KerekPerec 2012. április by Népújság

Tekintélyes pénzgyűjtemény, néprajzi múzeum kicsiben A jó gombász titkára rákérdezni nem illik!

Népújság magazin 2012 | 1 • ár a, 3,90 EUR

Egyszerű épületek, a hegyi építészet kis remeke

A Népújság magazinja

Tartalom

Kiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, Lendva

Igazgató: Lázár Beáta

Felelős szerkesztő: Király M. Jutka Grafikai tervezés, tördelés: Meszelics László Munkatársak: Bence Lajos, Solarič Nađ Klára, Abraham Klaudia, Tomka Tibor, Horváth Ferenc, Kepéné Bihar Mária, Lendvai Kepe Zoltán, Hancsik József Lektor: Böröcz Nándor Angol fordítás: Kreft Lidija ISSN 2232-5093 A szerkesztőség címe: 9220 Lendva, Fő utca 124. Szlovénia Telefon: 02/5776-180, Fax: 02/5776-191 E-mail: info@nepujsag.net Nyomdai munkálatok: Schwarz d.o.o. Példányszám: 3000 A magazin a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával jelent meg.

Az idődimenzió kiküszöböléséről

Kegyes volt a sors, hogy nem hagyta feledésbe menni

Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás?

Tekintélyes pénzgyűjtemény, néprajzi múzeum kicsiben

A tánc maga az érzelem

A jó gombász titkára rákérdezni nem illik!

Mindenkinek megvan a maga keresztje

Egyszerű épületek, a hegyi építészet kis remekei

A Kis-balaton és térsége

Három tárgyam

Egy igazi hungarikum sikertörténete Karikás aranyfüggő Akarat, cselekvés, tudásmegőrzés és megélhetés

Bevezető

Az élet és az érzelem Újra feltárt régi történetek a viharos jelennek, az élettapasztalat gondolatai útravalóul a kreativitáshoz, magabiztos tervek a merészebb jövőért… a Muravidéken. Amikor tervezni kezdtük a KerekPerec tavaszi számát, ilyen és hasonló „útmutatókról” beszélgettünk. Nem mintha egy nem létező, esetleg ma naivnak (is) titulált világot szeretnénk bemutatni, hanem mert arról szeretnénk írni, melyek és milyenek a múlt értékei ma, és megpróbálni megérteni (előre látni?), milyenek lesznek, mennyire változnak a jövőben. Ma, amikor – Eduardo Galeano dél-amerikai író és filozófus legújabb könyvéből szemezve a szójátékokat – parkok helyett parkolók vannak, társaságok helyett részvénytársaságok, polgárok helyett vásárlók, emberek helyett nyilvánosság és vízió helyett televízió, s a réti virágot azzal dicsérjük, hogy „olyan, mint ha mű lenne!”, az erkölcsi kódex pedig nem az igazságtalanságot, hanem az eredménytelenséget veti meg, mintha (vagy tán nem is mintha?) valamiféle fordított világban élnénk. Sokan kritikával illetik az ismert latin gondolkodót, hogy egy idejemúlt világot sír vissza, és gondolatainak, akár a régi

élelmiszernek az üzletben, lejárt a szavatossági ideje. De a tömeges pragmatizmus, a ma „bevált” életvitel ellenére – vagy éppen azért – nem elhanyagolandó a kérdés, hogy milyen világot látunk jónak, milyen világban szeretnénk élni? A válaszokat a KerekPerec történeteiből olvasva: a szobrász realista, a festőnő inkább kozmogónikus világképet használ művészi énje kibontakoztatására, de a gyökerek, a múló idő meghatározta mindkettőt. Dobronakon több mint 120 éve készítik a batikolt hímes tojást; míg az 1990-es években kihalóban volt a hagyomány, hiszen már csak öt családnál vették kezükbe az írókát, ma hírnévvel övezve, népi iparművészi szinten készítik az egyedi kincseket. Népzene, néptánc a Muravidéken. A lépéseket nem is a lábak, hanem a szív diktálja: örömében, bánatában. És vannak elkötelezett táncosok, vannak a néptáncnak hagyatékkutatói, akiknek köszönhetően ma muravidéki táncokat is ismerünk. A történetekben közös a múlt, a gyökerek túlélése és a mai ambíció: a szárnyak a sikerhez. A gyökerek és szárnyak kombinációja az, amilyen világot szeretnénk. De legyenek parkok is!

Király M. Jutka, felelős szerkesztő

Közös dolgaikról, együtt a Király művészházaspárral

Az idődimenzió kiküszöböléséről Király Ferenc szobrászművész és Suzanne Király-Moss festőművész alkotói pályája látszólag párhuzamos vágányon halad, de ahogy a modern fizikatudományok hirdetik, miszerint a párhuzamosok a végtelenben mégiscsak találkoznak, úgy a lendvai művészházaspár pályáján is rengeteg találkozási pontot regisztrálhatunk. Alapvető különbség – az ő megfogalmazásukban –, hogy egyikük realista, a másik inkább kozmogónikus világképet használ művészi törekvései kibontakoztatására. Művészetről, a művészi pálya megélésének és a kreativitásnak a kiteljesedéséről, a kontinuitásról és a múló időről, mely meghatároz bennünket – ezekről folyt a beszélgetés.

Bence Lajos Király Ferenc Munkácsy-díjas szobrászművész gyermekkorát a 30-as és 40-es évek paraszti társadalma határozta meg. A Lendva melletti kistelepülésen, Alsólakosban még egy mítoszokkal teli világban, a gyűjtögető-halászó4

vadászó életmód utolsó „mohikánjaitól” láthatta egy letűnőben lévő világ utolsó maradványait. Egy közösség széthullásának, valamint egy új világ merőben más alapokon formálódó összeállásának a tanúja. Mert jött a háború, s vele minden megváltozott: a kis Feri, édesanyját korán elveszítve, apja legfontosabb támasza lett, a család fenntartásából is kivette részét. A helyszín Alsólakos, a Feketeér, az Oloris mező, amelyet minden oldalról árok szegélyezett, s ahol mindenféle fura dolgot lehetett találni. Egy „vándor-tüdőgyulladás” történetére még ma is emlékszik, amelyre akkor sikerült szert tennie, amikor a többi suhanccal együtt versenyeztek, ki ér előbb a feketeéri fürdőhelyre. Majdhogynem az életébe került a „győzelem”, orvosa is azzal „biztatgatta” a szülőket, csoda lesz, ha megmarad. Aztán 1944-ben a család az Alsólakostól néhány kilométerre fekvő, ma már vele összenövő „Kislendvára” költözött, a vasútállomás közelébe. De közeledett a front. Az 1945-ös időszak igen fura volt a számukra. Apjuk arcának gondterheltsége is sok mindent elárult, ő jól tudta, a

vasútállomás és a hidak hadászati stratégiai pontnak számítottak. Itt nem lesz jó kivárni a háborút! Arrébb is álltak, ettől függetlenül a kis Feri így is átélhette a háború borzalmait. Egy alkalommal anyjával jöttek Lakosból, az orosz vadászgépek éppen az érkező vonatot géppuskázták a levegőből. A front aztán egyre közelebb került, s a muraszombati kórház is megtelt sebesültekkel. 1945-ben apja összecsomagolta a családot és egy völgyifalui pincében keresett menedéket. Azt hitték, hogy jó és biztonságos helyre kerültek, de mint kiderült, tévedtek. A visszavonuló németek egyik szárnyát éppen a Garának nevezett domboldal közé szorította be az orosz hadsereg. Hajnalban zajlott a csata, iszonyú lövöldözéssel, zajjal. Mindezt közvetlen közelről hallhatta a fiatal fiúcska. A háború borzalmait, annak erkölcsi-emberi mocsarát és melléktermékeit a front elvonulását követő napokban is volt alkalma megtapasztalni a kilencéves kölyöknek. Feri rajzkészsége, a formák iránti vonzalma, arányérzéke és kompozíciós képessége korán megmutatkozott. Egyik tanára így

Fot贸: Meszelics L谩szl贸

biztatta apját: – Király úr, ez a gyerek semmi mást nem tud, csak rajzolni, legjobb volna, ha ilyen irányba gondolkodna a jövőjét illetőleg. Példának okáért az iparművészetet említette. Ehhez azonban iskolák kellettek, legalább az általános, illetve a gimnázium. 1949-ben anyjuk hirtelen lebetegedett, az agyvérzés miatt az egyik oldala teljesen lebénult. Apjára és Ferire hárult a parasztgazdaság összes teendője. Mivel apja lovai megvoltak, fuvarozni kezdett velük. Egy évig reggel hattól délután kettőig szállította a hordókat az egyik fúrótoronytól a másikig a petesházi olajmezőn. Lassan a szlovén nyelvvel is megbarátkozott. Később szakmát tanult Fehér Ede kárpitosmester és „fényező” műhelyében. A most 76. életévébe lépett művész ma is meggyőződéssel vallja: a szakmai elhivatottságot minden ember a teremtőtől kapja, és Isten az ő számára is kijelölte azt az utat, amelyen később is haladt. – Néha ottfelejtett egy ceruzacsonkot, máskor egy széndarabot „hagyott ott” számomra, jelezve, hogy milyen úton kell elindulnom – emlékezik vissza. Egyben ez volt az első találkozás a mesterséggel, a szakmával: a szerszám és az anyag megbecsülését itt tanulta meg. 1952-ben anyja meghalt. Megvolt az érettségi is, s ő meg volt győződve arról, hogy nyitva áll előtte az út az iparművészeti főiskolára. De nem így történt. A felvételihez az inasiskolai diploma nem volt elegendő. A tanoncévek pedig nem tarthattak tovább, mert a mesterek nemigen alkalmaztak segédmunkaerőt a rossz gazdasági

helyzet miatt. Egy hazalátogatása alkalmával egyik inasiskolai tanárától, akinek a lánya sikeresen felvételizett a ljubljanai Iparművészeti Középiskolába, megtudta: ősszel újra lesznek felvételik, s arra biztatta Ferencet, próbálja meg, hátha sikerül. Mivel azonban a család „burzsujnak” számított a 2,5 hold földdel és az élelmes, minden helyzetben magát feltalálni képes családapával, tudták, így ösztöndíjat nem kaphat. – Menjél, azt az öt évet valahogy kibírjuk – állt végül kötélnek a reális apa, akit a „mindegyszálig szegény” művészemberek példája nem igazán nyűgözött le. – Nem 5, hanem 10 év, öt az iparművészeti középiskolában, öt az akadémián – egészítette ki a felnőtté vált kamasz apját, aki a mai napig hálás az apjának azért, hogy nem tanácsolta el a művészi pályáról. Kész emberként, 1955-ben, 19 évesen az inaséveknek köszönhetően szakmai tudása alkalmassá tette arra, hogy nemcsak a felvétel, de a középiskola akadályait is sikerrel vegye. A humán tárgyak és a szlovén nyelven való kommunikáció még okozott némi gondot számára, voltak kisebb-nagyobb konfliktusai is, de a „tanszékvezető” megvédte. Középiskolásként szinte éjt nappallá téve dolgozott: gipszbe öntött, kőbe faragott. Ekkor ismerkedett meg a szlovén kortárs művészek színe-javával, Božo Pengovval, Frančišek Smerduval, Zdenko Kalinnal. A Plečnikről elnevezett rangos díjat már középiskolás korában megszerezte, s az akadémiára a felvételije első nekifutásból sikerült. S bár festőnek készült, a megbíza-

tások és a sok munka a szobrászat felé terelték érdeklődését, különösen a kő vált meghatározóvá nála.

Suzanne életútja Európába jutásáig A 2007-es festészeti monográfiájában Örvénylő világom címmel megjelentetett önéletrajzi esszéje szerint az Amerikai Egyesült Államokban, Chicagoban született művésznő sokkal kevesebb emléket őriz a II. világháború előtti időkből, mint férje. Apjáról is csak halovány emlékei maradtak, amikor elhagyta a családját és elment a háborúba. A visszaemlékezés tele van fanyar iróniával az élet felvállalását illetőleg: „Ahogy aztán a csecsemőből kisgyermek lesz, megtanulja, milyen zord is lehet az élet: kínzó éhség, sajgó dudorok helye, szeretett kiscicáinak halála, az édesapa eltűnése örökre. Később egymás után szövögeti a terveket, majd elfelejti őket, akár a tegnap elfogyasztott kávét, és egy kis idő múlva a gyerek-felnőtt rádöbben, hogy nem változtatható meg semmi sem…” – írja. A néhány oldalas, a családi albumot és az európai rokoni szálakat is felgöngyölítő legendárium végén a művészi pályakezdés gyötrelmeire és az elfogadásig tartó rögös út részleteire is kitérve így vall: „Hetven évem tárháza felbecsülhetetlen kincsekkel van teli: utazások, változások és tanulás, emlékezetes találkozások; sok-sok örömöt okozó pálya; környezet (város és ország), mely lelki nyugalmat áraszt, amelyben kreatív képességeim kifejlődhetnek és gyarapod-

Fot贸: Meszelics L谩szl贸

hatnak. Megértettem, mit jelent valahova tartozni.” A hetvenedik életévében lévő művésznő ezen felül a gyermekkori nagy álom valóra válását tartja a legnagyobb eredményének: hogy művésznővé vált, hogy művésszé lehetett!

Közös amerikai „anzix” Király Ferenc a hazalátogató, később hazatelepülő „amerikásoktól” nagyon sokat hallott az újvilágról, az új lehetőségekről, s mivel feleségének felkínáltak Ottawában egy múzeumvezetői állást, úgy döntöttek, hogy letelepedési szándékkal az Amerikai Egyesült Államokba utaznak. Akkor még nem sejtették, hogy a letelepedési kísérletből nem csupán egy tanulmányút, de detektívregénybe illő kaland is lesz. Később egy interjúban erről a kalandokban bővelkedő utazásról, illetve arról, hogy miért nem maradt Amerikában, tréfásan azt nyilatkozta: – Nem bírtam ki a lendvai fröccs nélkül. Az első hónapok utazással teltek: keresztbe-kasul utazták az Államokat, minden jelentősebb helyre, múzeumba és képtárba ellátogattak. Ismerkedtek új „hazájukkal”, melynek Feri is állampolgára kívánt lenni. A cél az volt, hogy a jól kereső fiatal feleség mellett a szabadúszó férj rengeteget tud majd alkotni. Ottawában azonban nem ment minden úgy, ahogy tervezték, a feleségnek felkínált állás ügye sem mozdult hónapokig a holtpontról. A csalódottság a fiatalokban napról napra fokozódott. Három hónapig Suzanne szüleinél

éltek, majd egy nagyobb lakást béreltek. Ferenc a bérház pincehelyiségeiben szobrászműhelyt alakított ki magának. Nappal járták a művészhelyeket, galériákat, ismerkedtek a disszidens magyar szobrászokkal, képzőművészekkel. Kereste a szlovén klubokban a rokonlelkeket. Hét hónap után azonban betelt a pohár, Feri egy alkalommal közölte Suzival: képtelen tovább Amerikában élni. Ehhez a feszült politikai helyzet is hozzájárult: a vietnámi háború, Martin Luther King meggyilkolása, a rasszizmus és a faji alapon kibontakozó háborús állapot és antidemokrácia. Detroit utcái a 60 százalékos színes bőrű lakosság miatt valóságos hadszíntérré változtak. A fiatal művészházaspár úgy döntött, visszaköltözik Európába. Feri számára már meg is vették a hajójegyet egy teherszállító hajóra, amely kisszámú turistát is fogadott. Elutazása elé azonban az amerikai hatóságok több akadályt is gördítettek. Elsőként az esetleges adótartozásról kértek igazoló papírt. Ezt még csak kiadták, viszont a katonai szerveknél már nem ment ilyen könnyen. Ferenc ugyanis elmulasztott hat hónapi ott-tartózkodása után jelentkezni az amerikai hadseregbe. A feleség után ugyanis három hónap után „zöld kártyát” (tartózkodási és munkavállalási engedélyt) kapott, amely munkavállalásra, kedvezményekre és egyéb bevándorlói jogokra adott lehetőséget, és ezzel a katonai kötelezettség is vele járt. A bevándorlói hivatali alkalmazott Ferenc felháborodását lakonikus válasszal intézte el: ahogy

ön kérte a bevándorlási engedélyt, úgy fogja kérni az elutazásit is. Ekkor döbbent rá, hogy mekkora slamasztikában van. Először is ő egy „kommunistának” bélyegzett ország állampolgára, másodszor egy háborút viselő országban kért letelepedési engedélyt. Egy cseppet sem volt kétséges, hogy bármelyik percben megkaphatja a behívót, s akkor Vietnám… – így a menekülés látszott a legjobb megoldásnak. Csomagoltak, és Feri másnap lakhatási engedélyét felhasználva a Michigan-tó alatt a kanadai Windsorba menekült. Belső zsebében azonban ott lapult a világútlevélnek számító – közben Chicagóban meghosszabbított – „vörös színű passzus”. Suzira a hajójegyeket hagyta, ő majd a „tengeri úton” kövesse Európába. Aztán úgy történt minden, ahogy tervezték: másnap charterjárattal Torontóba ment, majd itt felült az amszterdami járatra. Itt is volt egy kis zűr, de szerencsésen megoldódott. Itt a világútlevélnek számító „jugó passzus” biztosított zöld utat. Egy hónappal később már Suzanne is Lendván volt. Mivel úton volt az első gyerek, a családapai és családanyai szerepre való készülődés mellett az eltartásról is gondoskodni kellett. – Az Amerikai Egyesült Államokban Suzanne kereste meg a megélhetésünkhöz szükséges pénzt „daktilográfiai” munkákkal, most rajtam volt a sor – fogalmazta meg az „alapszituációt” a szobrász. Ma ezekre a dolgokra már különbözőképpen emlékeznek. Feri talán egy kicsit több nosztalgiával, Suzi több kritikával, hiszen ő volt az, aki Európát választotta.

Fotó: Meszelics László

Interjú Lendván a Vasút utcai családi házban – Forgassuk vissza az idő kerekét, milyen volt az élet Amerikában 50 évvel ezelőtt, a 60-as évek elején? – szegezem a kérdést Suzinak. – Az élet sokkal „kegyetlenebb” volt, mint teszem azt Európában: a saját jogaidért sokkal többet kellett harcolnod, mint Európában, ha sikert akart az ember. Főleg a szegényebb rétegek számára volt nehéz a felemelkedés. Én is rengeteget dolgoztam, de minden erőmet arra összpontosítottam, hogy tanulhassak. Volt úgy, hogy két helyen is munkát vállaltam, csak hogy az esti tanfolyamra beiratkozhassak. Egyszer azonban, amikor összegyűlt 1000 dollárom, úgy döntöttem, hogy Európába utazom, Amerikában ugyanis

mindig azt hallottam, hogy itt olcsó az élet. Én pedig naiv voltam és mindezt el is hittem – meséli nevetve. – Aztán ezt néhányszor megismételtem, Bécsben, aztán Zágrábban. Emlékszem, alig ettem valamit, hogy az összekuporgatott pénzből valahogy kijöjjek. Néha csak az ebédre futotta, legtöbbször gulyáslevest ettünk. Ez hosszú távon az egészségemet is kikezdte, tüdőbajt kaptam, s Bécsben gyógykezeltettem magam. Majd tovább folytattam a tanulmányaimat az akadémián festészet és restaurálás szakon. Sikeresen be is fejeztem. – Az Isten általi adományt, melyből minden embernek jut, ki-ki a maga módján igyekszik kihasználni – folytatja Feri. – A művész feladata, hogy alkosson! Én a klasszikus anyagoknál maradtam, ahogy nejem is valahogy a klasszikus stílusok mellett döntött.

