Ifi, 2013/1. szám

Page 1

SzlovĂŠniai magyar gyermeklap 2013/1.

I/10.


Szúnyogh Sándor Fogalmazási Verseny

A Szúnyogh Sándor Fogalmazási Versenyről A verseny feladat- és témakijelölésére, az értékrend és a színvonal biztosítására az MNMI részéről kinevezett háromtagú zsűri idén is a dr. Bence Lajos, dr. Gróf Annamária és Vida Törnar Judit felállásban próbálta megoldani a reá bízott feladatot. Az „idén is” megjegyzés arra vonatkozott, hogy egy összeszokott csapatról van szó, amelynek tagjai probléma esetén félszavakból is értik egymást, a kompromisszumkészségről nem is szólva. A jól bevált felállás másik hozadéka, hogy évről évre a korábbi évek színvonalát, sikerességét az adott év eredményeivel is össze tudjuk vetni, s az adott jelölt egyéves fejlődését (esetenként visszafejlődését) is le tudjuk mérni. Örömmel jelezzük: idén is akadtak gondolati és fogalmazási készség tekintetében is kiemelkedő írások, s mivel ezek esetében – egy-két kivételtől eltekintve – a nyelvi-nyelvhelyességi hiányosságok sem haladták meg a megengedett határt, azt is mondhatnánk, hogy a tavalyinál magasabb színvonalú volt az idei átlag. Idén – a Szúnyogh-évfordulók kapcsán – a zsűri a 15 éve eltávozott költő emlékének őrzését, költői és kultúraszervezői tevékenységét is a választható témák közé sorolta. A zsűritagokat is meglepte, hogy a jeligés verseny legszebb alkotásai között e témában született meg a Szúnyogh Sándor-díjas alkotás, Ferenc Grega szép írása. De szép számmal választották a „Költővé válnék” cím alatt a költői-kultúraszervezői hivatást és a vele járó hivatástudatot is magába foglaló szerep felvállalását témául. Gyönyörű vallomások születtek, átlátva-átérezve a feladat nagyságát, felelősségteljes felvállalását: a kis közösség érdekében tett, megpróbáltatásokkal is megtűzdelt hivatásról – annak összes terhével, súlyával. Minden évben vannak érdekes, kiemelkedő írások, amelyek éleslátást, a kornak megfelelő érettséget és tiszta értékrendet tükröznek. Jó látni, hogy sokan vesznek részt a versenyen, szívesen osztják meg velünk gondolataikat, a gyerekek fantáziavilágába kellemes belemerülni, a tinédzserek én- és világképe mindig tükrözi az adott kor sajátosságait, divatját. A nyelvi, nyelvhelyességi problémák azonban évről évre felhívják a figyelmet arra, hogy nem elég a szóbeli kifejezőkészség fejlesztése, az írásra is nagy hangsúlyt kell fektetni, nemcsak az iskolákban, hanem otthon, a családban is. Sajnos nem volt olyan fogalmazás, amelyben ne lett volna súlyos helyesírási hiba. A stilisztikai hibák száma szerencsére alacsonyabb, sok esetben egyértelmű ugyanakkor, hogy a diákok nem ismerik egy-egy szó stílusértékét, használati körét. Ez a tény mindenképpen elgondolkodtató, a magyar nyelven való olvasásra és írásra, valamint a fogalmazások nyelvi, nyelvhelyességi javítására jó volna több időt találni a zsúfolt tantervben – persze tudjuk, ez nem könnyű feladat. Mindenkit dicséret illet, aki eljött a versenyre, reméljük, találkozunk jövőre is! A zsűri nevében: dr. Bence Lajos

2

Talált versek, avagy Szúnyogh „kapcsos könyvéből” Szúnyogh Sándornak a hagyatékából előkerült egy vászonkötésű füzetféle, melyet a 80-as évek végén – saját elmondása szerint – a muraszombati nyomda könyvkötészeti részlegében dolgozó barátjától kapott. A „vak könyv” az akkori nyomdatechnikában és technológiában volt ismerős fogalom, ugyanis a készülő könyv formátumának, illetve a gerincvastagságnak a meghatározását szolgálta. Lényege, hogy egyetlen betűt, írást sem tartalmazott. Akkor a második oldalon egy idegen kéz a Karpatskaja rapsodija I. (Kárpáti rapszódia I.) feljegyzéssel indította útjára a szűzies, a későbbiek során is sok esetlegességet tükröző bejegyzéseket, gyűlésbeszámolókat és kéziratos alkotásokat tartalmazó mintegy 300 oldalas könyvet. A könyvbe később a magyar ábécé iniciálészerűen megrajzolt betűi kerültek – aligha véletlenül – Gálics István keze nyomát dicsérve, s az arab számsor 1-től 10-ig. A 36 háromsoros haikuból álló füzér a magyar ábécé betűihez kapcsolódik, de egyes betűk kimaradása miatt (például mindjárt a CS betűnél) nem teljes, s az A-nál sem haiku, hanem egy középhosszúságú vers található (Alkonyok lomhalmaza). Némi kárpótlással szolgál, hogy van viszont írás a Q-nál, s a hozzá kapcsolódó háromsoros az egyik legszebb a nagyon is ingadozó színvonalú haikuversek között, íme: Quo vadis értelem haikuban az érzelem ars poetika Az Arany János hasonló kötete (ebbe rótta utolsó „őszikéit” a Toldi írója) nyo-

mán „kapcsos könyvnek” is nevezhető kéziratkötet sikerültebb haikui: Elmegyek az öröklétbe szemrebbenés a virágszirmokon Édesem kacaja fennakadt az esti lámpafény árnyékán Ölelések emléke vállamat simogatja szerelmek templomában Útjaim végtelensége keresztutak ölelkezése tevém a karaván végén Zord tél vacogása csontig érő remegés lehelj meleget tenyerembe 1-etlen jel a kezdet színlelése egy útirány záloga 2-tévágott tök Tökéletlenség A tökéletességben Az ábécésorrend első, már említett rendhagyó versén kívül néhány töredék is található a kézzel írott

könyvben, valamint két eddig még közzé nem tett erotikus beütésű vers. Az egyik egy leánykollégiumi kockás füzet esetét villantja fel, a másik egy szerelmi beteljesülés mély emberi-érzelmi élményén keresztül a megtermékenyülés és az örök körforgás misztériumával egyesítve jelenik meg, nagyon is valós környezetben. Ezen kívül a tavaly már szemelvényezett gyermekversek és néhány töredék is található olyan hosszú, prózavers-kísérletek között, mint a nyolcvanas évek „kultúrforradalmának” nevezett pekingi diáklázadás és tüntetés áldozatainak szentelt textus, vagy a Rendületlenül című vers kézzel írott, kevés javítást tartalmazó pszeudo-ódája 1997. január 20-i keltezéssel. Tudjuk, a következő év januárjában Szúnyogh Sándor rövid kórházi kezelés után, 56 éves korában elhalálozott. Bence Lajos

Muravidéki magyar ifjúsági lap Megjelenik havonta egyszer a Népújság mellékleteként. Kiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, Lendva Megbízott igazgató: Tomka Tibor Felelős szerkesztő: Király M. Jutka Szerkesztőség: a Népújság szerkesztősége Cím: Fő utca 124., 9220 Lendva, Szlovénia, tel.: 02/5776-180, e-mail: ifi@nepujsag.net Az Ifi a SzK Oktatási,Tudományos, Kulturális és Sport Minisztériuma támogatásával jelenik meg.

I F I 2 013 . j a n u á r 10 .


Szúnyogh Sándor-díj Ferenc Grega, Lendvai Kétnyelvű Középiskola, 1. osztály

Költővé válnék (Gondolatok Szúnyogh Sándor költészetéről) Szúnyogh Sándor költő nevét szinte mindenki ismeri. Ő a muravidéki magyarság egyik legnagyobb és legfontosabb költője. De mi is történne, ha én költővé válnék? Amikor költészetről beszélünk, mindenkiben felmerül egy kérdés: Ki a költő és milyen személy ő? Tudniillik, hogy ez nem egy magányos ember, akinek túl sok szabadideje van, és ezért verseket ír. A költő maga az alkotás. Ő egy hírnök. Az ő feladata fontosabb, mint amilyennek eleinte látszik. Neki kell alkotásaiban a világgal közölni saját gondolatait, és azokat úgy átadni az olvasónak, hogy ő abból kiveszi a számára fontos értékeket. Ez volt Szúnyogh Sándor feladata is, és szerintem e feladatot sikerült is teljesítenie. Sanyi bácsi, ahogy szólították, tehát egy igazi művész, egy igazi alkotó volt, amire számos megjelent verseskötete utal. És én miért lennék költő? Miért szeretnék költővé válni? Ha költő lennék, miről is írnék? A válasz egyszerű: olyan akarok lenni, olyan üzenetet akarok a jövő nemzedékeinek átadni, mint a sok nagy költő. Üzeneteimmel meg szeretném változtatni e világot, ahol élünk, hogy a jövő generációknak még szebb életük legyen. Ezt nem erővel, sem háborúval vagy sírással lehet megoldani, hanem szavakkal, hiszen azok ereje határtalan és megmérhetetlen. Azért akarok költővé válni, hogy minden emberhez eljusson egy-egy fontos érték. Hogy mindenki szeretetet, barátságot, békét érezzen szívében. Szerintem Szúnyogh Sándor is ezt akarta – jobbá tenni a világot, hogy a mi gyermekeink élete szebb és könnyebb legyen. Ha költővé válnék, ezeket az üzeneteket, saját érzelmeimet és gondolkodásmódomat adnám át a jövőnek. Írnék sok mindenről – arról, ami fáj és vigasztal, ami melegít, vonz vagy eltaszít, a múltról, a jelenről, a jövőről, hazugságról, szeretetről, békéről, őszinteségről, az emberről és a világról. Bárhol, bármikor szívesen költővé válnék, hogy minden

I F I 2 013 . j a n u á r 10 .

emberrel megoszthassam a szeretetet, a boldogságot és a békét, hogy olyan legyek, mint sok-sok nagy költő, ki üzenetét átadta. Nagyon fontosnak tartom, hogy minden ember értékeket kapjon, ha nem mástól, akkor a költőtől, attól az embertől, aki kitárt kézzel és mosollyal vár minden szerencsétlent. Létezik a világon egy csodálatos gyógyszer! Nem lehet azt megfogni, sem megszagolni, de mégis meggyógyíthat minden sebet az ember szívében – e gyógyszert úgy hívják, hogy szeretet. És minden egyes embernek joga van ehhez a „gyógyszerhez” jutni, hiszen a világ szeretet nélkül olyan lenne, mint az éj a csillagok világa nélkül. Madách Imre Az ember tragédiája című alkotásában megjósolja a jövőt, amelyet mint egy érzelemnélküli világot képzel el. Itt lép be a költő. Ahogy már előbb említettem, az ő feladata az, hogy az érzelmek ne haljanak ki, hogy egy szép, jobb világban éljünk, amelyet érzelmek alapján hoztunk létre. Ha költővé válhatnék, olyan költő lennék, mint Szúnyogh Sándor. Ő volt a Muravidéken a kultúra mindenese, arra törekedett, hogy e kis tájnak is legyen olyan irodalma, amelyet megérdemel. Sok ember a mai világban nem is látja be, hogy mennyit adott nekünk Sanyi bácsi műveiben. Nem tudjuk ezeket az értékeket, amelyeket nekünk átadott, becsülni és tisztelni. Ő mindig a jóért törekedett, így szerintem kötelességünk az általa megkapott műveket, értékeket továbbjuttatni a jövendő generációknak. Mindenkiből lehet költő, mindenki átadhatja érzelmeit, gondolkodásmódját. Bár igaz, hogy egy ember gyenge, de a „nagyok” és a „kicsik” költészete összeköt bennünket, hogy erősebbek tudjunk lenni. És mindent, amit a „nagyoktól” kaptunk, érdemes megőrizni, átgondolni és továbbadni. Ha költővé válnék, azt akarnám, hogy Szúnyogh Sándor mellé írják le a nevem. Köszönjük csodálatos költészetét, Sanyi bácsi! Egy igazi kincset adott nekünk!

