KerekPerec 2020 by Népújság

Népújság magazin 2020 | ára: 3,90 EUR

A Népújság magazinja

Tartalom

Kiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, Lendva Igazgató: Tomka Tibor Felelős szerkesztő: Király M. Jutka Grafikai tervezés, tördelés: Meszelics László A borítón Orbán Péter: Picasso kalandjai Petivel Munkatársak: Abraham Klaudia, Bence Lajos, Gaál Gabriella, Kepéné Bihar Mária, Lendvai Kepe Zoltán, Pisnjak Atilla, Szolarics Nađ Klára, Tomka Tibor Lektor: Böröcz Nándor ISSN 2232-5093 A szerkesztőség címe: 9220 Lendva, Fő utca 124. Szlovénia Telefon: 02/5776-180 Fax: 02/5776-191 E-mail: info@nepujsag.net Nyomdai munkálatok: Schwarz d.o.o. Példányszám: 1500

4 15 25 35 42 49 56 58 63

Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárság

A felnőttek világa nem olyan komoly, mint gyerekként gondoltam

A képek írója

Az örök klasszikusok nem mennek ki a divatból A karikatúrától a stripig, avagy egy autodidakta karikaturista hagyatéka Regélő Batthyánykastélyok a Muravidéken „Drága Családom! Hála Isten még én is megvagyok” A Bánffy-kehely, a hűség jelképe Távcsővel kémlelni az eget, fülelni a madárcsicsergést Pezsgő-, vásárés fürdőváros

Egyszer én is

Mintha a mi korunkat figyelte volna

Biztos dolgok egy bizonytalan évben Ebben az évben már a KerekPerec 10. évfolyamában járunk, de magazinunk még sosem készült ilyen különös és bizonytalan időszakban, mint az idei. A koronavírus-járvány megváltoztatta a világot, átalakította mindennapjainkat, és ma talán csak sejteni tudjuk, milyen mély és átfogó globális társadalmi változásokat hoz(ott) a jövőt tekintve. A pandémia olyan helyzetbe sodort és olyan helyzettel szembesít bennünket, amilyet a most élő generációk még nem éltek meg. Egyben számos kérdés új viszonylatban vetődik fel és számos biztosnak hitt „fejlődési trend” értékelődik újra. Az egyik legfontosabb kérdés például a hitelesség vagy az autoritás kérdése. Ki az, akiben ebben a válságos, sokszor irányát vesztettnek tűnő időben társadalmi szinten bízunk, akinek a véleményére adunk? További új kérdéseket vet fel egyfelől a vírus terjedése miatt a közösségi karantén, másfelől a digitális technológia szinte mérhetetlen lehetőségeinek előtérbe kerülése, s ez a kettő együtt olyan, mintha a 18. és a 22. század egyszerre lenne jelen az életünkben. A bizonytalanság közepette a biztos dolgokhoz ragaszkodunk. Ilyen biztos pont legtöbbször a család, az otthon, és jó esetben ilyennek kell lennie a közösségnek is. A jelenlegi helyzet azt is üzeni, hogy talán eljött az ideje az európai viszonylatban is manapság sokszor emlegetett ha-

gyományos norvég „dugnad”-elv alkalmazásának, azaz az egyén nagyobb önkéntes hozzájárulásának a közösség jólétéhez. Ez a rövid szó jelzi az összefogást, a szolidaritást, az egyéni hozzájárulást, a szomszédi, baráti segítséget. Ott mindenki tudja, mit jelent, és szégyellné, ha nem lenne a részese. Krízishelyzetekben ez még jobban összekovácsolja a közösséget, s erre minden közösségnek szüksége van. A biztos pontok a mi közösségi értékeink is. A KerekPerec idei számában is kis közösségünk ilyen biztos pontjai között keresgéltünk, így bemutatjuk a sikerei kezdetén álló fiatal filmrendezőt, Horváth Botka Áront, a munkáival már sokszor bizonyító illusztrátort, Orbán Pétert, a sütőcukrászat mesterét, Dávid Ingridet. Feltárjuk az akár „muravidéki képzőművészeti Rejtő Jenőnek” is mondható Kondor László autodidakta karikaturista hagyatékát és a valamikori muravidéki Batthyány-kastélyok sorsát... Szeretnénk, ha az ilyen jellegű írások visszatérő olvasmányok lennének. És befejezésül, visszakanyarodva írásom kezdetéhez: a minap egy tinédzser korona-graffitijét olvastam: „Ami igazán szép, az még előttem van, nem mögöttem!” – amiben a jelent, a más normalitású világ bizonytalanságát, nyugtalan toporzékolását a határozott életoptimizmus, a jó kilátások lehetősége lengi át. Hát igen! És nekünk ideje a fiatalok szemével nézni a világra!

Király M. Jutka felelős szerkesztő

Horváth Botka Áron filmrendező

A felnőttek világa nem olyan komoly, mint gyerekként gondoltam Horváth Botka Áron fiatal lendvai filmrendezővel és forgatókönyvíróval könnyen folyt a beszélgetés. A legtöbb szó persze a Részecskék/Delčki című alkotásról, a Szlovén Filmfesztivál (FSF) idei fődíjas rövidfilmjéről esett, de közben érintettük egyetemi éveit, a filmpolitikát, Tarantinót, a közösségi médiát... Egy hagyományos interjú-bevezető talán itt be is fejeződhetne, de még feltétlenül meg szeretném említeni, hogy 2015-től minden évben szerepel egy filmje az országos filmfesztivál versenyprogramjában, hogy a napokban védi meg filmelméleti mesterdiplomáját a ljubljanai Szín- és Filmművészeti Egyetemen (AGRTF) és hogy idén beválogatták a Balkán térség nyolc legígéretesebb fiatal filmalkotója közé.

Király M. Jutka És éppen akkor, amikor befejeztem az interjú írását, a tévében vetíteni kezdték a Lp, Lena (Üdv., Lena) című tízrészes ifjúsági sorozatát. 4

Mivel már régóta ismerjük egymást, az interjúban más, mint a tegeződési forma, nem lenne hiteles. – Részecsék: díjazott forgatókönyv, Vesna-díjas film, teljes siker. Az elmúlt hetekben valószínűleg sokat kérdeztek róla, nem utolsó sorban Lendván volt az ősbemutatója, közösen a stáb egy részével, a gyerekszereplőkkel... – Igen, sok mindent elmondtunk, de még tudnék egy csomót beszélni róla, mert majdnem két év munka van benne, meg jóformán egy életfolyamat. 2017-ben írtam meg a forgatókönyvet az egyetemi Grossman-verseny legjobb rövid történetének kategóriájában. Valójában egy másik forgatókönyvön dolgoztam, az is gyerekekről szólt, de inkább egy Pál utcai fiúk-jellegű történetről volt szó. De valahogy nem állt össze a sztori, és akkor eszembe jutott gyerekkoromból a legjobb barátom élettapasztalata, ami lehet, hogy még jobban hatott rám, mint rá, mert én kívülről figyeltem. Egy csalódásról szól, amit a szülők, vagyis a felnőttek okoznak a gyerekeknek azzal,

hogy nem tartják be a szavukat, és az milyen folyamatot indít meg egy gyerekben. Azt hiszem, hogy ő erre nem is emlékszik igazán, bennem meg megmaradt. Évekig bennem volt, de nem jutott eszembe, és most automatikusan előjött. A vetélkedőt megnyertem a történettel, majd utána pályáztunk a Szlovén Filmközpontnál. – A filmet Lendván forgattad, de ez nem szokatlan, a többi is általában a Muravidéken készült. Kötődés ez a hazai környezethez? – Azt hiszem, valójában az összes – a Légy (Muha / The Domestic Fly) címűn kívül – ideköt. De a Légyben is megjelenik az a melankolikus, nosztalgikus érzés, ami végig uralja a történést. Ha dolgozom, akkor általában itthon dolgozom azért, mert az emberek megértőbbek, könnyebben megközelíthetők, könnyebb elintézni bizonyos bürokratikus dolgokat is. A másik dolog meg az, hogy tényleg innen indulok ki, a helyszín, a történetek ide kötnek, ezeket ismerem a legjobban és szerintem ez a legőszintébb, amit tudok egyelőre kínálni.

