KerekPerec, 2018 december by Népújság

Népújság magazin 2018 | ár a: 3,90 EUR

A Népújság magazinja

Tartalom

Kiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, Lendva Igazgató: Tomka Tibor Felelős szerkesztő: Király M. Jutka Grafikai tervezés, tördelés: Meszelics László A borítón: Šinko Sabina: Férfi Kenzo-öltönyben (portré) Munkatársak: Abraham Klaudia, Bence Lajos, Horvat Silvija, Kepéné Bihar Mária, Lendvai Kepe Zoltán, Pisnjak Atilla, Szolarics Nađ Klára, Tomka Tibor Lektor: Böröcz Nándor Szlovén fordítás: Dunjko Vesna ISSN 2232-5093 A szerkesztőség címe: 9220 Lendva, Fő utca 124. Szlovénia Telefon: 02/5776-180 Fax: 02/5776-191 E-mail: info@nepujsag.net Nyomdai munkálatok: Schwarz d.o.o. Példányszám: 1500

A téli napok szívmelengető eledele a sparhelt széléről

„Antal bácsi, csináljon valami fazekat, mert a többi semmire se való”

Bánffy ezüstdénár kerestetik!

A bronzöntés meghonosítása és meghódítása

A sport a szerelme, a gyűjtés a szenvedélye

Időutazás egy 120 éves könyv lapjain

Csáktornya, a tollforgató hadvezér városa

70 2

Ami a legjobban érdekel, az AZ a pillanat…

A sötétség királya

Kulturális örökségünk

A lélekmelegítő Többször eszembe jut a lélekmelegítő kifejezés. Mi nagyon ritkán használjuk, valójában csak egyvalakit ismertem, aki használta. Még most is hallom, ahogy a kertből vagy a konyhából – ahol éppen érezni kezdte, hogy fázik – kiáltott nekünk, unokáknak, akikre rendszeresen vigyázott, hogy vigyük oda a lélekmelegítőjét. Azt a kézzel kötött rozsdabarnát, kissé hos�szabb szabásút, amin volt elöl két tágabb zseb és egy sor ugyanolyan rozsdabarna gomb. Ezt már nem kellett hozzámondania, hiszen pontosan tudtuk, melyikre gondol, és hogy valahol ott találjuk a közelben. Nagymamám sosem mondta másnak, mint lélekmelegítőnek a mellényt (ma a kétnyelvű Muravidéken ezt a ruhadarabot leginkább a szlovénból a helyi magyar nyelvben szinte meghonosodott „brezrokavnik”-nak nevezik, ezzel az ing vagy póló fölött hordott, általában kötött mellényre gondolva). És nagymamám vallásos asszonyként pontosan arra is gondolt: ha hűvös lesz, akkor melegíti a lelkét, mely ott a szív körül van. S így az egész testét.

Ez a szép magyar szó – mely már gyermekkoromban is egyedinek tűnt – számomra egy elmúlt, de az emlékezetben még élő kor, a nagyszülői ház, a gyermekkor, az otthon és a biztonság szinonimája, a családi szókincstár egyik nosztalgikus darabja. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy letűnt korba tartozó archaizmus, melynek a digitális korban már nincs helye. A lélekmelegítő kifejezésnek több jelentése is van. Sokkal inkább használatos másodjelentésben, mint a kötött mellény megnevezéseként: alkalmazható jelzőként, amikor egy forró italt írunk le vele, mely a hideg téli időben kellemesen átjárja a testet. Átvitt értelemben pedig azt a belső nyugalmat erősítő valamit jelenti, ami jót tesz az ember lelki békéjének, belső világának, és ha elvesztette ezt a nyugalmát, akkor segít azt visszaállítani. Egy jó hír is lélekmelegítőként hathat ránk. Szeretném, ha a KerekPerec idei történetei olyan lélekmelegítők lennének, mint nagymamám kézzel kötött mellénye, a forró ital a hideg téli időben vagy egy régen várt jó hír…

Király M. Jutka felelős szerkesztő

Šinko Sabina képzőművész

Ami a legjobban érdekel, az AZ a pillanat… Képzőművész, illusztrátor, bábszínházi tervező, a 25 éves lendvai Pupilla Bábszínház alapítója és működtetője, bábművészeti egyetemi tanár a maribori pedagógiai karon. De ez mind csak puszta felsorolás. Šinko Sabina bemutatásához egy interjú bevezetőjében sokkal fantáziadúsabb, színes, selymesen lágy, játékos, szabadságérzettel teli és egyben fegyelmezett alkotói leírás kell. De szavakkal mindezt visszaadni nem igazán lehet, ezért inkább kérdeztem. A legfrissebb történésekről is, arról, hogy legújabb portréit Londonban állították ki és hogy például Cara Delevingne topmodell vagy akár David Bowie nevével is kapcsolatba hozhatjuk.

Király M. Jutka Sabinával valamikor akkor barátkoztunk össze, amikor a lendvai plébániának még tágas virágoskertje volt, és a műterméből, melynek mind a három nagy ablaka a kertre néz, az egyik meseszerű selyemfestményén lefestette ezt a látványt. A képet egyik csodálója már rég megvásárolta, mi ketten pedig régi barátokként tegezzük egymást az interjúban. 4

– Alkotóként, festőként inkább a történet, mint a társadalmi kritika, illetve üzenet festője vagy. Habár a történetnek is van üzenete… – Lényegében nem törekszem arra, hogy a képeim szépek legyenek vagy társadalmi kritikát hordozzanak, mindenképp megvan viszont a saját történetük. Ha a festészetemet kronológiai sorrendben nézem, valóban nagyon mesésen, történetmesélőn kezdődött nagyméretű illusztrációkkal, melyek témáját nagyobb részt a népmesékből merítettem és sajátosan átalakítottam. Majd egy ideig a realizmus, illetve a szürrealizmus volt jelen, amikor több képet, jelenetet dolgoztam egybe, mintha több fényképet ragasztanánk össze. A meseszerű és a realisztikus közötti fázisban pedig régi fényképek alapján festettem. Most portrékat készítek. Az utóbbi időszakban a szép és a csúnya fogalma foglalkoztat. Egy portrésorozat-projekten dolgozom, melynél az emberi arc – mely lehet szép és csúnya – vizsgálatáról van szó, illetve arról a relativitásról, mi a szép és mi a csúnya. A szépség jelenségét kutatom a mi „nyugati civilizációnk” esztétikai és szociológiai keretein belül: a kommerciális szépségideálok hajszolása ugyanis a visszaélések és megtévesztések

világa is, különösen a fiatalok szempontjából, akikre a szó szoros értelmében rá van kényszerítve egy bizonyos esztétika, mely a kapitalista irányultságot támogatja. A szép és a csúnya elemzésében valamiképpen Francis Bacon és Egon Schiele festők a példaképeim, akik éppen az arcábrázolás, illetve a portré anomáliáin keresztül mutatták meg az emberi lelket. Ezekre a portréimra figyelt fel a SHOWstudio is, és így találtak rám. A mostani képeim valahol az illusztráció és a festészet közötti határon vannak, illetve ma a divatillusztrációhoz sorolják őket. – A londoni SHOWstudiót az ismert divatfotós, Nick Knight alapította, aki David Bowie-tól a Massive Attackig egy sor rangos előadó lemezborítóinak készítője, Lady Gaga és Kanye West kliprendezője… Hogy kerültél kapcsolatba velük? – Teljesen véletlenül. Ők találtak rám, a munkáimat a Saatchi Art online galériában látták meg, melynek a kurátora egyszer az Instagramon kiemelte az alkotásaimat. Ezt követően lépett kapcsolatba velem a stúdió. Tavasszal felkértek, hogy illusztráljam az egyik kollekciójukat, éspedig a 2018 Párizs – Tavaszt. A stúdió ugyanis minden szezonban felkér egy képzőművészeti alkotót, hogy

Fotรณ: Meszelics Lรกszlรณ

Fotó: Meszelics László

illusztrálja – Párizs-, London-, New York-kollekciójuk van – egy-egy kollekcióját. Szinte az egész idei évben csak ezen dolgoztam, hiszen 25 alkotásra kértek fel. Majd újabb felkérés érkezett tőlük, hogy vegyek részt a „100 nő” című kiállításon, melyet Angliában a női választójog 100. évfordulója kapcsán november 1-jén nyitottak meg a SHOWstudio helyiségeiben. A kiállítást arra a koncepcióra alapozták, hogy kiválasztottak száz nőt, többnyire ismert modellt, színművészt és énekesnőt, minden felkért illusztrátor pedig kettőt lefestett közülük. Én Cara Delevingne és Rainy Milo modellek portréit festettem. Itt el kell mondanom, hogy ugyan ellene voltam a különböző online dolgoknak, közösségi médiás megjelenésnek és reklámozás-

nak, de végső soron igen előnyösnek bizonyult. – Az alkotás szenvedély, szükség, elkötelezettség...? – Van az a Valami, amiért elmegyek a műterembe és pontosan tudom, hogy valamit alkotok majd. Mindig az a momentum a legfontosabb, amikor a dolog kezd alakulni:

lesz valami, másrészt meg valójában belőlem, tőlem jön… – ezt a meghatározó momentumot nagyon fontosnak tartom. Érdekel a kísérletezés az anyagokkal is, a technikai lehetőségek kutatása, felderítése, amikor mindig valami új történik... Az alkotást leginkább úgy

Az alkotást leginkább úgy írnám le, hogy az az, amikor belekerülsz abba a bizonyos „flow”-ba, de ez messzemenően nem azt jelenti, hogy teljes kikapcsolódásról van szó. kezdetben ott van egy homályos ötlet, melyet aztán a munkafolyamat közben kifejlesztesz. Az eredmény mindig valami más. Ami a legjobban érdekel, az AZ a pillanat: amikor még nincs a fejemben, hogy pontosan milyen

írnám le, hogy az az, amikor belekerülsz abba a bizonyos „flow”-ba, de ez messzemenően nem azt jelenti, hogy teljes kikapcsolódásról van szó. Érzel egy késztetést arra, hogy dolgozz, alkoss… Ez olyan munka, mely elégedettséggel tölt 7

Fotó: Meszelics László

el. De vannak nehéz pillanatok is, nem mindig tökéletes minden, mindig minden nem is sikerül. Éppen úgy, mint az életben. – Lépjünk át még egy sikeres területre: a Pupilla Bábszínház idén volt 25 éves, s az ünnepi évben, úgy tűnik, az egyik intenzívebb időszakában van, hiszen rendhagyóan két új előadás is készült… – Igen, a Pupillával 15 vagy talán több előadás van mögöttünk. Általában egyet készítettünk évente, de voltak olyan évek is, amikor kimaradt az új előadás. S igen, most talán a legintenzívebb időszakban vagyunk, hiszen ősszel két ősbemutatónk is volt, az Amikor kinyitom a szemem és az Eszter vagy a sorsok ünnepe. Az utóbbi előadás hosszabb idő után ismét felnőtteknek készült. Valójában ez a második felnőtt előadásunk, az 8

első a Kis herceg volt, melyet Rumi Laci vendégrendezővel vittünk színpadra. Általában klasszikus bábjátékokat készítettünk annak a közönségnek, mely a legbefogadóbb a bábok iránt, tehát a 4 és 7 év közötti gyerekeknek, most meg már a legkisebbeknek, azaz az 1 és 3 év közötti gyerekeknek is. Aztán új területre is léptünk, ez az úgynevezett mesélő színház, amelyben egy színész szerepel és más a technika. Lényegében kamara-előadásról van szó egy kisebb, intimebb térben. – Talán az egyedüli kétnyelvű bábszínház vagytok. Rumi László mellett több magyar és szlovén rendezővel is dolgoztatok, magad báb- és díszlettervezőként együttműködsz, együttműködtél úgy a maribori, mint például a szombathelyi, az egerszegi vagy a kecskeméti bábszínházzal.

– Nyitottak vagyunk. Több rendezővel működtünk együtt Magyarországról, elsősorban hadd említsem Kiss Bartal Ritát, aztán Lábadi Évát, Nagy Ilonát, valamint Szlovéniából például Andreja Kovačot, valamint most, az utolsó előadásnál éppen Miha Golobbal dolgoztunk. Magam a Pupillánál – az egyéb szervezési feladatok mellett – általában a képzőművészeti részt viszem, de az utóbbi időben a rendezésbe is belekezdtem, négy darabot rendeztem. Az előadásaink általában szlovén nyelvűek vagy egyáltalán nincs szövegük, de kétnyelvű előadást is készítettünk. Most valahogy nem éppen nyitott a magyar piac az előadásainkra, nincs annyi vendégszereplésünk, mint például tíz-tizenkét évvel ezelőtt. Szlovéniában viszont elég sokat játszunk. – Ha a Pupilla előadásainak

Fotó: Meszelics László

„teatrográfiáját” készítenéd, melyiket emelnéd ki? – Éppen a már említett Exupéry-adaptáció, a Kis herceg volt különleges; kísérleti előadás volt, más volt a megközelítésünk az elkészítés során. Sokat szerepeltünk vele fesztiválokon is. A legsikeresebb előadásunk pedig kétségtelen a ZOOpotniki / UtaZOOK volt. Az a tervünk, hogy jövőre újból színre visszük. – Nem a kommerciális, poénvadász színházak közé tartoztok. Ez a megközelítés pedig teret hódított már a legkisebbeknek szánt produkcióknál is. Hogy látod ezt? – Igyekszünk, hogy ne legyünk kommerciálisak és valószínűleg soha nem is leszünk azok. A trendnek, amiről beszélsz, abszolút ellene vagyunk és nagyon-nagyon szeretnénk, ha a helyzet megvál-

tozna. Ebben a pillanatban – különösen a Muravidéken – igen lesújtó a helyzet például az óvodákban bemutatott előadásokat illetően. Minden kommercializált, felszínes, minden – hogy így mondjam – az „első labdás” buta humoron

árusítani valamit, ami nem az. – A bábszínházi tervezés, a festészet, a gyakorlati munka az egyetemi hallgatókkal – men�nyiben vannak, illetve nincsenek ezek párbeszédben nálad? – Van, amikor úgy tűnik, hogy

Az utóbbi időszakban a szép és a csúnya fogalma foglalkoztat. alapszik, s nincs benne semmi mélyebb mondanivaló. Ráadásul ezeket az előadásokat úgy kínálják, adják el az intézményeknek, hogy rendkívül nevelők, edukatívak, tele vannak pedagógiai megközelítéssel. Röviden: az előadásokkal művészeti minőséget, színvonalat kell adni, nem a pedagógiai megközelítés és a nevelési konnotáció – melyet amúgy is minden előadás magába foglal – leple alatt kell

a megközelítés más, de bizonyos dolgok mindig összefonódnak. A bábelőadásokat általában gyerekeknek készítem, s talán ebből a szempontból a gyerekillusztrációim közelebb állnak a bábokhoz. Most éppen a Ciciban gyermekújság felkérésére készítek egy sorozat illusztrációt, aminek nagyon örülök, hiszen igazi kikapcsolódást jelent, hogy valami mást alkotok. Az egyetem viszont teljesen 9

Fotรณ: Meszelics Lรกszlรณ

11 Fotรณ: Meszelics Lรกszlรณ

Fotó: Meszelics László

más közeg, azt mondhatom, hogy az alkotói munkára közvetlenül nem hat. Esetleg közvetve, talán az az energia, amely benned marad, mert a hallgatók mégis egy teljesen más generáció… Tetszik ez a munka, szeretek velük dolgozni, s a tantárgyaim is olyanok, hogy érdeklik, megfogják

csoportokban tudnánk dolgozni. Ez a hallgatóknak és az egyetemi munkafolyamatnak is jót tenne. – Szlovéniában meg lehet(ne) élni a művészeti alkotásból? – Úgy gondolom, hogy nagyonnagyon nehezen. Szlovéniában csak nagyritkán adok el képet; Lendva kivétel, mert itt ismernek.

