KerekPerec 2016 by Népújság

Fotó: Meszelics László

Népújság magazin 2016 | ár a: 3,90 EUR

A Népújság magazinja Kiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, Lendva Igazgató: Tomka Tibor Felelős szerkesztő: Király M. Jutka

Tartalom

Munkatársak: Abraham Klaudia, Bence Lajos, Horvat Silvija, Lendvai Kepe Zoltán, Orbán Péter, Szolarics Nađ Klára, Tomka Tibor Lektor: Böröcz Nándor Szlovén fordítás: Dunjko Vesna ISSN 2232-5093 A szerkesztőség címe: 9220 Lendva, Fő utca 124. Szlovénia Telefon: 02/5776-180 Fax: 02/5776-191 E-mail: info@nepujsag.net

A jó bornak nem kell cégér! – és más történetek

„Kitschy” világ, nagy munkák és kellő ambíció „A virágoskertemből, az élő virágokról formázom meg a papírvirágokat”

A fák bűvöletében

Egy hódító régi recept, újjáéledő hazai ízek

Grafikai tervezés, tördelés: Meszelics László

A jó pálinka titka az idő…

Faragó Márton, a Muravidék első képzett festőművésze

Jézus születésének előhírnöke: „Kukorculu Szent János”

Zalakarosi nosztalgiautazás

Nyomdai munkálatok: Schwarz d.o.o.

A sötét árny eloldalgott

Példányszám: 1500

Az ünnepről és a fogyasztásról

Mint kagylóban a gyöngy Azt mondják, az ember energiát teremt, mint ahogy kagyló a gyöngyöt. És az energia, ez a lendítő őserő mindig irányul valamire. Szerencsések azok az emberek, akik az energiájukat alkotásra tudják fordítani, akik megtalálták azt a bűvöletet, azt a fényt, melyben és melyen keresztül megvalósítják magukat, s akkor szárnyal a lelkük igazán, amikor „ott vannak”. Legyen ez egy életre szóló szeretett hivatás, szenvedélyes hobbi kis műhellyel a garázs mellett vagy akár a nyugdíjaskorban újból felfedezett kedvenc gyermekkori elfoglaltság. Az alkotás örömébe idén a képzőművészet, a dizájn, a gasztronómia és a hagyományőrzés területén tekintettünk be közelebbről. Hiszen tudják: a KerekPerecben évről évre azon embereket és történeteket keressük, akik a Muravidék „ízeit” és kincseit őrzik, szívügyük, hogy a tudásukat önzetlenül átadják az utókornak, vagy a Muravidék nevét munkásságuk révén elviszik, elvitték a nagyvilágba. Beszélgettünk Dancs-Roth Marikával, az ismert képzőművésszel, aki több tíz külföldön töltött év után hazatért gyökereihez, szülővárosába, Lendvára. Tóth Melita fiatal völgyifalui

építész és ékszertervező viszont a régi bakelitlemezekből készített ékszerkollekciójával most indul magabiztosan a nagyvilágba. Salamon Árpád grafikus, az ex libris mestere ugyan már évtizede Slovenske Konjicén él, de a szíve ma is a Muravidékre húz. Sarjaš Irén néni Kapcáról még tud krepp-papírból virágokat hajtogatni – egykoron még a menyasszonyi csokrot is kreppből kötötték –, de aggódik, hogy a régi hagyomány feledésbe megy. Hasonlóan elfelejtődik, mint a falusi lakodalmak – melyek egyik gyakorlott főszakácsnője, a dobronaki Hack Gizi néni ezúttal a százéves kukoricamálé receptjéről szól, míg gasztronómiai rovatunk másik főszereplője, Gönc Rudi hídvégi szakács – aki jómaga hét kukoricamálé-receptet kísérletezett ki – be is mutatja a készítését. És a reneszánszát élő régi sütemény társaságában itt van az egyedi goricskói berkenyepálinka is, melynek egyik ismert előállítója, a hodosi Ábrahám Sándor avat be minket a főzés titkaiba. A gyöngyök emberemlékezet óta a szerelmet, a boldogságot és a jószerencsét jelképezik. Szeretnénk, ha riportjaink is ilyen szép fogalmakat idéznének fel Olvasóinkban!

Király M. Jutka felelős szerkesztő

Dancs-Roth Marikával az életről és az alkotás erejéről

A fák bűvöletében Dancs-Roth Marika képzőművész – regényesen megszőtt tapiszériák, fantáziadús színház-, opera- és filmjelmezek, makraméképek, a végsőkig kidolgozott mesteri ceruzarajzok. Számos kiállítás, alkotói díj és elismerő szócikk a képzőművészeti lexikonban. Alkotásai – bármelyik műfajban és bármelyik időszakában – a művészi tehetség, a kreatív kifejezőerő, a perfekcionizmus, a (szín)harmónia tükrei, melyekben szinte minden a fákhoz és a gyökerekhez vezet vissza. A fák életének és művészetének fő motívumai, a gyökerek – melyek láthatatlanok, de emberfelettien erősek – szülővárosához, Lendvához kötik. És most itt van, újra itthon.

Király M. Jutka Bármilyen fordulat történik az életében, alkotóként és emberként sosem csak a megfigyelője, hanem aktív szereplője a történéseknek. Nemcsak mesterien rajzol és Pénelopéként sző, hanem Seherezádéként mesél is. Ezért ez az interjú nem hagyományos interjú lett. Egy hetési terítőnek a falon lévő, fényképhű rajza alatt – melyre barátja, Jože Ciuha festőművész azt mondta, hogy jó ötlet volt a terítőt keretbe tenni 4

– november egyik estéjén, szülőházának kellemes konyhájában beszélgettem vele. Őszintén és közvetlenül, amilyennek Marikát megismertem.

Lendva, Zágráb – Már óvodás koromban szerettem rajzolni. Az általános iskola utolsó két évében Perša János volt a rajztanárom, aki azt ajánlotta, hogy képzőművészeti szakra menjek. Meggyőzött. Akkor ugyanis a legtöbben Muraszombatba mentek gimnáziumba. A zágrábi iparművészeti középiskolát javasolták, mivel jó hírneve, nagy hagyománya volt. De bizonytalan voltam, gondoltam, úgysem vesznek fel, mert nem tudok horvátul, s így elmentem felvételire a ljubljanai tervezői középiskolába is, bízva abban, hogy az egyik helyen talán sikerül. Végül mind a két iskolába felvettek. Nem volt könnyű döntenem, mert abban az évben, 1964-ben halt meg az apukám, és nehéz volt még gondolni is arra, hogy az anyukámtól és az öcsémtől távol éljek. Kis ideig ugyan dilemmában voltam, de aztán határozottan Zágrábot választottam, s a textilszakra iratkoztam be. A középiskolai zárókiállításunk után, amely az Iparművészeti Múzeumban volt és én tapiszériát

állítottam ki, az egyik nap azzal fogadott az egyik iskolatársam, hogy „Marika, hívat az igazgató!”. Istenem – gondoltam –, mit vétettem? Mentem az igazgatóhoz, ott ült egy hölgy, akire egyből ráismerten az újságcikkekből – Jagoda Buić volt, a nagy művésznő. Bemutatkoztunk, s így üdvözölt: „Kicsikém, a tapiszériád nagyon jó” – majd azt mondta, hogy asszisztenst keres, vállalnám–e. Ez óriási megtiszteltetés volt számomra. Másnap el is mentem hozzá, hogy megbeszéljük a részleteket. Én őszintén elmondtam neki, hogy néhány éve meghalt az apám, hogy anyánk egyedül tart el bennünket az öcsémmel és kénytelen vagyok dolgozni, hogy részben eltartsam magam, s hogy tudná-e honorálni a munkámat. Akkor ugyanis már különböző diákmunkákat végeztem, például a kórháznak dolgoztam, orrokat rajzoltam korrekciós műtétekhez, aztán az Iparművészeti Múzeumban a kiállításokon teremőr voltam. Jagoda igent mondott, így természetesen dolgozni kezdtem nála, s ez olyan teljes munkaidős elfoglaltság lett, hogy tényleg nem jutott időm semmi másra. Annak ellenére, hogy a képzőművészeti akadémiára, a festészetre való beiratkozás volt a célom, Jagoda lebeszélt arról, hogy felvételizzek, mivel amúgy

Fotรณ: Meszelics Lรกszlรณ

6 Fotรณ: Meszelics Lรกszlรณ

is tapiszériával foglalkozom, nem festészettel. Ha diplomát akarok, menjek inkább a pedagógiai karra, javasolta, akkor lesz diplomám és tanárként taníthatok is. Így diplomáztam először az akkor kétéves pedagógiai főiskola képzőművészeti szakán.

A párizsi időszak, aztán az akadémia – Jagodával 1973-ban Párizsba mentem, közel egy évig ott voltunk. Rengeteget dolgoztam, szőttem, kartonokat rajzoltam, amit csak kellett. A párizsi élmények nagyon szépek, a mai napig

máztam Nikola Reiser professzor osztályában. Az akadémiai évek alatt is tovább dolgoztam Jagodával. Számos projektet vállalt jelmeztervezőként is a színházaknak Zágrábban és Splitben, amelyeket tulajdonképpen én vezettem. A rendezőknél ez nem maradt észrevétlenül, lassan jöttek a felkérések, és így nagyon fiatalon bekerültem a színházba, az operába. Asszisztensként tíz évig dolgoztam Jagoda Buić-csal, majd úgy döntöttem, hogy önállósulnom kell, meg kell keresni a saját utamat. Közben ugyan nyíltak kiállításaim, 1972-től szabadmű-

Mindig azt vallottam, hogy művésznek lenni az egyik legszebb szakma a világon, de a legkockázatosabb is. emlékezetesek. Maga a város, a nagy történelmi múlt, a templomok, a múzeumok és a galériák, a parkok, a Szajna-part és a hidak, a kis rejtett utcák és a terek, teli nagy eseményekkel… Például volt szerencsém Mirónak gratulálni egy tapiszéria-kiállításon, ott voltam Picasso megemlékezésén is... Amikor Párizsból visszajöttünk Zágrábba, ahogy mondják, a kisördög nem hagyott békén, hogy nekem mégis akadémiára kell mennem, hiszen azért jöttem ide. Jagoda jó barátai is, például Branko Ružič szobrász és Bernardo Bernardi építész, akik látták a munkáimat, komolyan buzdítottak erre. Így három év késéssel beiratkoztam az akadémiára, majd festészetből le is diplo-

vészi státuszom volt, még be sem fejeztem az akadémiát, már felvettek a képzőművészeti egyesületbe, jelmeztervezőként jelen voltam a színházi életben Zágrábban, Splitben, Dubrovnikban, Pulában, Eszéken... Az alkotói folyamatban ugyanis szeretek mindent egyedül kidolgozni. Nem mintha nem bíznék senkiben, hanem mert pontos elképzelésem van arról, hogy mit akarok, hogyan szeretném, hogy az kinézzen.

Szakmai csúcs, sorsdöntő szerelem – Amikor befejeztem az akadémiát 1980-ban, s úgy éreztem, elértem a szakmai csúcsot is

– jelmeztervezőként alkottam a színházban, az operában, a televíziónál, filmekben, az egyesület textilszekciójának elnöke letten, kiállítottam és aktív részvevőként ott voltam a pezsgő zágrábi kultúrélet közepében –, akkor ismertem meg a volt férjemet. Levett a lábamról. Pedig sosem akartam férjhez menni, sőt eltökélten azt vallottam, nekem nincs szükségem a környezetemben oly gyakran látott szerelmi drámákra, amely megingatja a józan észt és elrabolja az időt. Én a művészettel vagyok megházasodva. De átadtam magam az érzésnek és megszegtem az elveimet. Aztán az esküvőnk utáni évben a férjemet a vállalata Münchenbe küldte. Először két évre költöztünk el, majd meghosszabbították még két évre, s utána még tovább. A végén úgy alakult, hogy 35 évig éltem Münchenben.

München München számomra nagy változást jelentett. A színház, az opera forgatagából, ahol szinte munkamániásként alkottam és a munkáimmal sikereket értem el, egy teljesen más miliőbe kerültem. Új volt, izgalmas és szép, de alkotói szempontból más volt és egyfajta mély hiányérzettel járt. A színházi munkát nem tudtam folytatni, a szakmai referenciáim ismeretség nélkül nem nyitották meg a kapukat, úgy szoktam mondani, hogy viszontlátással köszöntek a jó napot helyett. Az az igazság, hogy a művészvilágban kapcsolatok nélkül

Fotó: Meszelics László

egyszerűen nem lesznek lehetőségeid. Ezt most, az utóbbi években láttam még pontosabban, amikor egy ismerősöm ajánlásával színházban és filmkészítésnél is dolgoztam. Ha viszont egyszer ott vagy, jól dolgozol és felfigyelnek a tehetségedre, akkor csodásan megnyílhatnak a kapuk. Münchenben műtermem volt, alkottam tovább, kiállításokat állítottam össze. Aztán megszületett a lányom, Sarah, majd másfél évre rá a fiam, Andy, és akkor néhány évig teljesen anyuka voltam – ennek örvendtem tiszta szívből. Az alkotói vágy természetesen élt, a szabadidőmben mindig alkottam, de a családi kötelékek, a társadalmi élet, a világ tájaira a sok utazás miatt – amik gazdagították lelki és alkotói életemet – nem is igyekeztem nagyobb projekteket keresni. 8

Amióta szinte egy pillanaton belül megváltozott az életem, majd feldolgoztam a történteket, azóta ismét dolgozom, leginkább színházi jelmeztervezőként. Emellett 15 évig rajzművészeti és festészeti docens voltam a müncheni népi egyetemen. Mindig azt vallottam, hogy művésznek lenni az egyik legszebb szakma a világon, de a legkockázatosabb is. Mert az a csupasz igazság, hogy akkor élhetsz a művészetből, ha van, aki biztosítja az anyagi hátteret. A gyerekeim mára felnőttek, önállóak. A lányom Los Angelesben él, a fiam Münchenben maradt, de a vállalata a közeljövőben őt is Amerikába küldi. Nagyonnagyon elszomorít, hogy mind a ketten ilyen távol lesznek, mert nagyon szoros a kötelék köztünk, de nem irányíthatom az életüket.

Tapiszéria Igaz, hogy festészetből diplomáztam és eleinte többet is festettem – leginkább a portrék álltak közel hozzám –, valahogy mégis a tapiszéria az, amivel mint képzőművészeti alkotó azonosultam. A művészetkritika is így ismert meg. Tapiszéria-alkotóként a technikával is fejlesztettem a művészi kifejezésemet. Tiszta szőttesekkel kezdtem, majd nagyméretű két- és háromdimenziós műveket készítettem makramé-technikával.

A színházban A színházat egyszerűen nagyon élveztem, és tulajdonképpen magam is csodálkoztam azon, hogy így belekerültem. Zágrábban és másutt fiatal korom ellenére

Fotó: Meszelics László

elismert rendezőkkel dolgoztam jelmeztervezőként nagy operaprodukciókban. Hadd említsek néhányat, például Verdi Trubadúrját a pulai arénában vagy szintén Verdi Simone Boccanegráját, illetve Purcell: Dido és Aeneas című operáját Splitben, Strauss:

A televíziós munka ezzel ellentétben stresszes volt, mert általában az utolsó pillanatban kellett mindent elkészíteni, de kihívás volt és rendszeres fizetéssel járt, míg a színházi projektek csak 3–4 hónapig tartottak. Az utóbbi években ismét

A színházban, a színháznak alkotni olyan, mint amikor beleharapsz egy almába és nem tudod letenni. Ha megszereted, nehéz otthagyni, nehéz elfelejteni. Ariadné Naxos szigetén című operáját Zágrábban, Puccini Toscáját Eszéken… Voltak pillanatok, amikor magam sem tudtam elhinni, hogy mindez igaz. A színházban, a színháznak alkotni olyan, mint amikor beleharapsz egy almába és nem tudod letenni. Ha megszereted, nehéz otthagyni, nehéz elfelejteni.

elég nagy lendülettel belevágtam a színházi jelmeztervezői munkába. Münchenben a Volkstheaterben és Residentztheaterben kezdtem, aztán 2010-ben felkértek a bajorországi Oberammergauban a Passiójátékokhoz. Az ismert szabadtéri előadást minden 10 évben viszik színpadra, közben

pedig, hogy éljen a színház, minden nyáron új darabot készítenek, melyeknél rendszeresen közreműködöm. Aztán filmekben is dolgoztam, például a Három testőrben, melyben Orlando Bloom az egyik főszereplő.

A ceruzarajz és a fák A ceruzarajz volt mindig is a kedvenc foglalatosságom és a terápiám ahhoz, hogy „visszatérjek”. Minden reggel, amikor felébredtem, rajzoltam egy fát. Előtte majdnem két évig nem fogtam a kezembe ceruzát. A fákat szeretem. Van, amikor úgy gondolom, talán jobban is, mint az embereket, hiszen mindent meg tudok velük beszélni. Meghallgatnak. Imádok sétálni. Kis vázlatfüzettel és ceruzával a zsebemben 9

Fotรณ: Meszelics Lรกszlรณ

Fotó: Meszelics László

11 Fotó: Meszelics László

Fotó: Meszelics László

jártam a természetet, vázlatokat készítettem, majd a műtermemben nagyobb méretben kidolgoztam azt, amelyik a legjobban megihletett, amelyik abban a pillanatban a legjobban tükrözte az érzésvilágomat. Így kezdtem ismét rajzolni. Egy nap – egy fa. Több mint háromezer kis rajzot őrzök. A legjobban önmagad tudod meggyógyítani magadat, hiszen – amennyire a külső események mellett lehet – magad irányítod az életed. Én nem irányítottam volna így, ahogy történt, de ha valami összedőlt, mindig felálltam. A fák számomra állandók, alkotóként a kezdetektől kísérnek. Az első tapiszériám is fűzfa volt, a házunk előtti hatalmas, öreg fűzfát örökítettem meg. A sarkon nőtt, a kapunál, és halálraítélték, mert a gyökerei felnyomták az aszfaltot. Sírtam, amikor kivágták, 12

mert a gyermekkorom, a játékok része volt, de így, motívumban megőriztem az emlékét. A fákhoz kötődnek az óriási

re a számos intéznivaló „földi dolog” eléggé leköt és eltereli a figyelmemet is… Elképzelhetetlenül hosszan kell várni például a

A fákat szeretem. Van, amikor úgy gondolom, talán jobban is, mint az embereket, hiszen mindent meg tudok velük beszélni. Meghallgatnak. szimbolikával bíró gyökerek. Ők jelentik azt az erőt, amit nem látsz. Tartják a nagy fát. És így van ez az embereknél is. Az igazi erőt nem mindig látjuk.