Fotรณ: Meszelics Lรกszlรณ

A Jó lenne valamerre tartani (Sčasoma) forgatásán. Fotó: Solarič David

Fotó: Meszelics László

– A Részecsék kétnyelvű film, a – számunkra normális – kétnyelvű mindennapok egy teljesen új nyelvi momentumot jelentenek a szlovén filmgyártásban, hiszen eddig nem készült ilyen film. – Környezetünknek ezt a különlegességét fontosnak találtam. Mi otthon magyarul beszélünk, nem használjuk ennyire vegyesen a nyelvet, mint a filmben, de vannak családok, ahol igen, az utcán, ismerősök között ez természetes. A kétnyelvűség tartalmi ötlet volt, de egy kicsit megoldás is, mert bizonyos színészekkel szerettem volna dolgozni. Az volt a kiindulópont, hogy a gyerekek kétnyelvűek legyenek. A többi szerepet meg profi színészekkel úgy tudtam megcsinálni, hogy az egyik szülő az egyik nemzetiségű,

a másik pedig a másik. Mivel ismertem Tamara Avguštint, aki az anyuka szerepét játszotta, hiszen vele többször dolgoztam, megszületett az a kompromisszum, hogy az apa legyen magyar, az anya pedig szlovén. Már az egyetemen

ők megbíznak bennem és hogy nagyon természetesen tudnak a kamera elé lépni. Szerintem az idősebb generációtól, különösen a szlovén színészektől – s most általánosítok, de ilyen érzésem van – messze áll a film, mert nincs

A Muravidékről indulok ki, a helyszín, a történetek ide kötnek, ezeket ismerem a legjobban és szerintem ez a legőszintébb, amit tudok egyelőre kínálni. kialakul egy kör, akikkel együttműködsz, s Tamarával egy évfolyamban voltunk. Nagyon fontosnak találom ugyanis azt, hogy a színésszel, aki a kamera elé lép, könnyű legyen dolgozni olyan értelemben, hogy ne komplikáljon és ne legyen teli konfliktusokkal, ne legyen első az egó, az egotrip. És nagyon fontos az is, hogy

is lehetőségük annyit szerepelni benne és az egyetemen valójában nem tanítják a filmszínészetet. Túl prózai a dolog, amit ők szoktak előadni, és ez érezhető is. – Az apa szerepében Nagy Zsolt magyar színészt láthattuk, aki már egy befutott név Magyarországon. – Nagyon jó tapasztalat volt 7

Fotó: Meszelics László

Nagy Zsolttal dolgozni. Őt úgy választottam a filmhez, hogy néztem, kik lehetnének a magyar színészek, és ő volt az első, aki beugrott. Középiskolás koromban ugyanis nagyon szerettem Nimród Antal filmjét, a Kontrollt, amelyben Nagy Zsolt egy

a projektbe. Valójában csak utána jöttem rá, hogy mekkora név ma Magyarországon, mert nem követem annyira a magyar kommerciális filmeket. Utána megnéztem néhányat. A mi filmünk után volt például a premierje a Drakulics elvtársnak, ami egy zsánerfilm,

Tarantino volt az, aki kinyitotta számomra a kaput a filmvilágba. mellékszerepet alakított. Annyira tetszett ez a mellékkarakter és a megjelenése, hogy egyből ő ugrott be. Amikor felhívtam, meghívott magához, nagyon közvetlen volt, elolvasta a forgatókönyvet és mindjárt reakciót is kaptam tőle: elmondta mi tetszik, min változtatna. Sokat beszélgettünk az apai viszonyokról, tehát személyes dolgokról is, és egyből bele is mentük 8

komédia, de jól meg van csinálva, ő is jól alakít, egy vámpírt játszik. – Nem minden „nagy” színész vállal szerepet kisfilmben... – Vannak, akik nem, de többnyire azt kell mondanom, hogy érdekli őket. Nem is az a gond, hogy ne akarnának, az a kérdés, hogy mennyire teszik bele magukat. Az egy dolog, hogy valaki eljön és rutinból megcsinálja, de

más az, amikor az ember tényleg beleteszi magát. Itt van a különbség. Többnyire mind segíteni akarnak, tudják, hogy a film eléggé érzékeny forma, amelyre Szlovéniában nagyon vigyázni kell. Most még jobban, mint bármikor máskor, a szakadék szélén áll, és ezt mindenki tudja. – A szlovén filmpolitikát a szakmai berkekben folyamatosan kritika éri. Ezen belül hogyan látod, tapasztalod a fiatal, pályakezdő filmesek helyzetét? – Az utóbbi két évben elég letört vagyok ezért. Mert az egyetem ideje alatt valójában egy buborékban élsz, és azt hiszed, a film a minden. Nagyon egyszerű az élet, mert konkrét feladatokat kapsz az egyetem részéről, a filmekkel élsz és álmodozol arról, ami miatt beiratkoztál az egyetemre: hogy egyszer majd

A Részecskék (Delčki) forgatásán. Fotó: Samo Tanacek

rendező leszel vagy vágó, filmmel fogsz dolgozni stb. Amikor kijössz onnan, rájössz, hogy ebben az országban valójában nagyon kevés a lehetőség. S amikor megkaparintod azt... A Részecskék szempontjából nézve olyan érzés volt, mintha megnyertem volna

titok, 35.500 eurót kaptunk a filmre, ami ugyan nagyon soknak tűnhet egy 15 perces filmre, de ha felbontjuk, hogy 25 ember dolgozik rajta, hogy milyen hosszú a folyamat, milyenek az árak, a technika kölcsönzése, s a disztribúcióról ne is beszéljünk, akkor

Ha egy olyan környezetben lennék, ahol meglennének a feltételek, hogy bármilyen filmet csináljak, akkor olyan világot próbálnék teremteni, amely kilép a valóságból. a lottót. Pénzelni fogják a filmet, ami azt jelenti, hogy végre a saját forgatókönyvemet forgathatom. Aztán jön a költségvetés, felosztod a pénzt, vonalat húzol és leülsz a fenekedre: no, ez akkor valójában a hobbiprojektem lesz, ebből nem fogok megélni, lehet, hogy hoz annyit, hogy imitt-amott egy számlát ki tudok fizetni. Nem

ez semmi. Külföldön 3–4-szer ekkora költségvetéssel dolgoznak ugyanilyen rövidfilmeken. Ez egy kicsit kiábrándít, de még mindig annyira szeretem a filmet, hogy nem hagyom magam. Ami meg az általános filmpolitikát illeti, arról van szó, hogy annyira kicsi a filmköltségvetés az országban, hogy sajnos nem

jutunk hozzá. Sokan vagyunk, sok a projekt, mindenki szeretne alkotni. Minden pályázaton csak egynek sikerül, ami azt jelenti, hogy nem mindig a legjobb vagy a közönség számára legkedveltebb projekt lesz a kiválasztott. Valahogy hiszek benne, hogy azért lett kiválasztva, mert van valamilyen értéke, csak az a szörnyű, hogy egyszer, amikor kiválasztanak – amiatt, hogy fair legyen más iránt –, ki tudja, mikor fogsz még egyszer támogatást kapni. Ez azt jelenti, ha minden rendben van, szupert alkotsz, felnőtt rendező vagy és egészestés filmeket csinálsz, akkor Szlovéniában tíz év alatt két filmet forgathatsz le. – Ezért talán még fontosabb a lehetőségek felkutatása, a jelenlét a nemzetközi térben. Most éppen egy nemzetközi műhely, a First Film First egyik 9

