Ifi, 2015. 01. 06.

Szlovéniai magyar ifjúsági lap 2015/1.

I/8.

Szúnyogh Sándor Fogalmazási Verseny

„Tölts fényt a serlegbe, szó tavából fakadó szívfényt.”* Immár ötödik esztendeje követhetem nyomon, hogyan alakul a muravidéki diákok fogalmazásíró kedve. A zsűri tagjaként ‒ Vida Törnar Judittal és dr. Bence Lajossal együtt ‒ minden évben komoly fejtörést okoz, milyen címeket adjunk az iskolásoknak. Vajon mi foglalkoztatja, mozgatja meg őket, min gondolkodnak, mi lehet mindennapjaik beszédtémája? Újra és újra eszmecserét folytatunk arról, hogy talán jobb lenne, ha nem adnánk utasításokat, ha a gyerekek a címet elolvasva szabadon írhatnának, gondolataik szabadon szárnyalhatnának. Igen, valóban szép lenne, ha gondolatokban gazdag fogalmazásokat olvashatnánk, de évről évre szembesülünk azzal, hogy a fiatalok nagy része nem elég nyitott a világra, és belevész saját határai feltérképezésébe és feszegetésébe. Gyakran ugyanazok az eszmefuttatások térnek vissza egy-egy korosztályon belül, ha a világ aktuális kérdéseiről van szó. Utalhat ez arra is, hogy az iskolában vagy a családban már felvetődött a téma, és körüljárták a problémát, valamilyen megoldást is találtak. De mindig, minden esetben csak egy megoldás lehetséges? Ha erre neveljük a gyerekeinket, esélyü(n)k sincs a túlélésre. Az egyetlen megoldás keresése nem vezethet eredményre; a változatosság, az alkalmazkodás, a találékonyság teszi az embert emberré.

Ha olvasunk, filmet, színdarabot nézünk, kiállításra megyünk, zenét hallgatunk, a különös, az érdekes, a meglepő, az újító megoldások maradnak meg a fejünkben, azokra emlékezünk és azok fészkelik bele magukat a gondolatainkba, azok foglalkoztatnak bennünket majd napokon, akár heteken át. A fogalmazásokban is a különleges, a megragadó gondolatokat keresi a zsűri. Idén talán kevesebb volt ezekből, mint a korábbi években, mégis figyelemre méltó, hogy sokan ragadtak tollat, és minden korosztályban akadtak olyan tanulók, akik írásukkal meg tudták mozgatni a felnőtt elméket. Ők „fényt töltöttek a serlegbe”. Rájuk figyelni kell, nem szabad kijelölni számukra az egyetlen lehetséges irányt, hagyni kell, hadd válasszanak maguk, hadd járják a még ki nem taposott ösvényeket, hátha sokkal jobb utat, megoldásokat találnak, mint amilyeneket mi tudunk mutatni.

Az idei Szúnyogh Sándor-díjas fogalmazásban éppen azt a gondolatot értékeltük, amely túlmutat saját (kamasz)korán: az életünket úgy építjük fel, akár egy házat.

Jó, ha sok ablakunk van, hogy minél több fény áradjon be, de tükörre is szükségünk van ahhoz, hogy a helyes úton maradjunk.

Kedves Fogalmazásírók! Gratulálunk, és kívánjuk, hogy fénnyel teli házat építsetek!

Dr. Gróf Annamária magyar nyelvi szaktanácsos MMÖNK * Szúnyogh Sándor: Biztató. In: 1991. Halicanumi Üzenet.

Válogatott versek 1963‒1989. Fórum: Újvidék, 5.

2

Szúnyogh Sándor, a tanár A szlovéniai magyar irodalom gerincét képező Tavaszvárás antológia írói – Szomi Pál, Varga József és Szúnyogh Sándor – tanulmányaik befejeztével, a 60-as években mindannyian elkötelezték magukat a tanári pálya mellett. Volt, aki haláláig (Szomi), illetve nyugdíjba vonulásáig (Varga) kitartott e szép embernevelő pálya mellett. Közben ki-ki a maga módján vajdasági, illetve helyi minták szerint alakítgatta művészi-írói pályáját: verset írt, novellához vagy elbeszéléshez kereste a kerettörténetet, anekdotaírói anyagot. A Vlaj Lajos által kitaposott úton haladva ezek a művek a hatvanas évek közepétől napvilágot is láttak

a Naptár (akkor még a Muravidéki Földművesek Naptára) oldalain. A legbátrabbak – ugyancsak Vlaj ösztönzésére – a kortárs szlovén irodalom költőit, novellistáit fordították magyarra, a mozgalmi költészet (Bor, Kajuh) nagyjain gyakorolva a szakmát.

Szúnyogh Sándor útja egy kicsit másként alakult: ő a művészi tevékenységet és az irodalmi szervezőmunkát nehezebben tudta összeegyeztetni a tanári kötöttségekkel, ezért a 70-es évek

elején, a Naptár évkönyv szerkesztésének átvállalása után az újságírás mellett döntött. Ekkor írja egyik legszebb versét, melyben a szép és a humánum mellett tör lándzsát: nem osztogatom a tudomány nektárját agyatokba egy időre búcsút mondok a katedrának, pedig nem vagyok álnok, mégis adni akarok a világnak sok-sok mézédes szót sok-sok keserű ízt sok-sok igazságot sok-sok szeretetet sok-sok álmot és sok virágot (Búcsúzás)

A hasonló elhatározásra jutott Király Ferenctől és Gálics Istvántól is gyakran hallottuk: ha az ember szabad szellemiségben, az írói és szólásszabadságra, az őszinte szóra esküdve kíván alkotni (lehet-e másképp?), a pártállam merev dogmáinak alávetett oktatásban nem maradhat sokáig.

A szabadművészi státuszt csak a ritka „kiváltságosoknak” és a magas művészi szintet elérő alkotóknak engedélyezték.

Sokszor ezt is csak fele-fele arányban (például Gálics esetében).

Hogy milyen tanító is volt „Szúnyogh Sándor bácsi”? Tanítványainál, kollégáinál tudakozódva közel 50 év távlatából rendkívül nehéz objektív képet rajzolni. Egy biztos: a gyerekek nagyon szerették, meleg, barátkozó közvetlenséggel próbálta közvetíteni az irodalmi értékeket, s főleg azokkal alakított ki tartós

barátságot, akik maguk is írogattak. C. Toplák Jánost saját elmondása szerint ő biztatta írásra, s minden apró tehetség-megnyilvánulásnak is nagyon tudott örülni. Kvalitásérzéke ugyan gyakran sántított, s bár az értékek iránt rajongott, de ezekről csak kevés írásában vallott. S talán még valami: a szülőföld értékei, a történelmi és a néprajzi hagyaték tekintetében azonban hajthatatlanul hirdette, hogy „mi is vagyunk valakik”, és erről a fiatalabb korosztálynak is tudnia kell!

S ebben mutatkozott meg igazán pedagógiai érzéke; az utánpótlás-nevelésben nem ismert kompromisszumot!

Szúnyogh Sándor, bár ő is gyakran panaszkodott baráti társaságban arra, hogy sokat kell írni az újságba, de „osztályon kívül” kevesebb kötöttséggel is szembesült, s a terepmunkák alkalmával „a régi világ költőjének” érezhette magát. Külön tanulmánysorozat tárgya lehetne – s ezzel adósai vagyunk Szúnyoghnak – több száz oldalra kiterjedő publicisztikájának, kulturális és képzőművészeti cikkeinek és művészeti írásainak földolgozása, melyek résztanulmányok szintjén ez idáig feledésre vannak ítélve.

Válogatott verseinek gyűjteményét időközben előkerült prózai írásaival, karcolataival egy újabb életműdarab is követhetné! Az életmű az idő próbáját kiállta, most rajtunk, utódokon, követőkön a sor.

-ce

Muravidéki magyar ifjúsági lap Megjelenik havonta egyszer a Népújság mellékleteként.

Kiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, Lendva Igazgató: Tomka Tibor Felelős szerkesztő: Király M. Jutka Szerkesztőség: a Népújság szerkesztősége Cím: Fő utca 124., 9220 Lendva, Szlovénia, tel.: 02/5776-180, e-mail: ifi@nepujsag.net Az Ifi az SzK Oktatási, Tudományos, Kulturális és Sportminisztériuma támogatásával jelenik meg.

I F I 2 015 . j a n u á r 8 .

Szúnyogh Sándor-díj Gjuran Gloria, 8. osztály, 1. Sz. Lendvai KÁI

Ki vagy te?

Ezt a kérdést tettem fel a tükörképemnek ma reggel is. Mégis, ki vagyok én? Egy tizenhárom éves lány, tele fura gondolatokkal. Lehetséges, hogy ez a végső válasz a kérdésre?

Természetesen nem. Egy magamfajta lány máshogy értelmezi ezt, de én úgy érzem, mintha be lennék zárva egy helyiségbe, amelyen nincs egy ablak sem. És nagyon hiányolom őket. Amikor pedig a helyiség kezd szűkülni és még nagyobb problémával kell szembenéznünk, amikor a legnagyobb szükségünk van egy ajtóra, amin keresztül el tudnánk futni az egész világ elől, akkor az ajtó kulcsra van zárva.

Pedig egy kamaszlánynak szüksége van magányra is. Magányra, hogy megértsük, mi történik velünk, a testünkkel, és végső sorban a világgal is. Nem értünk még a felnőttek nyelvén, de a gyereknyelvet sem beszéljük már tökéletesen. Most csak egy nyelvet értünk a legjobban: a kamasznyelvet. Hogy miért mérgesek ránk a szüleink, pedig nem is csináltunk semmit?

