Ifi, 2016. január 7.

Szlovéniai magyar ifjúsági lap 2016/1.

I/7.

Szúnyogh „Kezdjétek elölről, az első gyermeklépéstől, Sándor, a iszapok-ingoványok szerkesztő vészeit kerüljétek!”

Szúnyogh Sándor Fogalmazási Verseny

1

Igen, elölről kell kezdeni, ha a muravidéki magyar közösség még tíz év múlva is meg szeretné rendezni a Szúnyogh Sándor fogalmazásíró versenyt. Évről évre látjuk ugyanis, hogy a gyermekek egyre nehezebben adják vissza gondolataikat magyar nyelven, egyre inkább átjárja a magyar szöveget a szlovén nyelv hatása. A magyar nyelv rendszerétől eltérő szórendet, tükörfordítással visszaadott kifejezéseket, bizonytalanságokat olvashatunk a fogalmazásokban. A sok helyesírási hiba is elkeserítő, de talán ezeken lehetne a legkönnyebben javítani. A szlovén kontaktushatások természetes jelenségek ugyan, hiszen a két nyelv egymás mellett él, és az is természetes, hogy az államnyelv nagyobb hatással van a kisebb közösség nyelvére, ám a Szúnyogh Sándor fogalmazásíró versenyt éppen azért hívták életre, hogy a gyermekek magyar nyelven írásban alkossanak szöveget a megadott címek alapján, így állítva emléket a muravidéki irodalom egyik meghatározó alakjának.

Az írásbeli szövegalkotás nem könnyű feladat, sokat kell(ene) gyakorolni, és nagyon sokat kell(ene) olvasni is ahhoz, hogy gazdag szókinccsel, biztos helyesírással, izgalmas és logikus történetszövéssel adjuk át gondolatainkat az olvasónak. Az olvasás szeretetét pedig otthonról hozzák a gyerekek. Ha a szülő kezében sosem lát könyvet, magazint, napilapot a gyermek, ha egészen kicsi korában nem olvasnak neki meséket, honnan is tanulná meg a könyvek szeretetét? A rohanó világban egyre kevesebbet beszélgetünk egymással, a mindennapi óvodai, iskolai történések elbeszélése nélkül pedig végképp beszűkül a szókincs, sőt a fantázia is határok közé szorul.

Az önkifejezés ugyanakkor elengedhetetlen a felnőttkori boldoguláshoz, a szakma kiválasztásához, a szeretett társ megtalálásához. Ha tehát jót akarunk a gyermekeinknek, vegyünk a kezünkbe könyvet és olvassunk vele együtt, hogy határtalan mesék részesei lehessünk, hogy kitágítsuk a világunkat és a világlátásunkat az övével együtt!

Kezdjük hát elölről, kisgyermekkortól megteremteni a fantáziadús, élvezetes történetek jövőbeli mesélőit! Magyar nyelven, itt, a Muravidéken.

Gróf Annamária zsűritag

1) Szúnyogh Sándor: Tavaszvárás. In: Szomi Pál, Szúnyogh Sándor, Varga József: Tavaszvárás 1972

2

Szúnyogh Sándor sokoldalú tevékenységének, a kultúrával és az irodalommal, a fiatalokkal való elkötelezett foglalkozásnak több aspektusát megvilágítottuk az elmúlt években az évfordulók kapcsán. Ezúttal szerkesztői tevékenységével foglalkozunk. Írtunk arról már több alkalommal is, hogy verseivel korán bekerült a muravidéki magyar közéletbe és az értelmiségi körök tudatába. A 70-es évektől, hazatérve domonkosfai száműzetéséből, foglalkozásgyakorlásának új helyszínein, Muraszombatban, majd Lendván fejtett ki másodlagos kultúraszervezői tevékenységet.

Mikrofonjával járta a falvakat, a kultúra napszámosainál, a pedagógusoknál és a falusi önkéntes népművelőknél, amatőr színjátszócsoportok vezetőinél érdeklődött az új fejleményekről, készülő művekről, ünnepség-előkészítő tevékenységekről. Ezekről a Népújságban és a Muraszombati Rádió magyar adásaiban készített hosszabb-rövidebb beszámolókat, tudósításokat. Ugyanerre az időre esett az akkor egy évtizede megjelenő, a muravidéki földművesek és a paraszti lakosság tájékozódási igényeit kielégítő Zadružni koledarnak, illetve magyar „testvérének”, a Szövetkezeti Naptárnak az agóniája. A szlovén naptár meg is szűnt, a magyar változat azonban Szúnyogh Sándor felelős szerkesztő agilitásának köszönhetően sikeresen túlélte a testvérkiadványt.

A Naptár ’71 az új főszerkesztő kinevezésével csak némi tartalmi változást mutatott még, de elindult egy lassú folyamat, mely a munkatársak toborzásán kívül vidékünk tárgyi és szellemi értékeire, azok feltérképezésére irányította rá

a figyelmet. Ennek az új szerkesztői koncepciónak, rendezői elvnek a lényegét a szemle kifejezésbe sűrítették. A Naptár a későbbiek során a szemle-jelleg elhagyásával aztán évkönyvvé vált, amelyben a vidékről szóló helytörténeti-néprajzi, tágabb értelemben pedig művelődési, oktatási és politikai vonatkozású írások jelentek meg nagyon is ingadozó színvonallal. Az évtized végére viszont kikristályosodtak azok a nemzetiségi sajátosságok is, amelyeket a kor ideológiai kötöttségei miatt csak az anyanyelvápolás címszó alatt emlegettek.

A 80-as évek elejére kialakult a Naptár igazi arculata, s kevés változással olyan is maradt 1997-ig, a főszerkesztő haláláig. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy a Lendvai Füzetek című kiadvány időszakos megjelenése mellett az évkönyv jelentette a muravidéki tudományos és művészeti-művelődési élet éves szemléjét. E korszakból kiemelkedik a Csuka Zoltánról közzétett pályakép, amit később a jeles lendvaiak (Zala György, Pataky Kálmán, Hadik Mihály stb.) sorozat követett.

Szúnyogh törekvéseiben a sivár kulturális viszonyok elleni harc igénye is megfogalmazódott, s ezt hasonló szellemben egészítették ki a 80-as évek tudományos jellegű írásai. Bár néprajzi-történeti-mitológiai témában kevés írás fűződik a nevéhez, szerkesztőként különös affinitással fordult

minden, a muravidéki magyarság honismeretét, múltját vagy közelmúltját érintő forráshoz, tanulmányhoz.

A 80-as évek elején a határok árjárhatóságának és a kulturális kapcsolatok gyarapodásának köszönhetően a Naptár szerzői köre Zala és Vas megyei munkatársakkal bővült. Tantalics Béla, Németh József, Szentmihályi Imre, Palkó István egy-egy irodalomés kultúrtörténeti, valamint néprajzi tárgyú írással járult hozzá a Lendva-vidék kulturális és néprajzi örökségének a feltérképezéséhez. Mindez a hazai tudományos élet lassú feléledését is eredményezte; Varga József, Varga Sándor a helytörténet és a népszokások kutatását végezte, Pivar Ella pedig a vallási életet és a hiedelemvilágot, valamint a régi foglalkozásokat és a népi élet még fennmaradt szokásait kutatta. A kezdeményezés később folytatásra talált az egyetemi tanulmányaikat végző ifjúság körében is, így például Halász Albertnél, aki a Naptár 90-es évekbeli számaiban tette közzé első Lendva-vidéki gyűjtéseinek eredményeit. A népi kultúra kincseinek gyűjtésétkutatását, ahogy ő nevezte: a „kincskeresést”, Szúnyogh is élete végéig folytatta. 1997ben tette közzé a muravidéki népmesék és gyermekjátékok „kincsesládáját” azzal a szándékkel, hogy gyűjtésre ösztönözzön, hogy a mások által gyűjtött értékes anyagot az utókorra hagyományozza.

Bence Lajos

Muravidéki magyar ifjúsági lap Megjelenik havonta egyszer a Népújság mellékleteként.

Kiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, Lendva Igazgató: Tomka Tibor Felelős szerkesztő: Király M. Jutka Szerkesztőség: a Népújság szerkesztősége Cím: Fő utca 124., 9220 Lendva, Szlovénia, tel.: 02/5776-180, e-mail: info@nepujsag.net Az Ifi az SzK Oktatási, Tudományos, Kulturális és Sportminisztériuma támogatásával jelenik meg.

I F I 2 0 1 6 . j a n u á r 7.

Szúnyogh Sándor-díj Horvat Lara, Lendvai Kétnyelvű Középiskola, 2. osztály

Az én regényem, az én reményem … és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Hányszor hallottuk gyerekkorunkban e mondatot? Mennyit álmodoztunk arról, hogy milyen jó lenne egy regényben/ rajzfilmben élni? Én megadom a választ: sokat.

