2017026
d e á k p o é z i s 2017
Deákpoézis 2017 A Műút folyóirat és a Teleki Tehetséggondozó Kollégium (a Miskolci Petőfi Sándor Középiskolai Fiúkollégium Tagintézménye) idén is meghirdette középiskolásoknak szóló verspályázatát. A zsűri tagjai voltak: Horváth Előd Benjámin, Kabai Zoltán, kabai lóránt és Zemlényi Attila. Az eredményhirdetés 2017. április 7-én zajlott le Miskolcon. Szövegek: Balogh Anett | Budai Anita | Imre Ábris | Kiss Lóránt | Körösztös Gergő | Miklya Csanád | Orosz Bori | Somlyai Marcell | Varga Péter| Weeber Luca Borbála Kabai Zoltán dűlő a műút irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat önálló tartalmú digitális melléklete szerkeszti: kabai lóránt kkl@muut.hu logo, layout, design: Tellinger András telli@chello.hu kiadja a Szépmesterségek Alapítvány Miskolcon felelős kiadó: Kishonthy Zsolt ISSN 2062-4409 http://www.muut.hu/dulo http://www.facebook.com/muutfolyoirat http://twitter.com/muut_folyoirat
Deákpoézis 2017 — végeredmény 1. helyezett, a Málik Roland-díj elnyerője: Kiss Lóránt 2. helyezett: Miklya Csanád 3. helyezett: Balogh Anett Különdíjasok: Budai Anita Orosz Bori Imre Ábris Weeber Luca Borbála Somlyai Marcell Körösztös Gergő Varga Péter
Kabai Zoltán
Nincs kész
1.
Miért írsz verseket? — kérdezte tőlem egy kívülálló, az élet más területén egyébként sikeres ember egy alkalommal. Miért írunk verseket? A fű zöld, az ég kék. Van-e a versnek haszna? Reviczky Gyula már a tizenkilencedik században azt írta: „Nálunk a versnél úgysincs ártalmatlanabb portéka: olvasatlanul marad.” Na, ez nem változott. Miért hát ez a versírási düh? Honnan ez a rengeteg értékes anyag? Miért gondolja ma egy fiatalember, hogy versben kell megszólalnia? Csupa kérdés. Alkalmatlan kérdések, mert a felelet ott van a második kérdésem mögött; lélegezni kell, mert létkérdés számunkra az írás és ettől nem riaszt el bennünket semmi, csak magunkat vagyunk képesek elriasztani. „Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon” — írja Csokonai. S az a rossz hírem, ez sem változott.
mert nagyvadat csak puskával lehet elejteni. A pályázatok között pedig szép számmal voltak a nagyvadak. A díjazottak és a különdíjasok is olyan utat járnak, amelyben van lehetőség, amely ebben a sivatagban a virág. De mint minden virágot, ezt is gondozni kell, ha azt akarjuk, hogy mindig örömet szerezzen. Az itt díjazottak, remélem, lökést kapnak a munkához, mert egy díj csak a kezdet, nem a vége valaminek. Darvasi László írja egy novellájában: „Semmi nem készült el igazán. Ami kész van, már nem hisz. A kész miben hinne?” Kérlek benneteket, ne gondoljátok, hogy készen vagytok, s ha igaza van Darvasinak, ne is akarjatok készen lenni. Különösen nem irigylem a Málik Roland-díjas szerzőt, mert arra kell készülnie, hogy mindent, amit ezután ír, ehhez a díjhoz fogják mérni. Végül, nem tartozik szorosan a témához, de szeretném megosztani veletek egy pályatársam ars poéticáját, amely az idők során sajátommá is vált, rakjátok el magatoknak, hátha segít nehéz időkben.
Micsoda szerencse, hogy a középiskolákban nem tanítják a SWOT-analízist, így azok a pályázók, akik ide elküldték írásaikat, írás előtt nem rajzolták fel az erősségek, gyengeségek, lehetőségek, fenyegetések táblázatát, mert lehet, ma nem lenne költő e tájon. Mindezt azért mondtam el, hogy érzékeltessem, milyen rideg, időnként kifejezetten kilátástalan környezet az, amiből és amibe érkeznek ezek a versek. Sivatagban érzem magam, ahol szinte minden az élet ellen van, s ebben oázisban ennek ellenére buja, zöld, gazdag élővilágú környezetbe érkezem.