Hazatérés Nagyon szeretem a szülői házat, valahogy ezért is jöttem haza. Azt gondoltam, hazaérkezés után nyugodtan rajzolok majd, de anyukám és öcsém halála után most egyedül vagyok, és egyelő-

hivatalos dolgok rendezésére... Az alkotási vágy természetesen él. Akkor vagyok én, ha dolgozom. Novemberben a Bánffy Központban a hazajövetelem alkalmából kiállítást rendeztek az alkotásaimból. Az Erős vár a mi istenünk című múzeumi kiállításra a lendvai várban készítettem egy szakrális jellegű ceruzarajzot Sebzett gyökerek címmel egy hasonló textilreliefem alapján. 2018-ban új dolgokkal szeretnék itthon bemutatkozni egy nagyobb kiállítással...

Fotรณ: Meszelics Lรกszlรณ

Fotó: Meszelics László

14 Fotó: Meszelics László

Fotó: Meszelics László

Izpoved skozi magično moč dreves Marika Danč-Roth. Pravljične tapiserije, večdimenzionalne tekstilne skulpture ali »stkane slike« manjšjega formata, razkošne gledališke in televizijske kostumografije, z mojstrsko roko narisane risbe s svinčnikom, nagrade in navdihujoče umetniške kritike, več deset razstav po Evropi... Vse to – in še mnogo več. Prirojen talent in občutek za lepo, iskrivost in širina duha, kreativen likovni izraz in prefinjen perfekcionizem, ki jih na vsej umetniški poti povezuje temeljni motiv: drevesa. Spremljajo jo od rane mladosti v domači Lendavi - motiv stare vrbe pred rojstno hišo, stkan v eno od prvih tapiserij je »osvojil« znano hrvaško umetnico tekstilnih insta-

lacij Jagodo Buić, da jo že v srednji šoli povabila k sodelovanju. Drevesa in korenine so prisotne kot prepoznaven, samosvoj umetniški izraz Marike Danč-Roth znotraj sodobne evropske tapiserije. Vsakodnevno risanje dreves - intimna terapija in rahločutna izpoved duše - jo je po veliki življenjski prelomnici »vrnilo« k ponovnemu ustvarjanju... Likovno snovanje, navdihnjeno s talentom, jo je začaralo že v otroštvu. Po končani osnovni šoli je tako nadaljevala šolanje na Srednji šoli za oblikovanje (smer za oblikovanje tekstila) v Zagrebu. Po maturi leta 1970 je najprej diplomirala na likovni smeri zagrebške pedagoške akademije, leta 1980 pa z diplomo v razredu profesorja Nikole Reiserja zaključila

študij slikarstva na Akademiji za likovno umetnost v Zagrebu. Že kot študentka je bila ustvarjalno močno vpeta v gledališko-umetniško življenje v Zagrebu, oziroma na Hrvaškem. Izdelala je kostumografije za več kot trideset gledaliških predstav (Verdi: Trubadur, Strauss: Aridna na Naksosu, Puccini: Tosca itd.) ustvarjala na televiziji in filmu. Za opero Diodona in Enej, predstavljeno v Splitu je leta 1978 prejela nagrado kostumografka leta. Njena dela so zastopana v številnih muzejih, galerijah in zasebnih zbirkah po svetu. Leta 1983 se je preselila v München, si ustvarila družino in seveda ustvarjala. Danes je ponovno doma v Lendavi. Dobrodošla!

Önöknél minden héten már 60 éve 16

A napsárga kukoricamálé

Egy hódító régi recept, újjáéledő hazai ízek Egyszerűségükben nagyszerű sütemények a málék, de különösen a kukoricamálét nevezhetjük sok évszázados telitalálatnak. Nem is gondolnánk, mennyi változata létezik, és mivel napjainkban egyre többen és többször készítik, a reneszánszát éli. Egy újra elővett régi süteményrecept nyomán a régi ízek újjáéledéséről szól tehát történetünk: Gönc Rudolf Hídvégről legalább hétféle variációban készít napsárga kukoricamálét, míg Hack Gizi néni egykori lakodalmi főszakács Dobronakról közel 100 éves receptet oszt meg velünk. Kerüljenek beljebb, jöjjenek velünk a konyha melegébe, süljön a málé, illatozzon az asztal!

Szolarics Nađ Klára Valamikor a málék – a búza-, a kukorica-, a krumpli-, a hajdina- és a daramálék – a paraszti konyha kedvelt süteményei voltak a Muravidéken, de Vas és Zala megyében, sőt, távolabb is... A nagymamák receptjei ma újra hódítanak, szívesen veszik elő ezeket a fiatal háziasszonyok is. Ez nagyon jó irányt jelent, hiszen házi, tájjellegű ételek születnek hazai hozzávalókból.

A Muravidéken a kukoricamálé egy sült tésztafélét jelent, s egykoron e táj nem éppen bőségben élő, de jó ízléssel megáldott népe készítette. A muravidéki falvakban hajdanán a tojáson, a tejen, a kukorica- és a búzaliszten, valamint a lekváron, mézen kívül a desszertekhez nem volt más hozzávaló a kamrában. A leleményes háziasszonyok azonban ezekből is finom, omlós süteményeket tudtak készíteni – ezek a málék. A kukoricamáléhoz vidékünkön a kukoricalisztet nem főzik meg, nem is forrázzák le, ahogy ez a prósza vagy a puliszka készítésénél szokás, amelyekre néhány helyen szintén alkalmazzák a málé elnevezést. A napjainkban újjáéledő kukoricamálét a találékony házias�szonyok „ezerféleképpen” tudták készíteni, az akkor még igazán finom lisztből, amit az ehhez való tengeriből, a nyolcsoros kukoricából nyertek. A kukorica hosszú utat tett meg az asztalig, és addig sok-sok munkát igényelt: vetették, kapálták, leszedték, megfosztották, megszárították, malomba szállították, megőrölték, vászonzsákokba öntötték, a kamrába tették, majd a konyhában a paraszti élet megédesítője lett. A kukoricamálé receptje nem csak faluról falura, hanem utcáról utcára, talán

még házról házra is különbözött egy kicsit.

Elő a tájjellegű ételekkel! – Azokban az országokban, ahol komoly gasztronómiai élet zajlik, újabban előveszik és leporolják a nagymamák receptjeit, és még a trendi éttermek némelyike is az elfeledett, igazságtalanul mellőzött paraszti, tájjellegű ételeket kínálja – mondja Gönc Rudolf szakács Hídvégről, aki egyébként nap mint nap a Göntérházi KÁI tanulóit kényezteti finom ételekkel, s ha lehet, hazaias fogásokkal. – Mivel a kukoricamálé tésztája semleges ízű, a modern irányzatoknak is megfelel, mert jól párosítható más ízekkel. Elbírja az édes és a sós hozzávalókat is, de ami biztos, mindig adunk hozzá tejet, aludttejet, kefirt vagy joghurtot. A tésztáját gazdagíthatjuk almával, egy kis olajjal, a tetejére – vagy akár tölteléknek – diót, lekvárt, (juh)túrót, kaprot tehetünk... Mindezek kiválóan kiemelik a kukorica édeskés ízét, aminek persze főszerepben kell maradnia. Rudi különösképpen ragaszkodik a házias, régi tájjellegű ételekhez és a helyi nyersanyagokhoz. Mint mondja, náluk legtöbbször

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Gönc Rudolf szakács nagyra értékeli a tájjellegű, házi ételeket.

A kukoricamálé hozzávalóit gondosan mérjük ki, a tojásos masszát jól keverjük el.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Jöhet a fahéjjal ízesített reszelt alma, amit beleforgatunk a tésztába.

a mama szokott málét sütni, és mindig azzal gazdagította, ami éppen kéznél volt. – Kísérletezett, ahogy most én is, majd figyelem, hogyan fogadják az ételt. Amikor látom, hogy a vendégeknek egy bizonyos íz megfelel, akkor megmarad, s akár még tovább is fejlesztem. Gyermekkoromban a családunkban főleg az egyszerű paraszti ételek kerültek az asztalra, hiszen nem a bőség idejét éltük. A nagymamám Völgyifaluból származik, az ő főzési szokásai tették olyan gazdaggá a mi konyhánkat. Köszönjük neki, különösen a sok málét! A gazdasági helyzet miatt 1968-ban édesapám vendégmunkás lett Németországban, én meg épp ekkor lettem elsős a göntérházi iskolában. Gyengélkedő, beteges gyerek voltam, de felcseperedtem, 1974-

ben a szakács pályát választottam, ki is tanultam a szakmát. Először Bleden a Golf szállodában, aztán Lendván a Lipa szállodában dolgoztam, most pedig a Göntérházi KÁI szakácsa vagyok. Szeretem a munkám, imádok főzni – meséli Rudi, s mutatja is receptes füzetét, kézzel írt receptjeit, a melléjük tűzdelt megjegyzéseket... A tartalomjegyzék sütemények rovatában ott van a kukoricamálé is, a parasztok süteménye, ami egykor főleg vasárnapokra, ünnepnapokra készült. Ma egy kicsit más a világ, ma akkor sütjük meg, amikor megkívánjuk, s olyan kivitelezésben, ami éppen az eszünkbe jut. – De azért jó tudni, hogy a tésztát a málénál is jól ki kell keverni, hogy a tojás, a cukor és az olaj könnyű, habosodó masszává váljon. Csak ezután adjuk hozzá

a kukorica- és a búzalisztet, a szódabikarbónát vagy a sütőport, a tejet, s ízlés szerint az almát egy kicsit megfahéjazva. Van, aki vaníliás cukrot, citromhéjat is dob a tésztához, én nem szoktam. A málénak kukoricaízűnek kell lennie. A tészta tetejére kerülhet tejföl, lekvár, alma, dió, mák, őrölt tökmag, de ketté is vehetjük a tésztát. Az első felét a kivajazott/olajozott tepsibe öntve megszórjuk dióval, mákkal, majd ráöntjük a tészta másik felét, s így tesszük 180 fokos, előmelegített sütőbe sülni úgy 20–25 percre. Utána egy kicsit még a tepsiben hagyjuk pihenni. Ha kihűlt, könnyen szeletelhető lesz, akkor kockákra vágjuk – mondja Rudi. Míg beszélgetünk, elkészül a tészta masszája, ehhez kézi robotgépet használ. Az almát fakanállal 19

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A tepsit kiolajozzuk, beleöntjük a kukoricamálé masszáját és szépen elegyengetjük.

keveri bele, majd a tepsibe önti a sárga, tojásos, joghurtos, kukoricalisztes masszát. Amikor elterül a tepsiben, Rudi két díszítőzacskót vesz a kezébe, az egyiket házi szilvalekvárral, a másikat tejföllel tölti meg, s először emezzel, majd amazzal rácsozza be a tésztát.

Kukoricamálé (Gönc Rudolf receptje) Hozzávalók: • 14 tojás • 3 dl cukor • 1 dl olaj • 3 dl kukoricaliszt • 1,5 dl búzaliszt • 10 g szódabikarbóna • 1 dl joghurt vagy tej • 2 közepes alma lereszelve, kevés fahéjjal megszórva.

Közben a sütő felmelegedett, így a tepsit a forró „redlibe” teszi, majd 25 percre beállítja az időmérőt. Rudi is azt tapasztalta, hogy mára igencsak megváltozott az élelmiszerek, köztük a lisztek minősége. Nem bízik meg minden áruban, ha lehet, hazait vásáAz egész tojásokat, a cukrot és az olajat habosra keverjük, hozzáadjuk a kukorica- és a búzalisztet, a szódabikarbónát, a joghurtot vagy tejet. Elkeverjük, majd hozzáadjuk az almát is. A tésztát az enyhén kiolajozott tepsibe öntjük. Díszíthetjük ízlés szerint, különösen tetszetős a lekváros-tejfölös rácsozás. A tepsit a 180 fokosra előmelegített sütőbe tesszük, 20–25 percig sütjük. Ha egy kicsit kihűlt, kockákra vágjuk.

rol, hiszen a bolti termékekhez sokszor csak aromát és festéket használnak. – Mennyi a kukorica a bolti kukoricakenyérben? Túl könnyű ahhoz, hogy ez valódi kukoricalisztből készülne… – mondja. A kukorica, a kukoricaliszt nagyon egészséges, gluténmentes, s cukorbetegek is fogyaszthatják, jó a gyomornak, a beleknek. És mégis elhanyagoltuk, mellékvágányra tettük, a hamis kényelem miatt jellegtelen, uniformizált ételekre szokott rá a fejlett világ. – Jó lenne, ha ismét a hazait, az egészségeset keresné, fogyasztaná mindenki. Az akarat is még hiányzik ehhez – állapítja meg Rudi, s közben a sütőbe pillant, ahonnan már kellemes, édeskés illatok terjengnek. Még 10 perc sütés…

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A málék készítésénél szabad kezet kap mindenki, beleértve a díszítést is. Rudi 21 házi szilvalekvárral és tejföllel rácsozza be a kukoricamálét.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Gyenge 25 perc sütés után készen is van.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A megsült édesség.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Nagyobb kockákra is szeletelhető, az ünnepi tányéron is kitűnően mutat.

A nagy máléverseny – Nálunk a kukoricamálé, a gánica, a polenta óriási mennyiségben fogy, szeretik az iskolában a gyerekek akár köretnek, akár édesen. Nagy öröm nekem, hogy ezt a házi eledelt így elfogadták – mondja Rudi, aki idén először vett részt a gyertyánosi málénapon meghirdetett versenyen. – Nagy kedvem volt ezen az eseményen részt venni, megmutatni, mit tudok, valamint értékelést kapni, hogy milyenek is a kukoricás készítményeim. Modern változatban, nem hagyományos módon sütöttem meg a málémat. Jól sikerült a szereplés, hiszen az egyikkel első, a másikkal harmadik helyezést szereztem. Jövőre ismét megyek, de akkor már szeretnék egy egész flotta málét

bemutatni, különböző variációkkal, akár agyagedényben tálalva – tervezget a szakács. A sütőből közben kiveszi a tepsit, látom, a málé szélei szépen elváltak már a tepsi falától. Most jön a málé jól megérdemelt pihenője… Közben megtudjuk, hogy a gyertyánosi versenyen az egyik málé a mostanihoz hasonló, tehát almás, tejfölös-lekváros díszítésű volt, a másik pedig így készült: a massza felét a tepsibe öntötte, megszórta dióval, amire vékony almaszeleteket vágott, ezt ismét megszórta dióval, majd rákerült a massza másik fele. Ekkor becsíkozta tejföllel, majd hurkapálcával a tejfölt az almaszeletek között kihúzta, így szép és mutatós rácsozást kapott. – Többfajta málét ismerek, de azért a kukoricamálé az alap és

a csúcs. A hagyományos díszítés pedig a tejföl- és lekvárpöttyök a tetején, mint a sakktáblán a kockák. De nem kell egyiket sem

Kelt búzamálé (Gönc Rudolf receptje) Hozzávalók: • 40 dkg búzaliszt • 3 dkg élesztő • Só • Kevés cukor • 4 dl tej Az élesztőt felfuttatjuk, majd tésztát gyúrunk. 20 percig kelni hagyjuk. A tésztát tepsibe rakjuk, a tetejét lekvárral, tejföllel vagy mazsolás túróval megrakjuk. Sütőbe tesszük, 180 fokon 25–30 percig sütjük.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Próbáljunk mindig házias, tájjellegű hozzávalókat használni – mondja Gönc Rudolf.

túlzásba vinni. Szeretek búzamálét is sütni, van egy különösen finom variációja, az élesztős, kelt tésztás. A tetejét tejfölös, cukros, tojásos túróval rakom meg, ez az egyik legfinomabb sütemény… Én nagyon a hazai konyha híve vagyok, nem szeretem az idegen szokások betolakodását. Azt is szeretném, ha lenne valahol lehetőség házi ételeket enni minden nap: muravidéki egytálételeket, húsokat, tésztákat, na meg süteményeket, málékat, lepényeket, réteseket, krápcákat… A vendéglátósainknak is jobban élni kellene a gazdag gasztronómiai hagyománnyal – mondja Rudolf, majd az asztalra teszi a finoman illatozó kukoricamálét, az elkészítésében egyszerű, de ízben nagyszerű és finom süteményt. 24

Málé 100 éves recept szerint A dobronaki Hack Gizi néni 87 éves. Több mint 30 évig lakodalmakban sütött-főzött, több mint 250 háznál vezette főszakácsként a lakodalmas konyhát. A recepteket fejből tudta, de az ízek kombinálása mindig is kihívás volt a számára, vagy inkább: valóságos művészi élvezet. – Már több mint 20 éve nem főzök lakodalmakban, amióta nem otthon tartják ezeket, hanem inkább éttermekben, szállodákban szervezik meg. Pedig a rokoni körben otthon megtartott lakodalmak nagyon jók voltak, teli szeretettel, boldogsággal, megbecsüléssel. A rokoni kör nagyon jól tudott együtt mulatni. Ma már ez

Kukoricamálé (Hack Gizi receptje) Hozzávalók: • 2 tojás • 1 joghurtos pohár olaj • 1 joghurtos pohár cukor • 2 joghurtos pohár kukoricaliszt • 1 joghurtos pohár búzaliszt • 1 sütőpor • 2 joghurtos pohár tej • Alma A hozzávalókat összekeverjük, kiolajozott tepsibe öntjük. Az almát lereszeljük, a tetejére szórjuk. 250 fokosra előmelegített sütőbe tesszük, a hőmérsékletet 200 fokra visszavesszük, 20–25 percig sütjük. Kicsit hagyjuk hűlni, majd felszeleteljük.