Miért nyavalyognak a kisgyerekek? És mit akarnak a tanárok? Erre csak nehezen tudunk válaszolni. A szüleink elvárják tőlünk, hogy felnőtt ember módjára viselkedjünk. De annyira szeretnénk még kicsit visszamenni az időben, a gyerekkorunkba! Hogy játszhassunk otthon, az oviban, hogy ne lennénk stresszesek a tanároktól, hogy a szüleink ne nyaggatnának folyton, hogy tanuljunk. Mindezt minden kamasz át szeretné élni, csak még egyszer, utoljára.

Sikerülhet. Még sikerülhet, hogy ebben a zárt helyiségben egy kis fénycsík jelenik meg, a reménység sugara. A reménységé, hogy át tudod vészelni ezt a

I F I 2 015 . j a n u á r 8 .

nehéz kort, hogy találsz egy helyes kiutat ebből a nehéz helyzetből. De ha a rést, amelyen ez a sugár beáramlik, nem tágítod ki gyorsan, lehet, hogy elvesztetted a játékot. De ne félj, még megjelenhet ez a sugár, de akkor már nehezebben kapsz még több napfényt. Ha pedig mégis sikerül, legyél boldog, mert nem egy a millióból, hanem csak egy a százból vagy, akinek ez sikerült. És amikor megérzed a bőrödön a nap sugarainak csiklandozását, tudnod kell, hogy győztél.

Nehéz menet ez, de van esélyed, hogy a végén kint állj a ház előtt büszkén, s közben mégis csodálatos emlékeid maradhatnak a gyermekkorodból, amiket most már csak így élhetsz át, emlékként. Elkezdheted építeni a házat, amelybe be voltál zárva. Ajánlom, hogy először ablakokat csinálj, hogy a fény bejöjjön a házadba. Aztán az ajtó kulcsa is legyen nálad, hogy bármikor kijöhess, ha úgy érzed. Végül egy tükröt is helyezz el a házban.

A szüleidet most már megérted. Csak azt akarják, hogy veled minden rendben legyen. Megérted most már a kisgyerekeket is. Megérted a tanáraidat is, akik a jövőd miatt aggódnak. Még mindig szükséged van magányra, hogy megbeszéld magaddal a saját helyzetedet, hogy meggondold a jövődet. Magabiztosan lépsz ki erről a rejtekhelyről, amit korábban még nem tudtál megtenni. És ekkor, de csak ekkor mondhatod, hogy csak egy lépésre vagy a felnőtté válástól. Akkor újra belegondolsz, s megkérded a tükörképedtől: ki vagy te? De már tudod rá a választ.

3

Különdíj Neubauer Karmen, 6. osztály, Dobronaki KÁI

Mese, mese, mátka Hol volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy nagyon szegény nagyapó, aki egy régi kis kunyhóban élt. Annak volt egy nagyon rossz szívű felesége, aki mindig többet akart, mint volt neki. S ezért egy nap elvesztette a házát. A szegény ember az erdőbe ment, ahol csinált magának egy kis házikót, a felesége pedig a gazdag nővéréhez ment.

A szegény ember egész nap dolgozott, hogy élni tudjon.

Amikor otthon végzett, halászni ment, s egy halat mindig megtartott magának, a többit pedig eladta.

Egy nap, amikor halászott, három aranyhalat fogott ki.

Egyszerre csak hallotta, hogy valaki beszél hozzá. Rájött, hogy az egyik aranyhal szólt. Megijedt. Az aranyhal egyre hangosabban mondta ugyanazt. Az apó megkérdezte, hogy mit akar. Azt válaszolta, ha elengedi és nem hisz a hazug szóban, akkor lehet három kívánsága. Az öregember elengedte és hazament.

Másnap azt hitte, hogy álmodott, de akkor is inkább azt gondolta magában, hogy nem hisz a hazug szóban. Elment a királyságba megnézni, mi finomat vehet magának. Látta, hogy ott a felesége és nem ment tovább. Elment egy kis úton, és addig-addig mendegélt, míg vége nem lett az útnak. Ott pedig egy nagy-nagy vár volt, amelyben Törtölött király lakott. Azt beszélték róla, hogy nagyon hatalmas és gazdag.

Belépett az udvarba és látta, hogy nagyon sokan dolgoznak neki. De az öregapó azt vette észre, hogy egymással nem beszélnek, csak dolgoznak. Nézegetett ide-oda, le-föl, és meglátta, hogy egy kövér király van ott. Megfigyelte, mit is csinál, és rájött, hogy van egy sípja, amellyel mindenkit csak irányít. Mivel már sötétedett, elment haza. Hazafelé egy öregasszonnyal találkozott, amely azt állította, hogy az a király nagyon jószívű és kedves. Az öregapó ezt nem hitte el, hiszen a saját szemével látta, mit csinált az emberekkel.

Másnap elment halászni és most is kifogta azt a halat, amelyik beszélt vele. Azt mondta neki, hogy a próbatételt jól kiállta és így most lehet három kívánsága. Mivel nagyon jó volt a szíve, azt kívánta, hogy egy kicsit gazdagabb legyen, hogy meg tudjon élni. A második kívánsága az volt, hogy az emberek abban a királyságban ne legyenek többet varázs alatt, majd az utolsó kívánsága az volt, hogy Törtölött király és az ő felesége dolgozzanak másoknak, ahogy mások eddig nekik.

Ha meg nem haltak a sok munkától, még most is élnek.

4

7. osztály 1. helyezés Somi Eva, Dobronaki KÁI

Apa, a hős Mindig is nagyon büszke voltam apára. Már kicsi koromban is mindig figyeltem, hogy mit csinál. Ha ő éppen fúrt, én is fúrni akartam, ha a fűtést javította, én is segíteni akartam neki, de mindenekelőtt a traktorok voltak a kedvenceim.

Szívesen apával tartottam, bárhová is döcögött a traktorral, még ha pár méterről volt szó, ez a nagy gépezet mindig is az én királyságom maradt.

Egy szép nyári nap volt. Apával a nagyanyámtól indultunk traktorral hazafelé. Ez alkalommal apát kétszeres hősnek tartottam. Ennek első oka, hogy gond nélkül és nagyon bizalmas szavakkal átadta nekem, egy ötéves gyereknek a volánt, így egy ideig magam kormányoztam a traktort. Ezt persze csak én hittem így, hiszen apa titokban mindig is, talán túlságosan is féltett engem. Apa hősiességének második bizonyítéka pedig az, persze megint csak az én világomban, hogy úgy tett, mintha én az árok felé irányítottam volna a traktort és ő gyorsan megmentett az árok mélységes veszélyeitől.

Ez most így, érett fejjel talán egy cseppet sem hallatszik hősiesnek, de akkoriban apa nekem tényleg egy igazi hős volt. Persze még most is nagyon büszke vagyok rá, csak nem ugyanúgy, mint akkor. Most már szívesen elvégzek olyan tennivalókat is, amiket általában csak apa szokott. Ez anyát eléggé nyugtalanítja, hiszen mindig azt hajtogatja, hogy inkább a virágokkal és a tisztasággal – röviden mindennel, amit az anyák szoktak elvégezni –, ezekkel foglalkozzak, és ne a kalapáccsal, a csavarhúzóval és – ami a számára a legelfogadhatatlanabb – a labdarúgással, ami persze talán az én legnagyobb szenvedélyem. Azért anya is hős, amikor mindent megtesz helyettem, de azért én is besegítek neki, de csak ha nagyon muszáj.

Folytassuk apával. Szívesen elmesélek nektek még egy történetet róla, vagyis rólunk.

Mivel nem akartam óvodába járni és sokat voltam apával otthon, persze csak amikor szabadságon volt, ilyenkor mindig elmentünk sétálni. Egy-két utcával arrébb, már a faluból kivezető úton, az út mentén állt egy vadcseresznyefa. Amikor odaértünk hozzá és megláttam azt a sok kövér gyümölcsöt, apa meglátta a szememben a vágyakozást. Elhiszitek vagy sem, jött ez a legnagyobb, legjobb és legcsodálatosabb hős, felemelt és levett nekem néhány cseresznyét. Igaz, hogy az elsőkben találtam 1–2 kukacot, de ez akkor nem zavart, hiszen halálosan viccesnek tartottam. Ez után az élmény után I F I 2 015 . j a n u á r 8 .

hazaindultunk és ebéd után megnéztük a tévében a Zorro című filmet.

Még most is élvezek minden apával töltött pillanatot, és végtelenül hálás vagyok neki a sok gyönyörű és érdekes napért, amit vele éltem át. Ő számomra örökké egy hős marad.

2. helyezés Neubauer Janet, Dobronaki KÁI

Mindig kell egy barát A barátom velem van. Mindig, akármi is történik.

Ha szomorú vagyok, akkor megvigasztal és mond valami jót, vicceset. Ha pedig boldog vagyok és jó a kedvem, akkor ő is velem nevet. Tiszteli azt, ami nekem tetszik és amit én szeretek. Akkor is, ha ő ezt nem szereti.

A szülinapomat se felejti el, azt ő tudja, talán jobban, mint a sajátját. S ha fogadunk valamiben és veszít, akkor ő mindig betartja azt, amit kell. Ha ő érti az új tananyagot matematikából és én nem, akkor mindig elmagyarázza. Nem fontos, hogy hányszor, de addig mondja, amíg nem tudom. És én ugyanezt csinálom.

Segítek neki és ő nekem. Nemcsak az iskolában. Mindig.