Sajnos az élet során hamar rá kellett jönnöm arra, hogy az életem nem játék, nem egy romantikus tiniregény. Azt is csak sajnálkozva fogadtam el, hogy nincs olyan, hogy szupererő, szerelem első látásra, hogy a jó mindig legyőzi a gonoszt. Mert gondoljunk csak bele, milyen egyszerű is lenne így minden. Ha nagyon koncentrálnék, a látásommal eltüntethetnék valamit. Vagy valakit (ha úgy tartaná kedvem…).

Vagy például nem kéne arra törekednem, hogy áll a hajam, mivel koszoltam össze a pólóm, mert álmaim hercege szemében úgyis tökéletes vagyok. Ez mind nagyon szép és jó lenne (ezek mellett nagyon egyszerű is). De az életem nem regénybe illő. Csak egy hétköznapi lány vagyok, kócos hajjal, egyszerű ruhákkal… Nos, erre szokták azt mondani, hogy egy szürke kisegér. De én magam nem nevezném ennek.

Hogy néz az ki, hogy leszürkézem magam? Nem. Én egy színes kisegér vagyok, hiszen a családom és a barátaim bearanyozzák a mindennapjaim. Velem vannak jóban, rosszban. Mindezek mellett én magam is színezem az életem. Bármerre megyek, ottmarad belőlem egy darabka. Egy szín. Kék, piros, néha zöld vagy sárga… Életutam e korszakában nagyon sok ismeretlen dologgal találkozom nap mint nap. Esélyem van megismerni a világot, esélyem van tanulni, megtapasztalni I F I 2 0 1 6 . j a n u á r 7.

dolgokat. Ebből a szempontból tényleg hasonlítok a „regényéletre”. Másrészt pedig valahogy sosem úgy alakul, ahogy eltervezem. Milyen sokszor történt már az meg, hogy elterveztünk valamit, ami tudtuk, tökéletes lesz, végül pedig mégsem történt semmi?

A válasz erre a kérdésre is a sokszor. De mégis van valami varázsa az egésznek. Mert valami mégis történt, valami olyasmi, amiről még csak álmodni sem mertünk. Ekkor önt el az eufórikus érzés, ekkor érzed igazán azt, hogy élsz. De köztudott tény, hogy amint életünk egyik része helyreáll, azon nyomban romba dől valamely másik. Ez nem áll helyre abban a percben, ahogy a „főszereplő” megöli a gonoszt. Hiszen ki is az a gonosz? Vagy inkább mi? Véleményem szerint a gonosz bennünk van. Bennünk él, belőlünk táplálkozik. És van, hogy felülkerekedik, átveszi a jó helyét és olyankor ez vezet minket. De enélkül unalmas lenne az élet, nem lenne olyan „regényes”.

Néha megesik, hogy annyira beleélem magam az egyik könyvem főhőse életébe, hogy elfelejtem, mi is az igazi élet. Hogy mit is élek én valójában. Olvasván a sorokat elszáll a fantáziám és belefeledkezem abba, hogy én igenis élek. Egy szép, nem unalmas életet, amely varázslatos a maga módján. Nem tökéletes és nem is egyszerű, de mégis élek. Minden hibám és bajom ellenére mindenem megvan, ami kell, ami számít.

Nem vagyok szuperhős, nincsenek természetfeletti képességeim. De én mégis úgy érzem, tökéletes az életem, a maga kisze-kusza módján. Remélem, ha minden sikerül, boldogan fogok élni, míg meg nem halok…

3

6. osztály 1. helyezés Göncz Tamara, 1. Sz. Lendvai KÁI

Akár hiszed, akár nem, ez az én mesém Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer két királyság.

Az egyik aranypalotával büszkélkedett, a másik ezüstvárral. Az aranypalotában élt egy király és egy királyné. Az ezüstvárban pedig ugyanúgy két uralkodó élt. Sok-sok évvel ezelőtt nagy háború kezdődött a két királyság között, ezért a jóságos tündér épített egy láthatatlan falat, amin csak a jószívű emberek jutottak át. Egy nap az aranykirályságban pont délben, amikor legaranylóbban sütött a Nap, megszülettem én. Hajam és bőröm még a palotánál is fényesebb és szebb volt, ezért elneveztek Aranynapnak. A másik királyságban viszont éjfélkor köszöntött be a születés, akkor, amikor szép fényes telihold volt. Fiú született, akit Holdfénynek neveztek el. Egyre gyorsabban nőttem. Egy nap felfedezőútra indultam a tavacskához és beleütköztem valami keménybe. – Aucs!

Ez fáj – mondtam. Megfordultam és megláttam egy fiút,

kinek arca sápadt volt, mint a Hold, haja pedig olyan kék és fényes, mint a csillagok az égen. – Szia – mondta. – Szsz-szia – köszöntem neki vissza. – A nevem Holdfény, és a tiéd? – Aranynapnak hívnak – mutatkoztunk be egymásnak.

Beszélgettünk, majd elmondtuk egymásnak, amit tudtunk a láthatatlan fal legendájáról. – Itt nincs is semmilyen fal! – háborodott fel Holdfény. – De igenis van! Van! – vágtam vissza, majd sarkon fordultam és otthagytam. Pár év múlva apám így rontott be a szobámba: – Kislányom, ideje megházasodnod!

– ordította, ahogy a torkán kifért. Nem akartam még megházasodni, ezért segítségért a jóságos tündérhez fordultam.

Hát kit láttam meg ott? Holdfényt. Nagyon reméltem, nem azért jött, amiért én. Nagy nehézséggel odamentem. – Már vártam ezt a napot! – kezdte a tündér. – Olyan sok ideje már, hogy megjósoltam. Tudom, mind a ketten azért jöttetek, hogy beszéljem le apátokat a házasságról. – Igen! – vágtuk rá egyszerre. – Hát nem veszitek észre? – kérdezte. – Titeket az Isten is egymásnak teremtett. Ezért születtetek ugyanazon a napon. – Na ne! – nyöszörögtem már sírós hanggal. – De igen.

Töltsétek ezt az egy órát együtt, de tiszta csendben. Meglátjátok, a helyzet változni fog – mondta. Megfogadtuk a tanácsát és hazatérve megmondtuk, hogy egymást választottuk.

Apáink eleinte nem örültek, de végül beadták a derekukat. Pár nap múlva akkora lakodalmat csaptunk, hogy az egész világ odaözönlött. A fal pedig eltűnt, hisz mindenki jószívű lett a két birodalomban. Én és Holdfény pedig boldogan élünk még ma is, valahol messze. És azután már született egy fiunk is. Őt Kis hercegnek neveztük el. De ez már egy másik, teljesen más mese.

2. helyezés Balajc Anastazija, Pártosfalvi KÁI

Akár hiszed, akár nem, ez az én mesém Az elveszett királykisasszony Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer hetedhét országon is túl egy király, akinek egyik szeme sírt, a másik meg nevetett. Az egyik azért sírt, mert elveszett a leánya, a másik meg azért nevetett, mert neki volt a legjóságosabb fia.

Egyszer a fiú hallja, hogy a faluban az a pletyka járja, hogy a királynak volt egy lánya. A lány nagyon búslakodott, mert 4

I F I 2 0 1 6 . j a n u á r 7.

az ördög elvitte az apjától. Meg is próbálkozott elszökni, de nem sikerült neki. De egy reggel meglátta a leány, hol van az ördögnek a varázsereje, s mikor az ördög elment otthonról, a leány ellopta a skatulyát és bedobta a Dunába. Mikor az ördög hazaér, bemegy a pincébe és nem találja a skatulyáját, amiben a varázsereje volt, elment a királykisasszonyért és kérdi tőle, hogy látta-e a skatulyát. A királykisasszony azt felelte, hogy nem látta. Az ördög nagy haragra gerjedt, el is ment a királyhoz. Mikor odaért, gondolta, hogy csak a király vehette el bosszúból, mert elvitte az ördög a leányát. Az ördög kihívta harcra a királyfit, s az el is fogadta. Egy feltétel volt, hogyha a királyfi nyer, visszakapják a királykisasszonyt és soha többé nem látják az ördögöt, hogyha az ördög nyer, akkor pedig a királyfit is megkapja. Már három éjjel és három nappal vívtak. Az ördög hirtelen elfáradt és ezzel a királyfi nyerte meg a harcot. A királykisasszony pedig visszatért a családjához.

Az ördögöt pedig soha többé nem látták, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

3. helyezés Kopinya Zoja, 1. Sz. Lendvai KÁI

Akár hiszed, akár nem, ez az én mesém A nyúl megszerzése Egyszer volt egy királyfi és egy királylány. Született nekik kislányuk, akinek Zoja volt a neve.