3


6. osztály 1. helyezés Pal Laura, 1. Sz. Lendvai KÁI

Csodabogár Szeptember 1. volt. A gyerekek már izgultak és már alig várták, hogy átléphessék az iskola kapuját. A csengő megszólalt. Futottunk, ahogy csak tudtunk az osztályunk felé. Szerencsésen telt el az első napom az iskolában. Másnap minden ugyanúgy kezdődött, ahogyan az előző nap. Második órán magyar nyelv volt. Körülbelül az óra felénél voltunk, amikor egy halvány kopogást hallottunk. Egy szőke hajú kislány lépett be az osztályba. A tanárunk már az óra elején megmondta, hogy egy új lány érkezik az osztályunkba. Bemutatta nekünk az újoncot. A kislányt Lilinek hívták. Leült az utolsó padba. Csendesen kivette táskájából a könyvét és tolltartóját. A második óra véget ért. Az egész osztály kiment játszani, csak Lili maradt az osztályban, elővette könyvét és olvasni kezdett. Ahogy láttam, ő egy nagyon különös és titokzatos lány volt. Senki sem játszott vele, mert olyan különös volt. Egyedül volt. Majdnem minden nap fölment a könyvtárba és senkivel sem beszélt. Iskola után pedig az erdőbe ment. Sosem mondta, hogy miért. Egyszer az anyukámnak azt mondtam, hogy énekkarom van és egy kicsit később érek haza. Igaz, hogy nem énekkarom volt, hanem úgy döntöttem, hogy elmegyek a kislány után az erdőbe. Egész iskola közben azon gondolkodtam, hogy hogyan is lesz, de mondom, hogy majd csak lesz valahogy. Hát ebédről akkor mentem el, amikor a szőke hajú lány. Követni kezdtem, de persze láthatatlanul, hogy észre ne vegye. Útközben egyszer a bokorba kellett magam vetnem, mert egy hajszálnyi hiányzott, hogy észre nem vett. Egy kunyhóhoz értünk. A titokzatos kislány lerakta egy kis asztalra táskáját és leült egy fa alá, egy patak mellé. A patak oly csöndes volt, mint ő. Elővett a zsebéből egy ceruzát és a kis füzetét és írni kezdett. Odamentem hozzá és melléültem. Egy kis meglepődöttséget láttam az arcán. Megkérdeztem tőle, hogy mit ír. Erre először megszólalt: „Tudod, én egy kicsit szomorú vagyok.” „De miért?” – kérdeztem. „Bánatomat versben írom le” – felelte. „Kérlek, mondd meg nekem, hogy miért vagy szomorú?” – kérdeztem újra. Erre azt felelte: „Tudod, én szerintetek másabb vagyok. Furcsának tartotok, mert én vagyok az egyedüli, aki szeretek olvasni és tanulni és én vagyok az egyedüli, aki szeretem az iskolát. Szeretem a természetet, és most a vers, a könyv és a természet a legjobb barátom. Olyan érzésem van, mintha nem szeretnétek velem lenni, ezért egyedül vagyok.” Most egy picit szégyelltem magam, mert igaza volt. Megkértem, hogy adja oda egy picit a verses füzetét és ő szívesen odaadta. Gyönyörű verseket írt. Visszaadtam neki a füzetet és azt mondtam: „Én szeretnék a barátnőd lenni.” Ő nagyon rám mosolygott. Ekkor lettünk a legjobb barátnők, Lili és én. Az iskolában ezentúl együtt ültünk és mindig együtt voltunk. A tanárok nem hitték el, amikor azt mondtam nekik, hogy szeretem az iskolát, szeretek tanulni és szeretem a természetet. Ezen túl minden nap iskola után elmentünk együtt a patakhoz az erdőbe és ott szerettem meg a meseírást is. Így lett a csodabogárka az én legjobb barátnőm és most ő nem szomorú verseket ír, hanem vidámakat és végre kijön velünk játszani az iskolaudvarra.

4

2. helyezés Gjuran Gloria, 1. Sz. Lendvai KÁI

Egyszer volt, hol nem volt... Hol volt, hol nem volt, a hetedhét országon is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy király. Annak volt három csodaszép leánya. Nagyon okosak voltak. Egy napsütötte napon a király nagyon jó kedvvel ébredt, s úgy döntött, hogy ma csak jó dolgokat tesz. Ezt meghallotta a szakács és sütött neki egy nagy csirkét. Azonban a várban lakott egy vén boszorka, aki a királynő akart lenni. Miközben a szakács elment vízért, a boszorka ráöntötte a mérget a csirkére. Amire a szakács visszajött, arra a boszorka már el is tűnt. A szakács betette sülni. Miután megsült, elvitte a királynak, az jóízűen megette a három lányával. Nem lett semmi bajuk. Vagy legalább is azt hitték. Egy hét múlva mind a négyen betegek lettek. Ágyban voltak három hosszú hónapig. Aztán egy nagyon szeles reggelen a király nem bírta felemelni se a fejét, se a lábait, se a karjait. Egyszerűen feküdt. Amikor azonban bejött a szobába a nővér, nagyot kiáltott és elájult. A kiáltásra mind bejöttek. Hát, mit látnak szemeik, a király átváltozott sárkánnyá. Gyorsan elfutottak a királylányokhoz. Azokkal nem történt semmi, sőt meg is gyógyultak. Aztán visszafutottak a királyhoz. Az azt mondta, hogy csak úgy lesz megtörve az átok, ha a királylányok megházasodnak. Azonnal férjhez adták őket, de még akkor sem volt megtörve az átok. A király most azt mondta, hogy a királyfik menjenek el megvívni a sárkánnyal. El is mentek. Az elsőnek nem sikerült legyőzni a sárkányt, s a másodiknak sem. A harmadiknak, s egyben a legfiatalabbnak nem engedték, hogy megvívjon a sárkánnyal. Az pedig egy éjszakán elment és megvívott vele. Nehéz harc volt, de megérte, mert nyert. Másnap a király jó színben volt, s így, hogy nem tudták, ki a megmentő, keresést indított. Meg is tudta, hogy ki volt és odaadta az egész királyságát a vejének. Örömében táncolni kezdett. Talán még most is táncol, ha meg nem unta és még bele nem fáradt. Itt a vége, fuss el véle.

2. helyezés Horvat Sara, 1. Sz. Lendvai KÁI

Csodabogár Hol volt, hol nem, volt egy csodabogár, akinek Dávid volt a neve. Dávid különös gyerek volt. Szeretett iskolába járni, olvasni és mindig szót fogadott szüleinek. És miért hívták csodabogárnak? Mert egyszer sem felejtette el megírni a házi feladatot, mert csak ötösei voltak én nem volt egy barátja sem, és azért, mert imádta a bogarakat. Egyik nap új tanuló jött az osztályba. Anna volta a neve. Ő is kitűnő tanuló volt. Egy matekórán a tanárnő elhatározta, hogy a tanulóknak párban plakátot kell készíteni. Elhatározta, hogy Dávid és Anna fogják együtt csinálni. Anna megbeszélte Dáviddal, hogy őnála fogják csinálni a plakátot. Másnap Dávid elment Annához. Nagyon ügyesen megcsinálták a plakátot. Azután kicsit beszélgettek és szórakoztak. Nagyon jól érezték magukat és a legjobb barátok lettek. Másnap reggel első óra matematika volt. Anna és Dávid szépen bemutatták a plakátot és mindketten ötöst I F I 2 013 . j a n u á r 10 .


kaptak. Anna és Dávid osztálytársai nagyon gonoszak voltak, mert most már Annát is csodabogárnak hívták. Persze ez egyiknek sem tetszett, ezért megbeszélték, hogy ezentúl rossz jegyeket fognak kapni. Utolsó óra magyar nyelv volt. Tudásfelmérőt írtak. A két csodabogár semmit sem tanult, ezért egyest kaptak. Mindannyian csodálkoztak. Ezután Anna és Dávid nem kaptak magasabb jegyet a hármasnál. Az egész osztály kedvelni kezdte őket. De a szülők nagyon csalódottak voltak. Egy idő után Anna és Dávid elmondták az igazat szüleiknek. Nagyon mérgesek voltak rájuk, hogy csak azért kezdtek rosszabbul tanulni, mert az osztálytársaik nem kedvelték. Hiszen mind kettes, hármas tanulók voltak, csak ők ketten voltak kitűnők. És Dávid volt az egyetlen, aki szerette a bogarakat. A két csodabogár újra jó tanulókká vált, s így újra nem kedvelték őket, a tanárok kívül. A tanárok mindig nagyon dicsérték őket. A szülők is nagyon büszkék voltak rájuk. Annának és Dávidnak mindegy volt, hogy az osztálytársaik még mindig csodabogárnak hívják őket, vagy ha nem szeretik őket. Anna és Dávid mindig együtt tanultak. A szülők is nagyon jó barátok lettek. Majdnem minden nap találkoztak és jól szórakoztak. Anna és Dávid a suli végéig nagyon sikeresek voltak, és örökké a legjobb barátok voltak. Ez volt a mese a két csodabogárról.

3. helyezés Šimonka Vida Zala Ilona, 1. Sz. Lendvai KÁI

Csodabogár Szerintem mindenki ismer egy „csodabogarat”, csak más változatban. Talán rólam azt gondolják, talán rólad. Azt nem tudni. Hogy furcsának, különösnek nevezik? Lehet, de ez nem csak negatív lehet. Talán a fiú a lányt csúfolja, mert szerelmes belé, ahogy mondják a tanárok. Talán barátságból, viccből. A másik, a negatív verzió. Hogy ha „szívből csúfolják”, az nem kellemes, az biztos. De azt, akit csúfolnak, nézzenek meg máshogy. Talán abban a „különösben” egy jó ember van. Szerintem csodabogár mindenki lehet. A nagyon agresszív, rossztól kezdve a jólneveltről is lehet szó. De a legtöbbször az új, nem ismert ember az. Miért? Mert az ember nem ismeri. Hogyha jó vagy rossz, hogyha nem barátkozó, agresszív, mindenféle lehet. Az, aki különleges képességgel rendelkezik, pl. jó a tanulásban, a tanárok szeretik, azért „nem jó”, mert mások az osztályban azt gondolják, hogy a tanár csak őt látja. Ez lehet igaz is, meg nem is. Legtöbbször csúfolják a jólnevelt, sokat tudó gyerekeket. Hogy annak a csodabogárnak nem fontosak a modern ruhák, akkor egy lépcsővel lejjebb van. Inkább olvas, mint számítógépezik, szereti a matematikát? Az lehet nagyon szeretett gyerek a tanároknál és az iskolatársaknál. Szerintem minden van. Ismerem mindkettőt. Valaki nagyon boldog, hogy csodabogár lehet, valaki nem. Némelyik csodabogárnak sok-sok barátja van és azt is akarja. Van olyan is, aki magányos is, azt is akarja. Annak pl. nincs ideje barátokra, mert ott van a könyv, a legjobb barátja, s barátokra nincs is ideje. Az is lehet, hogy a szülője a legjobb barátja. Inkább eltávolodik az emberektől, vagy közelebb ér hozzájuk? Mind a kettő, és mind a kettőt ismerem. A körülményektől más. Az ember lehet jó-rossz. Egyet szeretek, egyet nem. Mindenkinél más. Egyesek boldogulnak a csúfolással, vicceléssel, egyesek nem. De mindenki majd megtalál valakit, aki szereti és nem csúfolja. I F I 2 013 . j a n u á r 10 .