Én tudom, hogy neki ki tetszik, de senkinek nem mondom el. Ő is tudja, hogy nekem ki tetszik, de ő se mondja el senkinek, mert ez titok. Habár neki nem tetszik az a valaki, aki nekem, nem piszkál és nem bosszant vele. Nem mondja el senkinek és én sem.

Ha mondok valami vicceset, ő mindig nevet, akkor is, amikor tudja, hogy ez hülyeség. És én ugyanezt csinálom.

Hasonlók vagyunk, de mégis különbözők. Van olyan, amikor teljesen egyetértünk, és olyan, amikor egyáltalán nem. Lányok vagyunk, de mégis nézzük a focit és beszélgetünk róla.

Meg hát persze a focistákról is. Melyik a legszebb, a legjobb, kinek milyen a haja és így tovább. Természetesen mindketten ugyanannak a focicsapatnak szurkolunk.

Sokszor van nálam, tehát meglátogat, amikor a nagyszüleitől megy haza vagy néha csak úgy eljön. Ilyenkor ez mindig nagyon jó. Beszélgetünk, megoszthatom vele a gondolataimat és ő is velem.

Hát igen, sokszor beszélgetünk. A matekórán is. De akkor a tanárnő megszid bennünket. Tehát inkább a szabadidőben beszélgetünk. Nagyon fontos, hogy megbízunk egymásban.

Ha valaki bántani akar vagy valami rosszat mond nekem, esetleg hibáztat valamiért, akkor ő mellettem áll és támogat.

Mindig megvéd. Én szeretem a zenét, ő inkább szabadon rajzol. De nem baj. Mindig találunk egymásra időt. Megfigyeljük egymást. Adunk egymásnak tanácsot, hogy mi lenne a legjobb, de nem várjuk egymástól, hogy azt meg is tegyük.

Tehát, amint leírtam, ilyennek kell lennie egy barátnak.

Egy igazi barátnak, akinek mindent elmondhatsz. Én azt hiszem, megtaláltam. De mindennél fontosabb az, hogy tisztel. Tisztel téged, a családodat, azokat a dolgokat, amiket szeretsz.

Ilyen egy igazi barát, aki mindig kell.

3. helyezés Bezdi Cyntia, Göntérházi KÁI

Mindig kell egy barát A barátok fontos szerepet töltenek be az életünkben. Ha nem lennének, az élet szomorú és magányos lenne.

Az igazi barátnak elmondhatod a legnagyobb titkodat, segít, ha kell, és vele éled át a legjobb kalandokat. Az igazi barát megvigasztal, ha szomorú vagy. Ha össze is veszel vele, ő mindig megbocsát. A barátaiddal jól érzed magad. Vannak olyanok, akiknek nincs barátjuk. Csúfolják őket, szemtelenek velük. Ilyeneknek kellenek az igazi barátok. Az ilyenekhez oda kell menni és barátkozni kell velük.

Az igazi barátok megvédenek, ha valaki veszekedik veled.

I F I 2 015 . j a n u á r 8 .

5

Segítenek, ha valamit nem tudsz, nem értesz, és mindig elmondhatod nekik, mi bánt.

A legjobb kalandjaidat is vele éled át. Ő megnevettet és jól érzed magad a társaságában. Az igazi barát tudja, mit mondjon és nem bánt meg. Ő megnevettet, ha szomorú vagy, és mindig megért.

A barátodnak elmondhatod a legnagyobb titkodat, nem mondja meg másoknak, megbízhatsz benne.

Ha nem lennének barátaink, az élet unalmas és szomorú lenne. Mindig kell egy barát. A barátok pótolhatatlanok az életben.

Az igazi barátok veled tartanak. Meghívod őket a születésnapodra, velük örülsz, velük viccelődsz. Megmondhatod nekik, ha rossz jegyet kaptál, ha valami rossz történt, ők ott vannak és segítenek neked.

Az igazi barát elfogad olyannak, amilyen vagy. Megmondja, ami nem tetszik neki benned, és ezért próbálsz megváltozni. Szeretsz a társaságában lenni és ő is a tiédben.

A barátok pótolhatatlanok. Rossz lenne, ha nem lennének. Őket semmi sem tudja pótolni.

8. osztály 1. helyezés Toplak Anna, Dobronaki KÁI

Ki vagy te?

legjobb, ha csak a nevemen szólítanak vagy azt mondják, hogy fiatal. Van pedig még egy dolog, ami nagyon zavar. Például ha a suliban valami nem sikerül és azt mondják: – Ez biztos a kamaszkortól van. Az ilyen szavakat szeretem elengedni a fülem mellett.

Tetszett, hogy mondjuk a táborban a vezetőnk sosem mondta, hogy gyerekek. Helyette inkább a fiatalok szót használta.

Tehát már igazán nem tudom, hogy mi is tetszik nekem és mi nem. Ha pedig mondjuk a barátaimról van szó, néha nem tudok dönteni, hogy igazából ki is az igazi és ki nem az.

Vannak barátaim, akiket csak a látszat érdekel és vannak olyanok, akikben mindig és minden téren megbízhatok.

Ami pedig még sokszor elgondolkodtat, az a fiúk és lányok közti vonzalom és utálat egyben. A fiúk tudnak undorítók lenni, de vannak, akik olyan édesek, mint a méz. Sokszor gondolkozom ezen a (nem is tudom minek nevezhető) érzésen. Vannak napok, amikor csak a fiúkkal lógnék, de vannak olyanok, amikor egy fiút sem akarok látni, a közelükben sem akarok lenni.

Néha olyan érzésem van, nem is tudom, ki vagy mi vagyok valójában. Egy gyerekes felnőtt vagy egy felnőttként gondolkodó gyerek, vagy mindkettő egyszerre?

Nem tudom, és most úgy gondolom, hogy ez a kérdés még jó ideig foglalkoztatni fog engem.

Egyelőre pedig maradok egy sokat töprengő (néha kicsit komisz) kamasz.

Sokat gondolkozom, ki is vagyok valójában. Néha úgy tűnik, mintha két személyből tevődne össze az egyéniségem.

Az egyik egy játszadozó gyermek, a másik pedig egy okos, felelősségtudatos felnőtt.

Van, amikor minden úgy sikerül, ahogy szeretném, és van, amikor azt se tudom, hol a fejem. Néha csak úgy magától sikerül megfejteni minden rejtvényt, feladatot. Máskor meg nem és nem sikerül kijavítani azokat a hibákat sem, amelyek mindig ugyanazok. Rengetegszer pedig rosszul sülnek el a dolgok, de nem miattam, hanem csak úgy maguktól. Ilyenkor senki sem hisz nekem. Nem hiszik el, hogy véletlen volt, nem én csináltam. Néha úgy hiszem, felnőttnek lenni csodás, mert azt csinálhatsz, amit magad szeretnél és akkor, amikor neked tetszik. Végül pedig rádöbbenek, hogy gyereknek lenni mégis jobb. Ha felnőtt vagy, vannak sokkal nehezebb és komolyabb kötelességeid, és ha nem felelsz meg ezeknek, sokkal nagyobb „büntetés” jár értük. A gyerekek, ha nem csinálnak meg valamit vagy rosszul csinálják azt, nem kapnak akkora büntetést.

Néha egy kicsit megsértődöm, ha azt mondják, a „gyerek”, meg a „kislány” vagy ehhez hasonlókat. De ha túl sokszor hozzák szóba, hogy már majdnem felnőtt vagyok, az sem túl jó. A 6

I F I 2 015 . j a n u á r 8 .

2. helyezés Horvat Sara, 1. Sz. Lendvai KÁI

Ki vagy te?

Néha el szoktam gondolkozni magamról. Odaállok a tükör elé és kérdezem magamat: ki vagyok én egyáltalán? Mit szeretnék csinálni az életemben? De ezekre a kérdésekre igazából nem tudok felelni. Ez bánt. Párszor nagyon bánt. Nem ismerem magamat. Egyszerűen el vagyok veszve.

Egyes embereknek már régóta megvan a céljuk. Mi, a többiek pedig még keressük azt az igazi utat, de… melyik az? Ez a nagy kérdés. Ahogy már említettem, bánt, nagyon bánt, hogy egyszerűen nem tudom, mit szeretnék csinálni, mikor felnőtt leszek, mert nem ismerem magamat. Ki segít ebben a problémában? A szülők, akik valami többet akarnak belőlünk csinálni? Nem. A tanárok? Nem. Az osztálytársaim, akik csak annyit kérdeznek: „Már tudod, hová mész tovább?

Nem? Hát én sem.” És itt fejeződik be. Úgyhogy nem. Ők sem segíthetnek ebben. Ki maradt még hátra? Én. Csak én. Éntőlem függ az életem. Majd ki fogom választani az igazi utat? Félek… Félek attól, hogy hamarosan ugyanígy fogok állni, cél nélkül, elveszve… Mint most.

Amikor ötéves voltam és valaki megkérdezte, mi szeretnék lenni, amikor nagy leszek, gondolkodás nélkül meg tudtam mondani, hogy királynő, rendőr, polgármester vagy boltos szeretnék lenni. De most…? Na, most ez egészen másképp van.

De nem csak a szakmámról gondolkodom. Hanem a lelkemről és a testemről is. Jó ember vagyok? Mindig segítek a barátnőmnek, amikor bajban van? Nem tudom, egyszerűen nem tudom, mi a válasz. Na, a másik dolog a testem. Állok és csak állok a szerencsétlen tükör előtt, és mit látok benne?

Nem tetszem magamnak, ez nem az igazi énem.

Elegem van ebből. Elegem van, hogy fogalmam sincs, ki szeretnék lenni. Elegem van… Meg kell valamit változtatnom.

