanul) Menjen innen, mert szétlövöm.

Nikkel (megáll a művészbejáró mögött) Zúdulj, sortűz, mint egy ostorcsapás a Hazugsággyár hatalmas homlokára… Visszhangot verve itt a pesti téren, Hirdesd, hogy végre lábra állt a népem. Mind el 8. jelenet No pasaran A pártház második emeleti folyosója. A fegyvertelen Mérő és Pócs azokat a szobákat járják végig, ahol a védők foglalnak helyet Pócs

Mérő Pócs

Nézd csak: mélyebben csap be a golyó, mint Az ablakpárkány szintje… Jól tudod, Hogy mit jelent ez. Nemcsak odalentről Köpködnek, hanem odaföntről is… Jobbról is és balról is lázadók. Övék a téren minden magasabb ház, Meg a torony a Fiumei úton. A piros ház? A munkásbiztosító…

Az is dugig megtelt békétlenekkel… Onnan lőnek, a tizenhetedikről. Mérő (kidugja a fejét az ablak mögül) Így biztosítják a munkásokat? Pócs (behúzódik egy asztal alá) Magadnál vagy? Óvatosabban, el Az ablaktól. Az utcai szobák Be vannak lőve mind egy szálig.

Mérő (lepillant Pócsra)

Onnan Bajosan látok bármit, Petikém. Pócs (elhúzza Mérőt az ablaktól) Hé… Mérő Amelyik lövedéknek az ember A hangját hallja, az már messze jár. A földön kúszva tovább, ablaktól ablakig. Gyurica és Rakacza szobája Pócs

Nekünk nem árt a tűz. A kintiek csak Tűvel szurkálják az önérzetünket; S nekünk addig jó, míg fejünk fölött A géppisztolyok kelepelnek egyre, S tucatszám vannak ilyen katonáink. (Gyuricának) Mesélj. Gyurica (a golyószóró mögül) Megülök itt, mint egy mogul, S megküldöm őket ólommal. Pócs (Rakaczának) Komoly vagy… (Mérőnek) Műtéti pontossággal eltalálta. Rakacza És még egy. Mérő Úgy van… Nem hagyjuk magunkat. Nem engeditek őket túl közel. Pócs (kimutatva a térre, Rakaczának) Az utánpótlást akadályozod. Gyurica Sokat kell várni a fiúkra?… Rakacza Többet, Mint ami az időnkből kitelik.

Mérő

Menj már. Csak egy-két óra. Mert a kormány Nem fogja tűrni, hogy a pártbizottság… Pócs (átnyújt egy tele tárat Gyuricának) Ezt oszd be, Gergő. (átnyújt egy kézigránátot Rakaczának) Ezt pedig szorozd meg. Mérő Akármeddig kitartunk. Gyurica (vigyorog) No para. Mérő Azt mondták, mindent el fognak követni… Hamarosan segítség érkezik. Pócs Úgy ígérünk, ahogy nekünk ígérnek… Mérő Minden rendben lesz. Fél napon belül. Már el is indult az erősítés. Csak három-négy óráig tartsatok ki. Pócs (félre) Ki vállal mindezért garanciát? Egy udvari szoba ajtaja kinyílik, és Tábori dugja ki rajta a fejét. Mérőhöz fordul Tábori Ne szólj… Egymás mellett némán elúszunk, Mint aranyhalak az akváriumban… A remény hal meg utoljára, nem? (becsukja az ajtót) Mérő elképedve néz utána. A szobába érnek, ahol Szluka és Hörömpő harcolnak Mérő (összeszedi magát) Nem olyan kemény meló ez, fiúk. (Szlukának) Te, hogy tartod azt a puskát, amikor lősz? Rossz rád nézni. Szluka (vállhoz szorítja a fegyverét. Gépiesen) Így. Mérő Miért nem fekszel le a padlóra, hm? Akkor nem kell tartanod… Na látod, nem olyan nagy tudomány.

Pócs Mérő Pócs

Megy ez… Te mikor fogtál utoljára fegyvert, Bandi bácsi? Minden hónap utolsó vasárnapján eljárunk vadászni.

Nnna… Kit takar a többes szám? Mérő (elveszi Szlukától a puskáját) Egy kipróbált elvtársat… Ha puska van a vállamon, kicsit mindig partizánnak érzem magam. Ha belegondolsz, most azok is vagyunk. Pócs Ezt meg hogy érted? Mérő (kiles a térre) Ahogy mondom, úgy. Olyan a tér, mint hajnalban a Börzsöny: Elnézem, hogy a rekettyék mögül Kidugja kis fejét az őzike, S mikor a tisztás közepére lép, Csak annyit mondok örömömben: „Megvagy.” (lő)

Grecsรณ Krisztiรกn

A 301-es parcella

Andriska, Andriska, gyere be azonnal, édes drága Teremtőm, Andriska, gyere be gyorsan kicsi fiam! Bece flegmán hevert tovább, mint aki egy szót sem hall. András, gyere már!, kiáltotta Klári néni sokkal erélyesebben. Mi van? Nekem torkomban dobogott a szívem, biztosan tudtam, hogy mi történt. Bece anyja jajgatott, időnként hívta a fiát, mint egy rosszul megírt balladában, Bandi bácsi néha morgott valamit bent. Veszekedtek. Bece nagyapja kilépett a gangra, harag égett a tekintetében, egészen halkan, mégis ijesztően és parancsolóan sziszegett egyet. András! Bece föltápászkodott, és mint aki a halálos ítélete felé indul, lógó fejjel odaballagott. Mi csak hevertünk a széna mellett, Dezső kérdőn nézett rám, mert az izgalomtól alig kaptam levegőt. Téged meg mi lelt? Éppen valami rosszra gondoltam, feleltem. És most úgy véled, valósággá vált? Bizonyos vagyok benne. Bece bevonult a házba, veszekedés hallatszott ki: hol sírós félmondatok, hol csak feszült vita. Klári néni replikázott, hallottam, hogy lepedőket, vásznakat, fazekakat emleget, meg hogy azok a pesti népek. Éppen úgy mondta a „pesti népek”-et, mint az Indul a bakterházban Horváth Teri, mikor szedi össze a földre hullott pöctúrót. Fáradt, nyögős, önsajnáló „pesti népek”. Jó negyedóra múlva Bece még mindig nem tért vissza. Meguntuk figyelni a birkákat, majd kifúrta az oldalam, mi történhetett. Bő félóra múltán jelent meg az udvaron. Újra hevesebben kezdett dobogni a szívem, Becét kimosdatták, megfésülték, ráadták a kusza, sötétkék, combban szűk úttörőnadrágját, meg egy váll-lapos fehér inget. Odanézett ránk és intett, hogy tűnjünk el, halkan mondott valamit, inkább a szájáról olvastam le, mint hallottam. Az apám. Dezsővel kisétáltunk a nagyutcára, és elhevertünk a szemközti árokban. Az apja?, kérdezte. Szerintem. Meghalt? Úgy tűnik. És erre gondoltál, kérdezte Dezső, hogy az Üvegszemű megjósolta? Csak bólintottam. Kihallottam a hangjából, hogy a Tótot látva neki is ugyanez jutott eszébe, és most furdalja a lelkiismeret. Én is úgy éreztem, mintha mi tehetnénk róla, megöltük Bece apját, mert eszünkbe jutott a jóslat. A jóslatok ilyenek: önmaguk miatt valósulnak meg. Bece a nagyapjával elindult a faluba. Visszafelé egy termetes műanyagrózsából és selyemaszparáguszból álló, csúf koszorút cipeltek magukkal, amiről tenyérnyi vastag fehér szalag lógott le, akár egy fényesen világító hám. Az volt hamarjában rákaparva filctollal, a gyászoló Beregi család. Metz Dezső átszaladt az úton, és vagy másfél méterről odaszólt Becének. Az apád? Bece bólintott.