Láng Csaba: ars poetica Csak azt a verset fogadhatom el, ami olyan, mint a véletlen vércsepp a kövön. Amit nem leírni akartak, nem is elmondani. Csak élni akart vele valaki.
Immár harmadik éve vagyok olyan szerencsés, hogy az elsők között olvashatom a Deákpoézis pályázati anyagát. Már harmadik alkalommal lep meg a pályázatok magas színvonala és a pályázatokat elolvasva eszembe jut a Ponyvaregény egy mondata (bár mostanában mindenről a Ponyvaregény jut eszembe), amit Jules mond Vincent Vegának: „Puska kellett volna ehhez a melóhoz.” Puska,
4
1. helyezett, a Málik Roland-díj elnyerője:
Kiss Lóránt 1998 nyarán születtem Szegeden, jelenleg az SZTE (valaha Ságvári Endre) Gyakorló Gimnáziumba járok humán tagozatra. Verseket 10 éves korom óta írok. 2016-ban Sárváron vers kategóriában bronzéremmel, 2017-ben ezüstéremmel, a Műút Deákpoézis 2017-pályázatán Málik Roland-díjjal jutalmaztak.
A nyugalom tengere
Kívül kerülni mindenen úgy, hogy a formák összetéveszthetővé válnak, majd elnyeli őket az enyészpont. A kráterek még őrzik a tengert: hullámverés emléke hallatszik, ám víz hiányában a morajlás csak egy közelgő vihart sejtet. Kis kiszögellések, mélyedések és medrek váltják egymást, a táj hol szaggatottan motyog, hol elordítja magát, képtelen arra, hogy bármit is tisztán közöljön. Így némít el a domborzat, ahogy minden táj magához igazít. A vihar szeme lecsukódik, mire elér a nyugalom tengeréhez. Nincs erdő, homok, semmilyen tereptárgy, amit összezavarhatna, csak egy valaha épülő tér maradványai, ledőlt falú labirintus, amiben olyan sokáig kóborolt egy, a szürkületben vak farkas, hogy elfeledte, miért is zárkózott folyosói bonyolultságába; és most, hogy kinyílt a szabadulás útja, követi ösztönné süllyedt emlékeit, rohan, hogy elérje a dadogó táj egyre távolabb kerülő enyészpontját.
6
A kagyló ragadozó
Fekete sziklák közt a tenger emléke után rohanó kutya vagyok, aki a kiürült medret saját túlcsorduló vágyaival tölti fel: így a talajtól elemelkedik, de minél magasabbra kerül, annál jobban érzi teste súlyát, pórusain kipréseli azt a levegőt, amit ahhoz szívott be, hogy megint elmondja magának a történetet, aminek a darabjait még mint kagylókat a tengerpartról hozta, és csak mostanra rakta össze: már látja, hogyan választotta ki egy gerinctelen lény, egy tengely nélküli formátlanság a mészkövet, döglött állatok tetemét a vízből, és hogyan szerkesztette maga köré. A kagyló ragadozó, mint a hiéna, de az ő áldozatai struktúrává koptak: a hiéna által fogyasztott holttestekben még felidéződik az élet emléke. A mészkővé oldódott élőlények már csak szavak, amiket olyan sokat ismételtek, hogy minden jelentés kifacsarodott belőlük, a szó teste pedig csak üres forma: kontúr, ami nem határol semmit. Így a kagyló olyan dögevő, ami a tartalmukat vesztett fogalmak határait emészti meg, és építi fel vázát: árnyékszemélyiség, vágyaimból kiszűri az elpusztulásig ismételt mondatokat, és egyedüli biztos pontként nézi végig, ahogy megfulladok egy tenger emlékében.
7
A tökéletes hit évszaka
,,havaznék benned én tavasztalan” ,,ősszel szeszeltem, télen havaztam” ,,egy őszológián az ember kinéz és dől a vers rakásra”
Addigra az őszológus már végleg háttérbe húzódik: védőruháját vastagabbra cseréli, úgy merészkedik csak ki, bár bosszúból élvezetet talál a beöltözésben, sőt még a tél misztikumának is hajlandó örülni, de persze ez csak még fájóbbá teszi a tényt, hogy ő a ráció nyelvén képtelen megragadni ezt a bináris világot. Ahogy a fehér hó összeütközik az éjszakával, a fogalmak olyan roncsolódást szenvednek, hogy a beszéd lehetetlenné válik. Pedig bármilyen hihetetlenül is hangzik, ő sem vágyik másra télen, csak havazni, lehetőleg nem egyedül, csak úgy, a vidéken, hanem másban, tiszta, fehér rétegekkel bevonni a felületeket és nézni egymás-önmagát. Mert a hó is olyan, mint Isten, önmagát kontemplálja, tekintetének sugara mentén pedig éles rendszerré fagy a táj.