„Nem bíztam semmit a véletlenre. Bár szinte minden receptet fejből tudtam, a receptes füzetet szerettem a kezembe venni.”

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Megannyi tapasztalat, megannyi élmény a több mint 250 végigfőzött lakodalomból – a 87 éves Hack Gizi néni, a lakodalmas dobronaki főszakács.

elfogyott. Sok dicséretet kaptam érte, mondták, hogy finomabb, mint a piskótasütemény – meséli az egykori főszakácsnő, aki még ma is szívesen ragad fakanalat. A családját, az unokáit szívesen kényezteti kedvenc ételeikkel, s köztük van nem csak a kukorica-, de a búzamálé is.

Kicsit kihűlve szeleteljük fel – A búzamálé is finom; kicsit sűrűbb masszát készítünk, ola-

jozott tepsibe öntjük, 250 fokra felmelegített sütőbe tesszük, majd a hőmérsékletet 200 fokra visszavesszük. 20–25 percig sütjük. Sütés közben felpúposodik, aranysárgára sül, a szélei pedig ropogós barnára pirulnak. Nem lehet megállni, pillanatok alatt elfogy, előbb, mint teljesen kihűlne – meséli Gizi néni. Közben előkerül a receptes füzet megsárgult lapokkal, Feri bácsi kézírásával. Mert „nekem a Feri át szokta írni a recepteket, a füzet a lakodalmakban hamar megkopott.” Gizi néni felteszi a

Fotó: Szolarics Nađ Klára

a baráti körre tágult ki, és szerintem az igazi mulatság elveszett... – emlékszik vissza Gizi néni. Hozzáteszi, hogy a lakodalmakban a sok sütemény között nem szokott málé szerepelni. – Málékat inkább itthon sütöttünk, szerettük a kukoricamálét és a búzamálét is – mondja Gizi néni. – Emlékszem, abban az időben, amikor Feri férjem, a kántor a templomi énekkarral itthon szokott télen próbálni, az énekeseknek mindig kukoricamáléval kedveskedtem. Nagy tepsivel szoktam sütni, s még melegen

Egy máléváltozat: dimbes-dombos a búzamálé és igen jó az illata… Nincs hét, hogy Gizi néni ne sütne ilyet.

szemüvegét, majd fürgén lapoz a füzetben. – Nos, itt van. Nagyon régi ez a recept, s ez az egy kukoricamálé-receptem van. Mindig ez alapján sütöm a málét. Nem is tudom, kitől kaptam, de talán 100 éves is lehet. Finom és hamar kész egy kis tepsire való. Alma kell hozzá. Tudod, valamikor nem volt annyi a dió, mint most, ezért almával sütöttem. Feri is nagyon szerette. Igaz, nagyobb paraszti munkák elvégzésekor nem sütöttünk málét, mert nálunk nem mindenki szerette. De a kukoricafosztás, a tollfosztás, a tökmagköpesztés nem múlt el nélküle. A hazai, nyolcsoros kukoricának igazán jóízű lisztje

volt! Ma már ilyen talán nincs is. Más a világ, más a kukorica is – jegyzi meg Gizi néni, majd az asztalra rak néhány fényképet, lakodalmas képeket a forgolódókkal, ahogy a lakodalmas ház konyhájában segítő asszonyokat, lányokat nevezték. – Egyet azonban nem sikerült megtudnom. Itt a szomszédban a Katica néni káposztalevélen szokott kukoricapogácsát sütni. Hát az olyan finom és illatos volt, hogy elmondani nem lehet. Ennek a receptjét azonban sosem tudtam meg – mondja a régi időkre visszaemlékezve Gizi néni, aki már lánykorában Ljubljanában és Kocevljén is főzött. Ha bejöttek volna a tervei,

akkor a Litostrojban dolgozott volna. De a sors nem így akarta, visszajött Dobronakra és Hack Ferenccel családot alapított. A sütés-főzés fortélyait a nagymamától, Varga Bözsitől sajátította el, majd fejlesztette tovább. – Én mindent szerettem főzni, sütni, legjobban a hazait. Most is a régi receptekhez ragaszkodom, bár nem zárom ki a modern konyhát, az újdonságokat. Néhány receptet már én is leporoltam, újra elővettem – mondja mosolyogva Hack Gizi néni. Erre pedig az egyik legjobb példa a kukoricamálé, a napsárga sütemény, a mi nagy szerencsénkre leporolt régi recept...

Koruzna zlevanka – slaščica, ki ponovno osvaja Recepti naših babic, izbrskani iz zaprašenih knjig, znova osvajajo kuhinje modernih gospodinj in v naše domove prinašajo domače okuse z domačimi sestavinami. Ena od ponovno odkritih babičinih dobrot je koruzna zlevanka, pecivo, ki je v svoji preprostosti in številnih različicah enkraten desert za vsak dan. Zlevanke – pšenične, koruzne, krompirjeve, adjdove, zdrobove - so nekoč bile priljubljene slaščice kmečkih družin tako v Prekmurju, kot tudi v sosednji Zalski in Železni županiji na Madžarskem. Poklicni kuhar Rudolf Gönc iz Mostja jo denimo pripravlja v vsaj sedmih različicah, gospa Gizi Hack iz Dobrovnika, dolga leta glavna kuharica na številnih okoliških gostijah, pa nam je razkrila, da se drži starega, skoraj 100 let

starega družinskega recepta. Testo koruzne zlevanke je v bistvu nevtralnega okusa, zato jo lahko odlično kombiniramo z drugimi sladkimi ali slanimi okusi. Zmeraj pa je testu potrebno dodati mleko, kislo mleko, kefir ali jogurt. Obogatimo ga lahko z jabolki in kapljico olja, vrh pa po okusu okrasimo z orehi, marmelado, kislo smetano… Vse to bo namreč poudarilo tisti nekoliko sladkasti okus koruze, ki mora prevladati v pecivu. Rudolf Gönc, ki je do svojih receptov prišel s preizkusi, poudarja, da je testo tudi pri zlevanki treba temeljito zmešati, da iz jajc, sladkorja in olja dobimo lahko, spenjeno maso, in šele nato primešamo moko ter ostale sestavine. Ko je zlevanka pečena, jo pustimo, da se nekoliko ohladi, saj jo tako veliko lažje in lepše narežemo. Koruza, tako tudi koruzna moka je

zelo zdravo živilo, saj ne vsebuje glutena in jo lahko uživajo tudi sladkorni bolniki. Gospa Gizi Hack iz Dobrovnika, glavna kuharica na več kot 250 gostijah, ki je vse recepte vedela na pamet, kljub svojim 87 letom še zmeraj rada kuha in peče, svojo družino pa najraje razvaja s pšenično zlevanko, ki je prav tako zelo okusna. Zanjo naredi nekoliko gostejšo maso za palačinke, jo vlije v namaščen pekač in peče najprej pri 250, nato pa pri 200 stopinjah. Med peko nastanejo mehurčki, zapečeno testo pa ima zlatorumeno barvo s hrustljavimi, rjavimi robovi. Za koruzno zlevanko pa priporoča le en edini recept – testu je treba dodati naribana jabolka -, ki je star morda že celih sto let, a ga še zmeraj najraje uporablja.

Látogatóban Salamon Árpádnál

A jó bornak nem kell cégér! – és más történetek Salamon Árpád életének egy meghatározó részét a Muravidéken töltötte pedagógusként. S azóta is, hogy 55 évvel ezelőtt el kellett hagynia az akkor már „választott szülőföldjének” számító tájat, fél szemmel erre a tájra figyel, tanítványai munkásságára, a muravidéki magyar kultúra fejlődésére. Az itt kötött barátságok tartósnak bizonyultak, így ennyi év elteltével is mindig „hazajár álmában”.

jén... Álmodsz még a szülőváro sodról, Szabadkáról? „Hazajáró” lélek vagy? – Igen a válaszom, de mivel a családomból már senki sem maradt, Szerbiába ritkábban járok, és a tanítóképző 90 diákja

közül is mára alig akad ott egykettő. A „Porvárosként” emlegetett településen is megváltozott minden – mondja, aztán már egy másik helyszín jut eszébe, Hodos, ahol a hídvégi Vörös Józsival kezdték a pályát. – Az

Bence Lajos „Lajoskám! A jó bornak nem kell cégér!” – írta Salamon Árpád repeső örömmel azon a miniatűr, a Szabadkai I. Nemzetközi Ex libris-kiállításra invitáló katalóguson-meghívón, amely eseményen kiérdemelte a fődíjat, így 2016-ban a Népkör MMK egy nagyszabású önálló kiállítás megrendezésére kérte fel az idén 86. életévébe lépő, szabadkai születésű festő-grafikust. – Lendván és a Muravidéken 60 éve ismerősen cseng a Salamon Árpád név, a nagyszerű pedagógusé, képzőművész-tanáré. A szabadkai tanítóképző elvégzése után az első munkahelyedet az onnan nézve távoli Muravidéken találtad meg az ötvenes évek ele-

Salamon Árpád: Önarckép (fekete-fehér metszet). 29

Fotó: Bence Lajos

30 Slamon Árpád otthoni „birodalmában”.

Fotó: Bence Lajos

A művészházaspár, Árpád és Heda.

iskolában laktunk, Józsi számára egy ex librist is készítettem, ezen is az iskola hasonmása van. Gyönyörűen berendezett épület volt fürdővel, 1943-ban épült magyar pénzből. Hát azok voltak az idők! Itt ismerkedtem meg későbbi lendvai igazgatómmal, Frahm Vilkóval is, aki nagyszerű ember volt, tisztességes, becsületes. Az ő pártfogását élvezve kerültem a Ljubljanai Pedagógiai Akadémiára, ahol 1954-ben diplomát szereztem képzőművészeti szakon – eleveníti fel a több mint 60 éve történteket. Lendván aztán több okból tarthatatlanná vált a helyzet számára, így a rövid, de „mindkét félnek” meghatározó muravidéki évek után 1961-ben Velenjébe költözött. Az ennyi évtized után is megmaradt, hogy a kétnyelvű oktatással máig hadilábon áll, a

„keveréknyelvűség” kialakítása miatt kárhoztatja ma is. Kevés festmény lát napvilágot újabban a festőházaspár, Árpád és Heda Slovenske Konjice-i műtermében, inkább a kisebb méretű, nyomással készült képekképecskék kerülnek előtérbe. – Nincs hova tenni, elfogytak a falak. A képpel is úgy vagyunk, mint a kéziratokkal, nem jó, ha az asztalfióknak dolgozik az ember. A képekkel is állandó törődés van, meg kell őket mutatni a fénynek, le kell porolni – mondja Heda, míg Árpád a műtermében keresgél. – Az ex librisekkel némileg más a helyzet, a kisebb méretű linómetszetekkel is. A festmények jobb, ha valamely intézmény falát díszítik, ott többen látják, s ha megtetszik valamelyik, megmarad az emlékezetükben – magya-

rázza Árpád, amikor visszatér. Ő maga több egyesületnek is tagja, többek között a Szlovén Ex libris Egyesületnek, a budapesti Kisgrafika-barátok Körének, de még a Grafikusok Kínai Egyesületének is. Egyéni kiállításainak száma 220, csoportos kiállításon pedig 18 ország közel 300 városában szerepelt grafikákkal, metszetekkel. – Nyáron Katarba szólt a meghívó, de az utolsó pillanatban lemondtam. Japánba szívesen „járok” az ex libriseimmel, kis méretük miatt postai úton is megoldható a linó-, illetve fametszet-kiállítások lebonyolítása. – Mi alapján döntöd el, kinek mit rajzolsz az ex librisre, milyen szimbolikus jelentést hordozzon a jel? – Elsősorban az illető érdeklődési köre a meghatározó, a bo31

Fotó: Bence Lajos

Ex librisek válogatása közben.

rásznak boros kelléket, az írónak tollat, más ezzel kapcsolatos szerszámot, esetleg könyvet rajzolok, de akár mindezek kombinációja is létrejöhet. – Kanyarodjunk vissza a Muravidékre: a bábszínház-alapítás hogyan történt? – Hodosi és lendvai ottlétem alatt szerveztük meg az első – kétnyelvű – bábszínházat, mel�lyel bejártuk a Hodos környékén lévő falvak iskoláit, míg Lendván a bábszínház termet is kapott az algimnázium pincéjében. Nevet is adtunk neki, ez volt az első úgynevezett Táborozók Bábszínháza. Sok kedves emlékem van ezekről az évekről. – Kikre emlékszel a legszívesebben a tanítványaid közül? – Elsősorban azokra, akik közül már sokan elköltöztek a 32

másvilágra, de az emlékük, a mosolyuk ma is bennem él. Többen is voltak, akik a művészet különböző területein folytatták a megkezdett munkát, például Gálics Pisti, Szúnyogh Sándor, Persa János és öccse, István. Nem szabad kihagyni a sorból Urisk Erzsébetet sem, aki még ma is a valamikori „dacos évek” folytatásaként a hagyományőrzés területén fejt ki áldásos tevékenységet, a hímes tojás hagyományának átörököltetője és nagy ismerője. – Könyveket is illusztráltál, a rajztanításba újfajta pedagógiai módszereket vezettél be… – Igen, a néhány röpke muravidéki esztendőben sok mindennel kellett foglalkozni. Így az első magyar nyelvű muravidéki olvasókönyv illusztrálására is engem kértek fel. Ennek különös-

képpen örültem és örülök még ma is, mivel utána csak kétnyelvű kiadásban jelentek meg az új olvasókönyvek. A pedagógiai kezdeményezésem viszont nem teljesítette be a hozzá fűzött reményeket, de a kudarcot is megtanulja kezelni az ember. Az egész addig alkalmazott módszert a „maradi tanítás kemény válfajának” neveztem, és bevezettem „forradalmasított” tantervemet, melyhez sokban hozzájárult volt iskolaigazgatóm, Frahm Vilko is. A munkámban nagyon sokat segített Horváth Béla szaktanácsadó, aki szervezte a képzőművészeti műhelyeimet, amelyekben részt vettek a muravidéki iskolák tanítói. Műhelymunkák keretében a rajzszakos tanárok vagy gyakornokok megismerkedtek a rajztanítás és

a grafika alapjaival, a nyomtatási technikákkal és a metszéssel. Megszerveztük a szakcsoportok munkáját a péterhegyi, a sali, a muraszombati, a belatinci, a lendvai, a tišinai és más iskolákban. Ennek a kezdeményezésnek köszönhetően a Muravidéken a rajztanítás nagy változáson ment keresztül. – Ezért kellett távoznod, vagy kizárólag politikai összetűzéseid miatt? – Sajnos a lendvai „néptársakkal” való összetűzésem miatt búcsút kellett mondanom az időközben nagyon megszeretett

kisvárosnak és nagyon kedves embereinek, mivel minden köntörfalazás nélkül meg mertem mondani, hogy nem a pártemberek miatt jöttem tanítani Lendvára, hanem az itteni magyarok miatt. Ennek az összetűzésnek a nyomai az akkori belügyi szervek mappáiban is megőrződtek; meg még az is, hogy Horvát Jóska barátommal-kollégámmal kijelentettük 1956-ban, hogy „el kell menni Budapestre, segíteni a felkelőknek”... Így az erős nyomás miatt 1961-ben a családjával Velenjébe költözött, ahol az idő tájt tárt

karokkal várták a szakembereket. Nyugdíjazása után Slovenske Konjicén lelte meg a családi tűzhely melegét, s újabb „választott szülőhelyén” nagy lendülettel fogott hozzá a képzőművészeti élet megszervezéséhez. A velenjei grafikai műhely irányítását azóta is végzi, ahol számos tehetséges diákot nevelt ki, hasonlóképpen „lendvai iskolájához”. – Konjicébe költözésem és végső letelepedésem után megtudtam, hogy a környéken kilenc magyar él, akikkel később fel is vettem a kapcsolatot. Néha összejárunk egy kis tereferére, 33

március 15-én a magyar lobogó is előkerül és a Kossuth-nóta is felhangzik. Sajnos azonban az anyanyelvemen a szlovén környezet miatt sok csorba esett – mondja lemondóan. – Szlovén iskolában tanítottam, a környezetemben csak szlovénul beszélhettünk, pedig Velenjében az 1991-es népszámlálás adatai alapján még 183 magyar élt. De sohasem jöttünk össze. Így a magyar nyelvtudás a konyhanyelv színvonalára esett vissza. Sajnos, ezt be kell minden magyarnak vallania: a magyar nyelv tudása, ismerete és a szavakkal való megnyilvánulás az olvasottságtól függ. Minél kevesebbet olvasunk magyarul, annál nagyobb csorba esik az anyanyelvünkön. Az olvasás a legjobb eszköz az anyanyelvápolásra szórványban, egynyelvű közegben. Nagyon sajnálom, hogy az egykori muravidéki magyarság-

nak nem volt elég ereje ahhoz, hogy már korábban megszervezze saját, önálló kultúráját, oktatását, nem hozott létre korábban már olyan intézetet, amely felkarolta és ápolta volna az akkori magyar művelődést, pártolta volna a magyar anyanyelv megőrzését. Nagyon sokkal több magyar maradt volna, segítette volna az ilyen irányú munkában való részvételt – fejti ki. – Ez a nemes munkásság sajnos csak a 90-es évek elején teljesedett ki a Muravidéken, akkor, amikor már megkondult a magyarok vészharangja. Ez a vészharang valamelyest felélesztette az álmában szendergő magyarságot. – Hogyan tekintesz ma a muravidéki magyarokra, őriznek-e valamit abból a „magból”, amit itt kulturális téren és az oktatásban próbáltál elhinteni közel 60 évvel ezelőtt, s milyen jövőt jósolsz a közösségnek?