Az Üdv., Lena (LP, Lena) forgatásán. Fotó: Piško

kiválasztott résztvevője vagy. – Igen, pillanatnyilag egy egészestés filmen dolgozom. A címe Elveszett évek, és egy road movie, zsánerfilm, mely a Muravidéken és Magyarországon játszódna, megint két nyelven. Egy szürreális világot szeretnék teremteni egy fiúról, aki egész életében egy faluban él és egy kis üzletben dolgozik. Nem ismeri a külső világot, de arról álmodozik, hogy egyszer ki fog menni oda. Egy nap az autóbuszról, mely hetente egyszer utazik át a falun, leszalad egy lány. A busz elhajt, rajta a poggyászával. A fiú eltökéli, hogy segít neki, és elindulnak a busz után. Egy nap alatt történik az egész, az az ötletem, hogy a 90-es években történne, egy „analógabb” időszakban. A forgatókönyvet a First Film First

műhelyen belül fejlesztem, mely a Balkán-országok alkotóit támogatja. Idén volt harmadik éve, hogy pályáztam itt különböző projektekkel, most beválogattak, több mint száz szerző közül nyolcat választottak ki. Egyéves projektről van szó, amely júliusban kezdődött. Bár idén minden online van, ami nem a legjobb. Csapatokban dolgozunk olyan mentorokkal, mint például Maria Djurkovic ismert díszlettervező, aki olyan filmeket csinált, mint a Billy Elliot, a The Imitation Game… Ezek nagyon fontos tapasztalatok, az ilyen munka nagy lépés és jelentős referencia, de ennek ellenére még mindig nem biztos, hogy sikerül támogatást nyerni a forgatókönyvre. – Visszatérve a Részecskékhez: még egy meghatározó

elemében eltér az eddigi munkáidtól, nincs benne zene, habár a zenének nagy szerepe van a filmművészetben. – A zene nagyon komplex, másrészt meg nagyon egyszerűen át tudja adni azt az érzést, amire utalni akarsz, tehát megkönnyíti a dolgod. Valójában diktálja az érzést. De a zene és a hangdesign áll tőlem a legmesszebb... Hadd kezdjem inkább így: Tarantino volt az, aki kinyitotta számomra a kaput a filmvilágba. Rajta keresztül ismertem meg például a francia újhullámot, vagy a 70-es évek B-jellegű horrorfilmjeit. Ő a világ összes részén készült filmekből „lopkod” és beleteszi saját filmjeibe, és ezek voltak valójában azok az utalások, amik vezettek: ha ezt átvette attól, akkor nézzük, hogy az a valaki hogyan csinálta... Ez tu-

11 Fotรณ: Meszelics Lรกszlรณ

A Légy (Muha) forgatásán. Fotó: Urša Premik

datosan elindította bennem, hogy igen, a film érdekel és Tarantinón kívül vannak még mesterek, akiktől ő is tanul. És Tarantino filmjeiben nagyon erős szerepet játszik a zene. Az előző filmeknél nagyobb jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy milyen legyen a zene szerepe és gyakran a zenéből is indultam ki. A Részecskéknél viszont többnyire atmoszférát éreztem és azt, hogy annyira erős a történése, hogy a zene zavaró lenne, túl akarna magyarázni bizonyos érzéseket és félre is tudna vezetni. Az volt a célom, hogy minél tisztábban ragadjak meg egy pillanatot, egy impressziót az életből. A természetes hangokkal már korábban is próbáltam játszadozni, de itt a legkonkrétabban. A végén megtartottam az egyszerű ürességet, a térnek, a síkságnak a hátterét. Egy 12

kicsit a dokumentumfilm-technika, a cinéma vérité felé megy a dolog. – Ha a rendező Tarantino, akkor a színész? – A legjobb vagy a legszebb? – A legjobb és a legszebb is. – A legszebb Brad Pitt. S szeretem a többnyire mellékszerepeket játszó Harry Dean Stantont, aki sajnos már nincs köztünk. A populárisabbak közül persze szeretem Tom Hardyt. A nők közül érdekesnek tartom Helena Bonham-Carter arcát, szerintem szuper színésznő is. Amikor fiatalabb voltam, akkor Scarlett Johansson tetszett, mindenki szerelmes volt belé. – Közel állnak hozzád a zsánerfilmek, a road movie-k, a horrorfilmek? – Kicsit közelebb állnak, mert ilyen filmeken nőttem fel. Az

egyetemem Tarantino után kezdtem feltárni az európai filmeket, amelyek inkább művészfilmeknek számítanak. A filmekben azt szeretem, hogy új világot teremtenek nekem, hogy megvan az az erejük, mint például a mesének vagy egy könyvnek, hogy belépsz egy új világba. Ezért a Részecsék nem annyira tipikus film számomra, s nem szeretnék később ilyen filmeket csinálni. Ha egy olyan környezetben lennék, ahol meglennének a feltételek, hogy bármilyen filmet csináljak, akkor olyan világot próbálnék teremteni, amely kilép a valóságból. Mindig érdekesebbnek találtam azt, ha az aktuális problémákat az alszövegben, a sorok között lehetett kiolvasni. A horrorfilm – hogyha a félelemaspektust kivesszük – nagyon jó eszköz arra, hogy a konkrét problémák

Fotó: Meszelics László

megfesthetők úgy, hogy ne legyen szájbarágós, bizonyos allegóriákat használva. Ezt szeretem bennük. A road movie-filmek, legyen például az Easy Rider vagy az Into the Wild, az útról mint szabadságról, a karakterváltozásról szólnak,

le. Persze ilyen filmek is kellenek és fontosak, de ha személy szerint választanék, akkor ezt az eltérőt csinálnám, mert ebben nagyobb a kihívás. – Tény, hogy a szlovén filmnek csak ritkán sikerül belopnia

Mindig érdekesebbnek találtam azt, ha az aktuális problémákat az alszövegben, a sorok között lehetett kiolvasni. de emellett a fő téma, ami meg foglalkoztatja őket, az a társadalom. És ezt szimbolikus módon mutatják be, de még mindig elég direkten, hogy mindenki megértse. Ezekben nem olyan világba lépsz be, mint a szlovén filmekben – és ez nem kritika, hanem tény –, amelyek konkrétan, direkten egy élethű szituációt festenek

magát a nézők szívébe. Ez nem csak a „senki sem próféta a saját hazájában” effektus... – Hát éppen nemrég olvastam egy statisztikát, mely több európai országot felsorol, akik kritizálják a saját filmjeiket. Érdekes, hogy az angolok is azok közt vannak, akik nem szeretik nézni a saját filmjeiket, mert túl közel állnak hozzá-

juk. Szerintem kell egy távolság, s lehet, hogy itt is ez jelenik meg, hogy a szlovén közönség nem tudja értékelni, mert túl jól ismeri a témát, ezt a világot. Kívülről azért van a szlovén filmnek elég sok sikere, különösen az utóbbi években, például a Kostanjevi gozdovi, a Posledice, a Razredni sovražnik jó visszhangot kapott. Ami a szlovén nézőben és alkotóban is benne van, az az, hogy nem tudja eldönteni, mennyire tartozzon a balkáni mentalitáshoz és mennyire legyen befolyása rá az osztrák és a német mentalitásnak. Mivel Jugoszlávia része voltunk, még mindig hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy a nyelv puhább, organikusabb, folyékonyabb, szókimondóbb, míg a szlovén meg túl steril ahhoz képest. Nincs egyszerű válasz erre... 13

Az az egy biztos, hogy nem máról holnapra változnak a dolgok. A szlovén film késésben van, 7–10 évet késik, de lassan fejlődik. A fiatalabb generáció amint hozzájut a lehetőséghez, mindig produkál olyat, ami időszerű. Csak azt is tudni kell, hogy – és itt megint visszatérek a költségvetéshez – nálunk nem térül meg, ha a közönségnek csinálod a filmet. Mert ha nincs meg a költségvetésem például egy olyan filmre, amely ha évek elteltével szombat délután ötkor menne a tévében, akkor a család leülne, megnézné és élveznék, akkor a B-terv az, hogy fesztiválokra szánom, tehát

hibás percepció, mert nem ettől jó a film. Hány olyan film van, amelyiket szeretjük, imádjuk és a legjobb filmünknek tartjuk, de nem kapott Oscar-díjat? Úgyhogy ez hülyeség, másrészt meg nagyon fontos, mert ilyen világban élünk. – A másik „ilyen világunk” a virtuális világ, a jelenlét a közösségi portálokon. Mennyire nélkülözhetetlen ebben a szakmában? – Hát egyre jobban, sajnos. Szerintem állandóan jelen kellene lenni, de nagyon nem vagyok híve az önpromóciónak. Nagyon sok energiát követel, meg kellemetlen is egy kicsit ezzel foglalkoznom,