8
2. helyezett:
Miklya Csanád 98-as születésű, remélhetőleg idén végző gimnazista vagyok. Eddig két alkalommal vettem részt a Műút Szöveggyár-táborában és Sárváron. 2015 ősze óta publikálok, verseim a Hévízben és a Műút portálon jelentek meg eddig.
9
Zuhanás végén
Egy fészekaljban 4-6 tojást raknak le május utolsó napjaiban, hogy legalább kettő megérje a nyárvéget. Az első két hétben a kikelő fiókák teljesen kopaszok és vakok, védtelenek minden külső fenyegetés ellen. Ebben az időszakban apjuk és anyjuk eteti őket, amíg ki nem növik az otthont, hogy akik erősebbek és nagyobbak testvéreiknél, kilökjék a gyengébbeket. A kitúrt fiókák addig nem hagyják el a fészket, számukra a zuhanás végén derül ki, megtanultak-e repülni. Azon a tavaszon három füstifecskepár költözött a padlásotokra, nyár közepére fiókatetemekkel volt tele a padlat. Egész nyáron azt figyelted, hány madár pusztul el augusztusra, meghagyva az életben maradtaknak a déli irányt és az őszt.
10
Mire Jézus harmincnégy lett, elfogyott a kenyere L.-t egyházi gimnáziumba küldték. Amikor 12 évesen lekerült Budapestről Füredre, először látta meg a tavat, leszámítva azt a nyarat, amikor keletnémet fiúkkal játszottak katonásat a déli parton. Az első estén L.-t csak a víz és a kollégium figyelte, ahogy az otthonról hozott feszületet fejjel lefelé beássa a frissen döngölt földbe, hogy az őszeleji eső Jézusnak csak a talpát mossa. L. gyorsan megszokta a verést — csak a lábikámat ne bántsd, uram —, nézett a keresztre és találta meg egy lakkozásba száradt hajszálban az isteni tökéletlenséget. Mint az inga kiöltött nyelve tik tak lóbálta a lábát a padba kapaszkodva jobbra-balra, és elképzelte, amikor Jézust a talpánál fogva rögzítették a keresztre, ő is csak jobbra-balra, hogy mielőtt halotti pózba merevedne, nyelvet öltve mondhassa apjának, tik tak.
11
Bújócska
tehát szép is lehet nem csak tragikus egy szamár üvöltése” (Tolnai Ottó)
Gyerekkorában nevezték el Dávidnak a zsidót, mert alacsony volt és vékony és szerette az állatokat, az eltévedteknek kitörte a nyakát, irgalmasságot gyakorolva.
* Anyu megint sír fényes fehér kapszulákat tüntet el a szájában rám néz vizes szemmel azt mondja Apunak ne szóljak.
Évek óta kint lakott a Rákóczi híd alatt, esténként gyerekkoráról énekelt siratót, pedig az első mínuszig biztos nem fog megfagyni.
Anyu elment sétálni halkan csukta be maga mögött a ajtót a kapurácson túlról odasúgta dávidfiam számlolj el százig addig keresek egy búvóhelyet.
* Apu mindig azt mondta ne feszítsem be annyira a seggem mert akkor kevésbé fog fájni aztán eltört a fakanál Apu nem talált másikat mára vége a verésnek Anyu mindig a sarokban kucorgott halkan pityergett dávidfiamdávidfiam hogy tehetted ezt.
Apu megtalálta a színes dobozokat amiket Anyu felejtett az asztalon kérdezi hol van Anyu nem mondok semmit az ígéret szép szó erre felpofoz. Apu kutyákkal keresi Anyut félek meg fogják enni Apu rám üvölt maradjak otthon.
12
Anyut kiszagolták a kutyák most kórházban fekszik csövek lógnak ki belőle amikor bementem hozzá azt mondta dávidkirály sosem veszítette el a bújócskát.