Részvétünk. Megvonta a vállát. Nem flegmán, de benne volt, hogy nem is ismerte azt a férfit, aki egészen apró korában elhagyta őket, és Budapesten talált magának másik családot. Meg persze volt benne száraz fájdalom is, most már bizonyosan az a kínos telefonbeszélgetés marad az egyetlen emléke a férfi után, mikor a Tót jóslatát követően az apja egészsége felől érdeklődött. Bece anyja a gangon állt, s a távirat zsírpapírját ropogtatta. Nem igaz az! Nem, nem és nem, ismételgette. Kivágtatott és megragadta Bece gallérját. Hogyan lehetne a temetés két hét múlva? Micsoda hazugok ezek! Teremtő Úristen, idáig süllyedtünk! Le akarják nyelni azt a kicsike örökséget is? Hogy sülne ki a szemük! Nem értettem semmit, de látva Klári néni lelkiállapotát, nem mertem érdeklődni. Talán ha Klári néni méltónak talált volna rá, hogy megossza velem a gondolatait, megpróbáltam volna lebeszélni. Bizonyára Metz Dezső is kardoskodott volna. Akkor megóvjuk a családot az azonnali és viszontagságos fővárosi utazástól, egy elkapkodott temetési menettől, amit kizárólag a csekélyke örökség védelme motivált. Egy bizonyos: Sáraságban akkoriban három napon belül föld alatt volt a halott. Jézus urunk példáját szem előtt tartva, aki ennyi idő múltán már föl is támadott, ezt illendőnek találta a közvélemény. A két hét jegelés egy apró, alföldi faluból nézve valóban lehetetlenül soknak tűnt. Ott maradtunk szemben, az árokból figyeltük a Beregi családot. Megmosakodva, kiöltözve, mellükre gyászszalagot tűzve elindultak az állomás felé, libasorban a járda keskeny betoncsíkján, elöl Bandi bácsi, utána kopogva, billegősen Klári néni és Bece. Igyekeztek, pedig másfél óra múlva indult az első vonat a reformátusokhoz, onnan aztán a Tisza felé, Szolnoknak. Szégyenlős megilletődéssel figyeltük őket, pipacsok virítottak az árokparton és kövér lombú csalán, habos volt az ég, kivételesen mosolygós, engedelmes fénnyel cirógatott a nap — vidám volt minden, visszája egy temetési menetnek. Bandi bácsi arca inkább szigorú volt, mint szomorú, mint aki magának sem engedi meg, hogy ebben a kritikus órában bármiben kételkedjék. Ő cipelte a jókora koszorút, morózus látvány volt, senki nem gondolta volna, hogy néhány óra múlva úgy kászálódik le Szolnok óriási pályaudvarán, hogy nincs a kezében semmi; és ez nem is tűnik föl neki. Sáraságban még erősen szuggerálta a művirágokból összefűzött alkotmányt, mintha kicsikét az ajka is mozgott volna, akárha rágna valamit. Szolnokon már nyoma sem volt ennek a döbbenetnek, az eltelt két óra inkább álmosítóan hatott az öregre. Bece szerint olyan unott természetességgel bandukolt nagyapja a peronon, hogy neki sem tűnt föl, üres a keze. Egy pohár hideg sört és egy zaccos kávét ittak a restiben. Szégyenszemre egyikük sem hiányolta a díszes kegytárgyat. Klári néni a csatlakozás előtt negyedórával toporogni kezdett. Irány Pest!, parancsolta. Bece azt mesélte, elkapta a pillanatot, amikor Bandi bácsi szemén fátyolfelhők vonultak át, amikor eszébe jutott, hová tartanak, és ezzel együtt az is, hogy bánatuk tárgyiasult mutatója, a koszorú, nincs sehol. Sajnos csak csonka volt ez a pillanat, Beregi nagyon fájlalta, hogy nem élvezhette ki a nagyapja tekintetében tükröződő hangulatváltozásokat. Klári néni mindent félbeszakított. Hogy az isten basszon meg benneteket! Fönnhagytátok a koszorút a vonaton? Bece a szeme sarkából látta, az erélyes végszó hatására a resti közönségéből többen az asztal mocskos üveglapjára köpték a sört, akadtak, akik a nevettek. Bandi bácsi behúzott nyakkal szedte a lábait, utána Klári néni vonult és a savanyúan vigyorgó unoka. Bece úgy érezte, akkor lenne igazán kabaréba illő a jelenet, ha az anyja

lépésenként a nagyapja tarkójára sózna egy negyedrét hajtott újságpapírral. Bár az ütleg elmaradt, a meztelen szégyen elég volt hozzá, hogy Bandi bácsi úgy fessen, mint akit vernek. A vonat már nem állt a helyén. A „talált tárgyakról”, mint az rögvest kiderült, az információnál adtak fölvilágosítást. Egy koszorút keresünk, szólt bele Bandi bácsi az ablakra erősített mikrofonba. A halszemű, zsíros hajú vasutashölgy kövérkés arcán átvillant egy cinikus mosoly. Egy mit? Selyemaszparáguszok és műrózsa. Sok rózsa. Hogyan? Nem találták meg? Mit tetszik kérdezni? Klári néni ekkor beüvöltött a tévútra szaladt diskurálásba. Bár mindenképpen hallható lett volna, odahajolt a mikrofonhoz, és úgy süvítette, hogy ne játssza itten a kishölgy a nagyasszonyt, se a buta kurvát, nyilatkozzon, de íziben, azért fizetik, megvan-e a koszorú. A szolgálatos hölgy másodpercekig levegőhöz sem jutott, aztán sértődötten azt kérdezte, hol is kellett volna megtalálni ezt a fontos tárgyat. Tényleg fontos lenne, helyeselt békítő hangon Bandi bácsi. A halott miatt. Hát persze, felelte a hölgy, aztán telefonálgatni kezdett, tekerte a kurblit a termetes, fekete készüléken, végül kihajolt és tagoltan azt mondta. A vonat már visszaindult. Klári néni levegővételre nyitotta a száját. De odaszóltam a martfűi állomásra. Klári néniben benne maradt a levegő. Jön egy vonat Kunszentmártonból errefelé, azok majd átveszik a martfűiektől és visszahozzák. A koszorúval egy pofátlanul vigyorgó kalauz pattant le a vagonról egy órával később, átvetette a vállán, akár a táskát, és úgy lépett le a peronra, hogy nyilvánvaló volt, egész úton a kegytárggyal tréfálkozott, amit roppantul élvezhetett, látható örömmel élte bele magát az abszurd szerepbe. A pesti vonaton Bece fölfedezte, hogy a kalauz nyomott is néhány lyukat a fehér selyemszalagba a jegylyukasztóval. Ez a halál, gondolta, most már bizonyosan érvényes. A Nyugati pályaudvar egykor elegáns fémcsarnokában nyüzsgő forgatag félelmetes látvány egy vidéki szemnek. Minden túlméretezett, idegesítően zajos, továbbá gyors is. A gyalogosok, a poggyászszállító villanykocsik, a nem szűnő beszéd, a mozdulatok — csupa kapkodás az egész. Kevés olyan vidéki akad, aki megfeledkezne ott magáról, miközben a hangosbemondóból a selymes hangú Szalóczy Pál figyelmezteti, vigyázzon a csomagjára, és a restik tömege felől sóvár, keskenyre húzott szempárok vizslatják — szóval ilyenkor ne kezdené kényszeresen számba venni a cókmókját, igazgatni a ruháját, hogy a bábeli zűrzavarban legalább ő maga legyen rendben. Bandi bácsi fegyelmezett szomorúsággal cipelte a koszorút, ahogyan otthon. Később az aluljáró, a kígyózó villamos, a tömeg, a körút tágassága megszédítette. A Váci úti felüljáró, rögtön a pályaudvar mellett, nagyon meglepte, elképedve mutogatott és magyarázott Becének, hogy az a nagy híd a háború után még nem volt ott. Bár igazából, tette hozzá, nem is volt rá szükség. A hatos villamos vagy tizenöt méter hosszú, a járdaszigeten várakozó tömeg lehetetlenül nagy, egy igazán fontos mérkőzés, mondjuk egy osztályozó szurkolótáborát is kiadná otthon. Bandi bácsi a Hungária kávéháznál fölkiáltott.