7. osztály 1. helyezés Vegi Noémi, 1. Sz. Lendvai KÁI

Ha szomorú vagyok... Az embert az élet tanulságai vezetik. Ez azt jelentené, hogy minden elkövetett hibánkból tanulunk. Sajnos a szomorúság sokkal, de sokkal nehezebb, hiszen annak csak egy ellenszere van – a vigasztalás. Mivel néha ez sem segít, magunkba fordulva zokogunk. Ugye az ember fejlődik. Mindenben. A legnehezebb korszak a kamaszkor, amikor még a baráti vigasztalás sem segít. Ilyenkor afféle „vége a világnak” viselkedés tör ránk. Sajnos a felnőttek gyakran megfeledkeznek arról, hogy ők is voltak gyerekek, aztán később kamaszok. A szomorúság a gyengébb, ill. érzékeny embereket nagyon érinti, akkor pedig épp csak hogy nem kerülnek kórházba - ez is megtörténhet! Amikor én vagyok szomorú, bezárkózom a szobámba és lehúzom a rolót, és a párnámat szorongatva zokogok, vagy csupán nézem a plafont. Olyankor mindenkire mérges vagyok, és az érzelmek szó szerint fakadnak belőlem. A szomorúságnak több változata van. Néhányat már felsoroltam, de van még vagy egy tucat. Nem fogom az összest felsorolni, csupán az általam átélteket. Abból sincs kevés, úgyhogy... Hagyjuk. Folytatom. A suliban vannak nagyjából a gondok. Barátok, akikben csalódtunk, tanárok, akik „pikkelnek ránk”, osztálytársak, akik vigasztalás helyett csúfolnak, és nem utolsó sorban az osztályzatok, amelyek miatt néha felfordul az életünk. Ezek a dolgok, ill. személyek befolyásolhatják az életünket, de inkább a napjainkat. Majd kiment a fejemből! Hát a toplistát a „Mitől lehetünk szomorúak?” kérdésre a rosszul elsült kis szerelmek vagy kapcsolatok vége vezeti. A kamaszkori „szerelmek” nagyon tudnak fájni, főleg ha végük. Nem hinném, hogy van olyan kamasz, aki még ne lett volna szerelmes. Ha egy fiúnak mesélnek ilyet, azt hinné, megőrültem. Pedig amikor nekik van érzékeny napjuk, úgy beszélnek, mint a vízfolyás. Ez most mindegy, hiszen Isten tudja, milyen érzések kavarognak bennük... Szomorúság... Szerencsém van, hogy jó kedvem van, hiszen nem szeretek szomorú lenni, főleg egy jól elsült nap után. Nem volt rossz visszaemlékezni az úgynevezett „rossz időkre”. Legalább újból beláthatom, hogy a boldogság mindig legyőzi a szomorúságot. 2. helyezés Štihec Lucija, 1. Sz. Lendvai KÁI A fogalmazást a tartalom személyes jellege miatt nem tesszük közzé.

5


3. helyezés Meszelics Júlia, 1. Sz. Lendvai KÁI

Anya nem engedi... Anya csak egy van, és tisztelni, becsülni kell. Tudom, tudom. De ez párszor olyan nehéz! Az anyák úgy féltenek minket, mintha tojások lennénk. Anya nem enged ezt, azt, amazt. De miért nem?! Hiszen elég okos vagyok ahhoz, hogy kárt ne tegyek magamban és elég felelős, hogy amit kívántam, rendben tartom vagy gondját viselem vagy akármi. Sok mindent kívántam már, ami anyu szerint „túl veszélyes” vagy „még nem vagyok elég idős”. Pedig szerintem igenis készen állok én mindenre, amit kívánok. De a különböző korlátozások is nagyon sokszor dühbe gurítanak. Amikor a legizgibb a neten, lejárt egy óra és irány tanulni. Ez annyira nem igazságos. Miért ne lehetne még tíz percet várni? Vagy amikor a tévét korlátozza az anyukám. A kedvenc csatornáimat csak hétvégén nézhetem, mert akkor „nem koncentrálok a sulira” és csak azt a hangos skatulát nézem. Pedig ez sem igaz! Csak az után nézném a tévét, ha megcsináltam a leckét, tanultam és gyakoroltam a zongorát. Néhány kívánságomat is visszautasította már. Például azt, hogy két fülbevaló legyen az egyik fülemben, vagy azt, hogy cicám legyen, mert már van kutyám és ő kimondottan nem szereti a cicusokat. Pedig én gondoznám, etetném, takarítanám a macskaklotyót és minden mást. De ez még semmi ahhoz képest, ha a boltban nem engedi meg, hogy megvegyem a kiválasztott pólót vagy nadrágot. Akkor szokás szerint a boltban elkezdünk pörölni egymással. Ilyenkor mindig apa a békeangyal. Vagy ha anya nem akar nekem új telefont venni. Egyre csak azt hajtogatja, hogy a régi még jó lesz. De nem! Az enyém már divatjamúlt, mindenkinek érintőképernyős mobilja van, csak az enyémnek vannak még hagyományos gombjai. Én nagyon szeretem, ha a barátnőim gyakran jönnek át hozzám, vagy én megyek el hozzájuk. De anyukámnak nincs épp olyan véleménye, mint nekem. Szerinte ehhez a legalkalmasabb időpont a péntek és a hétvége, és ha hétköznap nem engedi, hogy valakit elhívjak hozzám, én hisztirohamba kezdek. De minél jobban hisztizek, annál inkább könyörtelenebb. Olyan eset is már volt, hogy Muraszombatban jártunk és egy jó filmet forgattak a moziban és nem engedte, hogy magam megnézném, pedig tényleg nagyon jól lehetne dicsekedni azzal, hogy magad voltál moziban és egy király filmet néztél. Akkor elkezdek nyafizni és a helyzeten egyre csak rontok. Anya párszor nem érti a vulkánként kirobbanó dührohamaimat. Tini vagyok és ez a „tinikorban” szokásos eset. Anyukám sok mindent nem enged meg, de szerintem idősebb koromban hálás leszek a „szigorúságáért.”

baj sokszor megtörténhet, ha kettő gyerek van a házban. Ez nálunk is így van. Én vagyok az idősebb testvér, ezért tőlem többet várnak el, az öcsémet pedig csak dicsérni tudják. Most már nem furcsa, hogy a vita után legtöbbször én vagyok a hibás, hiszen mindig azt mondják, hogy nem hasonlíthatom magam a testvéremmel. Egy részben igazuk is van, de sokszor, amikor én vagyok lepörülve, nem én vagyok a hibás. Ezt több példával be lehet bizonyítani. Egyszer magam voltam otthon a testvéremmel. Nagy volt a különbség, a szülőknek nem volt gondjuk, mikor elmentek, de az érkezésnél mind a ketten büszkék voltunk magunkra. Nem is kérdezték, mit csináltunk, már a testvéremet dicsérték, nekem pedig nem mondtak semmit, ez megbántott. De ilyen példák nem csak a család körében történnek, hanem az iskolában is. Itt a tanároknak tetszeni kell, mert másképp bajban vagy. Egyszer nagyon régen egy új tanárt kaptunk. Én meg a barátom mellett ültem a padban. Egyszerre a tanárnő meg akarta nézni a gyakorlatokat és észrevette, hogy a mi számításunk egyforma volt, ez pedig azt jelentette, hogy az egyik átírta a másikról. Mind a ketten tudtuk, hogy a barátom írta át, de én nem akartam megmondani, ezért ő elhazudta magát és megint én voltam a hibás. A szünetben bocsánatot kért. Szerencsére megbocsátottam neki, de most már nem éppen vagyunk jó barátok. Volt egy csapatunk, amelyikben több tag van. Azt kell tudni, hogy minden csapatnak egy „főnöke” van, ezért azon a napon mi is vezetőt választottunk. A tagok nagy száma a legerősebbre szavazott, az én véleményem pedig az volt, hogy a legokosabb legyen az elnök. Az iskolában nem éppen sokat szoktam beszélni, és ez most úgy hatott rá erre, hogy nem is hallgatták meg a véleményemet. Nemsokára a kiválasztott vezér engem és a barátomat elzavart a csapatából. Így van a legjobb barátoknál is. Néha összeveszünk és sok ideig nem beszélgetünk egymással. De a barátság is jóból, valamint rosszból áll. Nagyon szomorú vége lehet a szerelemnek is. Sokszor a lány nem is veszi észre, milyen nagyon szereted. Sokszor szép, gazdag lányok tetszenek. Éppen ezek nagyon megbánthatnak, ezért nem rossz, ha egy jószívű, kedves lányba vagy szerelmes. Az ember szomorú többször is lehet. De ez nem baj. Legjobb, ha valakinek elbeszéled, mi történt, nem fog olyan nagyon fájni, mintha csendben lennél.

Különdíj Torhač Patrik, 1. Sz. Lendvai KÁI

Ha szomorú vagyok… Az élet néha nem igazságos. Sokszor az történik, hogy szomorúak lehetünk. Így van mindennél. De ez az életünk mindennapi része. A

6

I F I 2 013 . j a n u á r 10 .


8. osztály 1. helyezés Horvat Lara, Dobronaki KÁI

Az iskola réme Nagyon szeretek suliba járni. Sok dolgot megtanulok és ezzel felkészülök az életre. Ebben csak egy személy félemlít meg engem és a többieket. Ez a valaki az úgynevezett iskola réme. Az iskola rémének igazi neve is van, de arra nem emlékszik senki. Kilencedikes, nagytermetű fiúról van szó. Körülbelül 185 centiméter magas és körülbelül 90 kilós. Minden nap ugyanazok a ruhadarabok vannak rajta. Mégpedig egy fekete farmer és egy sötét színű póló. A kezein fekete karperec, a nyakában pedig egy aranyláncon lógó halálfej van. Az érdekes csak az, hogy szőke. Amikor még ötödikes volt, az akkori kilencedikesek csúfolták emiatt. És most bosszút szeretne állni rajtuk, de most már csak mi maradtunk. Egyébként egy nagyon jószívű, környezetkedvelő és szimpatikus gyerek volt. Mindenkivel nagyon kedves volt, mindenkinek segített és mindenkit tisztelt. Ugyanúgy a gyermekeket, mint a felnőtteket. Az iskolában is nagyon jó eredményeket ért el. Ezen kívül meg még versenyeken is részt vett. Sok szakkört is látogatott. De most vége. Nem jár el egyik szakkörbe sem. Nem vesz részt a versenyeken sem. Nincsenek többet jó eredményei sem. És nincs többet az a kedves kisfiú. Az a jószívű, segítőkész gyermek. Ahelyett van egy szívtelen, környezetgyűlölő fiú. Néha belegondolok, milyen volt és hogy milyen most. Tisztára úgy tűnik, mintha kicserélték volna. Ezt a tényt az is alátámasztja, hogy régebben nagyon jó barátok voltunk. Sokat szoktunk beszélgetni, leveleket szoktunk írni egymásnak, és ha bármi bajom volt, ő mindig mellettem állt. Olyanok voltunk, mint a borsó és a héja. Bevallom, talán még több is volt, nem csak barátság. Ennek pedig az akkori kilencedikesek vetettek véget. Az iskola réme akkor szakította meg a kapcsolatot kettőnk közt. Ez nagyon rossz volt, de túléltem. Igaz, akkor még nem tudtam, hogy egy ilyen gonosz, szívtelen alak válik belőle. Ebben a helyzetben nem is az bánt, hogy piszkál és megrémít bennünket, hanem az, hogy elveszítettem életem szerelmét és egyben a legjobb barátomat is.

1. helyezés Somi Miša, 1. Sz. Lendvai KÁI

Az iskola réme Egy fagyos téli nap volt. A nap már felkelőben volt, lágy sugarai „beköszöntek” a kisgyerekek szobájába, jelezvén, hogy ismét egy csodás nap vár rájuk. Az utcákon már hallatszott néhány gyermek zsivajgása, de ennek ellenére hallani lehetett a fák suhogását. Boldogság és öröm árasztotta el őket. Egészen addig, amíg meg nem érkezett ő. A félelmetes, garázda Csombor Tibor: az iskola réme. Nem törődve senkivel és semmivel, átvágtat mindenen és mindenkin. I F I 2 013 . j a n u á r 10 .