Apu vasárnaponként templomba jár temető helyett pedig tudja hogy Anyu a kerepesiben fekszik inkább nem kérdezek rá később biztos megértem majd ezt is.
*
*
Apu vasárnaponként templomba jár vizes szemmel
morzsolgattam a menetjegyet menetközben összegyűrtem csákó lesz majd belőle a lego-katonáknak hogy védje a fejüket valami amikor meghalni indulnak a nappaliért folytatott háborúba Apu rám szólt hagyjam abba összegyűrve nem fogadhatja el az ellenőr.
dávidfiam amit elveszítesz meg kell keresni később majd megérted. Apu vasárnaponként templomba jár vizes szemmel Anyut keresni nekem meg azt mondta tanácsra van mindössze szüksége istentől és Anyut nem is kell keresni Anyu csak alszik mert nagyon fáradt később majd megérted ne kérdezz ennyit dávidfiam.
a mellettem ülő bácsi szeme vizes óceánokkal könnyezi tele a metrókocsi ablakát a mellettem ülő bácsi büdös inzulinszag vagy csak simán alkoholista mondta Apu amikor leszállt a bikásnál az öreg.
Apu nem sejti hogy tudom Anyu örökre elhagyott a kerepesibe meghalni vitték hogy végleg elfelejtsék mert ez az elszököttek sorsa.
13
mindig kértem Aput hogy jelezzen amikor átmegyünk a duna alatt szerettem a borzongást a felettem lévő víztömegtől ma viszont elfelejtettem szólni amikor a szent gellértre értünk csak morzsolgattam a menetjegyet menetközben összegyűrtem hátha majd csákó lesz belőle a lego-katonáknak és megvédi a fejüket a nappaliért folytatott háborúban.
Apu borosüvegbe kapaszkodott miközben a falat meszelte hátha az a szobában tartja a vörösbor ugyanolyan kimoshatatlan foltot hagyott a fehér pólón mint Anyu a falakban Apu borosüvegbe kapaszkodott miközben a falat kente és közben Anyut szidta.
a mellettem ülő bácsi otthagyta az illatát inzulinszag vagy csak simán alkoholista beleültem a szagba víz csöpögött az ablakról a csendes-óceán vagy az indiai elázott a menetjegy is szegény lego-katonák meg fognak fázni amikor meghalni indulnak a nappaliért folytatott háborúba. * Apu végül fehérre meszelte a hálószobát olyan fehérre amilyen Anyu karja volt amikor hazahozták és kiterítették jobb híján a konyhaasztalon mielőtt kórházba került.
14
Mikor befejezte dobozba rakta Anyát a virágos vasárnapi ünneplőruhát a rántotthússzagot és egy szombati délutánon a dunába dobta a rákóczi hídról. * Amikor Apu melléfeküdt végül a Kerepesiben, én ideköltöztem, hogy esténként énekelhessek Anyunak siratót arról, miként veszítette el végül dávidkirály is a bújócskát — fejezte be dallamtalan hangon dávidzsidó, majd felvett néhány dekket a földről, hogy egy elalvás előtti utolsó cigarettát tekerjen magának.
3. helyezett:
Balogh Anett 1999-ben születtem Debrecenben, egyelőre itt is tanulok az Ady Endre Gimnáziumban. Még egy évem van érettségiig. Ha utána nem lehetek egyből űrhajós, legalább orvostanhallgató szeretnék lenni. Addig pedig tanulok, verseket írok és alkalmanként slammelek.
15
Vonalház
Mikor altatónak hazudta a C-vitamint, még egyikünk sem gondolta, hogy ilyen könnyen el fogja tanulni a rémálmaimat. Azt sejtettük, hogy egyszer majd gyermekebb lesz, mint én vagyok, de a terv szerint előbb fel kellett volna nőnöm. Már nem emlékszem a történeteire, de nagyon jól tudom, miről hallgatott. Mostanában főként papírról ismerem: fejből tudom az orvosok nevét, a diagnózist. A reggeleken, amikor igazából felkel és igazából elmegy itthonról, cetliket hagy: még aggódik, még utasít. A cetlik hátulján virágoskert, vonalház — felismerem: négy évig építettük, de végül sosem laktunk benne. Azt ígéri, este jön majd, és jön is, ahogy illik, csak egyre ritkábban érkezik meg.