– A feléledésben bízni kell, de tenni is kell érte rengeteget: a magyar könyvek és az olvasáskultúra elmélyítésével, a rendszeres kultúraápoló tevékenységgel folytonosan ébren kell tartani a magyar értékeket: népdal, néptánc, hímestojás-festés, színjátszás, kultúrműsorok, színjátékok. A népi kultúra ápolása, a kiállítások szervezése és bemutatása arra ösztönöz bennünket, hogy felgyűrt ingujjal, feszülő izmokkal, lángeszű gondolkozással lépjük át a kishitűség határát. Nézzünk előre és segítsünk mindazoknak, akik e nemes cél érdekében minden nap vívják a harcot a magyarság jövőjéért! – mondja, és szorítja a kezemet. Búcsúzáskor ismét a „hátsó kapun” távozom, ő a deszkázott kerítés fölé hajolva várja, míg beindítom a kocsit, s aztán a vis�szapillantóban látom, hogy még sokáig néz utánam…

Árpád Salamon, za vedno povezan s Prekmurjem Likovnik, mojster ex-librisa in likovni pedagog, danes 86-letni Árpád Salamon je pomemben del svojega življenja preživel v Prekmurju in v „izbrano domovino”, kot imenuje pokrajino ob Muri, ga srce vleče tudi danes po 60 letih. Árpád Salamom iz Subotice v Vojvodini je namreč leta 1950 kot mlad učitelj prišel v Prekmurje. Najprej je poučeval na Hodošu, leta 1954 pa se je zaposlil na šoli v Lendavi. V tem obdobju je diplomiral tudi na likovni smeri Pedagoške akademije v Ljubljani. Leta 1961 je zaradi zanj nevzdrž nih političnih pritiskov – s prija-

teljem sta namreč v času madžarske revolucije leta 1956 odkrito izjavila, da „je treba oditi v Budimpešto in pomagati vstajnikom…”, s čimer se je „zameril” takratnim organom državne varnosti – odšel poučevati v Velenje, a ostal za vedno povezan s Prekmurjem. Po upokojitvi se je ustalil v Slovenskih Konjicah in se začel aktivneje ukvarjati z likovno dejavnostjo in umetniško grafiko. Še posebej uspešen je v mali grafiki in ex-librisu, pri katerih se je uvrstil med svetovno uveljavljene umetnike tega žanra. Je član številnih združenj in društev, kot na primer mednarodnega združenja F.I.S.A.E. (Fédération Inter-

nationale des Sociétés d'Amateurs d'Ex-libris), kitajskega združenja exlibristov (Shanghai Fu Xian Zhai Exlibris Society), Exlibris društva Srbije, častni član Društva exlibris Sloveniae, češkega združenja Spolek sběratelů a přátel exlibris (SSPE) in madžarskega kluba prijateljev male grafike KBK Budapest. Sodeloval je na številnih razstavah in je prejemnik več nagrad in priznanj. Po preselitvi v Slovenske Konjice je odkril, da v okolici živi še nekaj madžarskih družin, s katerimi se občasno srečujejo in poskušajo ohranjati svoj materni jezik in kulturo.

HANCSIK

Itt ennyi, innyi köll! Dobronak 331. • Szlovénia • tel: 00 386 (0)51 673 168 • jozefhancik@gmail.com

Az építészet és az ékszerek találkozása

„Kitschy” világ, nagy munkák és kellő ambíció Egy fiatal muravidéki nő, Tóth Melita néhány évvel ezelőtt különleges és egyedi bizsuékszer-kollekcióval mutatkozott be a szlovéniai művészeti vásárokon. Több szempontból is felkeltette a figyelmet, egyrészt a szerethető állatmotívumokkal, másrészt magával az alapanyaggal, amiből az ékszerek készültek. Az viszont az igazi plusz, hogy milyen eszmei értékeket közvetít az újrahasznosítással vagy a kis figurák mögött rejlő tartalommal.

Abraham Klaudia Bakelitlemezekből készülnek a Kitschy Mundi ékszerek, a Tóth Melita név pedig márkanév lett. Nem csak az ékszerek terén, de eredeti szakmájában, építészmérnökként is helytáll és hatalmas lelkesedéssel nyúl mindenhez. Völgyifaluban, az otthonában és egyben alkotóműhelyében beszélgettünk. A beszélgetés alatt kedves lakótársa, Lili is jelen volt, aki néhányszor odasomfordált hozzá egy kis plusz szeretetért – Lili Melita hűséges kutyusa. – A Kitschy Mundival ismertünk meg, de eredeti szakmádat tekintve építészmérnök vagy, a Népújságban saját lakberendezői 36

rovatot is vezetsz. Mesélnél egy kicsit a munkádról, hiszen ez az, amiről talán kevesebbet tudunk. – Nagyon szeretem a szakmámat. A munkám nagyon széles sávban mozog, és ennek örülök, hiszen állandó dinamikus munkát, folytonos tanulást és szakmai, valamint személyes fejlődést is jelent. Legszívesebben épületeket tervezek a kezdő fázistól egészen a megvalósulásig, a családi házaktól a nagyobb középületekig. Foglalkozom épületek felújításával is, mert ezzel a meglévő épületnek adhatok új esélyt a további életre. Foglalkozom belsőépítészettel és grafikus dizájnnal is. A Népújságban vezetett rovatomról is pozitívak a visszajelzések, sokan rendszeresen követik, ezért próbálom mindig érdekesre csinálni. A lakberendezési rovatban belső terekkel foglalkozom. Kedvelem ezt is, mert ezen keresztül nagyobb lett az ismeretségi köröm és több ember is megismert, ami miatt szerencsésnek tartom magam. Néhányan persze a lakberendezési rovatom miatt azt gondolják, hogy csak belsőépítészettel foglalkozom, pedig ahogy említettem, ennél többről van szó. Melita elmondta azt is, hogy az életében kiemelt helyet tölt be a természet szeretete, ami a munkájában is megnyilvánul.

– Az építészeti tervezésben törekszem a természetes építkezés népszerűsítésére, ami a természetes helyi alapanyagok felhasználását jelenti tradicionális módon, kombinálva persze a korszerű kivitelezéssel és a modern formákkal. Jelenleg is egy olyan munkát végzek, ami az elveimmel szoros összhangban áll. Egy olyan céggel működöm együtt, ami méretre szabott faházakat tervez és gyárt. Ez érdekes folyamat, és örülök neki, hogy lehetőségem van megismerni a kezdetektől az utolsó szög beveréséig mindent a házban. A fából készült házak egészségesebbek, mint a hagyományos házak, mert a szerkezetük él és lélegzik. Az életük végén pedig az anyag teljes egészében felhasználható vagy leépül káros maradványok nélkül, ezért nem terheli a természetet. Az emberi közérzetre is nagyon jó hatással van. De ezek már részletek és sokat lehetne róla beszélni… – mondja mosolyogva. Élvezettel, de mégis elhivatottan végezni a munkát és közben sikerre vinni a kreativitást egy hobbival, ez igazán elismerésre méltó. Az ékszerkészítésnek első hallásra nem sok köze van az építészethez. A két dolgot mégis összeköti egy határozott életfilozófia, alapjaiban a természet, az

Fotó: Abraham Klaudia

Tóth Melita bizsukreációja minimálstílusban. A bakelitle mezből készült ékszerek legújabb kollekcióját a galaxis és a 37 nőiség ihlette.

Fotó: Abraham Klaudia

A régi hanglemezekből sok szép apró figura kel új életre.

állatvilág szeretete, mondhatjuk úgy is, magának az életnek a tisztelete. Melita ékszerei ma már ismertek Szlovénia-szerte. – A Kitschy Mundi ékszerek az újrahasznosítás gyümölcsei, de minden fontos értéket magukban hordoznak, amiket képviselsz. Hogy kezdődött és miért éppen bakelitből készülnek az ékszerek? – Összességében valóban minden, amit csinálok, az pontosan az, ami vagyok. Ez egy életstílus. Szeretem a természetet, a természetes életmódot a munkámban és a privát életemben egyaránt. Népszerűsítem az újrahasznosítást, emellett rajongok az állatokért, állatvédőnek tartom magam, és nem csak hirdetem ezeket a dolgokat, hanem meg is élem. Nem azért csinálom, mert ez egy trend és aktuális vagy az „ökodizájn” miatt. Nem, egész 38

egyszerűen ez vagyok én, és remélem, hogy hiteles másoknak is, amit csinálok. Egyébként nemrég elgondolkodtam azon, hogy például az édesapám is sok mindent alkotott és újrahasznosított, így a szüleimet is példaképként tekinthetem ezen a téren. Emellett egy kreatív embernek tartom magam. Az ékszerkészítés esetében valójában nem gondolkodtam azon, hogy mi lesz ebből majd a jövőben, egyszerűen csak alkottam. Egy kikapcsolódás volt egyben és a mai napig az. Valami, amit nem muszájból csinálok, hanem azért, mert élvezem, közben ápolom a lelkem, egyfajta meditáció és relaxáció, ha úgy tetszik. A Kitschy Mundi-kollekció a kutyusommal kezdődött. Szerencsés vagyok, hiszen mindig is volt kutyám, így alaposan meg tudtam ismerni ezeket a csodálatos

lényeket. Azonban sokat utazom, a kutyám pedig nem jöhet velem és olyankor nagyon hiányzik. Így arra gondoltam, hogy ha készítek egy brosst a kutyusom sziluettjével és kitűzöm a ruhámra, akkor szimbolikusan velem lesz, bárhová is megyek. Akkortájt éppen két munka között voltam, így az időmet arra fordítottam, hogy egy kicsit kiéljem a kreativitásomat, tervezgetni kezdtem tehát a kitűzőt. Először textilben gondolkodtam, megpróbáltam elkészíteni egy absztrakt kitűzőt, de valahogy nem olyan lett, amilyet vártam. Aztán egyszer csak beugrott, hogy amikor Budapesten jártam, láttam egy régi hanglemezből készült tárgyat. Eszembe jutott, hogy a szüleimnek van egy csomó régi lemeze, amiket már rég nem használunk, és akkor

Fotó: Abraham Klaudia

Kicsi állatvilág feketében – színes mögöttes tartalommal, akár az önkifejezés eszközeként.

összeállt a fejemben a lemezek újrahasznosítása és a kutyás formavilág – meséli boldogan. A régi bakelitek tehát így kaptak új formában új életet. Persze a kis ékszer mögött rengeteg munka és komoly, precíz tervezés rejlik. Melita elmagyarázza, hogy lépésről lépésre hogyan is történik az ékszerek elkészítése. Legelőször a kívánt figurához, alakzathoz képet keres, majd leképezi digitális formában. Ügyelnie kell arra, hogy a figura „statikailag” majd elég stabil legyen, ne törjön kön�nyen. A vektoros számítógépes ábrát az ezzel foglalkozó szakember egy speciális géppel ki tudja vágni. Az így elkészült formákat ki kell pattintani a lemezből, jöhet a csiszolgatás, valamint ékszertől függően a tartozékok – lánc, mágnes stb. – illesztése. – De miért pont Kitschy

Mundi? Honnan jött a név és ebben az összetételben mit jelent? – Amikor tervezgettem a kis ékszereket, azon törtem a fejem, hogy valami olyan névvel kellene illetnem őket, ami magyar is és nemzetközi is egyben, emellett jól cseng és könnyű megjegyezni. A Kitschy tulajdonképpen több jelentést is takar. Giccset is, de igazából, ha kimondjuk a szót, akkor magyarul „kicsit” hallunk, ami szintén helytálló. Ez a kettősség nekem nagyon tetszett. A Mundi pedig világot jelent. Tehát akár azt is mondhatjuk, hogy giccses világ, vagy ha úgy tetszik, akkor kicsi világ. – És hódító útjára indulta a kis fekete kutyusod… – Bizony. Hiszen először valóban csak kutyusokat készítettem, aztán sokaknak megtetszett, amit csinálok, így folyamatosan

bővítettem a kollekciót, először különböző kutyafajtákkal. Azok a megrendelőim, akik kutyát tartanak, általában a sajátjuk képét szeretnék viselni, így ennek a kérésnek eleget téve ma már 65 különböző fajtát csinálok. Aztán jöttek a macskák és a többi állatfajta. Ma már mindenféle állat megtalálható a kollekcióban. Tetszik az is, hogy az állatokat sokan tudatosan, az állat által képviselt tulajdonság miatt rendelik tőlem – a természetet, a szabadságot, az erőt, a bátorságot vagy a szépséget hirdetve, s igazából olyan értékek ezek, amik után mindannyian vágyunk. Aztán lassacskán egy újabb vonalat vittem be az állatok mellé, a geometrikus formákat, amik igazából a szakmámmal már sokkal inkább összefüggnek. Deformációk, kör, négyzet, háromszög, téglalap, és ezekből már egy 39

Fotó: Abraham Klaudia

A régi lemezek kemény kartontokjából újrahasznosítással noteszek készültek.

kollázst is lehet készíteni, szóval absztrakt formák születtek. – Mit képvisel ez az új formavilág? – Az absztrakt, geometrikus formák az abszolút minimálvo nalat képviselik. Ide tartozik a galaxis téma is, a világűr is ad inspirációt. Szeretem a csillagokat, a bolygókat, a világegyetem nagyon érdekes számomra. De mivel az építészmérnöki szakma alapvetően férfiszakmának számít, ezért törekszem arra, hogy a nőies formákat, a nőies vonalat is képviseljem, ápoljam magamban és hangsúlyozzam. Gyönyörű dolog nőnek lenni, és ezek a körkörös formák, attól függetlenül, hogy a világűrt szimbolizálják, valahol a nőiességet is magukban hordozzák. A kör az élet kezdetét is jelentheti, hiszen az élet is a sej40

tektől fejlődik ki. De igazából nem kell mindenkinek ugyanezt látnia az ékszerekben. Mindenki azt lát benne, ami a számára fontos. De ha valaki csak az újrahasznosítást látja benne vagy csak tetszik neki a minimálstílus, akkor az is elég. Aztán a közeljövőben szeretnék a férfivásárlók felé is nyitni. Mandzsettagombokat és csokornyakkendőt, aztán nyakkendőtűket szeretnék csinálni. Már megvannak a tervek és a kivitelezéshez az anyag, szóval ez a következő Kitschy-projekt. Miközben Melita fejtegeti gondolatait, meg is mutogatja a dobozokban rejlő kincseket. A fekete lemezek mellett már színesek is találhatók a kollekcióban. Aztán újabb tárgyak kerülnek elém. – Ma már nem csak ékszereket készítek, vannak állatos

üzenőtábláim, amikre krétával rá lehet írni, „Vigyázz, a kutya harap!”, és ebből van macskás is – nevet Melita –, aztán a bakelitlemezek borítójából készültek újrahasznosított noteszek, a kivágott lemezekből faliórák, fából készült mágneses állatkák. Rengeteg új ötletem van, és gyűjtöm az anyagokat, amiket újrahasznosíthatok. – Az itteni „raktáradon” kívül hol találkozhatunk még az ékszereiddel? Mennyire ismert a Kitschy név ma Szlovéniában? – Szlovéniában nagyjából már ismernek az emberek. Ha a nevemről nem tudják, ki vagyok, a Kitschy Mundiról már biztos hallottak. Kézműves vásárokon, művészeti vásárokon ma is rendszeresen jelen vagyok, ami mindig érdekes élmény. Már sok

Fotó: Abraham Klaudia

A Kitschy-falióra, a Love feliratos nyaklánc, az idei év legdivatosabb állata, a bagoly, valamint legtrendibb motívuma, a bajusz is az új kollekció eleme, ráadásul a színes bakelitek is különlegességnek számítanak.

esetben ért olyan megtiszteltetés, hogy ismert ember vásárolt nálam vagy ismert embernek vásárolták az ékszeremet. Ez fantasztikus elismerés. Van néhány üzlet is Szlovéniában, ahol megtalálhatók a termékeim. Tavasztól például már Lipicán is kaphatók lesznek az ékszerek, természetesen a ló motívumával készülők elsődlegesen. Valahol a terveimben, a vágyaimban az is szerepel, hogy külföldön is bemutatkozhassak. Nem hajtom ezt konkrétan, inkább csak éberen figyelek, és ha adódik lehetőség, akkor megragadom. Aztán vannak olyan barátaim, akik mondanak jó ötleteket, hogy hol tudnék próbálkozni, amiért nagyon hálás vagyok. A legjobban mégis azt szeretem, ha nálam rendelnek az emberek, hiszen van saját honlapom,

facebook-oldalam, internetes üzletem. Szóval jelen vagyok. Abban is bízom, hogy egyszer nyithatok egy saját Kitschy-boltot is és a jövőben ez egy olyan erős „brand” lesz, hogy néhány ember ebből fog tudni élni. Ambiciózus vagyok, egy csomó ötletem van, amit még erre vagy ebből fel lehet építeni. De egyelőre normál, kis léptékben haladok. – Honnan ez a sok új ötlet, mi inspirál? – Minden, ami körülöttem van, de leginkább a természet és az állatvilág. Annyi gyönyörűség van körülöttünk, hogy valójában csak nyitott szemmel kell járni, és az ember inspirációra lel. Az újrahasznosítás elve is számos ötletet hoz – mondja, majd megsimogatja a kutyusát, aki erre hálásan odahajtja a fejét.

Beszélgetésünk végére az válik bennem bizonyossággá, hogy több mindent hordoz az a kis bross, nemcsak egy darabka bakelit. Úgy hiszem, hogy mindenki, aki valamit alkot, az valamit megteremt önmagából. Beleteszi az egész lényét, éppen ettől válik egyedivé. Melitának a zsigereiben van az alkotásvágy. A művészi véna, az „én” kibontakoztatása, megélése mindennapjainak a része és mozgatórugója. Ehhez társul az állatok iránti rajongása és a természet iránti mélységes tisztelete. Búcsúzóul kedves vendéglátómtól egy fehér, fából készült Kitschy Mundi karácsonyfadíszt kaptam emlékül – „Kitschykarácsony, Nagykarácsony…” –, aminek nagyon örültem. De szép is lesz majd a karácsonyfán! 41

Fotó: Abraham Klaudia

Melita nagyon szereti az állatokat, rajong a kutyákért, saját kutyusa, Lili pedig fürdőzik gazdája szeretetében.