Az egész osztály borzong tőle. Csapatokat alkotva közlekednek, azt sugározva magukról, hogy minden rendben van, közben pedig Nem!, semmi sincs rendben, amíg ez a „vad alak” ebbe az iskolára jár. Izmos, kigyúrt külsejével, húsig lerágott körmeivel, bozontos, égnek álló hajával és véresre festett szemével(!) ő a 9.b osztály réme, a fiú, aki külsőre igaz, hogy félelmetesen, sőt undorítóan néz ki, de a való életben ő csak egy ártalmatlan kisfiú, akinek kiskorában összetörték a szívét, megszégyenítették, semmibe vették, ezért is lett belőle ilyen mogorva, kőszívű ember. Még a második osztály jeles tanulója volt, amikor az osztálytársai az általa nyert aranydobozt kezdték el dobálni és teljes erővel azon voltak, hogy tönkretegyék. Ő persze ezt nem hagyta, elment a tanárnőért, de nem találta sehol, ezért sírva fakadt. Ez csak még fokozta a többiek gúnyolódását. Egy idő után az orra alá dörgölték, hogy ő nem más, mint egy „pisis” kisbaba, aki csak nyafogni, sírni és alsóneműket gyűjteni tud. Nos, ezzel végleg betelt nála a pohár és olyan bosszút ígért nekik, hogy azt még évtizedek múlva sem felejtik el. Ez az esemény által lett az ártalmatlan kisgyerekből kőszívű tinédzser. Az alsónemű-gyűjtésre ő sem büszke, de nem tehet róla, hogy ez szórakoztatja őt. A szülei számos fogadóórán vesznek részt, de ezt a kemény szívet semmivel sem lehet meglágyítani. Viszont ez a fajta Tibi, a nevezetes Tibi csak az iskola falain belül és az utcákon ilyen. Más esetekben egy illemtudó gyermek, akit jelleme ellenére minden rokona szeret, imád. Az iskolában viszont rendíthetetlen.

2. helyezés Varga Endrina, Pártosfalvi KÁI

Az iskola réme A mi iskolánkon él egy szörnyű, csúf, gonosz rém. A neve Gonzó, a házmester. Az iskolámban nagyon sok rossz ember van, de ezek nem közelítenek rá, a rettenthetetlen Gonzóra. Az iskolában minden egyes tanár fél tőle, még a legmenőbb tanulók se merik kimondani a nevét. Senki se mer beszélni róla, mert ha megtudja, akkor az illető másnapra eltűnik, és soha nem kerül többé elő. Amikor az iskolába kerültem, először nem hittem az iskola tanulóinak. De harmadik nap meglátom őt. Lent tartózkodik az iskola pincéjében. A szeme úgy világít a pince sötétjében, mint a nap nyáron. A haja olyan volt, mit a világ legnagyobb és legszúrósabb tüskebokra, a tüskék egymást érték rajta. Arca olyan, mint a világ legrégibb, legcsúfabb és legszörnyűbb csontváza. Pont mintha nem is egyszer járt volna a pokolban, hanem ezerszer. Ha magamhoz hasonlítanám, akkor azt kéne mondanom, hogy én vagyok az egérke, ő pedig a Góliát. Sötét ruhát viselt, szakadt, fekete, foltos pólót piszkos, fekete nadrággal, a cipője meg olyan csúnya volt, egy nagy bakancs, fekete. Szóval ő maga a gonosz; Gonzó. Külsőre nagyon félelmetesnek és szívtelennek láttam. De amikor kiesett véletlenül a könyv a kezemből, megdöbbentem. Felvette, és kedvesen, lassan nekem adta. Én elvettem tőle és észrevettem, hogy nem is olyan rossz ember, amint mondják. Amikor ez a gondolat eszembe jutott, akkor mintha Gonzó kitárta volna előttem a szívét. Ezután megszólalt és elkezdett nekem mesélni. Megtudtam, hogy nagyon

7


hallgassunk. Halljunk. Nem elég csupán a felszínt súrolni primitív hipotéziseinkkel, a lényegre törjünk, a velőre. Én soha nem voltam, s nem is leszek semmiféle nemzetiséget vagy emberfajt istenítő párt vagy társulat pártfogója. Törekedni fogok arra, hogy sokak elképzelése ellenére is a jó úton haladjak. Nem fogok megbosszulni senkit, aki bármikor is ártott. Elengedem őket, s az élet minden örömét kívánom nekik. Nem ártásuk miatt. A kiképzés miatt. Hogy felnőttként ne legyek csupán egy nagyravágyó, pöffeszkedő basa, hanem az élet körfogásának, s az univerzumnak és semmilyen módon pártok vagy nacionalizmusoknak dolgozó apró gyöngyszeme. De ez csak a távoli jövő, s a homályos ambíciók és vágyak talán kicsit túlcifrázott, s gyermekszájból elfogadhatatlan analízise. Visszatérve Karinthyhoz: Őt se istenítették élete során, s csak egy szószéket szeretett volna kiérdemelni. Istent és a boldogságot a Földön már meglelte Mózes. A szimbolikus tüskefenyér is csak arra utal, hogy ne féljünk, mert a megoldás is, akár minden egyéb fontos dolog, a szemnek láthatatlan. De csak az első felületes megfigyeléskor. Bele kell mélyedni a dolgokba, atomokig, nem is – az annál még apróbb szerkezeti elemekig. Mert lehet, hogy pont az a forrás ad majd belső erőt, amelyhez mint délibábot kergető szaharai pásztor bukdácsolsz, megtört lábakkal és sejtelmed sincs róla, hogy az Édenkertbe tévedtél. Vagy félszáz éven át egy laboratóriumban hervadsz, s végül belehervadsz (persze sok esetben ez a jó megoldás). Mi lehetne még az, amit elmondanék mindenkinek? Én ezt nem csodában reménykedve mondom Nektek, hanem mert tiszta szívből hiszem, sőt mi több, tudom, hogy bennetek is megvan az Istentől tükröződött elevenség és az életvágy, a lelki szabadság iránti érzelmek legkisebb eleme. Erősítsétek hát, mint „gyúrással” az izomzatot. Erősítsétek szeretettel, becsülettel, ábrándok teljesítésével, s őszinteségetekkel. Rájöttem végre, hogy ez az, amit még nem mondhattam el senkinek. S végül elmondtam mindenkinek.

szereti az iskolánkat, és bármit megtenne érte. Van egy édesanyja, akit mindenkinél jobban szeret. Gonzó szeret magányban élni, ezért is van már évek óta az iskola pincéjében. A tanárok pedig azért utálják és félnek tőle, mert egyszer pont álmában látták és akkor nagyon rosszat álmodott, és közben nagyon gonoszul viselkedett. Gonzó a beszélgetés után megváltoztatta a véleményemet. Ezért most, hogy már rég ismerem, kedvesnek, hisz mindenkinek mindenben segít, okosnak, őszintének, jószívűnek ismerem. Van egy személyes tulajdonsága, az, hogy amikor valakivel találkozik, a Gonzó-féle köszönést használja. Felemeli a lábát és a kezét, és azt mondja: „Puf, Páf, Pif!” Szóval Gonzó a legjobb ember, barát és „rém” a világon. Nagyon szeretem és mindig is fogom. 3. helyezés Horvat Erik, 8. osztály, 1. Sz. Lendvai KÁI A fogalmazást a tartalom személyes jellege miatt nem tesszük közzé.

9. osztály 1. helyezés Pál Péter, 1. Sz. Lendvai KÁI

Elmondom mindenkinek Tegnap este akaratom ellenére számtalan gondolat zsivajgott elmémben, abban a dombbá terhelt konténerben. Ilyen és amolyan ritmusok és érzéki figurálások mellett lüktettek bennem velős és frappáns kritikák és bonyodalmak ezrei a külvilágról s a belső, valódi önmagamról. Végül itt kötöttem ki, a kissé ironikus kezemmel fűszerezett humanizmusnál. Karinthy érzései mindenképpen a világot más szemszögből észlelő sugallatait tükrözték. Megannyiszor ücsörögtem már körmömet törve-rágva szobám ablakánál. Elgondolkodtam az imént említett művész bizonyos Előszó című művén. A vers már az első gondolatban – „Nem mondhatom el senkinek / elmondom hát mindenkinek” – az emberiség lényegét olyan mélységgel írta le, hogy a körmöm rágásáról is megfeledkeztem a megvilágosodáskor, bár nálam ez a jelenség nem gyakori. Az élet folyójának járása évszakról évszakra, napról napra újabb és érthetetlenebb kérdésekkel terheli a vezetők tanácskozásait. Karinthy erre is világosan megadta a választ Ki kérdezett? című elbeszélésében. „Mert megkérdezték a miniszterelnököt, hogy milyen lesz a haza sorsa / a kereskedőt, hogy mennyiért adja / a madarat, hová repül / a napot, merre száll, / de ki kérdezte az embert?” Hát ez az, jóemberek. Ti vagytok azok, akik a világot formáljátok. A demokrácia csak egy eleme és másodlagos eszköze a problémák és aggályok enyhítésének. Nem csupán enyhítésre, hanem preventív és határozott megakadályozására vagyunk teremtve. Hogy ne csak nézzünk. Lássunk. Ne csak

8

Fotó: Dormán L.

(szemszögöm fontolgatása)

I F I 2 013 . j a n u á r 10 .


2. helyezés Vida Veronika, 1. Sz. Lendvai KÁI

Állítsátok meg a világot! Olyan egy éve történt. Emlékszem, hogy egy szeptemberi esős nap volt. Soha sem fogom elfelejteni a történteket! Az első eset még nem volt durva, de ez csak az eleje volt. Utána lavinaként jöttek a problémák, amiket már nem lehetett megállítani... Reggel korán az iskolában voltam. Szokás szerint én vártam be a többieket. Az órákra már mindenki pontosan érkezett. Hetesként nekem kellett letörölni a táblát. Iparkodtam, amikor hátulról megszólalt egy fiú: – Tetszik a segged! Utána csönd szállt az osztályra. Lassan megfordultam és körbenéztem. Nem találtam a tettest. „Csak minél előbb érjek a helyemre!” – gondoltam. Az óra hátralevő részében csak gubbasztottam a padomban. A következő órán nem történt semmi. Azt gondoltam, hogy elfelejtik az egészet. Pedig nem... Az utolsó órán az egyik fiú megfogta a seggem és kijelentette, hogy igaza volt annak, aki ezt állította. A következő napokban, hetekben csak rosszabbodott az egész. Az iskolában mindenki rólam és a hátsómról beszélt. A bátrabb fiúk még meg is fogták! Nem mertem róla szólni otthon... Csak a legjobb barátomra számíthattam. A barátnőm is tudott a témáról, de eddig nem beszéltünk róla. Egy szép napon viszont felhoztam a témát. Amikor így beszélgettünk, szóba került, hogy a fiú, aki nekem nagyon tetszik, szintén elég szép ódákat zengett a fenekemről. A barátnőm szerint nem csak az a testrészem tetszik neki, és azt is mondta, hogy próbálkozni fog nálam. Én nem tartottam jó dolognak, de a barátnőm addig áradozott róla, amíg bele nem mentem abba, hogy kap egy esélyt. Itt egy újabb lépés a megszégyenítés felé... Három napra rá beteljesült a „jóslat”. Az a bizonyos fiú leszólított és megkérdezte, hogy elmennék-e vele moziba. Már ezerszer leforgattam a fejemben az első randit. Erre az esélyre nem mondhattam nemet. Este hatkor jött értem. A moziba menet sok mindenről beszéltünk és kiderült, hogy nincs sok közös bennünk. Meginogtam. Igaz összeillenénk? Ő a fél suli álma, én meg... Én meg csak én vagyok. De az ellentétek vonzzák egymást, ugye? Most bebizonyítom, hogy nem... A mozizás után elvileg hazabuszoztunk volna, de ő ragaszkodott a „kellemes sétához”. Út közben egyszer csak megállt és mélyen a szemembe nézett. Közelebb húzott magához. Most gondolhatjátok, hogy mi következett. Igen, megcsókolt. És igen, hagytam magam az első randin. Hiszen már több éve erre a pillanatra vártam! Aztán egy rémálom lett belőle... A következő nap a suliba érve mindjárt megkerestem. Meg akartam kérdezni, hogy mikor találkozunk újra. A barátaival volt. – Beszélhetnénk egy kicsit? – kérdeztem. – Mondjad nyugodtan. A barátaim előtt nincsenek titkaim – válaszolta és kacsintott. Szóval elmondta. De nem gond, hisz mi egy pár vagyunk, nem? – Csak azt szeretném kérdezni, hogy mikor ismételjük meg a tegnapit. – Miért? Az csak egy ártatlan randi volt. Meg kéne ismételni? I F I 2 013 . j a n u á r 10 .