Volt neki nyula és pónija. Elment egyszer lovagolni és látta, hogy a nyula az erdőben ugrál. Megijedt. Leugrott a lóról és eltörött a keze. Sírni kezdett. A királynő, tehát az anyukája, kinézett a palota ablakán és a királyfival futottak, ahogy bírtak. Egy hónapig nem bírt a bal kezével semmit sem csinálni. Eközben könyveket olvasgatott, játszott… Egy hónap múlva végre lovagolhatott. Akkor jutott eszébe, hogy nincs meg a nyula. Apjának és anyjának megmondta, hogy elmegy az erdőbe megkeresni a nyulát. A szülei megengedték neki, így hát elindult. Ment mendegélt, de nem találta sehol.

Az erdő közepén látott egy házat, amelyből furcsa és hangos hangok hallatszottak. Közelebb ment. A ház egyik oldalán hat, a másik felén tizenkettő és a harmadik felén tizenhat ablak volt. A házban három sárkány volt. Azért voltak az ablakok, hogy egyik a hat ablakon dughatja ki a fejét, a I F I 2 0 1 6 . j a n u á r 7.

második a tizenkettő fejét és a harmadik a tizenhat fejét.

A kislány 13 éves volt. Bement a házba. A boszorkány és a három sárkány laktak ott. Amikor a boszorkány meglátta a kislányt, mondta neki, hogy menjen be a terembe a három sárkányhoz. A kislány tudta, hogy ha elmegy a sárkányokhoz, ő lesz a vacsora, ezért fogta a láncot és megkötözte a boszorkányt. Látta a nyulát a kis ketrecben a sárkányok mellett. Fogta a varázskardját és levágta a három sárkánynak az összes fejét. Utána még a boszorkánnyal is megvívott.

A ketrecből kivette a nyulát és megszeretgette. Elindult hazafelé. Amikor a palotába ért, megölelte az apját és az anyját. Elmondta a nagy élményét. Minden nap lovagolt és a nyulával játszott.

A királylány és a királyfi nagy lakodalmat tartottak. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

7. osztály 1. helyezés Kocon Petra, Göntérházi KÁI

Ha én felnőtt volnék Sok gyerek szeretne felnőni. De a felnőtteknek jobb lett volna gyereknek maradni.

A gyerekeknek könnyű, hiszen egész napokat játszanak, mondanák a felnőttek, de ott van még a tanulás. Szörnyű egy dolog. A felnőtteknek könnyű, nem kell tanulni. Ők csak vigyáznak ránk. De be kell vallani, nekik sincs kön�nyű dolguk. Meg kell oldani a gyerekek dolgait, pénzt kell keresni, felügyelni. Ha én felnőtt volnék, mindent másképp csinálnék. Könnyű munkát vállalnék. Nem aggódnék. Sokat járnék kirándulni. Mindent lazán vennék. Azért lehet látni, hogy csak jót akarnak nekünk. Szerintem a mai felnőttek sok dolgot jól csinálnak. Az anyáknak nem kellene annyit aggódni. Az apáknak pedig szigorúnak lenni. Nem kell félteni minket, hiszen tudunk magunkra vigyázni. Ha én kétszer lehetnék felnőtt, két módon élnék. Az elsőt úgy, hogy megtudjam, miért aggódnak ennyire. A másodikat pedig úgy, ahogyan én szeretném. Nem csak magamra gondolnék, hanem a szegényekre, az árvákra és így tovább.

Nem kell csodálkozni, ha egy gyerek és egy felnőtt nem ért egyet. A gyerek makacs, a szülő pedig szigorú. Ezen nem lehet változtatni. Mindig ilyen világban éltünk, és nem kell 5

megváltoztatni. Nem is tudom, szeretnék-e felnőni most, hogy ezen gondolkodtam. Most kezdtem érteni, hogy miért mondják nekem a felnőttek: „Élvezd addig, amíg gyerek vagy”. Az óvodában is sokszor játszottuk, hogy felnőttek vagyunk. Egy dolgot nagyon rosszul csináltunk. Nem gondoltunk bele, hogy a felnőtteknek is nehéz. Nem kell mindig csak arra koncentrálni, hogy jaj, mindjárt vége. Élni kell! Mert ha elmúlik, nem tudjuk visszapörgetni az időt és újból megcsinálni.

2. helyezés Kósa Doris, 1. Sz. Lendvai KÁI

Bolygónk: a Föld Szemét!

a buszok szennyezik, hanem a gyárak és a tűzhányók is.

De a gáz nem csak a levegőt mérgezi, hanem az embereket, az állatokat és a növényeket is. Mérgezik a gyárak, buszok, autók… a földet, és a szénmonoxidtól nem bírunk mi, élőlények élni és növények nélkül nincs élet.

De ha lecsökkentenénk a gyárak mennyiségét és többen biciklivel járnának autók helyett, akkor a Föld is egészségesebb lenne és az emberek is.

Persze a veszélyes hulladékokkal nagyon vigyázni kell, mert ha szétdobáljuk őket a környezetben, az megmérgezi a növényeket, és ha így folytatjuk, akkor nem lesz se növény, se ember, se állat, se Föld.

De ha mindenki közreműködik a tisztításban, ez azt jelenti, hogy nem dobálja a környezetbe a szemetet, többször jár biciklivel, szortírozza a szemetet…, akkor a levegő se lesz mérgezett és a Föld is újra egészséges lehet.

A bolygónkon lassan több szemét lesz, mint ember, ezért én és a barátaim elhatároztuk, hogy ezt megváltoztatjuk.

3. helyezés Tehát a célunk az, hogy a Föld tiszta legyen. Először is Neubauer Karmen, Dobronaki KÁI ott kezdődik a környezetvédelem, hogy szétszortírozzuk a szemetet. Ez azt jelenti, hogy külön szemétládába rakjuk a papírt, a biológiai hulladékokat és az üveget.

Ha mindenki a szemétbe dobná a szemetét, akkor a Föld is Ha én felnőtt volnék, kicsit másképp cselekednék, mint tisztább lenne. De sajnos ez nincs így, ezért a városból vagy a faluból mindenki besegítene a város vagy a falu tisztításába. a mai felnőttek. Sokszor nem tetszik nekik, ha a gyerekek A levegő sokkal tisztább lenne, ha többen egy autóval valamit nem jól csinálnak, de magukat nem veszik észre.

Felnőttnek lenni nem egyszerű. Mondjuk egész nap dolvagy busszal utaznának. De a levegőt nem csak az autók és goznak. Ha nem a szakmában, akkor otthon. Mindig csak a munka, munka, munka… De van egy óra, amikor ezt elfelejtik. Az az óra este van, amikor egy könyvet olvasnak fel gyereküknek. A legjobban azokat a szülőket szeretem, akik a gyereküknek segítenek, meghallgatják őket, megértőek velük.

Nekem szerencsére ilyen szüleim vannak.

A felnőttekben azt nem szeretem, ha ordibálnak, nem foglalkoznak a gyerekeikkel, nem értik meg egymást, veszekszenek. A legjobban a politikájukat nem értem. Ezt a témát a gyerekek nem szeretik, nem kedvelik és nincs fogalmuk, hogy ez mi.

Az én ideális világomban ez a szó nem létezne. Az emberek nem a külső tulajdonságokat vennék figyelembe. Ha gondjuk lenne, segítenének egymáson. Mindenki szorgalmas lenne, de idejük is maradna a gyerekekkel játszásra. Én a legjobban olyan világra vágyom, ahol senki sem szegény vagy menekül a háborútól. Mindenkinek lenne esélye tanulni és munkahelyet találni.

Ha én felnőtt volnék

6

I F I 2 0 1 6 . j a n u á r 7.

A segítség. Ez az a szó, amit mindenki használ. A legkisebbtől a legnagyobbig. A legjobban pedig a gyerekek. Az első lépésektől mindig a felnőttek vannak mellettünk. De sajnos sokszor ez nem így van. Ilyen családokban egy számítógépet vagy mobiltelefont adnak a kezükbe, és azt mondják, hogy játsszanak addig és legyenek csendben. Ilyen esetek után a gyerekek is agresszívebbek és mindig többre vágynak. A suliban pedig, amikor egymással beszélnek, rájönnek, hogy más szülők jobban foglalkoznak velük. Ezért nem értik meg egymást.

Amikor én felnőtt lesznek, másképp cselekszem.

8. osztály 1. helyezés Abraham Sarah, Pártosfalvi KÁI

Kérlek, hallgass meg!