Állandóan megy az én, én, én... ez túl fárasztó nekem. Az emberek pedig nem is néznek utána, hogy mit lájkolnak, mit osztanak meg. Ez is egy komoly csapda. egy kicsit művészibbé csinálom. Mert ha megcsinálom kommerciális színvonalon, akkor nem biztos, hogy a fesztiválokon sikeres lesz. Tehát állandóan van egy ilyen kis taktikázás. – A kis országok filmprodukciói számára viszont a fesztiválok nagyon fontosak. – Pontosan. A rövidfilmek, amilyen a Részecskék, nem a tömegnek készülnek, mert rövidfilmeket nem fognak sehol vetíteni, az emberek nem nézik, mert nem populáris forma, így csak fesztiválokra készülnek. A fesztivál meg csak egyre jó: ez a referencia és a promóció. Megkaptuk ezt a díjat, az emberek érdeklődnek, más fesztiválok érdeklődnek. Ettől lesz a film fontos, ami viszont teljesen

mert olyan az érzése az embernek, mintha állandóan nyomná az öndicséretet. Megpróbálom egy kicsit azzal egyensúlyozni, hogy csak akkor teszek fel valamit, hogyha tényleg valamilyen fontosabb hír van: oké, itt vagyunk még mi is. De látom, hogy a világ abba az irányba halad, hogy azok az emberek törnek előre, akik rengeteget fektetnek ebbe, tehát akik naponta nyomják az Instagram sztorikat, hogy itt azt csinálom, ott azt csinálom, s ha nincs munkájuk, akkor a régi munkájukról posztolnak. Állandóan megy az én, én, én... ez túl fárasztó nekem. Az emberek pedig nem is néznek utána, hogy mit lájkolnak, mit osztanak meg. Ez is egy komoly csapda. – Több évig versenysporto-

ló voltál, az országos ifjúsági úszóválogatott tagja. Áthoztál valamit az edzések fegyelméből a filmforgatások világába? – Úgy látom magamat, hogy nagyon szeretek lustulni. Nem a semmitevés értelmében, de nem is számít munkának. Minden pillanatban, amikor van rá lehetőségem, otthon például videójátékozom, lógok a barátaimmal, szeretek kimenni, sportolni… Az edzések fegyelme annyiban segít, hogy a filmnél bármilyen projekten dolgozol, nagyon szervezettnek kell lenned. Habár amióta rájöttem, hogy a felnőttek világa nem olyan komoly, mint gyerekként gondoltam, ezt is egy kis tartalékolással veszem. A projekteknél mindig csúszhat a dolog. De azért be kell tartani a beosztást, mert utána nagyon nehéz utolérni magad. És ami nagyon kimerít, amikor szabadúszóként dolgozol, az a bizonytalanság. – Megkerülhetetlen kérdés 2020-ban, a koronavírus-járvány sújtotta évben: hogy élted meg? – A kreativitás szempontjából sokat segített, mert valamilyen szinten terheket vett le, nem volt annyi külső kötelezettség, de egzisztenciális szempontból megéreztem, mert kevesebb volt a munka. Írtam egy új forgatókönyvet az első hullám ideje alatt, pályáztunk is Lendva Községnél és megpróbáljuk az év végéig felvenni, vagy ha nem sikerül, készíteni egy felkészülési tábort, hogy mégis legyen eredménye, de nem kész filmként, hanem egy lépésként felé. A filmnél a folyamat olyan hosszú, hogy nagyon türelmesnek kell lennie az embernek.

Orbán Péter illusztrátor és tervezőgrafikus

A képek írója Mindig is szerette a meséskönyveket és a rajzfilmeket, ezért szeretett volna animátor lenni. A sors fintora volt, hogy végül nem az lett, de a képalkotást és a képkészítést nem hagyta el. Könyveket tördel, logókat tervez, plakátokat készít, de elmondása szerint leginkább a mesekönyveket, azon belül is az állatos meséket szereti illusztrálni. Orbán Péter neve az elmúlt másfél évtizedben összeforrt a lendvai és muravidéki illusztrációval és tervezőgrafikával. Kollégaként és régi ismerősként a beszélgetésünk természetesen tegeződve folyt.

Pisnjak Atilla – A húgoddal mindketten a művészetből éltek, ezért az ember azt gondolná, hogy művészcsaládból származol… – Apu jól rajzol, mivel mérnök, és Anyu is zenélgetett, de inkább a véletlen műve, hogy a húgommal mindketten a művészetet választottuk. – Hogy jutottál el oda, hogy grafikai tervezéssel szeretnél foglalkozni? – Már az oviban volt egy rajzkiállítás, amin én is szerepeltem.

Ez nagyon megmaradt bennem. Mindig szerettem rajzfilmeket nézni és képregényeket olvasni, ezért már általános iskolában kiderült, hogy valamilyen effajta irányba szeretnék továbbmenni. Mindenképp ki kell emelnem Perša János rajztanár szerepét, akitől megkaptam az alapokat az általános iskolában. Meg kell említenem még Gerič Ferencet is, aki bár csak egy évig tanított, de annak idején ő kezdte el szervezni az ifjúsági művésztelepeket. Sőt engem és az egyik osztálytársamat is Gerič Feri vitt el Szombathelyre a művészeti szakközépiskolába egy beszélgetésre. – Ott is tanultál tovább? – Igen, miután sikeresen felvételiztem. A sikeres felvételit megelőzte egy előkészítő tanfolyam, amit az iskola szervezett Szombathelyen. A szüleimnek köszönhetem, hogy mindig elvittek, mert ezen az előkészítőn kaptam meg azokat az alapokat, hogy utána sikeresen tudjak felvételizni. – Milyen volt az oktatás a művészeti középiskolában? – Az első évben volt az úgynevezett szakmai körforgó. Ez azt jelentette, hogy az összes szakmai lehetőségbe belekóstoltunk a szobrászattól a grafikáig,

de még nem szakosodtunk. Ez a választási lehetőségeket vonultatta fel. – Utána döntened kellett, hogy mit szeretnél tanulni? – Az év vége felé dönteni kellett, ugyanis a második osztályt már a szakodon kezdted. Én az animáció szakot választottam. Sajnos ez nem tartott sokáig, ha jól emlékszem, másfél-két hónapig, ugyanis valamilyen konfliktus keletkezett a tanár és az iskolavezetőség között, ami miatt a tanárunk otthagyta az intézményt. – Ezért más szakot kellett választanod? – Így van, és ez lett a grafika. Ez állt még hozzám a legközelebb, vagyis ebben láttam valamilyen fantáziát még. Ennek volt tervezőgrafikai és képgrafikai része is, mi mindkettőt tanultuk. – A sikeres középiskola után hova vitt tovább az utad? – Két középiskolai tanáromat kell itt kiemelnem, méghozzá Foki Évát, aki képgrafikára tanított, valamint Torjay Valter művészettörténet-tanáromat, ugyanis ők ajánlották nekem a Magyar Képzőművészeti Egyetemet. Viszont jelentkeztem az akkori Iparművészeti Egyetem – ami ma már Moholy-Nagy 15

Fotó: Meszelics László

17 Fotรณ: Meszelics Lรกszlรณ

Fotó: Meszelics László

Művészeti Egyetemként ismert – animációs szakára is. Mindkét egyetemen túljutottam az első felvételi körön, a második kör viszont mindkét helyen ugyanabban az időben volt. Végül a képző mellett döntöttem, méghozzá tervezőgrafikai szakon, ugyanis animáció vagy filmszak nem volt. – Most visszanézve megbántad? – Hm…. Ez nehéz kérdés. Nem tudom. Így utólag visszagondolva valószínűleg jól döntöttem. Ha az animációt választom, akkor minden bizonnyal külföldre kellett volna mennem. Magyarországon ugyan működik a Kecskeméti Rajzfilmstúdió és a Pannónia, de akkoriban pont mélyzuhanásban volt a 18

rajzfilmgyártás. – Voltak már az egyetemi évek alatt is sikereid... – Volt egy-két kisebb sikerem, amik fontosak számomra és nagy lökést adtak. Ilyen volt

ez a plakát bekerült a Plakát. hu kiadványba, amely az 1989 és 2006 közötti magyarországi plakáttervezés monográfiája. – Az ember azt gondolná, hogy egy tervezőgrafikusnak