Ezt én állványoztam föl, mikor tatarozták. A New York! Bece somolyogva figyelte, hogy nagyapját elragadja a háború utáni évek, az újjáépítés nosztalgiája, a város, amit ő is épített, renovált, és amiben bár harminc éve nem járt, lelke egy eldugott zugában icipicit mindig hiányzott neki. A város, ami most, noha temetésre érkezett, pillanatok alatt elvarázsolta, bolondabb, lelkesebb lett, mint egy keletnémet turista. Klári néni szúrós szemmel parancsolta rendre az apját, pedig a méltatlan ujjongás a kutyát sem érdekelte. Bece szorongva vette észre, hogy egyáltalán nem néznek a szemébe az emberek, vagy ha rápillantanak, legföljebb az ünneplő ruháján fut végig egy-egy fölényes tekintet. Úgy alakult, hogy a hatos villamos is elrobogott a műrózsákkal és selyemaszparáguszokkal díszített alkotmánnyal. Klári néni jajgatós zokogása már sokkal inkább fölkeltette a várakozók érdeklődését, az asszony egészen addig intenzíven jajveszékelt, míg a bolond szerencsének köszönhetően, a Blaha Lujza tér ellenoldali megállójában várakozva egyszerre meglátták a koszorús villamost, ahogyan azt Bandi bácsi kétségbeesetten susmorogva ezerszer is megjósolta. Nincs olyan Isten, ami hagyja azt a gyönyörűséget elveszni. Vagy: vissza kell annak jönnie. A türelem koszorút terem. Bandi bácsi reménykedő imáit meghallgatta az Örökkévaló, a villamos megjárta a Móricz Zsigmond körteret, mégsem vetett szemet senki a gusztusos aszparáguszokra. A koszorús villamos már messziről látszott, a lehúzott ablakban lebegett a tenyérnyi vastag selyemszalag, valószínűleg még a körút járdájáról is el lehetett olvasni a föliratot. A gyászoló Beregi család. Beregi Bece szerint olyan volt, akárha ostorral hajtották volna a járművet: csapkodta az alkalmi selyemostor az engedetlen jószág oldalát. Ehune!, mondta Bandi bácsi. A legtermészetesebb módon vette le a koszorút a visszatérő villamosról, mintha a kegytárgy rendelésre érkezett volna. Széles vigyorra húzódott a szája. Visszagyött a kicsike. Később Bandi bácsi hasonló természetességgel nyitott be a köztemető portájára, mint aki otthon van, leteremtette a portást. Nem kiabált, de idegesítő, fölszorult hangon magyarázott. Beregi azt kívánta, bárcsak üvöltene. Milyen dolog az, hogy maga nem tudja, hol temetik idősb Beregi Andrást? Bármilyen ember volt is, korai ilyen hamar ráfelejteni. Aztán visszavonulót fújt. A fölháborodástól és értetlenségtől megbénult csősz végre szóhoz jutott, föllapozott egy vaskos könyvet, aminek az elejére, amennyire Beregi el tudta olvasni, azt írták, domború arany betűkkel: „Halálozás”. A férfi idegesnek tűnt, szinte tépte a nagyalakú, kövér lapokat, azok meg suhogtak, akár a madárlátta koszorú szalagja a hatos villamos ablakában. Remegett a csősz szája széle, mintha selyemből lenne az is. Bece úgy érezte, minden selyemből van: a távirat, amire a gyászos üzenetet írták, a főzelékszagú táj idefelé, a vánszorgó idő, a szégyen maga, hogy másodszor is elhagyták a koszorút, és ez a faggatózás is — minden csupa selyem. Ez itten, sziszegte a csősz, egy nagyobbacska temető. Tetszenek tudni, nehéz fejben tartani minden elhunytat, ha szabad így fogalmazni, személy szerint. Tessenek csak jobban belegondolni, szerintem érthető. Bandi bácsi tördelni kezdte a kezét, Klári néni türelmetlenül kinézett a fülke apró ablakán. A csősz lassan és cinikusan folytatta; kedélyeskedett. Ha már ilyen jól elbeszélgetünk, akkor arra is kitérnék, hogy sejtelmem sincsen, mikor és hol földelik el a maguk idősb Beregijét. Továbbá csak remélni tudom, hogy a mára esedékes tizenhét temetésből ez az egy alakul ilyen problémásan.

Beregi András ekkor legszívesebben már elrohant volna. Úgy érezte, föltartóztathatatlanul vágtatni kezd benne valami, és ez a száguldás az ő lábát is megmozdítja, és egyszerre csak rohan. Nem tehet róla, a szégyen, a megalázottság szalad benne, ő állna tovább, egy helyben, de a valami el akar onnan tűnni, és ekkora erőnek nem parancsolhat, kitör, kirobban a nyomorult portásfülkéből. Persze maradt, kínlódva nézte, ahogy a csősz, miután befejezte az oktatást, hullámzó szemöldökkel egyre előrébb lapozott, nem lelte az apja temetésének idejét. Kérdezett végre valamit. Fahangon, mintha az alvázszámot diktálta volna be egy rendőrnek, vagy mintha azt mondta volna a közértben, három kiló háj lesz. „Idberegia”? Az a temetés, kérem szépen, ippen két hét múlva lesz esedékes. Hölgyem s uraim? Nagy vehemenciával összecsapta a könyvet. A borítón tényleg egyetlen szó volt, világítottak a domború, aranyos betűk. Két hetecske lesz még addig, ismételte cinikusan a csősz. Rákacsintott Becére, és kivágtatott. Klári néni, Bandi bácsi és Bece csak álltak ott, mintha ők lennének a hivatal, mintha a főváros valamennyi szertartásának valamennyi terhét ők vinnék a vállukon. Toporogtak tehetetlenül. Klári néni szólalt meg, nem volt szégyenkezés a hangjában, őszinte csodálkozás annál inkább. Akkor menjünk haza. Nem hazudtak. Tényleg két hét múlva lesz. Nohát. Pedig Sáraságban legkésőbb… kezdte volna mondani, de ezt a mondatot már elnyomta, összeroppantotta a szégyen, az alaptalan gyanú terhe. Bandi bácsi fejezte be, hogy igen, nálunk legföljebb három napot kell hűtőben időzni a feltámadásig, ami, Krisztus Jézust figyelembe véve, illendő is. Hát akkor, folytatta Bandi bácsi, ezek szerint mégsem akarnak kiforgatni minket az örökségből. Azért jobb óvatosnak lenni, felelte Klári néni, két hét múlva itt a helyünk. Bece később azt mesélte, ez volt az a pont, ahol úgy érezte, nem bírja tovább, eddig a pillanatig türtőztette magát, de most már elég. Én ezt a műanyagglóriát ugyan haza nem viszem! Átkozódni kezdett, hogy arra a gusztustalan izére nem vár megint órákig, állomáson, villamosmegállóban rostokolva szégyenszemre, ott rohadjon meg az egész tákolmány, ahol van. Elérte, amit akart, hiába tiltakozott Klári néni, Bandi bácsi Bece pártjára állt, a többség pedig úgy határozott, nem fognak hazaállítani egy madárlátta koszorúval. Különben is: a műanyagrózsák meg a selyemaszparáguszok két hét múlva is épp olyan szépek, frissek és illatosak lesznek, mint most, a legegyszerűbb, ha eldugják a koszorút egy bozótosba, a pesti burgying legmélyére, ahol biztosan nem találja meg egyetlen kegytárgyvadász sem. Tán csak akad a Székesfőváros végtelen köztemetőjében is egy csalános, gazos, folyondáros parcella, ha pedig akad, akkor majd Bandi bácsi oda ügyesen bebújtatja, és kész, néhány lapulevél takaró, és ki van iktatva az izgalom, meg az idegesség; két hét múlva, a temetés valódi napján, szemernyit sem kell görcsölni az úton. Néhány lépésig tétován kísérték Bandi bácsit, aztán megálltak, és nézték, ahogy távolodik. Elhaladt a vöröscsillagos, sötét márványból faragott sírok mellett, a templomnyi kripták árnyékában tűnt el. Bece ameddig bírta, figyelte, egyre lassabb és ruganyosabb léptekkel haladt, ahogy kukoricakapáláskor a sor végén szokta, mikor már kezdi föladni. Akkor még Bece sem gondolta, hogy abban a ruganyos, merülő mozgásban egészen benne van a lélek valósága. A nagyapjának tényleg kezdett elege lenni, egyre ingerültebb és dühösebb lett. Miként lehet az, gondolta akkor az öreg, hogy a fővárosban semmi sem úgy működik, ahogy a rendes helyeken szokott? Nincsen egy falunyi temetőben talpalatnyi gazocska se, ahová nyugodt szívvel elrejthetné végre a koszorút? Bece és Klári néni bamba türelemmel várták, lerogytak az iroda előtti padra, fáradtak voltak