Kamasz vagyok. Egy kétségbeesett kamasz. Egy kamasz, aki tükörbe néz, és nem tudja, mit lát. Egy lányt, aki fura arccal nézi a tükröt. Ez lennék én? Nem jön a válasz. Sem a tükörben lévő lánytól, sem senki mástól. Pedig szükségem van a válaszra…

Tudom, hogy néha nem úgy viselkedem, ahogy kéne, nem azt mondom, amit kéne. De szerintem erre a válaszom jogos: kamaszodom. Az egyik percben minden rendben, a másikban tönkretennék mindent. De ezt csak én értem. Vagyis szerintem csak én értem. Mert a többiek nem értenek… ilyenkor lenne szükségem igaz barátokra. De ha ők nem, akkor van két személy, akik bármikor segítséget tudnak nyújtani.

Akik számomra a világon a legfontosabbak… a szüleim. Ők megértenek. Látják, ha rossz kedvem van, látják, ha fáradt vagyok, ha éhes vagy szomjas vagyok, ha magányra vagy éppen társaságra van szükségem. Jól ismernek.

Anyukám minden nap megkérdezi, milyen volt az iskolában, volt-e valami érdekes, amire én szívesen válaszolok, mert látom, hogy érdekli őt. Ő nagyon laza, neki bármit elmondhatok, mert tudja, hogy ő is volt kamasz. A válaszai a kérdéseimre mindig bölcsek, de egyszerűek. De vannak napok, amikor nem ér rá egy hosszú beszélgetésre. Ilyenkor nálam eltörik a mécses, dühösen, hangos léptekkel megyek a szobámba, becsapom magam mögött az ajtót, felhajtom a zene hangerejét és a fejemet a párna alá nyomva dühöngök.

I F I 2 0 1 6 . j a n u á r 7.

Úgy érzem, egyedül maradtam. Az összes teher a vállamon hever. Pont akkor, amikor tényleg segítségre lenne szükségem. Aztán kopog valaki. Anyukám. Bocsánatot kért és azt mondta, hogy azt muszáj volt elintéznie, aztán leült mellém az ágyra, én pedig kicsit magasabb hangerővel és már néhány könnycseppel a szememben csak azt mondtam, hogy csak egyszerűen annyit akarok, hogy meghallgassanak.

Mert különben egyedül vagyok. Anyukám elmosolyodott és egy puszit adott a homlokomra, aztán ezt mondta: „Sajnálom, hogy nem tudtalak egyszerre meghallgatni, de tudod, nekem is vannak kötelességeim, és ezt muszáj volt most megcsinálnom. Remélem, megértesz. És most mondd, mi a gond.” Én pedig meredtem magam elé. Hogy lehettem ilyen önző? Dolgozott, én pedig felháborodtam azon, hogy abban a percben nem tudott meghallgatni. És csak ennyit feleltem: „Bocsánat… őszintén sajnálom, önző voltam.” Anyukám újra elmosolyodott, rám nézett amolyan „akkor minden rendben?” arckifejezéssel, én biccentettem, aztán kiment a szobámból.

Igen, szükségem van arra, hogy meghallgassanak, megértsenek…, de meg kell értenem, hogy nem ugorhatnak egyszerre, amikor azt mondom.

Emberek vagyunk, szükségünk van arra, hogy időnként meghallgassanak minket. Mert ha nem hallgatjuk meg egymást, egyedül maradunk. Az érzéseinket meg kell osztanunk valakivel, akiben megbízhatunk. Aki nekünk fontos és mi is neki. Nekem ők a szüleim.

2. helyezés Somi Eva, Dobronaki KÁI

Kérlek, hallgass meg!

A magány a világ egyik nagy problémája. A fiataloktól egészen az idősekig néha mindenki megküzd ezzel. Főleg ezért van mindenkinek szüksége egy jóbarátra, vagy megértő és szerető családra. Nekem ezek mind megvannak, de néha mégis vannak nehéz, szomorú pillanataim.

Amikor minden a legnagyobb rendben van, a suliban beszélgetünk, kacagunk és viccelődünk, otthon pedig sokat beszélgetünk és közös programokat tervezünk. De amikor eljönnek az olyan pillanatok, hogy még magad sem tudod, miért kellett ezt most így csinálnod és miért nem úgy csináltad, ahogy kellett volna, akkor hirtelen nem akad senki, aki megértene vagy meghallgatna. Ilyenkor a legtöbben magukba 7

zárkóznak és nem hajlandóak szembenézni a gondokkal. Ezzel csakis maguknak ártanak…

Mindenkinek a tudatalattijában jelen van az, hogy kön�nyebb valakivel telefonon vagy a neten keresztül veszekedni és gondokat megoldani, mint élőben az illető szemébe nézni és megmondani az igazságot. Valószínűleg ez rám is vonatkozik, de mégis őszinte ember vagyok, és amikor valami nagyon feldühít, képes vagyok hangosan közölni a véleményemet.

Ilyenkor általában a barátnőm az, aki oldalba szúr és megkér, hogy nyugodjak meg és ne foglalkozzak annyit vele, hiszen nem éri meg.

Legtöbbször otthon is meghallgatnak. Időnként képes vagyok még odahaza is azon pattogni, ami napokkal ezelőtt annyira idegesített, hogy majdnem falra másztam tőle.

Ilyenkor elaltatják a bennem égő tüzet és utána nyugodtan meghallgatnak.

Van olyan is, amikor pedig nem értenek egyet velem, vagy épp teljesen más szemszögből nézik a dolgokat. Ez persze természetes, de engem ezek a pillanatok nagyon megviselnek.

Akárhogy is mondja mindenki, hogy a tinik eltávolodnak a szüleiktől, én egyáltalán nem akarok ezek egyike lenni, hiszen ők neveltek és tanítottak mindenre, ami az életben igazán fontos. Ezért igyekszem megbeszélni velük minden félreértésünket, hogy a viszonyunk mindig tiszta és szeretetteljes maradjon.

A fogalmazásommal tehát azt szeretném üzenni a világnak, hogy soha ne feledkezzünk meg a szeretteinkről, hallgassuk meg egymást és maradjunk őszinték mindig!

a szobámba és bekapcsoltam a számítógépet, felmentem erre az oldalra és cseteltem. A csetelés közben kaptam egy üzenetet egy ismeretlen fiútól. Megnéztem az üzenetet. Az üzenetben az állt, hogy ez a fiú szeretne velem találkozni, mert tetszem neki. Hát, gondolkodtam és gondolkodtam. A végén elmentem a találkozóra ezzel az ismeretlen fiúval. Megittunk egy szörpöt, beszélgettünk és a beszélgetésben kiderült, hogy ez a fiú nem idevalósi, hogy nemrég költöztek ide a szüleivel. Kiderült még, hogy a neve Márk. A találka után persze megkérdezték tőlem, hogy hol jártam, én azt hazudtam, hogy a barátnőmnél voltam. A szüleim elhitték, de kételkedve. Másnap az iskola után felmentem erre az oldalra és megláttam, hogy az én képem van fenn arról, hogyan borítom fel a poharat. Be kell vallanom, hogy ivás közben néha lecsöppentem a ruhámat vagy kiöntöm a szörpöt. És ezen a képen az van, hogy hogyan borítom fel Márk és az én poharamat, jaj de szörnyű! Ennek az incidensnek az volt a következménye, hogy az iskolában csúfoltak engem, hogy ügyetlen vagyok. Én nagyon kívülállónak kezdtem érezni magam, mert már a legjobb barátaim is csúfoltak. Töprengtem magányomban, hogy ki is fényképezhetett le engem, mert Márk nem lehetett, mert velem volt?! Úgy egy hónappal az incidens után már mindenki elfelejtette ezt az ügyet. Én meg folytattam a csetelést a barátaimmal és Márkkal. Éppen ma az iskola után találkozóm volt Márkkal.

A parkban találkoztunk. Beszélgettünk, majd elmentünk a moziba, de a film közepén elaludtam. Másnap ezen az oldalon megjelent az alvó képem a moziban, na most már nálam betelt

3. helyezés Tot Viktorija, 1. Sz. Lendvai KÁI

Digitális kapcsolatok Napos őszi nap volt. Éppen hazaérkeztem. Köszöntem a szüleimnek, megebédeltem és felmentem a szobámba. Elvégeztem a házi feladatomat és véletlenül meglöktem a számítógépem egerét, és egy furcsa oldal jelent meg. Csodálkoztam, mi is lehet ez?! Nem mertem szólni a szüleimnek, hogy elmondják, mi is ez pontosan. Nézegettem ezt az oldalt úgy egy órán át. Megtetszett. Minden nap cseteltem ezen az oldalon a barátaimmal, az iskolában fontos dolgokat elfelejtettem. Leromlottak az osztályzataim. Anyukám és apukám kérdezték tőlem, hogy miért lettem ilyen rossz. Én szótlanul felmentem 8

I F I 2 0 1 6 . j a n u á r 7.

a pohár. Elmondtam mindent a szüleimnek, igaz, kaptam nagy fejmosást. Apukám és én elmentünk a rendőrségre és én elmondtam mindent. A rendőr azt mondta, kérjük meg Márkot, hogy vegye le a képeket, mert mint kiderült, ő jelentette meg a képeket. De a határidőig, a határidő egy hét volt, nem szedte le a képeket. Adtunk be kérelmet, de ez is hiába.