– kérdezett vissza. De én azt hittem, hogy... Ez megbolondult? – De hiszen mi járunk! Miért ne ismételnénk meg? – kérdeztem zokogó hangon. A barátai felnevettek. – Mondtam én ilyet? – rázott le. Azt hittem, hogy összeesek. Ennél rosszabbat el sem tudtam képzelni! Pedig a nap elején jártunk... Amire vége lett az utolsó órának, megint én lettem a legfontosabb téma. Könnyen kapható lettem... Pedig nem vagyok! Több éven keresztül a csókról álmodoztam. Ti nem hagytátok volna? Aztán kiderült az is, hogy a legjobb barátnőmnek hitt lány elárult. Az iskolában egymás szavába vágva ordítottuk egymásnak a magunkét. Persze, hogy meglett az új téma... Nem volt más barátom. Senki nem volt mellettem, majd eszembe jutott az unokatestvérem. A telefonomban keresgéltem egy darabig, aztán megnyomtam a hívást. Kicsöngött. Egyszer, kétszer, nem veszi fel. Le akartam rakni, amikor meghallottam a hangját: – Hellóka! – Szia! Csak azért hívtalak... – kezdtem, de félbeszakított. – Gond van? Mondd el bátran! És belekezdtem ismét. Elmondtam neki mindent. Már csak rá számíthattam és úgy éreztem, hogy ő mindent megoldhat. Az egyedüli problémamegoldó, aki mindig sikerrel jár. A vele folytatott beszélgetés után megkönnyebbültem. Tudtam, hogy mit kell tennem és az arcomon rég nem látott mosoly ismét megjelent. De nem sokáig maradt ott... Az iskolában többnyire csak a tanulásra koncentráltam. A többi nem volt lényeges. Nem fontos, hogy mit gondolnak rólad mások, amíg te jól érzed magadat a bőrödben! Ezt meg kell jegyezni. Miután hazaértem, a tanulás volt egyetlen elfoglaltságom. Anyám sokat dolgozik, az utóbbi időben elhidegültünk egymástól. Azt a késztetést éreztem, hogy elmondjam neki a történteket. Benyitottam a szobájába. Nem volt otthon. Elszomorodtam, mert szerintem nem leszek többet annyira bátor, hogy ezt elmondjam neki. Apámhoz fordultam. Ő otthon volt – kivételesen –, így hát megszólítottam: – Apu! Válaszul csak annyit kaptam, hogy most nem ér rá! Gondoltam, hogy majd később próbálkozom. Addig is felhívok valakit. Talán bocsánatot kéne kérnem a barátnőmtől és meg kéne hallgatnom az ő sztoriját. Lehet, hogy nem ő volt az, aki beárult. Lehet, hogy ő ártatlan. Bármikor próbálkozott az iskolában megmagyarázni a dolgot, nem engedtem neki. De ha annyira akarna velem beszélni, miért nem hív? Aztán megszólalt a telefon. Azt hittem, hogy a barátnőm lesz, de nem. Anyám hívott. – Igen? – kérdeztem, mert a másik oldalról nem jött semmi. Aztán anyám megszólalt. Ijedt volt és sírós a hangja. Még nem láttam ilyennek. Többé nem is akarom... Közölte velem, hogy az unokatestvérem meghalt. – Tessék? – tettem fel a kérdést, mert azt hittem, hogy rosszul hallok. Az nem lehet! Pár napja beszéltem vele, semmi nem hallatszódott a hangján. Miért? Miért pont ő? Hát csak a jók mennek el? Fáj, és még sokáig fog is... Miután kisírtam magam, úgy éreztem, hogy beszélnem kell valakivel. Kikerestem a barátnőm számát és felhívtam. Lehet, hogy nem vagyunk jóban, de ezt muszáj elmondanom neki! Megnyomtam a zöld gombot és vártam. Felvette és szipogva elmondtam neki a történteket. Egy ideg hallgatott, majd rámförmedt.

9


– Mégis mit képzelsz? Hogy rátaskodsz felettem, levegőnek nézel, majd egy probléma esetén újra kihasználsz? Ezt már nem! – ordította és lecsapta a telefont. Most már senkim sem maradt. Az utolsó ember is elment, az előzőek meg feladták. Apámhoz fordultam... volna. Ismét nem ért rá. Láthatatlan vagyok? Mi a baj velem? A fürdőbe rohantam. Egyenesen a szekrényhez, ahol a gyógyszereket tároljuk. Lassan kinyitottam az ajtót és levettem az egyik dobozt. Azt, amelyiket nem szabad... Ha most végzek magammal, könnyebb lesz? Nem tudom. A számhoz emeltem a tablettát. Már bevettem volna, amikor valaki hívott... Megláttam a nevet a kijelzőn: a testvérem. Ő az egyedüli, aki maradt nekem... Letettem a gyógyszert és megnyomtam a zöld gombot. Még időben hívott, hogy meggondoljam magam. Köszönöm...

3. helyezés Ábrahám Cintia, 1. Sz. Lendvai KÁI

Állítsátok meg a világot! Sokszor éreztem már úgy, hogy legszívesebben, ha csak egy percre is, de eltűnnék. Viszont annyira, mint a mostani helyzetben, még soha nem éreztem, gondoltam vagy vágytam arra, hogy bárcsak eltűnhetnék és bárcsak ne ismerne senki. A baj csak az, hogy bármennyire szeretnék láthatatlan lenni, tudom, ez nem megoldás a problémáimra, gondjaimra. Tudom, hogy ki kell állnom magamért, azért, aki valójában vagyok. 2007-ben költöztünk ki a családommal Szlovéniába, és nagyon örültem, boldog voltam, hogy milyen jó helyre kerültem. Fantasztikus osztálytársaim lettek és még ennél is jobb barátokat szereztem. Elvakított a sok jó, ami körülvett, és amiben én magam is benne voltam. Csak későn jöttem rá, hogy az itteni emberek nagy számban ítélik el a magyarokat és ezáltal engem is. Szinte mindenki Madžaricának csúfolt, még az osztálytársaim is. Beleestek abba a nagy és csúnya hibába, hogy külső alapján ítéltek. Nem ismertek, és ahogy észrevettem, nem is nagyon tettek erőfeszítéseket annak érdekében, hogy megismerjenek. Kevesen álltak mellettem, de tudom, hogy ők ismernek igazán és köszönöm nekik, hogy nem ítéltek külső alapján, mert egy igazi jó barát mindig kiáll melletted, bármit is mondanak, terjesztenek rólad. Az, hogy éveken át csúfoltak és elítéltek a magyarságom miatt, nem tett gyengévé, csak erősebbé. Megtanultam, hogy bármi történik az emberrel, nem szabad leragadni vagy szomorkodni amiatt a dolog miatt. Emelt fővel kell járnod és megmutatnod az illetőnek, az én esetemben illetőknek, hogy nem törtél össze. És ha nem is igaz, mert legbelül tényleg nagyon fáj, nekem is fájt és még mindig fáj is, akkor is te mutasd azt, hogy erős vagy. Most, hogy visszaköltözünk Magyarországra, nyíltan mondhatnám, hogy rengeteg mindent adott Szlovénia nekem, de el is vett. És isten ments, hogy valakit megbántsak, de nagyon fájt, amit egyes szlovén emberek csináltak velem. Lehet, hogy csak egy gúnynevet adtak, de a gúnynévvel olyan hatást értek el, mintha kést döftek volna a szívembe. Ha volt olyan időszak, amikor tényleg el akartam tűnni a világ elől, márpedig volt, akkor az ez az időszak volt. De továbbléptem, nem

10

mondom, hogy megbocsátottam, mert nem. Én nem az a típusú ember vagyok, aki egyhamar vagy könnyedén megbocsát. De továbbléptem. Szerintem csak ez számít. És most, hogy visszagondoltam ezekre a dolgokra, most tűnnék el legszívesebben. Ezeket a dolgokat csak egy olyan ember értheti meg, aki hasonló dolgokon ment át, mint én. De az igazat megvallva nem kérem senki megértését. Nekem az is elég, ha a családom mellettem áll és támogat.

Különdíj Bogdán Attila, Dobronaki KÁI

Állítsátok meg a világot! Szombaton álmosan ébredtem, ezért elindultam a konyhába kávét főzni. Péter, az egyik barátom is nálam aludt. Sok gondolkozás után elhatároztuk, hogy elmegyünk moziba. Eldöntöttük, hogy meghívjuk barátnőinket is. Felhívtam Zsófit és megkérdeztem tőle: – Szia! Ma ráérsz? – Sajnos nem – felelte Zsófi. – De kár! – Majd bepótoljuk! Erre Zsófi letette a kagylót. Peti sikerrel járt. A mozi előtt elmentünk még a kedvenc focicsapatunk mérkőzésére. Mindketten a dobronaki csapatnak szurkoltunk, mely a Kapca csapatát látta vendégül. A mérkőzés végül gól nélküli döntetlennel zárult. Elérkezett az este. Hárman elindultunk a moziba. Peti szülei kocsival elvittek minket egészen a mozi bejáratáig. Megvettük a jegyeket és természetesen a pattogatott kukoricát. A terem kapujánál rájöttünk, hogy elfelejtettünk üdítőt venni. Peti visszarohant a bejárathoz és három kólával tért vissza. A film, amelyre jegyet vettünk, romantikus volt. A címe pedig a következő: Szerelem a kapuban. Péter barátnője az egész filmet végigbőgte. Talán öt zacskó zsepit elhasznált. Furcsa tényezőre lettem figyelmes. A harmadik sorban észrevettem barátnőmet. Azonnal dühbe gurultam. Elgondolkodtam, hiszen más fiúval nézte a filmet. Az egyik osztálytársam volt az. Levente! A vetítés hosszúnak tűnt, hiszen állandóan azon törtem a fejem, hogy történhetett ez meg. A film véget ért. A kijáratnál találkoztam Zsófival. Azonnal elpirult. Elkezdett magyarázkodni: – Ez nem az, amire gondolsz! – Hogy tehetted ezt? – kérdeztem. Szemei sírásnak eredtek. Ebben a pillanatban azt gondoltam, hogy bárcsak visszatekerhetném az időt. Ebben az esetben nem jártam volna Zsófival. Rádöbbentem, hogy ez lehetetlen. Eközben különféle gondolatok jártak a fejemben. Egyszerre dühös, féltékeny és szerelmes voltam. Tudtam, hogy szakítanom kell Zsófival. Következő nap megbeszéltem vele egy találkát. A parkban találkoztunk. Közösen elhatároztuk, hogy ez így nem folytatódhat. Zsófi eldöntötte, hogy szívesebben maradna Leventével. Egy kicsit elkeseredve, de elindultam hazafelé. Útközben észrevettem Pétert, aki a barátaival társalgott. Elmeséltem a szomorú hírt. Rájöttem, hogy szinglin szebb az élet. Pár hónap múlva kihevertem a történteket. Maradt egy mondat a fejemben, amit sose feledek el. Ilyen a világ! I F I 2 013 . j a n u á r 10 .