Szlovéniában az a galériai tevékenység, az a kortárs műkereskedelem, amikor egy galéria képvisel, tehát ügynökként, menedzserként „visz” előre, nem létezik. őket. Sokat dolgozom külföldi, az Erasmus programban érkező hallgatókkal is. Másfelől viszont az adminisztráció már itt is meghaladta a szakmai munkát. Túl sok a hallgató is, ezért valójában nem tudok úgy dolgozni, ahogy szeretnék, hiszen évente 150–160 hallgatóm is van, ami rengeteg. Már az nagy előrelépés lehetne, ha kisebb 12

Ma Szlovéniában az emberek nem vásárolnak festményeket, ezt az egyetemen a kollégáim is mondják, tapasztalják. Sajnos azok, akiknek van pénzük és telne nekik rá, fontosabbnak tartják házba, bútorba, autóba fektetni. Hogy mi van a falon, az teljesen lényegtelen. Aztán a jó ízlés hiánya is tény, amivel harcolunk. Másrészt Szlovéniában

az a galériai tevékenység, a kortárs műkereskedelem – mint például más országokban –, amikor egy galéria képvisel, tehát ügynökként, menedzserként „visz” előre, nem létezik. Lehet, hogy majd eljön az idő, amikor ismét „in” lesz a műalkotás és az emberek jobban vásárolnak, de jelenleg úgy tűnik, hogy Szlovénia óriási lemaradásban van ezen a téren. A társadalmi közeg ma általában nem éppen kegyes a művészethez, a kultúrához. Az lenne jó, azt szeretném, ha a fiatalok kritikusabb gondolkodásmóddal közelítenének a kultúrához. Lendva esetében például jót tenne a nagyobb nyitottság, egy kis kozmopolitizmus… Az Európa Kulturális Fővárosa projekt ennek tükrében új lehetőség lehetne, de ehhez mindenekelőtt szükséges az emberek akarata, támogatása, gondolkodásváltozása.

Fotรณ: Meszelics Lรกszlรณ

Negyed évszázada a magyar kultúra szolgálatában

Borsuspép – a muravidéki főzelék babból

A téli napok szívmelengető eledele a sparhelt széléről A borsuspép finom és laktató, s fogyasztásakor az ember bizony nem kel fel éhesen az asztaltól – mondja mosolyogva Lázár Lenke Völgyifaluból, mielőtt cseri konyhájában begyújtja a tűzhelyt. Három borsus étel készítése előtt állunk: borsuspép, dagasztott borsu és borsusaláta.

Szolarics Nađ Klára Nálunk a bab neve borsu – szinte senki sem nevezi e hüvelyest babnak sem a Lendvavidéken, sem a Hetésben, sem Goricskón. Az egykori paraszti konyhának nélkülözhetetlen alapanyaga volt, a legfontosabb húspótlók közé tartozott. Ennek ellenére a bab néha amolyan „lenézett” növény, amelyet igazságtalanul szorítottak ki az egészséges táplálékok közül. Pedig nem csak egészséges, de finom, olcsó és nagyon sok jótékony hatással rendelkezik. Készült és készül is számtalan fajta étel borsuból a Muravidéken is, a háziasszonyok főleg télen készítették nagy előszeretettel. Többször is az asztalra ke16

rült, hiszen ha már megfőtt az a fazék borsu, akkor egye a család! A babot valamikor a rakott vagy a fás sparhelt szélén főzték nagy fazékban. A találékony házias�szonyok a laktató babból számtalan kombinációban készítettek főzelékeket, leveseket, köretet vagy salátát. Vidékünk egyedi borsuból készült étele a borsuspép, amit a muravidéki magyarlakta területen ma is gyakran főznek. A borsuspép nem bableves reszelt tésztával, és nem is borsuleves… A borsuspép rántással készült főzelék péptésztával. Lázár Lenke egy hagyományos, régirégi recept szerint készíti, melyet édesanyjától, Irénről tanult. A konyha a háziasszonyunkat tükrözi: hangulatos és szervezett, minden kézközelben van. Látni, hogy szeret sürögni-forogni a konyhában. Az öreg téglából felépített (dísz)falak, a bútorzat és a konyhai felszerelés, a főzéshez felhasznált edények, a polcokon felsorakoztatott régiségek, dísztárgyak – amik Lenkénél zömében még mind használatban vannak – mind azt sugallják, hogy Lenke életében

a hagyomány és a jelen szálai szépen összefonódnak. A hagyományokat szívből élteti és szívesen ismerteti meg másokkal is. Szenvedélyes gyűjtő, a letűnt korok sok értékes tárgyi és szellemi kincsének tulajdonosa.

A sparhelt szélén főtt a borsu – Nem szeretek recept szerint főzni – kezdi mindjárt az egyik alapelvvel. – Amit megtanultam a felmenőimtől, ahhoz nem kell recept. Szeretek kombinálni, variálni, szabadjára engedem a fantáziámat. Nincs olyan étel, amelybe ne tenném bele a személyiségemet. Szeretek nagy mennyiségben főzni, a konyhában vagy a szabadban bográcsban, üstben – mondja, majd egy régiséget nyom a kezembe. Találgatásom után elmondja, hogy mielőtt megfőzzük a borsut, természetesen be kell áztatni. Amit tartottam, az egy egyszerű, nagy cseréptál. Ebben ázott most is egy éjszakán át (de legalább 6–8 órát) a bab. A becses kort megélt tálban még nagyanyja

Lázár Lenkénél a paraszti konyha egyik fő alapanyagából, a babból (muravidékiesen borsu) készült három ízletes étel. Az egyik a borsuspép, vidékünk egyedi étele.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Főzés közben a krumpli felveszi vizet. Ha kész, törjük meg, hintsük meg liszttel, és indulhat a komoly erőt igénylő munka.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A bab az emberiség egyik legrégebbi tápláléka, a téli időszak egyik legfontosabb energiaforrása. Minél sötétebb színű, annál gazdagabb a tápértéke. A babnak több mint négyezer fajtája ismert.

szokta áztatni a szárazborsut. A nagymama a tálat a rakott (épített) sparhelt szélén szokta hagyni. Másnap friss vízben, egy nagy fazékban főzte meg, szintén a sparhelt szélén, egész nap finoman rotyogtatva. Borsuból sosem készítettek keveset. A háziasszonyok egy héten egyszer egy nagyobb adag babot megfőztek – mondja Lenke, s hasonló mennyiséget készít most ő is. Édesanyjától, Iréntől tudja, hogy a borsuspép mellé az asztalra általában vagy dagasztott borsu került, amelyhez tükörtojást sütöttek, vagy tökmagolajos-hagymás borsusaláta, amit főtt tojással gazdagítottak. Tavasszal papsalátával, ősszel cikóriasalátával vagy radiccsal. Volt, amikor vágottzsíros kenyeret ettek hozzá.

– A borsuspép gyorsan elkészíthető és laktató étel. Az áztatóvizet leöntjük, a borsut friss vízbe tesszük fel főni, amihez vöröshagymát, fokhagymát, babérlevelet, szemes borsot adunk, s a vége felé sót. Egy konyhatitok: ha a lét jól megsózzuk, nem fő szét a bab héja. Amikor megfőtt a borsu – a mi esetünkben barnaborsu –, leszűrjük a levét, de felfogjuk, mert ezzel öntjük majd fel a rántást. A rántáshoz zsíron megpirítjuk a lisztet, majd hozzáadjuk a pirospaprikát. Vigyázzunk, hogy ne égjen oda, mert akkor keserű lesz. Keverünk rajta egyet-kettőt, s felöntjük a bab főzőlevével. Hogy mennyivel, hát azt el kell találni… Ha többször főzzük, több lesz a tapasztalatunk! Olyan főzeléksűrűséget kell kapni – jegyzi meg nevetve Lenke.

A péptésztát nem gyúrjuk, hanem morzsoljuk A megfőzött borsu a régi levesestálban csúcsos „babhegyet” képez, ebből a pépen kívül még két babos ételt készít Lenke. Amikor elkészül a rántás s az egész egy rövid ideig lassan fő, Lenke beletép egy csokor petrezselyemzöldjét, megkeveri, a tüzet visszaveszi, s újra indul a lassú főzés. A konyhát finom főzelékillat járja be. – Amíg fő a lé, addig elkészítjük a pépet. Lisztet, sót és vizet használunk, tojást a péptésztába nem teszünk. A tésztát nem gyúrjuk, hanem az ujjaink között morzsoljuk, hogy szépen összeálljon. Annyi vizet adunk hozzá, hogy a tészta a megmunkálás

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A babos ételek elkészítése egy napig tart, mivel a szárazbabot egy éjszakán át áztatni kell, s utána friss vízben kell megfőzni. S ha már borsut főzünk, akkor nagy mennyiségben érdemes készíteni!

során a „tálika” aljáról is minden lisztet felvegyen. Így… jó is. A tésztát le is lehet fagyasztani – teszi hozzá Lenke. A lábasban megkeveri a készülő főzeléket, majd a tálért nyúl, veszi a tésztát, s a lébe morzsolja. Keverés, néhány perc lassú főzés, aztán kóstolás. A kóstolásban részt vesz Lenke édesanyja, Irén is. Rendben van – mondják mind a ketten. Mehet a borsuspép az asztalra. Míg tartott a főzés, Lenke és Irén elmondták, hogy még ma is sok helyen főzik a borsuspépet, hiszen kiadós és könnyű elkészíteni. A főzelékhez konzervbab is megfelel. Régen a szegény ember borsuspépjébe még borsu sem került, csak pép – hallottam Cseren, a babot valamilyen más kombinációban egy újabb ételhez használták fel.

Borsuspép Hozzávalók: • 1 nagy bögre barnabab • 1 kanál zsír vagy olaj • 3–4 kanál liszt • fél kanál pirospaprika - 1,5–2 liter víz • egy csokor petrezselyemzöldje • só Péptészta: • 1 bögre liszt • kb. 1 dl víz • csipetnyi só A 6–8 órán keresztül beáztatott babról leöntjük a vizet, majd egy fazékban friss, bő vízben megfőzzük. Megtisztított vöröshagymát, ízlés szerint fokhagymát, babérlevelet, szemesborsot és a

főzés vége felé sót teszünk bele. Míg fő, elkészítjük a pépet. A liszthez hozzáadjuk a sót, majd több adagban a vizet. A tésztát ne gyúrjuk, hanem morzsoljuk, az állaga kemény, száraz legyen. A megfőtt babról leöntjük a vizet, felfogjuk, a rántást majd ezzel öntjük fel. A rántáshoz a lisztet a zsíron vagy olajon halványbarnára pirítjuk, hozzáadjuk a pirospaprikát, felöntjük a bab főzővizével, s beletépkedjük a petrezselyemzöldjét. Mérsékelt lángon kicsit főzzük még, majd hozzáadjuk a babot és belemorzsoljuk a pépet. Utána még egyszer felforraljuk. Vigyázzunk, a túlzott mennyiségű rántás nagyon besűrítheti az ételt. Vízzel hígíthatjuk, de kóstoljunk utána.

Fotó: Szolarics Nađ Klára Fotó: Szolarics Nađ Klára

A péptészta nem levestészta. A lisztet a vízzel száraz anyagú tésztává kell dörzsölni, majd bele kell morzsolni a borsuspép alaplevébe.

A borsuspép egyszerű étel, de a rántás és a tészta besűríti a főzeléket, így 20 eledel. A főzeléknek kellemesen kiadós édeskés, gesztenyés íze van.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Besűrűsödik a borsuspép, de csak akkor, ha ebédről vacsorára is marad – ha marad.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A dagasztott borsu alapját is – mint szinte minden magyaros ételét – a vöröshagyma és a pirospaprika adja. A hagymát vágottzsíron pirítjuk meg.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A konyhát hagymaillat lengi be. A kisütött hagymára kerül rá a főtt bab… A dagasztott borsu tökéletes főétel.

Vágottzsíron dagasztott borsu és borsusaláta Lenke egy lábasba egy-két evőkanál házi vágottzsírt tesz, lassú tűznél felolvasztja, majd hozzáadja a vékonyra szeletelt vöröshagymát. A hagymát jól kisüti, ekkor adja hozzá a főtt babot. – Kezdődhet a dagasztás. Mi most főzőkanállal csináljuk, de korábban ezt csillagos dagasztóval tették. Részben kell csak összetörni a borsut, néhány egész szem is maradjon. A dagasztott borsu mellé tükörtojást szoktak adni, illetve, ha volt, kisütött császárszalonnát – ismerteti Lenke dagasztás közben. A faluban, de a vidékünkön is nagyon sokfajta babos ételt ismernek, mint a (paradicsomos) borsuskáposzta,

a borsus savanyúrépa, a borsus savanyúkáposzta, a tejesborsu, a tejfölös borsuleves, a kásás borsu, a borsus krumpli, a savanyú- és bürkés borsu… Valamikor a bürkéket pálcákra szúrták s úgy rakták fel a padlásra. A babfőzelék ízletesebb volt, ha füstölt hús is került bele… Közben elkészül a dagasztott borsu is. A pirított hagymára pirospaprika is kerülhetett volna, de ez ízlés dolga. Lenke a dagasztott bab mellé egy-kettőre tükörtojást is süt. A borsusalátát Lenke a nagymamájától tanult módon készíti. A vöröshagymát és a főtt tojást nem deszkán, hanem kézben tartva szeleteli, vágja kockákra. A Mama is így szokta… A kockára vágott hagymát és a tojást a bor sura teszi – sózás, tökmagolaj,

persze nem spórolósan. A végén jön az ecet, óvatos keverés, s már

Dagasztott borsu Hozzávalók: • 1 nagy bögre főtt bab • 1–2 kanál vágottzsír • 1 fej vöröshagyma • pirospaprika A vágottzsírt lassú tűzön felolvasztjuk, hozzáadjuk a felszeletelt hagymát és megpirítjuk. Ha kisült, adhatunk hozzá 1–2 teáskanál pirospaprikát. Tegyük bele a babot is, amit dagasztóval vagy főzőkanállal dagasszunk szét. Ha megvan, fordítsunk rajta egyet-kettőt. A dagasztott bab mellé tükörtojást, kisütött császárszalonnát is kínálhatunk. Kenyeret fogyasztunk hozzá.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Indul a dagasztás. Egykoron csillagos dagasztóval dolgoztak, de Lenke most főzőkanállal törte össze a borsut. A babból így kibújik édeskés, lisztes belseje.

kész is. Lenke házi tökmagolajat használ, sűrű, illatos, amitől

Borsusaláta főtt tojással Hozzávalók: • 1 nagy bögre főtt bab • 1 nagyobb fej vöröshagyma • 2–3 főtt tojás • só • tökmagolaj, ecet A kihűlt babot tálba tesszük, hozzáadjuk a megtisztított, kockákra vágott vöröshagymát és a felszeletelt főtt tojásokat. Sózzuk, összekeverjük, majd ecettel és tökmagolajjal – utóbbival alaposan – megöntözzük. Óvatosan még egyszer összekeverjük. Vágottzsíros kenyérrel igazán kiadós étel.

zamatosabb a saláta. Szinte nem lehet megállni, hogy egy-két szem bab ne kerüljön azonnal a szájba… – A főzésnél szeretek kísérletezni, viszont figyelek arra, hogy az alapvető nyersanyagok megőrizzék az eredeti ízüket. A fűszerezéssel csak ezeket az ízeket fokozzuk. A fokhagyma a mindenem, a zöldfűszerek közül a zsálya, a rozmaring, a kakukkfű, a babérlevél és „füjbors”, azaz a borsikafű – sorolja Lenke. Mindezek kiválóan illenek a babhoz. De kedvence még a bazsalikom, a gyömbér és a szerecsendió is. Attól függ, milyen ételt készít. Ki ne tudná, hogy a bab egyik kellemetlen mellékhatása a puffadás, a fűszerezés viszont segíthet ennek megelőzésében. Mint bölcs nagyanyáink

jól tudták, a gyömbér, a babérlevél, az édeskömény, a kömény, a kakukkfű, a rozmaring, a zsálya, a borsfű és a citromfű lehet a megoldás.