Alapvetően a rajz határozza meg a munkáimat. Ceruza nélkül nem tudok meglenni, legyen az klasszikus vagy digitális ceruza. például 2001-ben a Minolta Magyarország által a Magyar Képzőművészeti Egyetem grafikushallgatói számára kiírt pályázat Környezetbarát színek címmel, amelyen a zsűri az én munkámat találta a legjobbnak. Az egyik plakátommal bekerültem a XIII. Országos Tervezőgrafikai Biennále katalógusába. Ugyan-

Budapest a Kánaán, de te az egyetem befejeztével mégis úgy döntöttél, hogy hazatérsz Lendvára. Nem fordult meg a fejedben, hogy ott maradj? – De, sőt még egy segédtanári állást is felajánlottak. A már elhunyt Molnár Kálmán Munkácsy-díjas tervezőgrafikus, az akkori tanszékvezető szerette vol-

Fotó: Meszelics László

na, ha az egyetemen maradok. Őszintén szólva nem tudtam magamat elképzelni tanárként. Másrészről pedig hiába nagyobb a kereslet a tervezőgrafikusok iránt, a konkurencia is nagyobb Budapesten. Sőt, sokszor csak jó kapcsolatok segítségével tud érvényesülni az ember. Az is közrejátszott, hogy szeretem az itteni nyugit, nem sok minden történik, meg hát nincs annyi beton, mint egy nagyvárosban. Mindenképp itthon akartam élni, és reméltem, hogy én is hozzá tudok tenni valamit a közös mozaikhoz. – Miután visszajöttél, hogyan és mivel foglalkoztál? – 2005-ben néhány hónapot dolgoztam a GalériaMúzeumban, de volt ott egy

kisebb konfliktus, ami az akkori polgármester fülébe jutott. Erre ő alkalmazott a községházán, ugyanis szükség volt arra, hogy valaki elvégezzen bizonyos feladatokat. Akkor kezdtem a

rajzolsz, tördelsz… Mi az, amit a legjobban szeretsz csinálni? – Hogy őszinte legyek, szeretek olyan gyerekkönyveket illusztrálni, amelyekben valamilyen állatmesék vannak.

Így utólag visszagondolva valószínűleg jól döntöttem. Ha az animációt választom, akkor minden bizonnyal külföldre kellett volna mennem. községnek tervezgetni plakátokat, meghívókat stb. Így kezdődött az itteni sztori, majd pedig egyéni vállalkozó lettem. – Aki ismer vagy egy kicsit is figyelemmel követi a munkásságodat, az tudja, hogy sok mindennel foglalkozol a tervezőgrafika mellett: könyveket és folyóiratokat illusztrálsz,

Sajnos az utóbbi időben keveset illusztrálok, mert minden más munka leköt. Viszont nehezen állok neki az olyan illusztrációknak, amelyek valamennyire távol állnak tőlem. Nehezen megy a munka, ha nincs inspiráció vagy motiváció. De az utóbbi időkben például verseskötet-illusztrációval is foglalkoztam. 19

Fotรณ: Meszelics Lรกszlรณ

Fotó: Meszelics László

– Stílusban mi áll hozzád a legközelebb? – Nehezen mondok konkrét stílust, mert a munkáimban mindig próbálok több mindent vegyíteni. Kifejezetten példaképem soha nem volt, de sok illusztrátor és grafikus munkásságát figyelemmel követem. Nagy benyomást tett rám többek között Jože Trobec, aki Vučkót, az 1984-es szarajevói téli olimpia kabalaállatát tervezte, vagy Božo Kos, a Ciciban illusztrátora. A magyar illusztrátorok közül mindenképp ki kell emelni Jankovics Marcellt, aki főleg 1974-es Sisyphus című rövid animációs filmjével tett rám mély benyomást. De még sorolhatnám a neveket, például Kostja Gatnik, Miki Muster, Tomaž Lavrič,

Hont-Varsányi Ferenc, Reich Károly, Maros Krisztina… – Az illusztrációid milyen technikával készülnek? – Alapvetően a rajz határozza meg a munkáimat. Ceruza nélkül

az illusztrációt. Ha van időm és főleg, ha úgy érzem, akkor szeretem papíron befejezni a munkákat. Ilyenkor akvarellel, tussal vagy színes ceruzával fejezem be az illusztrációkat.

A tanároknak mindenképp nagyobb részt kéne vállalniuk, de eleve olyan érzésem van, hogy kopnak ki az oktatásból a művészeti tárgyak és a rájuk fordított idő. nem tudok meglenni, legyen az klasszikus vagy digitális ceruza. Többnyire úgy kezdem a munkáimat, hogy skiccelek, vázlatot készítek, tehát az ötleteimet papírra vetem. Ha már elkészültem valamivel, akkor azt szkennelve digitalizálom, majd a számítógépen színezem vagy fejezem be

– Mennyire nehéz grafikusként megélni? – Ha van megrendelő, akkor annyira nem. De ha csak illusztrációval foglalkoznék, akkor már nehezebb lenne. Most a járvány időszakában pedig persze érezhetően kevesebb volt a plakát, a meghívó, tehát a rendezvények21

Fotó: Meszelics László

hez kapcsolódó grafikai megrendelések visszaestek. Mivel nem csak ezzel foglalkozom, így gond nélkül áthidaltam ezt az időszakot. – Ha nem a megélhetés miatt ragadsz ceruzát, akkor mivel szeretsz foglalkozni?

Persze akkor, ha az idő és az időjárás megengedi. Mivel itthon van a kis irodám, ezért sokszor megesik az, hogy sehova nem megyek. Eleve nem vagyok az a típus, aki egy kávézóban vagy a parkban ülve dolgozna. Emellett LEGO-kockákat gyűjtök, főleg

Valamilyen kitalált lényeket vagy mesefigurákat szeretek megalkotni. – Valamilyen kitalált lényeket vagy mesefigurákat szeretek megalkotni. Lazulásképpen nagyon szeretek rajzolni. Sajnos vannak napok, amikor nincs ceruza a kezemben, bár igyekszem minél többet rajzolgatni. Amit nagyon szeretek még, habár az nem az alkotáshoz köthető, az a séta.

középkori témában. Mondjuk a középkor minden szinten foglalkoztat. Középkori ihletésű volt a 2012-ben készített animációs film is a Szlovén RTV Magyar Műsorok Stúdiójának megbízásából, amelyben Hadik Mihály és Bánffy Piroska legendája került elmesélésre.