A siker magától kell, hogy jöjjön! Én nem forszírozom magamat túlságosan, nem keresem a kritikusok kegyeit, nem kívánok „referenciagyűjtő” sem lenni. Én meg vagyok elégedve azzal, amit elértem. Ez egy olyan nívó, amire a jövőben is tudok építeni. Fő a személyes megelégedettség. Ez éltet bennünket, ez a mi életünk. – Miben különbözik ez a fajta életfelfogás az átlagos emberitől, a köznapitól? – Tulajdonképpen semmiben. Úgy jó, ha az ember olyan munkának, foglalkozásnak veszi, mint a kerti munkát. Mi ezt úgy vesszük, minden szakmában ott kell lennie ennek a fajta szemléletnek, hozzáállásnak. Ha ez hiányzik, nincs eredmény. Ha valamilyen formán, illetve modellen dolgozom, melegséggel, szépséggel kívánom felruházni, lelket lehelek belé,

Fotó: Meszelics László

mert e nélkül nincs kisugárzása, nem „él” a szobor, a forma. Ettől vagyok több mint a mesterember, ezért vagyok művész. – Mi normális életet próbálunk élni, lényegesebb kilengések, extremitások nélkül – folytatja Suzi. – Feri a kerti munkához hasonlította ezt a fajta művészetfelfogást, s én is ezt vallom. A művész abban a szerencsés helyzetben van, hogy a kedvező környezeti viszonyok mellett a bennünk rejlő ösztönt felszínre tudjuk hozni. Ez nincs meg mindenkiben, nem tud kitörni. Ezért szerencsésnek érzem magunkat, hogy a bennünk lévő alkotóerőnket ki tudtuk bontakoztatni. Művészházaspárok esetében az is nagyon fontos, hogy egymásnak segítsünk, hogy ne szívjuk el egymás levegőjét, mert a művészi szabadság kerül veszélybe.

Nagyon fontos, hogy a köznapi dolgok, feladatok is egyensúlyban legyenek a művészi tevékenységgel. Nekünk ez sikerült – és bár nem volt könnyű, együtt egy szép művészpályát is sikerült kialakítanunk, befutnunk! – A kritika, így Mario Berdič „kozmogónikus festőként” határozza meg Suzanne Király-Moss művészetét, képzőművészeti opusának lényegét… – Kezdetben sok realista alkotást is „elkövettem”. Saját hangom keresésénél nem bonyolódtam filozófiai fejtegetésekbe, inkább a technikát csiszoltam a tökélyig. Persze közben többféle stílust is kipróbáltam, de a lényeg a technikán van ma is. Magányos időszakomban a kozmológiai dolgok is foglalkoztatni kezdtek. Mi az élet, honnan ered, miért ilyen, amilyen? Ezeket földönkívüli

tartományban képzeltem el, ami egyfajta szimbolikával is társult. – Bár mindegyik művész individuum, úgy tűnik, azért akad találkozási pont is a művészetetekben… – Igen, nem is kevés – mondják egymást folyamatosan kiegészítve –, hiszen emberek vagyunk, hasonló életkörülmények és tárgyi világ vesz körül bennünket. A formák és ötletek szintjén is rokonlelkeknek számítunk. Ez nem jelenti azt, hogy egymást másolnánk, hanem spontán megérzés van az egész hátterében. Megtörtént az is, hogy szinte egy időben készült egy nagyon hasonló szobor és egy festmény az emeleti műtermemben. – Franc Obal művészettörténész Király Ferenc nagyon sokszínű és szinte végeláthatatlan sort alkotó szimbolikus láncolatában az asszociatív meditáció

Fotó: Meszelics László

jelentőségét emeli ki… Ez egy olyan alkotói attitűd, mely a klasszikusokra utal… – Igen, bár több is annál – gondolkodik el a szobrász. – De fontos az első pillanat is, mely egy gondolati magot mozgósít benned. A Járom nevű kisplasztikám volt ilyen, nagyon sokat dolgoztam rajta gondolatban, míg a vésőhöz nyúltam. Az élet terhét viselő ember sokféleképpen éli meg a „megigázást”, az igavonást, a járomba hajtottság érzését. Egyszer ki kellene állítanom azt a skicc-mennyiséget, amik a szobrok előkészítési fázisában születnek. – Az időt, mint dimenziót hogyan regisztrálják? – fordulok Suzihoz. – Nemrég arról meditáltam, milyen lenne, ha nem számolnánk az időt, milyen lenne egy tér idődimenzió nélkül? Hogyan viselkedne az ember, hogyan 12

érezné magát, s arra jöttem rá, hogy mi nem is tudjuk elképzelni, milyen is az. Mert mit csinálunk? A dolgok egymásutánja határozza meg életünket. Teszünk-veszünk egész nap, sőt egész életünkben, meghatározva az idődimenziótól. A primitív népeknél, ahol az óraszerkezetet sem ismerik, a Hold, a Nap szerint élnek – azok is az idődimenziót jelentik. Rejtély, fel sem tudjuk fogni. – Feri? – Mióta nyugdíjas lettem, más időszámítás van nálam, megpróbálom kikapcsolni az időt. Nagyobb a szabadságom, a tervezés is más, mint korábban. A művészet mellett eltöltött idő is kitágult: ma nem órákban, napokban, nem is hónapokban tervezgetek, hanem az évszakok szerint. Az évszakhatárok korábban is hatással voltak rám és a művészetemre, hiszen mindegyik évszak annyira más.

Nálunk a Muravidéken különösképpen. Arról nem is szólva, hogy az emberekre tett hatásuk is különböző. Tehernek számít az óraműpontosság, a perc pontossága, az időtlenség nyugalmát zavarja meg, amelyre minden lény törekszik. – Van-e felelőssége a művésznek az elkészült, illetve a félbehagyott dolgai, alkotási iránt? – Igen, bár ismertem olyan szobrászt is, aki az összes művét megsemmisítette (Sabolčič), igaz, később nagyon megbánta tettét. Én sohasem tennék ilyent – bár önálló életet kezd élni minden alkotás, valósággal „cserbenhagyja” alkotóját –, mégis egy folyamat és megismételhetetlen pillanat, az alkotás pillanatának részét képezi. Úgy érezném, hogy magamból veszek el egy darabot. – A folyamatok fontosak, hiszen az élet nem csak a műalkotások létrehozásából áll. A

folytonosság persze nagyon fontos, de a „késleltetésnek” is van funkciója… Egy anya, két felnőtt gyermek anyja ebben esetleg mást is lát? – Az anya általában több gyermeket is szül, s mindegyiket egyformán szereti, nem osztályozza őket, nem tesz különbséget közöttük. A folytonosság megszakadásáról is hasonló a véleményem: a háziasszonyi szerep mellett sok ötlet elveszett. Ezek megismételhetetlen pillanatok, akkor kell csinálni, amikor dőlnek az ötletek, amikor a kéz alig bírja követni az ideát, a gondolatot. – A magyar nemzetiségi közösség a Magyar Kultúra Napja alkalmával különdíjjal jutalmazta tevékenységét, hogyan fogadta? – 45 éve vagyok lendvai. Nagyon „képszerű” volt az első benyomás Lendváról: minden

kicsi, s minden közel van, főleg az USA-hoz mérten: itt nem voltak távolságok. Nem voltak nagyobb elvárásaim, nem lepődtem meg. Ahogy lesz, úgy lesz – ez volt a hozzáállásom. De végül is minden jól alakult, melynek ily módon történő alakulásába én is besegítettem. Ezt éreztem, amikor átvettem az elismerést. – S az emberek? – Fokozatosan, de ez is sikerült: előbb Feri baráti körét ismertem meg, aztán a kör egyre bővült. A gyerekekkel is sokfelé kellett menni, majd pedig a képzőművészeti körök is befogadtak. Szerencsére olyan természetet örököltem – s ez a múlt heti berlini közös utunk alkalmával is megmutatkozott –, hogy a világvárosban nagyon jól éreztem magamat, de jó volt a hazafelé vezető út, mert ténylegesen is haza vezetett.

– Mit jelentett a berlini kiállítás? Egy a sok közül? – kérdezem Feritől. – Berlinben kiállítani presztízsnek számított régen is, ma is. Nem véletlenül nevezték a múlt század 20-as, 30-as éveiben éppen a művészeti történések miatt Európa New Yorkjának. A Brandenburgi kapu környéke a megmaradt „romok” ellenére félelmetes összhatásban van a beépített újjal. A kiállítás is itt van, a járdával egy szinten, a járókelő ide van beterelve, nem lehet kikerülni, a szobrok között járnak-kelnek az emberek, megállnak, nézelődnek. A szervezők, Czukor József berlini magyar nagykövet elmondta: talán nem is volt még ekkora érdeklődés, mint ezen a kiállításon. A kiállításaim katalógusában talán az első helyre kívánkozik, ahogy mondani szokták: „felkerült a pont az i-re”.

The things they do together – mr. and mrs. király, artists Ferenc Király, sculptor and Suzanne Király-Moss, painter, are a couple of artists, whose creative orbits move on a parallel track, though as a physics scientist would say - in infinity, even the parallels meet, so it is no wonder, that their parallels have many encounter points. Their fundamental difference – in their own words – is that one of them is a realist and the other has a cosmogonal worldview that is interwoven into their artistic expression. The Munkácsy prize winning Ferenc Király, who just turned 76, declares what he believes with conviction: Vocation, your calling comes from the Creator. God is the one who set the course in his

life and he chose to follow. »Success must come by itself! I am not pushing myself too hard, I am not craving the approval of critics and I have no wish to become a collector of plaudits. I am happy with what I have achieved. Everything is on a level on which I can continue to build upon. The most important thing is personal satisfaction, it is what is keeping us alive, it is our life.« Suzanne Király-Moss is a painter, who was born in the United States of America, in Chicago. When remembering her artistic beginnings and the rough path of acceptance she had to travel to gain recognition, she says: »The repository of my seventy years is filled with treas-

ures: travels, changes and lessons, memorable encounters; a road of many happy moments; the surroundings (town and country) that radiates spiritual calmness in which my creative abilities can grow and increase. I understand what it means to belong somewhere.« »For a couple, who are both artists, it is very important that we let each other breathe, that we help each other – otherwise our artistic freedom will suffer. It is also important that everyday life and its tasks and worries stay in balance with our artistic activities. We succeeded – although it was not easy, we managed to create and maintain our artistic orbit.

Dobronaki hímes tojások

Kegyes volt a sors, hogy nem hagyta feledésbe menni A hímes tojások vidékünkön is elengedhetetlen kellékei a húsvéti ünnepeknek. A tojások különféle technikákkal készülnek, és sok helyen a mai napig igyekeznek megőrizni az egyes tájegységekre jellemző díszítési motívumokat. A Muravidéken már csak Dobronakon készítik – több mint 120 éves hagyomány alapján – a viaszolt, piros-fekete, úgynevezett batikolt hímes tojásokat. E néprajzilag is ritka kincsnek számító alkotások világába Urisk Erzsébet és Vörös Viktória népi iparművészek, valamint Cár Valéria avatja be olvasóinkat.

Szolarics Nađ Klára A kereszténység elterjedése óta a tojás a sírjából feltámadó Jézust is jelképezi, de a tojások díszítése és ajándékozása a legősibb időkig nyúlik vissza, sokkal régebbi a kereszténységnél vagy a zsidó pészah ünnepnél. A tojás volt az egyik legősibb áldozati étel, hiszen egyszerre jelképezte az életet

és az újjászületést, a termékenységet. „Omne vivum ex ovo”, azaz minden élet a tojásból ered. A tojásdíszítés hagyománya szintén egészen az ókorig nyúlik vissza, s a szokás a kereszténység elterjedése után is fennmaradt, sőt összefonódott a húsvéti ünnepkörrel. A kínaiak már több ezer évvel ezelőtt is színeztek pirosra tojásokat, hogy a Nap iránti tiszteletüket fejezzék ki ezáltal. Először a keleti keresztény vallások tulajdonítottak fontos jelentőséget ennek a pogány hagyománynak, s a húsvéti tojást ennek megfelelően díszítették: pirosra vagy aranyszínűre festették és különböző vallási jelképekkel díszítették. A vörös szín Jézus Krisztus vérének, az emberiség megváltásának lett a jelképe. Manapság azonban a legtöbb ember számára a húsvéti tojás csupán szép dekoráció és kedves ajándék. A minták és színek vallási és népi szimbólumokra épülnek, amelyek változásai napjainkig nyomon követhetők. A legtöbb nyugaton élő családban

azonban egyszerű piros tojásokat festenek, és csupán Kelet-Európában él a mai napig is a mintás díszítés szokása.

Íróka, méhviasz, gyertya Dobronakon annyi bizonyos, hogy már az 1880-as években készítettek méhviasszal megrajzolt, majd piros és fekete színben festett hímes tojásokat. Az elkészítési módot batikolásos technikának nevezik, amit a Muravidék más falvaiban nem művelnek, bár az 1930-as évek körül Petesházán még élt ez a hagyomány. A művelet kellékei: íróka, méhviasz, gyertya vagy más hőforrás a viasz melegítéséhez, piros tojásfesték, fekete ruhafesték és tojások. A tojáshéjra a minta megrajzolása a felmelegített, folyékonnyá vált viasszal történik. A megrajzolt tojást ezután piros festékbe mártják, majd ha megszáradt, azokat a felületeket, melyeket a kész hímes tojáson majd pirosnak kívánunk látni, le kell fedni viasszal. Ezután

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Tájjellegű, viasszal megrajzolt, piros-fekete színben pompázó, eredeti muravidéki és dobronaki mintákkal díszített hímes tojások. 15 (készítette: Urisk Erzsébet)

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A viaszolt hímes tojás készítésének kellékei: íróka, viasz és gyertya, mellyel felmelegítik a tölcsérbe helyezett viaszt.

következik a fekete színnel való festés, s legvégül a viasz leolvasztása. Néhány óra után egyedi dobronaki, fekete alapon pirosfehér mintázatú hímes tojást tarthatunk a kezünkben. Kegyes volt a sors, hogy nem hagyta feledésbe menni Dobronakon minden hímestojás-készítő asszony ezt az ősi technikát, „írókázták” a tojásokra a mintákat újra és újra, tanították utódaikat, nehogy „jövüre husvétko ne kerüllön himös tojás a körösztgyerököknek a kosárba.” Így van ez már több mint 100 éve. Volt, amikor többen, volt, amikor már alig egynéhányan – az 1990-es években Dobronakon csak öt családnál! – vették a kezükbe az írókát, de mégis, túlélt mindent a hagyomány, s ma is készülnek ezek a törékeny 16

csodák, az egyedülálló, a falura jellemző motívumvilággal megrajzolt néprajzi kincsek.

A mintákat az érzelmek diktálják Az újbóli felvirágzás Urisk Erzsébet nyugalmazott tanárnőnek köszönhető: hímes tojásai hírét vitték Dobronaknak, a batikolt dobronaki tojásokra sokfelé felfigyeltek, keresettek lettek idehaza és a határokon túl is. S öröm, hogy azóta már egyre többen készítik vidékünkön egyedi hímes tojásokat – a fiatalok körében is. Urisk Erzsébetet – aki mára népi iparművészi címmel rendelkező hímestojás-készítő – az időigényes, sok összpontosítást, precizitást igénylő tojásfestési

díszítőtechnika gyermekkorában még nem igazán ragadta magával. Kámaházán édesanyját, Szomi Rozáliát figyelte, hogyan készíti, rajzolja viasszal a hímes tojásokat. – Ma már látom, hogy a láthatatlan szálak a szívem és a lelkem körül már akkor összefonódtak, szorosan, hiszen a napjaimat ma a hímes tojások készítése teszi szebbé, örömteljesebbé. Most már nem is szezonális jelleggel készítem a tojásokat, hanem egész éven át, amikor csak kedvem van hozzá. Akkor is, ha boldog és örömteli a napom, de akkor is, ha szomorkás vagyok, hogy ezzel örömöt szerezzek magamnak. Ezt az egészet érzelmek diktálják. A szép alkotás jó kedvet, pozitív energiát nyújt – meséli Urisk Erzsébet, akinek konyhájában mindig keze ügyében vannak a hímes-

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Urisk Erzsébet népi iparművész: „Szívem csücske a hímes tojás, az év minden szakában készítem.”

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Dobronaki hímes tojás több mint 100 éves mintázással.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Piros tojás – húsvéti tojás.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Hagymahéjjal festett, hetési mintával díszített tojás.

tojás-készítési kellékek. Emlékszik rá, hogy édesanyja piros, lila és zöld tojásokat készített, s ezeket csak egyszer rajzolta be viasszal. A minták egyszerűek voltak. Az íróka pedig otthon készített kellék volt: egy rövid ág végére cipőfűző végéről levett fémcsövecskét erősítettek, ezt mártogatták forró viaszba, majd rajzoltak vele mintákat a tojáshéjra. Az, hogy Erzsébet tulajdonképpen milyen szerelmese a viasszal rajzolt hímes tojásnak és mennyire varázsolta el ez a foglalatosság, csak nyugdíjba vonulása után derült ki, az 1990-es évek derekán, amikor felfigyelt Szekeres Magdus, Szolarics Ilona, Kovács Rozália, Toplak Teréz és Cár Valéria dobronaki asszonyok hímes tojásaira, a motívumvilágukra. – Akkor a hímes tojások készí-

tése mellett kutatni is kezdtem e néprajzi kincs múltját, eredetét. A faluban akkor már csak öt háznál készítettek piros-feketére festett, viasszal rajzolt hímes tojást. A muravidéki, zalai, hetési hímes tojásokkal kapcsolatban mindent, amihez csak hozzáfértem, érdeklődve elolvastam, múzeumokat látogattam, viaszos rajzolással foglalkozó asszonyokat kerestem fel. A Muravidéken 1967-ben 16 faluban készítettek hasonló hímes tojásokat, 30 évvel később viszont már csak öt művelője volt ennek a technikának, és ezek mind Dobronakon alkottak. Megfigyeltem, hogy itt csak erre a falura jellemző, különböző – ívelt, egyenes vonalú geometriai, virágos – elemeket tartalmazó minták fejlődtek ki különböző kombinációkban, gyertyával,

kereszttel, „emlék” vagy „alleluja” felirattal. Igaz Dobronakra az is, hogy utcától utcáig különböznek a minták a készítő elképzelésétől, kombinációjától függően. Az alapelemek, a színek viszont azonosak – meséli Erzsébet, aki a dobronaki és a hetési mintákkal megrajzolt hímes tojásaival 2006ban Magyarországon megszerezte a népi iparművész címet. – A zsűriztetéseken elfogadták a dobronaki mintákat, meg a muravidékieket is, mert éppen olyanokat készítettem, mint amilyeneket itthon a faluban vagy a múzeumban láttam. Megdicsérték a munkáimat, és ennek igen örültem, mert a batikolt hímes tojás készítése a szívem csücske, ezt szeretem a legjobban csinálni. Annak pedig igazán örülök, hogy a hagyomány újraéledt. 19

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Itt élünk mi! – a tojásokból összeállított kavalkádból előbukkan az otthon, a szülőföld: muravidéki, hetési és dobronaki hímes tojások együtt.