16
Sűrített tér
Ezek a dicső hazaérések maradnak, lépésenkénti hozzászürkülés a falhoz. Rend van: a kanalak mind a fiókban lapulnak, a kések élükkel felfelé száradnak. A konyhaablakból könyökölsz ki a város fölé, ami nem tudja, hogy benne élsz, mivel ritkán hagysz nyomokat, viszont mindig tudod, éppen kinek a hiányára nyitsz ajtót. Kezdetben még úgy képzelted, a háztömb köré nőttek az utcák. Később vérrögnek érezted a lakást a város keringésében, mostanra meg nincs különbség a kint és a bent között. A fekvéssel van baj, vagy csak állandóan rosszkor vagy itthon: az ablakokon sosem esik be elég fény. De nem aggódsz ezen sem: azt gondolod, még mindig jobb itt, az Isten háta mögött, mint szemtől szemben vele.
17
Örökség
Addig bontasz komponensekre mindent, amíg azt a tényszerűséget kapod, amit előre elképzeltél csalódásod tárgyaként. Ezzel magát a célfolyamatot akadályozod meg: biztonságban leszel, nem történik semmi. Büszkék lennének rád.
18
Különdíj:
Budai Anita 1999. március 24-én születtem Nagyváradon, jelenleg ugyanitt élek. A versírás nagyjából egy éve szerves része az életemnek. Bár különösebb célom nincs vele…
rezignált pszichózis, 69 dB
zene a fülben. kinézek a buszablakon — megtorpanok képlékeny valóságom üvegperemén. f-molltól betépve kanalazom az ideggyenge pillanatot, míg sárga fakarmok kaparásszák a sötét felhőajtót. az előbb még üres ülés voltam, maroknyi rátévedt napfénnyel, mostanra egy madárörvény magja lettem. a nyugalom tűkön ülve lebeg bennem. később rúzstól barna csikkekben ért tetten az isten, becsapódott gondolatokba ágyazott ébredésként. nem éreztem szégyent — az ő képére teremttettem.
20
kaktusz és kiskutya — egy oposszum szemszögéből fémes, kék neszek. naplemente-félhomály. a folyosó most az univerzum legotthonosabb helye. csak állok. hallgatom piciny sejtjeim fulladozását. az ablakban, ami túl kicsi ahhoz, hogy nappal elegendő fényt engedjen be, fenyegetően pózol egy kaktuszsziluett. persze a tartós egyedüllét és éhség mindent kiszínez. csak az arcomat nem. de ez nem is baj. néha szeretek oposszumot játszani. csak úgy — ösztönszerűen. mint ma is. közben azon gondolkodom, hogy te megsajnáltál volna-e, még akkor is, ha elárulom, hogy álmomban megöltem egy kiskutyát, mert a húgom félt tőle. és hogy egyáltalán tudod-e, mit ehet egy oposszum. nem mintha ez utóbbi annyira számítana. nincs étvágyam. és neked amúgy is hagynám, hogy hazavigyél.
21
időbumeráng
most szabad. mint fűszálon a céltalan rezzenés. mint mikor nevetni szabad — de nehéz. mint mikor leestem a fáról és rájöttem, hogy halhatatlan vagyok — minden épp olyan mozdulatlan most. levegőért kapkod a kényszerem, s én lélegzetvételenként vele együtt meghalok. mert ahogy árnyék és fény öltenek egymásra alakot, engem is csak a veszély, a zuhanás éltet. röviden — az írást felgyújtom, a szavak belém égnek.
22
Különdíj:
Orosz Bori 2000-ben születtem télen, Szegeden. Most is itt élek, érdekel az irodalom, a zene és a vizuális művészet is, de komolyabb terveim egyikkel sincsenek egyenlőre. Ez az első publikációm.
23
(családillat)
Mikor megérzem a nyakadon a halottaim kiguberált kölnijét, kedvem támad üveget fújni a tüdőbe, majd gyöngyöző tenyérrel tudni, hogy összetöröm, amikor már a hullámok alján nézed, ahogy a levegő és a víz érintésén lebegek. Akkor majd vért köhögsz az arcomba, szilánkokkal vágok magamba családfát, és mutogatok rá erőből, mert te ne merd azt az illatot viselni, amitől nagyapám megkívánta nagyanyám csipkébe bújtatott hátát, én hordom az apámra mért ütéseket, és én hordom anyám abortuszait, nem a tied attól, hogy benne élsz.