– Akkor lényegében annyira nem is távolodtál el az animáció világától… – Nem, sőt a diplomamunkám is egy animált rövidfilm volt, ami Kafka Az átváltozás című novellájából merít. Viszont nincsen elég tudásom az animációhoz, lényegében kezdetleges technikával dolgoztam, ami nem követeli meg azt, hogy minden képkocát megrajzoljak. Kicsit ahhoz a bábos animációhoz hasonlít, amikor a végtagokat mozgatják. – A munkáiddal azért találkozhattunk kiállításokon is, nemcsak könyvek vagy meghívók formájában. – Több csoportos és egyéni kiállításom volt már. 2003-ban volt az első önálló kiállításom a

Fotó: Meszelics László

maribori Union kiállítótérben. 2015-ben Szombathelyen mutatkoztunk be öten lendvaiak, akik a Szombathelyi Művészeti Szakközépiskolába jártunk. 2016-ban Szerdi Gáborral ketten mutatkoztunk be a lendvai várban. – Kicsit elkanyarodva a témától. Sokszor tituláljuk Lendvát művészvárosnak egy erős és hosszú hagyománnyal, de lényegében a te generációd az utolsó, akik közül kikerült néhány képzőművész (Baumgartner Dubravko, Tomka Csilla, Császár Sebastijan, Pál Katja). Nem akarok senkit „leöregezni”, de azért ti már inkább a középgeneráció tagjai vagytok, viszont utánatok pedig nincs fiatal… – Sajnos ez így van, pedig

találkoztam olyan fiatalokkal az elmúlt években, akik nagy ígéretek voltak. Nem tudom, miért nem választják ezt az utat. Lehet, hogy anyagi vonzata van. Lehet, hogy nincs senki, aki irányítaná őket. Lehet, hogy az általános iskolás tanároknak kéne jobban odafigyelni. Nem véletlenül említettem Perša Jánost és Gerič Ferit. Utóbbi például nagy szerepet vállalt abban, hogy az említett művészek is erre az útra lépjenek. Nem utolsó sorban Nemes Lászlóval ők ketten indították el a lendvai ifjúsági művésztelepet, amely akkoriban még a környékbeli fiataloknak szólt. A tanároknak mindenképp nagyobb részt kéne ebben vállalniuk, de eleve olyan érzésem van, hogy kopnak ki az oktatásból a művészeti tár-

gyak és a rájuk fordított idő. – Te azért a munkád miatt is figyelemmel kíséred az itteni kulturális életet. Mi róla a véleményed? – Szerintem túlkínálat van. Jó példa erre a 2018-as nyári program, amikor rengeteg rendezvény volt, de kevés volt a látogató. De ez igaz a mindennapokra is. Lényegében az emberekben már kevesebb marad meg ezekből a programokból. Valamikor még hetek, sőt hónapok elteltével is fel tudtak idézni az emberek egyegy színházi előadást, mert nem volt belőlük sok, viszont az megmaradt bennük. Ma meg szinte – eltekintve az idei évtől – minden napra jut valami. Szerintem az Európa Kulturális Fővárosa projekthez is kicsik lettünk volna. 23

Ahol otthonra lelnek a magyar ĂŠrtĂŠkek...

Sütőcukrászat

Az örök klasszikusok nem mennek ki a divatból Dávidéknál a süteménysütés, vagy inkább már a cukrászati tevékenység a szó szoros értelmében otthon, a konyhában zajlik. A lendvai család minden női tagja nagy előszeretettel készít édességeket. Dávid Ingrid a hobbiját kreativitással és jó ízléssel két évtized alatt fejlesztette olyan szintre, hogy az átlagos kínálatból a tortái kitűnnek mind a küllemük, mind az ízviláguk alapján. Muravidéki gasztro-utunkon ezúttal a kézműves desszertek mesterénél jártunk.

Szolarics Nađ Klára Míg Ingrid a tortáiról ismert, addig az édesanyja, Klára főként a süteményeiről és a pogácsáiról. Mondhatnánk azt is, hogy az adottság már a bölcsőben ott volt Ingridben, a legjobban pedig a családban lehet tanulni, ott lehet igazán ellesni a titkokat, trükkö-

ket, praktikákat, és szinte határtalan az idő a gyakorlásra. – Sosem idegenkedtem a konyhai munkától, szerettem sürögni-forogni a sparhelt és a sütő körül – mondja Dávid Ingrid. – Jó érzés volt átélni azt a hangulatot, ami az étel készítését körbelengte, majd látni a végeredményt, miközben gyerekként ez az egész egy kicsit rejtélyes is volt. Aztán később mindig érdeklődéssel vártam, milyen visszajelzést kapok azoktól, akik megkóstolták a főztömet. A két nagymamám is kitűnően főzött, ismert lakodalmas „főszakácsnék” is voltak. Anyám is kiváló mestere a konyhának, a főztje mellett a süteményei is mindig irigylésre méltóak és nagyon szépek. Tökéletesek a szájnak és a szemnek is. Ő építészeti technikus, és ez még a sütemények készítésénél, a torták építésénél is jól hasznosítható. Megpróbáltam tőle minden fortélyt elsajátítani – meséli.

Mindezek ellenére a sütemények, a torták készítésével valójában elég későn kezdett el foglalkozni. – Azt hiszem, Nara lányom születése idején ragadott magával a foglalatosság, korábban nem annyira érdekelt. Egy születésnapi tortával próbálkoztam, gondoltam, hadd lássuk, mit tudok kihozni. Anyu nagy kritikusom volt, sosem volt elég jó, amit csináltam és ahogy csináltam. De úgy tűnik, ez adta a lendületet, hogy felerősödött bennem a belső indíttatás, hogy kipróbáljam magam a készműves torták sütésében, díszítésében. Szerencsére a sikerélmény hamar jött – mondja mosolyogva. Az édesanyjától nemcsak azt a képességet kapta, hogy kitaláljon kitűnő recepteket, hanem a legjobb alapanyagokhoz való ragaszkodást is. – Margarint nem használunk, a tejszín sem lehet növényi, a csokoládé is csak a legjobb minőségű lehet. A tortáimhoz csak minőségi alapanyagokat használok, és másnak is ugyanezt ajánlom: nem éri meg spórolni a hozzávalókon. Azon kívül, hogy minden mesterszakács – főleg pedig az összes jó francia cukrász – ezt javasolja, magam is megtapasztaltam ennek a fontosságát.

Még mindig a klasszikusok Ingrid először a tortatészták elkészítését gyakorolta be, majd az ízekkel, ízkombinációkkal foglalkozott, valamint új textúrákkal kísérletezett. Ezekkel párhuzamosan egyre fejlődött a cukrászati technikája. Az utóbbi

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Dávid Ingrid biztos abban, hogy minden ember életében vannak olyan pillanatok, amikhez jár egy szép és ízletes torta, hogy ünnepélyesebbé tegye az eseményt.

meghatározza a torta küllemét, kívánatosságát, ami persze fontos, de nem a legfontosabb szempont. Ingrid is az ízeket helyezi előtérbe, erre tanítanak egyébként a világ mestercukrászai is. – A francia cukrászok tarolnak, szerintem egy teljesen más dimenzióba tartoznak, de amit jelenleg az oroszok csinálnak, az meg a perfekcionizmus csúcsa, egyszerűen hihetetlen – vélekedik, de ő inkább mégis a visszafogottabb, letisztult dekorálás mellett voksol. A munkáját kitartás és türelem jellemzi, tortáinak ízvilága felemelő, a dekorációi egyszerűek és nagyszerűek, a „kevesebb több” mottó jegyében készülnek. – Mennyire változott az ízlés, a trend a torták formáját, ízvilágát illetően? Mi a menő, a

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A cukrászat kreatív tevékenység. Ingrid a torták dekorálásánál „a kevesebb sokszor több” elvet követi.

keresett? – Még mindig a klasszikus, kerek torták állnak az élen, amik még mindig nem mentek ki a divatból, emeletes formában sem. Bár az utóbbi időben a kisebb átmérőjű, keskeny és magasabb forma a trendi. Kedveltek a kocka-, illetve a könyvtorták is, a gyerekek esetében pedig a figuratorták. Nincs igazán fix kedvenc figura, ebben sincs határ, minden gyerek kívánsága más és más lehet. Arra törekszem, hogy minden süteményem örömforrás, élvezeti érték legyen vizuálisan és az ízeket illetően is. Minden formájú tortát lehet szépen dekorálni, de türelem, fantázia, kreativitás mindig kell hozzá. Ebben segítségemre van a világháló, a sok szakács- és cukrászkönyv. Amihez pedig az alapanyagok minőségén túl

ragaszkodom – mind a torták, mind a krémek készítésénél –, az az, hogy az alapanyag egyben természetes is legyen. Saját magam készítem az aprósüteményeket, mézeseket, habcsókokat, cukor- és habmázakat is, amiket a torták díszítésénél használok fel. Szeretek friss virágokkal és különös alakú növényekkel, terményekkel is dekorálni, legyen az születésnapi, esküvői vagy más jeles alkalomra készült torta. Csak nagyon ritkán és minimális mennyiségben használok ételszínezéket, amikor nem megy enélkül, például a figuratortáknál, hiszen gyerektortát élénk színek nélkül nem lehet elképzelni. – Jelenleg melyik torta a legmenőbb? – Az egyik ilyen a betontorta. Ez szürkés-fekete kinézetű, 27