Magamat. Majd az leszek, aki akarok lenni, nem pedig az, akinek mások mondják meg, ki legyen. Nem érdekel többé a mások véleménye. Csak a sajátom. Hogy jól érezzem magamat a bőrömben, hogy szeressem magamat. Igaz, hogy más leszek.

Mások szemében furcsa leszek, de nem számít. Én tudom, hogy különös leszek. De nagyon büszke leszek magamra.

Főleg azért, mert mertem lenni más, különös… dolgozni fogok magamon, magam miatt. Így leszek igazán boldog.

Törekedni fogok arra, hogy megtaláljam magamat. Tudom, nehéz lesz az út. De végig fogok rajta érni, mert akarom.

Mert hiszek magamban. Azok az emberek, akik le fognak nézni, őket csak az fogja bántani, hogy én boldog leszek. Ők meg nem. Ilyen emberek miatt nem fogok „sírni”. Nem hagyom nekik, hogy elvegyék a boldogságomat. Ilyen emberek I F I 2 015 . j a n u á r 8 .

miatt csak erősebb leszek. Ezt meg fogom mutatni nekik.

Vagyis magamnak. Mert ők természetesen nem érdekelnek… többé. Nem fogom feladni magamat többé soha. Erős vagyok.

Irány az út!

3. helyezés Nemet Tajda, Pártosfalvi KÁI

Ki vagy te?

Sokszor megkérdezem magamtól: „Ki vagyok én?” A válaszom: nem tudom. Mindenki különböző és én is különbözöm a többiektől. Ezt úgy fogom fel, mintha valami rossz dolog lenne. Pedig nem az. Azt mondom magamnak: „Képzeld csak el, hogy mindenki egyforma, egyformán nézünk ki és egyformán öltözködünk. Rémes lenne!”

Amikor tükörbe nézek, mást látok, nem magamat. És elgondolkodom. Megkérdezem magamtól: „Ez lennék én?” De a tükörben lévő ember nem válaszol. Nem mondja, hogy igen, ez te vagy, de azt se, hogy nem, ez nem te vagy. Rémisztő.

Tizenhárom évesen nem tudom, ki vagyok. A barátaim mindig azt mondják, hogy remekül nézek ki. De én ezt nem így látom.

A pattanások az arcomon nagyon csúnyák. Emiatt én is azt érzem, hogy csúnya vagyok, mert szerintem a tükör az, ami mindent elárul. A tükör az igazság. Tizenhárom éves vagyok és változom. Tudom. A barátnőm is ennyi éves, de szerintem sokkal jobban néz ki. Áh, én ezt nem értem!

A barátaim jószívűnek, kedvesnek, okosnak és szerénynek tartanak. Ebben igazuk is van, de mivel lassan felnövök, a rossz oldalamat is kezdik megismerni. Ez pedig az irigység és többször az önzőség is.

Ha valaki segítségre szorul, szívesen segítek neki. Ezért azt mondják, szeretem az embereket. Sokszor azt mondják rám, hogy „stréber” vagyok. Szeretek tanulni és új dolgokat megismerni, kipróbálni. A dolgozatok előtt mindig izgulok, mert szeretnék jó osztályzatokat kapni. Erre ők azonnal rávágják, hogy ha egyes lesz, akkor egyes lesz. Ki lehet javítani. De ez szerintem nem olyan egyszerű. A rossz osztályzat örökre bent marad a naplóban, még ha ki is javítod. Nem fog csak úgy eltűnni.

Régebben nem szerettem barátkozni. Ha voltak barátaim, azokat megpróbáltam megtartani, többre pedig nem volt szükségem. Jól elvoltam velük is. Most már sokkal jobban szeretek barátkozni. Rájöttem, hogy barátokra igenis szükségünk van. Bennük megbízhatunk. De először szerintem a barátunkat is meg kell ismernünk és csak úgy tudunk majd benne megbízni. És ezt saját tapasztalatból mondom. Néha a barátok nem is barátok, hanem csak idegenek, akik min7

dent meg szeretnének tudni rólunk, és azt, amit megtudtak, szétkürtölni a világnak. Utálom a hazugságokat. Utálom, ha valaki azt állítja magáról, hogy a barátunk, pedig nem is az.

Ebben a korban sokkal könnyebben megsérthető vagyok, mint néhány évvel ezelőtt. Ha valami rosszat vagy csúnyát mondanak rólam, az azonnal fáj. Így van ez a fiúkkal is. Szerelmes vagyok, de a fiú nem viszonozza, és ez fáj. Nagyon fáj.

Emiatt sokszor sírtam is, de rájöttem, hogy nem ér ennyit az egész. Majd ha belém szeret, akkor belém szeret, de ha nem, akkor nem.

Rájöttem, hogy nem számít, hogy nézel ki, hanem az számít, hogy nézel ki belülről. Az számít, hogy milyen a lelked – és semmi más.

Ilyen most már szinte nincs. Ott van a számítógép, a telefon és az internet, amelyekkel az emberek képesek órákat eltölteni anélkül, hogy fölnéznének. Ott a virtuális hálózat, ahol majdnem mindenki fönt van. Viszont ha kimegyek a városba, alig van valahol fiatal. Vagy a focipályán, ott ül néhány barát a padon a telefonjukkal a kezükben, és úgy „beszélgetnek” egymással. Hová lettek az emberi pillantások, az érintések, a gesztusok, vagy az emberi jelek? Nagyon jólesik, amikor eljön egy barátnőm, beszélgetünk és kizárjuk ezeket a szerkezeteket, aztán elmegyünk sétálni és igazi emberi kapcsolatot teremtünk. Én annak a híve vagyok, hogy szemtől szembe kommunikáljunk, hisz emberek vagyunk és nem robotok. Tele vagyunk érzelmekkel, amiket látnunk kell és ki kell mutatni.

Viszont nagyon boldoggá tesz, hogy olyan emberekkel vagyok körülvéve, akik jó hatással vannak rám. Ők is részei annak, ami vagyok és amivé válok. Fontos szerepet tölt be az életemben a 3. helyezés zene, ami velem van, bárhol is vagyok. A zene megnyugtat és Pal Laura, 1. Sz. Lendvai KÁI lelki erőt ad, hogy jobban csináljam a többi dolgot, amit csinálok.

Minden dolog, amit csinálok, valahogy össze van kötve. Élvezem, amit csinálok, főleg a hegedű, amely önbizalmat ad. Ez az Napról napra egyre többször teszem fel magamnak ezt a önbizalom hat az életemre, hogy biztos vagyok magamban és kérdést: Ki vagy te? Mégis, ki ez a személy, aki visszapillant a boldog vagyok. tükörből? Van, amikor úgy érzi az ember, kétségei vannak arról, hogy jól néz-e ki, vagy mit fognak mások gondolni róla. A külső tényezők okozzák az emberben azt, főleg a fiatalokban, hogy elbizonytalanodnak a kinézetükön, vagy hogy mit fognak mások gondolni róluk. Én ezzel nem így vagyok. Megvan bennem az, hogy nem hatnak az elmémre a külső tényezők. Tudom, nem vagyok egy emberi ideál, de ki mondja, hogy annak kéne lennem.

Azt gondolom, hogy nem kell megfelelnem senkinek, és olyan vagyok, amilyen vagyok és ilyennek fogadom el magamat. Hogy erre rájöjjek, kellett egy kis idő, de ha ezt az ember minél előbb megtanulja, észreveszi a dolgokat maga körül, az embereket, akik körülveszik, s tisztább szemmel látják aztán a világot.

Sajnos ez nem így van minden emberben, ezért sokat foglalkoznak mások véleményével. A külső tényezők, amiket az előbb említettem... A lányok emiatt kövérnek, csúnyának hiszik magukat, mert a médiában mindig vagy csak a gyönyörű, az ideális embereket látjuk, vagy a csúnyákat és gonoszokat. Az emberiség többsége viszont valahol ezek között van. Senki sem tökéletesen gyönyörű és nem csinál mindig mindenki mindent jól. Nagy hatással van ránk a környezetünk, és gondolnunk kell arra, hogy nem megfelelni kell, hiszen ezt nem várja tőlünk senki, hanem annak lenni, akik vagyunk.

Sokszor viszont elgondolkozom arról, hogy milyenek a baráti kapcsolataim. Sok barátom van és mindenkivel jól megértjük egymást, viszont nincs úgy, mint régebben, amikor még kicsik voltunk. Hová tűntek azok az idők, amikor játszottunk, képesek voltunk délutánokat együtt tölteni és jókat beszélgetni, nevetni?

Ki vagy te?

8

I F I 2 015 . j a n u á r 8 .

Hogy ki vagyok? Én egy önbizalommal teli lány vagyok, aki éli az életét, kihasználja a lehetőséget arra, hogy bizonyítson, de nem másoknak, hanem magának. Boldog vagyok és szeretem az életem. Szeretnék egy sikeres emberré válni, céltudatossá és kitartóvá, s olyanná, aki éli az életét és nem fél önmaga lenni.

9. osztály 1. helyezés Vegi Noémi, 1. Sz. Lendvai KÁI

Én ezt nem akarom!

Biztos vagyok benne, hogy mindenki volt már olyan helyzetben, amikor az elvárások túl magasak voltak, vagy amikor a dolgok csak történtek, de nem tudtad őket befolyásolni.

Olyankor elordítaná magát az ember: Én ezt nem akarom!

Ilyen helyzetben vagyunk mi, elveszett kamaszok is. Az iskola, a tanárok, a tanulás és nem utolsó sorban a szüleink szabják meg számunkra a szerintünk elérhetetlen célokat és nehezen megvalósítható jövőképeket. Mint kilencedikes várhattam a továbbtanulásról szóló szóváltásokat, de megtanultam (nagy nehezen) kerülni vagy épp eloltani az efféle veszekedést. Inkább érvekkel és célokkal állok elő, ez tetszeni szokott a felnőttek zömének. De sajnos amikor ez sem válik be, más nem marad, mint a dac és a nemakarom-szindróma, amikor is a nem akarásomat fejezem ki mindennel szemben.