Középiskola – 1. és 2. osztály 1. helyezés Kránicz Alexandra, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Az első csók (élménybeszámoló)

Minden ember életében eljön az a pillanat, amikor szerelmes lesz, majd egy idő elteltével elcsattan az a bizonyos első csók, amit már annyira vártunk. Eszünkbe jut a mi első szerelmünk és az első igazi csókunk, ami talán nem a megfelelő időben és helyszínen történt meg velünk. Ilyenkor elgondolkozunk azon, hogy vajon helyesen cselekedtünk-e. De vajon mi is pontosan a szerelem? Vajon mindig emlékezni fogunk az első csókra? Véleményem szerint a szerelem egy csodálatosan átszőtt kőszikla, melyet hirtelen a védtelen szívedre ejtenek. Boldogabb leszel, majd megtelsz élettel és a kedvesed boldogsága fontosabb lesz számodra a sajátodénál. De ez nem lesz mindig így, mert a szerelem mulandó, ha nem foglalkozunk vele eleget, akkor az érzések elhalványulnak és elmúlik az a bizonyos „tűz” a szívünkben. Ami pedig az első csókot illeti, nos, számomra gyönyörű pillanat volt. Ott történt meg, ahol meg kellett történnie és akkor, amikor az úgy volt helyes, azzal, akit eddigi életem során a legjobban szerettem. Biztos vagyok benne, hogy életem végéig emlékezni fogok arra a bizonyos első csókra. Ha csak rágondolok, látom magam előtt, ahogy magához húz, megsimogatja az arcom, majd egy hirtelen mozdulattal az ölébe vesz és végül megcsókol. Emlékszem, mennyire boldog voltam abban a pillanatban, annyira boldog, amilyen talán nem leszek soha többé. Igaz, előtte egy kicsit ideges voltam, féltem, hogy csalódást okozok a szerelmemnek, mivel ő sokkal tapasztaltabb volt nálam. Végül rájöttem, hogy feleslegesen idegeskedtem, megnyugtatott, és elmesélte, mennyire boldoggá tettem azzal, hogy vele csókolóztam először. És hogy megbántam-e? Egyáltalán nem, ha tehetném, mindent ugyanúgy tennék, ahogy akkor tettem. Remélem, minden ember boldogan gondol vissza az első csókjára és az első szerelmére, mivel ezek a dolgok fontosak mindenki számára. Ha eszünkbe jutnak ezek a dolgok, jó érzés tudnunk, hogy akkor mennyire boldogok voltunk és ezután is lehetünk még sokkal boldogabbak is.

habár jól ismerem a folytatást, nem akar kijönni a számon. A gondolataim hirtelen vad fordulatot vesznek, s emberek arcképei jelennek meg előttem. A képek fekete-fehérek, de jól látható halvány mosolyuk. Egy személy mégis kitűnik közülük. Rám kacsint, tollát a tintába mártja, s mintha arra akarna buzdítani, csináljam utána. Kinézek az ablakon, s egy napsütötte novemberi nap tárul fel szemeim előtt. Elgondolkodom azon, mennyi ember számára jelenti a természet, a táj a világ legtökéletesebb művét. Néhányan lefényképezik, hogy a pillanat örökké megmaradjon, vagy mások abban a reményben, hogy sikerül megállítaniuk az idő kerekét, lefestik. Akadnak viszont olyanok, akik a legaprólékosabban leírják, ezzel pecsétet hagyva magukról a következő generációknak. S ekkor az író tollavége egyesül az üres papírlappal. Tudatában annak, hogy senki sem vár tőle csodákat. Tudja azt is, hogy nem mindenkit fog megérinteni az írása, s lesznek olyanok, akik ezt a „nem fontos vagy lényegtelen” címszavak közé sorolják. S habár ennyi kiábrándító dolog kavargott a fejében, mégis volt valami, ami miatt nem bírt megválni tollától. Ez a valami az emberekbe vetett hite volt. Hitt abban, hogy majd a végén jön az a bizonyos személy, aki érdeklődéssel fogja olvasni a tolla alatt született gondolatokat. Remélte, hogy majd valamikor fontos tanulságot fognak hordozni szavai. Mindennél fontosabb volt viszont számára az, hogy hazájának, a Muravidéknek is legyen olyan irodalma, amelyet megérdemel. Hosszú idő telt el azóta, hogy valaki más bőrébe szerettem volna bújni. Talán kiskoromban történt meg velem ilyen utoljára, amikor abban a hitben éltem, hogy egy szuperhősnek vagy hercegnőnek sokkal jobb lehet az élete, mint egy egyszerű halandónak. Most viszont költő szeretnék lenni, ha csak egy pillanatra is. Egy szabad ember, aki soha nem kér bocsánatot a saját véleményéért, s nem változtat a gondolkodásmódján csak azért, hogy megfeleljen a körülötte lévő társadalomnak. S ha ez nem elég indok arra, hogy egy embert tudjunk tisztelni és becsülni, akkor valóban azt kérdezem magamtól: „Hova megy a világ?!” De hiszek abban, hogy az embernek mégsem kell költőnek lennie ahhoz, hogy őszinte ember tudjon lenni, s ne hagyja magát befolyásolni. Fontos, hogy tudjunk nyitottak lenni, s elfogadni mások tanítását. Én ugyanis még sohasem találkoztam olyan emberrel, aki ne tudott volna valami olyat, amit én nem.

2. helyezés Šabján Rebeka, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Költővé válnék Gondolataimat egy ismerős dallam zavarta meg, amely egy váratlan pillanatban szökött ki emlékezetem egyik, talán legféltettebb fiókjából. Az ember azt gondolná, olyan, akár a derült égből jövő villámcsapás. Olyannak is kéne, hogy legyen, de mégsem az. Ugyanis még mindig ott a fejemben, s nemcsak hogy állandóan ismétlődik, hanem mindig hangosabb. Kezdek félni, nehogy mások is meghallják. Muravidék, Muravidék, elfelejtettelek volna, ha... Itt véget ér a dallam. Elhalkul, s I F I 2 013 . j a n u á r 10 .

11


3. helyezés Kovács Álmos, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Az első csók (élménybeszámoló)

Régen volt, nagyon régen… Szerelmes voltam egy lányba. Nem akármilyen lány volt ő. Mosolya gyönyörű volt, egyszerűen elálltak tőle a szavaim. Amikor ránéztem, az sem jutott eszembe, hogy hogy is hívnak. A szemébe nem is mertem nézni, mert ha belenéztem, kicsinek éreztem magam, nagyon-nagyon aprónak. De ami a legjobban tetszett rajta, az a haja volt. Hosszú fürtjei, ahogy lobogtak, amikor fújta a szél – én akkor úgy éreztem, mintha ő lenne a világon az egyetlen lány, az egyetlen, akit minden fiú magáénak akar. Mintha az ő szívdobogása éltetne mindent, mintha tőle forogna a Föld. És olyan gondolatok is átjárták még a szerelemről nagyon keveset tudó agyamat, hogy aki őt nem szereti, az gonosszá válik, elviszi az ördög vagy esetleg meghal. De én mégsem mertem szeretni, féltem, hogy nem vagyok hozzá elég jó és hogy ő engem úgyse fog szeretni, én pedig szenvedni fogok. Lehet, hogy csak a szenvedéstől féltem… de nem! Mert én szerettem érte szenvedni! Én szerettem azért sírni órákon keresztül, hogy miért nem szeret engem, és közben reménykedtem abban, hogy az Isten meglátja, hogy én mennyire el vagyok keseredve és talán megsegít. De akkor eszembe jutott, hogy mit szoktak az öregek mondani: „Segíts magadon, és akkor az Isten is megsegít.” Én szegény gyerek, csak sajnálni tudtam magamat, miközben egész végig ő járt a fejemben. Történt abban az időben olyan is, hogy arra gondoltam, mi lenne, ha öngyilkos lennék, és egy késsel a testembe vésném az ő nevét, és akkor majd „talán” ő fog sírni értem. De eszembe jutott, hogy három lányt is ismerek, akinek ugyanaz a neve, mint neki. És ha a vezetéknevét is be akartam volna írni, addigra már nem lenne elég erőm. Így hát úgy határoztam, hogy nem leszek öngyilkos. Volt egy hét szünidő, amikor egyáltalán nem találkoztam vele. Akkor már majdnem elfelejtettem. A szüleim csodálkoztak is, hogy nem sírok. De vége lett a szünidőnek és én újra depresszióba estem. Aztán egyszer csak, amikor iskola után hazaértem, óriási fájdalom kapott el. Bőgtem és bőgtem, a párnám már úgy elázott a könnytől, mintha folyóba dobták volna. Egyszer csak csöngettek, gondoltam, a szomszédok jöttek, hogy megnézzék, mi ez a nagy ricsaj. Ordítva mentem az ajtóhoz. Ahogy mentem le a lépcsőn, el is estem és legurultam a földszintig. Nagy nehezen odavonszoltam magamat az ajtóhoz, a könnyes kezemmel megfogtam a kilincset, lenyomtam és magam felé húztam az ajtót. Az ajtó lassan kinyílt és én még egy utolsó óriásit kiáltottam. Az ajtó előtt csodálkozva nézett rám az a lány, akinek az arcára nem lehetett ránézni, mert megvakított a szépsége. A szemébe? Oda még inkább nem! Gyönyöre betöltötte fénnyel az egész szobát, sőt az egész házat! De én mégis a szemébe néztem, és ahogy néztem, a szememből kiszáradt a könny. És ő is nézett. Nem szóltunk egy szót se. Ő is csak egy hosszú idő után tudott megszólalni. Annyit mondott: – Szia! –, én erre hirtelen nem tudtam szólni, csak a szám mintha megrebbent volna. Erre ő elindult szótlanul. – Várj! – kiáltottam utána. Megfordult, a szemembe nézett és csak annyit kérdett: – Mi van? – amint ezt kimondta, én újra lefagytam, és ő újra nekiindult a hazafelé vezető útnak.

12

Ekkor a fejemben milliónyi gondolat tekergett, de ez nagyon gyorsan elmúlt. A szívem átvette az irányítást! – Szeretlek! – kiáltottam utána. Ő megtorpant, nekem meg a könny újra ellepte a szemem és a valós világ közötti helyet. Mintha megvakultam volna… Könnyemet próbáltam törölni, amikor egy kéz tolta félre a „mancsaimat” az arcom elől. A számon pedig valami más édes, eperízű, meleg testet éreztem. Ez volt életem legszebb napja. A csók után magához ölelt és hazarohant. Azóta nem sírtam. Most együtt vagyunk és minden nap megcsókol. De ezek már nem olyan csókok, mint az első, de mégis én vagyok a világon a legboldogabb ember. És ezt senki sem változtathatja meg, sehogyan!