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A tortákon a legszebben a kézműves díszek mutatnak, s a legjobb, ha ezek saját készítésűek. A természetben szedett virágokat és zöldet meg kell tisztítani, megfelelő hosszúra kell vágni – majd kezdődhet is az alkotás.

kör- vagy kocka alakú torta. Ízlés dolga, én nem ilyet választanék, de sokan szeretik… – avat be a trendekbe Ingrid. Korábban marcipán- és fondant-bevonatot alkalmazott a torták díszítésénél, de már régóta nem, mint ahogy a nehéz vajkrémeket sem, inkább a mascarponetejszínhab kombinációt vagy a főzött krémeket használja. A krémeket csokoládéval, kakaóval vagy különböző gyümölcsökkel, levekkel kitűnően lehet színesíteni, nem kell mesterséges színezéket használni. – Immár két évtizede sütök, és elsősorban még mindig a klas�szikus dió-, mogyoró-, mandula-, gyümölcs- és csokoládétortákat ajánlom. Ezek finomak, a textúrájuk miatt van tartásuk, mert arra is gondolni kell, hogy a feldí28

szített ünnepi torta a szállítást is jól bírja. A jeges szellő nevű torta ugyan finom, de szállítási szempontól nem a legjobb választás. Nyárra a könnyű, friss gyümölcstortát javaslom, de jó választás a csokoládé-mousse málnával vagy a sós földimogyoró karamellel is. Ha Ingrid esküvői tortát készít, mindig megkérdezi, milyen színárnyalatú és kivitelezésű lesz az asztaldekoráció, a mennyas�szony ruhája, a csokra, hogy egy-egy részletet a tortára tudjon csempészni, össze tudja hangolni a tortát az alaplátvánnyal. Ez is apró, de lényeges mozzanat. – Mivel a cukrászatban pontos munkát kell végezni, az elképzelt díszítést, a dekoráció elemeit és elhelyezését érdemes előre megtervezni. Az elgondolásomról

vázlatot szoktam készíteni, még ennyi gyakorlat után is – meséli a munkájáról Ingrid. Ma már sokféle tortadekoráció kapható, a webáruházak kínálata kimeríthetetlen. De ezekhez is csak mértékkel nyúl, a legtöbbször cukorgyöngyöket, szórócukrokat, csillámporokat, drazsékat, konfettiket, cukor- és csokidarát szerez be. Meg persze akkor, ha valamilyen rajzfilm- vagy mesefigurára van igény. Mint mondja, a tortaipar, a cukrászat az utóbbi években nagyot fejlődött. Ingrid azonban továbbra is a nyugodtabb hangulatú dekorációk híve, ahol a díszítések a tortabevonat színével összhangban vannak, illetve kiemelik egymást. Nemegyszer csak a bevonókrém játékos, jól kitalált formákban való felvitele határozza meg a látványt. A

Fotó: Szolarics Nađ Klára Fotó: Szolarics Nađ Klára

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Ingridnek már több évtizedes gyakorlata van a kézműves tortakészítésben, de a sütést és a dekorálást még mindig ugyanolyan kedvvel végzi.

A cukrászipar is nagyot fejlődött, szinte minden kelléket, amit csak el tudunk képzelni, be lehet már szerezni.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Kézműves torták mint gasztronómiai műalkotások. Az alkotó kézjegye ott van az ízében, a küllemében...

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Édes téli élet – házi készítésű havas fenyő habcsókból, zuzmós almával.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Telet idéző, fehér krémes, mézes-diós torta fehér díszítéssel.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Még mindig divatos a klasszikus kerek torta, idén a szűkebb, magasított változat a trendi. A csokitorta karácsonyra készül.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Habár a francia mesterek viszik a prímet a cukrászatban, de a hazai édességek is igencsak kiválóak. Ki mentegetőzne azért, mert egy szelet Esterházy-tortát tett az asztalra? A pókhálós díszítést csipkebogyók színesítik.

Fotó: Dávid Ingrid

Az idei év elsőszámú és „valami különös” dekoreleme a 24 karátos aranyfólia, amelyet Ingrid a torta oldalára helyezett.

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A torta csomagolása és szállítása is külön odafigyelést igényel.

torták tetejére és oldalára egy-egy mézessüti vagy habcsók, színes termény vagy virág kerül – pompás látvány!

Házi díszek – A legjobb kinézetű cukrászkészítmények néha az elsikerült sütés miatt kaptak fantasztikus küllemet. Nem is kell mindig a szélek, a karimák tökéletességére törekedni, inkább dekoráljunk szabadabban, fantáziadúsan, de mindig esztétikusan. A torta gyönyörű dísze lehet a karimáján lecsorgatott csokoládé, a karamell, a krém nem egyenletes felvitele… Engedjük szabadon a fantáziánkat, ne féljünk alkotni! – ajánlja Ingrid, amíg díszíti az éppen készülő tortát. Közben néhány trük-

köt is elárul, hogyan készíthetünk házilag is csinos tortadíszeket. – Aprósüteménnyel kiválóan lehet díszíteni. A megírókázott, tojáshabbal dekorált mini mézesek, mint a hópehely, gomba, mézeskalácsházikó, a csillámporral leszórt habcsókok elkészítését mindenki ismeri. Szép dekorelem – főleg most, a karácsonyra készülő tortákra – a zúzmarázott alma vagy rozmaringág. A zúzmarázás roppant egyszerű. A tojásfehérjét keverjük ki krémes állagúra, majd kenjük le vele az almát vagy más gyümölcsöt. Szórjuk meg porcukorral, kicsit dermedjen meg, aztán helyezzük a tortára. Hasonlóan bánhatunk a fahéjjal, a csillagánizzsal, a rozmaringággal, egy tobozzal is. De lehet kandírozott virágdíszeket is készíteni, ehhez egy kicsit több ügyesség

kell, de nem komplikált dolog. A különböző virágokat, mint az ibolya, árvácska, kankalin szintén megkenjük tojásfehérjével, majd kristálycukorba mártjuk a virágot, hagyjuk megszáradni, és már kész is az ehető, de nagyon mutatós dekoráció – avat be a fogásokba. Az igazi cukrászsütemények elkészítése még ma is sok kézi munkát és ügyességet igényel. Így Ingrid ennyi tapasztalat után is még mindig kreatív izgalommal áll neki a tortasütésnek. Akkor is, ha ezt hobbiként űzi. Mint mondta, főleg a nagyobb méretű torták készítése a kihívás, hiszen a méretük miatt több részből kell ezeket összeállítani, és figyelni kell a súlyra is, nehogy besüllyedjen, a bevonó megrepedezzen. Ó, volt már olyan is, hogy az emeletes torta felső része lecsúszott… – mondja nevetve. 33

Fotó: Dávid Ingrid

A torta az ünnepi asztal dísze. A fotó akár karácsonyi képeslapon is szerepelhetne...

– Izgultam már többször is, például a Király-Moss Suzanne festőművész születésnapjára készített tortánál. Ajándékba készült. Tudtam, hogy Suzanne nagy mestere és művésze a tortakészítésnek, gyönyörű tortákat, valóságos műalkotásokat szokott készíteni, ízben és küllemben is. Az általam készített desszert meglepetésként érte, de azt mondta, tetszett és ízlett neki a sütemény. A nagy tortát habcsókokkal, virágokkal, örökzöld ágacskákkal és egy kis tejszínnel díszítettem, s úgy tűnik, ebben az egyszerűségében volt a legszebb – idézi fel az egyik jeles alkalmat. Ingrid szívesen válogat a magyar–osztrák időkből fennmaradt receptek között is, a családját, a baráti társaságát nemegyszer lepi meg dobostortával, Esterházy-szelettel, kuglerrel, lúdlábtortával...