A viaszolt hímes tojás készítése újjáéledt Dobronakon, a hagyományt már a fiatalabb generáció is ápolja: Urisk Erzsébet unokáival, 20 Larával és Lenával.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A hóvirág, a sárgavirág, a karácsonyfa, a cicóka – a legősibb díszítőelemek a dobronaki hímes tojásokon.

A hagyományos mintákat alapjában meghagyom, de másképp kombinálom, állítom őket össze, hiszen az eredeti minták egyszerűek. Viszont a lényeget meg kell hagyni, ezt mondta a zsűri is – folytatja Erzsébet, aki a viasszal rajzolt hímes tojások műveletébe már bevezette unokáit, Larát és Lenát is. Ma már könnyebben használható, egyenletesebb vonalat író írókával rajzolnak. A rá helyezett tölcsérbe viasz kerül, melyet gyertyaláng felett melegítenek meg. A festékek is sokkal finomabbak ma már és jobban fognak. Erzsébet hímes tojásai Szlovénia-szerte is több helyen megtalálhatók, például Lendván és Muraszombatban, de Budapesten és a Zengővári Múzeumban is. A dobronaki hímes tojásokon

a több mint 120 év távlatából is fellelhetők a szarkalábas, a buborkaleveles, a tulipántos, a trombitavirágos, a gráblás, a pipitéres, a nyuszifüles és más mintaelemek, melyeket Gönczi Ferencz 1914-ben megjelent gyűjtésében is lejegyzett. Az archaikus motívumvilág is a természet ébredését, a rontás távoltartását és a föld megtermékenyítését szimbolizálja.

A viaszt cipőbokszos dobozban melegítették „Miután Obrán Anna fiatalasszony 1900 elején elvégezte tennivalóját odakint és a házban, fogta a ’cipőboksz’ fémtetejét, viaszt aprított bele, s feltette melegedni a sparhelt szélére.

Amikor ez elég folyékonnyá vált, belemártotta szőlővenyigéből vagy más ágból készített írókáját, melynek végére cipőfűző végéről leszerelt fémcsövecske volt rákötve. Majd – a sparhelt mellett ülve – megrajzolta az első, a második, az ötvenedik, a nyolcvanadik, a századik nyers tojás héját, Majd piros festékbe tette, egy idő után kiszedte, majd másik nap a száraz piros felületet újra bemintázta viasszal. Aztán hideg fekete festékbe tette, lassan a tojást keményre főzte, majd óvatosan letörölte róla a viaszt. A konyha teli volt füsttel a túlmelegített viasztól, a fekete festékből színes, szépen mintázott fekete-piros-fehér tojások kerültek elő: hóvirágos, nyuszifüles, sárgavirágos, vonalas, karácsonyfás. A rokonságnak és a 13 keresztgyereknek, ismerősök21

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Cár Valéria: „Nagyon szeretek hímes tojásokat rajzolni – az íróka, a viasz a nagymamám, Obrán Anna emlékét 22 vissza.” idézi

A hagyomány tovább él, nem pihen az íróka. Cár Valéria unokájával, Vitóval.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Szép díszei a húsvétnak a dobronaki tojások – mintegy 120 éve már.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Csak néhány vonal és néhány szín – törékeny néprajzi kincs.

nek húsvétra több mint 100 tojást is szokott festeni. Ezek az unokájának, a dobronaki Cár Valériának az emlékei a Csillag utcából.” – A tojásfestést édesanyámtól, vagy inkább a nagymamámtól tanultam, ő ennek igazi mestere volt. Akkoriban ezeket a hímes tojásokat börzsönyös tojásoknak mondták, kétbörzsönyösnek. Nem tudom, miért. Én még ma is a nagymama mintáit festem, de van már módosított mintám is. De a munka mindenképpen a mama mintáival indul, persze mai írókával, festékkel, és sokkal kevesebb tojáson, mint akkoriban a mama csinálta – mondja Cár Valéria, aki az idei húsvétra még nem, de a dobronaki hímestojáskiállításra már festett tojásokat. – A nagymamámon kívül itt a szomszédban akkoriban még 24

Bözsi ángyi, László Rozi néni, Győri Anna – a faluban Paliné Naca néniként ismert – festegettek a régi világban. Anyám idején pedig Vörös Margit néni, Horvát Rozika. Hát két generációval előttem már biztosan festettek ilyen hímest Dobronakon, s családunkban Vito unokám a hatodik generáció, aki a húsvéti hagyományt továbbviszi. Örülök, hogy másutt a faluban is így van – mondja Valéria. – Amikor asszony lettem, akkor nagyon sokan festettünk a faluban viaszos tojást. Mindenki saját mintáját festette, attól függően, ki kitől tanult a faluban. Mást festettem én, mást az Ilus, a Magdus, a Rozika, a Terike… Meg aztán magunk is alakítottunk rajta, hozzágondoltunk valamit, szépítettük a mintát. Az

évek teltével – erre nem is gondoltunk – kialakult a dobronaki minta. Szeretek kézimunkázni is, de külön öröm a hímes tojás készítése számomra, melyhez ha nincs türelem, akkor nincs siker sem. Igaz, egy időben, amikor a gyermekeim kicsik voltak, egy kicsit kevesebbet foglalkoztam ezzel, de ahogy több időm lett, előkerült ismét az íróka, a viasz, a piros és a fekete festék. S mindig eszembe jut a nagymama, a régi világ emléke, hogy akkoriban, amikor az asszonyok kint is kivették a részüket a munkából, mennyit dolgozhattak a hímes tojásokkal. Nálunk sosem volt húsvét hímes tojások nélkül, és most sincs – mondja Cár Valéria, ölében unokájával, Vitóval, aki a mama minden szavát, mozdulatát próbálja ellesni.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Vörös Viktória népi iparművész tojásgyűjteményével. Szeret a színekkel és a mintákkal kísérletezni.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Viktória a tojásokra különösen szép mintákat tervez.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Gyönyörű hímes tojás, igazi kézi alkotás.

Viktória némelyik hímes tojását 2000 pont díszíti Vörös Viktória Dobronakról a fiatal generációhoz tartozik, de már 2010-től hímestojás-készítő népi iparművész. – Gyerekkoromban láttam, hogyan rajzolgatja, festegeti anya a tojásokat. Nem foglalt le a művelet addig, amíg a viasszal nem próbálkozott. Néztem, milyen vonalakat húz, majd kezembe vettem az írókát, felolvasztottam a viaszt, s elkezdtem rajzolni. Az én vonalaim egyenesek voltak, s minden végükön szépen összeértek. Nem tudom, de nekem az elejétől így jár a kezem – mondja Viktória, aki a „hímes” mesterséggel 2007 óta foglalkozik. Egész évben űzi, főleg este, amikor minden elnyugszik, akár éjjel 3-ig is. Kezdetben édesanyja mintagyűjteményéből válogatott viaszosokat. Volt, ami-

kor gyimesit, tolnait vagy Erdély valamelyik területéről származó mintákat rajzolt, de mindig volt köztük muravidéki is. Készíti az eredeti dobronakit is, most pedig már saját tervezésű mintákkal is dolgozik. – Azt mondják, hogy én „pöttymester” vagyok, szeretek pöttyözni. Minden tojásra kellenek pontok, mert pöttyök nélkül nincs tojás. Egy-egy tojásra 500–2000 pöttyöt is rakok. Háromfajta írókával dolgozom, különben nem tudnám a mintákat finoman kidolgozni. A minták miatt szeretem készíteni a batikolt hímes tojást. Nagy öröm számomra, amikor a megszáradt fekete festés után letörlöm a viaszt, s megmutatkozik a gyönyörű minta. De a mintákat gyakran váltogatom is – mondja Vörös Viktória. – Mindig valami mást szeretnék rajzolni. A tyúk-

tojásokat piros-feketére festem, a vadrécetojásokat fekete-kékre, a kacsatojás pedig legszebben pirosban mutat. Nagyon kell ügyelni a viasz leolvasztására, hiszen a minta összefolyhat. Vigyázni kell a rajzolásnál is, mert ha a viasz azonnal a héjba szívódik, azt javítani nem lehet – emelte ki Viktória, akinek hímes tojásait idehaza és Magyarországon meg lehet tekinteni különböző idegenforgalmi, vásári helyeken. A viaszolt hímes tojás készítése tehát Dobronakon hagyomány, a népi iparművészek mellett sokan ápolják és művelik szívvel-lélekkel, mindenki a saját mesteri fokán. Azzal, hogy az asszonyok húsvét tájékán minden évben újra és újra kezükbe veszik az írókákat, viaszt olvasztanak, megrajzolják és megfestik a tojásokat, éltetik a hagyományt – hogy húsvétvasárnapja ünnepibb legyen.

The batik Easter eggs from Dobronak Easter eggs are a mandatory part of our celebration of Easter and the resurrection of Jesus Christ. In the Mura region, the waxed and then painted Easter eggs (also known as Batik Easter eggs) are made only in Dobronak, which has a 120 year old tradition of eggdecorating. The tradition of the Batik technique of egg decoration was revived by the enthusiastic researcher and folk artist, Erzsébet Urisk. When egg-painting, she used the traditional folk ornaments of Dobronak, Hetési and the Mura region, which gained

her, and the village, the interest of a wider audience. With the help of `íróka´, a spoonlike tool, the eggs are decorated with warm wax, dipped in red paint and left to dry. When the egg is dry, they re-apply the wax, dip it in black paint, let it dry and then melt off the wax. Ever since she was a child, Erzsébet loved to decorate Easter eggs with the Batik technique and isn´t limited to doing that just at Easter - `íróka´, wax, candle and eggs are never far from her hands. A seventy-something year old, Valéria Cár, learnt the Easter egg decoration typical for Dobronak from her grandmother, Anna Obrán, born

in 1880. Today, the `íróka´ is a bit more modern and isn´t a tiny piece of square metal spoon, bound to a vine rod. She still decorates the eggs with snowdrops, bunny ears and daffodils. The youth of Dobronak are interested in and drawn to the Batik Easter egg decoration, so one mustn´t fear that this tradition will be lost. The folk handicraft artist, Viktória Vörös is living proof of this claim. When it comes to the use of ornaments and colours, she is bold indeed. Some of her eggs have from 500, up to 2000, dots on them.

Dobronoki György-ház Dobronakon Gazdag helytörténeti gyűjtemény

A ház látogatása előzetes egyeztetés alapján lehetséges. (Információ: tel. 00386 (02) 579 90 70)

Egy kis tojástörténelem...

Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? A tojás a madarak szaporodását szolgáló óriásira nőtt petesejt, amelynek tápértékét hamar felfedezte az emberiség, s étrendjének fontos része lett. A római lakomáknál a tojásnak kellett lennie kötelezőképpen az első fogásnak. Ahogyan a latin mondás is szól: Ab ovo ad mala, vagyis a tojástól az almáig.

Kepéné Bihar Mária De a tojás nemcsak az élet forrása és nemcsak étel, hanem egyetemes szimbólum, a megújuló és újjászülető természet jelképe. Ezt elsősorban biológiai szerepének és tökéletes formájának köszönheti. Nem véletlen, hogy a világ minden táján ismert mint a világ keletkezését jelképező ősanyag. Erre utal az a nálunk is jól ismert mondás: Vajon mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Az állatok háziasításával a tojás már állandóan hozzáférhető élelmiszerré vált, a paraszti háztartásokban a baromfiállomány mindig nagy megbecsülésnek örvendett. A tojást szívesen főzték és sütötték magában is, s a főtt tojást előszeretettel vitték a mezőn dolgozóknak. Egyszerű, de tápláló eledelnek számított a rántott leves is, amibe felvert tojást kavartak. A tojást tésztagyúrásra és kalácsok dagasztására is használták. Népszerűségét

tovább növelte, hogy bár állati eredetű élelmiszerről van szó, az egyház viszonylag hamar kiemelte a szigorú böjti fegyelem alól, így nem tartozott a böjtben a tilalmas ételek közé. Azt is mindenképpen meg kell jegyeznünk, hogy a tyúkok, a libák, a kacsák és a tojás nemcsak ünnepi fogásnak, hanem fontos piaci árucikknek, pénzzé tehető termelvénynek is számított. Az így befolyt jövedelem általában a gazdasszonyt illette. A Nyugat-Dunántúlon a 18. század óta vannak írásos adataink baromfikereskedelemről. A tyúkászat a 19. század második felében már virágkorát élte. A nyugat-magyarországi tyúkászok hosszúszekerekkel jártak, amelyek saroglyái elöl és hátul le voltak eresztve. Egyszerre akár 400–500 csirkét vagy tyúkot szállíthattak. Hosszú

útjaik elmaradhatatlan kelléke volt, különösen esős és hideg időben, a szekeret letakaró gyékényponyva. A tikászok nemcsak élő baromfit, hanem tojást is vásároltak, egy-egy hosszabb gyűjtőútjuk akár 6 napig is tartott. A baromfikereskedők között is léteztek kis- és nagykereskedők, a kiskereskedők Budapest és Bécs piacaira szállító nagykereskedőknek dolgoztak. A tevékenységnek igen csak bealkonyult a Monarchia felbomlásával. A tyúkászok – akiket vidékünkön tikászoknak neveztek – jellegzetes alakja, emléke máig elevenen él. A Muravidék egyik legjelentősebb tikászfaluja Renkóc volt, a mai Renkovci. Magdič Štefan egykor tikász így emlékezett vissza jeles mesterségére: „Szinte az egész Muravidéken tevékenykedtünk. Területünk a teljes Lendvai járás és a Muraszombati járásnak a fele volt, de még a Muraközben, sőt a Murán túl is, Stájerország egyes részein is dolgoztunk. Legtöbbet Svájcba és Németországba exportáltunk, ott volt legjobb az ár. Amit mi gyűjtöttünk, az minőségi húsnak számított, nagyon jó ára volt. Elődeink korábban Budapestre és Régi húsvéti képeslap

Bécsbe küldték az árut. Renkócon ezzel Koren Martin foglalkozott, meg egy Režonja nevű ember, aki később Stájerországba költözött. Ezek az árut közvetlen Budapestre és Bécsbe küldték. A köles volt a csirkék fő eledele, ezzel javítottuk fel a húsukat. Valamennyi tejet is kaptak, ettől fehérebb lett a húsuk. Mindez szükségeltetett, ha Németországba vagy Svájcba akarta az ember eladni az áruját. Ouu, ouu, ouu… így jeleztük a falu szélén, amikor megjelentünk, mert akkorát kellett kiáltani, hogy meghallja az egész falu.” A gazdasszonyok a csibéket jól kotló tyúkok segítségével otthon keltették, így a tojás nemcsak élelmiszer volt, hanem a baromfiállomány utánpótlásának záloga is. A tojás a népszokásokban és a népi hiedelemvilágban is fontos szerepet kapott, mivel a tyúkok hasznának óvása, megtartása lényeges feladat volt. Ennek érdekében vidékünkön is több mágikus eljárást ismertek és gyakoroltak. Borbála napján például tiltották az asszonyoknak a varrást, nehogy bevarrják a tyúkok „tojókáját”. A Nyugat-Dunántúlon, így a dél-zalai falvakban is elterjedt szokás volt a Luca-napi kotyolás, amit Gönczi Ferenc így örökített meg: „Kora hajnalban 3-4 órakor járnak kotyolni 7-16 éves fiúk. Néhol csak ketten, hárman, másutt öten, sőt tizen is mennek együtt. (...) Nyakukba tarisznyát vetnek. Egyik társuknál gyülnek össze. Ott magukhoz fát vagy szalmát vesznek a melyre kotyolás közben ráülnek. (...) A kotyolást a legközelebbi szomszédnál kezdik meg, ott a magukkal vitt fát, forgácsot vagy szalmát, a szobaajtó talpa elé

Deák Ébner Sándor: Baromfivásár

vagy a pitarföldre teszik s rendesen minden kérdezés nélkül egyszerre nagyon erős hangon elkezdik: Lucza, Lucza kitty kotty, kitty kotty, um’ megüllö a kijetek tiktya, luggya a tojást, mind ién eszt a fát. Kalamonya kettü, kalamonya kettü.” A tojás a kereszténységben, a húsvéti ünnepkörben is nagy tiszteletnek örvendő jelkép. A hagyomány szerint Krisztus úgy törte fel feltámadáskor a sziklasírt, miként a kifejlődött madár az őt fogva tartó tojás héját. A húsvéti ünnep tiszteletére így az egyház a tojást a 4. századtól áldásban részesíti,

a 12. századtól pedig kötelezően elrendelte az ünnepi tojás megszentelését. A tojás szentelmény lett, amely a húsvéti ételszentelésnek máig fontos része. De a tyúkok hasznát, azaz a tojást nemcsak megszentelték és fogyasztották, de szívesen festették is. A húsvéti tojást másként piros tojásnak, írott tojásnak, hímes tojásnak is nevezzük. A tojások színezésénél a piros színt használták, mivel ennek mágikus erőt tulajdonítottak, amely nemcsak védelmezett, de egyúttal Krisztus értünk kiontott vérét is jelképezte. Eredetileg a húsvéti tojásokat természetes festékanyagokkal

csak egyszínűre festették, később alakultak ki az úgynevezett írásos tojások. A díszítéshez használt minták tájanként és országonként változóak. A tojásfestés mindig is az asszonyok és lányok feladata volt, a karcolást viszont általában a férfiak gyakorolták. A dél-zalai térségben a tojást nem a húsvéti locsolóknak adták ajándékba a lányok, hanem a keresztszülők ajándékozták a keresztgyermekeiknek. A szebb tojásokat emlékként megtartották, a többivel pedig az ünnep elmúltával a mezőn versengtek, ki tudja magasabbra dobni őket. Vidékünkön ismert szokásnak számított a mátkálóvasárnapi tojáscsere is, amikor a húsvétot követő vasárnap a gyermekek a komaság jeleként hímes tojást váltottak egymással. A húsvéti tojás kapcsán nem tekinthetünk el egy fontos félreértés tisztázásától, vagyis hogyan került a nyúl a húsvéti ünnepkörbe? A nyúl jelképének megjelenése a húsvéti szokáskörben nem értelmezhető

könnyen. Annak ellenére, hogy a bizánci állatszimbolikában a nyúl Krisztus jele volt, nem valószínű, hogy szorosabb kapcsolatban volna a 20. században szerte a világban elterjedt húsvéti tojásokat hozó nyuszival. Az angolszász húsvét kifejezése, avagy az „Easter” szó eredete Eostre germán istennővel hozható kapcsolatba, akit legtöbbször nyúlfejjel ábrázoltak. A monda szerint ugyanis a madárra az istennő megharagudott és négylábú állattá változtatta. Mára már bebizonyosodott, hogy a húsvéti tojást hozó nyúl német földről terjedt el Európában a 19. században. A német kutatók egy hagyomány kiüresedésére, majd új külsőségekkel való továbbélésére és elterjedésére gyanakszanak. Ezek szerint Németföldön húsvét idején a gyöngytyúk, azaz a Haselhuhn szokásos ajándéknak számított, a nevét pedig lerövidítve, mint Hasel is használták. Ezzel cseng össze a nyúl, azaz a német Hase elnevezés. Idővel a gyöngytyúk helyett nyulat

A Small Egg-History The egg is not only the source of life and a source of food but also a universal symbol of nature and revival. Therefore, it is no coincidence that the whole world recognises the egg as the symbol of birth and `prima materia´, the original material. So here comes the eternal question: “Which came first, the chicken or the egg?” Its popularity was further increased when, back in the early days of the Church, regardless of its meat origin, the egg was marked as food and allowed during fasting.