Még akkor is, ha a szülőnek van igaza. De köztudott, hogy ebben a korban a legnehezebb bevallani, ha a másik félnek van igaza. Igaz, a felnőtteknek sem hobbijuk másnak igazat adni, hogy az önkritikát meg se említsük. Eltértem a témától…

Vissza az elejére. Szóval, a felnőttek szeretnék megszabni a jövőnket, amit majd mi élünk le. Néha azt érzem, hogy a saját nem megvalósult céljaikat és álmaikat próbálják bennünk kiélni. De ez mire jó nekik? Talán majd megtapasztalom.

Lázadás. Ó, az a lázadás. Mindennapjaink egyik fő tényezője. Jól tudjuk, hogy lázadunk, de azt is tudjuk, hogy miért. A felénk irányuló szigor, a követelmények, a komorság, az igazságtalanság és még sorolhatnánk. Ezek azok az okok, amelyek a durcisághoz, legfőképp pedig a lázadáshoz vezetnek. Mert mi ezt nem akarjuk. Mert mi mást szeretnénk. Megpróbálni más dolgokat, mutatni újat. Lehet, hogy nem érünk el vele semmit, de minket megnyugtat, másokat pedig felidegesít, és ez így van rendjén. Mivel elégedetlenség mindig is volt és örökké lesz is. Ha tetszik, ha nem.

Hogy ne legyen félreértés, minden erőnkkel tiszteljük és hálásak vagyunk minden felnőtt segítségéért, de csak többé-kevésbé mutatjuk ki. Komolyan gondolom. Tudjuk, I F I 2 015 . j a n u á r 8 .

hogy több tapasztalattal rendelkeznek, de kérem! Ha most nem tanulunk meg magunk dönteni, akkor mikor? Ha most nem tanulunk meg mérlegelni és célok után futni, akkor mikor? Gondolom, hogy csak jót akarnak, ha már segítséget nyújtanak. Köszönjük, megleszünk. Ha egy hónap múlva is ugyanazon a helyen totyogunk, mint most, akkor kérünk segítséget, véleményt és élettanórát. Addig pedig élvezzék az életüket és figyeljék a bénázásunkat.

Az elégedetlenség és a nem akarás nem jelent mindig ros�szat. Van, amikor a generációk közti különbség hozza meg az eltérő véleményeket, és van, amikor a másik szemszög és gondolkodási mód okozza a nézeteltérést. A jó oldalát kell nézni: legalább van véleménye annak a személynek, aki valamit nem akar. Mondjuk vannak végletek is. Az, akinek minden jó, és az, akinek semmi sem felel meg. Nehéz, de meg kell találni e kettő között a megfelelő határt és néha megengedni vagy ellentmondást nem tűrően toporzékolni. Fő a meggondoltság és a véleményünk megindokolása. Ha nincs indok, nem érdemes nemtetszést kifejezni.

Tény, hogy ha valami nem is tetszik, legalább át kell gondolni. Persze véleményt attól még lehet, sőt, kell is nyilvánítani, de vigyázni kell, hogy a neked jót akaró személyt ne bántsd meg a véleményeddel. Át kell gondolni otthon, csendben, és akkor minden tisztább lesz.

Nem akarni és lázadni nem bűn. Ez valamilyen szinten természetes. De a másikat meg kell hallgatni. Ez már csak így van.

2. helyezés Meszelics Júlia, 1. Sz. Lendvai KÁI

Talán holnaptól Ugye milyen jó lenne elvégezni az iskolákat színötössel? Ugye milyen jó lenne, ha a pénztárcánk tele lenne pénzzel? Ugye milyen jó lenne megvalósítani az álmainkat?

Igen, nagyon jó lenne. De az még jobb lenne, ha az igéket nem feltételes módban írnám! Az emberek (magamat is beleszámítva) nagyon szeretnek álmodozni, elképzelni a jövőjüket.

De nem sokan veszik tudomásul azt, hogy a tehetség vagy az ábrándozás nem lesz elég ehhez. Tudom, hogy nem vagyok régóta a világon, de eddig még senkit sem ismertem, láttam vagy hallottam volna, aki csupán a tehetségével lett kiváló orvos vagy remek zenész. A tehetség nem elég és ezt rengetegen elfelejtik.

Sajnos gyakran én is. Én nagyon szeretem az angol nyelvet. Ahogy cseng, a szófordulatokat, mindent. El is döntöttem, hogy az angol nyelvi tudásomat szeretném gyarapítani és ebből megélni. A szüleim is azt mondták, hogy van tehetségem a nyelvekhez. De amint már 9

előbb mondtam, a tehetség nem lesz elég. A szüleim is folyton ezt hajtogatták. Először nem is vettem annyira a szívemre. Még rosszul is esett, mert azt hittem, hogy a szüleim nem hisznek a tehetségemben és azt gondolják, hogy ebből nem fogok megélni, és hogy inkább szedjem össze magam és kezdjek neki az atomfizikának. De ez persze nem így van. Teljesen igazuk van abban, hogy a tehetség és az álmodozás bizony nem lesz elég.

Már én is kezdtem gondolkodni azon, hogy többet kéne ülnöm az asztal mellett és dolgoznom. Már csináltam is magamnak egy órarendet, ahol minden be van jelölve. Mikor kell tanulnom, mikor lehet szabadidőm… De vajon betartom-e ezt az órarendet?

Sajnos be kell vallanom, hogy nem. Valahogy mindig a lustaság győz. Több szabadidőm van, mint kéne, és amikor tanulok, akkor sem vagyok mindig száz százalékig ott. De álmodozni azt bizony tudok. Már elterveztem a jövőmet, azt is kitaláltam már, hogy hova szeretnék még elutazni! De ez mind csak akkor valósulhat meg, ha végre legyőzöm a lustaságot és elkezdek dolgozni.

Egyelőre még nem adtam fel a harcot az álmaim megvalósításához. Ebben is sokszor segítettek a szüleim. Párszor öntötték belém a lelket, párszor pedig úgy felidegesítettek, hogy már csak azért is végig megcsináltam. És amikor végig megcsinálok valamit, óriási boldogság és büszkeség önt el. Akkora elégedettség uralkodik el rajtam, hogy tisztán megfeledkezem arról, hogy ez még nem a csúcs és még dolgoznom kéne. Ilyenkor szoktak megint megjelenni a szüleim és elkezdenek ostorozni, hogy ne sikerüljön túl hosszúra a vakációm. Az eddig elért sikereim 65 százalékban a szüleim munkája is. De mi lesz velem, ha majd nem lesz senki sem ott nekem, hogy mondja „Juli, most ezt! Juli, most azt!” Ezért szeretnék végre magamtól valami hasznosat és jót produkálni. És ehhez, mint mindig, nem lesz elég a tehetség.

Tudom, hogy egy nap vagy egy hét tanulás után sem leszünk szuperzsenik, de nem szabad feladni. Amikor a legnehezebb, akkor kell megfeszíteni minden erőnket és tovább tanulni, dolgozni, gyakorolni. A tornatanárunk is ezt mondta: „Ha már nem bírsz megcsinálni több fekvőtámaszt, csinálj meg még húszat!”

3. helyezés Dolinar Lana, Pártosfalvi KÁI

Talán holnaptól

jó osztályzatokat akarna, jó eredményeket számos versenyről. De nem minden olyan könnyű, ezekért dolgozni is kell. Én például le szoktam írni magamnak, hogy mit is akarok elérni a következő évben, és utána élvezem a szünidőt. De szeptemberben, amikor megint iskolába indulok, a gondolataim már máshol vannak.

Sokszor a lustaság győz és nincs kedvem tanulni. Ennek a következménye az, hogy néha be is csúszik olyan osztályzat, amilyent nem kívántam. Azután persze már mondhatom magamnak, hogy milyen jó lett volna tanulni pár nappal előbb. De minden évben próbálkozom a kamaszkori lázadás ellenére is jó eredményekkel bizonyítani.

Nem is csak az iskolai célokról gondolkodom, hanem a felnőtt korról is. Ma már egyre nehezebb találni olyan munkát, amit örömmel csinál az ember. Még nem tudom biztosan, mi lenne az, de mivel jól megy az angol nyelv, ki akarnék költözni például Londonba, ahová úgyis majd egyszer el akarok menni. Ha külföldön akarok továbbtanulni, akkor nagyon jó osztályzatok is kellenek.

Ezt igyekszem betartani.

A legnagyobb célom eddig az, hogy valami hasznosat is csinálnék, ami egy kicsit hozzásegítene a jobb világhoz. Sajnos manapság sok ember a rossz utat választja, a rossz gondolatok irányítják őket. Szeretnék segíteni másoknak és más embereket jó cselekedetekre kényszeríteni. De lehetséges ez? Az én véleményem szerint mindent el lehet érni, ha törekedsz. Azt kívánom, hogy ne legyen annyi háború, annyi rossz cselekedet. Nagyon szomorú, hogy egy ember képes megölni a családját, a barátait, a szomszédját vagy bárkit, akit nem ismer. Hogy is térhetnek egyesek ilyen rossz útra? Ezt akarnám megakadályozni. Meg akarnám mutatni, hogy nem olyan nehéz egy koldusnak ételt adni vagy szebbé tenni egy ember napját azzal, hogy segítesz neki, hogy megdicséred stb. A jó a végén mégis a jóval van kifizetve.