Egy kis babszemezgetés a történelemből Néhány történelmi morzsácska: a bab őshazája Dél-Mexikó és Közép-Amerika, hatezer évvel ezelőtt itt jelentek meg az első művelt babültetvények. Az „amerikai bab” Kolumbusz hajóival érkezett, s hamarosan el is terjedt egész Európában. Többek közt azért is, mert könnyen szállítható volt, vászonzacskóba kötve kis helyen elfért. A borsut a Muravidéken szalmában font edényekben, úgynevezett pókokban tárolják. Szinte

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Borsusaláta – szinte érezni a tökmagolaj illatát.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Nagy levesestálban áll a borsu, mely hagymával és főtt tojással lett gazdagítva. A nagyon laktató borsusaláta készül.

korlátlan ideig lehet tárolni. Lenke már gyerekkorában megtapasztalta, milyen szívós a bab. – Mi a családban mindig sok babot termesztettünk, a bab tárolására külön mélyhűtőnk is volt. Egy tavasszal azonban elfogyott az ültetésre előkészített babmen�nyiség, a telek pedig már fel volt kapálva. Apám hazaküldött, s egy marékra való mélyhűtött babot vittem a mezőre. Elütettük, s kihajtott! A fagyasztás ellenére megőrizte a csíraképességét. Tényleg szívós valami ez a kis babszem! – nevet Lenke. Náluk karós és futóbab is szokott teremni.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Ilyen ételek mellett nem marad éhesen az ember. Igazi muravidéki ételkülönlegesség a borsuspép, a dagasztott borsu tükörtojással és a borsusaláta főtt tojással.

S mind kikanalaztuk… De kanyarodjunk vissza a konyhába, ahol már tálalásra kész a borsuspép, a dagasztott borsu és a tükörtojás, valamint a tökmagolajos borsusaláta főtt tojással. A tálalás házi szőttes asztalterítőre történik. De mielőtt belekanalaznánk az ételbe, még egyszer végigszalad a tekintetünk a kredenc mögötti falon felsorakoztatott gyűjteményen, a tejeskannákon, a pálinkás és kölnis üvegeken, a tejes köcsögökön, a csuhé- és vesszőkosarakon, amott pedig az 505 és a Plavi nevű legendás cukorkák fémdobozai...

A Cser szőlőslankái vörösesbarnára színeződtek, a Nap a partok mögé süllyedt. A borsuspép koraesti ételként készült el. A gőzölgő főzeléknek jólesően édeskés gesztenyeíze van. A második fogás jön, a dagasztott borsuban egyenletesen elkeverjük a tükörtojást. Ez az étel testesebb ízű, mint a főzelék. A tökmagolajoshagymás borsusaláta főtt tojással már majdnem kifog rajtunk, de nem lehet legalább egy kóstolás erejéig ellenállni. Végül aztán mind kikanalazzuk a tányérból… Ahogy egykoron, amikor a nehéz őszi vagy téli munka után a meleg konyhába hazatért a család…

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A mosoly csak egyet jelenthet: jó és ízletes ételt készítettünk a babból – azaz a borsuból.

Fižolov močnik, kot so ga pripravljali nekoč V tokratni kulinarični reportaži predstavljamo fižolov močnik, okusno in nasitno enoločnico iz zakladnice prekmurske madžarske kuhinje. Po starem družinskem receptu ga je pripravila Lenke Lazar iz Doline. Da bomo kuhali fižolov močnik, se moramo odločiti že dan prej. Fižol se mora namreč nekaj ur namakati, najboljše kar čez noč. Naše babice so fižol namakale v lončeni skledi na robu tradicionalnega štedilnika na drva, pravi Lenke. Preden začnemo kuhati, odlijemo vodo, v kateri se je namakal, v velik lonec nalijemo svežo vodo, nasujemo fižol, dodamo čebulo, česen, lovorov list, cel

poper in proti koncu še sol. Skrivnost naše gostiteljice: če vodo dobro osolimo, se fižol ne bo razkuhal. Ko je fižol kuhan, vodo odlijemo v posebno posodo, saj jo bomo kasneje uporabili pri prežganju. Za slednjo na masti prepražimo moko in ji dodamo rdečo papriko. Paziti moramo, da se ne zažge. Zalijemo z vodo, v kateri se je kuhal fižol, dobro premešamo in zlijemo k juhi. Dodamo še šop svežega peteršilja in pustimo, da se počasi kuha. Medtem pripravimo močnik, za kar potrebujemo samo moko, sol in vodo. Vode dodamo toliko, da vpije vso moko z dna sklede. Zmes ne mesimo, temveč drobimo med prsti, da se lepo sprime. Ko je testo pripravljeno, ga s prsti nežno

zdrobimo v fižolovo enolončnico. Premešamo, kuhamo še nekaj minut in jed je pripravljena. Lenke, ki zelo rada kuha in eksperimentira s sestavinami, nam je ob močniku zaupala še dva stara fižolova recepta: zmečkan, na čebuli prepražen fižol, h kateremu je postregla jajca na oko in nepogrešljivo fižolovo solato, ki jo je pripravila s kuhanim jajcem in čebulo, začinjeno s soljo, obilo domačega bučnega olja in kisom po okusu. In še en nasvet: pomembno je, da osnovne sestavine jedi, ki jo pripravljamo ohranijo strukturo in okus. Z začimbami ga samo stopnjujemo in ne prekrivamo.

Károlyi Elza, az utolsó szerdahelyi fazekasmester unokájának emlékei

„Antal bácsi, csináljon valami fazekat, mert a többi semmire se való” – Amikor a papa a műhelyben dolgozott, nem sokat beszélt, csak a munkájára figyelt. Kislánykoromban be-bekukucskáltam hozzá a műhelybe, szerettem nézni, ahogy az agyaggal dolgozott. Többször nyomott nekem is a kezembe egy kis darabot, hogy készítsek belőle valamit. De nekem nem ment, sosem tudtam megtanulni – így emlékszik vissza a Szerdahelyen élő Károlyi Elza néni a nagyapjára, Antal Ferencre, aki a faluja elismert és egyben utolsó fazekasmestere volt.

Abraham Klaudia Szerdahely a gerencsérek faluja volt. A kis határ menti településen úgy tartották a régiek, hogy a földjeik alkalmasabbak az égetésre, mint a vetésre. A Curek-patak völgyében kéthárom kilométerre egymástól sorakoznak azon falvak – Szerdahely, Magyarszombatfa, Gödörháza és Velemér –, amelyekben a gerencsérség múltja egészen a 20. század elejéig közös volt, de kapcsolatuk volt az alsójánosfai, a gerőházi és a 28

domonkosfai fazekasokkal is. Elza néni 91 éves, hajlott kora ellenére ma is kitűnő a memóriája. Nagyon szeret mesélni, nosztalgiázni a múlton. Ahogy annak idején gyermekként számtalan történet hallgatója volt, belőle is remek mesélő vált. Nagyapja és a gerencsérség történetét úgy adta át, ahogy régen a téli estéken volt szokás a családi fészekben.

Antal Ferenc, a fazekasmester Antal Ferenc, a kitűnő kézműves, akinek munkái elismertek voltak a széles vidéken, 1869-ben született Veleméren és 1962ben halt meg. Hároméves volt, amikor édesanyja – a szerdahelyi születésű Eszter – 25 évesen tuberkulózisban meghalt. Mivel apja fiatal volt még, ezért újranősült, így született még három féltestvére, Jóska, János és Klári. Miután Ferenc kijárta az elemi iskolát, apja fazekasinasnak adta Csesztregre, a nagybátyja, Antal József műhelyébe. Az ifjú tanonc három év alatt kitanulta a kályhásmesterséget és Budapesten

letette a mestervizsgát. – 25–30 társával együtt vizsgázott, akik közül ő remekelt a legjobban – kezdi a mesét Elza néni, és mindjárt száz évnél is többet utazunk vissza az időben, az ezernyolcszázas évek végéhez. – Az első díjat kapta meg, a Ganz és Társai fődíját, egy kéthengeres, öntöttvas agyaggyúró gépet és egy mázolót. Időközben megismerkedett a nagyanyámmal, Eszterrel, aki gödörházi lány volt. Elvette feleségül, majd Szerdahelyre költöztek anyai nagyapjához, ahol várt rá tizenhat hold föld, az édesanyja öröksége. A friss házasok egy ideig a nagyapja „sárházában” laktak, majd saját otthont építettek. Öregapám szorgalmasan dolgozott, maga vetette a sindőt és a téglát is a házhoz. A modelleket is maga készítette, húszezer téglát égetett ki. Ugye akkoriban még sok nép volt a faluban, bőven akadt segítség az építkezéshez. Amikor a ház végre fölépült, az egyik szoba lakóhelyiség, a másik pedig műhely lett. (Ez a ház ma is áll Szerdahelyen, s a véletlennek vagy a ház jó szellemének köszönhetően művészlelkű ember

Fotó: Abraham Klaudia

Elza néni egy becses emléket tart a kezében, melyet a nagyapja készített 1929-ben.

Fotó: Abraham Klaudia

Szépen megőrzött Antal-korsók.

lakja, aki ecsettel varázsol remekműveket és szenvedélyesen gyűjti a régiségeket.) – 1901-ben aztán megszületett édesapám, és szükség lett a házban a műhely helyiségére is. Így újabb építkezésbe fogtak, a

kályha állt, agyagcsövek futottak a falon, ezek tartották a meleget, az edények pedig polcokon száradtak 4–5 sorban – mereng Elza néni, és a konyhában, ahol beszélgetünk, az egykori műhely melege és a nedves agyag

Az ősi fazekascsaládok sarjai az első világháború után elhagyták a korongot és a mezőgazdaságban remélték a jobb megélhetést. 1924 előtt Szerdahelyen még 22 mestert tartottak nyilván, a második világháború után már csak egy mesternek volt korongja, ez Antal Ferenc volt. dűlőben újabb tizenötezer téglát vetettek és felépítettek egy 10 méter hosszú és 6 méter széles műhelyt. A házban felszabadult a szoba és lett egy hatalmas különálló műhely. Emlékszem, hogy odabent egy óriási cserép30

illata is felidéződött emlékeiben. Mintha újra gyermek lenne. – Kislánykoromban sokszor jártam nála és figyeltem munka közben. Csodáltam őt, az ügyességét és az erejét, ahogy a hatalmas agyagtömbökkel

úgy bánt, mint a pék a kenyértésztával. Szerettem nézni, ahogyan dolgozik, de olyankor nem nagyon lehetett vele beszélgetni, csak a munkájára figyelt. Nagy gyúrógépei voltak öntöttvas kerékkel, emlékszem, hogyan nyúlt, tekeredett benne az agyag. Amikor annyi volt már, hogy felért a hengerig, az asztalon öregapám még jól összegyúrta. Amikor elkészült, a hatalmas agyagot lesimította vizes kézzel, nedves ruhával leterítette, hogy ki ne száradjon. Egy-egy darabot kiszakított belőle és abból dolgozott. Kisebb edénynek kisebbet, a nagyobb edénynek nagyobbat tett a korongra. Ahogy forgott a kerék, a kezei közt, az ujjai ügyes irányításával újabb alkotások születtek

Antal Ferenc, az utolsó szerdahelyi gerencsér.

– dicséri hajdani nagyapját Elza néni. Az Antal-edények valóban nagyon népszerűek és keresettek voltak. – Öregapámnak nagyon sok megrendelése volt. Tálakat, szögletes tepsiket, bugyogókorsókat, tejesfazekakat, hatalmas fazekakat is készített pálinkának, kovászos uborkának. A környékbeli füstösházak asszonyai személyesen látogattak el a műhelyébe és helyben vásároltak tőle.