Eggs have an important role in folk tradition and its belief system. One of the essential tasks of everyday life was to maintain the hens in good health. To achieve that, the people resorted to magic and in this area there was an old, superstitious belief, which prevented the women from sewing on St. Barbara´s day in fear that they may `sew together the hen´s cloaca´. It should be noted that hens, geese and eggs were not just a festive food but an important monetized market commodity. The memory of the old hen breed-

ajándékoztak, a két fogalom pedig egybemosódott. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy a szaporaságáról ismert nyúl termékenységi szimbólumként is közismert. Az is tény, hogy a húsvéti nyúl mint jelkép az elterjedéséért és a népszerűségéért sokat köszönhet a csokoládégyáraknak és a fogyasztói társadalomnak. Napjainkra a tojásnak mint élelmiszernek a népszerűségét igen megtépázták a különféle diéták, bár a mértékletes táplálkozási szakértők szerint hetente 1–2 főtt tojás elfogyasztása kimondottan jót tesz az epe működésének. Sajnos ma már azok is egyre kevesebben vannak, akik hozzájuthatnak a házi, kapirgálós csirkék ízes tojásához, amivel a tojótelepekről származó „sorozatgyártású termékek” bizony nem vetekedhetnek. Egy valami azonban bizonyos: legyen festve, karcolva esetleg patkolva, vagy készüljön csokoládéból, a húsvéti tojás népszerűsége, hogy stílszerűek legyünk, mindmáig töretlen. ers is still very much alive and one of the most important areas of hen breeding tradition in the Mura Region was the village called Renkóc in the old days, nowadays known as Renkovci. Eggs are a well respected symbol in Christianity and an especially important part of Easter festivities. According to traditional beliefs, when Jesus Christ was resurrected, he tore down the walls of his tomb like a bird hatches from its eggshell. The egg became a sacred sign and has an important role in the food blessing at Easter.

Kiállítás a Zsolnay Múzeum gyűjteményéből 32

2012. június 15-től szeptember 16-ig a lendvai várban

Ismeretlen Muravidék

Tekintélyes pénzgyűjtemény, néprajzi múzeum kicsiben A felsőlakosi Mursics József már gyermekkorában vonzódott a régi tárgyak gyűjtéséhez. Mára tekintélyes, egyedülálló numizmatikai gyűjteményt hozott létre, amely felöleli a magyar és a szlovén történelmet, emellett a régi muravidéki parasztházakban található használati tárgyak, régi biciklik komoly, tájházakat, múzeumokat könnyedén „lepipáló” sokasága bűvöli el a lakosi ház látogatóját, akit ráadásként egy gyönyörű Mercedes oldtimer gépkocsi is elkápráztat.

Tomka Tibor

A Kossuth bankótól az euróig Érmék gyűjtésével már az ókorban is foglalkoztak az emberek, a legelső éremgyűjtők közé a római császárok tartoztak. Később is csak a módosabb emberek engedhették meg maguknak az éremgyűjtést, ezért joggal nevezték a „királyok hobbijának”. Ebben az időszakban keletkeztek a nagy magángyűjtemények. A Numismatic Society of London 1936-os megalakulása után sorra jöttek létre az éremgyűjtők

szakmai egyesületei. A 19. század emellett a nemzeti közgyűjtemények létrehozásának időszaka is volt. A papírpénzek rendszerbe foglalása a 20. században történt meg, fő úttörőjének Albert Picket tekintik. A numizmatika a pénzzel és a pénztörténettel foglalkozó történeti segédtudomány. Habár a numizmatika művelői, a numizmatikusok eredetileg a régi érmék gyűjtésével és tanulmányozásával foglalkoztak, érdeklődésük ma már kiterjed a modern pénzformák és pénzhelyettesítők, valamint az értékpapírok kutatására is. A numizmatikusok legfontosabb tevékenységei közé tartozik mindenekelőtt a pénzek és pénzhelyettesítők gyűjtése és rendszerezése, melyhez szükséges a régi feliratok tanulmányozása és a címerek ismerete is. Mivel a jelenkori pénzanyag már hatalmas mennyiségű és változatos, a numizmatika több részterületre oszlik. Vannak numizmatikusok, akik csak papírpénzek, csak verde-, illetve nyomdahibás pénzek, csak szükségpénzek, csak értékpapírok vagy éppen kizárólag korabeli hamisítványok gyűjtésével foglalkoznak. Mursics József gyűjtési iránya a Muravidék területe 1848-tól a mai napig, így időben az úgyneve-

zett Kossuth bankóktól kezdődően a dualizmus korán, a Jugoszláv Királyságon, egyéb délszláv államalakulatokon keresztül az önálló szlovén államig terjed. Elmondása szerint a gyűjtemény teljes, habár hozzáteszi, olyat mondani nem lehet, hogy a területen valamikor érvényes minden pénznem minden darabja megvan neki. Kifejti, a régi pénzeket ritkaságuk szerint is osztályozni lehet, így például vannak olyan valamikori 100 pengősök, amelyek tonnaszámra kaphatók, a legelérhetőbb régi pénzek közé tartoznak, de vannak olyanok is, amelyek igen ritkán lelhetők fel. A skála másik végén vannak az igen ritka pénzek, amelyek-egy-egy példánya akár több tízezer eurót is ér a régi pénzek piacán. Kifejti, ő jóformán befejezte a gyűjtést a területen, a hiányzó példányok – néhány ilyen van – már olyan értéket képeznek, amit egyszerűen nem tud megfizetni. Továbbá Mursics József szerint meg kell különböztetnünk a forgalomban lévő pénzeket a kiadottaktól, de forgalomba soha sem bocsátottaktól, illetve az úgynevezett pénzmintákat, amelyek alapján eldöntötték, melyik kerül majd forgalomba. Ezek mind külön gyűjtési területek is lehetnek, nem beszélve a hibásan nyomott, illetve vert pénzekről. Az emlí33

Fotó: Tomka Tibor

Mursics József otthonában: a régi és az új ötvözete.

Fotó: Tomka Tibor

Az éppen felújított biciklik.

tett gyűjtési területet illetően a Mursics-gyűjtemény európai szinten az egyik legkomplettebbnek számít, így természetesen fellelhetők benne az értékes ritkaságok is. Elmondása szerint általános iskolás korában kezdte el a pénzgyűjtést, sajnos azonban ez a gyűjtemény elveszett, majd igazából egy erős évtizeddel ezelőtt indította el ismét komolyabban ezt a – szavai szerint – hobbit, de egyfajta befektetést is, amely lehetetlen lenne a család támogatása, beleegyezése nélkül. A pénzgyűjtő kifejti, a régi bankjegyek, érmék rendszerezése külön tudomány, ő is, ahogy általában minden gyűjtő, a hivatalosan kiadott katalógusok, könyvek alapján rendszerez, így például egy egész vaskos album foglalkozik csak az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején kiadott pénzekkel,

amelyek között helyi jellegű kiadványok is vannak, de szerepelnek benne Kossuth emigrációban kiadott bankjegyei is. Mursics József hozzáteszi, az akkori pénzek, bankjegyek esetében is eleve jóval nehezebb, költségesebb beszerezni a nagyobb névértékűeket. Mai példával, az euróval élve, természetesen sokkal értékesebb az 500 eurós, mint az 5 eurós – de a gyűjtemény természetesen akkor teljes, ha az 500-as is megvan. A gyűjtemény bemutatásakor akár az 1848-as numizmatikai albumnál is órákat időzhettünk volna, a pénzeken keresztül megismerhettük, felidézhettük volna a térség, a magyarság, illetve a jugoszláv népek, a szlovén nemzet egész történelmét, ezen belül például a hivatalossá soha sem vált „lipa” nevű pénzeszköz igen érdekes és szinte teljes dokumen-

tációval ellátott anyagát. Az emberben természetesen felmerül a kérdés, mennyit is ér egy ilyen gyűjtemény. A válasz szerint ezt nem lehet megbecsülni. Nyilván van egy eszmei értéke és van egy piaci értéke is, amely állandóan változik, végsősorban annyit ér, amennyit éppen hajlandók fizetni érte. Beszélgetőtársam szerint egy gyűjtemény értékét mindenképpen a ritkaságok növelik, de például ő sohasem adna el egy-egy bankjegyet, érmét, csak teljes sorozatot vagy gyűjteményt.

Házi néprajzi múzeum, régik biciklik gyűjteménye Hogy Mursics József nagy gyűjtő, azt otthonába belépve azonnal érzékelni lehet. Az új

Fotó: Tomka Tibor

A felújított 54-es Mercedes Benz 180D.

Fotó: Tomka Tibor

A régi házban polcokon vannak a régi használati tárgyak.

Valamikor ilyen levelekben szállították a pénzt – a levél érdekessége lendvai vonatkozása.

Fotó: Tomka Tibor

Néhány értékes ritkaság Mursics József pénzgyűjteményéből.

ház, ahol fogadott, már tele van régi használati, családi vagy máshol szerzett, felújított és a mai napig is használatban lévő tárgyakkal, elkezdve a különböző tálaktól a szerszámokon, vasalókon, kávédarálókon keresztül a csillárokig és a szekrényekig. Az említett tárgyak zöme mégis a régi házban van, itt található a felsőlakosi gyűjtő műhelye is, ahol tisztítja, rendbe hozza a gyűjtött tárgyakat. Itt a polcokon kávédarálók, tejesüvegek, kuglófsütő edények, tálak, pintes palackok, rokkák, vasalók, különböző régi szerszámok sorakoznak, de vannak bányászati tárgyak, szőttesek, falvédők, szőlészeti-borászati eszközök is. Minden tárgyat saját maga újított fel – ahogy elmondta, eleinte sokat hibázott is, de úgy látszik, ennek a tudásnak is ára volt –, s most arra törekszik, ha valamit ki is kell cserélni, akkor az eredeti

legyen, ha nem, akkor az eredeti mását készítse el. Külön fejezetet jelent az igen terjedelmes régi bicikligyűjtemény. Ebben az esetben is az előbb említett elveket követi a fejújítás közben – a gumin kívül, mert ezeket nem lehet beszerezni már –, éppen ezért a járgányoknak is megvan az értéke. Összesen 69 kerékpárt halmozott fel, a legrégebbi 1928-ból származik. Mindegyik teljesen fel van újítva és Mursics József mindegyiket legalább egy rövid kerékpározás erejéig ki is próbálta. A bicikliken kívül a régi ház egyik helyiségében tündököl egy teljesen felújított és üzemképes, regisztrált, 1954-es évjáratú Mercedes Benz 180 D gépkocsi. Mursics József a gépjárműről minden adatot el tud mondani, még azt is, hogy valamikori tulajdonosától simlis ügyei miatt elkobozták, levették a rendszámtábláit. A gyűjtő

A prestigious money collection and a small ethnographic museum József Mursics from Felső Lakos said that ever since he was a child, he liked to collect small objects. He is the proud owner of a unique numismatic collection that encompasses the history of both Slovenia and Hungary. He also has a vast collection of old objects, usually found in the farmhouses of the Mura Region and old bikes, nowadays seen only in museums. The odd visitor to his house in Lakos is awestruck by its treasures, one of them being

a magnificent Mercedes old-timer. That József Mursics is a passionate collector, one can feel the moment he or she enters the house. His house is full of used, familyowned or otherwise acquired, refurbished and still usable objects like different bowls, tools, irons, coffeegrinders, chandeliers and cupboards. Each and every object was refurbished by József Mursics himself. A special chapter in his treasury is the collection of old bikes: 69 bikes, with the oldest made in 1928. The numismatic collection

azonban ezeket is beszerezte a bírósági archívumból. Természetesen az autóval járó kísérődokumentumok, a műszaki leírás is a tulajdonában van. A gyűjtés – legyen az pénz, régi használati tárgy, bicikli vagy éppen régi autó – elsősorban kedvtelés, hasznos, érdekes időtöltés, amely során az ember széles, nagy tudásra tehet szert, s egyben élvezet is, mert minek is lehetne nevezni azt, amikor Mursics József illő ruhában, sofőri szerepben autózik a vidéken egy 1954-es Mercedes-szel saját lányát szállítva. Mindenképpen nagy érték, amelyet sajnos nem tud közszemlére bocsátani, mert az illetékes intézetek egyszerűen nem mutatnak érdeklődést. Pedig a gyűjtőben lenne hajlandóság, például május folyamán éppen egy magánszervezésű bemutatót tervez a felsőlakosi régi Mursicsház udvarán. bears witness to the political changes of the Mura Region, from 1848 to the present day – from the so called banks of Kossuth Lajos, to the age of Dualism, the Kingdom of Yugoslavia, the formation of other Balkan states, and to the most recent formation of the independent Republic of Slovenia. His collection is definitely a treasure that is not open to the public eye, because the museums do not show any interest in a collaboration, which would allow others to admire it and witness, how a single person can contribute to the preservation of an ethnographic heritage.

Muravidék Néptáncegyüttes

A tánc maga az érzelem Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a tánc olyan sokrétű érzelmi forrásból táplálkozik, hogy a lépéseket nem is a lábak, hanem a szív diktálja. Minden tájnak, minden népnek megvan a saját népzenéje, néptánca, amit örömében, bánatában jár. A Muravidéknek is van sajátja, hiszen az itteni ember is csak táncra perdült örömében, vagy ha úgy esett, a bánatát sírta el egy-egy dalban.

Abraham Klaudia Hogy ez ma nem csupán szájhagyomány útján él, ahhoz kellett a Muravidék Néptáncegyüttes, azon belül pedig az a házaspár, akik küldetésükként tűzték ki, hogy a történelmi Magyarország különböző tájegységei mellett népzenéjében és néptáncában a Muravidék se maradjon egy fehér folt.

A Muravidék néptáncegyüttes története Az együttes 1998-ban alakult a lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet által szervezett táncház nyomán, amit azzal a céllal indítottak, hogy a 90-es

években hanyatlásnak indult néptáncmozgalom a Muravidéken újra virágzásnak induljon. 1999 januárjában megkezdődhettek a Muravidék Néptáncegyüttes első próbái. Első szereplésükön, a Lendvai Szüreten hat párral léptek színpadra. Az akkori alapító tagok közül a Toplak házaspár, Rudi és Alenka maradt az együttessel a mai napig, a régiek helyére folyamatosan új tagok léptek. Ma 23 táncossal büszkélkedhetnek, akik többnyire középiskolások és egyetemisták Lendváról és a környékbeli falvakból. Az együttes szakmai vezetését a kezdetektől Gerlecz László, tapasztalt és elismert koreográfus végzi (a Népművészet Ifjú Mestere, Aranysarkantyús Táncos), aki az évek alatt a Kárpát-medence egyes vidékeinek, falvainak eredeti táncaival ismertette meg az együttest. Műsorukban nagyrészt autentikus koreográfiákat visznek színpadra, lehetőség szerint az adott vidékhez hű viseletben. Repertoárjuk koronájaként ma már saját muravidéki táncokkal is bemutatkoznak. Az együttes tagjai a nyári hónapokban táborokban képzik magukat, a saját szervezésű táborokon kívül részt vettek a karádi MÉTA Népzenei és Néptánctáborban, illetve erdélyi

néptánctáborban is. 2007-től az együttes részt vesz az Égtájak Művészeti Iroda által szervezett Vendégségben Budapesten című rendezvénysorozatban. Ennek keretében szerepeltek Kárpátalján, Hargita megyében, a Felvidéken, Szarajevóban, Budapesten és a Művészetek Völgyében is. Az együttes nevéhez fűződik továbbá a lendvai Nemzetközi Néptáncfesztivál, amit 2005 óta szerveznek meg, 2010 májusától pedig a lendvai magyar önkormányzat pályázatán keresztül táncházakat szerveznek a Muravidéken (Dobronakon, Lendván és Hodoson).

Létezik a Muravidéknek saját tánca Toplak Alenka és Toplak Rudolf tehát a Muravidék Néptáncegyüttes első emberei, akik a néptáncmozgalom hirdetői és egyben aktív részesei a vidék néptánca és népzenéje újjászületésének. Az együttes lelkes vezetőiként társaikkal viszik hírét a mozgáskultúra révén e táj hagyományainak, az egykor itt élt emberek teremtette és művelte szokásoknak. Vidékünkön 2008-ban vette kezdetét az a gyűjtés, amelynek során a Toplak házaspár Gerlecz Lászlóval és Schreiner Jenővel, illetve ifj. Horváth Károly népzenésszel vágtak neki a Lendva-vidék, illetve Dobronak térségében fellelhető népzenei és néptánchagyaték felkutatásának. A legelső gyűjtésre Kapcától Dobronakig mindenhonnan érkeztek olyan idős emberek, akik több mint 10 táncot tudtak felsorolni. A második alkalommal

Fotó: Tomomaž Galič

Toplak Alenka és Rudolf, a Muravidék Néptáncegyüttes alapító tagjai.

Fotó: Tomaž Galič

A Muravidék Néptáncegyüttes 1998-ban alakult, és azóta a táncmozgalom hirdetője a vidéken.

a találkozóhoz már zenészek is csatlakoztak. – A gyűjtés eredményeként elértük azt, hogy a néptáncban a Muravidék ne legyen egy fehér folt – mondta Toplak Rudolf, aki küldetésüknek érzi, hogy a Muravidéken megmaradjon a néptánc. A gyűjtés azonban még korántsem fejeződött be, Toplakék szerint vannak még feltáratlan részek a már kutatott falvakban is, és még teljesen kiaknázatlan a goricskói vidék, ahol az adatközlők felkutatása már részben elkezdődött. Ahogy a legtöbb népi hagyományra, úgy a néptáncra különösen jellemző, hogy egy-egy vidéken belül, sőt még a rokonságokon belül is nagyon eltérő lehet, jó példa erre a lakodalmi szokások köre. Az Őrségben is vannak olyan táncok, amiket a régi határ túloldaláról vagy éppen a szlovén néptől

vettek át az emberek. A gyűjtés során az ilyen hasznos információk feljegyzésével a néptáncegyüttes a repertoárját folyamatosan fel tudja frissíteni.

Utánpótlás gőzerővel A Muravidéken a néptáncutánpótlásra jó remények vannak. Több táncegyüttessel foglalkozik Šooš Misi és Balaskó Enikő is, akik oszlopos tagjai az együttesnek. A Dobronaki Kétnyelvű Általános Iskolában Toplak Alenka szárnyai alatt pedig két csoport tanul néptáncot, összesen 53 gyerek. – Nagyon fontosnak tartjuk, hogy a gyerekek a saját táncukat, hagyományaikat megismerjék. Büszkék vagyunk arra, hogy az iskolán vannak olyan táncosaink,

akik már 7–8 éve tanulják. Ehhez egy kicsit hozzásegít az is, hogy a táncmozgalmat olyan szintre tudtuk emelni, hogy a gyerekeknek táboruk is legyen – mondta el Alenka. – A gyerekekből kerül ki az utánpótlás, ezért szívügyünk, hogy az iskolákban működjön a mozgalom – mondta Toplak Rudolf. – Bizonyos tapasztalatokat szereztünk, és ezeket nagyon szívesen adjuk át másoknak, azoknak, akik erre vevők, akiket érdekel. Szeretnénk továbbra is, amennyire csak lehet, a fiataloknak és a muravidéki néptáncmozgalom építésének szentelni a figyelmünket. Számunkra a táncmozgalom azt jelenti, hogy legalább egy felnőtt csoport működjön, de nagyon örülünk a Nefelejcs Tánccsoportnak, valamint a gyertyánosi csoportnak is. Ezek mellett a táncházak szervezése is 41

Fotó: Meszelics Lćszló

A Muravidék Néptáncegyüttes megalakulásának tízedik évfordulóját a lendvai Színház- és Hangversenyterem színpadán ünnepelte.

fontos feladat évente legalább 2–3 alkalommal. Ha pedig a fesztivál is még összejön, akkor igazán teljes lesz a dolog.