A célok megvalósításáért igyekszem azt csinálni, amit kitűztem magamnak. Hogy ha épp rossz kedvem is van, próbálok jól dönteni. Amit kitűztem magam elé, azt be fogom tartani és küzdök érte, annak ellenére is, ha a célhoz vezető út bonyolult és akadállyal teli is lesz.

Középiskola – 1. és 2. osztály 1. helyezés Pál Péter, 2.a, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Az életben mindig új akadályok várnak ránk, amelyeken a célok megvalósításáért kell átlépnünk.

Egy iskolaév megint véget ér, és mindenki azon gondolkozik, mi (csak ennyi kell) vár rá a következőben. Mi, kilencedikesek már a középiskolákról álmodozunk. Új iskola, új osztály, új környezet. Néhányan már Ott ültem melletted. Rabul ejtett a léted s az éjszaka bűvöalig várjuk, mások pedig inkább csak távolról néznének a közép- lete, a fel-felvillanó csillagok szimfóniája a horizonton túlról. Ó, iskolára. Az új tanévvel jönnek az új célok. Persze biztos mindenki kellett is összeszednem minden bátorságom, mosógépbe dobni

Fogom a kezedet

10

I F I 2 015 . j a n u á r 8 .

négy csuromvizes inget!? Pislogtál, amikor diszkréten, milliméterenként, idétlen, hol felköhögő, hol szúnyogot elriasztó mozdulatokkal siklott hátsóm a padon – feléd.

Azt mondják, a szerelem zamatos, dúló és szenvedélyes kell hogy legyen. Ugyanakkor pedig kissé félénk, titokzatos is.

Mondhatni, a legkomplexebb és legegyértelműbb tudomány, de a tudományok közt is a legbohémebb, teli groteszkekkel, s nem csupán holmi megszokott sóval-borssal, hanem egzotikus, csípős, távol-keleti fűszerekkel. Legalábbis így gondolták ezt valaha. A hatvanas évek derekén járunk, mindenütt virágkoszorúk, kényelmes öltözékben dolgukra sétáló, gondtalan polgárok. Kéz a kézben millió pár súg össze, s (József Attilát segítségül hívva) „szavuk zugában megbúvik a csók”, a Balatont pedig nagy bölcsen ringatják az ígéreteket szertefújó, lágy tavaszi szellők.

A minap osztálytársammal fontos témán vitatkoztunk, a könyvtárban találkoztam vele, azt mondta, ne zavarjam, mert érdekes könyvet talált és szüksége lenne a türelmemre,

I F I 2 015 . j a n u á r 8 .

amíg végigolvassa a hatodik oldalt. A könyv borítóját látván úgy döntöttem, megéri kivárni. Kényelmesen elhelyezkedtem a vörös kanapén, lábam pedig nyers modorral rávágtam a közeli szórólapos asztalra (a könyvtárosnő szerencsémre pont a történelemtanárommal beszélt, aki az australopithecusok hiperszuper halfogási fortélyairól szóló vadonatúj hipotéziseit magyarázta, már-már belekábulva nagyszerű tudományába).

Elbóbiskoltam. Jani (az osztálytársam, az előbb említett személlyel nem keverendő össze) ekkor hozzám osont és kissé akadozó hanggal kérdezte: „Figyu, ehhez mit szólsz?”, s arcomhoz szorította az Indiai szeretkezésművészetek „kislexikon” egyik példányát, amit (ezt már később tudtam meg) nem a könyvtárban talált, hanem a szomszéd bácsitól csente, miközben az limonádéért ment, hogy az udvaron kedvenc könyvét olvassa (illetve nézze... vagy bámulja) megszokott habitusában, a kerítés menti rozoga széken, így könnyedén „kölcsönlopható” volt az irodalmi mű. A Holdra szállás évszámával jelölt fotóhoz nem tudtam értelmes véleményt párosítani. Fura módon inkább a véletlen egybeesés, a számjáték tűnt számomra elképesztőnek.

Ismerték-e akkor is mindezt? Ezt bizonyára csak az idősebbek tudnák megmondani, de konzervatív, „gyerök elütt ne beszilli bolondu”-elv szerint élő, lélegző létükre ezt minden bizon�nyal mai fiatalokról tett megjegyzéseikkel cáfolnák csupán. Ők mintha még a lovagi szerelem korában születtek volna, a derék vitézek és az elvarázsolt kisasszonyok érájában, ahol a hősies, bátor és nemes lelkű lovag átkel hét határon, megküzd a tizenötfejű behemóttal, megjárja a Pokol kapuit, s végül lírájával kicsalogatja szíve hölgyét. S mi a jutalom? Egy csók.

Egyetlen röpke, hanyagolható, kisbabás puszi! Badarság! Jaj, miket beszélek itt össze! Honnan az atyavilágból jönnek nekem az ilyen gondolatok? Lám, az evolúció még a tiszta érzelmeket sem kímélte. Mivé lett a mai ember? Mivé letten ÉN, a mai ember, aki társaival cudarul teszem röhejessé, kárörvendően dobálom s vetem meg az erkölcsöt, s köpöm le a megfogalmazatlan szabályok nagykönyvét?

Jani látta, hogy nem vagyok jó passzban a „menő dumához”, el is ment. A könyvek mintha fenyegetően közelítettek volna hozzám, egy pillanatra papi ruhában állt előttem jövőbeli énem. Én egy könnyed, amolyan segítőkész és „díjmentes” kapcsolatot szeretnék, ha már a viszonyokról van szó. Tiszta szívvel, nyugodt kézben fogva tollam üzenem embertársaimnak, hogy én igazán nem gondolok semmi „rosszra”, amikor kinyitom valakinek az ajtót, esetleg felveszem az elejtett mobiltelefont. Ezt azért teszem, mert abban a pillanatban ezt vélem helyesnek.

Minden adottságunk megvan hozzá, hogy rendkívüli emberekké váljunk, csendben tegyük meg a jót. Kortársaimnak pedig egy kedves barátom szavaival élve mondom, hogy „fasza embör ráér”. Kezdjük a kéz a kézben való sétával, mert ha igazi szerelemről van szó, a jelenlét az, ami a csodát felébreszti.

11

sabb, hogy lefeküdjünk partnerünkkel. Gondolkozzunk el ezen.

Hogy örökre szingli maradok? Nem hinném. Mindig is arra törekedtem, hogy szerető, érzelmes lány legyek. Lehet, hogy még én sem vagyok egy érett nő és nem tudom, mi is a szerelem.

Megteszek mindent azért, hogy mikor azzá válok, akkor egy Csak ültünk és fogtuk egymás kezét... így rögzítik a szerel- igazi érzésekkel teli, őszinte párkapcsolatom legyen. mes regények az 1960-as, 70-es évekből. Igaz, ma már más a világ. Nincs többet az a romantikával teli szerelmes pár.

3. helyezés Nagyon ritkák az olyan kapcsolatok, melyben igazán éreztetik Horvat Lara, 1.a, Lendvai Kétnyelvű Középiskola egymással azt, hogy szeretik egymást. Hova tűnt a sok együtt töltött romantikus, szép pillanat?

Mint látjuk, tényleg nagy változásokon megyünk keresztül.

Pici korunkban még kis, szerény és félős emberkék vagyunk.

Véleményem szerint minden ember szeret, illetve tud szeretNem tudjuk, mi a szerelem. Ha szimpatikus valaki, akkor mindjárt azt hisszük, ez a nagy szerelem. Pedig, nem. Még a ni. Sajnos a mai világban nem ez a lényeg, hanem a kinézet, a fiatalkori pár hónapos vagy 1–2 éves kapcsolat sem az, amiről pénz és lazaság. De vannak kivételek. Ilyen kivétel vagyok én is.

Számomra az a szó, hogy szeretet, nagyon sokat jelent. Már itt valóban szó van. Nem tudjuk még, hogyan is kell szeretni vagy mit jelent a szerelem mint szó. Nem vagyunk még elég kicsi korom óta úgy neveltek, hogy szeressek másokat. Eleinte érettek erre, akkor sem, ha jó néhány kapcsolaton túlvagyunk. nem is értettem, hogy lehet nem szeretni valakit, de sajnos rá Persze a mai szerelmek kapcsán úgyis csak a szexuális kellett jönnöm, hogy nem mindenki tud osztozkodni a jóban, a viszonyokról van szó. Minden ekörül forog. Nem fontos, szeretetben. Az évek során azt is megtanultam, hogy valakit hogy igazából ki mit érez. Csak legyen meg a testi vonzódás. nem csak szeretni lehet, hanem szó szerint rajongani is lehet Egyeseknek más gondolkodásuk van. Néhányan beleengedik érte, szerelmesnek lenni belé. A felnőttek mindig azt hajtogatták, magukba a mély érzéseket. De a végén csalódnak. Hogy miért? hogy milyen jó szerelmesnek lenni, de azt nem mondták, hogy Biztosan nem azért, mert minden pompás a kapcsolatban és még jobb, ha a szerelmet viszonozzák is. Pedig szerintem az az az érzések is a helyükön vannak. Sok a bántódás, a hazugság, a igazi élvezet. Érezni, hogy valaki úgy el tud fogadni, amilyen félreértés, a veszekedés és a harag. És nem hogy megbeszélnénk vagy. Aki előtt bátran hülyéskedhetsz, nevethetsz anélkül, hogy egymással a problémákat, azonnal szétválunk. Mit gondoltok, megsértenéd. Tudom jól, milyen boldog olyankor az ember. Én a nagyszüleinknek nem voltak problémáik? Bizony voltak. Csak is voltam már így. De a sors nem lenne sors, ha nem jönnének ők nem hagyták rögtön el egymást, hanem próbáltak a gondra váratlan fordulatok. Ilyen a szakítás és a fájdalom. Üresség, kedvetlenség, szomorúság... Legtöbbször ezek az megoldást találni. Kimutatták egymásnak érzésüket, őszinték voltak egymással és megbíztak egymásban. Nem volt az, hogy érzések fogják el az embert, amikor szakít. Illetve számomra ez minden más fontosabb a párjuknál. Időt tudtak szentelni egy- ilyen volt. Üres és fájdalmas. De ha belegondolok, néhányan azt mondják, hogy még örülnek is, hogy többet nem kell elviselniük a másra. Ápolták a kapcsolatukat. Nem a szex volt a minden.