24
(a hármunkat összekötő eseményről)
Amikor ő akar valami véglegeset, a belső szervei apró gömbökké alakulva keringenek az arca körül, attól fél, ezt mindenki látja, és ezért kell magának begombolnia a pizsamája hátulját, és egyedül innia a tejet. Ezeknek az ízét érzem az arcán, amikor eltompult értékrendekkel tűzdelt homályban előled rejtőzve vonom be a gömbjeit nyállal puhán és szánalmasan próbálsz szólni: ezt már ne nem megy ott hagysz a hangod visszafordul beléd és mindhármunkat feszít.
25
(a köveknek)
a kövek tudják a szél nyálát és az eső fogait belélegzik a fagy tűit és a hő izzását megtartják a bőrnyomokat szeretkeznek az idővel és porlásuk ezeknek az éneke
26
Különdíj:
Imre Ábris 1998-ban születtem Budapesten. Jelenleg is itt élek és tanulok. Versek mellett slam poetryvel is foglalkozom.
27
Hullamosó
A temető melletti kocsmákat nevezik így. Jutott eszembe, miközben, szivattyú hiányában, a pincédben lapátoltam a leszivárgott vizet egy piros felmosóvödörbe. A tüdőd váladékkal telt meg — így mondták anyámék —, egy alkoholista, aki felszökő gyomortartalmát állandóan félrenyeli, a szervezeted úgy töltötte fel a mellüreget újra és újra. Görcsösen markoltam a nyelet, májfoltos ujjak a talpas poharat. Minden egyes lapáttal közelebb vittelek a fulladáshoz. Nem tudtam elképzelni, hogyan ölheti meg egy test önmagát. Viszont az esőzésekkor folyton beázó pince kézzelfoghatóbbá tette, amit a kórtermek vegyszerszaga még csak sejtetett. Most már csak ki kéne öntenem a vödörnyi vizet, de inkább rád, hogy felébredj, vagy legalább a vakolatszínt, ami a proszektúrán rakódott rá, lemossa az arcodról.
28
Különdíj:
Weeber Luca Borbála 1999-ben születtem, Gencsapátiban élek, Szombathelyen tanulok. Versekkel pár éve foglalkozom komolyabban, az írás mellett zenét hallgatni, utazni és enni szeretek. Ha lenne egy pulim, Csilinek hívnák. Anya szerint ezen a képen túl nagy a szemüvegem, de igazából a fejem kicsi.
29
Csak a vakok
Már megint itt vagyunk. Azt mondod, ideje az őszinteségnek, de rég nem tudom, hogyan mondjak igazat. Mint valami többfunkciós, univerzális háztartási robotgép, cserélgetem a szerepeimet, ahogy egyre többféle űrt kell betöltenem. Vannak dolgok, amiket csak a vakok értenek, én is így tapogatózom az élet után. A szabadság annyi, hogy nem tartozom senkinek, de főleg senkihez. Én viszont függeni akarok, ahogy csak akasztófán lehet, a meghátrálás lehetősége nélkül. Szelídíteni és szelídülni akarok, de nincs bennem annyi szégyentelenség, hogy a tükörbe nézve magamra ismerjek.
30
Bábel
Hogy féltem akkor, a benzinkúton, valami ősi, általam ismeretlen dialektusban beszéltél. Be akartam fogni a fülem, a nyelvemre papírnehezéket rakni, a süketnémáknál jobban senki nem érti a kétségbeesést. De már nem vagyunk gyerekek, a sötét helyett a csöndtől félünk; attól, hogy látlak, nem leszel kevésbé idegen. Így eljátszottam, hogy értelek, remélve, hogy mire eljut a füledig, a véletlenszerűen elejtett hangzókból összeáll, amit hallani akarsz.
31
Ízület
Mert kemények voltunk és szilárdak, amilyenek csak a csontok lehetnek egy rendszerben, amit látva feltámad benned a vágy; olyan egésszé lenni, aminek most csupán alkatrésze vagy. Összetart minket a légnyomás — mint csontokat az ízületben —, magyarázom, de hiába, semmiben nem hiszel, ami nem megfogható. Pedig minden fronttól fáj a fejed, ez is ugyanaz. Látod, olyasmi is tud fájdalmat okozni, amiben nem hiszel. Ezért aztán fájni fogok, amíg meg nem érted, hogy ez a test nem az enyém. Csak az általam választott létezési forma, egy kódnyelv, amivel megfoghatóvá válok, hátha így közelebb leszek hozzád, mint egy könyökficam.