Kell a mai embernek is a tánc az életébe! Alenka a néptáncban nevelkedett, édesapja volt az egykori dobronaki néptáncegyüttes vezetője. – Ha abba kellene hagynom a néptáncot, talán egy részem veszne oda. Nem lenne teljes az életem – mondja. – A néptáncegyüttesben egy közösséget alkotunk, amikor egy társaság így összekovácsolódik és megvan minden, ami kell hozzá, akkor életre szóló barátságok, ismeretségek köttetnek. Alenka férje, Rudi is hasonlóan érez a néptánc iránt. – Csak idézni 42

tudom Varga Albin barátunkat Gencsapátiból, aki azt mondta, hogy ezt nem lehet abbahagyni, ebből csak kihalni lehet. Nagyon nehéz lenne e nélkül élni – majd ekképp folyatatja gondolatait: – Sajnos mai világunkban a tánc lényegében többé nem része az ember életének úgy, mint valamikor volt. Pedig milyen öröm volt például, ha egy lányt elhívhattál táncolni egy mulatságba! Ma erre sincs lehetőség. Jóformán nincsenek mulatságok, nincsenek bálok. Az emberek nem találkoznak és nem tudnak mulatni, nem tudnak örülni így együtt. A fiatal generációk ezt meg sem ismerik, amíg el nem jutnak egy táncházba vagy tánctáborba. Ezért amikor igazán belekóstolnak, egy új világ nyílik meg előttük. Tapasztaljuk, hogy igenis kell a mai embernek is a tánc az életébe. Le-

vezetni a fáradtságot, a feszültséget, átadni azt az energiát, ami a bánatból, vagy a boldogságból fakad. Alenka így folytatja férje gondolatmenetét: – A néptáncban az érzelemvilág széles skálája nyilvánul meg, hiszen a régi emberek mindent meg tudtak fogalmazni dalban: örömöt, bánatot, szerelmet, csalódást stb. A táncban ehhez párosul az is, hogy érintkezned kell a pároddal, nem lehetsz el magaddal, főleg a néptáncban nem. Közel kell engedned magadhoz azt, akivel táncolsz, mert csak úgy tudtok eggyé válni. – Ez mind összetevője a táncnak, amit ha jól megtanulsz, abban a pillanatban a magadénak érzed, amikor elkezd szólni a muzsika. Szinte magával ragad a zene, és olyan mélyre visz, hogy azt egyféle transznak is nevezhetnénk. Ez egy

Fotó: Abraham Klaudia

A Muravidéki Lakodalmas című előadás.

olyan állapot, amikor igazán jól érzed magadat. Ha már a színpadon is sikerül ezt az állapotot elérni, szerintem akkor jó igazán az előadás – ezekkel a gondolatokkal zárta végül Toplak Rudi a gondolatmenetet,

melyből a néptánc mint életérzés nyilvánult meg. A Muravidék Néptáncegyüttes szerepléseivel jó hírét viszi vidékünknek. Ennek legújabb példája a „Múltunk közös értékei – Élő

örökségünk” pályázat keretében megvalósult Muravidéki Lakodalmas című műsor, ami a táncon keresztül teljes egészében a vidék hagyományait, népszokásait tárja a közönsége elé.

The Folk Dance Ensemble of the Mura Region Every region, every nation has its folk music, folk dance which brings joy as well as sorrow to the fore of people´s hearts and lives. The Mura region has its own too - the people celebrate happiness with dancing and ease their sorrows with a song. That this is not only a folk tale about the old ways, we have the Muravidék Folk Dance Ensemble to thank– mainly Mr. and Mrs. Toplak, Alenka and Rudolf, who felt that their mission in life should

be the preservation of this tradition, so that the Mura region could stay on the map of the Hungarian region´s folk tradition. The ensemble was founded in 1998 with the help of the Institute for the Culture of the Hungarian National Community. Today it can boast 23 dancers, who are mainly high school pupils and University students from the surrounding villages. The ensemble is headed by Gerlecz László, an experienced and renowned choreographer. Its repertoire is mostly made up of authen-

tic choreographies, which are faithful representations of this land and its people´s folk tradition. The highlight of the repertoire is most certainly its own Muravidék folk dance. When the Folk Dance Ensemble of the Mura Region performs, it spreads the word about this region. Wonderful proof of this is the recent Mura Region Wedding show, where they, through dance, presented the region´s traditions, customs and lifestyles in such a beautiful way that had no need for words.

A goricskói erdők mélyén

A jó gombász titkára rákérdezni nem illik! Goricskó széles erdeinek egyik legnagyobb kincse az itt élő ember számára a gomba. Szedik a nyulicát, vagy ahogy erre még nevezik: a nyúlgombát (hivatalos neve rókagomba), nagy kincs az úrgomba (császárgalóca), a fenyőalja (ízletes rizike), a hógomba és az esernyőgomba is. Mind finom csemege, de az itteni nép az összes közül a vargányát tartja a legnagyobb becsben, mondhatni a vargánya jelenti magát „a gombát”. Az emberek ezért nem is gombászni, hanem „vorgányázni” járnak.

területét, titkát a falubeli emberek tiszteletben tartják, ez amolyan íratlan szabály. Hodos, Kapornak és Domonkosfa híres gazdag erdeiről. Néhány éve ezen a vidéken már igazi gombaturizmus tapasztalható. A gombaimádók pedig csak jönnek, de jöhetnek hetedhét országból is, ha nem tudják azt, amit a helyi ember, akkor nagy zsákmányra ritkán számíthatnak, mert ahhoz, hogy valakiből jó gombász lehessen, az erdőt ismernie kell!

Abraham Klaudia A nagy vargányázók pedig tudják, hol kell keresni a gombát, ismerik az úgynevezett „heleket”, amit a világ kincséért sem árulnának el senkinek. Amit évtizedek alatt az erdőben kitapasztaltak vagy a szülőktől átörököltek, ki nem adják. Még az is előfordulhat, hogy egyesek inkább a sírba viszik a titkot, mint hogy megos�szák azt másokkal. Szinte minden kis faluban akad néhány olyan ember, aki köztudottan nagy gombázó. Kilesni őket vagy rákérdezni a helyeikre mégsem szokás, egész egyszerűen nem illik. Egymás 44

Muci néni idestova 40 éve jár gombászni, ismeri az erdőt, mint a saját tenyerét. Az albumból is előkerült egy emlékfénykép.

„Ha az erdőn vagyok, egészséges vagyok, mint a makk!” Aki Hodos erdeinek minden zugát jól ismeri, és sosem kell félteni, hogy az erdő sűrűjében elvész, az Bunderla Mária asszony, akit a faluban mindenki csak Mucinak szólít. Hozzá kopogtattunk be egy szép reggelen, bízva abban, hogy előzetes ígérete alapján ma hajdinás gombalevest fogunk nála ebédelni. A hozzávalók már az

Fotó: Abraham Klaudia

Muci néni szezon idején előszeretettel készít olyan ételeket a családnak, amikbe hús helyett gomba kerül.

asztalon kikészítve várnak, de előbb arról beszélgetünk, hogy kerül a gomba az erdőből a konyhaasztalra. – Ha az erdőn vagyok, egészséges vagyok, mint a makk! – mondja Muci néni derűsen. – A bátyámmal már kicsi korunktól fogva jártunk vargányázni, málnázni, szinte ott nőttünk fel. Épp úgy most is, amikor eljön a vargányázás ideje, engem már „húz”, hogy mehessek. Ez egy kikapcsolódás számomra, ami ráadásul jót tesz az egészségnek. Muci néni nem rest, ahogy megkezdődik a gombaszezon, férjével, Rudi bácsival karöltve minden reggel, még korán, hűvösben vág neki az erdőnek. Ott szétválnak, hiszen mindkettőjüknek megvannak a saját lelőhelyeik. Amikor elfáradnak, előkerül a

termoszból a kávé, aztán egy kis pihenő után feltöltődve folytatják a vargányázást. Muci néni mindent elmesélt, amit a gombázásról tudni kell. – A legelső vargányázás május 25-e felé kezdődik meg, akkor bújik elő a tavaszi vargánya. Ezt inkább a napos részeken, az erdőszéleken lehet találni, egyegy helyen akár 30 darabot is. A nyári vargánya is eleinte kint van, később meg bent a sűrűben bujkál, a bokrok alatt. A szüleinktől úgy tanultuk, hogy a szezon derekán, amikor már „véneket” is lehet találni, azokat faágra kell rakni, hogy ott elszáradjanak, és a szél elhordja a magjait, így azon a helyen sok vargánya fog teremni. Én pontosan tudom, hogy hol találok tavaszi, hol találok őszi vagy feketekalapos vargányát. De a jó termés attól is függ,

hogy milyen volt a tél. – Ha sok hó volt télen, akkor a tavaszi, nyári első gomba rengeteget hoz, éppúgy, ha tavasszal és nyáron sok eső esik, amitől jól megázik a föld, akkor a meleggel szintén sok gomba terem. Muci néni és Rudi bácsi naponta átlagosan 3 órát töltenek az erdőn. De hogyan is kell jól gombászni? – Nem szabad sietni, az erdőn mindig szép lassan, nyugodtan kell járni, alaposan körülnézni, ez a legfontosabb! Mert a vargánya furfangos ám, van benne valami szemfényvesztés, van úgy, hogy ráakadsz, hogy a bokor alja csupa vargánya, de ha a másik irányból jössz és nem nézed meg alaposan, akkor elmész mellettük. Én ha csak egyet találok, azzal is meg vagyok elégedve, megsimogatom, elbeszélgetek vele – mondja 45

Fotó: Abraham Klaudia

Az ecetben eltett egész vargánya valódi kabalaként díszeleg Muci néni konyhájában, az üveg alján a kapor és a fűszerek akár az erdei moha és az avar.

mosolyogva. – Amikor viszont rátalálsz, hogy az mind vargánya, majdnem szívszélütést kapsz! Emlékszem, hogy egyszer talán százat is találtam egy helyen, ezt senki el nem hiszi! Pedig a lányom és a férjem is velem volt. Aztán ugyanarra a helyre minden másnap érdemes visszamenni, mert akkor a vargányák se nem kicsik, se túl nagyok, hanem pont jók. Ha szerencsések vagyunk, akkor naponta egy piaci kosarat is megszedhetünk. Muci néni gombászás közben sok idegennel, köztük magyarokkal, szlovénekkel is találkozik. – Elbeszélgetünk, megnézik a kosaramat, közben megkérdik, hogy merre szedem, én meg mondom, hogy hát itt járok, amerre ők. Habár már előfordult, hogy a mes�sziről jött gombázót elvezettem egy-egy helyre, mert tudom, hogy 46

ha legközelebb jönnek, már nem fogják tudni, mert nem ismerik az erdőt. Sok barátot is szereztem így a gombázások alkalmával. Ha „itthonival” találkozom, akkor viszont megvárom, amíg elmennek a maguk részére, én meg az enyémre. Ez így működik, a helyeket mindenki megtartja magának. Muci néni nem csak jó gombász, de kiváló szakácsnő is, szezon idején előszeretettel készít olyan ételeket a családnak, amibe hús helyett gomba kerül, fasírtot, gulyást, pörkölteket. S ha már az ételeknél tartunk, Muci néni fel is teszi a leveshez a hagymát dinsztelni. Jöhet egy kis pirospaprika, víz, egy csésze kása, só, bors, babérlevél, fokhagyma és egy kevés vegeta. Mehet bele egy marékra való szárított vargánya, petrezselyemzöld, végül a rántás. Ennyi mindössze a recept, a hajdinás gombalevesünk 20 perc alatt

elkészült. Közben a szakácsnőnk elmondta, hogy a szárított vargányát száraz helyen, ruhazsákban vagy papírzacskóban kell tárolni, így sokáig eláll. Amikor csontszáraz, néhányat kávédarálón le lehet őrölni, és fűszerként pörköltekbe, húsokhoz, levesekbe, bográcsba is kitűnő.

„Jobb a kicsi, amelyik még olyan kis kövér” Kapornakon egy takaros kis ház kapujában Lacó Géza bácsi vár minket feleségével Paulával. Beinvitálnak, hiszen a gomba megérdemel annyit, hogy leüljünk és úgy beszélgessünk. Mindjárt az elején megtudjuk, hogy Géza bácsi szintén már gyerekkorától fogva járja az erdőket. És mesélni kezd: – Vargányázni még apámmal

Géza bácsi: Amikor a rozs kezd virágozni, akkor kezd a gomba is kibújni.

Fotó: Abraham Klaudia

jártam, ő mutatta meg a helyeit. Azóta persze már sokat kellett változtatni, mert az erdő is változott. Ha egy olyan fát kivágnak, ahol szokott gomba nőni, akkor ott már többet biza nem nő vargánya. Meg sajnos mindig kevesebb is lesz belőle. Ezelőtt 30–40 évvel sokkal több volt a vargánya, emlékszem, kosárszám szedtük. Sokszor még tíz kiló is volt! Géza bácsi idős kora ellenére ma is minden nap megy a határmenti erdőkbe. – Megyek minden reggel, amíg csak van gomba, mert ez nekem nagyon a kedvemre van. Mindig kora reggel indulok, másképp megelőznek. Habár engem az sem zavar, ha valaki előttem járkál, mert én tudom a jó helyeket, és utánuk szépen lassan szedem fel a gombát. Mi itthoniak meg mind a saját helyünkre járunk, egymás után nem járkálunk. Reggel 8 órára már haza is érek, és kezdődhet a többi munka. A ház körüli munkán kívül persze a gombával is még van mit tenni. Géza bácsiék a friss vargányából annyit szárítanak, hogy egész évre elegendő gomba legyen a kamrában. Ám a szárogatás se mindegy, hol és hogyan történik. – Szép egyformákra kell metélni, se vékonyra, se vastagra. Aztán rostára kell tenni. Fontos napon szárogatni, akkor szép fehér marad a vargánya, ha túl lassan szárad, akkor megfeketedik. Ha sok gombát találnak, akkor annak egy részét, ha tudják, eladják. Leginkább éttermek vásárolják meg, és főleg a vargányát keresik. Ezekben a falvakban régen nagy kereslet volt a gombára, szinte minden faluban voltak olyan

Fotó: Abraham Klaudia

A kis fűszertartó üveg finom aromákat őriz, fedelét levéve kiszökik a vargánya illata. Azt mondják, hogy a finomra őrölt gomba fűszerként a vadpörkölttel csodát tesz.

személyek, akiknél el lehetett adni a zsákmányt. A hodosi Muci néni is említette, hogy az ő édesanyja szintén vásárolt fel gombát, annak idején jól lehetett ezzel keresni és mindenki jól járt. – Régen csak a szárazat vették meg – mesél tovább az idős bácsi –, sokszor bajban voltunk, hogy olyan sok gombát hol is szárogassunk? Ma meg inkább csak frissen kérik. Reggel megszedjük, dél felé meg már jönnek is és elviszik. Nem is nagyon kell megpucolni a gombát, úgy viszik el, meg se veszik, ha megpucoljuk. De ez egy hiba a vargányázásnál! Előbb, mikor szárazan vették, akkor az erdőn mindjárt szép tisztára lepucoltuk. És ami ott elpotyogott, azokon a helyeken mindig volt vargánya. Géza bácsi hosszasan és nagy átéléssel mesélt a gombászásról, 48

a szeme csillogásából kiderül, ez több, mint gombászás. – Minden gomba jó gomba, csak a Mári goromba – jut eszébe hamar, s gyorsan elmeséli, hogy egy szalafői asszony szokta ezt énekelni, amikor a falujukban járt és tojást árult, azóta otthon ezt sokszor mondogatják. Aztán a bácsi arról mesél, hogy gombászni valóban csak lassan lehet, akkor induljon neki az ember, ha tud rá elég időt szakítani. – Mert ha az ember szaladgál, akkor csak felrúgja a gombát – mondja. – Meg ugye akkor csak nagyokat lehet találni, pedig a vargányából jobb a kicsi, amelyik még olyan kis kövér, azok a legfinomabbak. No, ősz felé, akkor meg már másfajta van, feketekalapos, hajdinavargányának mondjuk. Az aztán finom! De én legjobban mégis az öreg vargányát

szeretem, tudom furcsa, de zsírban kisütve nekem az a legjobb! Ha olyan nagyokat találok, azt mindjárt magamnak félrerakom, az az enyém! A baj csak az, hogy a gombából már egyre kevesebb van, pedig régen mennyi vargánya szokott lenni! A feleségemmel már észrevettük, hogy itt a „nagyút” mellett, ami Domonkosfa felé megy, hiányzik a vargánya. Azt mondják, hogy a sok autó árt az erdőnek meg a gombáknak, meg aztán hétvégenként Muraszombattól Mariborig „azok” mind itt vannak, és szedik. Néha összetalálkozom velük, ha nem találnak semmit, nekem viszont látják, hogy van a kosaramban, akkor meg akarják venni tőlem, hogy ne üres kézzel menjenek haza. No és Géza bácsi elárulja bárkinek is a jó helyeket? – Én

Fotó: Abraham Klaudia

Egy kosár friss vargányával hazatérni az erdőből nagy büszkeség, főleg ha szép, egészséges példányokat sikerült találni. A gombászásra könnyű rákapni, különösen, ha magunkénak tudhatunk néhány titkos lelőhelyet.

nem árulok el senkinek semmit, a helyeket egyáltalán nem! Ha idegenek kérdezik, hogy hol szedtem, csak annyit mondok, hogy ott az erdőben – mosolyog, de nekünk azért ő is elárult egy-két dolgot, hogy az erdőnek melyik részén kell keresni a vargányát és milyen más itt fellelhető gombákat szedhetünk. – A vargányát legjobban a fenyőerdőkben vagy a bükkösben lehet találni, de a tölgyfák alatt is szeret lenni. Régen volt egy tölgyfánk itt a házunk mellett, az alatt mindig volt vargánya, de a szelídgesztenyefák alatt is érdemes megnézni. A vargánya különben nagyon hamar nő, csodálkozom magam is. A nyúlgomba meg leginkább a fenyőerdőkben van, azt könnyű szedni, mert attól sárgállik az avar. A fenyőalját ősszel lehet fiatal fenyőfák alatt találni. Én ezt a

hármat szedem – mondja nagyon készségesen, majd csak úgy mellesleg hozzáteszi: – Telihold idején sok a gomba az erdőkön, olyankor érdemes gombászni menni – idős szemében huncut csillogással.