a kalandoktól és törődöttek, észre sem vették, hogy Bandi bácsi már bő fél órája elporoszkált. Bece azt állította, érezte, hogy ijesztően, nyikorogva vágódott ki a kegyeleti iroda ajtaja a hátuk mögött. Addig is folyamatos volt a forgalom, de az a nyikorgás vészjóslónak tűnt, egy kendőzetlen, ondolált hajú asszony lépett oda Klári nénihez, megragadta a karját és ingerülten sziszegett a fülébe. Takarodjanak már, szerencsétlenek, míg föl nem fedezik magukat is. Nem látták az autót? Nyomorultak! Lebukott a társuk! Klári néni meg sem tudott nyikkanni, a hölgy elrohant, a csősz meg ráfordította belülről a zárat, üveges szemmel nézett maga elé, mint aki nem hallja a dörömbölést, meg Klári néni jajgatását, mint akinek olyan fontos munkája van, hogy nyugodtan tud jegyzetelni jajveszékelésben is. Gyere anya, mondta Bece. Már alig bírta elviselni az anyja fájdalmas hangját. Menjünk! Mi az, hogy „lebukott”? Mivel bukott le? Vele kellett volna mennünk, vagy hazavinnünk azt az átkozott koszorút! Visszafelé csak Bece unszolására szálltak fel a huszonnyolcas villamosra, még így is órákig tébláboltak a városi forgalomban, egyformának tűnő házak és autók között, Bece csak a végállomást, a Blaha Lujza teret ismerte föl, mert míg odafelé a koszorúra vártak, ő végig azt a házat figyelte, aminek oldalára újságok nevei voltak fölírva hatalmas, neonfénnyel világító betűkkel. Egymás mögött mentek, akár a cigányok, mert a járművek fölálltak a járdára, idővel Beregi úgy érezte, körbe-körbe járnak, tébolyultan róják ugyanazt az utat, zarándokolnak reményvesztetten egyik kutyaszartól a másikig. Még azt is megfigyelte, hogy mindig másodszorra következik az az utca, amelynek levegőjében trolivezeték is halad, s amelynek a sarkán egy közért, zöldséges vagy kulcsmásoló található. Anyja megállás nélkül zokogott. Mivel, mivel, mivel bukott le? Mintha valami megfejthetetlen értelmű mantrát ismételgetne, akárha ezzel kibogozná a rejtélyt, ettől rájönne, mi történt. Mintha egy isteni jelenés kirajzolná cserébe a történteket, megtudhatna mindent részletesen, ahogyan csak három nap múlva, mikor Bandi bácsi hazaérkezett. Már ott, a reményvesztett szédelgés közepette, mint valami látnoknak, föltárulna előtte a valóság, amint egy gazos parcellából előugrik három ballonkabátos ember, és se szó, se beszéd karon fogják Bandi bácsit, aztán már robog is alattuk egy sötétüveges autó. Láthatná, hogy Bandi bácsi öröme, aki pedig annyira örvendett, mintha legalábbis oázisra lelt volna a sivatagban, milyen hamar elillan. Pedig még a szájában van annak a mondatnak a melege, amit a koszorúhoz intézett. Ide te mostan beköltözöl, elbújol, kiscicám. Mikor bemosnak neki egyet. Az elfeketített üvegű Volgába tuszkolják, és az Andrássy útra száguldanak vele, hiába kiabál, értetlenkedik, a ballonkabátos, borotvált arcú idegenek csak lökdösik, nem válaszolnak, mintha meg sem hallanák, amit kérdez. Újra és újra ugyanarról vallatják. Ki ő, kinek dolgozik, kije fekszik ottan? Mondja csak meg! Melyik ellenforradalmár és hazaáruló van így a szívébe zárva, tessék, árulja el, kire kellett ilyen tekintélyes koszorút hozni? Melyik mocskos disznó miatt kellett a dolgozó nép bizalmával visszaélve bemerészkedni oda… abba az eltüntetni való parcellába. Pesten nincs olyan burgying, mondta Bandi bácsi, mikor összeverve, néhány foggal szegényebben hazaengedték, ahová koszorút lehetne dugni. Ott nincsen csak úgy gaz. Az ártatlannak tűnő csalános nem ártatlan, nem egyszerűen növekszik, ahogy a Teremtő táplálja. Lerogyott, és a kézmosó tálba köpött. Véres volt a nyála. Nekem nem kellett tovább magyarázni, megértettem, hogy abban a városban nem lehet sehova beilleszteni egy