Fotó: Abraham Klaudia

Egyszer talán lesz egy saját stúdió és egy igazi, önálló Kitschy Mundi ékszerbolt is. De Szlovéniában már most sem ismeretlen a Tóth Melita márkanév.

Fotó: Abraham Klaudia

A régi Triglav rádió a könyvespolc éke. Melita büszke a koros szerkezetre, ami még az édesapjáé volt.

Nakit Kitschy Mundi iz vinilk osvaja svet Melita Tóth, arhitektka in oblikovalka iz Doline pri Lendavi se je pred nekaj leti predstavila z edinstveno kolekcijo nakita Kitschy Mundi in vzbudila pozornost na eni strani z ljubkimi živalskimi motivi, na drugi pa z materialom, iz katerega je nakit izdelan, to je iz starih gramofonskih plošč, t. i. „vinilk”. Prvi motiv je bila njena psička, ki jo je na potovanjih neizmerno pogrešala. Tako se ji je rodila zamisel, da bo po njeni podobi oblikovala priponko ter jo tako, vsaj simbolično, povsod imela ob sebi. Najprej je poskušala oblikovati podobo iz tekstila, nato pa se je spomnila, da je v Budimpešti že videla predmete, izdelane iz starih gramafonskih plošč. Za svoje prve

izdelke si je tako „prisvojila” kar stare vinilke svojih staršev in jih reciklirala v modne. Danes ima v ponudbi priponke različnih motivov, prstane, verižice pa tudi druge uporabne izdelke. In zakaj prav Kitschy Mundi? Zato, ker je želela ime, ki bi imelo hkrati madžarski (kicsi oz. »kitschy« pomeni majhen) in mednarodni zven. Mundi pa pomeni svet. Poleg tega ima ime lahko tudi dvojni pomen: kičast svet ali majhen svet. Kako ga pač človek izgovori in razume. Melitin dizajn v sebi zajema abstraktnost, geometrične oblike in absolutni minimalizem. V Sloveniji ga že kar precej poznajo, išče pa tudi možnost, da se predstavi v tujini. Melita pa ni uspešna samo kot oblikovalka nakita, temveč tudi v svo-

ji osnovni stroki, arhitekturi. Pravi, da je delo zagotavlja dinamiko, nenehna nova spoznanja in ji hkrati omogoča osebnostni razvoj. Najrajši načrtuje zgradbe od začetne, pa vse do končne faze. Ukvarja se tudi z obnovo starih objektov, notranjo arhitekturo in grafičnim oblikovanjem. V gradbeništvu si prizadeva za večjo uveljavitev naravnih gradbenih materialov, kar pomeni uporabo lokalnih naravnih surovin na tradicionalni način, kombinirano z moderno izvedbo in oblikami. In čeprav kreiranje nakita in arhitektura na prvi pogled nimata veliko skupnega, ju pri Meliti povezuje življenjska filozofija, narava, ljubezen do živali in spoštovanje do življenja.

Sarjaš Irén, egy régi hagyomány őrzője

„A virágoskertemből, az élő virágokról formázom meg a papírvirágokat” Napjainkban természetes, hogy tél derekán is lehet a virágüzletben csokrot készíttetni egyegy alkalomra. Régen viszont nem lehetett ilyen könnyen vágott virághoz jutni, hiszen egyértelmű volt, hogy a ház előtti virágoskert a téli álmát alussza, így télen nincs virág. Ám régen is szerették az emberek a szépet és a lehetőségekhez mérten meg is teremtették maguknak. Valamivel díszíteni kellett az asztalokat a lakodalmakban, farsangkor vagy valamilyen más ünnep alkalmából, így ha nem volt igazi virág, akkor a falusi asszonyok készítettek maguknak, például krepp-papírból.

Abraham Klaudia Ez a szép foglalatosság az idő múlásával, világunk fejlődésével lassan megkopott. Élettől duzzadó virágüzletek kínálják szebbnél szebb és egyre különlegesebb, egzotikus virágaikat. A hagyomány lassan feledésbe merül, faluhelyen már alig akad az idősebb generációból is, aki még tud bokrétát kötni vagy épp krepp-papírból virágot hajtogatni. Kapcán Sarjaš 44

Irén néni viszont még egyike ezen kincs őrzőinek. Ellátogattunk otthonába, ahol készséggel beavatott minket a számára nagyon kedves hobbi rejtelmeibe. – Itt a faluban a szomszédas�szonyunk, Šarotar Rozálija készítgetett papírból virágokat, de én akkor még picinyke lány voltam. Láttam, ahogy dolgozott vele, nagyon szépeket tudott alkotni. Amikor elkészült a virággal, akkor forró viaszba mártotta, ettől megkeményedett a papír és a színét sem vesztette el – kezdi mesélni Irén néni szinte azonnal, amint a konyájában helyet foglalunk. – Valamikor a falusi összejöveteleken és a lakodalmakban is ilyen papírvirágokkal díszítették a termet, az asztalokat. Még a menyasszonyi csokor is krepp-papírból készült, ahogy a vőlegény és a vőfélyek zakóján a kis bokréta is. Emlékszem, milyen gyönyörű galambokat készített a szomszédasszonyunk a lakodalmakba! Talán már akkor, gyerekkoromban megtetszett ez a virághajtogatás – mosolyog Irénke, majd nagy vonalakban mesél az életéről is egy picit, amiből megtudjuk, hogy Németországban dolgoztak a férjével, majd ahogy hazajöttek,

az építkezés, a család, a gyerekek és a háziasszonyi teendők mellett bizonyára eszébe sem jutott, hogy akár foglalkozhatna valamivel csak úgy, a saját szórakozására is, amit kedvvel csinálna. A papírvirágok készítését így alig néhány évvel ezelőtt a lánya kérésére próbálta meg először. Azóta viszont már rendszeresen alkot szebbnél szebb csokrokat, díszeket. – Az egyik évben a lányom egy szilveszteri estére készült és engem kért meg, hogy próbáljak készíteni virágokat az ünnepi asztalokra. Azt sem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Akkor hozott nekem egy mintát, azt szétszedtem darabjaira és kiokoskodtam, hogyan is kellene hozzálátnom. Meg is szerettem a dolgot szinte azonnal, és onnantól fogva már a saját elképzelésem szerint kezdtem készítgetni a virágokat. Irénke hamar elő is veszi a kis mindenes dobozát, benne ollóval, ragasztóval, késsel, drótokkal, és előkerülnek a színes krepp-papírok is. A konyhaasztalt, ami az ő munkafelülete, leteríti egy ruhával, majd hozzáfog, hogy megmutassa, hogyan készül el egy rózsa. Közben szabadkozik egy kicsit, hogy mostanában nagyon fáj a

Fotó: Abraham Klaudia

45 Sarjaš Irén néhány éve kezdett papírvirágok készítésével foglalkozni, azóta már kiállításon is bemutathatta tehetségét.

Fotó: Abraham Klaudia

A látogatásunkkor készült rózsák, szegfűk – szinte csak a virágillat hiányzik belőlük.

keze – mutatja, be is van kötve –, ezért talán nem is sikerül majd olyanra a virág, mint szeretné, de azért egyet mindenképp elkészít, hogy lássuk, mi is a dolog menete. Látszik, hogy már jól begyakorolt mozdulatok következnek. Az első lépés a virágszirmok elkészítése lesz. Ehhez összehajtogatja harmonikaszerűen a kreppet és kivág belőle egyforma szirmokat. Mindegyiket különkülön meghúzza a kése élével, így a papír hamar megadja magát és olyan formát vesz fel, amilyet Irénke szánt neki. A rózsabimbó elkészült, a legbelső szirmok befelé fordulnak, átölelve egymást. A bimbót borító sziromleveleknek viszont már kifelé kell hajolniuk. Ahogy a valódi rózsa is bontogatja a szirmait, pontosan úgy 46

kerül egymásra újabb és újabb papírszirom. A szirmok tövét végig szorosan kell tartani, itt még nincs helye a ragasztásnak, majd amikor a zöld csészelevél csinos kis gallérként körülfogja a virág nyakát, akkor lehet az egészet rögzíteni. Újabb hajtogatás, formára vágás következik, elkészül a csészelevél, majd a drótalapra készült virágszárat beborító zöld krepp-papírból kibújnak a levelek is. Elkészült a rózsa, körülbelül 15 perc alatt. Nagyon szép lett, de Irénkének eszébe ötlik, hogy jól mutatna a száron még egy fiatal bimbós hajtás is, így annak is hamar nekiáll. Közben lelkesen magyarázza a munka menetét. – Ehhez a virágkészítéshez a hagyományos krepp-papír nem jó, mert az túl

puha, nincs tartása. Abból apró virágokat lehet csak csinálgatni. Igazából minden virágfajta elkészítésének más és más a menete, hiszen a kinézetük is különböző. Krókusz, szegfű, nárcisz, rózsa, mind más, csak egy dolog közös bennük, hogy türelem és kedv kell az elkészítésükhöz. Sajnos rajtam kívül senki sem kapott még kedvet ehhez a művészethez itt a faluban. Ezt nagyon sajnálom, hiszen szívesen megtanítanék rá bárkit. Egyszer tartottam az iskolában egy bemutatót, de a gyerekeket annyira nem kötötte le, aztán volt a kultúregyletünk szervezésében is egy műhely a falubeli asszonyoknak, de az sem úgy sült el, ahogy szerettük volna. Ugye ebben is fontos, akár a hímzésben vagy más kézműves

Fotó: Abraham Klaudia

A kreppvirág elkészítése Irén néninek már rutinfeladat. Gyorsan és szépen dolgozik, a virág szinte táncot lejt a kezében.

48szebbnél szebb csokrokat a kapcai A művelődési egyesület termében őrzik.

Fotó: Abraham Klaudia

Szép kis tárlat a színes virágkompozíciókból.

Fotó: Abraham Klaudia

Az egyszerű, színes krepp-papírból gyönyörű nyári kosár lett, ami még a télbe is meleg napsugarakat varázsol.

Fotó: Abraham Klaudia

Elegáns csokor is készülhet papírból: ajándéknak sem utolsó, sőt még a menyasszony kezébe is illik.

foglalkozásban, hogy lépésről lépésre haladjunk, nem lehet egyszerre csak nekiugrani, mert ahogy mondtam, a türelem hozza csak meg a gyümölcsét – s miközben mesélt, elkészült a bimbó a tüskerózsára. De Irénke már a kezébe is veszi a piros papírt: – Most pedig megmutatom, hogy készül a szegfű. Irénke egy percre sem teszi félre a barkácseszközeit, bár többször felszisszen, mert a keze viszont megálljt parancsolna. Gondosan nekikezd az újabb papírvirágnak és közben tovább beszélgetünk. – Honnan merít ötleteket a virágok készítéséhez? – kérdezem. – Vannak sablonok vagy valami könyv, amiben tippeket talál? – Dehogy! A virágoskertemből, 50

az élő virágokról formázom meg a papírvirágaimat. Ellesem tőlük, hogyan is hajtják a szirmukat, milyen a formája az egyes részeknek, leveleknek. És megpróbálom leutánozni. A sok szép virágot látva ez sikerült is Irénkének. – Megrendelésre is szokott készítgetni? – faggatom újra, Irénke pedig felnevet: – A kultúregyletünk elnökének, Herženjak Marikának már többször készítettem megrendelésre – nevet tovább. – Neki aztán vannak ötletei, persze mindig szívesen megcsinálom. Én ezért különben sem kérek semmit, mint a kultúregylet tagja készítgetem és az anyagot úgyis az egyesület vásárolja meg hozzá. A kultúregyletnek köszönhetem, hogy számos alkalommal be-

mutathattam már a munkáimat, kiállításokon, ünnepélyeken, és az elismerés számomra, ha engem kér fel az egyesület a díszítéshez például a nemzeti ünnepen. – Mikor szokott ide az asztalhoz leülni és virágokat készíteni? – Esténként, vagy ha napközben rossz idő van, akkor már nappal nekifogok. Amikor belejövök, akkor hamar megy, egymás után készülnek a virágok. Szeretek ezzel foglalkozni és nagyon boldoggá tesz, ha másoknak is tetszik a művem. Elkészült a szegfű is, igazán csinos lett. A többi szálas virág között kapott helyet, amiket búcsúzóul Irénke néni a szerkesztőségünknek ajándékozott. A kis csokor azóta is az íróasztalt díszíti, tavaszt varázsolva a helyiségbe.

Fotó: Abraham Klaudia

Kinyílt a sárga papírrózsa, csipkés levelei akár a valódi virágé.

Ohranimo tradicijo: izdelovanje cvetja iz krep papirja Tudi nekoč so ljudje v svojem domu radi ustvarili lepo, prijetno vzdušje ter prostore – predvsem ob posebnih priložnostih – okrasili s cvetjem in različnimi dekoracijami. V večjem delu leta to ni predstavljalo posebnih težav, saj so vrtovi ob hišah bili polni dišečih cvetlic, v zimskem času pa so jih morali nadomestiti z drugimi rečmi, kot na primer s cvetjem iz krep papirja. S takšnim cvetjem so nekoč okraševali dvorane za poroke in celo nevestin šopek ter naprsnice so izdelali iz krep papirja. Danes je spretnost izdelovanja

cvetja iz krepa skoraj izumrla. Ena redkih, ki to dejavnost še neguje in spretnost mojstrsko obvlada je gospa Irén Sarjaš iz Kapce. Izdelovati se jih je naučila v otroštvu od sosede, a jih je na pobudo svoje hčere ponovno začela izdelovati šele pred nekaj leti. Pod njenimi spretnimi prsti se danes rojevajo najrazličnejše cvetlice - nageljni, narcise, žafran, vrtnice - v vseh možnih barvah. Pravi, da navdih običajno dobi kar v lastnem cvetličnem vrtu, kjer opazuje rastline, na kakšen način se upogibajo cvetni lističi, kako so oblikovani listi, popki in stebelca, nato pa enostavno posku-

ša posnemati naravo. Za pripravo enega cveta potrebuje približno petnajst minut. Zelo pomembna je tudi pravilna izbira materiala, saj se za vsako vrsto rože uporablja drugačna debelina papirja. Irén je s svojimi izdelki sodelovala že na številnih razstavah, organiziranih v okviru krajevnega kulturnega društva, uporabljajo jih pa tudi za dekoracijo ob različnih prireditvah. Žal ji je le, da je trenutno edina, ki se s to dejavnostjo še ukvarja, saj kljub delavnicam in predstavitvam večjega zanimanja niso uspeli ustvariti.

Ábrahám Sándor hodosi pálinkafőző mester

A jó pálinka titka az idő… A pálinka, amely az utóbbi két évtizedben egyre inkább megtalálja méltó helyét a világ párlatai között, minden magyar vidéken külön helyet foglal el a közösségekben. Nemzeti italunk újbóli felvirágoztatásában természetesen nagy szerepük van a pálinkakészítő mestereknek, akik nagy odaadással és szakértelemmel művelik a pálinkafőzés mesterségét. Közéjük tartozik a hodosi Ábrahám Sándor is, akivel körbejártuk a jó pálinka titkait, de szólunk általában a pálinkáról, a nemes ital eredetvédelméről is.

Tomka Tibor

A pálinkafőző mester A pálinka, amely gyümölcsből készült, oltalommal védett párlat, az uniós jog szerint csak Magyarország területén, illetve négy osztrák tartományban – itt csak kizárólag barackból – készülhet ezen a néven. Ennek ellenére természetesen a határon túli területeken továbbra is pálinkaként ismerjük, sőt nagy odaadással, tisztelettel állítjuk elő. Minden magyar vidéknek megvan a saját, jellegzetes pálinkája, a Muravidéken belül a Lendva-vidéken a körtepálinka jellemző főként – e 52

terület talán a göcseji táj nyúlványaként is tekinthető, márpedig a göcseji körtepálinka eredetvédett ital –, míg az őrségi részeken sok más mellett leginkább a berkenyepálinka emelhető ki. Ez az első számú pálinka a hodosi Ábrahám Sándor számára is, aki minőségi pálinkákat főző mesterként ismert szűkebb és tágabb pátriájában is. – A pálinkafőzésnek a családban mindig is volt hagyománya, így én is a szüleimtől tanultam meg a mesterséget. Vendégmunkásként öt évig Németországban, 35 évig Ausztriában dolgoztam, de a téli napokon, amikor haza tudtam jönni, édesapám pedig készítette a pálinkát, mindig jelen voltam, mert nagyon érdekelt a dolog. Lassacskán kitanultam, majd át is vettem a pálinkakészítést – kezdi a beszélgetésünket Sándor. Eleinte még az édesapja által készített pálinkafőzőt használta, ehhez viszont – ha egyébhez nem is, akkor az üst leemeléséhez – vagy a testvére, vagy valamelyik szomszéd segítségére szüksége volt. Éppen ezért döntött úgy, hogy egy kismotor és egy sín mennyezetre való felszerelésével a pálinkafőzésnek ezt a részét gépesíti, megkönnyíti, így teljesen egyedül is képes elvégezni az egész pálinkafőzést. A régi pálinkafőző üst átdolgozásával jelenleg

80 literes kapacitással, igazi kisüsti technológiával dolgozik. – Gondolkoztam nagyobb üstben is, de végül is ez teljesen megfelel nekem. Nyugdíjas vagyok, időm van, meg hát a törvényi rendelkezések miatt is korlátozott a mennyiség. Így magamnak, a testvéremnek, tehát a család szükségleteire főzök. Az első számú pálinka, vagyis alapanyagként a fő gyümölcs Ábraháméknál egyértelműen a berkenye, amelyet az egész vidéket járva szednek össze, természetesen a tulajdonosok engedélyével. A többi pálinka kizárólag saját gyümölcsből készül. Elmondása szerint ha sorrendet kellene felállítani, akkor a berkenye után egyértelműen az alma következik, de nem bármilyen alma, csak a régi hagyományos fajták, a különböző rétesalmák, pogácsaalmák. – Az alma semleges, semmilyen különleges ízt, zamatot nem tartalmazó alappálinka, amelyből különböző ágyaspálinkákat lehet készíteni. Így készítek bodzavirágon áztatott pálinkát, amely nagyon jó hatással van a gyomorsavra, a különböző refluxos problémákra. A mézes pálinkát is csak almapálinkával készítem, de ez igaz a pattogópálinkára is – ez borókabogyó-ágyon készül. És mi a jó, minőségi pálinka titka? – Fontos a jó, érett, nem rothadt gyümölcs, az elzárt erjesztés, a gondos cefrekészítés. Ha ez nem történik meg megfelelően, akkor dohos, penészes ízű lehet a pálinka. Sokan hibát vétenek, mert folyamatosan töltik fel a cefretartó edényt, így bepenészedik. Különösképpen a körte veszélyes ebből a szempontból. Szerintem össze

Fotó: Tomka Tibor

Ábrahám Sándor büszkén mutatja a pálinkáit.