Egy szekér áruval a vásárba A régi Magyarország idején a gerencsérek megrendelésre és vásározásra dolgoztak. Mivel a közvetlen környéken nem tudtak túl sokat eladni, ezért Somogyban és Zalában vásárokon kínálták a portékáikat. Ilyenkor fuvarost fogadtak és két kemencére való edényt raktak fel a szekérre. En-

nek megvolt a módja: a tálakat, edényeket gondosan széna közé pakolták, hogy az út során ne sérüljön az értékes, törékeny áru. Az egészet ponyvával letakarták, majd a jól megrakott szekeret kötéllel lefogatták, hogy meg se mozdulhasson. Még éjjel útnak indultak, hogy a reggeli órákra, a vásár nyitására odaérjenek. Egy kétnapos vásár alatt el is adtak mindent. Somogy megyében érte meg csak igazán vásározni. Amikor hazaértek az útról a fazekasok, azzal dicsérték a jó üzletet, hogy ha három szekér árut vittek volna, bizony azt is mind el tudták volna adni. A szerdahelyi fazekasok az eladott áruért cserébe egy szekérre való búzát hoztak haza. Jól jött a gabona a háznál, hiszen megtermeszteni nem nagyon lehetett az agyagos földben. Szegény világ volt akkoriban. A szűkölködés és a nélkülözés a dombvidéki falvakban az élet velejárója volt. Az adók magasak voltak, a betevőre is alig jutott. – Az iparosok és a nagyobb gazdák még csak megéltek, de a kisebb parasztok sajnos semmire se mentek – mesél tovább Elza néni. – A faluban volt négy-öt ház, ahol sok gyerek volt. Ezekből a családokból egy-egy gyereket elküldtek szezonmunkára Baranyába, Bácskába. Szent György napján, április 24-én mentek el dolgozni és november 1-jén jöttek haza. Aki akarta, az a fizetésének egy részét búzában is kivehette, a többit meg pénzben kapta. A gabona vonattal érkezett a hodosi vasútállomásra, a parasztok

Fotó: Abraham Klaudia

Szerdahelyi fiatalok 1928-ban. Elza néni az édesanyja ölében csücsül a kép jobb szélén. Egyéves volt ekkor.

pedig lovas szekerekkel mentek érte. Én akkor még gyerek voltam, de emlékszem, azt szokták mondani, hogy a bácskai búza aranyat ér, még egyszer akkora a szeme, mint a mi búzánknak. A fazekas ember viszont tisztesen megélt a parasztsághoz hálátlan földből. A kenyeret éppen az agyag teremtette meg számára, került liszt a hatalmas födeles lábosokba egész télre. – Ugyan mi sem voltunk gazdagok, de nem is nélkülöztünk. Emlékszem, Salból hetente kétszer jött a pék biciklivel, nagy kosárral a hátán. Nagyapám mindig vett tőle nekem vajas kiflit vagy zsemlét, meg fehér kenyeret a családnak. A faluban ezt senki más nem engedhette meg magának – rebegi hálásan Elza néni. 32

Trianon után felmondták az ipart Az ősi fazekascsaládok sarjai az első világháború után elhagyták a korongot és a mezőgazdaságban remélték a jobb megélhetést. 1924 előtt Szerdahelyen még 22 mestert tartottak nyilván, akik a Vörös, a Horváth, az Antal és a Papp családok tagjai közül kerültek ki. Akkoriban a faluban négyöt égetőkemence volt, melyeket három-négy fazekas használt közösen. De a második világháború után már csak egy mesternek volt korongja, ez Antal Ferenc volt. – Amikor 1920-ban meghúzták a trianoni határt, szinte minden gerencsér lemondott az iparról. A papa volt az utolsó, aki e szép kézműves mesterséget tovább űzte a faluban. Rajta kívül csak

két iparos, egy szabó meg egy cipész vitte tovább a műhelyét – magyarázza tovább Elza néni. – Akkor a nagyapám már főként csak megrendelésre dolgozott és a környék falvaiban kínálta a portékáit. Apám volt a fuvarosa. Hodosra én is mindig elmentem velük, ott Erzsébet napján, november 19-én volt búcsú, meg Áldozócsütörtökön is oda mentünk. Pártosfalvára november 28-án jártunk meg valamikor márciusban, de Salba, Pečarovcira és más szlovén falvakba is eljárt a nagyapám és az apám vásárokra. Nagyapám nagy tiszteletnek örvendett és jó gerencsérnek tartották. De a 30-as években – én 10–12 éves lehettem akkor – a papa is kénytelen volt lemondani az iparról. Változásokat vezettek be az adózásnál, és az összevetett

Fotó: Abraham Klaudia

A régi fényképalbumban sok az emlék,33 volna még miről mesélni...

Fotó: Abraham Klaudia

Olga néni házában egy gyönyörű, Antal Ferenc által készített cserépkályha is található, mely valódi dísze a nagyszobának. A szépen kidolgozott csempék a kályhásmester művészi érzékéről és remek kézügyességéről tanúskodnak.

ipari és földadót bizony nem bírta fizetni. Csakhogy emiatt megfogyatkozott a környéken a fazekastermék. Jöttek ám Hodostól Dobronakig az asszonyok, kérlelték nagyapámat, hogy „Antal bácsi, csináljon valami fazekakat, mert a többi edény semmire se való”. Szegény nagyapám akkor annak ellenére, hogy lemondta az ipart, elkészítette az edényeket, egy kemencére valót. Gondolta, ebből az egy alkalomból talán csak nem lesz baj. El is készültek az Antal-tálak, emlékszem, az asszonyok a fejkendőjüket összecsavarták, a fazekakat a kengyelüknél fogva ráhúzták és úgy cipelték haza. Csakhogy

tudott kiégetni benne. Vidékünkön még ma is található néhány háznál ezekből a remekművekből. Például egy kiemelkedően gyönyörű cserépkályha és kemence Pártosfalván Kovács Olga néni otthonát díszíti és melegíti, de a kapornaki tájházban szintén Antal-kályha látható. Ferenc minden kályhájának tetejét a magyar korona mintája díszíti, innen is könnyen felismerhetők a munkái. Elza néni elgondolkodik, majd így folytatja a beszélgetést: – Egyet sajnálok nagyon, hogy alig maradt valami fenn a nagyapám munkáiból. Sajnos elveszett ez a csodás örökség. Amikor gyerek voltam, kértem, hogy csináljon

Szerdahelyen ma már nem forog a fazekaskorong, letűnt a gerencsérek világa. Antal Ferenc nevére azonban ma is büszkék a helyiek: a művelődési egyesületüket róla nevezték el és ma már nagy becsben tartják a még fellelhető Antal-edényeket. szegényt itt a faluban feljelentették, háromszor annyi büntetést fizetett, mintha öt kemence edényt készített volna. Akkortájt az iparosok már mindenütt tiltakoztak, hiszen ellehetetlenítette a működésüket az adózás. Nemsokára a törvényeket visszaállították a régi formára. Így nagyapám is folytathatta a munkát, és 85 éves koráig abba sem hagyta – meséli Elza néni. Antal Ferenc később jóformán már csak kályhacsempe-öntéssel foglalkozott megrendelésre. Augusztusban jöttek hozzá megrendelni a kályhát, hogy őszre készen legyen. Nagy kemencéje volt, egyszerre három kályhára valót

nekem egy szép nagy galambot meg egy nyulat. Mondanom sem kell, gyönyörű nyulat csinált, két lábon állt, meg a galamb mintha élt volna. Azt és még sok minden mást a szobában egy szekrényben őriztem. De amikor jöttek az oroszok és oda kellett adnunk nekik az egyik szobát a házból, mindent, a dísztárgyakat, a poharakat, az edényeket, amit találtak, összetörtek. Aztán a padláson voltak még tepsik, fazekak, bugyogókorsók, egy részüket elvitték az osztrákok pár schillingért, a többi, ami a műhely padlásán volt, a szemétdombon végezte, kidobták, mert úgy gondolták, már senkinek sem lesz szüksége

ezekre a régiségekre. A gépeit egy Baumann nevezetű fazekasmester vásárolta meg. Már ő sem él, de a gépek még megvannak az egykori műhelyben, csak át lettek alakítva. Elza néni a hosszú mesélés alatt többször is meg-megállt, elgondolkodott. Az emlékek felidézése sokféle érzelmet váltott ki belőle. Keresgélt a múltban, mit felejtett el megmondani, az emlékek közt nem bújik-e meg valami fontos, ki ne felejtsen semmit az ő drága nagyapjáról. Beszélgetésünk végén még hosszan dicsérte a drága papát, többször is hangsúlyozta, mennyire rátermett, tehetséges és nem utolsó sorban erős ember volt. Ráadásul egy igazi ezermester, aki a házban az összes asztalos munkát saját maga végezte az ablakoktól az ajtókig, de még a zsalukat is mind ő készítette, s a ház tele volt kis sámlikkal. Nagy kádakat, dézsákat gyalult, kaptárokat készített, és ha meghalt valaki a faluban, ő csinált koporsót és fejfát is. Mindenhez értett, mindent meg tudott javítani, szorgalmas ember volt, aki nagyon sokat dolgozott. Tisztelték és nagyra becsülték a munkáját, hiszen tudták, hogy amihez hozzáfogott, azt tisztességgel el is végezte. Az, hogy az unokája így megőrizte történetét, önmagában is hitelességet ad minden szónak. Szerdahelyen ma már nem forog a fazekaskorong, letűnt a gerencsérek világa. Antal Ferenc nevére azonban ma is büszkék a helyiek: a művelődési egyesületüket róla nevezték el és ma már nagy becsben tartják a még fellelhető Antal-edényeket.

Fotó: Abraham Klaudia

Pártosfalván Kovács Olga néni házának konyhájában maradt fenn az egyik legszebb, Antal Ferenc által épített kemence. Olga néni ma is naponta befűti, ebben süt és ezen főz.

Ferenc Antal, zadnji lončarski mojster v Središču Elza Károlyi, danes 91 letna vnukinja Ferenca Antala, zadnjega lončarskega mojstra v gorički vasici Središče, je spomin nanj obudila z besedami: »Dedek med ustvarjanjem v delavnici ni veliko govoril, vso svojo pozornost je posvetil trenutnemu delu. Kot majhna deklica sem pogosto smuknila k njemu in ga opazovala. Včasih je kepico gline dal tudi meni, rekoč, naj iz nje nekaj ustvarim. Pa mi ni šlo najbolje, nikoli se nisem uspela naučiti.« Središče je bilo od nekdaj naselje lončarjev, kjer so domačini pravili, da je njihova zemlja primernejša za žganje gline, kot za sejanja žita. Eden od najbolj znanih vaških mojstrov je bil Ferenc Antal, čigar delo je bilo znano in priznano

daleč naokoli. Rodil se je leta 1869 v Velemérju. Po končani osnovni šoli ga je oče poslal v uk k svojemu stricu Józsefu Antalu v Csesztreg, kjer se je izučil za lončarja. Kmalu si je ustvaril družino in v Središču zgradil hišo, za katero je prav vsako opeko in strešnik oblikoval in žgal popolnoma sam. V delavnici, ki si jo je najprej uredil v eni od sobic, kasneje, ko se je družina povečala, pa si je dogradil večjo, so nastajali edinstveni lonci, pekači, vrči... Njegovi izdelki so bili pri okoliških gospodinjah zelo priljubljeni, veliko, včasih kar za cel voz, pa jih je prodal tudi po sejmih na Madžarskem. Po trianonski pogodbi je večina lončarjev - pred letom 1924 jih je v Središču bilo kar 22, ki so si delili 4-5 velikih lončarskih peči – obrt opustila, ostal je samo eden – Ferenc

Antal. Vztrajal je tja do 30-ih letih prejšnjega stoletja, ko so novouvedeni davki tudi njega prisilili v začasno zaprtje delavnice. Ker so se proti novim obdavčitvam obrtniki množično upirali, je vlada povrnila prvotno stanje, mojster Antal pa je nadaljeval z delom. Začel je izdelovati predvsem ploščice za lončene peči, ki so bile – in so pri marsikateri hiši na Goričken še danes – prave mojstrovine. Prepoznavni znak njegovega dela je vzorec madžarske krone, ki ga je vgradil na vrh vsake peči. Ferenc Antal je kot lončar delal vse do svojega 85. leta. Umrl je leta 1962, njegova zapuščina pa obsega redke kose danes zelo cenjenih lončenih posod in peči. V spomin nanj so v Središču po njem poimemovali kulturno društvo.

Volt-e Alsólendván királyunk?

Bánffy ezüstdénár kerestetik! Köztudott, hogy az alsólendvai Bánffy család még a főúri családok között is jelentős szerepet játszott a magyar történelem során. Ennek egyik bizonyítéka az alsólendvai pénzverés, illetve ennek egyik egyedülálló és numizmatikai szempontból ritkaságnak, ebből kifolyólag pedig különleges értéknek számító darabja, a Bánffy ezüstérme, a báni dénár, amely 1343 és 1346 között készült.

Bánffy Miklós a fellelhető történelmi adatok alapján közel állt a Magyar Királyság legelőkelőbb embereihez. Gyermekkorát I. Károly Róbert udvarában töltötte, fiatalkorában a király fiának, I. Anjou Lajosnak a bizalmasa, barátja volt. Felnőttként két ízben

is betöltötte Zala vármegye ispáni posztját, vezette a királyi lovasságot, majd két ízben Tótország, Horvátország és Dalmácia (Regnum Sclavoniae) bánja volt. A Bánffy Miklós által verettetett ezüstérmék sok mindenben különböznek az akkor már megközelítőleg 100 éve, még IV. Béla királyunk által engedélyezett, Pakracban, majd Zágrábban vert bánsági pénzérméktől (báni dénár, moneta banalis vagy denarius banalis). Az addig, illetve utána ismeretes ezüstérmék vagy 0,90 gramm súlyú és 15 milliméter átmérőjű báni dénárok, vagy 0,45 gramm súlyú és 12 milliméter átmérőjű báni féldénárok voltak. A báni dénárok különböző változatokban jelentek meg, de az érme színén mindig egy jobbról balra futó nyest szerepel, felette és alatta pedig

Tomka Tibor Az alsólendvai Hahold Miklós, akit leginkább Bánffy Miklósként ismerünk (habár a Bánffy nevet csak fiai, István és János vették fel), Tótország, Horvátország és Dalmácia (Regnum Sclavoniae) bánjaként, a Magyar Királyság alkirályaként I. Lajos király (1342–1382) idejében, 1343 és 1346 között olyan ezüstérméket verettetett, amelyek arra engednek következtetni, hogy a bánság önállóságra és a bán királyi címre pályázott.

Az eredeti Bánffy dénár alapján a LINDVA egyesület által készíttetett hűtőmágnes (az egyesületnél lehet beszerezni, a képet a részletek jobb láthatósága érdekében közöljük). 37

Eredeti Bánffy dénár, amely a szabadkai Nikola Gerlović tulajdona. Emellett csak Budapesten, Eszéken és Szarajevóban tudunk egy-egy példányról.

egy öt-, hat- vagy hétágú rozetta. Az érme színén emellett mindig állt a MONETA REGIS P(ro) SCLAVONIA vagy a MONETA DVCIS P(ro) SCLAVONIA felirat. Az érme fonákján, hátoldalán a kettős kereszt volt, illetve alatta az egymásba forduló két koronázott fej. Az említett báni dénárok, illetve féldénárok nagy mennyiségben voltak az akkori pénzpiacon, és a bánság területén kívül – magának a bánnak a folyamatos ellenőrzése révén – az állandó ezüstminőség miatt közkedveltek voltak egész Közép-Európában. Az említett időszakban (1343– 1346) készített dénárok azonban sok mindenben különböznek az addig ismertektől, ami számos

történelmi kérdést von maga után. A leginkább szembetűnő, hogy a fent említett MONETA REGIS P(ro) SCLAVONIA vagy a MONETA DVCIS P(ro) SCLAVONIA feliratok helyett az új érme színén a MONETA NICOLAI BANI áll. A futó nyest pedig másik irányba néz, ami talán más irányt jelzett? A rozetta helyett az érmén a nyest alatt és felett korona és lóhere áll. A korona szimbolikája egyértelmű, a lóhere pedig a középkorban szerencsés új kezdetet jelentett. Vajon ebben az esetben egy új királyság szerencsés új kezdetét jelentette? Az érme fonákján a két koronázott fej helyett a Bánffy családi címerről ismeretes bikafe-

jek vannak, míg a királyi iniciálék helyett a kettős kereszt mellett Bánffy Miklós kezdőbetűi szerepelnek. Mindemellett a Bánffy dénárok súlya csak a fele az addig ismerteknek. A Bánffy dénárok léte, ahogy már említettük, rengeteg történelmi kérdést vet fel. Vajon Bánffy Miklós Tótország, Horvátország és Dalmácia (Regnum Sclavoniae) királyának kiáltotta volna ki magát? Vajon hol verettette az alsólendvai főúr a dénárokat, mert köztudott, hogy Zágrábban nem létezik erről adat. Vajon miért szűnt meg Bánffy Miklós második báni kinevezése (1353–1356) után a báni dénárok készítése? Nem utolsó sorban vajon miért nem

Az eredeti Bánffy dénár hátoldala. Az alsólendvai Bánffy család címerének alapja. A család ősei, a Hahót nemzetségbeliek III. István király (1162–1172) idején jöttek Magyarországra 1163-ban. A család először a Hahót-Buzád nevet használta, majd az említett Bánffy Miklós fiai vették csak fel a Bánffy nevet. (Fotó: Szelényi Károly, http:// mnl.gov.hu/bal_menusor/ hasznalat/oktatas/mindenkinek/cimerek/csaladi_ cimerek.html)

található a numizmatikai piacon ebből a dénárból, miközben a báni dénárok egyéb változataiból viszonylag sok fellelhető, értékük pedig az állapotuktól függően 20 és 300 euró között mozog. A cikk a LINDVA Régiséggyűjtők Egyesülete által nemrég kiadott leporelló nyomán készült. A kiadvány írója az egyesület elnöke, Koren Franc, aki az anyagot a még készülő „Az Alsólendvai Bánffy család pénzverési joga” című részletesebb mű készítése közben bocsátotta nyilvánosságra. A LINDVA Régiséggyűjtők Egyesülete hivatalos „vérdíjat” is kitűzött egy eredeti Bánffy dénárra. Ennek értéke állapotától függetlenül 1.000 euró.