„Azt mondják, hogy ha a vargányát meglátod, akkor az megáll a növésben” Utunk a „nagyúton” Domon kosfára visz tovább, Szép Ernő és felesége, Margit már várnak. Még be se érünk, már házi „üdvözlővel” fogadnak, mézes pálinka, sütemény, ahogy faluhelyen illik várni a vendéget. A gombáról szeretnénk beszélgetni, no, nem is kell kérdezni, már mondják is. Margit néni hodosi származású, gyerekkorában

még az „őrözés” mellett járta az erdőket. – A vargányázás élménynek nagyon jó. De mostanság én már nem nagyon tudok messze eljárni. De annak idején, emlékszem, én a hodosi vargányázást mindig fákhoz kötöttem, tudtam, hogy melyik az a fa, ahol biztos találtam gombát. Milyen öröm is az! Az őszi vargányát a fiatal fenyők között a bükkfák közelében szoktuk keresni, ott biztosan találtunk, a fürtösfenyőknél Dolinc felé pedig nőttek a feketekalapos vargányák. A domonkosfai erdőkben viszont mindenfelé van gomba, bárhol lehet találni. Itt nem kell olyan messze se menni, az erdők is közel vannak. – Igaz, hogy itt mindenfelé van gomba, de azért itt is minden gombázónak megvan a saját gombahelye – szólt hozzá Ernő bácsi. – Én 13–14 éves voltam, 49

Szép Ernő és felesége, Margit: az őszi vargányát a fiatal fenyők között, a bükkfák közelében szoktuk keresni, ott biztosan találunk.

Fotó: Abraham Klaudia

amikor anyám megmutatta a helyeket. Emlékszem, hogy egyik ősszel, amikor szántottam, utána elmentem a kiserdőbe és annyi vargányát találtam, hogy szénásruhán hoztam haza. De még most is, az embernek csak úgy ver a szíve, amikor vargányát talál! Nem is kellett nekünk más gombákat ismerni, mert vargányából, nyulicából volt elég. Most meg, amikor jó idő van, akkor fogom a kutyámat, aztán elmegyünk erre át a közeli erdőkbe, négy-öt helyet megnézünk, aztán kész, tele van a kosár, de a tölgyesben is sok a vargánya, egy kosárra valót ott is tudok szedni. Valamikor itt a dűlő mellett volt egy nagy gesztenyefa, az alatt is mindig nőtt a vargánya. Margit el szokott menni összeszedni. – Bizony, egyszer-egyszer egy kisebb kosárra valót is szedtem alatta – helyesel Margit néni és ő folytatja tovább férje gondolatait: – Amire viszont nem emlékszem, hogy Hodoson valamikor is szedtük volna a „szivaallát”. Ez a gomba a szilvafák alatt nő, árnyékos helyen. Olyan mint a csepörke (csiperke), mindjárt áprilisban terem, amikor sok az eső. Azt is mondják, hogy még a szénakaszálás előtt kell keresni. Fehér, ha gazdag helyen nő, akkor hosszú szára van, és a szárával együtt fogyasztjuk. Itt az nagyon sok van. – A „fenyőallát” is szeretjük, paprikásan, krumplival. Hű de milyen jó az! – most Ernő bácsi veszi át a szót. – Ősszel, az aratás után nő, a fiatal fenyőfák között. Na meg az úrgomba is finom. – Az biztos – helyesel Margit néni. – De azzal vigyázni kell, mert hasonlóan néz ki, mint a

mérgező „bogárgomba” (légyölő galóca), amin fehér pöttyök vannak. Én emlékszem, hogy régen a paraszti házaknál az istállók miatt rengeteg bogár volt, anyánk szokott hazahozni bogárgombát, kicsit megfőzte, megcukrozta, aztán feltette a kemence tetejére. A bogarak rászálltak és attól elhullottak – mondja, majd hangos töprengésbe kezd: – Sokszor, amikor az újságban írják vagy a tévében hallom, hogy valaki gombamérgezést kapott, hát gondolom, az hogyan lehet? Én olyanra nem emlékszem, hogy erre mifelénk valamikor bárki is gombamérgezést kapott volna. Azért, mert mi mást nem szedtünk, mint a vargányát, a nyulicát, a fenyőallát, no meg azt a szegénygombát (hógombát). Ebből volt elég, más nem is kellett. Nem úgy, mint a turisták, jönnek, teli van a kosaruk, abban a világon mindenféle van! De volt rá példa, hogy nem-

régiben a Szép házaspár pont a „turistagombászoktól” tanult meg valami újat. – A márciusi gombát nem régóta szedjük – mondja Margit. – Muraszombatiak mutatták meg, azok csak azt szedték. Adtak belőle, elfogadtuk. Tojással elkészítettük, megkóstoltuk, és nagyon finom. Olyan, mint a hógomba, csak vastag töve van és nagy kalapja. Elég mélyen bujkál a földbe, nehéz megtalálni. Akkor nől, ha jó nedves a föld, meg olyan helyeken, ahol inkább homokos a talaj. Most már vannak helyeink, tudjuk, hol találunk – mondják. Érdekelt minket is, milyen gomba is ez a márciusi gomba, egy kis kutakodás után ráleltünk. Szinte csak az Őrségben és a Vendvidéken található, a valódi neve Tavaszi csigagomba. Azt mondják, hogy ha a vargányát meglátod, akkor az megáll a növésben. Ezt Margit néni is igazolni tudta, hiszen több ízben

is kipróbálta, hogy a kicsi vargányát betakargatta levéllel, másnap pedig érte ment, de bizony az nem nőtt tovább, sőt ahogy emlékszik, teljesen összefonnyadt. Hát ilyen csodák is léteznek az erdőben, ezért inkább jobb összeszedni a vargányát, a piciket és a nagyot, a „véneket” viszont ott kell hagyni elszáradni, hogy azon a helyen újabb gomba nőjön! Akinek még nincs jó „hele”, az tavasszal vágjon neki az erdőnek, járjon nyitott szemmel, szépen, lassan, ahogy az itteni tapasztalt gombászók javasolták. S ha csak egyetlen vargánya is kerül a kosarunkba, annak is örüljünk, és mielőtt kivesszük a földből, guggoljunk le mellé, csodáljuk meg szép, barna, bársonyos kalapját, tömzsi testét, és akkor talán megértjük, miért is szeret az itteni ember az erdőbe menni, hogy a gombászás élménye egyet jelent a kincs meglelésével, ami nap-nap után az erdőbe csalogatja.

The mushrooms – one of Goricskó’s greatest Treasures The mushrooms that grow in the expansive forests are a treasure for the native people of Goricskó. They pick Chantarelles, more commonly known as Rabbit Mushrooms, Bitterer Milchlings, Blushing Wood Mushrooms and Parasols that are each a treasure on their own, but for the people of Mura region, the Penny Bun is their favourite mushroom. When one of them thinks of mushrooms, he or she thinks of the Penny Bun. Hodos, Kaporna and Domonkosfa are known for their rich forests. Over the last few years mushroom picking tourism has

been growing by the day. But no matter where the mushroom lovers come from or how well they know their mushrooms, they cannot count on a basket full of mushrooms, if they don´t know their way around the forest! If there is one person who knows every inch of the forest of Hodos and for whom we should have no fear of her getting lost in it, it is Mária Bunderla who goes by the name of Muci in the village. In Kapornak, Mr Géza Lacó is known as a great mushroom hunter and in Domonkosfa, Mr. And Mrs. Szép, Ernő and his wife Margit, are the ones who know where there are mushrooms galore and can identify

the species. If you are going on a mushroom hunt for the first time, you should do so in the Spring. »Roam the forest with open eyes and a steady pace,« is the advice from a seasoned mushroomhunter and you will do better if you heed it. Even if you end up with a single Penny Bun in your basket, rejoice! When you are just about to pull it out of the ground, kneel down beside it, admire its beautiful brown, velvety cap, stumpy stem, and maybe you will finally understand, why the natives of Goricskó like to roam the woods so much.

Becses tárgyaink

Mindenkinek megvan a maga keresztje – és minden keresztnek megvan a maga története. A kereszt az emberiség legismertebb és legelterjedtebb jelképe, amely lényegében a Napot idézi. Egyes keresztek az Isten házában, míg mások az utak mentén vagy az emberi hajlékokban emlékeztetnek Krisztus megváltó kereszthalálára. Olyanok is akadnak, amelyek hímzéseken, cserépedényeken űzik el a gonoszt és figyelmeztetnek a feltámadásra. Vannak, amelyeket körmenetekben hordoznak végig, és vannak, amelyeket a katonák a háborúban a szívük felett viselnek. De kereszt jelöli a megfáradt emberi test végső nyughelyét is.

Lendvai Kepe Zoltán A keresztet feszületnek, vagy latinul krucifixnek is nevezzük, a kereszten függő, megfeszített Krisztus ábrázolását pedig korpusznak. Kereszt nemcsak aranyból, márványból készülhet, de a legegyszerűbben és legkönnyebben hozzáférhető anyagból, fából is. A fa mindig is a zalai ember kedves alapanyaga volt, mint mondták, nem is számított rendes embernek, aki nem tudta faszer-

Fából faragott korpusz. Lendvai Galéria és Múzeum gyűjteménye.

Fotó: Meszelics László

számait elkészíteni belőle. Ott, ahol a ház, a bútor és a szerszám fából készült, ott bizony Krisztus ábrázatját is fából faragták. Településeink határait egykoron számos fakereszt és rajta fából faragott Krisztus őrizte. A kereszteket és korpuszokat minden bizonnyal ügyesebb helyi fafaragók készítették. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy vidékünkön nagy hagyománya volt a pásztorművészetnek is, a pásztorok pedig köztudottan nagy mesterei voltak a fafaragásnak. Az útmenti keresztek állításának szokása igen kedves a magyar nép körében: áldást hoztak őseink mindennapi munkájára és oltalmazták őket, ha távoli tájakra indultak szerencsét próbálni. De a fakereszteket, úgy látszik, idővel már nem oltalmazta senki, így az eső, a szél és a változó korszellem megtette a magáét. Fakeresztet korpusszal már csak elvétve láthatunk, az egyik utolsó még Felsőlakosban tanúskodik az ügyes kezű faragómesterek szép lelkületéről. Hál’ Istennek, vidékünk néhány mívesen faragott korpuszát sikerült megmenteni az utolsó órában, így ezek most a Lendvai Galéria és Múzeum védelmét élvezik.

Knjižnica Lendava Könyvtár Lendva • KÖNYVTÁRUNK SZOLGÁLTATÁSAI: könyvkölcsönzés, CD és DVD kölcsönzés, folyóiratok olvasása, fénymásolás, e-könyvtár, számítógépek használata, ingyenes hozzáférés WI-FI hálózathoz beiratkozott olvasóknak (Libroam/Eduroam),...

• RENDEZVÉNYEK: irodalmi estek, író-olvasó találkozók, magyar és szlovén olvasókör, élménybeszámolók, meseórák, könyvtári és irodalmi órák,... Elérhetőségeink

Glavna ulica - Fő utca 12., 9220 Lendava - Lendva tel.: 02 575 1353, fax.: 02 577 1403, www.knjiznica-lendava.si, info@knjiznica-lendava.si 54

Lendva-hegyi pincetörténet

Egyszerű épületek, a hegyi építészet kis remekei Folytatódik a borpince-történet néprajzi és táji hagyományait megismertető utazásunk. Sajnos a 18. századból nem maradt fenn egyetlen építmény sem a Lendva-hegyen – nem így a 19., illetve 20. századból!

Bence Lajos A pinceépítés a lendvai lankákon a 19. században vált gyakorivá, de a 20. századra a szőlőhegy már át is alakult a felismerhetetlenségig: a szalma-, illetve zsúpfedeles pincék ugyanis a 20. századra zsindelytetőzetűvé váltak. Érdekességként említhetjük, hogy a boronafalú, vagy korábban vályoganyagú épületek nem szerepeltek az alapmegnevezésben. Pedig ezekből is maradt még mutatóban, de igaz, éppen a fedélzetük változott meg szinte máról holnapra. Milyen funkciót is töltöttek be a hegyi pincék? Miért volt rájuk szükség akkor is, ha közel 20–30 kilométert kellett a síkságról utazni a szőlőig, s akkor is, ha csupán néhány kilométert? Egyetérthetünk azokkal, akik a pince meglétét, annak méretét a „tehetősségtől” teszik függővé. Ez volt az alap, valamiféle kiindulópontnak is vehetjük. Hogy szükség volt rá, annyi bizonyos.

Egy 1688-as, Lentiben keltezett levélben Gyöngyösi Nagy Zsigmond Batthyány Ádámnak ajánl bort a zalai „végekről”, melyben megjegyzi, hogy a Lendva-vidéken is vannak borok, „de nyáron igen kevés állya meg, hogy megh ne nyólósodnék, mivel hogy csak az féle kamarákban tartják”. „Az féle kamarák” alatt nyilvánvaló, hogy nem földpincét kell érteni, hanem föld feletti, fából készült, kisebb-nagyobb, a bor tárolására is alkalmas épületeket. Elsődleges funkciójuknak a biztonság számított, az ablakokat, ajtókat nagy teherbírású zárakkal, titkos mechanikákkal is ellátták. A zárakat-kulcsokat pedig kovácsolva, reszelve az utánozhatatlanságig bonyolították, az általában deszkából készült ablaktokokat pedig keresztvassal látták el, vagy csak a minimális fénybebocsátásra alkalmasnak tervezték. Néha lőrésnek is alig felelt volna meg, hát még a szellőztetésnek, illetve a gyertya-spórolásnak.

Vályog- és boronafalas, zsúpos pincék „egyderékban” Gönczi Ferenc sokat idézett monográfiájában (Göcsej és Hetés

összevont ismertetése…, Kaposvár, 1914.) már foglalkozik a hegyi pincékkel is: „legegyszerűbb az egy derékból álló pince, melynek egyik felén a pöris, a másik felén pedig a tulajdonképpeni pince van”. Ezeket az egyszerű épületeket, a hegyi építészet kis remekeit, melyek mégis fontos szerepet töltöttek be a későbbiek folyamán a szőlőföldolgozásban, Varga Sándor a Lendva-hegyi szőlőtermesztést és borászat történetét áttekintő kis könyvében is leírja. Megállapítása, hogy a pincék is a lakóházak mintáját követték, hiszen a távolság és az időjárási viszontagságok miatt nem egy esetben cserépkályhával és az otthoni kényelmet jelentő szálláskellékkel, az ággyal is fel voltak szerelve. Varga Sándor megállapítása az is, mely szerint az egy derékból álló pincéket inkább a magyarok, a hajlítottakat pedig a módosabb szlovén pincetulajdonosok építették. Külön fejezetet érdemelne a pince felosztása is, hiszen a bor tárolása és a lakhatósági kritériumok mellett a szőlőfeldolgozást is külön helyiségben végezték, legtöbbször a kettő közötti „nyitott”, nem fűthető nagyobb helyiségben. Itt helyezték el a csúcstechnológiai követelményeknek máig is meg-

Fotó: Bence Lajos

A zsúpfedeles, boronafalas pincék egyik utolsó fennmaradt példánya az Újtamásban.

felelő főfás prést, mely nem csak a szőlőlét, de a szőlőszemben és a bőrében található cserző- és illatanyagokat is „játszva” kipréselte. A szakirodalom ezért néha tévesen a Lendva-hegyi pincéket présházaknak nevezi, de mondhatnánk, hogy a megállapítás részben fedi is a valóságot. A bor tárolására alkalmas pincerész mindig is északi tájolású volt, hiszen ez volt a pince leghűvösebb pontja. A boronafalú, sárral és agyaggal „szigetelt”, 19. században épült pincék általában föld felettiek voltak. Ezért májusig tudták betölteni bortárolási szerepüket, hiszen gyorsan felmelegedtek. A huszadik századra azonban ezek is megváltoztak, hiszen a dombba vájt és így kialakított pincék pincerésze félig vagy egészen a föld alá került. A későbbi 56

módosítások folyamán előfordult, hogy a hordóknak egy lyukszerű vermet alakítottak ki a pincén belül, ezt faajtóval fedték le. A présházból a frissen sajtolt mustot tömlőkön át vezették a hordókba. A pince építőanyagáról eddig érintőlegesen esett csak szó. A legrégibb pincék vályogból (sár, pelyva vagy szalma kötőanyaggal) épültek, ezekből a Hosszúfaluhegyi Dolac-hegyrészen fennmaradt néhány remekbe szabott építmény. A különösebb külső „vakolást” nem igénylő építmények abban mások, mint az ősi kultúrák és civilizációk által kivitelezett, természetes és egészséges, valamint jó szigetelő és hőmérséklettároló képességekkel rendelkező vályogfalú épületek, hogy időközben új beton alapokat kaptak, továbbá a földtől mintegy

1–1,5 méter magasságban téglával aláfalazták őket. A boronafalú pincék a Lendva-hegyen a legrégibb pincékkel benépesített Cser-hegyi dűlőben voltak, de a múlt század 70-es, 80-as éveiben teljesen eltűntek. Helyébe kétszintes egységesített vityillók épültek földpincével, amelynek egyik részében a borpincét, a bejárati részen pedig a szőlő feldolgozására alkalmas nagyobb helyet alakították ki. A legrégibb pince a Cserhegydűlőben Varga Sándor gyűjtése nyomán a göntérházi Nyakas család pincéje volt, melyet 1696-ban építettek. A kámaházi Soós család pincéje 1792-ben épült, a hosszúfalui Meszelics pince pedig 1816-ban. Ezek azóta nyomtalanul eltűntek, a 70-es évek szőlőtermesztési moderni-

Fotó: Bence Lajos

A „második generációs”, betonalapú pincék már a polgárosodás felé mutatnak.

Fotó: Bence Lajos

„Képeslap” a távoli 1919-ből a mindig aktuális hegyi foglalkozásról. (Gönc Jožef, Bort ittunk, 9. III. 1919.)

Fotó: Bence Lajos

A Dolac még büszkélkedik néhány, a képen látható vályogépülettel.

zációjával együtt járó konjunktúrának estek áldozatul. De még így is akad néhány matuzsálem korú közöttük azokon a területeken, ahol a pince mint menedék, szerszámraktár és borfeldolgozásra alkalmas helyiség, épület funkcionált. Egy-kettő igencsak romos állapotban a Bömhéc (Benec) dűlőben, egy az újtamási hegyrészen máig eredeti szépségében megmaradt, köszönhetően a 70-es évek műemlékvédelmi intézkedéseinek, mely ezen építményekre is kiterjedt. De a 11 „védett” pincéből, amelyek közül egy sem volt ugyanolyan, mint a másik, mára csak egy maradt. A többit lebontották vagy a felismerhetetlenségig átalakították.

Nem esett még szó a hegyoldalba vájt, bolthajtásos pincékről, melyekből Lendván a Kranjec utcában és a Fő utca belső udvaraiban találunk néhány szép példányt. Ezek az egykor virágzó borkereskedelemnek az utolsó tanúi. Ezek látták el a városi és a környező vendéglőket, kocsmákat borral, tulajdonosaik általában borkereskedéssel foglalkoztak, de saját részre is itt tárolták a kén elterjedéséig az igencsak romlandó terméket. A Lendva-hegyi bor egyike volt a ritka kivételeknek, mely több tényező együttes hatásának köszönhetően (például a savak miatt) szállítható bornak számított. „Második generációs”, felújí-

tott, aláépített pincékből is akad még néhány Lendván. Ezek már a lankák alatti részen, a város és a hegy találkozásánál alakultak ki, s úgynevezett hétvégi célokat is betöltöttek. A betonalapokra néhol téglarétegek is kerültek, majd a faborona, de már fűrészelt, gyalult formában, gondos ácsmunkával összeillesztve. Néhol azonban még látszanak a náddal pucolássározás, malterozás nyomai is. De még így is üdítő látványt nyújtanak: a hegyi építészeti kultúra ízlésben, látványban is kimagasló termékei, a fafaragás és díszítőművészet visszafogott harmóniájából létrehozott múltnak a polgárosodás irányába mutató nagyszerű alkotásai.