Fotó: Tomka Tibor

A gépesített, a munkát megkönnyítő 54 rendszer: ezzel egyedül, segítség nélkül is tud pálinkát főzni.

Fotó: Tomka Tibor

A hodosi pálinkafesztivál és pálinkaverseny mintái egy külön kialakított állványon.

kell gyűjteni a gyümölcsöt, majd egyszerre az edénybe helyezni, s ha kell, felönteni vízzel. Talán ennél is fontosabb az, hogy a pálinkafőzésnek megadjuk az időt. Különösen a második lepárlásnál, a tisztításnál kell vigyázni arra, hogy lassan folyjon. Van, aki két üstöt is letisztít, míg én csak egyet. Akár tíz órán keresztül is tarthat a második lepárlás – hangsúlyozza Sándor. És maga a technológia? Egyértelműen kisüsti, kétlepárlásos pálinkafőzésről van szó. A második lepárlásnál, vagyis a finomításnál a szakirodalom előpárlatról, középpárlatról és utópárlatról beszél, ekkor választják el a középpárlatot, amely tulajdonképpen a pálinka, a nem megfelelő íz- és illatanyagokat tartalmazó elő- és utópárlattól. – Az utópárlatot én nem szoktam külön leválasztani. Azt csak úgy lehet, ha felmennek 70

fok körüli alkoholra, majd utána lágyvizet kevernek a pálinkába és úgy állítják be az alkoholfokot. Nálunk az öregek úgy mondták, a pálinka és a víz az nem megy egybe, és én ehhez tartom magam. A második és a harmadik részt egyesítem úgy, hogy mindjárt beállítom 48–50 fokra a pálinkát. Ez bevált. Az elején, az előpárlat leválasztása esetében könnyű a dolgom, mivel kétcsöves üstöm van. Először elindul a pálinka az egyik csövön, majd megvárom, hogy elinduljon rendesen a másodikon is. Amikor ez megtörténik – kifolyik 2–3 deciliter –, akkor vége az előpárlatnak. Az előpárlat leválasztása tényleg nagyon fontos, ha azt benne hagyjuk, akkor szúrós lehet a végtermékünk. Ábrahám Sándor szerint, ahogy már említettük, a pálinkának, vagyis a lepárlásnak meg kell adni a szükséges időt, nem szabad

sürgetni. Ez igaz szerinte magára a pálinkára is, amely akkor a legjobb, ha legalább egy évig érlelődik. Fontos az is, hogy pálinkát semmiképp sem szabad műanyagpalackokban, -edényekben tárolni, a legjobb az üveg. A berkenye és az alma mellett körte-, szilva-, meggy- és nem utolsósorban szőlőpálinkát is készít. A nagy, egész udvart behálózó szőlőlugason termő kormin fajtából igencsak finom pálinka lesz. Külön történet az ágyas pattogópálinka: – Az első lepárlás után megmaradt almából főzött levesbe (így hívják a vidéken, egyébként alszesz vagy plávis) teszem bele a pattogót, azaz a borókát egy kis vödörrel. Kitűnően átveszi az ízét. Hasonlóképpen a diópálinkát sem zölddióból készítem, hanem érett, pucolt, ledarált dióra öntöm az almapálinkát. Szerintem ennek a

változatnak jobb az íze, igaz, nem olyan sötét a színe. Véleménye szerint a pálinka gyógyszer is, méghozzá jobb, mint a tabletták, csak nem hat azonnal, de minden pálinkának megvan „a maga betegsége”, amelyen segíthet. A pálinkafőzés Sándor számára egy igen szép hobbi, amelyet nagyon szeret, de a legfontosabb az, hogy az ember a pálinkafőzésnek megadja a módját és hozzá az időt. Éppen az utóbbi miatt némileg aggódik azon, hogy lesz-e kinek átadni az egészet, a mai korszerű, gyorsiramú világban ugyanis éppen az időből van a legnagyobb hiány.

A pálinka története A pálinka története tulajdonképpen a lepárlás mint technológia feltalálásával és ismertté válásával kezdődik. Ezt nagy valószínűséggel a 8. században arab tudósok fejlesztették ki, de az első, ténylegesen ismert desztilláció Itáliához köthető, s erre a 9. század végén kerülhetett sor. A magyar kezdetek a 14. század elejére tehetők, és valószínűleg borpárlat lehetett a végtermék, melyet sokáig főleg gyógyszerként használtak égettbor néven. Utána az égettbor kifejezés jelentése kibővült, és a bor, gabona és gyümölcs alapanyagú égetett szeszesitalokra is vonatkozott. A pálinka mint elnevezés első írásos említése 1630-ból való, és a szlovák palenka szó átvételével alakult ki. Ez akkor még a gabona-, gyümölcsés borpárlatok közös megjelölése volt. A gyümölcspálinka csak később jelent meg Magyarországon, az erre utaló első írásos adat

1658-ból származik. A pálinka jelentéstartalmának „letisztulását” segítette, hogy a 19. század elejétől a borpárlatok megnevezésére a francia eredetű konyak szót kezdték használni. A pálinka szó gyakorlatilag ekkortól vált a gyümölcsalapú párlatok egyértelmű megnevezésévé. A magyar szeszgyártás a 20. század elején lett először világszerte elismert, majd sajnos a kommunizmus idején teljesen lerombolták a hírnevét. A rendszerváltást követően a magyarországi pálinkafőzdéket sok esetben elmaradott technikai felszereltség és gyenge háttér, a jó minőségű alapanyagok teljes hiánya jellemezte. Ezen körülmények között jó pálinka készítésére gyakorlatilag alig volt lehetőség. Igaz, ezt az akkori – a valódi pálinkák értékeit nem is ismerő – piac sem igényelte. Az üzletekben hideg úton, finomszeszből, vízből és aromából készült szeszesitalokat lehetett kapni, amelyeket „természetesen” pálinkának neveztek. Ebből a helyzetből kellett a pálinkát újrateremteni, a hitelét helyreállítani. Ebben fontos szerepet játszottak azok a pálinkafőzők, akik az 1990-es évek végén felvállalták a minőségi pálinka ügyét. A pálinkamesterek elkötelezett munkájával létrejövő kiváló termékek és a minőségi pálinkát szerető és becsülő, egyre növekvő fogyasztói kör biztosítja azt a hátteret, amely lehetővé teszi, hogy a pálinka ismét elfoglalja a helyét a világ legkiválóbb párlatai között, ahová értékei alapján tartozik. A pálinka a gyümölcs lelke, ízés illatvilágának esszenciája.

Mi a pálinka, illetve mi az eredetvédett pálinka? A pálinka kizárólag Magyarországon termett vagy termelt gyümölcsből, szőlőtörkölyből, illetve aszúsodott szőlő törkölyéből készült párlat, mely semmilyen egyéb anyagot nem tartalmaz. Előírás, hogy a gyümölcsöt, illetve a törkölyt Magyarországon cefrézzék, párolják, érleljék és palackozzák. Alkoholfoka minimum 37,5 térfogatszázalék. Az Európai Unió döntése alapján azon gyümölcspárlatokra, amelyek az eredetvédelemnek megfelelnek, a pálinka megnevezést kizárólag Magyarország használhatja, valamint négy osztrák tartomány, de azok csak a barackpálinka névre vonatkozóan. Az eredetvédett pálinkák esetében a pálinkák egy olyan csoportjáról van szó, amelyek földrajzi származása, előállításuk módja speciálisan meghatározott és körülhatárolt, és mint ilyenek, névhasználatukban az Európai Unión belül oltalom alatt állnak. A gyümölcspárlatokon belül tehát eredetvédett név a pálinka, s ezen belül földrajzilag körülhatárolt területekre, gyümölcsfajtákra Magyarország kapta meg a földrajzi eredetvédettséget az EU-ban. Magyarországnak jelenleg nyolc földrajzi eredetvédett pálinkája van: békési szilvapálinka, göcseji körtepálinka, gönci barackpálinka, kecskeméti barackpálinka, pannonhalmi törkölypálinka, szabolcsi almapálinka, szatmári szilvapálinka, újfehértói meggypálinka.

Fotó: Tomka Tibor

57 Ábrahám Sándor hodosi pálinkafőző mester.

Fotó: Tomka Tibor

A nagyvilág párlatainak kisüveges változatait is gyűjti.

Žganjekuha kot tradicionalno družinsko mojstrstvo Domače žganje, ki se v zadnjih desetletjih tudi sicer vse bolj uveljavlja med svetovnimi destilati, ima v življenju Madžarov posebno mesto že dolgo v zgodovini. Vsaka pokrajina se pravzaprav predstav lja s svojim značilnim žganjem, tako tudi Prekmurje. V okolici Lendave je to večinoma hruškovo, v delu Goričkega, v Őrségu pa ga kuhajo iz skorša. Pri ponovnem razcvetu »domačega zdravila« imajo pomembno vlogo predvsem mojstri žganjekuhe, ki to dejavnost opravljajo z veliko predanostjo in strokovnostjo. Skrivnosti dobrega žganja nam je zaupal eden od njih, priznani gorički žganjar, Sándor

Abraham iz Hodoša, Žganjekuha je pri Abrahamovih tradicionalno družinsko mojstrstvo. Sándor je na začetku uporabljal še očetov kotel, ki ga je kasneje predelal, moderniziral in povečal. Trenutna kapaciteta znaša okrog 80 litrov. »Skrivnost dobrega žganja je kakovostno, zrelo, zdravo sadje, zaprta fermentacija in priprava drozge. Če to ni ustrezno, ima žganje lahko okus po plesni. Najpomembneje pa je, da celotnemu postopku posvetimo dovolj časa. Predvsem pri drugi destilaciji je treba paziti, da bo potekala zelo počasi. Včasih traja celo do deset ur« - pravi. Prepričan je, da je tako kot za sam proces, tudi za dobro žga-

nje potreben čas, saj je najboljše takrat, če dozoreva vsaj eno leto. Pomembno je tudi, da se shranjuje v steklenicah in nikakor v plastičnih posodah. Pri Abrahamovih žganje poleg skorša kuhajo tudi iz jabolk, hrušk, sliv, višenj in celo iz grozdja. Za Sándorja je žganjekuha strast in priljubljen hobi, ki pa zahteva določeno znanje in predvsem čas. In prav zaradi slednjega, ki ga v današnjem svetu vedno manj, ga skrbi, da mojstrstva ne bo imel komu predati. »Šilce žganja je zdravilo, celo boljše od tablet, le njegovo delovanje je nekoliko zakasnelo« - je zaupal še modrost za slovo.

Akiről hálátlanul megfeledkeztünk…

Faragó Márton, a Muravidék első képzett festőművésze Faragó Márton festőművész Freyer Mórként született 1880. május 21én Alsólendván mint Freyer Fülöp és Borbála nyolcadik, legifjabb gyermeke. Lendva azon nevezetes szülöttei közé tartozik, akikről az utókor a 20. század második felében hálátlanul megfeledkezett.

Lendvai Kepe Zoltán Éppen ezen elfeledettség miatt jelentőségéhez képest kevés életrajzi adatot tudunk róla. Faragó Márton képzőművészeti tanulmányait Budapesten, az Iparművészeti Iskolában kezdte, festői képességeit pedig Hollósy Simon, a nevezetes nagybányai és técsői festőiskola alapítója mellett tökéletesítette. Hollósy Simon a 19–20. század fordulójának egyik legkiválóbb iskolateremtő festőmestere volt, akinek tanítványi köréhez olyan híres magyar festők tartoztak, mint például Réti István, Thorma János, Rudnay Gyula vagy éppen Csontváry Kosztka Tivadar. Hollósy 1886-ban Münchenben alapított magániskolát, amely hamarosan híres lett és köré csoportosultak az újat akaró fiatal festők. Egyes feltevések szerint Faragó Técsőn, a Hollósy által alapított művésztele-

Faragó Márton (1880–1947) 59

Az Alsólendvai Iparos Olvasókör díszoklevele Zala György részére (1907, a Lendvai Galéria és Múzeum Fotóarchívuma)

pen ismerkedett meg Sass Brunner Ferenccel és Sass Brunner Erzsébettel, a nevezetes festőházaspárral, akikkel 1908-ban Szombathelyen közösen indítottak festőiskolát. Faragó Márton később Münchenben folytatta képzőművészeti tanulmányait Hollósy Simon tanítványaként, ahol 1912-ben kiállítást is rendezett a műveiből. A Hollóssy Simonnal, a nagybányai és a técsői festőiskola meghatározó egyéniségeivel való együttműködésnek értékes bizonyítéka Faragó 1907-ben készült Udvarbelső című alkotása, amely Lendván a Polgárosodás Múzeumának galériájában 2015. november 9-én nyílt kiállítás bevezetőképeként szerepelt. Alsólendvai képzőművészeti működéséről annyit bizonyosan tu-

dunk, hogy több portrét is készített. Az egyik egy igen tehetséges festőről tanúskodó arckép 1916-ból, amely ismeretlen nőt ábárzol, a másik pedig városunk egyik legnevezetesebb polgárának, Hajós Mihály ügyvédnek a portréja. A lendvai tűzoltóegylet alapítójának és városunk felvirágoztatásáért fáradhatatlanul küzdő személynek az arcképét a lendvai múzeum munkatársai fedezték fel a Lendvai Önkéntes Tűzoltóegylet nagytermében. A felfedezés megható érzése és azon tudat mellett, hogy városunk is rendelkezik Faragónak egy ilyen becses alkotásával, nagy jelentőséggel bír azon tény, hogy Hajós Mihály portréját a szerző F. Faragó Mártonként szignálta. Egy másik korai művét pedig egyenesen Freyer Faragó Mártonként írta alá az

ifjú művész. Ez a különleges, váro sunk és elődeink műveltségi igényét bizonyító műalkotás az Alsólendvai Iparos Olvasókör díszoklevele, amely Zala György számára készült 1907-ben. Freyer Mór hivatalosan 1913-ban kérte vezetéknevének megváltoztatását, de a magyar társadalom már jóval előbb Faragó Mártonként ismerte meg a lendvai festőt munkássága és az újsághírek révén. Faragó Márton és a Sass Brunner házaspár Szombathelyen, az 1908ban közösen alapított szombathelyi festőiskolájuk keretében több kiállítást is szervezett. Faragó 1910-ben és 1911-ben Pécsett, 1911-ben és 1913-ban Nagykanizsán, 1913ban Kaposvárott, 1914-ben pedig Veszprémben mutatkozott be önálló

vagy kollektív tárlaton. Rendszeresen részt vett Budapesten a Műcsarnok, a Művészház és a Nemzeti Szalon csoportos tárlatain, 1921-ben pedig zalai tájképeiből a Nemzeti Szalonban rendezett önálló kiállítást. Faragó Márton 1911 előtt vasutasként dolgozott Szobon, majd ekkortájt költözött Nagykanizsára, az I. világháborút pedig katonaként, főhadnagyként élte át. Ebből az időszakból számos boszniai táj karcolata és katonák ceruzaportréja ismert. Az I. világháború után, 1918-ban Letenyén telepedett le. 1929-ben ismét Nagykanizsára költözött, ahol 1928-ban, 1929ben, 1931-ben, 1932-ben, 1934-ben, 1935-ben és 1936-ban is rendezett önálló és közös kiállításokat. 1933ban Zalaegerszegen is bemutatkozott a megyei képzőművészeti tárlaton. Nagykanizsán egyéni foglalkozások keretében tanítványokat vállalt, magánórákat adott, az akadémiára készítette fel őket. Tervei között pedig egy nagykanizsai festőiskola működtetése is szerepelt, de ennek megvalósítása nem bizonyított. A két világháború közötti nehézsorsú Magyarországon Faragót olyan szakmabeli kritika is érte, hogy alkotásainak idillikus tematikája és élénk színfoltjai nem időszerűek. Tény, hogy Faragó festményeinek szinte elmaradhatatlan motívuma a virág vagy egy apró élénk színfolt, csakhogy ez inkább a művész lelkének, mintsem a társadalmi körülményeknek a tükre. Hogy ez mennyire igaz, bizonyítja az 1946ban készült, egyik utolsó, Otthon című alkotása, amely közvetlenül a háború vége után egy lerombolt, lélekben és szellemben megfogyatkozott országban és a festő életének utolsó hónapjaiban született.