Az ügy úgy oldódott meg, hogy ügyvédet kellett fogadnunk, és ő megoldotta az ügyet. Ma már újból az a jó szorgalmas lány vagyok, aki nem csetel és igazat mond. Mindenkinek azt tudnám ajánlani, hogy ne bízzunk ilyen emberekben, akit nem is ismerünk, de legfőképpen azt szeretném elmondani, hogy soha senki ne menjen ilyen oldalakra, mert ezzel csak azt tudjuk elérni, hogy bajba keveredünk vagy ennél is rosszabb helyzetbe eshetünk. És még valami, figyeljünk egymásra vagy segítsünk egymásnak, ha baj van.

9. osztály 1. helyezés Toplak Anna, Dobronaki KÁI

Amiért érdemes élni Kiskoromban gyakran gondolkoztam azon, mi leszek, ha nagy leszek. Töprengtem családon, szakmán és még sok minden máson.

A családomat mindig nagyon nagynak és kedvesnek, befogadónak képzeltem, ahol majd sok gyerek fog futkározni és nagy kertes házban fogunk lakni. A férjem pedig egy daliás szőke herceg lesz és mindig minden rólam fog szólni.

De rádöbbentem, hogy ez a világ csak a képzeletemben élhet. Az emberek igazából néha sokkal nyersebbek, mint gondolnánk. Főleg a fiúk. A szőke herceg pedig nem létezik.

A házak drágák – főleg a kertesek –, gyerekeket szülni pedig nehéz és megterhelő lehet.

A szakmát illetően mindig emberekkel szerettem volna dolgozni, akik néha nagyon makacsok, önfejűek és okosabbnak gondolják magukat mindenkinél.

Emberként jónak hittem magam, de rájöttem, én is rengetegszer hibázom, sőt néha nagyon öntörvényű vagyok.

Akár minden ember. Úgy gondoltam, „élni” nagyon könnyű és gondtalan, de most már tudom, hogy nem is annyira, főleg ha szülő vagy.

Sok ember a munkájának él és ez nem nagyon tetszik, I F I 2 0 1 6 . j a n u á r 7.

mert nincs idejük semmi másra. Az ilyen emberek sokszor türelmetlenek, morgósak és csak mennek, maguk sem tudják, hova. Vagy elmenekülnek a világ elől a munkájuk segítségével.

A „másoknak szentelődő” emberek életmódja jobban tetszik. Ezek az emberek kedvesebbek, nyitottabbak a környezetre. Sokat vannak a társaikkal és – ha van – a gyerekeikkel. Ha kell, szakítanak maguknak időt mindenkire.

Gyermekkorom óta nem csak én és a vágyaim, hanem a világ is sokat változott. Mintha az idő gyorsabban haladna előre. Olyan gyorsan, hogy szinte visszanézni is nehéz, mert „nem érünk rá”. Az emberek rohannak a dolgaik után és nincs időnk se egymásra, se magunkra.

A világ rútabb és „fagyosabb”, mint volt. A nagyszüleim néha mesélik, hogy az ő idejükben mindennek megvolt az ideje. Volt idő családra, barátokra, munkára a munkahelyen, munkára otthon, szünetre és még maradt idő egy kis szórakozásra is. Azt is mondják, hogy akkor, ha az ember mondjuk biciklivel elment a templomba, nem kellett lelakatolni, mert senkinek eszébe se jutott ellopni. Ma meg nem csak lakatot, hanem még két más dolgot is rá kell zárni a bringára, különben volt-nincs. Az emberek pedig gyanakvóbbak és önközpontúak is lettek. Minden az egyénről szól és nem a közösségről. Régen, ha valakinek volt egy labdája, a falu összes gyereke együtt játszhatott vele, és ha kilyukadt, együtt foltozták be vagy vettek újat. Ma pedig csak magadra számíthatsz. Ha kilyukad a labdád, vehetsz újat egyedül, mert ha megkérdezed, hogy lyukadt ki, a válasz: „Nem én voltam, hanem ő!”

Az emberek megváltoztak, a világ is. Azt, hogy jó vagy rossz irányba, döntsd el egyedül.

De amiért élni érdemes, örökké megmarad!

2. helyezés Gjuran Gloria, 1. Sz. Lendvai KÁI

Amiért érdemes élni Egyszer mindenki meghal. Akkor már semmire sem fogunk emlékezni. De fontos-e valójában az, hogy halálunkkor boldogok legyünk, elégedettek legyünk az életünkkel?

Hatévesen még fogorvos szerettem volna lenni. Ez volt az életcélom, habár tudtam, hogy még változhat. Erre törekedtem. Aztán másodikos koromban eltökélt voltam, 9

hogy én bizony tanár leszek. Hova tűnt a fogorvossá válási hajlamom? Ahogy az idő múlik, a gyerek, a kamasz, a fiatal felnőtt, majd a felnőtt vágyai változnak. Van, amikor az iskola hatása miatt, van, amikor a barátaink vágyát követjük, mert örökre együtt szeretnénk lenni. De amikor átléptem az általános iskola felsőbb szintjének küszöbét, egyre jobban kezdtem szembesülni a halállal. Mégis, mi lesz, ha meghalok?

Emberek százai, sőt ezrei halnak meg naponta. A családjuk gyászolja őket hónapokig, talán évekig is. De aztán elfeledkeznek róluk. A véleményem: nem, én nem akarok meghalni!

Azt akarom, hogy az emberek emlékezzenek rám! Csak még azt nem tudom, hogy miféle módon. Létezik még az az opció, lehetőség is, hogy átültetik az agyamat, hogy tovább tudjak gondolkodni, miután a testem felmondta a munkát. De ez egy szánalmas ötlet, csak úgy felvetettem, hátha mégis…

Az életcélomhoz visszatérve, nagyon kevesen léteznek, akik már gyermekkorukban pontosan tudják, mik szeretnének lenni és ezt teljesítik is. Én nem ezek közé tartozom.

Ugyan jó lenne, ha valami milliókat hozó, laboratóriumi dolgot végeznék, de erre nem nagy a valószínűség. De meggyőződésem, hogy mindenki, akiben akár egy cseppnyi akaraterő van, találnak maguknak olyan hivatást, amelyben jól érzik magukat.

De nem csak a munka a fontos. Ott van például a családi élet is. Szerintem az igazi boldogság az, ha a pároddal közös gyermekek ott futkosnak körülötted és azt mondogatják, hogy: „Anya!”, „Apa!” Én ekkor leszek a legboldogabb.

Ha követjük egy falevélnek az életútját, rájöhetünk, hogy sok közös van közte és az emberi élet között. Tavasszal kihajt a falevél, az ember megszületik. Nyáron a falevél csodásan szikrázik a csillogó napsütésben, az ember a legjobb időszakát éli, a fiatalságot. De ahogy ősszel a falevél lehull, az embernek ugyanúgy fizikai, mint pszichikai életereje csökken. Aztán télen az az egy szál levél lehull, feledésbe merül, az ember pedig meghal. De a falevél eközben az „út” közben nagy fejlődésre tesz szert. Először zöld színbe öltözik, aztán sárgulni kezd, míg végül pirosas-barnán pottyan le a fáról, sorsára hagyva.

Az emberi életben is vannak szakaszok. Az iskola. A barátok.

A szerelem. A munka. A család. És végül a halál. Ha ezeket mind átéled, boldog lehetsz.

Hogy miért is érdemes élni? Egyszer egy előadást hallgatva arról mesélt egy pszichológus, hogy amikor a gyermek szembesül a halál gondolatával, muszáj már szerelmesnek lennie. Nem tudom, mennyi igaz ebből, de négy évig próbáltam felfogni ezt a kijelentést. Nem tudom azt sem, milyen 10

okból kifolyólag állította ezt, sőt azt sem, elhiggyem-e vagy sem. Maradok a semlegesnél. De hát a halál egyet jelent a semmivel, nem gondolkodhatunk akkor már. Tehát a gyermek megijed és muszáj valakihez folyamodnia, ha nem a családjához, nem a barátaihoz, talán a szerelméhez. A szerelem témára kitérve, az egy nagyon szép dolog. Lehetne több szeretet, szerelem a világban, mint háború.