műanyagrózsákkal és selyemaszparáguszokkal díszített koszorút anélkül, hogy ne temetne el tényleg valakit az ember. És én, a többséggel ellentétben, hittem is Bandi bácsinak. A legtöbben kiröhögték az Oláh kocsma és cukrászdában, mikor arról mesélt, hogy van egy végeláthatatlan burgyingos a főváros temetőjében, egy elhanyagolt és elátkozott parcella, rosszabb, mint a falu legromlottabb kertje; számozva is van, nem emlékezik pontosan, mert verték kihallgatás közben, nem sokkal háromszáz fölött. A mostani, következetesen így mondta, hogy a mostani forradalom hősei vannak elföldelve ott. Ebben olyan biztos, mint hogy reggel feljön a nap. Maga a verés a bizonyíték. Azt hitték az ávósok, a hősöket koszorúzza, pedig csak el akarta rejteni azt a műanyag vackot. Nehezen hitték el neki, hogy mindössze egy fatális tévedésről van szó, s neki fogalma sem volt, hogy ottan, olyan méltatlan körülmények között nyugszanak a hősök. Az utóbbit, természetesen, nem így mondta nekik, de a finomított verzió is megért két nap ütleget. Bandi bácsi győzködte a falusiakat, bizonygatta igazát, hogy ott vannak, jelöletlen sírban, egybeömlesztve gyerekek, katonák, és az agg miniszterelnök egymáson, persze mostanra csak különböző méretű csontok. Azért mégis: ott gomolyog a hősök szelleme. Addig-addig mondogatta, hogy a tanács fülébe is eljutott. Nem lett belőle baja, el sem marasztalták érte, Sáraságban senki sem hitte el, hogy az ország központjában vannak szándékosan gondozatlan részek, tenyésztett vadhajtások, ahová elrejtették a hősök földi maradványait. Ez, Sáraságból nézve, elképzelhetetlennek, túlrajzoltnak tűnt, el sem gondolkodtak rajta, hogy talán tényleg, csak kacagtak a bolond öregen. A falu szája megelőlegezte Bandi bácsinak az agyérelmeszesedést. Nem kellett orvoshoz mennie, mikor nem sokkal később valóban megjelentek rajta az első tünetek, mert ezzel, hogy terjesztette a titkos parcella hírét, saját diagnózisává, prognózisává és evangéliumává lett. A rosszul végződött temetési menet után október huszonharmadikán megkoszorúzta a sínek és a vadetető közötti bukszust. Azért azt, mert a járhatatlan környék emlékeztette leginkább a fővárosi tenyésztett, szándékosan gondozatlanul hagyott gazosra, ahol az ötvenhatos forradalom hősei nyugszanak. Sáraságban a töltésoldal lesz az ő emlékezetük. A tanácsházán remegett az ablak, ha Bece nagyapjáról diskuráltak. Teli szájjal röhögött a párttitkár és Guliga Sanyi tanácselnök — nem bírták abbahagyni. Jól képzett, párttag őzikéket, lelkesült KISZ-tag nyulakat emlegettek, egyéb mozgalmi vadakat, amik hű partizánokként elrágcsálják ősszel az egyetlen helyi ellenforradalmár gyér koszorúit, visszarondítják kommunista gazossá az ellenforradalmárok gazosát. Teli pofával, nyálasan röhögtek, megszámozták a poénokat, minden jobban sikerült viccet elláttak sorszámmal, aztán átballagtak a vendéglőbe, belapátoltak egy-egy dermedt, zsírtól sárgálló brassói aprópecsenyét, aztán szó nélkül ittak és röhögtek. Csak a poénok számát mutatták kézzel, hogy hármas, és vonyítottak. Hármas: röhögés. Negyedórákig csapkodták az asztalt, míg úgy meg nem melegedett a fülük, hogy lefordultak a vörös posztóval fedett párnás székekről.

Lénárt Béla

Gondolatok 56 nyomán

Az ember a maga sorsának kovácsa — tartja a mondás. Életutunk minősége, eredményessége vagy sikertelensége tehát tőlünk, döntéseinktől függ, állítják sokan. De vajon így van-e, vajon mindig van lehetőségünk szabad akaratú döntések felelős meghozatalára, avagy mások is irányítják sorsunk alakulását? És mit eredményeznek e döntések később, akár mi hozzuk, akár mások? Amikor 1932-ben Nagykálló főjegyzői lakásában rácsodálkozhattam a világra, úgy tűnt, szerencsés csillagzat alatt születtem. Polgári életmód, gondtalan gyermekkor, a jövő lehetőségeinek biztos kimunkálása nyitott bíztató perspektívát előttem és testvéreim előtt. Úgy látszott, csak rajtam múlik tehát, hogy álmokat dédelgessek, s azokat később valóra is válthassam. Ám ha a forradalom után ellenem indított bűnvádi eljárás lapjait forgatva szemeim megakadnak az alábbi mondaton: „[…] apja horthysta főjegyző volt, tehát ő is a rendszer ellensége […]”, azonnal kitűnik, rosszul választottam meg szüleimet, hiszen 1945-től már nem volt jó ajánlólevél apám foglalkozása az új világ útjain. A szocialista rend az apák „vétkeit” a fiakban is meg kívánta torolni, immár az ötágú vörös csillag égisze alatt. Bár születésemről természetesen nem dönthettem, az 1945–1956 közötti időszakban apám egykori foglalkozása miatt elszenvedett üldöztetéseimet, amely természetesen az egész családot érintette, sohasem vethettem szüleim szemére. De hogyan ítéljem meg az 1956 őszén történt szabad akaratú, saját döntésemet, s annak minden későbbi ódiumát, amikor a forradalom mellé állva hosszú időre, talán egész életemre megszabtam sorsom alakulását? Itt és ezért kizárólag én voltam a felelős, csupán az a kérdés, mire is vállalkoztam 1956 október végi napjaiban. Miért is kellett később oly sokáig mellékvágányokon „bumliznom”, miközben az élet gyorsvonaton száguldott el mellettem, egészen más, nálam szerencsésebb utasokkal, akik jó része nem vett részt a forradalomban. „A forradalom mellé állva…” — írom fent, de mindjárt kísért a kétely szelleme. Forradalom volt-e klasszikus értelemben a vidék sok-sok településén, ahol nemhogy a Bastille, a Téli Palota, hanem még a Magyar Rádió vagy az MSZMP székháza sem hívtak ostromra, nem csikorogtak lánctalpak, nem dörögtek fegyverek a pesti srácok kezében, és nem haltak meg tereken, utcákon vétlen emberek galád sortüzek miatt? De voltak tüntetések, ahol elszabadulni látszottak a visszafojtott indulatok; kiürült irodák, tanácsházák, rendőrőrsök feltört ajtajai, feltúrt szobái jelezték, régi uraik elhagyták a süllyedő hajót, boltok zárt redőnyei figyelmeztettek, áruhiány fenyeget, itt-ott megkezdődött a termelőszövetkezetek vagyonának széthurcolása, egy-két ablak is betört régi vezetők, párttagok házaiban. Szóval nem volt már mit megdönteni, a hatalom napok, néhol szinte órák alatt összeomlott, meg nem álmodott hatalmi vákuum keletkezett, ami káosszal fenyegetett, az el- és leszámolási vágy esetleg fékezhetetlenné váló veszélyeivel, ha nem történik semmi ellene. Így aztán az általánosan elfogadott kritériumok szerint forradalmárok voltak-e azok, akik nem készültek fel arra, hogy egyszer majd megdöntik az ancien régime hatalmát, erőszakszervezeteit. Akik nem rendelkeztek ama tudatos forradalmárok bátorságával, határozottságával, céltudatosságával, eszköztárukban nem fért meg az erőszak, az ellenséggel szembeni kíméletlen leszámolás, akik tehát „nem nőttek fel” a klasszikus forradalmárok, Robespierre, Lenin és társaik magasságáig. Nem voltak, nem is lehettek világmegváltó terveik, hosszú éveken át kimunkált együttes eszméik, hatalmi ambícióik is alig, de felelősséget éreztek azért a kis közösségért, amelynek részei voltak, és nem akarták, hogy ebek harmincadjára jusson minden, amit tagjai mindaddig megteremtettek. Azt világosan látták, pótolni kell az irányítás hiányzó láncszemeit, természetesen valami mással, nem a régivel, és természetesen másként cselekedve, mint a régiek. A létrejövő forradalmi bizottságok nem akartak felfordulást, leszámolást, sokkal inkább nyugalmat, egy újfajta emberi lét, egy megújuló társadalom számára nyitva meg egy