Ma meg a szerelemben a fiatalok nem a biztonságot és a ne- partnerüket. Az ilyenek hallatán nem tudok másra gondolni, csak mes emberi érzés megélésének a lehetőségét keresik, hanem az arra, hogy akkor miért volt együtt vele? Bizonyára azért, hogy a üres élvezetet, a szexuális örömöket. Ez a legnagyobb probléma. barátai előtt henceghessen. Vagy azért, mert szeretethiánya volt Puszta, érzések és vágyak nélküli világban élünk. Mi értelme és éppen akadt egy pasi- vagy csajjelölt, akivel lehetne egy kis az egésznek? Mit látnak a fiatalok a futó, illetve egyéjszakás kalandja. Fogalmam sincs, de valójában nem is nagyon aggaszt. kalandokban? Ezt sosem fogom felfogni. Szomorú. Már csak a Sosem érdekeltek az ilyen futó szerelmek. Manapság viszont gondolat, hogy egyes kapcsolatok azért vannak, hogy a lány- mind több embert csak a futó kaland érdekel, és megfeledkeznek nak vagy fiúnak legyen valakije, elszomorít és feldühít. Nem a szerelem valódi csodáiról és varázslatáról. Nekem még mindig fontos, hogy szereti-e igazából, csak az, hogy a többiek előtt csak ez számít. A varázs, hogy két ember, két lélek megtalálja a közös hangot és együtt énekel, száll tovább. Talán azért vagyok menő legyen. Ébresztő! Mutassuk ki a szerelmünket, érzéseinket egymás ezzel így, mert két csodálatos személy a példaképem, a szüleim, iránt! A párkapcsolat ne legyen halott. Szenteljünk több időt akik már húsz éve járják közös útjukat. Én is csak erre vágyom. egymásnak. Sok a csalódás, igen, de ez nem azt jelenti, hogy Egy szerető szívre, egy bátorító mosolyra...

Remélem, akad majd valaki, aki elfogad olyannak, amilyen mindjárt fel kell adnunk. Az élet lehet szép. A kapcsolat lehet igazi. Merjük felvállalni az érzéseket, és ne az legyen a legfonto- vagyok és kitart mellettem. Hiszen a remény hal meg utoljára...

2. helyezés Kocon Kaja, 2.c, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Fogom a kezedet

Fogom a kezedet

12

I F I 2 015 . j a n u á r 8 .

Középiskola – 3. és 4. osztály 1. helyezés Ferenc Grega, 3.b, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Visszajövök!/?

a morális értékek totális bukásának a pillanata. Ezért térjek vissza?! Jöjjek vissza és nézzem a magányos sötétséget az emberek között?! Ily életet nem érdemes élni, ilyesmiért nem érdemes visszatérni.

De túl mindezen, minden bún, remélhetünk-e valami megoldást? Van kiút, de ez drasztikus változásokat követel. Változtatni kell az emberek kispolgári mentalitásán, a fiatalokat arra kell tanítani, hogy nem a karrier és a siker a legfontosabbak a világon. Van ott több, nem csak pénz és drága gépkocsi. Az emberi létünkkel játszunk napról napra.

Tanuljunk hibáinkból, hogy még szebb és még jobb jövőt tudjunk biztosítani utódaink számára. Természetesen ez nem pillanatokon belül fog megtörténni, mivel ez egy hosszabb folyamat. Ezért küzdjünk, hogy vissza tudjunk majd jönni. „És visszajöttünk. Itt állunk, életünk színházi szerepét már rég eljátszottuk. A nagy birodalmak jöttek és mentek...

A legnagyobbak is elpusztultak, akárcsak a leggyengébbek.. Nem hiszem, hogy a múlthoz kell ragaszkodnunk, a múlt emberi létünk része... Tudom, ki vagyok, és tudom, mi a feladatom.” (C. Glanzmann) Legyen a búcsúzás és a visszatérés kihívás. Szerintem ez az élet célja: mindig újra, forradalmira törekedni, de egyben megtartani emberi létünket. „Ki tudja, elmenni vagy visszajönni könnyebb?”

Igaz, hogy az emberi élet tele van búcsúzásokkal, kapcsolatok megszűnésével, de ezek az események ne szomorítsanak el, hanem erősítsék emberi létünket, tegyenek bennünket gazdaggá és jobbá. Menjünk el, hagyjuk itt családunkat, barátainkat és keressük meg életünk lényegét. Találjuk meg a sok-sok kis pillanatot, amelyeket rejt számunkra az életünk. Majd amikor megtaláltuk mindezt, megreformáltuk az emberi társadalmat és ezáltal megállítottuk a kapitalizmus által elindított létvesztést, térjünk vissza oda, ahonnét jöttünk.

Használjuk ki az életünket, hiszen csak egy van: menjünk világgá, gazdagodjunk, tanuljunk, hárítsuk el az összes csapdát, amit az „aktív” kapitalista rendszer állít fel, és jöjjünk vissza mint jobb, gazdagabb és bölcsebb emberek.

Bárhova megyünk, bármi történjen velünk, ne felejtsük: Y Gwyr Yn Erbyn Y Byd.

Ne szomorkodj, mert elmúlt valami, hanem örülj annak, hogy megtörtént. Az emberi élet sok fázisában rengeteg elválás, búcsúzás van. Vajon képesek vagyunk-e túllépni mindezen és visszajönni...?

E kérdés egy nagyon érdekes pszichoszociális kételyt kelt bennem. Sokat gondolkoztam azon, melyik „opció” jobb.

Meglátásaim szerint egy ember számára a búcsú egy nehezen elviselhető esemény, hiszen a búcsúzókkal valamilyen kapcsolatban, illetve viszonyban vagyunk. Ha az ember számára fájdalmas érzés a búcsú, egy pozitív viszonyról beszélünk. A kérdés azonban az: képes-e és szeretné-e valaki megsemmisíteni a sok-sok baráti kapcsolatot vagy akár egy szerelmi viszonyt, hogy elmehessen valahova? Egész életünk során búcsúzunk valakitől: óvodától, általános iskolától, padtársainktól, szüleinktől és barátainktól. De mindennek megvan az oka. Képzeljük csak el, hogy nem szeretnék elbúcsúzni az általános iskolától. Hol lennék húszévesen? Ez az emberi élet fő mechanizmusa: elmenni, elengedni, majd visszajönni. A legtöbb személy számára ez egy elképzelhetetlen dolog. Ez nem azt jelenti, hogy felejtsünk el mindent a családunkról és szeretteinkről, hanem ez fejlődést, illetve haladást jelképez. Amikor sikerült elmennünk, megtettük az első lépést életünk jobbá tétele irányában. Minden, ami velünk történik, jó vagy rossz, erősít bennünket és könnyebbé teszi a valódi célt: a visszatérést.

Visszatérjünk-e oda, ahonnan indultunk? Lesz-e még valaki, aki vár ránk a sok kihívás után, amelyen átmentünk? Ezt sajnos nem tudhatjuk, de sejthetjük. A világ a pénz körül forog. A kapitalizmus elidegeníti az embereket, ez okozza az értékrendszer foszlását, az emberek passzívvá és egoistákká válnak. Egy kapcsolat már nem az, ami volt, egy mosoly nem az, ami néhány évtizede volt. „A pokol az emberek, akik körülvesznek bennünket.” (Jean-Paul Sartre) A mostani szituáció is a mi felelősségünk, egy ember alkotta elátkozott mesevilág, ahol a multinacionális korporációk és 2. helyezés a technológia uralja a naiv embert. E rendszerben nincs hely Ftičar Ines, 4.a, Lendvai Kétnyelvű Középiskola érzelmekre, barátságra, toleranciára. Amit a kapitalizmus által felépítettünk, maga a pokol. És itt van. Köztünk van napról napra, de mi észre sem vesszük. Visszatérésünk időpontjában NEM vár ránk senki, mivel mindenki túlságosan Azt mondják, egyszer mindenki kirepül a családi fészekből. el van foglalva a karrierjével vagy a munkájával. Ami emberi Van, aki előbb, van, aki később, de egyszer mindenki elmegy. volt, már nem az. Lelkünk holt, nincs benne már emberi lét, S aztán belecsöppen az ismeretlenbe.

Visszajövök!/?

I F I 2 015 . j a n u á r 8 .

13

Mindezek ellenére a sors igencsak nagy játékos. Nagyon gyorsan meg tudja zavarni a megszokott tempót és minden a feje tetejére áll. Ekkor visszajövünk. Hazatérünk az édes, meleg otthonba.

Elég nehéz megfogalmazni, milyen lehet az az érzés, amikor életünk egy korszakát lezárjuk, hogy egy újba lépjünk, majd visszaesünk és nem találjuk a kiutat.

Mostanában folyton a továbbtanulás foglalkoztat. Nap mint nap felmerül bennem a kérdés: „Mit kezdjek az életemmel? Hova menjek?”, mert el kell menni és így van rendjén.