A megszokott báni dénár. 40

Lendvai Nemzetközi Művésztelep

A bronzöntés meghonosítása és meghódítása Az 1973-ban Király Ferenc szobrászművész által elindított Lendvai Nemzetközi Művésztelep az ország legrégibb művészeti összejövetele, mely jellegében már a kezdetekkor is túlmutatott a hozzá hasonló művészeti találkozókon, szimpóziumokon.

Bence Lajos Az első volt talán az egyetlen, melyre csak lendvai születésű vagy innen elszármazott festőket hívott meg a kultúrközösség által szervezett grémium; Gábor Zoltánt Zágrábból, Pandurékat – Lajost és Ludvikot – Mariborból, a pályája elején járó képzőművészt és tanárt, Huzjan Zdenkót Ljub ljanából. Rajtuk kívül a városban élő Királyék, Ferenc és Suzanne, továbbá Gálics István, valamint a Goricskón született, Muraszombatban tevékenykedő Dancs László tett eleget a meghívásnak. A kör a későbbiek során zalai és vajdasági képzőművészekkel bővült, így Németh Jánossal, Ács Józseffel, Bedő Sándorral, Fischer Györggyel… – s ezzel a nemzet-

köziség kritériuma is kielégítést nyert. Telt-múlt az idő, s a 20. művészteleppel a koncepcióban is változás lett – a kétdimenziós ábrázolásmódot a közszobrok iránti igény, a fában és kőben való kifejezés váltotta fel. Ebben a törekvésben óriási segítséget jelentett Gerič Ferenc képzőművészeti tanár közreműködése, akinek kiterjedt kapcsolatrendszere folytán a 24. művésztelepre sežanai közvetítéssel 50 tonna kararai márvány és gránit került Lendvára, Király Ferenc és Colin Foster, valamint más szobrászok vésői alá. Tulajdonképpen ekkor történt meg a nagy fordulat a művésztelep életében, az addigi festészetet a szobrászat és a kisplasztika kezdte felváltani. A kilencvenes évek közepén pedig az első, Lendván megnyíló Keral kerámiagyárral, valamint a hosszúfalui téglagyárral és -égetővel való jó együttműködés kapcsán egyedülálló kezdeményezések születtek: Gábor Zoltán az itt készült nagyméretű dísztárgyakat festette és látta el dekoratív min-

tákkal, a Gálics színes fametszeteihez szolgáló dúcok kerámiába „nyomása” pedig szintén újszerű próbálkozás volt. Olyanok, melyekre a szlovén szobrászközvélemény és művészettörténet-írás is felfigyelt, olyannyira, hogy a némi előkészületi idő után 2000-ben induló bronzöntő művésztelepre már a szlovén szobrászok legjava összegyűlt a lendvai várban. Az eddigieknél jóval több ráfordítást, anyagiakat és technikai felszerelést igényelt ekkor már a tábor, de a Györfi Sándor és öntőtársai által elhozott mobil kályhával és öntőforma-készítéssel, valamint magával az öntéssel és a végső fázisokkal, a cizellálással új utak nyíltak. Az újabb közel két évtized alatt a bronzöntésnek és a koncepcióváltásnak köszönhetően a lendvai galéria kisplasztika-gyűjteménye mintegy 250 szoborral gazdagodott. Emellett a Zala György gipsz- és agyagmodellek gyűjteménye, a „Nagy Lendvainak” szentelt állandó kiállítás mintegy húsz relieffel, kisplasztikával vagy bronzszoborral bővült. 2010-ig egy helyi felállítású kályha beszerzésének köszönhetően a magyarok mellett szlovén, horvát és más nemzetközi hírű alkotók tették le kézjegyüket a lendvai vár padlásán elhelyezett gyűjteményben, amely 2016-ra már szépen megtelt alkotásokkal. A hosszú sorból csak néhány szobrászművészt emeljünk ki: Dušan Tršar, Mirsad Begić, Mihael Štebih, Dan Raisinger, Colin Foster, Lipovics János és természetesen a hazai Király Ferenc. Utóbbi egyetlen

művésztelepről sem hiányzott, így a legtöbb alkotása neki van a gyűjteményben.

Fotó: GML

Új elképzelések, harmadik dimenzió

Király Ferenc: Vénusz (2018)

A 2017 augusztusában kezdődött 45. Lendvai Nemzetközi Művésztelep nem csak az anyagválasztás miatt, de a bronzöntés előkészületi fázisának is tekinthető 90-es évek hagyományaihoz visszatérve a festők-grafikusok számára is kihívást jelentett, hiszen a szobrászok mellett a két dimenzióban alkotó helyi művészek is meghívást kaptak, hogy kipróbálják a harmadik dimenzióban való alkotást. Igor Banfi, Miha Pečar, illetve lendvai-hazai színekben Baumgartner Dubravko, Göntér Endre, Cvetka Hojnik és Király Ferenc, továbbá Pokorny Attila Magyarországról, Petar Ujević Horvátországból, Gail Morris pedig Nagy-Britanniából alkotott ekkor Lendván. Olyan művek kerültek a gyűjteménybe, mint Király Ferenctől az új, elegáns nőforma, Pokorny Attilától (aki az aradi Szabadság-szobor rekonstrukciójában segédkezett évekig) az örökmozgó víz hullámának egy megfagyott mozzanata, vagy Petar Ujević szürreális Don Quijote-figurája. Az angol származású, a londoni St. Martin School of Arton végzett Gail Morris a hazulról hozott, Feminine című, kőből készült szobrát „bronzosította” Lendván. A lendvai művészek közül Baumgartner Dubravko installációba hajló Pannon falak sorozatának térbeliesített formái

Fotó: Galič Tomaž

Lipovics János és Király Ferenc munka közben az idei művésztelepen.

(„rozsdái”) már a kisplasztika felé közelítenek, s anyagiságukban is inkább szoborként hatnak, mint egyszerű képként. Lendvai Vénusz című alkotásával Király formaművészetének és stílusbéli megnyilatkozásainak hűséges követőjeként is tekinthető. Hojnik Cvetka textilművésznek, Göntér Endre és Igor Banfi festőknek viszont kevés köze volt eddig a harmadik dimenzióhoz, illetve a szobor műfaji kötöttségeihez. Hojnik Cvetka megtiszteltetésnek vette, hogy meghívást kapott az új tapasztalatot jelentő művészeti ágba, s bár Üzenet című alkotásával nem tár fel sok titkot, inkább csak a minimális, a síkból kifeslő vékony, dekoratív bronzszövet utal a textilművészetre, de „a könnyed anyagiság” hangsúlyozása itt is tetten érhető… 44

Igor Banfi Bolyongója maga a megtestesült titok, szinte semmit sem tudunk kilétéről, sem nembeli, sem karakterbeli tulajdonságot nem árul el. Ha nem lenne fémből, talán lebegne is. A festészetben színekkel-árnyékolásokkal elérhető harmadik dimenzióval szemben a fizikai erőfeszítést is igénylő „cselekvő gondolkodásnak” kifejezetten örült ő is. Göntér Endre egy, a festői opusában is „ősinek” számító motívummal, a magyarság eredetmondáiban szereplő Turul kisplasztikai megformázásával, a hímmadár lábainál heverő tojásalakzatokkal utal a megtartást jelentő nemzés fontosságára. A 2018-as bronzöntő művésztelepen is jelentős alkotások születtek Colin Foster, Király Ferenc, Lipovics János, Metod Frlic, Anže

Jurkovšek, Gaál Tamás és Lestyán Goda János alkotók jóvoltából. Közülük is kiemelkedik Király Ferenc Vénusza, mely méreteiben is a legnagyobb alkotása a tárlatnak: letisztult formák, a nemzés, az örök nőiesség szimbóluma, mely erőteljes vonásaival a mitológiai Mars istenség társa. Másodikként Lipovics Jánost kell kiemelni, akinek a különböző „edényszobrain” látható mitológiai alakjai mellé egy új, nagyobb méretű, hajós szoborkompozíció is csatlakozott: Odüsszeusz hazatalálásának talán Kharónra rímelő megtérését mintázta meg. A mitológiai témájú sort Lestyán Goda János zárja a hal- és hálómotívummal, melynek nemcsak vallási, de művészetbeli gondolatisága is kiterjedt jelentéskörrel bír. A posztmodern alkotások, mi-

Fotó: Galič Tomaž

Bronzöntés a csentei műhelyben: Gere László cizellőr és Tróznai István öntőmester.

niatűrök sora a felületi megmunkálást illetően a fény-árnyék játékára (Colin Foster), vagy magára a játékosságra (Gaál Tamás) és a gnómszerű anyagelvűségre építve (Metod Frlic) már a XXI. századi művészetfelfogást tükrözi. Az idei művésztelep és bronzöntés a kísérő eseménnyel, a párhuzamosan futó LindArt ifjúsági művészteleppel való szimbiózis-törekvésben valósult meg. A ljubljanai, a pécsi, a budapesti, a zágrábi művészeti egyetemekkel folytatott, évtizedekre visszanyúló kapcsolatépítés nyomán Gerič Ferenc által korábban is kezdeményezett, didaktikai jellegű, a bronzöntés különböző fázisait bemutató programbővítés végül sokáig váratott magára. A három szobrásznövendék és az őket istápoló-irányító tanár-mentorok

közreműködésével a LindArt szobrászati táborrá alakult át, igaz, nem a bronzöntés részeként, hanem a hagyományosabb – kő, fém és beton – anyagok felhasználásával, három nagyobb méretű, köztéren is felállított szoborral. A három végzős képzőművész, a pécsi Sárkány Balázs, a ljubljanai Petja Novak és a budapesti egyetemről Gyurkovics Mihály alkotásai jelzik, a hagyományos anyagok és formák, az új szobrászati trendek is helyet követelnek maguknak a 45 éves lendvai művésztelep alkotásai között. Új színek, anyagok és törekvések – olyanok, amiket a lendvai művésztelep alkotói hoztak magukkal a közel fél évszázad alatt, s azzá tették a Zala Györggyel elinduló hagyományt, amivé lett: országhatáron átívelő, központi művészteleppé, amelyre

nem csak mi, lendvaiak vagyunk büszkék. A művésztelepek jellegéből adódóan („ugyanazon a helyen ugyanazon időben”) az ott keletkezett alkotások a padlásgaléria központi helyére, az azóta megtelt padlástér kibővített terébe kerültek, megmutatva a régió talán egyetlen ilyen jellegű törekvését Lendván, a pannon régió nyugati csücskében. Egy művésztelep jövőjét illetően nehéz jósolni, egy azonban már bizonyosnak látszik: a szép számú alkotással és a Zala-gyűjteményben található 15–20, helyben öntött szoborral a lendvai művésztelep nagy lépést tett afelé, hogy ne csak a szűkebb régióban, de a közép-európai térségben is kiemelkedő hely illesse meg a lendvai bronzöntést és a padlásgalériában található műveket. 45

Fotรณ: GML

Gyurcsovics Mihรกly Glรณbusza 46 a lendvai parkban.

Fotó: GML

Lipovics János: Örök Odüsszeia

Odlivanje v bron, LindArt z mojstri in dijaki Mednarodna likovna kolonija v Lendavi je najstarejše tovrstno umetniško srečanje v Sloveniji, ki je v svojem konceptu že na začetku presegla ostale podobne likovne simpozije. Na prvo kolonijo leta 1973 so bili povabljeni slikarji iz Lendave, v naslednjih letih pa so se jim pridružili še umetniki iz sosednjih držav. Z 20. kolonijo se je spremenil tudi njen koncept ter se iz dvodimenzionalnega izraznega prikaza usmerilo v kiparstvo. To so nadgradili sredi devetdesetih let 20. stoletja, ko so se v sodelovanju s krajevno tovarno keramičnih izdelkov in dolgovaško opekarno »rodile« edinstvene likovne, kiparske in grafične stvaritve, ki so v umetniških krogih zbudile izjemno veliko zanimanje. V začetku

21. stoletja so vpeljali še eno novost – vlivanje v bron, kar je zahtevalo veliko več truda, denarja in tehnične opreme. Z novim konceptom kolonije je v zadnjih skoraj dveh desetletjih zbirka lendavske galerije postala bogatejša za skoraj 250 novih kipov. Do leta 2010 so dobili lastno livarsko peč, domačim in madžarskim umetnikom pa so se pridružili tudi ustvarjalci iz Hrvaške in drugih držav. Na letošnjem srečanju so se prav tako zbrali številni priznani domači in tuji umetniki. Najbolj izstopajoča stvaritev, ki je nastala na koloniji je vsekakor delo lendavskega kiparja Ferenca Királya, kip Venere, ki je hkrati tudi po obsegu največje umetniško delo, ustvarjeno na tej koloniji. Hkrati z odlivanjem v bron pa je v Lendavi potekala tudi mladinska likovna kolonija LindArt, letos s spremenjenim

konceptom, saj so na njej skupaj ustvarjali profesorji in študenti likovnih akademij iz Ljubljane, Pécsa, Budimpešte in Zagreba. Nastale skulpture že krasijo lendavski park. V duhu likovne kolonije, ki postavlja v fokus misel »na istem mestu, ob istem času«, so vsa umetniška dela shranjena, oziroma razstavljena v podstrešni galeriji lendavskega gradu. Z njimi si je likovna kolonija pridobila sloves in priznanje ne le v regiji, temveč tudi na območju srednje Evrope. Številni umetniki, ki so na srečanja s seboj prinesli del svojega značaja, barve, oblike in materiale, so lendavsko likovno kolonijo oblikovali v to, kar danes je: ena od najpomembnejših čezmejnih likovnih kolonij z jasno umetniško mislijo.