másfajta jövő kapuit, de nem térhettek ki a múlt örökségének újragondolása, átértékelése és azok némelyikének elkerülhetetlen megváltoztatása elől sem. Később ez lett a vesztük, a másságra törekvés, a nyilvánvaló másként gondolkodás és cselekvés, amely nem volt kompatibilis a szovjet fegyverek hátán ismét hatalomra kerülők látszólag új, valójában azonban elnyűtt, régi szocialista elveivel. Forradalom volt-e a vidék Magyarországán 1956-ban, ahol a pesti események, valamint helyi népmozgalmak hatására többnyire szinte erőszakmentesen, kártyavárként omlott össze az 1945-től diktatórikusan épített néphatalom — tesszük fel újra a kérdést. A válasz minden kétely és bizonytalanság ellenére: igen, hiszen a romokban heverő, intézkedni képtelen szocialista államszervezet helyett minden településen más-más arculattal ugyan, de létrejöttek azok az ideiglenes forradalmi szervezetek, amelyek kétségbeesetten keresték a szocializmusból kivezető utakat. Tevékenységük objektív megítélése igen nehéz, hiszen alig volt idő az elképzelések megvalósítására, a vidék forradalma tehát éppoly kapkodóan torzó maradt, ahogyan 1956 maga. Mindebből természetesen következik, hogy mi ott a végeken, ahol tettük dolgunkat, forradalmárok voltunk mindnyájan éppúgy, mint a pestiek. És azoknak tartott bennünket Kádár rendszere is, hiszen mintegy három évtizeden át viselhettük az ellenforradalmár megbélyegzést, ami nyilvánvalóan ellentétes értelemben bizonyította megállapításunk igazát. 1990 óta pedig társadalmi közmegegyezés született arról, 1956 forradalom volt, az abban résztvevők, az azért meghurcoltak pedig forradalmárok. Nos, a 60 éves évfordulón talán az is időszerű lenne, hogy őszinte választ keressünk és adjunk egy kérdésre. Ha szabad akaratomból döntve álltam be az újat akarók táborába, és ott nagyon gyorsan kudarcot vallva kemény, majd egyre finomodó retorziók sorát kellett megélnem, ha a gyors vereség után életem legszebb, szellemi alkotásra legalkalmasabb éveit nem fordíthattam arra, amire szerettem volna, ha szellemi igényeim kielégítésére csak pótcselekvések adtak lehetőséget, akkor jól döntöttem-e? Azonnal le kell szögezni, hogy csupán a forradalom mellé állás és az akkori tetteim eredtek az én döntésemből, a következmények irányítását ismét a győztesek vették kezükbe, azaz mindaz, amit 1956-ot követően meg kellett élnem, illetve a családommal élnünk, egy elnyomó rezsim válasza volt eredeti döntésemre, a felelősség mindezért tehát nem pusztán az enyém, az övék is, azok ódiumát viszont nekem/nekünk kellett vállalni. Jómagam alaposan megbűnhődtem, és ők? Az első retorzió a tanári állásom megszüntetése volt, amelyet egy más megyébe történő áthelyezéssel egyelőre ki lehetett védeni, Borsod ekkor még befogadott. Mindössze annyi történt, hogy fiatal feleségemtől távol kellett töltenem friss házasságunk eredetileg sok boldogságot ígérő mindennapjait. A második ütés volt az igazi knock-out, itt már valóban padlót fogtam. 1957 augusztusában letartóztattak, börtönbüntetésre ítéltek. Innen 1959-ben térhettem vissza családomhoz, feleségemhez és közben megszületett gyermekünkhöz. A börtönlét három évtizednyi időre ragasztotta rám priuszát, amely 1970-ben a polgári életben megszűnt ugyan, de a belső elhárítás továbbra is rajtunk tartotta vigyázó szemeit. Börtön után a hányódás évei következtek, de nyugodtan állíthatom, hogy segédmunkás korom elviselését nagyban megkönnyítette diplomás társaim hasonló sorsának megtapasztalása, jogászokkal, agrármérnökökkel, pedagógusokkal együtt kevertük, cipeltük a maltert a szocializmus akkori építése során. Amikor pedig a szorítás enyhült, visszatérhettem a pályára, ahol egyértelműen kiderült, az engedékenység egy általános iskolai tanári beosztás betöltésére adott mandátumot mindössze, így a

megye egyetlen egyetemi doktorátussal rendelkező általános iskolai tanárára köszöntött az 1990-es esztendő, a másodrendű állampolgárság és az ellenforradalmári lét megszűnésének éve. És mi volt a már említett pótcselekvés? A történettudomány által érzett örökös vonzalmamtól hajtva a helytörténeti kutatás útjára léptem, tanulmányok sorával, publikálásával jelentem meg a megye tudományos életében. Mindez némi kárpótlást jelentett ugyan egykori ambícióim pótlólagos kiélésére, de az igazi történésszé válás álma végleg elillant. Elillant, mert 1990-től a még emberileg kiszámítható, alkotásra alkalmas idő már nem volt elegendő a hiányzó tudományos háttér megteremtésére. Gyermek-, ifjú- és férfikorom nyilvánvaló ellensége a szocializmus volt, életem aktív részét a vele való, többnyire hiábavaló hadakozás töltötte ki. Most viszont más ellenséggel kellett farkasszemet néznem, az Idő állított sorompót elém, s vele szemben még tehetetlenebb voltam, mint egykori, a történelem lomtárába került másik ellenemmel. A közben elrohant évek visszahozhatatlan és pótolhatatlan valóságát jól mutatja az alábbi történet. Amikor 1958 elején ügyvédem a bírósági per folyamán fiatalságomra, az ezzel járó meggondolatlanságra akarta építeni védelmemet, a vádlottak Benjáminjának nevezett, valóban én voltam köztük a legfiatalabb. 1990-ben viszont, amikor az új politika némi jóvátételi szándékából az első Borsod–Abaúj–Zemplén Megyei Önkormányzat tagja, majd tanácsnoka lehettem, szomorúan konstatáltam, már én is a doyenek számát gyarapítom. Az egykor ifjú Benjámin immár az öregek sorában próbálja szárnyait bontogatni, holott annak 1958-ban lett volna értelme, 60 évesen az egész inkább megmosolyogtató paródia, semmint eredményekkel kecsegtető jövő. Feladtam, egy társadalmi renddel talán lehet és érdemes is hadakozni, az emberi lét alapvető törvényeivel, az öregedéssel aligha, beláttam, ezt a háborút már soha nem nyerhetem meg. Így hát dőre feltételezés, hogy bocsánatkéréssel, kárpótlással, kitüntetésekkel, nemzeti helytállási pótlékkal, talmi ünneplésekkel legalább egalizálni lehet az egykor kényszerűségből eredően félresiklott élet minden hiátusát. A betegség panaszai enyhíthetők ugyan, a végső gyógyulás reménye azonban illúzió. Forgatom családi életünk iratait, nyitogatom kitüntetéseim dobozait, minden kétséget kizáróan jelentős a 90 körüli jóvátételi igyekezet. Dr. Lénárt Bélát […] a nyíregyházi megyei bíróság […] illetve a Legfelsőbb Bíróság […] 2 (kettő) évi börtönbüntetésre, 3 (három) évi egyes jogoktól eltiltásra, 500 Ft vagyonelkobzásra ítélte. Ezen elítélést az 1989. évi XXXVI-os törvény 1. §-ában írt rendelkezés folytán semmisnek kell tekinteni. (A Megyei Bíróság határozata, 1989) Az Országgyűlés határozatainak szellemében a Magyar Köztársaság kormánya megköveti önt és hozzátartóit a személyes szabadságot korlátozó, jogtalan sérelmeket okozó intézkedések miatt […]. (Kárpótlási Hivatal, 1991) Dr. Lampert Mónika, a Magyar Köztársaság Belügyminisztere Tisztelettel meghívja Önt […] nemzeti ünnepünk […] az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének 47. […] évfordulója tiszteletére rendezendő ünnepségére. (2003, az Érdemérem átadása)

A megyei önkormányzattól 2006. okt. 22-én átvettem a Nemzet hőse kitüntetést. Az öregségi nyugdíjjogosultsághoz figyelembe vehető szolgálati időbe beszámították kétéves börtönbüntetésemet.