32
Különdíj:
Somlyai Marcell Somlyay Marcell vagyok, 1999-es születésű és a pécsi Leőwey Klára gimnázium tanulója. Több éve zenélek. Írással konkrétan kimondva 3 éve foglalkozom.
33
Eltévedt Apnea
Kimentél a jégre és léket vágtál, már nem tudom, miért vetted fel ismét az uszonyt és a maszkot. Nem vittél magaddal fonálorsót, te magad vagy az irányjelző. Vettél egy nagy levegőt, rásűrítetted a kicsiket. Bemásztál a darabos vízbe. Az ólomöv kiegyenlítette a pozitív felhajtóerőt. Pont eléggé, hogy lebeghess a súlytalanságban és a jégpáncél alatt. A mozgásod, akár a reflektált belső csend. Érezted, ahogy felhasználja a tested az oxigént, ahogy a kényszer átvesz. Nyugodt medúzaként csapkodtál. A lék eltűnt, a tested — oxigénhiány, amiben remegni kezdtél.
34
Eltévedt Apnea (2)
Kimentél a jégre és léket vágtál, már nem tudom, miért nem vittél magaddal orsót, te magad vagy a kapásjelző. Vettél egy nagy levegőt, rásűrítetted a kicsiket. Bemásztál a darabos vízbe. Az ólomgolyók lent tartottak. Pont eléggé, hogy lebeghess a súlytalanságban és a jégpáncél alatt. A mozgásod, akár a reflektált belső csend. Érezted, ahogy felhasználja a tested az oxigént, ahogy a kényszer erőszakos. Nyugodt medúzaként csapkodtál. A lék eltűnt, a tested — oxigénhiány, amit elhagyott az utolsó széndioxid-gömb.
35
Krisztustövis a májba
Azt hiszem, mondhatom, harmatcsepp sugallta. A májad éjjel dolgozott, míg aludtál. Röpke két óra a csendet kézen fogva. Megjegyezted magadnak, milyen nyugodt a pást, és csak a szíved bukdácsol a kátyúkon. A Játszód csendes volt, a kerítés pedig korhadt, mégis közrefogta. Kémlelted a felkelő narancsfényt, mégis elmerengtél. A Faló betért a sárga fényű városba. Ismerted ezt az érzést. A Nyugalom megtalált, üdvözölt. Félholtnak a csók. Gondoltad, kimondani nem merted. Tudtad, hogy a lelked toldozáson megy keresztül. Vagy legalábbis elképzelted.
36
Különdíj:
Körösztös Gergő 1998-ban születettem Dunaújvárosban. Idén érettségizem a helyi gimnáziumban, és az ELTE szabadbölcsészeti karára jelentkeztem. Pár éve írok, leginkább verseket.
37
szidom anyámat hogy nem születtem kacsának már értem a könnyűség viaszos tollát és üreges csontjait nem félem a fekete víz fekete farkasait napkelet-napnyugat szűk kád a világ kihabzik belőle a többi kacsás dolog igen anyám neki vagyok kámpicsorodva az életnek bele is meg ellene is pedig basznám én a tavasz elkent lényeit látástól vakulásig pedig beszélném a világ összes nyelvét ha lehetne halnyikorgást és hébert és hápogást szidlak anyám amiért nem raktad az égtájak lepkéit a számba pedig milyen szép lenne szitakötőül zizegni hogy el lett kúrva minden még úsznék is mögötted anyám csúf testvérkéimmel tartva a sort vagy totyognék utánad ha mégis ember lennél halszagú iszapízű hangosan cuppogó ember de víznek a közelében sem éltünk soha nem anyám nincs tiszta ingem meztelenül fekszem egy messzi tó partján átadtam testem a kacsáknak szép fejüket rázzák és nyelnek mint a nokedlit
38
Mindent, amit tudok
Temperával kört rajzolok a köldököm köré, és áthúzom: akit nem jelöl meg más, az megjelöli magát, villogva hordja, és csattogva mutogatja a többi meg nem jelöltnek, így mutat fel mindent, amit tud, mert nem tehet mást, minden élet a jelek rabszolgája: képek és szagok és teremtésmítoszok. Mert hát ki mit köhög fel. Világunk szárnyas és uszonyos őshüllők világa — városaink és szántóföldjeink erőt nyernek belőle, csak lehetnénk annyira szeplőtelenek, mint a felső triász pikkelyes ősemlősei: mamácskáink és papácskáink. Ha lehunyom a szememet, magamat látom millió lehunyt szemű rabszolgának: ülünk és éhezünk és éltetnénk az anarchiát. Ujjamat megint temperába mártom, fákra és középületekre rajzolom egyre pontosabb köreimet, majd hercegek és spekulánsok homlokára. Szomorkodik miattuk a világ, és szenvednek tőlük torkainkban a szavak, mert mindent jelentenek, és mi mégsem lettünk szövetségkötésre méltók, mégsem értjük gyönyörű arcunk és a tömeg hüllői vonásait, mégsem születnek gégénk mellett levegőtlen csillagködök, valahányszor szerelmet vallunk egy Aphrodité-torzónak a parkban.