Na de még egyszer: miért érdemes élni? Azért, hogy az emberek emlékezzenek rád? Vagy te talán nem a figyelem középpontjába akarsz kerülni, hanem egyszerűen csendben végigéled az életedet, tudva, hogy száz év múlva már senki sem fog emlékezni rád? Hogy tudod, a halálod után vár rád egy másik világ, ahol nincs háború, csupán szeretet és szerelem? Ebben talán nem mindenki hisz, de nem is baj, hiszen az a fő, hogyan éljük le az életünket itt, a Földön. De maradt még egy megválaszolatlan kérdés: fontos-e, hogy halálunkkor boldogok, elégedettek legyünk az életünkkel? Igen. Fontos.

3. helyezés Pál Laura, 1. Sz. Lendvai KÁI

Amiért érdemes élni Az ember csak egy parányi részecskéje a világközösségnek.

Minden kisgyermek álmodik valamiről, álmodik a felnőttkorról, álmodik a mesékről. A kisgyermek valójában része a mesének. A világ szépségei meséjének. Képesek észrevenni ősszel a napfény sütötte sárguló falevelek szépségét, élvezik az édesanya ölelését, átadják magukat a játéknak és megtervezik életük boldog időtöltését a világon. Arról álmodtam, hogy hercegnő leszek, arról, hogy egy nagy színpad közepén énekelek.

Nem gondoltam arra, hogy miként, de tudtam, egyszer majd sikerülni fog, hisz ez volt az álmom. Gyerekként más álmai vannak az embernek, mer álmodni nagy dolgokról és elhiszi, hogy megcsinálja, mert nincs tele a feje gátakkal, amelyeket idővel erőszakol a közösség belénk.

Eltelt már az idő azóta, amikor kisgyerek voltam, de mégis az az érzésem, hogy tele vagyok célokkal, és annyi álmom van, kicsi és nagy, és nem félek tőlük. Annyi a búskomor ember körülöttünk, aki rezzenéstelen arccal jár az utcán.

Nem fogom elfelejteni, hogy nemrégen a barátnőmmel azt számoltuk, hogy mennyi mosolygós és boldog embert látunk elhaladni. Egy órát figyeltük és nagyon elkeserítő, hogy meg tudnám számolni két kezemmel a mosolyokat. Vajon mi I F I 2 0 1 6 . j a n u á r 7.

bujkál a szomorú arcok mögött? Miért nem mosolyognak, amikor annyi szép van a világon? Talán ők azok, akik tele vannak gátakkal és lefékezettek. Nem csinálhatják azt, amit szeretnek, mert vagy meg akarnak felelni valakinek vagy valaminek, vagy csupán a sok gát miatt belenyugodtak egyhangú, bús és felnőtt életükbe (mert ahogy mondtam, a gyerekek nem ilyenek). Mi lenne, ha nem gátolnák az embereket? Milyen világban élnénk, ha mindenki merne álmodni és elhinni, hogy ezeket megvalósíthatja? Akkor az ember már a világnak nem csak egy parányi részecskéje lenne, hanem önmaga világának óriása, és ami a legfontosabb, boldog lenne.

Minden nap úgy ébredne, hogy azt csinálhatja, amit szeret, hát nem jó érzés? És íme, ott a mosoly az arcán. Ez a mosoly az igazi és nem műérzelmet fejezi ki. Amikor ez az ember utcára lép, árasztja a társaságba a boldogságot és mosolyt teremt mások arcára is, és ekkor már egy boldog közösség tagja. Sose mások határozzák meg, hogy te ki vagy és senkinek sincs joga azt mondani, hogy valamire nem vagy képes, nincs joga összetörni gyermeklelkedet azzal, hogy elgátolja előled a világ szépségeit, a lehetőségeket és kisebb-nagyobb álmokat, amik napról napra vízözönként érnek. De végül én vagyok az, aki eldöntöm, hogy boldog leszek-e. Eldöntöttem!

Semmi sem fogja gátolni az életemet és nem fogom gátolni a körülöttem lévőket, mert szeretnék egy boldog világközösség nem csak egy parányi része lenni.

Fura vagyok, hogy így gondolkodom, vagy csak gyerek?

A továbbtanulás kilencedikben a fő és egyben majdnem az egyetlen téma, amelyről a felnőttek beszélni tudnak velem (velünk). „Hova mész középiskolába?” – kérdezik, többször csak megjátszott érdeklődéssel. „Budapestre” – felelek. Erre rám zúdul az illető rengeteg kérdése. Mindenkinek van véleménye a döntésemről, egyesek ellenzik, mások bíztatnak.

Valaki egyszer azt mondta nekem: „Én tizennégy évesen nem lennék képes rá!”

Nekem ez az egyik legkönnyebb döntés, amelyet hoztam.

Más kiút majdnem nincs, hiszen az életemben mindig többre vágytam, mint egy négyzetkilométeren eltölteni az életemet.

Ez talán annak a következménye, hogy már kiskorom óta sokat utazom. Főleg Budapesten töltöttem rengeteg időt, így már olyan érzésem van, hogy ismerem a várost. Persze Lendváról is számtalan szép emlékem van, de újra vágyni nem bűn, vagy?

Arról, hogy beilleszkedem-e, nem agyaltam sokat, hiszen a tapasztalatom szerint a magyarok sokkal nyitottabbak és könnyen lehet velük beszélgetni.

Csak attól félek, hogy a zárt személyiségem miatt először nehéz lesz ellazulni és új embereket megismerni.

Egy kisvárosban csak ritkán ismerkedünk meg új emberekkel és talán ezért annyira jellemző ránk a zárkózottság. Túl keveset nevetünk és mindennek csak a rossz oldalát látjuk. De ez nem csak erre a vidékre jellemző, de az egész közösségre.

Tudom, hogy Budapest nem „mennyország”, de számomra az újdonságok jelentik azt.

Különdíj Šimonka Vida Zala Ilona, 1. Sz. Lendvai KÁI

Jaj, csak elfogadnának!

Bezárom a szemem és a jövő szóra összpontosítok. Budapest az első szó, amely eszembe jut. Olyan képek jelennek meg a városról, mint a filmek kezdetén. Duna, villamos, Parlament, öreg, impozáns épületek, rakpart, a metróból kilépő rengeteg siető ember, a konyhaablakból látható, családi házakkal és villákkal teli domb, amely mögött minden este lenyugszik a nap, a budapesti ismerőseim, a kedves Moszkva tér, amely olyan otthonos érzést nyújt, amit soha se lennék képes elfelejteni…

Miért jut ez a város az eszembe? Mert ott fogom tölteni a következő négy évemet. De a gondolataimmal már félig ott vagyok. Nyolc hónap múlva ismeretlen arcok között leszek.

I F I 2 0 1 6 . j a n u á r 7.

11

Amiért érdemes élni Kisgyerekként mindenki gondolkodott azon, hogy mi szeretne lenni, amikor nagy lesz. Gyerekként én is erről álmodoztam.

Sokszor kérdezték tőlem: „Tajda, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?” Én pedig mindig más válasszal álltam elő. Voltam balerina, hercegnő, színésznő és sok minden más. De ha valaki most újra feltenné nekem ezt a kérdést, azt válaszolnám, hogy csak boldog akarok leni.

Eddig az a célom, hogy kitűnően fejezzem be az általános iskolát, jó eredményekkel térjek haza számos versenyről és hogy helyesen döntsek a középiskolával kapcsolatosan. Aztán ennyi. Nem gondolkodtam még azon, hogy mit szeretnék a középiskola után csinálni vagy hogy milyen szakmával akarok foglalkozni. Csak annyit tudok, hogy ki szeretném élvezni az életemet, mert hát tudjuk, csak egyszer élünk. És eszem ágában sincs a fél életem csak tanulással tölteni. Én is, mint mindenki más, szeretnék bulizni, barátkozni és egyszerűen csak úgy élni az életemet. Ahogy én akarom, és nem úgy, ahogy mások szeretnék.

Nekem is már tették föl azt a kérdést, hogy miért érdemes élni avagy mi az élet értelme. Persze erre a kérdésre nem tudom a választ, mert nem régóta vagyok ezen a világon, de mindenkinek megvan a saját válasza a kérdésre. Én például nem szeretnék elszalasztani semmilyen esélyt az életemben, mert még egyszer ugyanaz a lehetőség nem tér vissza. És ugyanúgy szeretnék mindent kipróbálni, mert csak azt fogom megbánni, ha valamit nem próbálok meg, és nem azt, ha valamit megpróbálok és nem sikerül.

Az emberek különbözőképpen rendelik alá az életüket a céljaiknak. Én minden célomat el szeretném érni (majd ha lesznek), és küzdeni fogok értük, amíg el nem érem őket, mert nem szoktam könnyen feladni. Ha valami nem sikerül elsőre, nem feladni kell, hanem addig kell próbálkozni, amíg sikerül. Nem akkor kell feladni, amikor már nem megy tovább, hanem pont akkor kell megfeszíteni a húrt és küzdeni. A célokért érdemes küzdeni, hisz a végén a sok szenvedés megfizetődik.