Az öregségi nyugdíjamat évente kimutató táblázatában 3 ellátási típus szerepel: — öregségi nyugdíj; — nemzeti helytállási pótlék; — saját jogú nyugdíjkorrekció. A „nemzet hőse”, aki egyáltalán nem ítéli 56-os tetteit hősinek, köszöni ugyan a figyelmet, az igyekezetet, mégis a vesztesek közé tartozónak érzi magát, hisz nem próbálhatta ki, mire vitte volna, ha élete folyamán döntően saját kezében tartja sorsának alakítását. A 20. század azonban túl sok alkalmat, időt adott arra, hogy az egyének helyett félelmetes erők döntsenek emberek millióinak sorsa felett. Életem jelentős része épp e században zajlott sajnos.

Beck Zoltán

Forradalom és popzene — hat perc ’56-ról

„Az otthoni hír, emlék szemükbe könnyeket csal, és szívük mélyén fájó-vágyó himnusz lesz ez a dal” (Gommermann István) 32

Lehet-e érezni a történelmi pillanatot? Hogy ott és akkor — akár lehetne itt és ekkor — lehet-e tudni, hogy történelemcsinálás van? A kortárs popzene sajátja az, hogy nem csupán reagál a társadalmi eseményekre — annak tekintve társadalmi szakadáshelyet, ideológiai vitát vagy háborút —, hanem katalizátora is azoknak. Azaz olyan tényleges társadalmi intézmény, amely a valóságba ír bele. Elegendő csak felidéznem: gyerekkoromból éles emlékként él bennem a Live Aid vagy a We Are the Children, a Hairt szinte képkockáról képkockára tudom, és megvan a Woodstock dupla kazettán. Manapság pedig — hogy egy igazán nagy és koncentrált ügyet említsek — itt van például a Global Citizen, amely egyszerre mozgalom, komplex segítőprogram és éves rendszerességű New York-i zenei fesztivál. Az ötvenes évek populáris zenéje azonban kevéssé tűnik kiélezettnek a társadalmi igazságosság kérdéseire. Alig egy évtizeddel a világháború után, és még jó egy évtizeddel a társadalomkritikus, aktivista zenei mozgalmak előtt inkább van arról szó, hogy a könnyűzene alapvető funkciója a szórakoztatás, sőt inkább tánczene, amely, ha egyáltalán, akkor sokkal inkább van elfoglalva azzal, hogy önnön legitimitásáért szálljon harcba — szóval az „ifjúsági kultúra” a maga helyét próbálta meg kikövetelni, vagy még inkább keresni. Az is igaz, hogy ez a fajta önazonosítás szükségszerűen hívott elő a társadalom egészére vonatkozó kérdéseket: részben az USA-ban, ahol a rock and roll egyre erősebb, egyre közvetlenebb és nyilvános nyomást gyakorolt a rasszista politikai hatalmi gyakorlatra és annak intézményeire; a generációs különbségek pedig leginkább persze az angol nyelvterületen az alakuló új könnyűzene által éleződtek ki, illetve váltak jól érzékelhetővé. Ez az az évtized, amikor a populáris zene visszavonhatatlanul médiummá vált. Ed Sullivan zenei show-ja az amerikai televíziózás hőskorának egyik legnézettebb műsora — kultuszt épít, ikonokat és divatot teremt, direkt módon formálja az amerikai közvéleményt. Két nagyszerű dalról gondolkodom a következőkben. Az egyik 1937-ben, a másik 1955-ben íródott. Mindkét dal amerikai, és egyik dalnak sem az ún. eredetije válik ’56 kapcsán ismertté, továbbá megírásukban, alkotói születésükben a magyar forradalom egyáltalán nem játszott, nem is játszhatott szerepet. Mindeközben a két dal különböző módokon ugyan, de erőteljesen kötődik a magyar ’56-hoz. De nem a történelemhez, ahogyan nem is a forradalomhoz, legalábbis ha politikatörténetet vagy a forradalom napjait alakító jelentős eseményeket értünk ezen fogalmaink alatt. A két dal mintegy mellékesen, véletlenül sodródik bele az ’56-os narratívába, létezésük, közléserejük sem a forradalom felől érvényesítődik, valahogy még hatvan évvel később is ide, leginkább ide olvasódik — legalábbis a számunkra.1 Honvágydal Az egyik, a Honvágydal Gommermann István szerzeménye, legalábbis a szöveget illetően. A dal eredetijét Dean Martinnal rögzítették ugyanebben az évben Memories Are Made of This címmel. A táncdal a kornak megfelelő nosztalgiával szól a fiatalság elmúlásáról, megidézve egy szerelmespár első csókját, a holdfényes, vallomásos éjszakát. A szöveg a templomi harangoktól gyorsan jut el a háromgyermekes család meghitt otthonáig, ahol a „One girl, one boy” már „One man, one wife”-ként jelenik meg. Abba az idillbe tehát, amely az elbeszélői hangban szabadon hagyja az azonosulást: lehetünk éppenséggel a szerelmespár valamelyik tagja, ahogyan gyermekük is, aki erre az idilli családképre, benne szüleire és saját gyermekkorára emlékezik egy családi fényképalbumot nézegetve.