Több tízezer sportereklye a dobronaki „múzeumban”

A sport a szerelme, a gyűjtés a szenvedélye Sportújságíróként évtizedeken keresztül a Muravidék és a tágabb térség sportéletének fontos szereplője volt a dobronaki Bobovec Franc, ismerőseinek – és vannak jónéhányan – csak Bobi. A sportpályák széléről egyéni versenyzők és csapatok örömteli pillanatait és kudarcait kísérte végig pályafutása alatt. Nem sokan tudják viszont, hogy a labdarúgás iránti szeretete révén a sporthoz kapcsolódó tárgyak szenvedélyes gyűjtője is lett, s otthonában az évtizedek alatt lenyűgöző sportereklyegyűjtemény állt össze. Ahogy ő hívja: a „múzeumában”, azaz a sporthoz kapcsolódó tárgyaktól díszelgő szobában mesélt a gazdag jelvénygyűjteményről, a mezekről, a sportzászlókról, a fotóanyagról, melyek mindegyikéhez fűződik történet, emlék és élmény.

te fél évszázadon keresztül aktív részese volt a muravidéki és az országos eseményeknek. Többek közt a Népújság sportoldalain is négy évtizeden keresztül jelentek meg beszámolói, tudósításai. Látogatásom ürügye azonban a szintén a sporthoz, főképp a labdarúgáshoz fűződő nagy szenvedélye, sportos gyűjteménye volt. A kezdetekre visszaemlékezve elmondta, hogy a sport már fiatal-

korában érdekelte, aktívan focizott a lendvai Naftában, valamint asztaliteniszezett, a legnagyobb sikereket viszont kispályás fociban érte el: „A sportban megtaláltam az örömömet, mindig otthon éreztem magamat benne. Fiatalon a Sportske novostit és a belgrádi Tempo című lapot az elejétől a végéig elolvastam.” Újságírói példaképe a Sportske novosti világhírű fociriportere, Zvone

Horvat Silvija Egy napos októberi reggelen kopogtattam be Bobovec Franc nyugalmazott sportújságíró dobronaki otthonába, ahol igen kedves fogadtatásban részesültem. Akár gazdag sportújságírói pályafutása felől is érdeklődhettem volna, hiszen szin48

Az igazi értéket az aláírt és dedikált tárgyak jelentik, ilyen a zalaegerszegi ZTE bajnokságot nyert játékosainak aláírásaival ellátott labda is.

Fotó: Horvat Silvija

A gazdag fotóanyaghoz számtalan történet, érdekes emlék fűződik.

Mornar volt. Az első cikkét is ennek a sportnapilapnak írta meg 24 évesen, majd rövidesen a helyi sajtóval is elkezdett együttműködni, így az STA-nak (Szlovén Tájékoztatási Intézetnek), a Slovenske novice lapnak és más újságoknak is dolgozott. „Amikor elkezdtem sporttudósítással foglalkozni, nem gondoltam volna, hogy ilyen mértékben magával ragadhat a sporttárgyak gyűjtése. A focijelvények megszállott gyűjtője lettem. Az elején az ismerőseim segítettek a jelvények beszerzésében, de később az újságírói munkám által kialakított kapcsolatok révén jutottam a kitűzőkhöz és más tárgyakhoz. A gyűjtési folyamat egyre rutinosabbá vált, s a sportbarátaim is egyre gyakrabban kezdtek meglepni számomra értékes tárgyakkal.”

Gyűjteményében először a jelvények és a sportzászlók halmozódtak. Azok a sportzászlók, amelyeket a mérkőzés előtt a csapatkapitányok adtak át egymásnak. Elmesélte, hogy az első jelvényt, a román Progresul Bucuresti klubét a levelére válaszolva Branko Parađina spliti mérnök küldte el neki. A jelvények gyűjtése kapcsán viszont az egykori Csehszlovákiában – ahol régebben nagyon népszerű volt a jelvénygyűjtés – lelkesedett fel igazán az egyik utazása során, amikor is igencsak lenyűgözte Plánička František világhírű cseh kapus gyűjteményének látványa. Szinte megszállottja lett a minőségi és eredeti sportjelvények gyűjtésének, ezért is sértő számára, ha a gyűjteménydarabok mennyiségéről érdeklődnek nála: „A minőség, nem a mennyiség

jelenti az értéket. A jelvénygyűjtésnél a tudás a legfontosabb, hiszen nemegyszer megtörtént, hogy másolatot akartak eladni nekem. Emellett a rendezgetés és a beszerzés is nagyon sok türelmet követel.” Bobi a labdarúgás szerelmeseként az eredeti jelvényekre összpontosított, s kezdetben a lendvai Toplak Pistával a maribori és a zágrábi jelvénygyűjtő piacokat látogatták, ahol a profi gyűjtők a ritka, egyedi darabokat kínálták és keresték: „Többször volt olyan, hogy csupán a jelvénycsere jöhetett számításba, a pénz nem volt megfelelő cserealap. Egyegy darab megszerzése ezért annál nagyobb kihívást jelentett. Büszke vagyok arra is, hogy a tulajdonomban tudhatom az Alsólendvai Sportklub (SK) jelvényét. A klub utódja lett a Nafta, és tudomá49

Fotó: Horvat Silvija

A vitrinekben plakettek, kupák, focilabdák, zászlók és egyéb dísztárgyak sorakoznak.

Fotó: Horvat Silvija

A magyar válogatott 1956-os cserezászlója a ZTE és a Ferencváros zászlóinak társaságában.

som szerint ebből a jelvényből csupán kettő maradt meg.” Az SK jelvényét az elhunyt Galič Štefan – Öcsi ajándékozta Francnak, és számára ez az egyik legértékesebb ereklye. Ez érthető is, hiszen a Nafta focicsapat külön helyet foglal el a szívében, örökre naftás marad, mondta, és külön öröm tölti el a szívét a csapat himnuszának hallatán, amelynek szövegét éjszakai ihletben vetette papírra a klub százéves évfordulójára. Franc a jelvénygyűjteményét a saját rendszere szerint, szisztematikusan rendezgette el. Megcsodálhatók a FIFA és az UEFA tagszövetségeinek jelvényei, a spanyol vb és a francia Eb kollekciója az összes résztvevővel, a Bajnokok Ligájának teljes sorozata az egyik idényből. Külön tárolóban láthatók azon klubok

jelvényei, amelyek az Európa Liga, a Bajnokok Ligája, a Vásárvárosok Kupája – utóbbiak között van a Ferencváros is – győztesei lettek. Emellett az egykori Jugoszlávia összes elsőligás csapatának jelvényei ott tündökölnek az egyikben, és közöttük díszeleg a Nafta jelvénye is. Beszerezte Magyarország minden egyes élvonalbeli csapatának kitűzőjét, azon klubokét is, amelyek már nem is léteznek. Csodálatos látványt nyújt a magyar szövetségek összes sportágának sorozata. Külön helyet kapott a Portugál Lisboa e Benfica klub kollekciója, hiszen Bobi ennek a csapatnak szurkol. Az olimpiai játékokról is vannak kitűzők a vitrinekben az olimpikonok dedikálásával. Emellett más sportágak Európaés világbajnokságainak látványos

darabjai is itt vannak, valamint az amerikai NHL jégkorongliga és az NBA kosárlabdaliga csapatainak jelvénygyűjteménye is csodálatos. Amint elmesélte, kihívás számára egy teljes kollekciónak, az összes résztvevő klub vagy állam jelvényeinek összegyűjtése. Egy eredeti és minőségi jelvényért, amely egy kollekciót teljessé tett, hajlandó volt akár ezer másikat adni. Számtalanszor előfordult, hogy hatalmas mennyiséget nézett át a gyűjtők eseményein a jelvényekből, aztán sokszor egyet sem talált, ami a gyűjteményét kiegészítette volna. A gyűjtésben az egykori horvát válogatott kapus, Marjan Mrmić volt a legjobb partnere, de más ismerősei is ajándékoztak neki. Az aktív jelvénygyűjtési szenvedély mostanra alábbhagyott 51

Fotó: Horvat Silvija

Bobi büszke a gondosan elrendezett minőségi jelvények kollekcióira.

és nem jelent már igazi kihívást: „Egyrészt a nekem fontos gyűjteményeket beszereztem és azokat féltve őrzöm. Másrészt viszont a kínálat már nem a régi, és a klubok is manapság inkább klubzászlókkal operálnak.” Ennek ellenére még vonzódik nagy szenvedélyéhez, és nemrég belekezdett a világ klubbajnokai jelvényeinek gyűjtésébe. A rendszerezésben mindig improvizált; legtöbbször télen – amikor nincsenek sportesemények – szokta az ereklyéit rendezgetni, áttekinteni, emlékeket idézgetni. Később, amikor eljött a focimezek korszaka, azok esetében is az eredeti darabok megszerzésére összpontosított. Összesen hatszáz eredeti mez tulajdonosa, a legértékesebb viszont az a háromszáz, amelyeket dedikáltak a sportolók. Birtokában van a szlovén válogatott összes sportzászlója és meze, 52

amelyekben az önállóság óta játszott a csapat. Ez egy történelmi kincs, állítja, hiszen a kollekció tartalmazza az Európa-bajnokságon és a két világbajnokságon viselt mezeket is. Ezekhez Bobi feliratokat is készített, amik az utókornak tanúskodnak a tulajdonosról és arról, hogy mikor és hol játszott benne. A gyűjteményében ezen kívül megtalálhatók Recoba, Raul, Mihajlović, Prosinečki, Boban, Modrić, Bozgo, Oblak, Šiljak, Zahović, Milanović, Čeh, Messi, Beckham, Pato, Pirlo, Lovren, Gera, Király, Ronaldinho és más világhírű focisták mezei, emellett a szekrényekben, dobozokban nagyon sok klub és szövetség dresszei, szurkolói sálak, zászlók bújnak meg. Érdekességként elmondta, az UEFA tagszövetségei közül hosszú

ideig két válogatott mezt sehogy sem tudott megszerezni. Gibraltárét egy évvel ezelőtt Konstantin Vassiljev, az észt válogatott kapitánya révén szerezte meg, aki három és fél évig rúgta a labdát a Naftánál. Koszovó meze viszont még jelenleg sincs meg, de csendben rögtön hozzátette, hogy nemsokára megkapja. A múzeumi szoba vitrinjeit többek közt aláírt focilabdák is díszítik, az egyik közülük a zalaegerszegi ZTE bajnoki címének megszerzésekor a focisták által aláírt focilabda. A több ezer minőségi, eredeti és egyedi jelvény, a sportzászlók, mezek, focilabdák mellett futballcipők, szurkolói sálak, fotóanyagok egészítik ki a gyűjteményt. A vitrinekben kupák, alkalmi dísztárgyak sorakoznak, emléktárgyak a jubileumok alkalmából,

Fotó: Horvat Silvija

A gyűjtemény egyik legértékesebb darabja az Alsólendvai Sportklub jelvénye.

plakettek, amelyeket az országos szövetségek a látogatásuk során adtak át egymásnak. A falon Bobi legkedvesebb fotói és sportzászlói. Továbbá a tárlat részét képezik a kulcstartók is, valamint a szövetségi meghívók és klublevelek is külön helyet kaptak. Gazdag a sportirodalom is a dobronaki múzeumban. Hozzáteszi, manapság már magától gyarapodik a sporttárgyak gyűjteménye, hiszen nagyon sokan segítik a gyűjtést, főleg azok, akik látták már a tárlatát, mint Klančnik, Horjak, Blažević, Dalić, Špiljak, Bozgo, Cipot, Simeuovič és nagyon sokan mások. Ez is bizonyítja, hogy sporttudósítói pályafutása során széles ismeretségi kört alakított ki, számos esetben barátságot kötött a sportolókkal, edzőkkel, a sportágakban elismert személyiségekkel. A legmélyebb

hatást azonban a legendás Leon Štukelj szlovén olimpikon váltotta ki benne, akinek a világnézete, a sporthoz és az emberekhez való hozzáállása különleges volt: „Az eredményei alapján egy legenda, a megélt kora miatt is tiszteletreméltó, de nagyon egyszerű életmódú ember volt.” Nagyon sokat jelent számára az 1956-os magyar válogatott cserezászlója is, amelyet az Ausztria elleni barátságos mérkőzésen adott át a csapat. Ez volt az egyik utolsó mérkőzése a híres Aranycsapatnak Puskás Ferenccel az élen. Vele Szombathelyen a magyar–szlovén barátságos mérkőzésen ismerkedett meg. Bobi a dobronaki múzeumban féltve őrzi ereklyéit, olyan értékesek számára, hogy külön figyelmet fordít a tárolásukra és nejlonnal védi őket a káros hatásoktól. A

sportzászlókat tisztogatja és fóliába helyezi, hogy a fény, a legyek, a por ne tegye tönkre őket. Ezért nem meglepő, hogy a több mint fél évszázadot megélt zászlók úgy festenek, mint újkorukban. A sporttudósító Bobovec Franc a hétvégeken volt a legelfoglaltabb. Mint mondja, a legélénkebb sportéveket Szlovénia önállósulása után élte meg, amikor a Muravidéken három elsőligás focicsapat – Nafta, Mura, Belatinc – eseményeit követte. A hétvégéi sosem voltak szabadok, szombaton és vasárnap a sport volt napirenden, s mindebben az élettársa, Gabrijela kitartóan támogatta: „Gabi rendes sportszakértő lett mellettem, önzetlenül és megértően viszonyult a munkámhoz az évek során. Néhányszor elkísért az utazásaimra is és rendszeresen látogatta a focimérkőzéseket.” 53

Fotó: Horvat Silvija

A felesége, Gabrijela számtalan utazásra, focimérkőzésre elkísérte és támogatta Bobi gyűjtőszenvedélyét. Kettejüket az asztalitenisz iránti szeretet is összekötötte.

Bobi sportszerető feleségével a Blagovnica büféjében ismerkedett meg, összekötötte őket az asztalitenisz iránti szeretet is. Számos izgalmas csatát vívtak egymás ellen és később is, amikor megszületett

két gyermekük, Petra és Robert, akik mostanra már saját családot alapítottak, de szórakozásból gyakran ütőt ragadtak. Bobovec Franc dobronaki múzeumában emlékek és érdekes tör-

ténetek lapulnak, amikről fáradhatatlanul és csillogó szemekkel mesél, majd a végén hozzáteszi: „Ha százszor is születnék, mindig az újságírói pályafutást választanám.”

Šport je njegova ljubezen, zbirateljstvo strast Le malokdo ve, da ima Franc Bobovec – za prijatelje in znance samo Bobi – upokojeni športni novinar, dolga desetletja nepogrešljiv del športnega življenja Pomurja in širše regije, tudi eno največjih zbirk nogometnih »relikvij«, pravzaprav pravi mali muzej, ki mu je v družinski hiši v Dobrovniku namenjena posebna soba. Skrbno hranjeno zbirko več tisoč izvirnih in edinstvenih značk, zastavic (posebno tistih, ki si jih kapetani moštev izmenjujejo pred začetkom tekme), dresov, podpisanih nogometnih žog bogatijo tudi nogometni čevlji, navijaški šali,

fotografije, pokali, jubilejni spominki, obeski za ključe, vabila in pisma. Franc je zbirko uredil po lastnem sistemu, pregledno, s strastjo izkušenega zbiralca in bogatim znanjem športnega kronista. Posebno ponosen je, da je v njegovi lasti ena od dveh še obstoječih značk nekdanjega Dolnjelendavskega Sport-Cluba, predhodnika današnjega Nogometnega klub Nafta. V zbirki med drugimi lahko občudujemo značke članic FIFE in UEFA, vseh udeleženih ekip svetovnega prvenstva v Španiji in evropskega prvenstva v Franciji, Lige prvakov in še veliko drugih. Pohvali se lahko tudi z značkami vseh prvoligašev nekda-

nje Jugoslavije, med njimi Nafte ter vseh najboljših madžarskih klubov. Zavidljiva je zbirka nogometnih dresov, ki trenutno šteje šesto izvirnikov. Najdragocenejši so seveda tisti s podpisi nogometašev, in teh je kar tristo. Danes se zbirka povečuje že skorajda sama od sebe, saj mu mnogi, ki so jo videli, predmete pošiljajo kar sami. Med njimi je veliko znanih športnih imen kot Klančnik, Horjak, Blažević, Dalić, Špiljak, Bozgo, Cipot… , s katerimi je v dolgoletni karieri stkal ne le poklicna znanstva, ampak tudi pristna prijateljstva.