Hajós Mihály (1912 előtt, olaj, vászon, 74 x 58,5 cm, Lendvai Önkéntes Tűzoltóegylet)

Faragó 1942-ben a Zala megyei Sand település evangélikus templomának oltárképét festette meg, a Gecsemáné-kertben imádkozó Jézust. Ebből az időszakból való Ecce homo című műve is, amely expresszív erejével szinte kilóg a festő impresszionista tájképfestészetéből, ám annál őszintébben tükrözi lelki állapotát és véleményét a második világháború szörnyűségeiről. Bizonyosnak tűnik, hogy a zsidó származású Faragó Mártont az evangélikus vallásra való áttérése mentette meg a 20. század egyik legborzalmasabb genocídiumának következményeitől. Annál bizonyta-

lanabb azonban Faragó képzőművészeti opusza. Kiállításainak pontos helyszíneiről, alkotásainak számáról, izgalmas életútjáról és termékeny festői tevékenységéről a művészettörténészeknek kell megkeresniük a részletekbe menő adatokat. Faragó Márton Nagykanizsán halt meg 1947-ben. Nekrológjában a Nagykanizsán megjelenő Zala című napilapban az ismeretlen szerző így jellemezte a festőt: „Elévülhetetlen érdemeket szerzett itt Nagykanizsán, ahol egész életét leélte, mert megtanította az embereket a szépet meglátni, a nemeset és jót értékelni. Az ő

Ecce homo (1942, olaj, farost, 60 x 50 cm, magángyűjtemény)

Otthon (1946, olaj, vászon, 50 x 70 cm, magángyűjtemény)

Szénaboglyák (1937, olaj, vászon, 34 x 49 cm, Lendvai Galéria és Múzeum) 63

érdeme, hogy a kis keresetű emberek otthonainak faláról lekerültek az olajnyomatok, hogy helyet adjanak egy-egy kedves tájképnek, amit Faragó Márton festett mindig hittel, mindig szeretettel. (…) Művészlelkét az Evangélium szeretete sugározta be, ami művészetében is egész életén át kísérte és irányította. A szegénység festője volt, kis falusi vályogházaké, amelyeket a tavasz derűjével mosolygósakká tett, mintha mondaná: a napsugár fénye és melege mindenkié.”

A 19. század második felében Európa és Magyarország polgári, demokratikus és gazdasági fejlődése oly erőteljes folyamat volt, hogy Alsólendva és a Mura-menti vidék is ki tudta formálni és nevelni a saját képzőművészeit. Kétségtelen, hogy az 1858-ban született Zala György szobrász vidékünk első képzőművészeti képzésben részesült alkotója. A festőművészet területén azonban mindeddig bizonytalanság volt abban, hogy született-e a vidéknek képzett festője Vrecsics Lajos előtt

is? Most már teljes bizonyossággal elmondhatjuk, hogy a Vrecsicsnél 20 évvel idősebb Faragó Márton az, aki városunk és vidékünk első képzett festőművésze volt. A Lendvai Galéria és Múzeum és a Lindva Muravidéki Régiséggyűjtők Egyesülete 2015-ben emlékkiállítással és katalógussal ünnepelte meg Faragó Márton jelképes hazatérését szülővárosába, annak reményében, hogy soha többé nem következik be oly korszak, amely a vidék nevezetes szülötteit feledésre ítéli.

Márton Faragó, prvi šolani slikar iz Dolnje Lendave Márton Faragó (1880-1947) je bil prvi šolani slikar rojen v Dolnji Lendavi. Sodi med tiste znamenite osebnosti mesta, ki so v spominu kasnejših generacij nehvaležno padli v pozabo. Kot Mór Freyer se je rodil 21. maja 1880 v Dolnji Lendavi. Šolal se je na Šoli za uporabno umetnost v Budimpešti, slikarske veščine pa je izpopolnjeval pri Simonu Hollósyju, ustanovitelju znamenitih slikarskih šol v Nagybányi (Baia Mare, Romunija) in Técsőju (Tyacsiv, Ukrajina). Tam naj bi spoznal tudi znani slikarski par, Ferenca in Erzsébet Sass Brunner, s katerima je leta 1908 v Sombotelu ustanovil slikarsko šolo. Med drugim je ustvarjal tudi v doma-

čem mestu, o čemer pričata vsaj dve deli, in sicer portret neznanke iz leta 1916 in portret odvetnika Mihálya Hajósa. Še posebej pomembno je dejstvo, da je svoja dela podpisal kot F. Faragó Márton, eno izmed svojih zgodnejših del - častno diplomo Dolnjelendavskega obrtnega bralnega društva iz leta 1907 namenjeno Györgyu Zali - pa kar Freyer Faragó Márton. Med I. svetovno vojno je kot vojak pridobil čin nadporočnika. Iz tega obdobja so se ohranile številne skice bosanske krajine ter s svinčnikom narisani portreti vojakov. Leta 1929 se je preselil v Nagykanizso, kjer je v naslednjih letih pripravil številne samostojne in skupinske razstave. Leta 1942 je v evangeličanski cerkvi

v Sandu v Zalski županiji naslikal oltarno sliko, ki prikazuje Jezusa v molitvi v vrtu Getsemani. Iz istega obdobja je tudi delo z naslovom Ecce homo, ki s svojo izrazno močjo iz niza njegovih impresionističnih krajinskih slik skorajda izstopa, zato pa toliko jasneje zrcali slikarjevo stanje duha in mnenje o grozotah druge svetovne vojne. Márton Faragó, ki je bil židovskega porekla, se je namreč enemu izmed najgrozovitejših genocidov 20. stoletja skoraj zagotovo izognil tako, da je konvertiral v evangeličansko vero. So pa žal zato toliko bolj negotovi in pomankljivi podatki o njegovem življenju in umetniškem opusu. Umrl je leta 1947 v Nagykanizsi.

Becses tárgyaink

Jézus születésének előhírnöke: „Kukorculu Szent János” Karácsonytájt még „a Biblia fenegyereke”, a szenvedélyes próféta, Keresztelő Szent János is megejtő emberi közelségbe kerül. Tekintete megszelídül, szava édes mézzé válik: a Megváltó Jézus eljövetelét hirdeti. A Lendvai Galéria és Múzeum lapidáriumában is megelevenedik kőbe faragott ábrázata és elregéli történetét.

Lendvai Kepe Zoltán

Fotó: Lendvai Kepe Zoltán

A Biblia szerint Keresztelő Szent János karakteres próféta hírében állott. Jézus rokonságához tartozott, és az ő születését is egy angyal adta hírül apjának, a pap Zakariásnak. Neki is csodálatos volt a világrajövetele, hiszen szüleinek idős korukra való tekintettel már nem lehetett volna gyermekük. János, miután felcseperedett, a pusztába vonult és remeteéletet élt. Öltözete teveszőr volt bőrövvel összefogva, eledele sás-

ka és vadméz. Elfogadta Isten akaratát és ő lett a megváltás előhírnöke. Néhány hónappal Jézus nyilvános működésének megkezdése előtt megjelent a Jordán folyó partján és a bűnbocsánat jeleként vízzel keresztelte az embereket. Jézus is felkereste, hogy keresztelje meg. A Biblia szerint János e szavakkal fogadta Jézust: „Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit!” János élete tragikus véget ért, Heródes lefejeztette ágyasának lánya, Szalóme kívánságára. Ő a takácsok, a vargák, a szűcsök, a pásztorok és a korán elhunyt gyermekek védőszentje. Jelképei a bárány, a pásztorbot, a keresztfa zászlóval vagy egy tál a levágott fejével. A lendvai vár szakrális gyűjteményét is gazdagítja egy Keresztelő Szent János-szobor. A Lendva-hegyen a Csontos és a Dolac találkozásánál, az utak kereszteződésének középpontjában állt egykoron ez a szobor, amelyet a nép csak

„kukorculu szentnek” nevezett, mivel az ismeretlen szobrász csak térdtől felfelé formálta meg a szent alakját. A szobrot 1870 táján Jodolka Teréz emeltette. Állíttatásának okai az idő homályába vesznek, de néhány évtizede még akadt hírmondója annak a mondának, hogy itt, a Vadkertben a római korban egy testvérpárt széttéptek a farkasok. A szobrot az út aszfaltozásakor, az 1980-as években eltávolították, akkor lelt menedéket Kukorculu Szent János a lendvai várban lévő múzeumban. A kőszobor érdekessége, hogy az egykori festés rétegei jól megőrződtek, János barna teveszőr csuhát visel, a derekán övvel. A kékszemű, szakállas és bajuszos férfialak a bal kezében egy zárt könyvön ülő bárányt tartva azt üzeni: „Íme, az Isten Báránya!” Karizmatikus alakjával, átható tekintetével, ragyogó kék szemeivel sugározza több száz éve a reményt a Lendva-hegyieknek, a Lendva-vidékieknek és csodálóinak!

Fotó: Lendvai Kepe Zoltán

Keresztelő Szent János. Lendvai Galéria és Múzeum. Fotó: LKZ

Szomszédságban

Zalakarosi nosztalgiautazás Zalakaros, a zalai dombok ölelésében elterülő hangulatos kisváros a Muravidéken és másutt is gyógyvizéről és fürdőjéről ismert leginkább. Erről a múlt század nyolcvanas évei is mesélni tudnának, amikor sok muravidéki család közkedvelt nyaralóhelye volt, leginkább gyógy- és termálvizes medencéivel csábított és kényeztetett. A Gránit Gyógyfürdő ötvenéves múltja a fürdő és a település arculatának jelentős változásáról is szól: Zalakaros városi rangra emelkedett és Zala megye egyik legkedveltebb üdülőhelyévé vált. Már ezért is megérdemel egy múltidéző nosztalgiautazást vagy az új értékeket felfedező, hétvégi kiruccanást a családdal.

latának kialakulásához vezetett, a múlt század hatvanas éveinek elején következett be, amikor a környéken kőolaj után kutatva 96 Celsius-fokos, ásványi anyagokban roppant gazdag termálvízre bukkantak. A hirtelen népszerűvé

váló fürdő kedvelt kirándulóhely lett, a látogatottság pedig magában hordozta a fejlesztés kényszerét, így a korábbi kistelepülés fokozatosan elkezdett átalakulni és a térség központjává válni. Az első évtizedben négy medence épült, de akkor még fedett létesítmény hiányában csak a nyári szezonban működött a fürdő. Kezdett azonban már akkor kiépülni az üdülőövezet, felépült az első szálloda és a vállalati üdülők sora, rövid idő alatt egy modern fürdőtelep jött létre Zalakaroson. Amikor a zalakarosi

A Lendvától mintegy hetven kilométerre lévő Zalakaros Zala megye délnyugati részén, a KisBalaton és Nagykanizsa között terül el. Zalakarost mint települést először egy 18. századi oklevélen említették írásos formában. A néhány száz lakosú kis zalai falu évszázadokon keresztül élte szerény mindennapjait, főként mezőgazdasággal, szőlő- és bortermesztéssel foglalkoztak. A fordulat, mely Zalakaros mai arcu-

(fotó: Zalakarosi Tourinform Iroda)

Horvat Silvija

Kőolaj után kutatva 1962-ben jó minőségű forró vízre bukkantak, ami elindította a gyógyfürdőhely virágzó jövőjét.

(fotó: Zalakarosi Tourinform Iroda) (fotó: Zalakarosi Tourinform Iroda)

A környéken számos reklámtáblával népszerűsítették a fürdőhelyet.

A múlt század nyolcvanas éveiben a gyógymedence kedvelt pihenőhelye lett az idősebb korúaknak.

vizet gyógyvízzé nyilvánították és elkészült a kétmedencés fedett fürdő a gyógyászati részleggel, a hetvenes években lezárult a fürdő idényjellegű korszaka. A bő másfél évtizedes folyamatos fejlesztés eredményeként tíz további medence épült a megfelelő kiszolgáló létesítményekkel. A belföldi látogatók mellett egyre több külföldi turistát vonzott a hely, és abban az időben jónéhány muravidéki család is fel-

fedezte a gyógyfürdőt. Közelsége, könnyű elérhetősége és kedvező árai miatt sokan rendszeresen itt töltötték a nyári szabadságukat, élvezve a strandfürdő szolgáltatásait és a környék szépségét. A fürdő fejlődése a kilencvenes években sem állt meg, megépült a Gyógykert, a Gyógycentrum, a fedett élményfürdő, a folyamatosan bővített gyógyászati részleg. Odafigyeltek minden generációra, a gyerekes

családokra, a fiatalabb korosztályra és a gyógyulni vágyó idősebb korúakra egyaránt. Az egyre népszerűbbé váló élményparkok aztán újabb és újabb csúszdák és a belső élménycsarnok építését követelték meg a századforduló után. Azóta a legkisebbeket is figyelembe véve megnyílt a külső vízi gyermekvilág, majd 2013-ban elkészült a beltéri gyermekvilág is. Ezáltal vált a 27 medencés, 12 hektáron elterülő, rengeteg élményelemmel felszerelt fürdő a generációk kedvelt kikapcsolódási helyévé. A létesítmény fejlesztésével párhuzamosan szállodák épültek, s a tervszerű parkosítással egyre szépült a fürdő környéke is. Az évek alatt a családok minden tagjának élményt nyújtó üdülőhely alakult ki, amely kínálatával kiválóan szolgálja a gyógyászati és rekreációs felüdülést. Így vált Zalakaros a régió négyévszakos, háromgenerációs családi fürdőjévé. Emellett figyelmet és a turizmusból befolyt sok pénzt fordítottak arra is, hogy a fürdővel együtt a város is fejlődjön. A nyugodt, rendezett városközpont és gondozott parkjai, éttermei, kávézói, a virágokkal szegélyezett sétányok – sok helyen a város jelképe, a kannavirág pompázik –, valamint a zalai dombok és a környező erdők minden korosztály számára szórakozási és kikapcsolódási lehetőséget nyújtanak. Ezért aki régebben járt Zalakaroson és most visszatér, meglepődik a sok változáson és fejlődésen. Új utcák, rendezett házsorok, igényes szállodák,

Fotó: Horvat Silvija

(fotó: Zalakarosi Tourinform Iroda)

A zalakarosi gyógy- és élményfürdő főbejárata.

A strandfürdő vízi világa számtalan élményelemmel várja a legkisebbeket is.

Fotó: Horvat Silvija

A mesterségesen létrehozott Termáltó köré szabadidőpark épült.

vendéglátóhelyek épültek, majd elkészült a város legújabb büszkesége, a Termáltó és a hozzá tartozó ökopark. A termálvíz nemrég még kizárólag a fürdőzést, a fürdővendégek kényelmét, gyógyulását és pihenését szolgálta, azonban a város legújabb beruházásával az elfolyó víz immár egy mesterségesen létrehozott tavat táplál. Ez a Termáltó, amely a köré épített szabadidőparkkal új kikapcsolódási élményt nyújt. A Termáltónál különleges építészeti megoldású kilátóépület található, melynek tizenöt méter magas kilátótornyából a strandfürdőre és a tóra nyílik kilátás, s közvetlen közelében áll a hangok pavilonja. A bátrabbak kipróbálhatják a vízen járás tudományát a tavon

kialakított vízi tipegő segítségével, mely a vízfelület sekély részére épült, a tó két partját pedig híd köti össze, középen szigettel és egy úszó szökőkúttal. A tó erdő felőli részén, a lábakon álló pallójárdán egy tanösvény húzódik, majd egy játszótér várja a gyerekeket, melyen egy kis patakocska kanyarog. A látogatókat szabadtéri fitneszpark is várja, valamint egy vesszőfonással kialakított labirintus van növekedőben a strandfürdő közvetlen közelében. A keleti oldalon az újonnan épített kerékpárút ad módot a természetbarát megközelítésre, s mindez arról tanúskodik, hogy a strand mellett a természeti és egyéb adottságokra is építenek a településen.

A fürdőzés mellett tehát számos programot tervezhet a látogató a környéken. Felsétálhat a Zalakaros feletti domboldalra, ahol az erdő szélén magasodó népi építészeti stílusú kilátóra kapaszkodhat fel. A beszámolók szerint jó idő esetén tisztán látható a Kis-Balaton, illetve a Balaton-felvidék is. A kilátó tövében borozó üzemel, ahol pálinkák és más párlatok színes kínálata sorjázik, valamint kemencés ételek is fogyaszthatók. A kilátótól kellemes túraútvonalak vezetnek a Parkerdő területén és a hegyi utakon, a Csiga-túra tanösvényen például hasznos ismeretekkel is lehet gazdagodni. A zalakarosi bortúraúton visszatérve a településre, az Ófalu nevű részen

(fotรณ: Zalakarosi Tourinform Iroda)

A karosi Gyรณgycentrum ma.

Fotó: Horvat Silvija

A Dísz tér közepén zenepavilon áll, mely a város rendezvényeinek egyik fő színhelye a melegebb évszakokban – a háttérben a strandfürdő főbejárata látható.

megtekinthető az 1866-ban épült Szent Anna-templom, melynek a helyén már a 13. században állt vallási épület. A templom előtt egy kőkereszt díszeleg. A század elején aztán szükség lett egy nagyobb templomra, melyet a gyógyfürdőhöz közel építettek meg és Szent Fausztina tiszteletére Magyarországon az első ilyen nevű templommá szentelték fel. A tiszta téglaépület árnyas fenyőfák között áll. A Dísz tér Zalakaros egyik leglátványosabb tere, középpontjában a múlt század utolsó évében épült zenepavilonnal, mely rendezvények, koncertek és térzene színhelye a melegebb évszakokban. A teret Kisfaludy Strobl Zsigmond bronzszobra, „A vízbe lépő nő” díszíti.

A Dotto kisvonattal is számos helyre el lehet jutni. Elsősorban a város nevezetességeinek megtekintésére van lehetőség, majd elmehetünk vele Garaboncon a Hét Vezér Történelmi Kalandparkba, vagy esetleg a Kápolnapusztai Bivalyrezervátumba, amely főleg gyerekekkel kihagyhatatlan program. A rezervátum 150 hektár területen fekszik és jelenleg Magyarország legnagyobb egyedszámú bivalycsordájának ad otthont, ahol az állatok tartása mellett szakszerű tenyésztési munka is folyik. A bivalyok mellett a rezervátumban kecskék, szamarak, őzek, szarvasok, szürkemarhák és különleges védett állatok is élnek, amelyek a pihenőhelyekkel és kilátópontokkal ellátott egy kilométeres sétaút

bejárásával mind megismerhetők. A rezervátum fogadóépületében található interaktív kiállításon pedig a Kis-Balaton gazdag élővilága tekinthető meg. Ha a kiruccanás ideje engedi, érdemes a Kányavári-szigetre is kitérni, melynek varázsát a gazdag madárvilág és a Kis-Balaton csodálatos természeti értékei adják. A szigetet egy különleges küllemű fahídon lehet megközelíteni, átérve a látogatókat kilátó és sétaútvonalak várják. A fenyvespusztai állatsimogató is érdekes kínálattal várja a gyerekes családokat, a horgászatot kedvelőknek pedig az erdők rejtett halastavai is külön élményt nyújtanak. Kirándulva Zalakaroson nemcsak a fürdőzéssel és egyéb prog-

Fotó: Horvat Silvija

„A vízbe lépő nő” bronzszobrának környéke a Dísz téren hangulatos pihenőhely az árnyas padokkal.