1 A többes szám alatt ebben az esetben a „mi, magyarok” értendő, jelentsen bármit is ez.

Ezt a nosztalgiát hozza át Gommermann szövege is, de koránt sincs szó szöveghű műfordításról. Azaz valamelyest mégis, azzal a feltételezéssel, hogy a magyar szövegíró találkozott a dal német változatával. Annak Heimweh, azaz Honvágy volt a címe,2 és akár innen kínálkozhatott az eredeti dal tematikus elmozdítása. A német változatban ugyanis a nosztalgia már jelenre vonatkozó értékhiánnyal társul — szemben az eredeti verzióval. Az eredeti, angol nyelvű szöveg ugyanis az idő múlását lírai szereplőinek öregedésével, élethelyzetük változásával mutatja be, de oly módon, hogy mind a múlt, mind pedig a dal jelenéhez képest szinkron idő értéktelített marad, ahogyan az eredetinek sajátja, hogy végig meghagyja a személyes történetszálat dominánsként. A magyar változat érdekessége, hogy abban a személyes történet közösségivé transzformálása történik meg. A szövegíró zsenije a lírai beszélőt meghagyja az emlékezésben, az értékteli múlt képeiben pedig engedi megjelenni az eredeti dalszöveg topikus képeit: a holdfényt, a vidéki kisházat, a családot. Legfeljebb némi couleur locale-lal dúsítja, amennyiben beemeli a „muskátlis ablakok” emlékképét. Ugyanakkor a dal jelenéből való visszaemlékezés dominál, amelyben a jelen végzetes értékdeficitje áll szemben a múlt értéktelítettségével. Nem egyszerűen az idő múlása az, ami a dalban elbeszélt történetet szervezi, hanem sokkal inkább egyfajta értékalapú szembenállás. Lehetne ez a dal amolyan tucat-zsáner, amelynek hagyománya a cigányzenekarok által játszott magyar nóták világába nyúlik. De Gommermann kimozdítja a dalt ebből a narratívából. És ez a kimozdítás azzal történik meg, hogy magyar, sőt közép-európai sorstörténetet beszél el, és ily módon inkább a kivándorlás-dalok hagyományvilágába dolgozik. Ez a hagyomány szintúgy majd’ fél évszázados addigra, a dualizmus korától az első világháború előtti válságkorszakon keresztül egészen a második világháborút követő néhány évig jelentős dalcsokor gyűlt össze ebben a tematikában. Ugyanígy ennek a közösségi átélhetőségnek alapoz a második világháborús élményegyüttesre épülő dalok sora is, melyek szintúgy az elhagyott hazába való visszatérés vágyát beszélik el. Gommermann tehát úgy transzformálja a személyes élményt, hogy az a közösségi sorstörténetben váljon értelmezhetővé, és ezzel együtt személyesen legyen átélhetővé, átérezhetővé. Alighanem ennek a dalnak hatástörténetébe jelentősen beleavatkozik annak keletkezéstörténete. Hiszen a dalt éppen 1956. október 23-án rögzítik a Magyar Rádióban.3 Addigra Gommermann — néhány hallgatással töltött esztendőt követően — újra működési engedéllyel bíró szövegíróvá vált, ahogy erről visszaemlékezésében beszámol. A dalt — sok másik mellett — a rádió rendelte meg, és az aznapra kiírt stúdiótervben harmadikként szerepelt, mondhatnánk szerencsére. Hiszen ez a dal volt az, amelyet aznap utolsóként rögzítettek, ugyanis zavargások kezdődtek, a felvételeket abbahagyták, a dal pedig az archívumba került. Gommermann így reflektál saját pozíciójára: „Előttem az írók többnyire először átéltek valamit, és írtak róla. Én először megírtam a Honvágydalt, és csak utána hagytam el a hont.”4 Ez a megjegyzés azonban ennél többre is mutat: a dal sem tematikusan, sem szerzői intenciójában nem kapcsolódik a forradalomhoz, inkább belekeveredik egy történelmi szituációba, és ez a belekeveredés emeli aztán emblematikussá. A dal nyilvánosságtörténete jól mutatja közléserejét. A kádári politikai propaganda azzal a jelentős üzeneterővel veszi használatba, hogy visszahívja a kivándoroltakat, a szabad világ rádióállomásai pedig a forradalmi emlékezet megtartására használják.5

2 A dal német változatát Freddie Quinn énekli. 3 A dal magyar változatát Boros Ida énekli. 4 http://mno.hu/migr_1834/dal-a-pancelszekrenyben-578850, Magyar Nemzet, 2005. június 4. 5 Mindeközben a szerző–előadó házaspár személyes sorstörténete az aktuális politikai hatalom olvasatának lesz kitéve Magyarországon.

Béke a völgyben 1957 januárjában Ed Sullivan híres műsorában konferálja fel Elvis Presley fellépését. A felkonf a fellépő ikonikus művész kérésének tolmácsolása: a magyar forradalom áldozatainak anyagi megsegítésére szólít fel. Elvis ebben a show-ban a Peace in the Valley című melankolikus slágert énekli el — a magyarországi eseményeknek címezve. Az esemény feltárása és elbeszélése megtörtént néhány évvel ezelőtt, az egyik kereskedelmi csatorna riportfilmet forgatott erről, megkereste a szereplőket, és oknyomozását egyfelől abba az irányba mozdította, amely az ’56-os emigránsgeneráció emlékezete felől tekint az eseményre. Másrészt olyan felszíni karakterrajzot készít Elvisről, amelyben a naivitás, az egyszerű bölcsesség és az elesettekkel, szegénységben élőkkel saját élettörténetéből levezetett szolidaritásérzés kapják a főbb hangsúlyt. Egy pillanatra fordítsuk azonban tekintetünket a ténylegesen elhangzó dalra. A kérdésünk tehát az, miért éppen ezt a dalt választja Elvis a maga repertoárjából? Az eredeti dal Dorsey 1937-es munkája, amely nem mellesleg közismert sláger volt akkoriban — a korszak egyik legnagyobb afro-amerikai komponistájáról van ugyanis szó, akinek dalát számos ismert, szintúgy afroamerikai előadó énekelte. A szerzeményei a gospelek és a korszak jazz-zenéjének hagyományvilágában gyökereznek. A kétségtelenül népszerű dalt máig számos feldolgozásban játszák, bár ebben alighanem nagy szerepe van Elvisnek. Visszatérve a miért éppen ezt kérdésére: a dal a megbékélés, a lelki megbékélés szakrális dala. Himnusz vagy ima Istenhez, ahol a megfáradt, megviselt ember keresi megnyugvását abban a bizonyos vágyott völgyben. A hazatalálás békéjének erős metaforái jelennek meg a szöveget záró képhalmozásban: a ragadozók szelídülése az Istenhez fohászkodó ember, a szöveg lírai énjének erős metaforái. A medve, a farkas, az oroszlán, és az erdő vadjai mind szelídekké lesznek — a megnyugvást kereső ember pedig békére talál: „I’ll be changed, changed from this creature that I am.” Ez a hazatérés azonban nem esik egybe a Honvágydal otthonképével. Itt ugyanis a halálban megnyugvó lélek áll a középpontban, a béke völgye az ily módon Istenhez való megtérést jelöli. Az emberi élet szenvedésekkel teli, melyre a halál ad feloldozást: „I’m tired and so weary / But I must go alone / Till the Lord comes and calls.” A dal értékjátéka a beszélő nézőpontjából következően épp ellentettje párjának. Itt ugyanis a jelen idő állandó, tehát a permanens jelen az ember evilági élete, amely egyet jelent a szenvedéssel, és a vágyott jövő képe a béke völgye a maga értéktöbbletével. Elvis választása egy Istenhez forduló fohászra esett — olyanra, amely egyszerre sugároz együttérzést és nyújt vigaszt. Nem dolgozik bele az ’56-os eseményekbe, nem értelmezi azt, amiként a Honvágydal ezt felkínálja. A dal lírai énje ebben az értelemben kívülálló marad, számára nem referencia a forradalom. Arra következő, egyszerű és egyszeri aktus ez: a szolidaritás univerzális élményét konkretizálja az elhangzás pillanata és annak konkrét akarata azokra vonatkozóan, akik szenvednek, ezt az átélhetőséget kínálja fel a hívő ember egzisztenciális élményének megragadásában. A dalválasztás mindeközben mást is jelez: Sullivan és Elvis protestálását az Egyesült Államokban jelen lévő társadalmi egyenlőtlenségekkel szemben, különös tekintettel az afro-amerikai közösség tagjaival szembeni megnyilvánulásokra és szabályozókra. Szóval ha hihetünk Simon Hall könyvének, azaz annak a teóriának, amely 1956-ot a huszadik század második felének különleges megsűrűsödési pontjának láttatja, amelyben, mint írja: „Some of the things that happen in 1956 have a domino effect, people see what’s happening in another country and react to it”,6 akkor a magyar forradalom is beleszólt a nyugati világ történetébe: popdalokkal is. 6 A könyvet összefoglalja és idézi http://www.yorkshirepost.co.uk/our-yorkshire/heritage/1956-a-year-ofrevolution-protest-and-rock-n-roll-1-7670983, Yorkshire Post, 2016. január 12.