2019. szeptember 6-tól 2020. január 31-ig Lendvai vár

A bolgár származású Christo és felesége, a francia-marokkói származású Jeanne-Claude „csomagolóművészként“ váltak világszerte ismertté, ugyanis tárgyakat és épületeket egyaránt becsomagoltak. A kiállításon fotók, kollázsok, grafikák és tárgyak bemutatásával ismerhető meg a páros egyedi alkotómunkája.

www.gml.si

Christo & Jeanne-Claude

Aus der Sammlung Richard H. Mayer, Bamberg in Zusammenarbeit mit den Kunstgalerien Böttingerhaus, D-96030 Bamberg

Kontakt Verlag, Hallstadt

Becses tárgyaink

Időutazás egy 120 éves könyv lapjain Ha van korszak, mely csábítja a magyar időutazót, az minden bizonnyal a boldog békeidők, a millennium időszaka, az ezredéves Magyarország ünnepe.

Kepéné Bihar Mária Lendvai Kepe Zoltán De jó volna felkerekedni és bejárni a történelmi Magyarország tájait, és szembesülni mindazzal, amit Európa szívében ez a nemzet 1.000 év alatt teremtett. Sétálni egyet a Városligetben, nézni, ahogy épül a Vajdahunyad vára és Zala György szobrait csodálni a Hősök terén. Ehhez a képzeletbeli utazáshoz hasznos időgép lehet számunkra az 1896-ban kiadott könyvek sokasága is, amelyek igyekeztek emléket állítani ennek az aranykornak. Alsólendva polgári közössége is előrukkolt a maga pompás kivitelű, szecessziós ihletésű ünnepi kiadványával, amely az Alsó-Lendva nagyközség milleniumi emlékkönyve méltóságteljes címet viseli. A nagyméretű, zöldben pompázó kötet szerkesztőiként a sokoldalú patikust, Fúss Nándort és világhírű operaénekesünk édesapját, a polgári iskola tanárát, id. Pataky Kálmánt jegyzi. A 118 oldalt átlapozva – melyeket korabeli képes56

lapok, grafikák, portrék, részletes leírások gazdagítanak és szebbnél szebb magyaros motívumok díszítenek – bejárhatjuk a város utcáit, megismerhetjük történelmét, közintézményeit, egyházait, hivatalait, bepillanthatunk iskoláinak falai mögé. Csodálkozva vesszük tudomásul, hogy 1896ban Alsólendván már volt takarékpénztár, járásbíróság, adóhivatal, szálloda, kaszinó, tűzoltóegylet, mobil gőzfertőtlenítő gép, vízvezeték... És nem mellesleg három felekezet élt békességben, akik saját iskolákat működtettek. S ami talán a legmegkapóbb, hogy a könyv végén található jegyzék segítségével sorra járhatjuk a város 420 háztartását, megismerhetjük a több mint 120 éve itt élt lakosokat és családjaikat, köztük Halál Mari özvegy gyümölcsárusítót kilenc

gyermekével vagy Reményfy Jenő bírósági végrehajtót és könyvkötőt feleségével. A könyvet a millenniumi év után két esztendővel, 1898-ban nyomtatták ki Weiss L. és F. Könyvnyomdájában Nagy-Kanizsán. Az eredeti, első kiadásból is lapul még néhány a könyvtárak, múzeumok raktáraiban és a régi polgárcsaládok háztartásában, de a kötetnek a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet által kezdeményezett 1996-os újranyomtatása révén a második kiadás szinte mindegyik muravidéki családnál megtalálható. E könyvet lapozgatva nemcsak a múlt értékeivel szembesülhetünk, de elgondolkodhatunk rajta, vajon milyen lesz a magyar honfoglalás 1.200 éves évfordulója és Lendváról milyen könyvet adhatnak majd ki?

Fotรณ: Meszelics Lรกszlรณ

Szomszédságban

Csáktornya, a tollforgató hadvezér városa Csáktornya, Muraköz megye székhelye a petesházi szlovén–horvát határátkelőtől mintegy 20 kilométerre, a Zrínyi-vár tövében fekszik. A város Európa-szerte híres lett, miután a 16. században törökellenes hadjáratairól ismert Zrínyi főúri család birtokába vette a várat és a város a család székhelyévé vált. Ez a másfél század, a Zrínyiek muraközi uralmának korszaka meghatározta a történelmi és a kulturális fejlődést. Zrínyi Miklós Csáktornya várában vetette papírra Szigeti veszedelem című művét, és miközben a Habsburgok elleni felkelést tervezte, egy – sokak által megkérdőjelezett – vadászbalesetben vesztette életét. Csáktornya a Lendvavidékiek körében leginkább a Porcinkula búcsúról, valamint a messze földön híres szerdai piacról ismert.

Horvat Silvija A Zrínyi család városának felderítésére a lendvai vasútállomásról indultam el egy szeles, de napos őszi szombaton. Az utat tehát ezúttal vonattal tettem meg, egyben felidézve a gyermekkoromban megélt utazások

emlékeit is. A lendvai vasútállomáson meglepetésemre szinte egyedül várakoztam a délelőtt fél tizenkettő utáni indulásra. De hát elszoktunk a vonatozástól, a járat is csak nemrég indult újra. Idővel talán ismét szokássá válik vonattal átruccanni Csáktornyára egy kis szomszédolásra. A határátlépés formalitásai után épp csak kényelmesen elhelyezkedtem ismét, s a vonat már át is kelt a Mura-hídon. Addig a félórás utazást a muraközi tájba merülve töltöttem el. A települések csendes lüktetését, a rendezett udvarokat és az egykor mifelénk is jellemző felaprózott termőföldeket elhagyva érkeztem meg Csáktornyára. A központ felé vettem az irányt; a fasorral szegélyezett gyalogúton a felújított közgazdasági középiskola mellett elhaladva elém tárult a tágas Zrínyi-park, amely igencsak kellemes látvány. A zöld pázsiton keskeny utak kanyarognak, a lombos fák árnyéka között sétálgatva pedig rövidesen előbukkant az egykori Zrínyi várkastély is. A ma Öreg Várnak (Stari grad) nevezett kastély a város legfontosabb látnivalója, és azon ősi várnak a helyén fekszik, amelyről a település is a nevét kapta, ugyanis az elődjét, egy vizesárokkal körülvett lakótornyot

Csáky Demeter emeltette a 13. században. Ezt az ősi várat nevezték Csák-toronynak. Amikor a 16. században a török elleni hősies harcaikról messze tájakon is ismert Zrínyiek horvát báni címet kaptak, a Muraközbe telepedtek át. Ez a terület volt a legértékesebb és a legnagyobb uradalmuk, a birtok székhelye pedig Csáktornya lett. A család nagy hatással volt a térség fejlődésére, vezetésük alatt a csáktornyai vár egy régebbi típusú vízivár és egy újabb reneszánsz erőd keveréke lett. A várat sokszög alakúra építették át és olaszbástyákkal erősítették meg. A Zrínyiek csáktornyai várában a kulturális és a vallási élet is fellendült, s ezzel a pezsgő társadalmi élet is elkezdődött Csáktornyán. Itt írta Zrínyi VII. Miklós (1620–1664) hadvezér és költő Szigeti veszedelem című művét – horvát származása ellenére magyar nyelven. Az eposzban a szintén Zrínyi Miklósnak nevezett dédapja, a neves hadvezér történetét írta meg, a mű a magyar irodalom egyik kiemelkedő alkotása. A költő Zrínyi e várban kezdte szervezni a törökök elleni hadjáratokat is, majd a Habsburgok elleni felkelés tervezgetése közben tisztázatlan körülmények között hunyt el 1664. november 18-

Fotó: Dunjko Robert

Zrínyi Miklós horvát bán, hadvezér és 59 költő, a Szigeti veszedelem szerzője.

Fotó: Horvat Silvija

A vár bejárati kaputornya és az erőd, amely jelenleg felújítás alatt áll.

án: egy vadkanvadászat közben kapott halálos sebe miatt – vagy orgyilkosság áldozataként. Utóbbi feltevést erősíti, hogy a bécsi udvar aztán az egész családot el akarta tüntetni: öccsét, Pétert kivégezték, a családtagokat börtönbe, kolostorokba zárták vagy száműzték. Miklós egyetlen fia évekkel később a törökökkel vívott csatában esett el, amivel a híres család utód nélkül maradt. A Zrínyiek kihalása után a cseh Althan gróf birtokába került a vár. A Muraközben a 18. században tűzvész és földrengés is pusztított, a vár is megsérült, s emiatt az egész épületegyüttest alaposan átépítették. Ezzel a vár teljesen elvesztette erődjellegét és a ma is látható kastéllyá alakult át. Az egykori vizesárok nyoma viszont megmaradt. A 19. századi 60

Festetics-uralom alatt a várban cukorgyárat alakítottak ki, ezután az épület a járásbíróságnak és a városi iskolának adott otthont. A vár falai között napjainkban a Muraköz Megyei Múzeum működik régészeti, történelmi, művelődéstörténeti és néprajzi részleggel, valamint szépművészeti galériával, emellett rendezvényekre alkalmas bemutatóteremmel, szakkönyvtárral és restaurátorműhellyel. A múzeum anyaga közel húszezer tárgyat tesz ki, amelyek többsége a Muraköz területéről származik. A négyzetes belső udvar boltívei alatti kőtárban számos történelmi személy mellszobrát fedezhetjük fel, míg a külső udvarban a 2001-ben alapított hagyományőrző Zrínyi-gárda egy háromalakos emlékművet állíttatott, ami Zrínyi Péter –

Miklós öccsének – és feleségének búcsúzását, valamint Frangepán Ferencet ábrázolja. A Zrínyimegemlékezések, ünnepélyek, fesztiválok ma is rendszeresek a városban, az egyik közülük a hagyományosan nyáron megrendezett Nyár a Zrínyi-várban című rendezvénysorozat, amikor számos szabadtéri színházi előadás, filmvetítés, kiállítás, hangverseny várja a látogatókat. A több évtizedes felújítási és műemlékvédelmi munkálatok még mindig tartanak a vár épületén. A Zrínyi-ligetben sétálgatva több emlékmű, szobor és emléktábla tekinthető meg, többek közt az eposzban is megénekelt Zrínyi Miklós horvát bán és hadvezér, a szigetvári hős bronzszobra, a csáktornyai születésű Szent Jeromos szobra, Josip Stolcer

Egy leleményesen felújított pihenőpad a városi parkban.

Fotó: Horvat Silvija

A várkastély belső udvarának boltívei alatti kőtárban számos történelmi személy szobra tekinthető meg.

Fotó: Horvat Silvija

A szerdai csáktornyai piacot Lendváról és környékéről is sokan látogatják.

Slavenski zeneszerző mellszobra, valamint az I. világháborúban elesett muraközi katonák emlékműve. A liget és a város főterének peremén, annak szerves részeként áll az 1904-ben felállított Zrínyi Miklós-emlékmű. A monumentális, fehér kőből készült szobor talapzatát dombormű díszíti, az oszlop tetején pedig kiterjesztett szárnyú turulmadár áll. Megérkezve a főtérre, a forgalomtól elzárt, felújított sétálóutca elején a város legimpozánsabb épülete, a Kereskedelmi Kaszinó kelti fel a látogató figyelmét. Társadalmi luxusigényeket elégített ki egykoron, amely 1903-ban Horváth Ödön tervei alapján készült úgynevezett magyar szecessziós stílusban. A város gazdag polgárságának a találkozóhelye volt kártyaszobákkal, játékteremmel, 62

olvasóteremmel és táncteremmel. Jelenleg a Szakszervezetek Háza (Dom sindikata) nevet viseli, ahol a megye szakszervezetei tevékenykednek, de előadásokat is gyakran tartanak itt. Csáktornya polgársága a fénykorát a 19. század közepén élte, amikor szabad királyi városként jegyezték. A város ekkor kapta meg első vasútvonalát, beindult a gazdasági fejlődés, bevezették a villanyvilágítást és a telefont. A sétálóutcában ma kellemes hangulatú kávéházak, éttermek és ajándékboltok találhatók, amelyekben inkább délelőtt és este van nyüzsgés. Érdemes betérni a Kereskedelmi Kaszinó közvetlen közelében található Városi kávézóba (Gradska kavana), amely a 20. század elején Royal kávézó néven nyílt meg, az első ilyen létesít-

ményként a városban. Belső képét a budapesti Otthon kávéház mintájára alakították ki. A régi idők hangulatát korszerű, áramvonalas elemekkel ötvözték; a kellemes hangulatban jólesik egy szelet finom „muraközi gibanica” vagy más sütemény, de a ráérősök akár egy jó sakkpartit is játszhatnak. Amennyiben a látogató dzsesszkoncertre vagy táncos eseményre vágyik, az esti órákban térjen vissza a kávézóba. A 18. század elején, amikor a Muraközben gyakoriak voltak a földrengések, a lakosság körében elterjedt egy hiedelem, amely szerint a katasztrófákat egy óriási egyfejű sárkány okozza. Pozojnak nevezték el a sárkányt, amely ha felébredt, hatalmas erővel csapott le a térségre, tönkretéve a termést, elpusztítva az állatokat. A sár-

Fotó: Horvat Silvija

A Kereskedelmi Kaszinó, a város legimpozánsabb, magyar szecessziós stílusú épülete, amely ma a szakszervezeteknek ad otthont.

Fotó: Horvat Silvija

A város első kávézója, a „Gradska kavana” teraszának falán is a Zrínyiek várát és családfáját örökítették meg.