Fotó: Meszelics László

Dombba vájt pincesor a Kranjec utcában. A lendvai vendéglősök itt tárolták boraikat.

The history of the cellars of Lendva We are continuing our journey through the history of the cellars atop Lendava Hill. The building of the cellars began to soar in the 19th century and completely changed the landscape in the 20th century, when thatched roofing was almost entirely abandoned and was replaced by shingles. Sándor Varga, the writer of a little historical book on grape growing and winemaking wrote about how much the cellars resembled actual houses. Because of the weather conditions and distance from home, the cellars were often equipped with a bed and a furnace made from tiles. Sándor Varga also stated that the Hungarian residents were

more prone to build square cellars without an extension and the Slovene residents `L´ shaped cellars. The oldest of the cellars were built with a mixture of mud and straw, called `valyog´. They were to be found atop the Hosszufalú hill at Dolac, a few of those exquisite cellars are still there to bear witness to the beautiful craftsmanship of its builders. The cellars whose walls were made with beams and were found at the populated part of Cher-hill, were demolished in the ’70s and ’80s. According to Sándor Varga, the oldest cellar on Cher-hill was built in 1696 and was the property of the Nyakas family from Göntérháza. The cellar of the Soós family from Kámaháza was built in 1792 and the cellar of the

Meszelics family from Hosszúfalu was built in 1816. Those cellars were the casualties of modernization in grape growing in the ’70s. At `Újtamás´ there were eleven cellars protected by Slovenia´s Cultural Heritage but only one remains and, to this day, it is still standing. There are a few cellars in Kranjec Street and in Fő Street in Lendva, where the houses have inner yards and the cellars are carved into the hillside and are vaulted. A few of those can be seen while driving on Kranjec Street. They are beautiful witnesses to the once flourishing wine business in this area.

Gledališka in koncertna dvorana Lendava Színház- és Hangversenyterem, Lendva Der Theater- und Konzertsaal, Lendava

Zavod za kulturo in promocijo Lendava Trg Györgya Zale 1, 9220 Lendava, Slovenija

Művelődési és Promóciós Intézet Lendva Zala György tér 1, 9220 Lendva, Szlovénia www.zkp-lendava.si

Amt für Kultur und Promotion Lendava Trg Györgya Zale 1, 9220 Lendava

Szomszédságban

A Kis-balaton és térsége „A kereső a rátalálásnak, a kopogtató a megnyílásnak örül itt” – vagy latinul „Querens invento pulsans hic gaudet aperto” – hirdette az egykori zalavári templom kapujának felirata. Ez a jelmondat a maga módján azonban nemcsak Zalavár gazdag szakrális és világi örökségére igaz, hanem a teljes térségre is, amely természeti nevezetességeivel az odalátogató vendégek széles skálájának érdeklődését elégíti ki..

Horváth Ferenc Zala megye hét természeti csodájának egyike a 14.745 hektár nagyságú Kis-Balaton. A nagy kiterjedésű, összefüggő vizes élőhely Európában is egyedülálló értéket képvisel, s 1979 óta a „Nemzetközi jelentőségű vadvizek” jegyzékébe is bekerült. Az utazó a Kis-Balaton mocsárvilágának közepén a Zala folyó partján található Zalavár–Várszigetre érkezik. Az út két oldalán csillogó víztükör és a nádasok természetvédelmi területe kiváló otthont biztosít a madaraknak, míg horgászási lehetőség elsősorban az Újszabar–Zalavár összekötő út, valamint a Kányavári-sziget közvetlen

környezetében adódik. A muravidéki pecások közül is már sokan felfedezték ezt a kiváló helyet. Az eddig megfigyelt közel 250 madárfajon kívül számos – ma már ritka – állat- és növényfaj talál menedéket ezen a területen, mint a patkányfejű pocok, a lápi póc, a réti csík és néhány ritka szitakötőfaj. A Kányavári-sziget kiváló lehetőséget nyújt a szabadidő kulturált eltöltésére, két kilátótornya segítségével beláthatjuk a táj csodálatos szépségét és élővilágát is. A zárt természetvédelmi területen elhelyezett webkamerák hozzák közel a látogatókhoz az egyedülálló természeti környezetet. A Kis-Balatontól elválaszthatatlan írót, Fekete Istvánt és a „Tüskevárat” is megtalálhatjuk ezen a helyen. De a tó nagyközönség előtt zárt területe is megtekinthető, ugyanis heti 2 napon, napi 2 alkalommal autóbuszos „szafari” indul a látogatók számára, előre meghirdetett időpontokban. A túra útvonala körülbelül 1,5 óra időtartamú. Hordozható, több nyelven beszélő készülékek mutatják be a kirándulóknak a látnivalókat. A Zalaváron kialakított emlékparkban – amely 2009-ben helyszínül szolgált a megye ezeréves fennállásának megünneplésére – az utóbbi évek folyamatos régészeti

feltárásainak köszönhetően egyre több titkot tárul fel előttünk. Az 1990-es évek közepén a Vársziget nagy részét erdő és bozót borította, s az 1938-ban Zala megyének Szent István tiszteletére emelt emlékmű a gazdátlanság áldozatává vált. A mintegy 30 éve történt felújítások és feltárások szerencsére ma már teljesen másik arcát mutatják Zalavárnak. A Zala Megyei Önkormányzat és Zalavár Község Önkormányzata a honfoglalás és az államalapítás millenniumára való méltó emlékezés kapcsán fogalmazta meg közös elképzelését az egykori megyeközpont, azaz Zalavár–Vársziget fejlesztéséről. A régészeti, környezetrendezési és építészeti program első ütemeként valósult meg az Árpádkori alapokon felfalazott Szent István kápolna, a Cirill és Metód emlékmű és vált bemutathatóvá a Szent Adorján bazilika. A Szent István kápolna egyfajta kiállítóterem is egyben, amely többek közt a muravidéki visszacsatolást ábrázoló kiállításnak adott otthont. A Zalavári Történelmi Emlékparkban található a Makovecz Imre építész által tervezett Millenniumi Emléképület, amelyben az építész által tervezett Életfa helyezkedik el, mely Zala megye településeit kívánja szimbolizálni. Az épület ugyan elsődlegesen tájékoztató-információs funkciót tölt be, de Zala megye kulturális történelmi örökségének bemutatására is szolgál, hiszen az épületben bemutatásra kerül a Zala megyei lakosság által megszavazott „Zala megye 7 csodája” is: a Becsehely–Pola műemléktemplom, az egervári várkastély, a Festetics kastély Keszthelyen, a Szent Anna

Fotó: Horváth Ferenc

Zala megye hét természeti csodájának egyike a 14.745 hektár nagyságú Kis-Balaton.

Fotó: Horváth Ferenc

Fahíd vezet át a Kányavári-szigetre. Gyönyörű a kilátás a tóra a nádassal és a színes állatvilággal.

Fotó: Horváth Ferenc

A csillogó víztükör és a hangulatos sziget kiváló kirándulási lehetőséget nyújt családoknak, gyerekeknek és szerelmeseknek egyaránt.

Fotó: Horváth Ferenc

Régészeti feltárások az élőtérben, a háttérben az Árpád-kori alapokon épült Szent István kápolna, a Kis-Balaton-ház és a Millenniumi Emléképület.

körtemplom Kallósdon, a Göcseji Falumúzeum Zalaegerszegen, a nemesnépi fazsindelyes, szoknyás harangláb és a zalaszántói sztúpa. Zalavár gazdag történelmi panorámával szolgál, ahol több nemzet és vallás öröksége tekinthető meg békésen egymás mellett, amit a park magyar, bolgár, szlovén, osztrák emlékművei is mutatnak. A Vársziget már a Karoling-korban jelentős erőd volt, vélhetően nagyon jó védhetősége miatt. Kr. u. 840 körül Német Lajos keleti frank uralkodó a Moimir morva fejedelem által elűzött Priwinának adományozta a területet, aki székhelyét itt, a mai Zalavár–Várszigeten hozta létre, ettől északra pedig, a sziget közepén 840 táján épült meg Keresztelő Szt. János (fa)temploma a pogány lakosság megkeresztelésére. 850-re készült el Priwina magán64

temploma, a Szűz Mária templom, 855 tájára pedig a salzburgi érsek támogatásával a Hadrianus mártír zarándoktemplom. A 860-as évek végén Konstantin (Cirill) és Metód, a „szlávok apostolai” hosszú hónapokig tartózkodtak itt: emléküket szobor is őrzi, majd több éven át Mosaburg, azaz Zalavár lett Metód pannóniai érsekségének tényleges központja. A 10. században elnéptelenedő település a 11. század elején, a magyar államalapítás idején éledt újjá. Az államalapító István király által kiépített közigazgatási rendszerben a vármegye központja lett – amelyet valószínűleg első ispánja után Kolonnak neveztek. Az Árpád-kori központ virágkorát a 11. század vége jelentette, amikor a monostort és templomát átépítették. A 15. században a belháborús időszakban

(1440-es években) a monostort megerősítették. 1575-ben a szerzetesek elhagyták a monostort, s ekkor már a kanizsai főkapitánysághoz tartozó királyi végvár lett az egyházi épületből. Az épületegyüttes magyar kézen lévő végvárként 1702-ig állt, amikor I. Lipót parancsára felrobbantották, félve, hogy az erősödő kurucok kezébe kerül. Az emlékparkban elkészült játszótér több részből áll. A szép környezetben „hagyományos” játékok várják a kisebb és nagyobb korosztályt egyaránt. Itt a kerékpárúthoz kapcsolódóan a Kis-Balaton Kerékpáros Házban kölcsönzési lehetőség adódik (gyermek- és felnőtt kerékpárok) a biciklizés szerelmesei számára. A környező települések is számos érdekes látnivalót kínálnak: Balatonszentgyörgyön a Csillagvár,

Fotó: Horváth Ferenc

Kultúrák találkozásának helyszíne is az egykori megyeszékhely: Cirill és Metód szobra az előtérben, mögötte a Millenniumi Emléképület.

A Szent Kereszt templom másik nevezetessége a sötét kápolna.

Fotó: Mészáros T. László

A Makovecz Imre építész által tervezett Millenniumi Emléképületben tekinthető meg az Életfa. 66

Fotó: Horváth Ferenc

A balatonmagyaródi bivalyrezervátumban a bivalyok mellett szürkemarhák is láthatók, van állatsimogató szamárral és kecskével, megismerhetők a magyar kutyafajták, valamint játszótér is várja a fiatalabbakat.

valamint néprajzi gyűjtemény és kerámiakiállítás, Vörsön az eredeti bútorokkal berendezett Tájház, a Tűzoltó Múzeum, Zalaapátiban az apátsági templom és monostor, valamint a volt Szentkirályi kastély, Zalakaros és Hévíz pedig a kirándulás mellett gyógyulási lehetőségeket is kínál gyógyvizeivel. A balatonmagyaródi bivalyrezervátum meglátogatását sem érdemes kihagyni a programból, amely az őshonos bivaly fennmaradásában, génállományának megőrzésében fontos szerepet játszik, s egyben a faj bemutatásának magyarországi központja. A rezervátum a Balaton délnyugati részén, Zalakarostól nem messze, Balatonmagyaród és Zalakomár szomszédságában található. A II. világháború után a Magyarországon megmaradt kisszámú bivalyállomány összegyűjtésére

a Kápolnapusztai Állami Gazdaság kapott megbízást. A terület 1997 óta a Balaton-felvidéki Nemzeti Park része. A rezervátum 30 hektáros területén mintegy 200–250 bivaly él, amelyek tavasztól őszig távcsövekkel felszerelt, 1,5 kilométer hosszú tanösvény bejárásával tekinthetők meg, a telet pedig az istállóban töltik az állatok, ahol régi fényképekkel és a bivalytartás eszközeivel is megismerkedhetünk. A rezervátum minden nap nyitva van reggel 9-től. Belépő: felnőtt – 500 forint, diák – 400 forint, gyerek (4–14 éves kor között): 200 forint. S ha valakinek még mindig nem teljes a nap, akkor nyáron lehetőség adódik a fürdésre a karnyújtásnyira fekvő Balatonban vagy a már említett gyógyfürdőkben, az estét pedig kellemesen fejezhetjük be egy jó étteremben, finom hazai ízek mellett.

A Kis-Balaton Ház nyitva tartása:

március 1-től november 30-ig, keddtől – vasárnapig:

9–12 óráig, 13–18 óráig (hétfő szünnap).

2011-től az alábbi árak érvényesek: Felnőtt jegy: 750 Ft,

felnőtt csoportos jegy (min. 10 fő): 600 Ft, diák- és nyugdíjasjegy: 450 Ft, diák és nyugdíjas csoportos jegy (min. 10 fő): 300 Ft,

családi jegy (2 felnőtt és 2 gyerek): 1800 Ft Kerékpárkölcsönzés: 750 Ft/óra;

1500 Ft/két óra; 3000 Ft/két óra felett.

„Szafari” – Felnőtt: 2500 Ft, diák, nyugdíjas: 1200 Ft,

2 felnőtt + 2 gyerek: 4500 Ft

A túrák június 1. és augusztus 31. között heti két napon, szerdán 11:00 és 14:00, valamint szombaton 11:00 órakor

indulnak minimum 8 fő jelentkezése esetén.

Cuk Lajos lendvai borász, Lendva város vincellére, sommelier, borvitéz. A szőlőtermesztés és a borászat mestere. Nevéhez, illetve a Cuk Borházhoz fűződnek a Hadik vére, a Piroska könnye, a Trojica elnevezésű vörös-, rosé- és fehérborok, melyek a Muravidéken kívül is hírnevet szereztek. Cuk Lajos például „kitalálója” egy sajátos szőlőmetszési módnak is, melyet egyedisége és a szakirodalomban való fel nem lelhetősége miatt akár Cuk-féle metszésmódnak is lehet nevezni. Ezúttal viszont nem a szőlőtermelésről és borászatról kérdeztük, hanem három legkedvesebb tárgyáról. Ő sem gondolkozott hosszan.

Fotó: Meszelics László

Három tárgyam

Fotó: Meszelics László

Gyökerek és szárnyak

1. Nyakkendő A nyakkendőt sosem saját maga miatt köti fel, hanem az alkalmat becsüli meg és fejezi ki tiszteletét a másik iránt azzal, hogy nyakkendőben jelenik meg. Kedvence a zöld, kék és piros csíkos.

2. „Snapszkártya” Azt mondja, mindig szerencsejátékos volt, de sosem játszott pénzért. Baráti társaságukban a kártyázás kiváló szórakozás, s nagyon szeretik „ütni”. A kedvenc a klasszikus „snapszparti”.

3. Bicska Az eredeti Leathermann márkájú bicskát – mely valójában sokkal több, mint bicska, hiszen számos egyéb szerszámot is rejt – már jó harminc éve naponta az oldalán hordja. Hasznos és nélkülözhetetlen.

A Zsolnay

Egy igazi hungarikum sikertörténete Misztikum lengi körül a Zsolnay márkanevet, pedig a titok nem titok. Egyszerűen csak 159 éves tradíciót, egyedi gyártástechnológiákat, innovatív kezdeményezéseket, művészi érzéket, kifinomult szaktudást, kiváló minőséget, utánozhatatlan gondosságot, örök értéket jelent. Mindez együttesen egy varázslatos, megismételhetetlen világot teremt, amelyet az egész világ ismer és elismer. A Zsolnay fogalommá vált.

Öszzeállította: Lázár Beáta A sikertörténet Zsolnay Vilmossal, a „legnagyobb magyar fazekassal” kezdődött, aki nem sajnálta az időt, pénzt, fáradtságot annak érdekében, hogy mindig valami újat, formabontót teremtsen. Korának legkiválóbb szakembereit, művészeit, építészeit gyűjtötte maga köré, és a közös kezdeményezések, a közös mun-

ka meghozta gyümölcsét. Kreatív alkotókészségüknek köszönheti megszületését a Zsolnay porcelán, az eozin és a pirogránit is. A gyár művészei kutatták a keleti világ forma- és motívumkincseit, beépítve azokat művészetükbe, de nyitottak voltak a legújabb stílusirányzatok felé is. A szecessziós szemlélet meghonosítása és térhódítása a legkiválóbb művészek (Apáti Abt Sándor, Mack Lajos) és az egyedülálló máztechnika, az eozin szerencsés találkozásának köszönhető. Az iparművészet és képzőművészet határterületén keletkezett alkotások a nemzetközi műtárgypiacokon ma egyre keresettebbek egy életforma nosztalgiájaként, de értékőrző műtárgyként is, melyek bizonyítják a korabeli magyar kultúra fejlettségét, európai színvonalát is. Neves építészek (Lechner Ödön, Komor Marcell) látták meg a nagy lehetőséget a fagyálló

A Zsolnay család egykori lakóháza, ma kávézó és étterem.

Zsolnay Vilmos, a magyar kerámiaipar és a magyar iparművészet zseniális személyisége 1828. április 19-én született Pécsett. Életpályáját sok küzdelem, számtalan jelentős eredmény, fáradhatatlan kísérletek, hazai és nemzetközi sikerek jellemezték. A fiatal Zsolnay Vilmos festőművész szeretett volna lenni, de apja örökségébe lépve kereskedőként kezdte pályáját. Pécs főterének sarkán ma is áll egykori áruházának Bazár feliratot viselő épülete, amelyben minden kapható volt, ami egy polgári otthon és háztartás felszereléséhez kellett, a kor legjelesebb európai cégeinek kínálata messzi földről ide csalogatta a vevőket. Bátyjától, Zsolnay Ignáctól 1864-ben vette át azt az akkor még kicsiny, a tönk szélén álló Kőedény és Terracotta gyárat, amelyet évtizedek munkájával világhírű-

vé tett. Saját neve alatt 1868-ban jegyeztette be a cégbíróságnál az immár gépesített üzemet „Első Pécsi Cement, Chamott és Tűzálló-agyagárúk Gyára” néven. Ez időtől nem csak edényeket, építészeti díszeket gyártott, hanem a kerámiaipar valamennyi ágával foglalkozott, a kereslethez rugalmasan igazodva. 1868. évi angliai útjának tapasztalatai és az 1873. évi bécsi

világkiállításon elért első sikerek erősítették meg abban Zsolnay Vilmost, hogy a díszmű- és luxusáru-gyártás irányába forduljon, versenyre keljen kora vezető cégeivel. 1874 és 1878 között a magastüzű zománctechnikát dolgozta ki porózus, világos cseréptesten, mely „porcelánfajansz” néven vált ismertté: az 1878. évi párizsi világkiállításon aranyérmet hozott a gyárnak, Zsolnay Vilmost pedig a francia Becsületrenddel tüntették ki. Legismertebb technikai találmánya a híres eozinmáz lett. Zsolnay Vilmos munkássága alatt a gyár az ismeretlenségből előretörve versengett a leghíresebbekkel, a kor kerámiaművészetét meghatározó stiláris és technikai tendenciákat követte, ugyanakkor egyéni és jellegzetes módon, rendkívüli formagazdagsággal, színességgel, fantáziával.