Ha körülnézek magam körül, látom, hogy az emberek gyorsan feladják az álmaikat, és inkább csinálnak valami mást, olyat, amit nem annyi örömmel csinálnak, mint ahogy azt az álmaikkal tennék. Az a vágyam, hogy az emberek kedvesebbek legyenek az embertársukkal szemben. Hogy ne legyen ennyi 12

veszekedés, igazságtalanság, gyűlölet, nemek közti viszálykodás. Az tenne igazán boldoggá, ha az emberek egymást úgy fogadnák el, ahogyan vannak, és nem a külső alapján választanának maguknak barátokat. Hisz csak azért, mert valakinek ápolt, sima a bőre, csontsovány és a legújabb márkájú ruhákban jár, nem biztos, hogy belülről is ilyen, és lehet, hogy nem csak kívülről olyan sovány, hanem belülről is.

Az életünkben nagy szerepet játszanak az imént említett barátok is. Ahogy mások, úgy én is voltam már padlón, de mindig volt, aki rám szólt, hogy a bajban keljek föl. A fejemet emeljem föl és nézzek előre, sose hátra, hisz az élet megy tovább, nem áll meg csak azért, mert valaki megbántott. Ezek az igazi barátok! Akik melletted állnak a bajban, akikhez mindig fordulhatsz és akikre nem csak akkor számíthatsz, amikor nekik van szükségük támaszra! Velem is már történ olyan, hogy naiv voltam és a nem megfelelő emberben bíztam meg. De megtanultam továbblépni és a barátoknál nem a mennyiséget nézem, hanem a minőséget. És bátran kijelenthetem, hogy ezeket az embereket megtaláltam. Na, de menjünk is vissza az elejére.

Büszke vagyok magamra, és arra, hogy tudom, mit akarok és hogy hogyan szeretném leélni az életemet, csak még célokat kéne kitűznöm és akkor már tényleg meglenne minden. Olyan ember szeretnék lenni, aki ad mások véleményére, segít azok-

Fotó: Dormán L.

Különdíj Nemet Tajda, Pártosfalvi KÁI

I F I 2 0 1 6 . j a n u á r 7.

nak, akik nem tudják, hogyan tovább és akire büszkék a barátai.

De legfőképp boldog, az szeretnék lenni. Hiszen ha nem vagy boldog, akkor az életnek nincs értelme. Ő tanít meg bennünket arra, hogy mindig fel kell állni, küzdeni kell és tenni. Ez a legfontosabb. Aki sosem szenvedett még, aki nem volt padlón és akit nem bántottak meg, az még nem élt. Az élet nem kön�nyű, de ki mondta, hogy az? Meg kell tanulni élni, akadályokat teljesíteni, hiszen ha az életünk csak csupa rózsaszín lesz, az nem az igazi. És pont ezek miatt a rossz dolgok miatt leszünk erősebbek. Ki kell élveznünk életünk minden percét, hiszen semmit sem élhetünk át kétszer. Az élet már csak ilyen!

Középiskola – 1. és 2. osztály 1. helyezés Meszelics Júlia, Ljutomeri Franc Miklošič Gimnázium

Az én regényem, az én reményem Kedves napló! Ma elmélkedő kedvemben vagyok. Annyiszor vallottam kudarcot és annyiszor győzedelmeskedtem a 14,8 éves életem alatt, hogy gondolkodóba ejtett.

Talán kezdeném a szebbel. A győzelem. Ah, az édes, felemelő győzelem. Mindenki másképp fogja fel. Én szerintem nem az a győzelem, amikor minden érzelmedet elfelejtve, másokon durván áttaposva és megalázva őket felmászol a csúcsra, leülsz a láthatatlan trónodra és lebegteted a „victory” zászlódat. Nem. Ez nem győzelem. A győzelem az, amikor legyőzöd saját magadat. Mondjuk arattam már életemben nagyobb és kisebb győzelmeket. Versenyt futottam az idővel, legyőztem a fájdalmat, meg mertem szólítani az ismeretlen embert. Ilyenkor büszke vagyok magamra.

De mi van, ha az idő gyorsabban fut, mint te, és a fájdalom agresszívabban támadja a lelkedet fekete karmaival, mint ahogy a te pozitív energiád elhessegetné azokat? Ilyenkor vallok kudarcot. Amikor elveszítem az önuralmamat. Amikor sápadtan, alvatlanul és éhséget meg sem érezve bolyongok a nagyvilágban és csak azt a filmet látom, amelyiket saját magam vetítek magamnak.

Ez nemegyszer történt meg velem. Elsős vagyok. Gimnazista. Szülőhazámtól 30 kilométerre járok iskolába. Amikor elkezdődött a tanítás, magam voltam és nagyon féltem. Amikor az első nap hazaértem – még most is emlékszem –, leültem és elkezdtem sírni. Hogy miért? Nem is tudom igazán. Lehet, I F I 2 0 1 6 . j a n u á r 7.

hogy az új környezet, lehet, hogy az a tény, hogy senkit sem ismertem, a mai napig nem tudom. De abban a pillanatban csak azt éreztem, hogy nyomják a mellkasomat a (most már abszurdnak tűnő) gondjaim, és hogy ömlenek a forró könnyek a szememből. Ez így ment egy kerek hétig, amikor mindenki körülöttem és én is megelégeltem a potya könnyhullatást és változtattam. Iskolát cseréltem? Kihagytam egy évet?

Megfutamodtam? Nem. Két kéz segítségével változtattam a gondolkodásomon. Vagy megszoksz, vagy megszöksz. Én szerencsére az előbbit választottam. Tovább hajtottam magam és minden reggel felkeltem, felültem a buszra és elmentem az iskolába. És nini. Lettek új barátaim. Többé nem voltam egyedül. Túllettem a krízisemen. Persze kaptam segítséget, de tudod, kedves napló, ki volt az, aki legyőzte a bánatot?

Igen, én. Győztem. Legyőztem saját magamat.

Persze ez mindenkivel megesik. Rosszul lép, beleesik egy mély zugba, amelyből azt hiszi, nincs kijárat. Hidd el nekem, van. Attól függetlenül, hogy mekkora vagy milyen mély ez a lelki lyuk, amelyikbe belepottyantál, mindig van kiút. Néha van olyan, hogy megragadnak szerető kezek és kirántanak a lelki mocsaradból. De legtöbbször te vagy az, aki segíteni tudsz saját magadon.

Ez jusson eszedbe, amikor úgy érzed, feladod a harcot.

Erős vagy. Benned az a víz folyik, amelyik sziklákat mozgat.

A DNS-ed összetevői megegyeznek a farkaséval. Azok az elemek vannak benned, amelyek képesek egymás közt reagálva egy egész várost megmozgatni. Hozzád képest a gyémánt is csak szén.

2. helyezés Somi Miša, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem…

Mindenki másképp gondolkodik, formál véleményt, ítél. Ez a szülőföld iránti kötelék kérdésében sincs másképp. Vannak, akik jobban kötődnek hozzá, s vannak olyanok, akik különböző okok miatt kevésbé. Ez így van rendjén, ám véleményem szerint minden egyénnél ott van az a bizonyos dolog, netán emlék, amely a szülőföldjére emlékezteti. Így vagyok ezzel én is.

Nagyon hálás vagyok, hogy ilyen nagyszerű és gyönyörű környezetben születhettem, nőhettem fel, ismerhettem meg az élet szépségeit, varázsát. Egy nagy előny, hogy kétnyelvű területen 13

születtünk, hiszen így már a többségünk kiskorában két nyelven beszélt, ami manapság igazi kincs, amit értékelni kellene, s élni a lehetőséggel, ami megadatott. Úgy gondolom, mindenkinek pozitívan s tele csodás élményekkel kéne emlékezni a szülőföldjére. Ott növünk fel, próbálunk ki új dolgokat, csalódunk, örülünk, sikereket érünk el. Megismerkedünk az iskolai élet mozzanataival, a felelősségvállalással, az első szerelemmel, szakításokkal. Akik a szülőföldjükön élnek, megtapasztalják ezeket a dolgokat. Vannak olyanok is, akik elköltöznek különböző okok miatt, nem a szülőföldjükön gyűjtenek tapasztalatokat, s elfeledik, hova is tartoznak. Néhányuknak már az új otthonuk, környezetük válik egyfajta szülőföldjükké.

Mivel még nem szakadtam el a hazámtól, nem tudom, men�nyire fontos számomra a szülőföldem, remélem, sosem fogom elfeledni s kiemelkedő szerepet játszik majd az életemben. Nem szeretném, ha a későbbiekben sokat változna, modernizálódna.