39
Kisstílű lázadások
1. amíg az ostobák kacsázni mentek a zajló Dunára mi tetőkre szöktünk durrogtatni és törkölyt nyaltunk sós tenyerünkből olyan közelről volt fehér az ég hogy féltünk megégetjük az úristen orcáját de ő csak megdörrent és mi annyira beszartunk hogy félő volt lezuhanunk 2. Klári olyan dolgokat vesz a szájába amiket nem lenne szabad mondom is neki „köpd ki, Klári, ez igazán nem illő, ez nem valami szőrös epigon köhögése” Klári okos fejével biccent szikrát vet mindjárt amit kiköp 3. unalmunkban felpróbáltunk nem egy színes és bő anarchista attribútumot vonaglottunk és értetlenül fogdostuk egymást ha még nyelvünk is motozott maga voltunk a világmegvetés azt hiszem ekkor lettünk hű monarchisták és szakállra méltó filozófusok
40
Különdíj:
Varga Péter 1998-ban születtem, Ráckevén élek, a ráckevei Ady Endre Gimnázium végzős tanulója vagyok. Kocsmafilozófusnak tartom magam — a szó bármilyen pejoratív értelme nélkül —, az is egy közeg, ahol az ember komolyabb témákat feszegethet a barátaival, kicsit jobban felbátorodva. A délutáni kávé-cigi, és a közben történő békés szemlélődés éltet.
41
Corvin
Láttam megrészegedett nimfákat kivetkőzni földöntúli szépségükből, gyönyörű romlás fátyla borította üveges azúr tekintetüket. Fejbőrükről millió napsugár zuhant alá sűrűn a vak mélybe kebleik közé, mind piros színűre festve, mint egy tétova vágy. Fehér bőrükre szeplőt csókoltak egymásnak, és izzott az is, igen hevesen, vörös volt az az éj, emlékszem tisztán a homályra. Csupasz hátak, mint megannyi tárt ajtó lengtek körbe körülöttem forogva, de a sovány testek bordái közé zárva csak az üresség lézengett.
42
Szemem ablaka
Szemem ablakában állok, üvegéről párolognak álmok, emlékek, fájdalom. Elnézek a kinti táj felől, egy látvány felőröl, markába veszi, szorítja, facsarja így is csak szabálytalan remegő szívem — ha még van. Őrzi a semmit kérges tenyerében, mint én is egykoron, régen. Azzal a különbséggel, hogy az nem az én, hanem a te szíved volt, pedig holtbiztosan hittem, hogy én azt tenyeremen vittem.
43
Maradsz még?
Hány cigarettacsikket kell még elnyomnom már égő nyelvemen, hogy azt majd mint térkép tarthasd láthatatlan kezedben és odatalálj hozzám a füstfalakból felhúzott útvesztőmön át? Hányszor suttogjam, mondjam, kiabáljam, sikítsam neked, hogy mi mindent rejt az agyam? És hogy az óra is csak ketyeg, én sem leszek fiatalabb, te pedig még mindig nem létezel. És meddig menjek el egyáltalán? Az ajtóig? A kapumig? A tiédig? Az nehéz lenne, mert még mindig talány, hogy pontosan merre is érik nyikorgó gyümölcse, ahol bejár a tavasz, és kiszalad a tél is. Akkor maradsz? Mármint nem itt, hanem ott, ahol vagy. Kerestelek ott, ahova a lélek vitt, csak az van, hogy a világ oly nagy, én pedig messze nem vagyok elég fitt a sok elszívott cigaretta miatt.
44