3. helyezés Horvat David, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Költővé válnék Vajon milyen is lehet költőnek lenni? Erről még igazából sosem gondolkodtam, de a cím felkeltette bennem az érdeklődést. Rájöttem, hogy én is szívesen megpróbálkoznék a versírással. Az idei évben lenne 70 éves az a jeles költő, aki munkája során annyi mindent adott a muravidéki magyarságnak. Hát persze, hogy Szúnyogh Sándor! Az elismert költő az írás mellett a szerkesztői és irodalomszervezői munkából is kivette a részét. Képzeljük csak el, hogy milyen lenne a Muravidék irodalom és kultúra nélkül. Lepusztult, sivár, műveletlen. Ez ellen szeretett volna Szúnyogh Sándor is tenni, aki munkájával sok olyan dolgot adott az itteni magyarságnak, amelyre máig büszkék vagyunk. Ha lenne rá lehetőségem, én is segítenék a magyarság megőrzésében és fejlesztésében itt a Muravidéken, mint ahogy azt Szúnyogh úr is tette. Mivel én a költészettel csak az iskolában foglalkoztam, ezért inkább a szerkesztői munkákban próbálnám ki magam. A szerkesztés és az írás nagyon érdekel, hiszen ez a szakma is esélyesnek számít a szakmák listáján, amelyekkel foglalkozni szeretnék a továbbiakban. Az egyik ilyen verseny, ahol megmutathatom írói tudásom, pont ez a fogalmazási verseny. Nem nehéz kitalálni, hogy a verseny címében miért éppen Szúnyogh Sándor neve szerepel. Egy ilyen sokoldalú és dolgos ember megérdemli, hogy versenyt nevezzenek el róla. A Muravidéken a magyarság már ősidők óta jelen van. Sajnos az utóbbi időben csökkent a magyar nyelv használata, hiszen sok magyar ajkú ember is szlovén nyelven szólal meg, mivel nem meri vállalni hovatartozását. Többek közt ezen is szeretnék változtatni és az emberekbe erőt lehelni, hogy merjék használni anyanyelvüket nem csak Magyarországon, hanem itt a Muravidéken is. Mivel nem az a szégyen, hogy magyarok vagyunk, hanem az, ha ezt letagadjuk. Szúnyogh Sándor azon emberek közé tartozott, akik büszkén merték vállalni hovatartozásukat és nemzetiségüket. Mivel nincs meg a tehetségem ahhoz, hogy verseket írjak, ezért én csak az írásaimmal hívnám fel az emberek figyelmét arra, hogy meg kell őriznünk a magyar nyelvet és kultúrát, mert ha ezt egyszer elveszítjük, akkor soha többé nem tudjuk visszaszerezni. Az emberek nem biztos, hogy hallgatnának rám, de én biztosan megpróbálnám meggyőzni még a legellenállóbbakat is. A kitűzött céljaimat sosem adnám fel és mindenáron küzdenék az elérésükért. I F I 2 013 . j a n u á r 10 .


Sok szépet és jót hallottam Szúnyogh Sándorról rokonaimtól, ismerőseimtől vagy különböző rendezvényeken. Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg közelebbről, mert a hallottak alapján biztos nagyon jó ember lehetett. Verseiből sugárzik a hazaszeretet, s kultúrájáért annyi mindent tett, ami miatt még hosszú éveken át emlékezni fogunk rá. Szállnak az évek, mi, magyarok pedig éljük rohanó napjainkat itt a Muravidéken. Csak néha jut eszünkbe az, hogy igazából mi is magyarok vagyunk. Ekkor rádöbbenünk arra, hogy milyen keveset is foglalkozunk anyanyelvünkkel és kultúránkkal, amely lassan közelít az elmúlás felé. De mi ezt nem hagyhatjuk, mert csak ez a miénk, és küzdenünk kell érte, mint ahogy ezt Szúnyogh Sándor is tette.

Különdíj Sep Noemi, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Az első csók (élménybeszámoló)

Minden ember életében fontos helyen szerepel az első csók. Szerintem nincs olyan ember, aki ne emlékezne arra a pillanatra. Az emberek többségével már gyerekkorukban megtörténik, hiszen ebben is utánozzák a felnőtteket. Az én első csókom kb. 10 éves koromban történhetett, bár tudom, hogy ez nem volt igazi csók, számomra mégis különleges volt. A fiatalok, főleg a lányok mindig álmodoznak az első csókról. Ilyenkor mindent rózsaszínben és vattacukorral körülrakva látnak. Sokan hónapokig tervezgetik, hogy minden tökéletes legyen, de vannak olyanok is, akik a sorsra és a véletlenre bízzák magukat. Az emberek többsége szívesen emlékszik vissza az első csókra, bár vannak olyanok is, akiknek katasztrofális volt. Ez történt az én barátnőmmel is. Hetekig tervezgette, hogy minden tökéletes legyen. Eljött a nap, amelyre annyira várt. Egész délelőtt a fürdőszobában volt. Három órán keresztül csak azon gondolkodott, hogy mit vegyen fel. Végre sikerült eldöntenie, de ez még csak a kezdet volt. Még hátra volt a cipő kiválasztása és a smink. Mindezek ellenére sikerült elkészülnie. Egész nap nem evett semmit. 5-kor találkoztunk a háza előtt, hisz megígértem neki, hogy elkísérem. Amikor odaértünk a parkhoz, a fiú már várta. Én gyorsan leültem a közeli kávézóba, hogy észre ne vegyen engem. Olyan helyre ültem, hogy lássam őket. A lány odament hozzá, leültek és elkezdtek beszélgetni. Fél órát beszélgettek és szép lassan mindig véletlenszerűen közelebb kerültek egymáshoz. Láttam, hogy mind a ketten készen állnak arra, hogy megcsókolják a másikat és erre PUFF. Lefejelték egymást. Először mind a kettő csendben volt, majd két másodpercre rá mind a ketten jóízű nevetésbe kezdtek. Habár azután megtörtént az a bizonyos első csók, ő azóta is, mikor eszébe jut, elkezd nevetni. Elbúcsúztak egymástól. A lány rögtön odafutott hozzám és elkezdett mesélni. Tudom, hogy nem illett volna, de nem bírtam megállni. Elkezdtem nevetni, de úgy, hogy abba még a hasam is belefájdult. Szegény azt gondolta, hogy csak ő lehet ilyen szerencsétlen, de sikerült megvigasztalnom, hisz mi lenne, ha mindenki első csókja tökéletes lenne. Elveszne az a csodálatos érzés, amely az ilyen „botlásokból” ered. Az első csóknak megvan a saját varázsa, amely megbabonáz. Olyan érzés, mintha három méterrel a felhők fölött lebegnél. Az a pillanat csak a tiéd és nem veheti el tőled senki sem. I F I 2 013 . j a n u á r 10 .

Különdíj Ftičar Ines, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Költővé válnék Sokszor megkérdezzük magunktól, amikor elolvasunk egy verset, mit jelenthet számunkra a tartalma. Vannak olyan versek, amik megérintik az embert, szó szerint megfogják. De például az iskolában, amikor „ránk erőltetnek” egy adott verset, amiről még életünkben nem hallottunk, nem ért el a szívünkig, akkor azt hogy tudjuk befogadni? Mit tegyünk, hogy megértsük? Persze, a tanárok segítenek az analízisben, de ők nem hathatnak a mi érzelmeinkre, gondolkodásunkra. Nekem nagyon nehéz olyan verset találnom, amelyik igazán megfogna. Fogalmam sincs, hogy miért. De amikor igazán egy vers úgy tud hatni rám, hogy legszívesebben rögtön megtanulnám és ezt szavalnám egész álló nap, az már tényleg egy igazán jó költészet. Legalább számomra. Szúnyogh Sándor költőt személyesen sajnos nem ismertem. Biztos vagyok abban, hogy nagyon jó ember volt és kiváló költő, hiszen egy versenyt nem akárkiről neveznek el. Azt mondják róla, hogy a kultúra mindenesének számított a Muravidéken. Hogy mindent megtett azért, hogy a Muravidéknek is legyen olyan irodalma, amelyet megérdemel. Szerintem Sanyi bácsi nagyon jó munkát végzett, hiszen van, volt és lesz is irodalmunk. Arra a kérdésre kellene válaszolnom, ha követném-e Sanyi bácsi példáját. Erre most perpillanat nem tudom a választ, de ha olyan jól írnék verseket, mint ő, akkor biztos mindent megtennék azért, hogy a muravidéki irodalom ne haljon ki. Ez így sem, úgy sem fog bekövetkezni, mert vannak nekünk itt nagyon jó „költőink” és „költőnőink”, akik szabadidejükben a mi kis vidékünk életét teszik gazdagabbá a versekkel. Azt gondolom, hogy az íráshoz kell egy adottság, ami nem mindenkinek adatik meg. Sándornak minden adottsága megvolt ahhoz, hogy írjon, írjon és csak írjon. De ő sokkal többet tett annál, mint hogy csak írt. Az embereknek olyan üzenetet adott át a versein keresztül, amit már soha senki nem fog tudni. Nyomot hagyott maga után, hiszen mindmáig nem felejtettük el, és azt gondolom, nem is fogjuk elfeledni. Most eszembe jutott valami. Egy hasonlat. A szúnyog, az állat és Sanyi mint költő között. A szúnyog is, amikor megcsíp, egy nyomot hagy maga után, kiszívja a véredet. Na, hát Sándor is nyomot hagyott maga után, csak van, ami nem stimmel ezzel a hasonlattal. A csípés nyoma eltűnik, viszont a költői nem. Ez így van minden költő és író esetében. Ha igazán megfogott valami az írásában, akkor az biztos, hogy egyhamar nem törlődik ki sem a fejedből, sem a szívedből. Az évek folyamán lehet, hogy feledésbe merül, de ha valaki megemlíti az író, költő nevét, lesz valami, ami feleleveníti benned az emlékeket. Egy szó, egy hang, egy név. Kár, hogy Sanyi bácsi már nem él. Annyi mindent lehetne tőle kérdezni. Például nekem lenne egy kérdésem hozzá. Miért szerette ennyire a Muravidéket, hogy ennyi mindent tett az irodalomért? Ezt nem kérdezhetem meg tőle, de azt hiszem, hogy értem, miért. Most úgy emlegetik, mint Szúnyogh Sándor, a költő. Megérdemli, hogy mindenki ismerje. Ő már nincs többet, elment, de költeményei itt maradtak köztünk. Itt, ezen az érthetetlen világon, ami ki tudja, merre szalad.

13


Középiskola – 3. és 4. osztály 1. helyezés Gaál Enikő Éva, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Függőség nélkül, szabadon élni (elmélkedés)

Lehet, hogy csak mert középiskolás vagyok, de valahogy úgy tűnik, ez a téma, a függőség egyre többet foglalkoztat bennünket. Még a csapokból is ez folyik! Talán csak a lázadó tinédzser beszél belőlem, de néha úgy érzem, tényleg túl nagy hűhót csinálnak az egészből. Persze, a függőség nagyon komoly probléma, mégsem kell minden éppen füvet szívó fiatalról azt gondolni, hogy kábítószerfüggő, vagy valakit, aki egy este kicsit többet ivott a kelleténél – és mi persze épp akkor találkoztunk vele –, hogy alkoholista. Igaz, e cselekvés ugyanúgy helytelen, mégsem beszélhetünk függőségről. Ugyanakkor az is igaz, hogy aki egyszer, gyengébb pillanatában hozzányúl az italhoz, rágyújt egy cigire vagy boltkórosok esetében egy jó nagy bevásárlótúrát tesz, hogy enyhítse pszichikai fájdalmait, könnyen megteszi ezt máskor is, amikor nem érzi jól magát. Akkor beszélhetünk függőségről, ha ez folyamatosan ismétlődik, s krónikus betegség alakul ki. Ha valaki megkérdezné tőlem, szerintem miért van a világon egyre több függő, válaszom egyszerű lenne. Rohanó világban élünk, mindenki egyfolytában siet valahova, soha semmire sincs idő. Az emberi kapcsolatok szakadoznak és mindenkit csak a látszat érdekel, a felszín, az érzelmek pedig háttérbe szorulnak. Ilyen világban sokszor érezhetjük magunkat magányosnak, elveszettnek, ami pedig aztán nem véletlenül vezet a függőség homályába, egy ködös világba, ahol egy pillanatra elfeledhetjük önmagunkat, hogy kik vagyunk és mit is keresünk itt. De ez csak egy pillanat, alig észleled, s már vissza is tértél a valóságba, ebbe a kegyetlen, rideg világba, amiben már nem vagy képes semmi pozitívumot találni. Épp ezért újra és újra keresed a homályt, egy valójában nem létező, kitalált világot, ahol, ha arra a kis időre is, de boldog lehetsz. A gond abban van, hogy idővel ezt a világot, akármennyire is keresed, egyre nehezebben találod. Végül csupa üresség és fájdalom marad helyette. Ilyenkor a szerencsésebbeknek sikerül segítséghez fordulniuk, az utolsó reményt a családban, elvonón vagy esetleg pszichiátriai kezelések keretében találják meg. Sokszor ez sem hoz eredményt, de még mindig jobb helyzetben vannak a reményt vesztetteknél, akikkel senki sem foglalkozik már. Számtalan példa van arra például, hogy a családban a szülők nem foglalkoznak gyerekükkel, látják, hogy gond van, de képtelenek rajta segíteni, ezért tablettákkal, különböző antidepresszánsokkal tömik őt, ami pedig hosszú távon nem hoz eredményt. Sok olyan is van, aki viszont egyáltalán nem kap segítséget, s a végén már olyan mélyre süllyed, hogy nem talál más kiutat, csak az öngyilkosságot. Így összegezve már azt hiszem, megértem, miért ez a nagy felhajtás a függőség körül. Mondhatnám, a függőség a depresszió mellett a huszonegyedik század egyik legnagyobb betegsége. Betegségről van szó, ez nem vitás. S talán nem is nagy csoda, hogy gyakran épp a depresszió az okozója.