Fotó: Horvat Silvija

(fotó: Zalakarosi Tourinform Iroda)

Zalakaros jelképe a kannavirág, amelyből minden évben több tízezer díszíti a város utcáit.

A Kápolnapusztai Bivalyrezervátum az egyik kedvelt kirándulóhely Zalakaros közelében.

ramokkal lehet a testet kényeztetni, hanem bőven lehet hódolni a gasztronómiai élményeknek is. A városban és a fürdő területén közel ötven étterem, vendéglő, borozó, kávéház, fagyizó tárja ki kapuit a vendégek előtt. A zalai konyha évszázadokon át megőrzött ízeit is kínálják a helyi éttermek, ezért azt mondják, érdemes megkóstolni a dödöllét vadpörkölttel, a göcseji gombalevest és a Zalában is kedvelt rétest. Tipp: ahova biztos érdemes betérni, az a Kilátó borozó és étterem, a Szent Orbán borozó és étterem, valamint az Arany borozó. A Szilágyi cukrászdában pedig megkóstolható Zalakaros város tortája.

Zalakaroson számos rendezvényt is tartanak az év folyamán. Az egyik legkiemelkedőbb közülük a Tour de Zalakaros, amely Magyarország legnagyobb kerékpárversenyeinek egyikévé vált. A kerékpáros összejövetel nemcsak a sportról szól, hiszen a három távon indított verseny a családoknak is tökéletes hétvégi program lehet. A város további rendezvényei a Zalakarosi Bornapok, ahol a vendégek négy napon keresztül kóstolgathatják a táj jellegzetes borait. A város ikonikus virága a már említett kannavirág, melyből minden évben több mint harmincezer tő díszíti a város utcáit, s ebből indult ki a Kannavirág Királynő megválasztása is.

A 2100 állandó lakost számláló Zalakarost, mely több mint 760 éves múltra tekint vissza, 1997-ben várossá nyilvánították. Dinamikus fejlődését elsősorban az Európa-hírű gyógyvíznek köszönheti, melynek környezetében a természet szépségeire és a nyugalomra vágyó látogatók ugyanúgy megtalálják a nekik való kikapcsolódást, mint a sportos időtöltésre sóvárgók. Emellett egyedi jellegzetessége Zalakarosnak, hogy fejlődése során megkímélte a túlzott urbanizáció, nincs rohanás és nyüzsgés a városban, valamint a bevásárlóközpontok sem „tündökölnek” a város peremén. Alkalomadtán látogassanak el – vagy térjenek vissza Karosra!

Sosedovanje: Zapeljimo se v Zalakaros! Zalakaros je znano zdraviliško in kopališko mesto v jugozahodnem delu Zalske županije, vsega 70 kilometrov od Lendave. Poznajo ga mnogi Prekmurci, saj je bil predvsem v osemdesetih letih prejšnjega stoletja, pa tudi kasneje, priljubljena letoviška točka za družinske počitnice. Je nedvomno eden tistih krajev, ki se ga cele generacije spominjajo z nostalgijo in ljubeznijo. Prav zato nas je zanimalo, kakšen je njegov utrip danes. Turistični razvoj mesta se je začel na začetku šestdesetih let 20. stoletja, ko so med iskanjem nafte odkrili termalno vodo, bogato z minerali in s temperaturo 96°C. V prvih letih so zgradili štiri bazene, a je zaradi pomanjkanja pokritih bazenov kopali-

šče imelo zgolj sezonski značaj. V nekaj naslednjih letih je vzniknil nov kopališki kompleks z dodat nimi bazeni, hoteli in bogatejšo ponudbo. Ko so termalno vodo razglasili za zdravilno in so leta 1975 zgradili še kopališče z dvema pokritima bazenoma ter zdraviliški del, je sezonski pomen dokončno izginil. Danes je Zalakaros mednarodno priznano termalno kopališ če in zdravilišče, ki se razprostira na 12 hektarih površine, s hoteli, 27 bazeni in raznovrstno ponudbo. Hkrati s kopališčem se je razvijalo tudi samo mesto. Urejeno mestno središče in negovani parki, s cvetjem, predvsem s kano, simbolom mesta, dolga sprehajališča ter okoliški griči in gozdovi nudijo še veliko dodatnih možnos ti za izlete in zabavo. Najnovejša turistična točka denino je umetno

jezero, ki se „hrani” z odpadno termalno vodo iz kopališča. Ljubitelji pohodništva se lahko povzpnejo na grič nad Zalakarosem, kjer se z razglednega stolpa ponuja čudovit razgled na pokrajino. S kolesom ali z izletniškim vlakcem Dotto pa se lahko zapeljemo po okolici in pogledamo zgodovinski pus tolovski park Sedmih vezirjev, rezervat bivolov v Kápolnapuszti ali otok Kányavár na Malem Balatonu. Poleg kopališkega turizma nudi kraj tudi obilo gastronomskih užitkov, saj je na razpolago skoraj petdeset restavracij, gostišč, vinotek, kavarn in slaščičarn. Ne smemo pozabiti niti številnih prireditev, med katerimi je eno najbolj znanih prav gotovo kolesarsko tekmovanje Tour de Zalakaros.

Könyvespolc

A sötét árny elold Kávai Anna Megcsörrent a telefon. Már megint ki az? Nem hagyják az embert nyugton – gondoltam, amíg a telefonért nyúltam, de Katica nagynéném segélykérő hangját meghallva rögtön türelmes és kedves lettem. Furcsa, torz hangon beszélt: „Kérlek, gyere! Rosszul vagyok!” – Máris megyek! Csak öt percig legyél türelemmel! – szóltam megnyugtatóan. Pillanatok alatt összekaptam magam; végigrohantam azon a rövid hársfasoron, ami Katica néném házáig vezetett. Útközben azt, hogy még alig sárgulnak a levelek és hogy vidám fénynyalábok tűznek át a lombokon, szinte alig érzékeltem. Mire nagynéném házához értem, a nagy sietségtől már csak kapkodtam a levegőt. A szobába lépve rögtön láttam, hogy pici kis madárarca nem a régi: viaszsárga és verejtékes. Sovány kis teste elveszett a puffadó párnák között, kékeres, csontos keze mint hervadó virágszirom ott reszketett a takarón; csak amint fölé hajoltam, akkor ismert meg. Erősen zihált. Nagy kék szemét rám függesztve suttogta: – Rosszul vagyok! Érzem, itt a vég. Legyél mellettem! A kezedet fogva akarok elmenni…

– Jaj, ne mondj ilyeneket! – mondtam rémüldözve. Gondterhelten néztem kedves arcát. – Nem, nem engedem, hogy meghaljon! – gondoltam keserűen. – Szeretem Katicát. Olyannak szeretem, amilyen: kicsit gyermeteg, bohókás, de mindig őszinte. Az egyik percben sír, jajgat, ha baj van, de a másikban már nevet, énekel, mert bizony sokat énekel még most is, így a nyolcvanhoz közeledve. (Lehangolóak tudnak lenni a mindig mogorva öregek. Nehéz őket szeretni.) A halál közelségétől szokatlan gondolatok ébredtek bennem: piti kis ügyeinket fontosnak hisszük, nyüzsgünk, tülekedünk, de az életünk során összegyűjtögetett tárgyak ilyenkor mind elveszítik jelentőségüket. Ezek a gondolatok akkor suhantak át az agyamon, miközben zilált haját kisimítgattam arcából. Bátorítón szóltam: – Nem, dehogy van itt a vég! Rögtön hívom az orvost. Kezével türelmetlenül leintett: – Ne! Inkább fogd a kezem és imádkozzunk! Elkezdtem a Miatyánkot, amit velem mormolt. Ezután elcsendesedett. Rövid időre még el is bóbiskolt. Hogy az ima segített vagy különben is jobban lett volna, azt nem tudom, de szemét kinyitva

már a megszokott hangján kezdett mesélni: – Álmomban otthon jártam; apa szólt hozzám, hogy induljunk a Gábor-kertbe szénát takarni. Érdekes, hogy az „otthon” mindig a szülőfalut, Alsólakost jelentette számára, pedig életének a kisebbik felében élt ott, ebben a muravidéki kisfaluban. A messzi Ausztráliáról, ahol több mint ötven évet töltött, szinte alig mesélt. Többször szándékosan irányítottam úgy a mese fonalát, hogy halljak már valamit arról az egzotikus földrészről is. Nem sok eredmén�nyel, ami most mégis sikerült. – Katicám, tudod, hogy nekem is Alsólakosban van elásva a köldököm és nagyon szeretek róla beszélni, de azért mondjál már valamit Ausztráliáról is. Milyen volt ott élni? – kérdeztem érdeklődőn. Tekintete kicsit a távolba révedt és elkezdte: – Tudod, ott minden más: a fák, a virágok, az állatok, de ami a legrosszabb, más a szó is. Amíg nem értettem angolul, addig embernek sem éreztem magam. Ott sokkal könnyebben éltünk, mint idehaza. Józsi jól keresett a vasgyárban, de mégsem voltam boldog. Látod, haza is jöttünk meghalni. Sógorod szegény már a temetőben van, nemsokára én is mellé kerülök.

dalgott Ekkor említette azt a furcsa állatot is, amiről így mesélt: – Egyszer egy óriási gyíkféle állat – lehetett vagy másfél méter hosszú – bemászott az udvarunkba. Olyan ronda tarajos állatot még soha életemben nem láttam. Nagyon megijedtem tőle és sikoltozva elkezdtem szaladni a házunk felé. Később megtudtam a szomszédoktól, hogy ez egy védett állat és senkit nem bánt. Az Ausztráliában élő as�szonyokról nagyon megvetően beszélt: – Azok az asszonyok semmirevalók. Nem is tudom megérteni, miért tűrik meg őket a férjeik: nem tudnak sem sütni, sem főzni, folyton csak a készételeket zabálják. Amikor meglátták a szép szalagos fánkomat, tátva maradt a szájuk a csodálkozástól. Rövid időre abbahagyta a mesélést és rám nézve így szólt: – Kérnék egy pohár vizet! Látod, annyit beszéltem, hogy még a szám is kiszáradt. Kortyolt a vízből, majd boldog megnyugvással, hogy végre van figyelő hallgatósága, így folytatta: – Voltak a környékünkön bácskai magyar asszonyok is, akiket még ki is nevettek amiatt, hogy lekvárt főztek és savanyúságot tettek el; nem télire, mert ott nincs is tél. Azt mondták nekik: miért dolgoz-

tok fölöslegesen? Az ilyen munkára ott van a konzervgyár. Legszívesebben a gyermek- és lánykorát mesélte, némelyik történetet már többször is hallottam. A kicsit már feledékennyé váló Katica néném csak egyvalamit nem tudott soha elfelejteni: azt, amikor legjobb barátnője, Rozika elszerette tőle az udvarlóját, Ferit. Ezt most a nagy riadalom után is újra elmesélte: – Hárman indultunk haza a bálból, és amikor Rozikáék háza elé értünk, Feri felém fordulva azt kérdezte: Katica, haza mersz-e egyedül menni? Nem messze van a házatok. Én majd szemmel tartalak. Mi még beszélgetünk egy kicsit Rozikával. Biztosan nagyon fájhatott neki annak idején az az árulás, ha még ötven év múltával is ilyen nagy drámai átéléssel teszi mindig hozzá: – Akkor ott a sötét utcában úgy éreztem, mintha tőrt döftek volna a szívembe. Katica néném közben teljesen rendbejött. A sötét árny eloldalgott… Természetesen vidám hangján tovább mesélt: – Tudod, kinézetre, ami igaz, az igaz, elég hitvány voltam, de „dalozni”, ahogy muravidékiesen mondják, senki sem tudott úgy a faluban, ahogy én. A sógorod is

emiatt vett el feleségül. Kicsit megköszörülte a torkát és megkérdezte: – Tudod, mi volt a Koki nótája? – én mosolyogva rábólintottam, de közben alig bírtam visszagyömöszölni a kibuggyanni készülő nevetést. Válaszomat sem várva máris belekezdett: „Udvaromba, babám, van egy vadalmafa…” Vele énekeltem és gondolatban megcsóváltam a fejem. Hát ilyen nincs! Egy ilyen rosszullét után a legtöbben fájdalmas ábrázattal, halkan nyöszörögnének – mert így illik –, de ő nem. Katica néném még mindig szép hangján teli torokból énekelt az ágyban. Iménti ros�szullétének nyoma sem volt, ami kérdéséből is kitűnt: – Mondd, kicsim, van-e még itthon abból a hajfestékből, amivel a múltkor befestetted a hajam? Kinőtt már! Ugye befested? – kért rábeszélőn. Én rábólintottam: – Holnap jövök és befestem. Csodálkozó tekintetemet látva még hozzátette magyarázkodva: – Ha meghalnék, mert a halál itt ólálkodik a közelemben, érzem – nem szeretném, ha rendetlenül néznék ki akkor… Agyam önkéntelenül idéz: „Hiúság, asszony a neved.” Viszont valahol mégiscsak megértem őt, hisz én is nő vagyok.

Így látom én

Az ünnepről és a fogyasztásról Amikor az elmúlt napokban a Népújság szerkesztőasszonya felhívott és megkért, hogy írjak néhány gondolatot a KerekPerecbe, hirtelen elbizonytalanodtam, hiszen először nem tudtam, mit válaszoljak. Tudniillik az írott szó nem az erősségem, én inkább képekben és formákban próbálom magam kifejezni. Amint azon töprengtem, hogy igent mondjak-e vagy nemet, a távolban felfigyeltem a postás motorkerékpárjának búgására, s ezt már az utca kutyái is teljes fennhangon üdvözölték. Végül beleegyeztem és miután elköszöntem, elballagtam a postaládához, ami természetesen tömve volt különböző reklámanyagokkal. Óvatosan próbáltam kiszedni a sok beszorult papírt, miközben valami megragadta a figyelmemet. A reklámok többségén ott figyelt nagy betűkkel a Fekete Péntek (angolul Black Friday) felirat. Ez a kifejezés számomra ugyan nem volt ismeretlen, az elmúlt években külföldön már találkoztam vele, sőt, ha valaha vásároltunk a világhálón, ott is előbukkant. De Szlovéniában nem, Magyarországon is hivatalosan csak 2015-től vezették be a kiskereskedelemben. Ismét eljött hozzánk Amerika! – villant fel bennem. Vajon mi mindent hoz magával? Az emberek majd itt is egymás hegyén-hátán fognak taposni és verekedni, hogy hozzáférhessenek a „leszállított” áruhoz? Amióta az EU-hoz csatlakoztunk, immár mi is határok nélkül élvezhetjük a fogyasztói társadalom gyümölcseit. De vajon mennyire édes ez? Itthon és külföldön is a boltok polcai szebbnél szebb áruk alatt roskadoznak, van minden, ami szem és szájnak ingere. Igen ám, de egy külföldi felmérés szerint egyre több ember boldogtalan. De hát ennek semmi értelme, hiszen csak pénz kell és máris miénk a kiszemelt árucikk! Bebizonyosodott az, hogy amint megszereztük

a vonzó árut, hirtelen ürességet érzünk. A rövid ideig tartó öröm lángja máris elszállt, mi pedig ott állunk üres pénztárcával és egy holmival, amely a végén úgyis valahol a padláson vagy a szekrény mélyén köt ki, még az is lehet, hogy bontatlanul. Egyetemi éveim során gyakran utaztam Lentiből Budapestre, illetve visszafelé, és ilyenkor volt szerencsém találkozni érdekes emberekkel. Sok idős embernek ugyanis nincs beszélgetőtársa és ekkor kiadják a lelküket. A fiatalok többsége ezt nem szereti, mert ők nem akarják hallgatni mások gondjait… Egy ilyen alkalommal a karácsonyi ünnepek előtt találkoztam egy nyugalmazott történelemtanárral, aki rokonlátogatásra indult Lentibe. Többek közt elmesélte, hogy miért nem szereti az ünnepi időszakot: nagy a tömeg, a zaj, minden területen túloznak, ezért ilyenkor elutazik Budapestről egy nyugodtabb helyre. Ezt akkoriban még nem értettem, hogy miért menekül a gazdagon díszített nagyvárosból egy szinte Isten háta mögötti helyre, hiszen sok „vidéki” indul éppen a „buli” miatt a fővárosba ünnepelni. Aztán az utóbbi években minket is elért az, amiről akkoriban az öreg beszélt. Már októberben vagy még előbb reklámozzák a karácsonyt, rendezvények tömkelege, ahol a szervezők panaszkodnak, hogy nincs elég látogató, végeláthatatlan embersorok mindenütt. Nem akarok nosztalgiázni, de a Kisjézuska várásának még az én időmben is megvolt a hangulata, amelyet a mai rohanásban már én sem érzek. Végezetül csak annyit, hogy ne hagyjuk senkinek és semminek, hogy befolyásolja és elrontsa az ünnepi időszakot, mi magunk tudjuk, hogy mi kell, ne túlozzunk. Az ünnep ugyanis nem az eszeveszett vásárlásról és fogyasztásról szól.

Orbán Péter

Hagyomány újratöltve

A modern művészet sajátos személyisége volt. A szürrealista alkotásmód magas esztétikai szintre emelésével egyszerre nyitott és tetőzött be egy korszakot.

Galéria-Múzeum Lendva Bánffy tér 1., 9220 Lendva, Szlovénia T: +386 2 578 92 60 • E: info@gml.si

Salvador

www.gml.si

2017. május 18-tól október 31-ig

L e ndvai vár

Aus der Sammlung Richard H. Mayer, Bamberg in Zusammenarbeit mit den Kunstgalerien Böttingerhaus, D-96030 Bamberg Kontakt Verlag, Neufahrn bei Freising