Tisztában vagyok azzal, hogy nem lesz könnyű otthagyni szép kis megszokott életemet, hiszen istenigazából a 18 évemet hagyom majd magam után, és muszáj lesz belekezdenem valami újba.

Meg kell valljam, félek. Úgy, ahogy mindenki más fél az ismeretlentől. Attól, vajon boldogulok-e egyedül. Nem lesz anyu, apu, aki majd megmondja, mi a helyes, mit kell tennem.

Egyedül leszek önmagammal és a nagyvilággal.

S mi lesz, ha belebukom? Mi lesz akkor, ha nem tudom végigcsinálni? Csalódást okozok a családomnak, akik hittek bennem és csalódást okozok önmagamnak is. Ezek után vissza tudnak-e majd fogadni? Annyi, de annyi sok kétely lakozik egy ember lelkében. Annyi meg annyi kérdés, amit egyszerűen nem tud megválaszolni.

Mindenki meg akar felelni valaminek, valakinek, a saját elvárásainak, de vannak és lesznek olyan pillanatok, amik lerombolnak mindent. Ilyen például a halál. Ha elveszítünk valakit, nagyon fáj, viszont meg kell békéljünk azzal a tén�nyel, hogy az az illető már nem tud visszajönni, bármennyire szeretnénk is. Újra kell kezdenünk. És minden újrakezdéshez erő kell. Az erő az, ami felsegít, ha elesel. Az erő az, ami megmutatja, bármennyire kemény is az élet, talpra kell állnunk és tovább kell lépnünk.

Mindig van kiút és mindig van visszaút. „De ki tudja, elmenni vagy visszajönni könnyebb?”

Tényleg csupa búcsúzásból áll az egész életünk. Búcsúztunk már az óvodától, az iskolától, a padtársainktól, a barátainktól... viszont azt kell mondanom, egyiket sem éltem meg olyan tragikusan. Persze, biztos megsirattam, de akkoriban nem voltam tisztában a dolgok súlyával. Most viszont, hogy lassan a középiskolát is otthagyom, az igazi elválás csak most következik. Régen mindig volt valaki, aki továbbvezetett az úton, és mindig volt valaki, akibe kapaszkodhattam. Most viszont egyedül állok szemben a döntéseimmel, és igencsak át kell gondoljam, mit választok és kit választok. Tudom, hogy most is lesz valaki, aki megpróbál segíteni, de úgy általában mindenki egyedül van. Senki sem tudja megérteni a másik lelkében zajló folyamatokat és senki nem tud mások helyett dönteni.

14

Visszajövök? Ezt még nem tudom, de hiszem azt, hogy elindulok egy úton, ami igaz, hogy teli lesz akadályokkal, mégis remélem, hogy a hit, az erő, a családom, a barátok sosem hagynak el. És így mindig könnyebb lesz a visszaút, ha majd arra kerül sor.

2. helyezés Horvat David, 4.b, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Visszajövök!/? Életünk csupa búcsúzásból áll. Eddigi nem túl hosszú életem során már jómagam is elbúcsúztam egy párszor: családtagoktól, barátoktól vagy akár intézményektől is. De ezek a búcsúzások mind a szűkebb környezetemben történtek. Vajon milyen érzés lesz az, amikor otthonomtól kell búcsúznom, mert a tanulmányaim a nagyvárosba szólítanak?

A kérdéssel ez idáig még nem foglalkoztam, hiszen előtte vár még rám az érettségi, amely meghatározó mérföldkőnek számít az életemben. De miután kilépek a mérföldkövön túli

I F I 2 015 . j a n u á r 8 .

nagy, zajos és számomra idegen világba, rájövök, hogy egy új fejezet kezdetén találom magam. Családtagjaim, régi jó barátaim, akik eddig folyton körülvettek, most hirtelen köddé válnak és minden ember idegen számomra. Persze ez csak egy átmeneti időszak, hiszen miután megismered az új környezetet és a benne élő embereket, képes leszel új barátokat szerezni, akik részben feledtetik veled a szép múltat.

Hogy kik hiányoznak a legjobban a búcsúzás után? Biztos vagyok benne, hogy nehezen tudnám megszokni szüleim és a testvérem hiányát, akikkel ez idáig napról napra egy légtérben éltem az évek során. Nem lenne anya, aki mosna, főzne és takarítana, míg én az ügyeimet intézem, vagy apa, akivel esténként focimeccset néznénk a tévében, vagy a húgom, akivel végigkacagnánk az esős délutánokat. Rajtuk kívül nagyon hiányoznának a barátaim is. Középiskolás éveim alatt olyan barátokat is szereztem, akiket ma már családtagként kezelek. A beszélgetések, viccelődések, csínytevések vagy az átvirrasztott éjszakák mind-mind nagyon hiányoznának, és nem hiszem, hogy ezt akárki mással meg tudnám ismételni.

Sajnálattal látom be, hogy véget kell vetnem eddigi gondtalan életemnek, és egy újat, komolyabbat kell kezdenem. Miután az ember beilleszkedik az új környezetébe, onnantól már könnyebben boldogul és az élete a kezdeti bukások ellenére ismét egyenesbe ér. A befejezett tanulmányok után következik a karrierépítés, amely a jelenlegi gazdasági helyzet miatt igen nagy fejtörést okozhat minden kezdőnek. Ilyenkor a fiatalok gyakran megfutamodnak és hazaköltöznek szüleikhez, hiszen tudják, hogy ott biztonságban vannak és még döntéseket sem kell hozniuk. Ez a visszaút viszont semmi jóval sem kecsegtet, hiszen az otthon eltöltött nosztalgikus évek alatt semmilyen anyagi hátteret nem alakít ki azokra az időkre, amikor majd szülei nélkül kell boldogulnia a diplomás gyereknek.

A másik csoport a befejezett tanulmányok után rögtön munkát vállal a városban és a karrierépítés alapkövét helyezi le. Ők már ritkán járnak haza szülőfalujukba vagy -váro­ sukba, és a szakadék egyre mélyül a családjuk és köztük.

Ha viszont a sikeresen felépített karrier valamelyik pontján egy új állás jelenik meg a szülővároshoz közeli helyen, akkor a többség él a lehetőséggel és visszaköltözik oda, ahonnan minden indult.

De vajon visszafogadja-e az elveszettnek hitt gyermeket a falu vagy a város? Sokakban merül fel ez a kérdés a visszaköltözés kapcsán, és éppen emiatt gyakran az új környezetben maradást választják a visszatérés és a kitaszítottság helyett.

Véleményem szerint a visszatérőket mindenki tárt karokkal fogadná és nem lenne probléma a beilleszkedéssel.

Ha tanulmányaink után visszatérnénk szülőföldünkre, akkor ismét felmerülne a kérdés: mit tegyünk a városban kiépített életünkkel? Válaszul ismét csak a búcsúzás marad, I F I 2 015 . j a n u á r 8 .

és mint már oly sokszor, ismét új fejezet nyílik életünkben, amelynek csak magunk lehetünk szerkesztői. De vajon az élet értelme nem éppen a búcsúzásban és a folytonos újrakezdésben rejlik?

3. helyezés Sep Noémi, 4.b, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Visszajövök!/? Életünk során naponta kell fontos döntéseket hoznunk, amelyek nagymértékben befolyásolják életünket. Mit tegyünk, merre menjünk, a könnyebb, kecsegtetőbb vagy a nehezebb, de profitálóbb utat válasszuk?

Az egyik ilyen fontos döntés szerintem a középiskola vége felé jön el, amikor el kell döntenünk, hogy merre tovább. Magunk mögött kell hagynunk régi, kényelmes és megszokott életünket, valamint családunkat és barátainkat. Belépünk egy teljesen új és ismeretlen világba, amely számos akadályt és megpróbáltatást hoz. Életünk tele van kétségekkel és félelemmel, vajon jól döntöttünk-e, amikor ezt az utat választottuk.

Vajon mi vár ránk, meg tudunk-e birkózni az élettel és az egyetemmel, találunk-e új barátokat?

Az egyetem vége felé persze már teljesen más színben látjuk a világot. Úgy érezzük, az egyetem és a nagyváros lett az új otthonunk. Új barátokat szereztünk és félelem nélkül éljük mindennapjainkat. Nagyon sok egyetemista ilyenkor már nem is vágyik vissza szülőhazájába, illetve otthonába, hiszen tudja, a nagyváros sokkal több lehetőséget nyújt számára. Úgy érzik, nem éri meg hazajönni a kisvárosokba és falvakba, ahol sokkal kisebb az esélye annak, hogy olyan munkát találjanak, amilyenre mindig is vágytak. Így az egyetemük városában helyezkednek el, ahol az előrelépésre is sokkal nagyobb az esély.

A másik ok, ami miatt az egyetemisták nem térnek haza, a szülővárosukba, az a baráti közösség. Egy ember akkor érzi magát „embernek”, amikor a barátai között lehet, hisz ők voltak azok, akik az egyetem évei alatt támogatták és biztatták. Egyfajta biztonságot nyújtanak neki. Nagyon nehéz ismét elválni barátainktól azért, hogy hazajöjjünk, ahol ismét az ismeretlen vár ránk. Hiszen ki tudja, hogy a régi baráti közösség befogad-e minket. Vajon elfogadják-e azt, amivé váltunk, amilyen emberekké formálódtunk? Úgy érzem, minden embernek egyedül kell eldöntenie azt, hogy mit is kezd az életével és önmagában kell megtalálnia azt az erőt, amely hazahúzza: a hazaszeretet. Ez minden emberben máshogy és másmilyen mértékben van jelen, ezért úgy vélem, mindenkinek a szívére kell hallgatnia.

15