Fotó: Horvat Silvija

A belváros szépen rendezett sétálóutcáján ősszel házi piacot és ökovásárt tartanak.

kányt a legenda szerint Csáktornyai Mátyás (Matija Čakovečki) győzte le, de a föld azóta is megremegett már, így Pozoj legendája a mai napig fennmaradt. A legendának több változata szól arról, hol rejtőzik a szörnyűséges Pozoj. A legismertebb szerint a farka a régi vár alatt végződik, a feje pedig a város központjában, a Szent Miklós-templom alatt található. A sárkány legendáját tartja életben a kávéház utcájában található Pozoj vendéglő is. Pincehelyiségeiben minden ízlésű vendég megtalálhatja a neki való ételt, a hagyományos konyha szépen olvad össze a korszerűvel, és a helyi borok kínálatából is lehet csemegézni a sárkány boltíves barlangjában. 64

A tágas fősétányon, a kirakatokat és a felújított épületeket nézegetve újabb történelmi műemlék csodálható meg, a ferences templom és kolostor. A helyén korábban egy fából épített kolostor állt, amelyet Zrínyi Miklós építtetett át. A mai épületet a 18. század közepén emelték, a templomot Szent Miklós püspök tiszteletére szentelték fel. Belseje a barokk stílusnak megfelelően gazdagon díszített. A muravidékieknek – főleg az idősebb korosztály körében – az augusztus 2-án megtartott csáktornyai „Porcinkula” búcsú különösen fontos esemény, amely az assisi Porciunkula-kápolna, eredetileg Angyalos Boldogasszony-kápolna

emléknapja. A lendvai és környékbeli hívők jelentős zarándoknapja a csáktornyai búcsú, ekkor a Szent Miklós-templomban hagyományosan magyar szentmisét is tartanak. „A Porcinkula” azonban nem csak egyházi ünnep, hanem Csáktornya és egyben a Muraköz legnagyobb kulturális-turisztikai eseménye is, a búcsú napja előtt pedig több napos, gazdag programkínálat várja az érdeklődőket: koncertek, különböző foglalkozások kicsiknek és nagyoknak, tárlatok és más kulturális események. A rendezvénysorozatnak a legnépszerűbb eleme mégis talán a hagyományőrző kézműves vásár. A „Porcinkula” búcsú alatt a város központja színes esernyőkkel

A város legnagyobb idegenforgalmi és A Rogaškarendezvénye kristályüveggyár kulturális a Porciunkula üzletében az egyedi termékek gazdag búcsú, amelynek jellegzetessége a színes választékából lehet válogatni. esernyőkkel díszített sétány.

Fotó: Dunjko Horvat Silvija Robert

Fotó: Horvat Silvija

Az Anna-palota múzeumában gazdag helytörténeti tárlatok tekinthetők meg.

Fotó: Horvat Silvija

A városközpontban található ferences templom és kolostor, a csáktornyai búcsú zarándokhelye.

A Kápolnapusztai Bivalyrezervátum az egyik kedvelt kirándulóhely Zalakaros közelében.

fedett sétálóutcává változik, ami a rendezvény védjegyévé is vált. Ős�szel, amikor erre jártam, a főtér és a templomtér között a házi termékek piacát, az ökovásárt rendezték meg, ahol egy helyen volt minden házi termék: a Muraköz termelőitől házi zöldség, gyümölcs, méz és méztermékek, hústermékek, borok, pálinkák és más portékák változatos kínálatából lehetett csemegézni. Látványos esemény volt a Csáktornyai Gombászegyesületnek a Muraköz erdeiben található gombákat bemutató kiállítása is. Ne feledkezzünk meg Csáktornya másik hasonló, szintén emblematikus, messze földön híres eseményéről, a szerdai csáktornyai piacról. Évek óta minden szerdán virradatkor érkeznek az árusok, hogy felkészülten vár-

ják a vevőket. S jön is a tömeg, hogy friss zöldséget, gyümölcsöt, színes virágokat, házi termékeket, kézműves holmikat, régiségeket vásároljanak. A helyszínen akár nyúl, liba, tyúk, réce, csirke és más kisállatok beszerzése is lehetséges. A hangulatos bevásárlás a legtöbbször a híres falatozókban ér véget, ahol hazaindulás előtt a frissen sült kolbász vagy csülök elfogyasztása semmiképp sem maradhat el. A mintegy háromórányi idő gyorsan elszállt, ami a rendelkezésemre állt a Mura és a Dráva ölelésében fekvő Csáktornya, Muraköz megye központjának megtekintésére. Sietősen indultam a vasútállomás felé, de még egy pillantást vetettem a Vajda húsfeldolgozó vállalat épületére

is, amely nem ismeretlen vidékünkön, hiszen az üzem termékei néhány lendvai üzlet polcain is megtalálhatók. Habár az 1912ben alapított családi vállalkozás 2015-ben csatlakozott a Pivac csoporthoz, továbbra is hagyományos receptek szerint készítik a kolbászt, a száraz és félszáraz hústermékeket, a legismertebb termékük pedig a „muraközi vindőshús”, ami a térség különleges gasztronómiai értéke. Az utolsó pillanatban pattantam fel a várakozó vonatra. Kellemes délutánt töltöttem a Zrínyiek városában, ezért minden kikapcsolódásra és hangulatos utazásra vágyó olvasónak ajánlom, hogy egy kis ízelítőre ruccanjanak át néha Csáktornyára – akár vonattal is!

Znani in neznani Čakovec Čakovec, prestolnico sosednje Medžimurske županije na Hrvaškem in obmejno pomursko pokrajino povezuje dolga zgodovina in te povezanosti – pa ne le sejmarske tradicije in romanja na Porcijunkulovo – ni skrhala niti meja. Morda le malce okrušila. V tokratnem Sosedovanju predstavljamo mesto nekoč in danes. Prvi zgodovinski zapisi o mestu, ki je ime dobilo po grofu Čakiju (Csáky), ki je na mestu današnjega Starega gradu dal zgraditi stolp (torony), sežejo v prvo polovico 13. stoletja. V Evropi pa je postalo znano v 16. stoletju, ko je plemiška družina Zrinjski v trajno posest dobila Medžimurje, Čakovec

pa je postal njihov sedež. Družina Zrinski je v zgodovini in kulturi pokrajine pustila močan pečat, tu je izpod peresa Nikole Zrinjskega nastala tudi znana pesnitev Bitka pri Sigetu (Szigeti veszedelem). Na začetku 18. stoletja so Medžimurje pogosto prizadeli potresi, zato je med prebivalci začela krožiti legenda o zmaju Pozoju. Njega bi naj premagal Matija Čakovečki, toda ker se je zemlja tresla tudi kasneje, je legenda živa še danes. O tem, kje bi se Pozoj naj skrival, obstaja več različic, najbolj znana je tista, ki pravi, da je vrh njegovega repa pod starim gradom, glava pa v središču mesta, pod cerkvijo Svetega Nikolaja. Danes je Čakovec razvito, moderno mesto. Glavno ulico

krasijo lepe stare zgradbe iz obdobja meščanstva, med katerimi izstopata nekdanji kazino v secesijskem slogu iz leta 1903, danes bolj znan kot Dom sindikatov ter Mestna kavarna, katere interjer je urejen po vzorcu Kavarne Otton v Budimpešti. Na mestnem korzu stoji frančiškanski samostan in cerkev svetega Nikolaja, kjer je tradicionalno vsako leto 2. avgusta, na Porcijunkulovo tudi sveta maša v madžarskem jeziku. Daleč naokoli je znan tradicionalni sejem ob sredah, ki ga radi obiskujejo tudi številni Pomurci. In kaj je tisto, kar danes povezuje Lendavo in nobeno drugo mesto razen Čakovca? Železniška proga, seveda …

Könyvespolc

A sötétség királya Vida Dorian

1. rész Lassú, kimért, precíz léptekkel járt az utcán. Nem láttad a tömeg miatt, de érezted jelenlétét. Vénáidban, hajszálereidben megfagyott a vér, a tested reszketni kezdett és addig örültél, amíg nem láttad. Amerre járt, megmozdult, megremegett a föld. S a járdán mintha jelek lettek volna: ide ő lépett! Olyan volt, mint egy szellem, aki néha jelen van, néha nincs. Akit csak akkor látunk, ha azt akarja. Aki ebből semmit nem érzékelt. Csak az esőcseppek becsapódását a kabátján, a szél erejét az arcán. Ám egyik sem zavarta, mert felette állt mindkettőnek. Néha-néha felnézett az égre – ekkor egy keveset látni lehetett volna az ábrázatából, de azt is eltakarta a haja –, és hagyta, hogy arcát tisztára mossa az eső. Talán így kért feloldozást a bűneiért, vagy csak úgy érezte, hogy ezt kell tennie… Kopott cipőjén meglátszottak az évek, a megtett mérföldek. Fekete farmerje időt álló darab volt. Egy nadrág, amibe belenőtt. Ezért volt olyan különleges, ezért volt olyan félelmetes, ijesztő. Bőrkabátja alatt halálfekete ruházat. Fejét csukja takarta. Ő volt a sötétség királya. Egyesek szerint megkaphatott 68

volna mindent. Pénzt, sikert, nőket… De neki nem kellett semmi. Csak járni akarta az utcákat, a világot. Sosem érezte a tulajdon hiányát. Nem érdekelte más, csak a végzete. Senki sem ismerte. Így aztán legendák születtek róla. Az egyik szerint, aki belenézett a szemébe, az meglátta a saját halálát. A

másik szerint minden egyes nap lement a pokolba és ott szolgálta az ördögöt. Ő lett volna Lucifer jobb keze? Vagy ő lett volna maga az ördög? Éjszaka mindig egyedül rótta az utcákat, mert mindenki eltűnt, ha felbukkant. Nem ebben a világban élt, inkább a sajátjában, amit magának teremtett. És abba senki nem léphetett be. Ám egy napon ez mind megváltozott, mert beengedett valakit a világába, aki nem volt odaillő, aki nem volt felkészülve arra, ami ott várt rá…

2. rész Anasztázia készülődött. Ez az éjszaka is olyan lett volna, mint a többi, el akart menni bulizni. Csakhogy a sors mást tartogatott neki. Elindult az éjszakába, amiről azt hitte, hogy ismeri. Egy sötét utcán lépkedett, amikor meghallotta, hogy nem csak ő van ott. Nem ijedt ugyan meg, de gyorsabban szedte a lábát, mint addig. Szinte már futott. Tudta, nincs jó vége annak, ha egy fiatal, csinos lány összetalálkozik valakivel este tíz után egy sötét, elhagyatott utcán. Egy pillanatra lenézett, s amikor visszapillantott az útra, már előtte is volt. Nem hitt a szemének. Hallott

már a sötétség királyáról, a magányos „lovasról”, akiről senki sem tud semmit, de nem hitte, hogy komolyan létezik, aki most ott volt néhány méterre. Lassú, kimért, precíz lépések… Pontosan olyan, mint amilyennek elmondták. Anasztázia ledermedt. Mozdulni sem tudott a félelemtől. Lélegzete elállt, teste reszketni kezdett, mert ez az erő közeledett hozzá. A király megállt, és így szólt: – Csak egyet kérdezhetsz, remélem, értelmes lesz. Nem tudta, hogy a hangjától,

vagy a megjelenésétől, de Anasztáziában sosem tapasztalt vágy ébredt a férfi iránt. Bele akart nézni a szemébe, bár érezte, nem lenne szabad. Mindenki tudni akarja, hogy mi lesz a végzete. Egyesek talán nem vallják be még maguknak sem, de ez így igaz. – Nem akarok kérdezni. Csak mélyen szeretnék belenézni a szemedbe. – Mások megkérdezik, tényleg én vagyok-e. Ám, ha ezt szeretnéd, hát nézz a szemembe! Te is olyan vagy, mint mindenki… Csak egy lány a tömegből.

A Legendák karcolata (2018) című novelláskötetből. Illusztráció: Kurta Lilla

Ezt sértésnek vette. Nem volt egy hétköznapi lány, vagyis nem tartotta magát annak. A király levette a csuklyát, és hosszú, sötétbarna haját elhúzta az arca elől. A lány csak állt és várt. Nem volt képes felfogni, hogy mi történik vele. Negyedórája még egy buliba tartott, most pedig egy idegen ember áll előtte, ő pedig a jövőt keresi a szemében. Már nem félt. Közelhajolt a férfihoz, mélyen a szemébe nézett, és meglepődött. Látta magát állni az esőben. Egy idegen ember állt mellette. Először nem ismerte fel… Aztán rájött, hogy a sötétség királya az. És ekkor megeredt az eső. Anasztáziának könny csordult a szeméből. A király így szólt: – Én vagyok a végzeted, Anasztázia. A lány nem ellenkezett. Tudta, a sötétség királyának nem lehet nemet mondani. – Csak annyit árulj el, mi a neved. – A nevem Atanáz. A halhatatlan. Anasztáziát többé nem látták. Csak a jelenlétét érezték azok, akik igazán szerették, akiknek valóban fontos volt. Ezért járja ő az utcákat, a világot. Amikor a lányra gondol, felpezsdül a vére, de mindjárt meg is fagy, és fájdalmat érez, mert tudja, hogy ő a halhatatlan. Sosem találkozhat újra a saját végzetével. Csak az az éjszaka marad neki emlékül, amikor egy bátor lány a szemébe nézett és felvállalta saját sorsát. Lassú, kimért, precíz lépések… Ő a sötétség királya, a halhatatlan. 69

Így látom én

Kulturális örökségünk 2018-at a Kulturális Örökség Európai Évének nyilvánította az Európai Unió. A kezdeményezés célja az volt, hogy felhívja a figyelmet Európa történelmi múltjára, értékeire, a kulturális örökség kínálta lehetőségekre és egyúttal erősítse az európai identitástudatot. A nemes ügy mellé minden tagállam, valamint azok kulturális és rokonszervezetei felsorakoztak. A kulturális örökség nagyon tág fogalom: magába foglal megfogható javakat (épületek, emlékművek, ruhák, műalkotások stb.), nem megfogható javakat (ábrázolásmódok, kifejezések, tudás, nyelvi és szóbeli hagyományok, művészi kifejezésmódok, társadalmi gyakorlatok, hagyományos szakmák stb.), természeti jelenségeket (tájak, növény- és állatvilág), valamint digitális műveket (digitális műalkotások, animáció, filmek, hangfelvételek stb.). Ezek a dolgok nemcsak mellettünk léteznek, hanem meg is határoznak bennünket, hiszen a kulturális örökség az adott közösség és a hozzá tartozó egyén(ek) identitását képezi. Ennek az örökségnek az összetevőit gyakran nem tudatosítjuk, hanem magától értetődőnek, természetesnek érezzük őket. Ezért tekint-

hető különösen fontos kezdeményezésnek a Kulturális Örökség Európai Éve, hiszen ezekre az értékekre hívja fel a figyelmet. A kampányév szlogenje – „Örökségünk: a múlt és a jövő találkozása” – nagyon lényegre törően foglalja össze, miért is fontos identitásunk szempontjából az örökség. Ha saját kulturális örökségünket nem tudjuk kellőképp ápolni, őrizni, prezentálni és továbbadni, akkor ezáltal identitástudatunkkal tesszük ugyanezt. A mai változó Európában különösen fontossá vált az identitás mint a (nemzeti) közösségek megmaradásának legfontosabb záloga. Jogosan tehető fel a naptári év vége felé közeledve a kérdés, vajon sikerült-e 2018-ban kellően ápolni, hangsúlyozni az itteni emberekben /embereknek kulturális örökségünket? Mivel multikulturális közegben élünk, kulturális örökségünk is sokszínű, elfér benne szlovén, magyar, horvát, roma stb. elem. Ezek a kis mozaikkövek teszik a mi mozaikunkat egyedivé és a miénké. Ha bármelyik kocka elveszne, a mozaik már nem lenne ugyanolyan. Feladatunk tehát minden kis mozaikkő csiszolása, hogy a jövő tudjon a múlttal találkozni. Hogy unokáink is láthassák.

Pisnjak Atilla

Minden hĂŠten A szlovĂŠniai magyarok hetilapja 71

Hundertwasser & Hasegawa Kelet & Nyugat

2019. mรกrcius 8-tรณl szeptember 1-ig Lendvai vรกr

www.gml.si 72

Aus der Sammlung Richard H. Mayer, Bamberg in Zusammenarbeit mit den Kunstgalerien Bรถttingerhaus, D-96030 Bamberg Kontakt Verlag, Hallstadt