14

Az ember ebből az elvárásokkal, felelősséggel teli világból szabadulni akar, s épp ez okozza vesztét, hiszen csapdába esik, foglya lesz annak, amitől éppen menekül. Egy labirintus közepén találja magát, melyből hosszú és nehéz a kiút. Sokszor szinte lehetetlen. Amilyen könnyű felvenni a rossz szokásokat, annyival nehezebb leszokni róluk, némiképp szabaddá válni. Hiszen hogy is lehetnénk szabadság nélkül boldogok?

2. helyezés Lešnjak Sara, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Függőség nélkül, szabadon élni (elmélkedés)

A függőség minden egyénben megtalálható, lehet ártatlan vagy ártalmas. A személyiségünk része, ezért is különbözik egyik a másiktól, mint ember az embertől. A függőségek részt vesznek a mindennapjainkban, habár észre sem vesszük. Például amikor felébredünk és megisszuk a reggeli kávét és talán még cigarettával is ízesítjük bűnünket. Biztos vagyok abban, hogy mindenkiben rejlik ételhez való függőség, mivel mindenki megtalálja azt az édességet vagy finomságot, amiből a kelleténél többet megenne. Ilyen függőségek nem ártanak annyira életünknek, lehetnének akár megszokások is. Szerintem azok az igazán veszélyes függőségek, amelyekbe már annyira beleestünk, hogy mindennapinak tűnnek. Ilyen függőségeknél az a gond, hogy azt hisszük, nem ártunk velük magunknak vagy másoknak. Ezek a függőségek nagyon sok módon kezdődhetnek. Kezdődhet ártatlanul, mint a számítógép: mindenki használja manapság, de néhányan, az igazat megvallva igazán sokan, elkezdik élni az úgymond „virtuális életüket”. Kezdődhet érdekből, szerencsejátékkal. Általában a megélhetés érdekében, de nagyon sok esetben egyszerűen a gazdaggá vagy gazdagabbá válás érdekében. Elkezdődhet egy bulin, ahol egyszerűen jól akarjuk érezni magunkat, és nem látjuk más módját, mint alkoholhoz vagy drogokhoz nyúlni. Mindegyiknek vannak közös ártalmai: érdekessé válnak. Megismételjük őket néhányszor, mert tetszik a hatásuk. Mindig többször megismételjük és nem is vesszük észre, hogy kezd ártalmas lenni. Elkezdünk rájuk sok pénzt költeni, időt, figyelmet, és hamarosan átveszik életünket. Ez nagyon jól látszik a drogoknál. Általában fűvel kezdődik, ami nem ártalmas, sok esetben gyógyszerként is hat. Sok ember véleménye, hogy ez az „ugródeszka” a kemény drogokhoz. Szerintem mi magunk vagyunk a saját magunk „ugródeszkája”, mert nem kell elfogadnunk súlyosabb drogokat. Abban az esetben, ha folytatjuk és beveszünk például hallucinogén gombákat vagy LSD-t, eljön a pillanat, amikor mindez már nem elég. Ilyen esetekben esünk bele a mélybe, a tényleges függőség világába. Ebből már nehezen van kiút, mert már nem mi vagyunk azok, akiknek kell a drog, hanem a testünk. Vannak emberek, akik végighaladnak az úton, elrontják életüket, a szeretteik életét, és vannak azok, akik megtalálják a kiutat. Minden személynek a világon át kellett küzdenie magát ezen az úton, sok döntéssel és harccal. Hogy ez az út rövid lesz vagy hosszú, az egyéniségtől függ és céljaitól. Lehet, hogy újra és újra végigjárjuk, de ahogy megtanultuk a történelem során: hosszú az út a szabadságig, amíg nem szabadul mindenki önmagától. I F I 2 013 . j a n u á r 10 .


2. helyezés Süč Katarina, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

3. helyezés Meolic Darija, Lendvai Kétnyelvű Középiskola

Függőség nélkül, szabadon élni

Függőség nélkül, szabadon élni

(elmélkedés)

(elmélkedés)

Világunkban egyre nagyobb a sietség. Az idő csak úgy elrepül. Észre sem vesszük és véget ér az általános iskola, majd a középiskola, az egyetem és egyebek. Nincs időnk a szórakozásra, egyre lazábbak a barátok közti kötelékek is. Mivel az ember nem érzi magát boldognak, néha ilyen-olyan függőségbe esik. Milyen függőségek léteznek? Hát manapság már nem csak az ezerféle drogok jelentenek veszélyt a populációnak. Az alkohol is egyre nagyobb problémát okoz a családokban. Ez mellett ismerünk vásárlásfüggőket, valamint embereket, akik nem tudják nélkülözni a koffeint, a csokoládét. Ezeket a függőségeket mind gyógyítani lehet vagy legalább csökkenteni. Ehhez pedig az egyénnek határozottnak és türelmesnek kell lennie. Az utcán számtalanszor hallottam már, hogy a drogok nem veszélyesek. Csak tudni kell abbahagyni. Időben. Nem lehet semmi baj. És persze megéri, hiszen a rohadtul rossz pillanatokban elégedettséget biztosít. De mi van, ha az adott perszóna nem tud leállni? Mi van akkor, ha egy anyag rabjává válik? Ekkor a legrosszabb következhet be. Elveszítheti egyéniségét, értékeit. Szabadságát. Rabbá válik. És ez nem csak a drogok esetében következik be. Ugyanez vonatkozik minden egyébre. Habár a drogok alatt legtöbbször a kokaint, heroint, füvet és hasonlókat értjük, nem így van... A drog szó alatt rejtőzik minden egyes anyag, tárgy, cselekedet, amely az egyénen eluralkodik. Minden, ami a szabad választásunkat akadályozza. Annak ellenére, hogy rajtunk áll a döntés, néha a saját testünk rabjává válunk. Nem tudunk uralkodni magunkon. Az előbb nem említettem a szerencsejátékot. Ez a függőség elég nagy bajt okozhat, hiszen az ember nehezen tud leállni. Ebben az esetben az ember pénzre vágyik és sikerre. De ahogy mondani szokták: „A kezdőké a szerencse!”, és ez nem mindig marad velünk. A végén óriási summákat veszíthet az ember. És még a szerencsejáték mellett hadd említsem meg az emberiség ama részét, mely nem tud ellenállni a kéjvágynak. Ez per pillanat aktuális probléma a világban. E témával találkozhatunk éppúgy a tévében, ahogy sok könyvben is elolvashatunk egy-egy részletet. Nem mintha ez a két függőség oly közel állna, de mint akármilyen másik drog, nagyon elterjedt a világban. Minden függőség esetében elveszíthetjük szabadságunkat. Talán ha egy személytől függünk, az is épp olyan probléma, mint egyéb más. Ha nem tudunk egy adott személy nélkül élni, boldogulni, az elvesztésekor más gödrökbe zuhanhatunk. Hiszen köztudott a tény, hogy ha egy függőséget legyőzünk, egy másikkal próbáljuk helyettesíteni. Példaképp ismerek embert, aki leküzdötte alkoholproblémáját, ám a cigaretta és a kávé után folyamodott és ebből új függőség alakult ki. Szerintem, ha egy érintett személy valamilyen függőségbe esik, a társadalom is rossz néven veszi cselekedeteit. Gyakran ilyen személyeket kiközösítenek és egész életükben bánhatják tetteiket. Azonban vannak kivételek, ezeknek tisztelet. Nos, ennyit tudnék én mondani erről a témáról. Ha több tapasztalatom volna, tovább részletezhetném gondolataimat. Olyan emberrel kéne beszélgetni e témáról, aki átesett már hasonlón. Személy szerint próbálom elkerülni a kísértéseket, hiszen nincs szebb dolog, mint szabadon élni. Mindenkit arra invitálok, gondolja végig. Vajon megéri? Szerintem szebb függőség nélkül, szabadon élni. I F I 2 013 . j a n u á r 10 .

Manapság olyan világban élünk, ahol sokat hallunk a különböző függőségekről. Ezekről a káros, vagy talán mégse káros megszállottságokról napról napra többet hallunk. Már az általános iskolában a tanítók a drog és alkohol nyújtotta függőségre hívják fel a tanulók figyelmét. Ismerünk több függőséget is, amelyek kemény vagy puha „drogok”, ha nevezhetjük őket annak. Néhányan a mindennapi problémák elől a függőségbe menekülnek. Ezek az emberek ilyenkor a keményebb drogokat fogyasztják, amely végzetes is lehet. Néhányan viszont szeretnek vásárolni és anélkül nem tudják elképzelni napjaikat. Ezt az egy órát, melyet hetente vagy esetleg naponta vásárlással töltenek el, úgy gondolják, mással nem pótolhatják be. Ismerek egy felnőtt nőt, aki magányosan, család nélkül él Ausztria fővárosában. Nap mint nap drága butikokba jár, hogy talán rálel valamire, ami boldoggá teszi. De valójában egy tárgy megszépítheti napjainkat? Szerintem nem. Lehet, hogy ez a példa az enyhébb kategóriába tartozik, de ezzel is túlzásba eshetünk. A függőség minden esetben rossz útra térítheti az embert. Néhányan, leginkább a tinilányok az egészséges táplálkozással, túlsúllyal vannak befolyásolva. Első hallásra talán furcsának tűnik, de nézzük meg közelebbről. A mai tinilányok és most már egyre több fiú is a külsejével van elfoglalva. Az újságok egyre több sztárdiétát mutatnak be. A fiatalok úgy gondolják, hogy úgy kell kinézniük, mint a címlapon szereplő sztárnak. Szerintük ha nem ilyenek, a társadalom nem fogadja el őket. Az éhezésnek és a nem megfelelő táplálkozásnak súlyos pszichikai és táplálkozási zavarok lehetnek a következményei. A valóságműsorokban egyre több olyan téma van, amikor a férj eljátssza a család vagyonát. Az első játék ártatlan lehet, de utána még többet szeretnénk játszani, hisz több az esélyünk a nyerésre. Néhány játék után elveszíthetjük a megtakarított pénzünket is. Nálunk nem nagyon ismerek ilyet, de Amerikában annál inkább, ezek a számos lovasversenyek, ahol a tét minden vagy semmi. A valódi drogokhoz visszatérve napjainkba a „legismertebb” a marihuána, vagyis a fű. Ez a szubsztáns jobb érzetet és hallucinációkat eredményez. A marihuánát fogyasztó populáció sokkal felszabadultabbnak érzi magát és magabiztosnak érzik magukat. Vannak még a keményebb drogok is, amelyek súlyos testi és pszichikai gondokat okoznak. A marihuána és a keményebb drogok, mint az LSD, Extasy közt az a különbség, hogy a marihuánát csak az agy, vagyis az elme kívánja, nem pedig a test. Ahogy Kafka is mondja, az ember a megszokásba menekül, csak hogy ne kelljen döntenie, és így megszakadnak emberi kapcsolatai. De vajon ez a valódi út? Nem, ezért kell minél előbb segítséget kérni. Úgy gondolom, mindig jobb, ha a dolgokat reálisan éljük át és nem valamilyen szubsztánsok hatása alatt. Minél előbb segítséget kell találni minden függőségre, hiszen mindenkinek jobb szabadon élni.

15


Haikuk Szúnyogh Sándor vászonkötésű‚ „kapcsos könyvéből”.


Turn static files into dynamic content formats.

Create a flipbook
Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.