A jövőben pont így képzelem el, sok fával, bokorral, apró régies házikókkal, kopottabb makadámutakkal, kutyaugatásoktól és az emberek beszédétől visszhangzóan. Hisz nem az a cél, hogy

14

minél jobban megváltoztassuk szülőföldünket, hanem az, hogy épp olyan formában tündököljön, mint emlékeinkben.

3. helyezés Vegi Noémi, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Az én regényem, az én reményem A könyvolvasás egy gyönyörű dolog. Izgalmas történésekben veszünk részt, majd áhítattal csodáljuk a szereplő életét. Mikor lesz nekünk olyan regénybe illő történetünk? Hát amikor nyitottak leszünk az új dolgokra.

Ha egy apró szürke dobozkába zárva éljük az életünket, nem lesz miről mesélni az utókornak. Ezért képzeljük el, hogy ez az életünk utolsó napja, éljünk úgy, hogy érdemes legyen lepörgetni magunk előtt életünk filmjét.

Tizenöt éves korom ellenére büszke vagyok arra, hogy nagyon sok szép és jóban részt vehettem. Utaztam félig ismeretlenekkel – akiket később megismertem, megkedveltem. Tanulhattam okosaktól, bölcsektől. Barátokra leltem ott, ahol sosem hittem volna.

Ezt mind a nyitottságnak, a befogadásnak köszönhetem. Mert megtanultam (a bölcsektől), hogy nem szabad lehetőségeket elszalasztani. Ki kell használni minden eseményt és pillanatot, és sem a tegnapban, sem a holnapban nem élni. Persze terveket szövögetni okvetlenül kell, de ne a tervezés legyen a pillanat megrontója.

De… Vannak napok, pillanatok, amikor ez nem megy. Amikor SEMMI sem megy. Mint mondjuk most. A fejemben gondolatok pattognak, de nem tudok tisztán gondolkozni. Összegyűltek a történések. Kapkodás, rohanás és idegeskedés. Pedig nem kell.

Nem merek arra gondolni, mi fog történni, ha ezt meg ezt nem csinálom meg, vagy épp elintézem, amikor nem kéne. Döntéseket kell folyton hozni, de nem jön össze. Erre ott van egy-két barát.

Akik nevét akár nyomtatott betűkkel is írhatnám. Hisz amikor az elképzelt „gondfelhő” közepén támolygok, úgy mutatják a kiutat, mint holmi világítótornyok az elveszett hajóknak. Világítanak és fényük megnyugtat, hisz érzem, hogy biztonságban vagyok. A felhő eloszlik és újra tisztán látom a világot. Nagyon hálás vagyok nekik ezért.

Bárki, aki képes arra, hogy naplót ír… Le a kalappal előtte.

Személy szerint nem lennék képes olyasmire. Szép dolog, emlékek megőrzése stb. De nem tudnám elviselni azt a sok nyavalygást, ami azokon a lapokon szerepelne. Igaz viszont, hogy előfordul valami naplóírással rokon dolog. Amikor csak úgy ömlenek belőlem a világmegváltó gondolatok, vagy amikor valami nagyon I F I 2 0 1 6 . j a n u á r 7.

rendkívüli történik. Inkább fejben vezetem azt a bizonyos naplót. Átgondolom, mi szép és rossz történt velem és hogy mit fogok elmesélni az unokáimnak – mármint, ha lesznek. „A mi időnkben, amikor még 4 G-s hálózat volt…” Na, nem ilyenekre gondoltam, de érthető, mire célzok, vagy? Összegezve… Élvezzük a pillanatot, de gondoljunk a holnapra is. Nem baj az, ha néha nem rózsás minden – ennél már csak jobb lehet. Fejtsük ki a gondolatainkat, bármilyen módon is. De ne felejtsünk el ÉLNI.

Középiskola – 3. és 4. osztály Különdíj Pál Péter, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Maradjak vagy elinduljak? (elmélkedés)

Egy-egy fontos kérdés az elmémben gyakran vízesések, titáni zuhatagok végeláthatatlan rengetegét indítja meg, mely elárasztja mindazt, ami mellékes, hétköznapi, s a vízáradat némely groteszk, váratlan ötlet révén az agyvelőmből szerveimen átevickélve cseppenként szívem felületére gurul, majd a lét és öntudat olyan rejtett húrjait pengeti meg, melyek dallamára sem Einstein, sem Goethe Faustja nem lel pontos választ. Ezen kifürkészhetetlen talányok egyike az oly sokszor emlegetett, esszék ezreiben végigrágott, sőt, olykor lerágott hovatartozás kérdése.

A hovatartozás nem csupán nemzeti/nemzetiségi szempontból veendő figyelembe, ha az adott individuum vagy közösség „fizikális jelenlétéről” van szó. Rengeteg olyan (figyelmen kívül hagyott) tényező is jelen van, amelyek a racionális alapokon nyugvó világból egyfajta kizökkenést igényelnek, perspektívánk tágítását olyan távlatokig és végletekig, amelyekig nem csupán az emberi szem, de az ultramodern adatbázisok rendszerei, a legkülönbféle földi lény által létrehozott kiírások (paragrafusok, ha így tetszik) sem érnek el. „[] a lélek és a szív határozza meg” – cseng fülemben (egy muravidéki szerző szállóigévé vált gondolata az otthonról és a hazáról). A jelen embere, azaz a mai világ haszonleső, erkölcsileg aberrált környezetében élő (túlélni próbáló) ember fejében csupán másodlagos ez a fölöttébb lényeges „faktor”.

A társadalom lépcsőfokainak minél intenzívebb átugrálása I F I 2 0 1 6 . j a n u á r 7.

kerül előtérbe, mely (mint mondják) botlástól hal szörnyet.

A csigalépcsőn lóhalálában felfelé törő egyén nem látja, hogy mi vár rá a kanyar túloldalán, s egy ügyetlen „félrelépés” vesztére válhat. Ez tömeges jelenség a mai fiatalok körében, akik „huhu” papírragasztóval (képletesen beszélek, a márka a maga nemében minőségi) és rozsdás szögekkel összeeszkábált szárnyakkal kísérlik meg az erkölcsi hanyatlás mágneses mezejének átrepülését, mely ikaroszi sorsra vezeti őket.

Számtalanszor megfordult a fejemben, hogy (majd a távoljövőben) bizonyos értelemben vett „Senki szigete”-féle életmódot kellene folytatni. Lemondani a nagyravágyó, alaptalan ábrándokról és kizárólag a szív melengetésének élni. Bár ez a megoldás megkímél a botlástól, valamint a kötelességek teljesítésében vallott kudarcoktól, mégis (bárhogy szépítjük) – kifogás. Az ember elsődleges kötelességeinek egyike ugyanis a másokért, a közösségért való élet és szüntelen munkálkodás az öröm és boldogság jegyében kivirágzó közjóért. Minden tevékenység, amely ezen jelszó szárnyainak védelmében él, életcélnak megfelelő, elegendő. Manapság rendkívüli problémát jelent (vagy sokkal inkább: kérdést vet fel) a munkanélküliség, hiszen a fentebb említett munkálkodástól és előretöréstől fosztja meg az embert. Emellett a túlzott ragaszkodás az otthonhoz, a családi környezethez is jelen van (hangsúlyozom: túlzott, a ragaszkodás mérsékelt mennyiségben erény). Ez gyakran a tehetség repressziójáig fajulhat, hiszen a nyugodt és egyhangú élet nem szolgál elég lehetőséggel a valódi énünk ékesítéséhez, nemesítéséhez. Az ember ellustul, megelégszik. Megelégedni pedig csakis akkor szabad, ha a jótett és a fejlődés (legyen akár belső vagy a környezetre, sőt, az egész emberiségre terjedő) szelleme lengi be mindennapjainkat.

Ezek szerint mi a helyes út? Mielőtt megpróbálnám szavakba kovácsolni a választ, amely csupán töredékek és impulzusok rendezetlen halmaza fejemben, hadd éljek Kahlil Gibran szavaival: Ugyanis nem az igazságot találtam meg, hanem találtam egy igazságot. Ebből kifolyólag ez a kis „tézis” semmiképp sem cáfolhatatlan. Ott kell elhelyezkedni, ahol az álmok és személyes célok világa a leginkább karöltve jelenik meg a mások boldogságát szolgáló tevékenységekre nyíló lehetőségekkel. Ez bárhol lehet, helyesbítek: kinek hol.

Az ács nyilván nem a Szilíciumvölgyben próbál szerencsét, akárcsak a pék, aki nem kell, hogy Tibetbe utazzon ahhoz, hogy meglelje életének lényegét. Aki mindezt többé-kevésbé figyelembe veszi, annak véleményem szerint kezében a kulcs, mely az élet éteri szépségének titkait fedi fel.

15