71 A Zsolnay család- és gyártörténeti múzeum.

A Herkules-kút egyik motívuma.

Zsolnay pirogránit épületkerámia alkalmazásában, és a Zsolnay gyárral szorosan együttműködve határozták meg a 19. század végi magyar szecessziós építészet színes mesevilágát. A budapesti Iparművészeti Múzeum, a kőbányai templom, a Földtani Intézet elsőrendű reprezentánsai ennek az irányzatnak. A múlt örökségének tiszteletben tartásával nem szabad megfeledkeznünk azonban a közelmúlt és a jelen nagy művészeiről, keramikusairól sem (Fürtös György, Török János, Nagy Márta), hiszen a Zsolnay márkanevet története során mindvégig az innováció, a kísérletező-készség jellemezte. Az ománi szultán 19. századvégi, historizáló stílusban készült Zsolnay dísztárgyak újragyártására vonatkozó rendelése, a közelmúlt épület-felújításai bebizonyították, hogy a Zsolnay manapság is képes a múlt kiváló tárgyainak reprodukálására. Emellett azonban fontos feladatának tartja a folyamatos megújulást a máztechnika, a forma és a dekoráció területén egyaránt. A limitált

széria egyre bővülő választéka értékes, művészi kivitelezésű, kis szériában gyártott tárgyakat kínál, amelynek sikerdarabja a három különböző színvariációban készülő, eozinmázas Vulkán váza. Az asztali kultúra legújabb kínálata a hagyományokra építkező, de a legutóbbi trendekbe illeszkedő, a jelen kor funkcionális elvárásait a legmesszebbmenőkig figyelembevevő Rippl-Rónai készletcsalád. Újdonságokkal jelentkezik az épületkerámia területén is, amelynek egyik legújabb referenciája a pécsi Tudásközpont Kaptárnak nevezett belső díszburkolata.

A Zsolnay Kulturális Negyed A Zsolnay Kulturális Negyed Pécs ékköve. A város új kulturális centrumában a hozzá méltó módon él tovább a Zsolnay család egykor itt működő, világhírű kerámiagyárának öröksége. Az elmúlt években nemzetközi viszonylatban is kivételes, a maga nemében egyedülálló beruházás

során új város jött létre a városon belül. A jelenleg is működő gyár átköltözött a keleti épületrészekbe, az így felszabaduló területeken olyan kulturális-művészeti övezet létesült, amely nemcsak a város turisztikai palettáján új színfolt, de maguk a városlakók is teljesen újszerű, tartalmas kikapcsolódásra csábító létesítménnyel gazdagodtak. Pécs kiemelkedő kulturális látványosságai és kulturális projektjei itt, az egykori gyár megújult, átalakított gyárépületeiben és környezetükben, mintegy 5 hektáron kaptak helyet. Nem túlzás különleges élménynek nevezni azt a pillanatot, amikor az idelátogató vendég előtt először tárul fel a negyedet alkotó épületek, parkok és szobrok látképe. A gyönyörű terek között találjuk a Pécsi Galéria ezer négyzetméteres kiállítótermét, a világhírű Gyugyi-gyűjteményt, a Bóbita Bábszínházat, az új Ifjúsági Központot, a Zsolnay Családés Gyártörténeti Múzeumot, az egyetem Művészeti Karát, a Janus Egyetemi Színházat, az interaktív technikai varázsteret, a Labort, valamint számos vendéglátóegységet. A kiállítások, de a terek bejárása is egész napos program, amely leköti a család minden tagjának a figyelmét. A Zsolnay Kulturális Negyed kialakításakor lehetőség volt arra, hogy az egykori gyár belső területeit család- és gyerekbarát szempontokat figyelembe véve építsék át. A negyedben ennek szellemében három játszóteret is létrehoztak, s a családbarát jelleget erősíti az is, hogy a belvárosból már az

Ékszer Katti Zoób divattervező Zsolnaykollekciójából.

előző év során ide költözött a Bóbita Bábszínház. Tavasszal nagyszabású fesztivállal várja látogatóit a negyed. Az I. Zsolnay Fesztiválon április 27-től kezdődően öt napon át koncertek, irodalmi és színházi estek, képzőművészeti kiállítások várják a vendégeket, a nyár végén pedig a gyermekes családokat várja egy különleges hangulatú, sehol másutt nem fellelhető fesztivál. A kulturális negyedtől pár száz méterre található a Zsolnay Mauzóleum, melyet a gyáralapító Zsolnay Vilmos 1900-ban történt elhunyta után fia, Miklós emeltetett egy magaslaton. A pici dombocska a gyáralapító egyik kedves helye volt, ahol szívesen időzött és szemlélte a lent elterülő gyárat. A pécsi Panthenon felépítésében a gyár valamennyi munkása

A Zsolnay Mauzóleum.

részt vett, a legapróbb részletekig mindent ők maguk készítettek. A mauzóleumot, miként az egész

gyáregyüttest, 2010-ben az Európa Kulturális Fővárosa program keretében újították fel.

Zsolnay – a real hungaricus success story The Zsolnay brand is surrounded by mystery, but the secret is no secret. 159 years of tradition custom manufacturing technology, innovative initiatives, artistic flair, sophisticated expertise and high quality are the reasons why the Zsolnay brand is known and valued throughout the world. The success story began with Zsolnay Vilmos, the biggest pottery maker in Hungary, who did not spare any time, money and effort to create new and beautiful things. He employed various experts and the best artists and the results of this collaboration were the birth of the unique Zsolnay porcelain, red granite and eosin.

The artists, employed by the factory explored the world of Eastern forms and motifs and integrated them into their artwork, but they were also open to the new art forms of that time. Renowned architects (Odon Lechner, Marcell Komor) recognized the great potential of the Zsolnay frost resistant ceramic red granite and its use in building. At the end of the 19th Century, the collaboration began and brought to life the beautiful fairy world of Art Noveau, nowadays seen on The Budapest Museum of Applied Arts, Kőbányi Szent László Church and at the Geological Museum. The Zsolnay Cultural Quarter The Zsolnay Cultural Quarter is the jewel of Pécs. The new cultural

centre is a legacy of the Zsolnay world-famous ceramics factory. The factory was moved to the eastern part of the buildings and the vacated parts became the Zsolnay Cultural Quarter, the new colour on the city´s tourist palette. Pécs now has outstanding cultural attractions and projects in the renovated former factory. Among restaurants and resting spots, the tourists can enjoy the Gyugyi Collection, Bóbita Puppet Theatre, Janus University Theatre and the PTE Faculty of Music and Visual Arts. The district is a familyfriendly tourist attraction with three playgrounds and puppet theatres with shows for children.

lendvai Terme fürdőt az egyedülálló parafinos termálvíz, a gyönyörű környék Szlovénia legnagyobb szőlőtermő területével, a gazdag gyógyfürdői és vakációs programok, a kiváló gasztronómia és a kedves emberek teszik a Pannon-síkság valódi gyógyfürdő-gyöngyévé. A Muravidék tájaira és a szomszéd országokba irányuló kirándulások kiváló kiindulópontja. A gyönyörű, érintetlen természet és a gazdag kulturális örökség, valamint az emberek lenyűgöző kedvessége el fogja kápráztatni Önt.

Terme Lendva: – Európa egyedülálló parafinos termálvize – A teljes kínálat egy tető alatt – Számos kerékpár- és túraút – Szlovénia legnagyobb egybefüggő szőlőtermő területe – Gasztronómiai, etnikai és kulturális különlegességek – Nyitott és fedett medencék széles kínálata (28–38°C) – Sokszínű wellness-programok (masszázsok, fürdők…) – Számos környékbeli természeti és művelődéstörténeti nevezetesség

Szálláslehetőségek a Lipa*** szállodában, a Lipov gaj*** apartmanfaluban és a Terme Lendva kempingjében***.

További információk: Sava Turizem d.d. Terme Lendava Tomšič utca 2a., 9220 Lendva, Szlovénia T: +386 2 577 41 00, F: +386 2 577 44 12 75 E: info@terme-lendava.si I: www.terme-lendava.si

Könyvespolc

Karikás aranyfüggő Kercsmár Rózsa Már annyira elvékonyodott az arany fülbevalóm, hogy többé nem hordhatom. Mások az ilyen régi darabot az aranyműveshez viszik és elcserélik valami másra. Én ezt nem tenném, hiszen ezeknek történelmük van. Ma reggel is a kezembe vettem, simogattam az arany karikákat, és elhunyt édesanyám duruzsoló hangja idéződött fel bennem. – Magyarországon, Lenti-hegyen volt egy fehérre meszelt kicsi háza a Gömbös családnak. Hos�szában állt, a pitvarról lehetett bemenni a szobába, a konyhába és a kamrába. Egymás után sorakoztak az ajtók. Ott születtem először én, utána a Jóska, majd az Etelka. Az apám egy zsidónál volt cseléd, anyám pedig nevelt bennünket – mesélte édesanyám. – Apám ügyes ember volt, szerette a gazdája, ő is elégedett volt vele, de abba nem tudott belenyugodni, hogy a kapott bérből jóformán semmit sem tudott megtakarítani. Arról álmodozott, hogy egyszer a saját gazdája lesz. A töprengésnek az lett a vége, hogy felmondott. – Miből akarod eltartani a

családodat, ha tőlem elmész? – tette fel a kérdést az apámnak a zsidó gazda. – Máshol kaptál munkát? Abból a kis kaszálóból és a szőlőből a ház végében aligha tudtok megélni. – Majd lesz valahogy – mondta elgondolkozva az apám. Egyik este végigölelgetett bennünket, és eltűnt. Erre jól emlékszem, mert már négyéves voltam. Anyám napokig kisírt szemmel járkált. Többen Ausztrián keresztül elszöktek Amerikába. Apám is köztük volt. Mi négyen itthon maradtunk. Anyám eljárt napszámba, mert Amerikából nagy ritkán csak levelet kaptunk. Jó gyerekek voltunk, már iskolába is jártunk. A Jóskával nagyon jól tanultunk. Lentibe jártunk iskolába. A tanítónőnek én voltam a bevásárlója, meg a rosszabb tanulókat tanítottam is. A tanítónő többször mondta, hogy tanítónak kellene tanulnom. Ábrándoztam is, hogy milyen jó lenne, ha továbbtanulhatnék, de ez csak álom maradt. Az első világháború befejeztével anyám úgy döntött, hogy velünk, gyerekekkel áttelepszik Jugoszláviába, Petesházára, mert ott éltek a szülei és az összes

rokonsága. Az iskola melletti zsindelyes bérházba költöztünk. Az anyám testvére, a Péter, aki szintén Amerikában dolgozott, a közelünkben építtetett egy takaros házat. Ő kint maradt Amerikában, ezért anyám másik testvére, a Mári nénénk lakott benne a családjával. Anyám itt is eljárt napszámba, mi, gyerekek egymásra vigyáztunk. Később már én is napszámos lettem. Szőlőt kapáltam a Lendva-hegyen, az Uraságiban. Dolgos, tisztességes anyámmal szerényen, de szépen éltünk. Villámcsapásként sújtott ránk a legkisebb testvérem, Etelka megbetegedése. Torokgyíkban halt meg. Sokáig fájt a szívünk érte, mert csendes, jó kislány volt. Hármasban maradtunk, és reménykedtünk, hogy egyszer viszontlátjuk apámat. Sokszor átmentem Mári nénémékhez, ahol anyám szülei is laktak. Itt a rokonok között valahogy könnyebben viseltük a sorsunkat. Azt tudtuk, hogy apám valahol Chicago közelében egy bányában dolgozik. Ritkán érkezett leveleiből megtudtuk azt is, hogy takarékoskodással tudott összegyűjteni pénzt, de abban csak reménykedtünk, hogy

egyszer majd hasznát is vehetjük ennek az áldozatos munkának. Mit ad Isten, 1920-ban egyszer csak betoppant az apám, akire még én, a legidősebb is alig emlékeztem. Remegett a boldogságtól és a fáradtságtól. Hol anyámat, hol pedig minket, gyerekeket ölelgetett. Mindannyian sírtunk, amikor anyám a kis Etelkáról mesélt. Néztem alacsony, de kedves arcú, bajuszos apámat, aki a mosakodás után jó étvággyal fogyasztotta az elébe tett ételt. Csak bámultam rá, közben arra gondoltam, még meg kell őt szoknunk, mert ezután már együtt élünk vele. Mosolygós szemét legeltette rajtunk. Egyszer csak a mellénye zsebéből előhúzott egy zacskót, a másikból pedig a pipát, melyet dohánnyal tömött meg és rágyújtott. Ilyen finom illatot, mint a dohányfüst, még soha sem szagoltam. A nyugalom és a boldogság sugara fonta át a kicsi konyhánkat. Apám felállt és a kabátja bélését kezdte lefejteni. Itt volt elrejtve a pénze és a nekünk szánt ajándék. Én egy arany fülbevalót kaptam. Boldogan szúrattam ki a fülemet, és hordtam a kis arany karikákat mindaddig, amíg te, lányom, férjhez nem mentél. Úgy éreztem, neked kell adnom, így ez a te családod meghittségének a záloga lehet. Apám mesélt az Amerikában eltöltött nehéz tíz évről. Elmondta, hogy nagyon hiányoztunk neki, és csak az tartotta benne

az erőt, hogy a kivándoroltaktól csupa jót hallott édesanyánkról és rólunk, gyerekekről. Ha anyám nem várt volna ilyen hűségesen rá, talán haza sem jött volna. Jót nevettek azon, hogy anyámat a leveleiben hiába biztatgatta, menjünk ki utána. Anyám félt, és minket is féltett a hosszú hajóúttól. – Most már úgy érzem, hogy jobb lesz így. Csak én szívesebben maradtam volna Magyarországon – mondta apám. – Azt hittem, összeesek, amikor Lenti-hegyen megtudtam, hogy ti átköltöztetek ide, Jugoszláviába. Hirtelenében azt sem tudtam, mit csináljak. Szerencsére akadt egy fuvaros, aki egylovas szekérrel hajlandó volt áthozni a határon. A „granicsároknak” egy kis dugipénzt adtam, és így a fuvaros elhozhatott Lendvára addig a házig, ahol a testvéremnek a fia lakott. Ő pedig Lendváról Petesházáig hozott el. Elég az hozzá, hogy kimondhatatlan volt az öröm. Megvásárolta a területet, ahol az akkori viszonyokhoz mérten szép házat építettünk, körülötte nagy udvarral és gyümölcsössel. A vasútnál sikerült két hold földet venni, és még a Szőke Ilonkától is vásárolt egy darabot. Szüleim álma beteljesedett. A maguk házában laktak, a saját földjüket művelhették. Természetesen nem ment ez olyan gyorsan. 1924-re készült el a ház. Közben 1922-ben

még a bérházban megszületett a Mariska. Három évre rá, már az új házban pedig a Pista. Többször mesélte az apám, hogy még többet szerezhetett volna, ha Magyarországról nem érkezik a felszólítás, hogy támogatni kell a háborúban tönkrement országot. Ezért a pénzének egy részét Pestre a Postatakarékba küldte. Ez olyan összeg volt, hogy ebből még egy házat felépíthetett volna. Ennek a pénznek nyoma veszett. Boldogan éldegéltünk. A Jóska Szerdahelyre, az ottani szénbányába járt dolgozni, én 1934-ben férjhez mentem Alsólakosba. Ők is, én is a családommal átvészeltük a második világháborút. Jött a felszabadulás és a szüleimre mért csapás. 1949-ben Petesháza lakosságát kitelepítették. Hozzánk költöztek a szüleim és két testvérem, a Jóska és a Mariska. Pista orosz fogságban volt négy évig. Éppen 1949-ben került onnan haza, amikor az egész család nálunk volt. A konyhában és a szobában szorgoskodtunk nyolcan. Amint hazajött a Pista, a rendőrség (OZNA) azonnal érte jött, még egy éjszakát sem tölthetett Lakosban. Kihallgatták, majd Lukavcira, a gyűjtőtáborba vitték, ahol sok író és egyéb magas rangú magyar állampolgár tengődött. Utána elvitték katonának. A szüleim és a testvéreim 1951-ben visszaköltözhettek Petesházára, az eléggé tönkretett lakóházba – mesélte egykor az édesanyám.

Így látom én

Akarat, cselekvés, tudásmegőrzés és megélhetés Nemrégiben egy barátommal szőlőoltványt szerettünk volna vásárolni – pótlásra. Mivel a szűkebb környékünkön nem találtunk a megfelelő fajtából, úgy döntöttünk, hogy a térségünkben tevékenykedő azon gazdákat keressük fel, akik kimondottan a szőlőoltványok termelésével foglalkoznak. Valahogy rosszul indult az egész dolog, hiszen kettő-három gazdánál a raktározási célokra használt hűtőházak üresek voltak. Furcsa volt, hisz ilyenkor szokott vidékünkön beindulni a szőlőtőcsemeték kiskereskedelmi eladása. Úgy döntöttünk, hogy tovább érdeklődünk azon gazdáknál, akik az úgynevezett „nagytermelők” közé tartoznak, és évi 300–500 ezer csemetét is megtermelnek. No de itt is pórul jártunk, hiszen nem tudtuk megvenni azt a bizonyos típusú szőlőfajtát. Rákérdeztünk a másik fajtákra is, de ezekből is csak egy-két csomaggal volt. Azonnal arra gondoltam, hogy ismét egy olyan agrártevékenységről beszélünk, amely kihalóban van. Erre a gazdával való beszélgetésből kiderült, hogy ez mégsem így van, és az utóbbi évben a terepükön lévő termelők 30–50 százalékkal növelték a termelést. Hihetetlen adatnak tűnt. Kiderült, hogy az elmúlt egynéhány évben a megélhetés magából az említett ágazatból drasztikusan megváltozott. 5–6 éve még az első osztályú szőlőtöveket is csak nyomott áron tudták eladni, ami mai pénzben 0,7–0,8 eurót jelent.

Nem volt más lehetőségük, mint közösen leülni, megbeszélni a helyzetet és újraéleszteni a szövetkezeti gondolkodást. Szavai szerint kár lett volna veszni hagyni több generáció munkáját, tudását és a megélhetést nyújtó tevékenységet. Arra döbbentek rá, hogy sajnos az itthoni piac nem hajlandó megvásárolni azt a mennyiségű oltványt, amennyire a hosszú évek alatt beálltak az oltványokat előállító gazdaságok. Lépni kellett. Az a döntés fogalmazódott meg, hogy a tudásukat és munkájukat szolgáltatásként fogják hirdetni. Ez sikerrel járt, hisz ma jelentős mennyiségű oltványt (30–50 százalékot) a „nagy” franciáknak termelnek. Ezzel párhuzamosan maga az udvaron történő eladás is növekedett, hisz híre ment, hogy a franciák is tőlük vásárolják az oltványokat. Annyira sikeres lett az ötlet, hogy új szerződések aláírása előtt állnak a csehekkel, a szlovákokkal és az oroszokkal. Az eredményes közös fellépés és akarat meghozta a tevékenység feléledését, az árak megduplázását és a termelés növelését. Példaértékű cselekvések. Egy-két párhuzam ugyebár van a fentiekben a vidékünkön aktuális szőlőtermelési-borászati problematikával kapcsolatosan is. Igen, azzal a szépséghibával, hogy bár a gond hasonló, de a tevékenység újraélesztésének szándéka, az árak megduplázása és a termelés növelése még igen távolinak látszik...

Hancsik József