Mikor friss a torta? – Amit nem igazán szeretek, az a „mennyire friss a torta?” típusú kérdés. Mi a friss torta? A tortának idő kell, hogy elkészüljön. Az elkészítési folyamatot a robotgépek felgyorsítják, de az utána következő teendőket nem, mert ezekhez idő kell. A tésztának tehát meg kell sülnie és ki kell hűlnie. A krémeket szintén el kell készíteni, pihentetni kell. Majd a lapokat összerakni, bevonóval bekenni, aztán ismét várni kell, hogy az ízek összeérjenek. S legjobb, ha csak másnap látunk neki a végső cukrászati simításoknak, a dekorálásnak, ami szintén eltart egy ideig akkor is, ha minden kellék és elem előkészítve vár és kéznél van. Így a torta másfél, két nap alatt készül el, illetve szeletelhető fel. És így is a legjobb! – mondja Ingrid. Persze vannak

melegen fogyasztható torták, mint egyes csokitorták, sajtkrémes sütik, de ez más kategória. – Sosem volt még olyan nap, amikor az az érzés jött, hogy most már elég? – Nem, ezt az egészet nagyon szeretem, s nem adom fel csak úgy, egy-két elsikeredett süti miatt! De ahogy már mondtam, a dekoráláshoz saját készítésű aprósüteményeket használok, ezek közé tartoznak a macaronok is. No, amire én kiderítettem ezeknek a kis duci sütiknek a titkát, mire megtaláltam az igazi receptet és elsajátítottam a hab elkészítési technikáját, mire a macaronok olyanok lettek, hogy a látvánnyal és az ízzel is elégedett lettem, az sok időbe telt. Arról ne is beszéljünk, mennyi tojásfehérjét és darált mandulát dobtam a kukába a próbálkozások során... – mondja nevetve Ingrid.

Kondor László munkássága

A karikatúrától a stripig, avagy egy autodidakta karikaturista hagyatéka A nemzetközi hírnevet is befutott Miki Muster előfutárának is tekinthető Kondor László (Ladislav) magyar szülők gyermekeként látta meg a napvilágot 1901. augusztus 6-án a goricskói Kupšinciban. A kalandos életű világutazó, autodidakta karikaturista az első volt azok között, akik a délszláv államban meghonosították a karikatúra műfaját.

A szüleit nagyon korán elveszítette: a helyi iskola alkalmazásában tevékenykedő, állami tanító Ferencet 1908-ban, anyját, a Faludi-leszármazottat, Bertát tíz évvel később, 1918-ban. A nagykorúság határán, 17 évesen árvaságra jutó fiú az akkori „született portrérajzoló” jellemzését később, 1924-ben karikatúrarajzolóra módosította önreflexiós megjegyzéseiben. A később „tipikus

Muravidéki Múzeum, Muraszombat

Bence Lajos

Kondor László (1901–1963)

portrékarikaturista” besorolást kiérdemlő Kondor már az eszéki vasutas inasévek alatt forradalmibaloldali elveket vallott, például a katonákat a fegyverük elhagyására szólítva fel, így korán összeütközésbe került a hatalommal. Előbb Magyarországra menekült, majd hosszabb letartóztatás és fogság után újra visszatért Jugoszláviába, s a művészet melletti végső elkötelezettségét igazolandó Bécsben 12 napos „kurzust” vállalt Fröhlich professzor iskolájában. Ez volt az egyetlen ilyen irányú tanulmánya, később sohasem vállalkozott hasonlóra. A kötöttségeket nem tűrő személyiség lelkes amatőrként vetette bele magát a karikatúra világába, amely foglalkozástól tisztes megélhetést remélt. Az autorizált, a modell által is kézjegyével ellátott karikatúrákból kezdetben azonban csupán egy-egy ebédre vagy vacsorára futotta. Világutazói korszaka 12 évet ölelt fel, három földrész 36 orszá35

Fjodor Saljapin, Kairรณ, 1933.

Muravidéki Múzeum, Muraszombat

Opatijában 1961-ben.

gában járt. Elcsavargott Németországba, innen pedig 1927-ben a dúsgazdagok földjére, MonteCarlóba ment, s párizsi bolyongásaiból egy általa közétett anekdota is fennmaradt: a pénztelen suhanc a rendőrt rajzzal megvesztegetve jutott be a karhatalomtól őrzött kávéházakba. Hasonló trükkhöz több esetben is folyamodnia kellett, így például a

Kondor-hagyatékban található belga szállodaőrről, komornyikról készített rajz is tanúskodik erről. Ebben a korszakában, az útkeresés első szakaszában keletkeztek Nyugat-Európa jeles vezetőiről, politikusairól készült rajzai-karikatúrái (például Gusztáv svéd királyról) vagy Monte-Carlóban a híres teniszsztárról, René Lacosteról készített rajza.

Keleti útjainak nyomait is őrzik karikatúrái: az Egyiptomi földesúr és az Indiai maharadzsa című karikatúrája, utóbbi esetében a maharadzsa a kézjegyéhez még busás összeget is mellékelt. Kondor 1925-től állandóan úton volt, majd első önálló kiállítását 1930-ban a norvégiai Oslóban rendezte meg. Szinte az összes kontinenst beutazta, így Afrika után a 30-as években Dél-Amerikába is eljutott, előtte pedig a skandináv államok mindegyikét felkereste, rövid ideig a Kanáriszigeteken és Franciaországban is élt és dolgozott. A második világháború elején, 1938 és 1941 között Romániában és Bulgáriában is megfordult. 1941-ben tért vissza, s az akkori Jugoszláviában kötött ki, ahol már kiállításokat is szerveztek számára: Eszéken, Splitben, Banja Lukában, Újvidéken és Zágrábban. A muraszombati Muravidéki Múzeum (Pomurski muzej) gondozásában 2015-ben, az átfogó kiállítás alkalmával jelent meg Andrejek Tamara művészettörténész szerkesztésében egy gondos képzőművészeti brosúra. Ebből kiderül, hogy a múzeum Kondorgyűjteményében található több mint 260 karikatúra között igen sok esetben anonim modellekről beszélhetünk: jobbára csak foglalkozásokhoz kötött címek szerepelnek, többet nem tudunk a személyüket illetően. Ilyen címekkel találkozhatunk: Lengyel szolgáló, Török egyetemi hallgató, Bolgár nő népviseletben, Lengyel paraszt, Lengyel artistanő, Lengyel katonai attasé vagy Tripoli színésznő. A harmincas

Szรกllodai portรกs Belgiumbรณl, Anwers, 1930.

Önarckép, Muraszombat, 1954.

évek ilyen rajzai már Kondor biztos ceruza- és vonalvezetését mutatják, az önálló hang megtalálását és a művészi kidolgozás csúcsát jelentik a korabeli karikatúrák között. A történelmi személyiségek sorába tartozó alkotások között ott van a török emigrációban élő orosz aktivista-forradalmár, Lev Trockij is, akiről két stílusban és színhasználatban két különböző rajzot készített. A klasszikus Kondor-rajzot Trockij a kézjegyével

is ellátta, a másik szürrealistakubista jegyeket visel magán. A művészek sorozatban szerepel például Wilhelm Backhaus zongoraművész és a másik kedvenc, Fjodor Saljapin orosz operaénekes-basszus is, utóbbi „drága barátságuk” emlékére az erőteljesen kubista stílusban megrajzolt egyik portréját kézjegyével is „szentesítette”. A képzőművészeti kategóriák között sokáig csak megtűrtnek nevezett karikatúráról a szakiro-

dalom ma is szűkszavúan szól, legfeljebb annyit tart fontosnak megjegyezni, hogy egy közismert személyiségről az eltúlzott jellemvonások, személyiségjegyek ábrázolásával született alkotás, mely magának az alkotónak a személyiség vagy jelenség iránti állásfoglalását is tükrözi. A sors fintora, hogy a karikatúra meghaladását tűzve ki célul az egyvonalas rajzoktól eljutni a többsíkú, színes változatig csak ritkán sikerült Kondornak. Gyakran próbálkozott a kubizmus kedvelt stílusfogásával, a téridomok egymásra halmozásával, vagy máskor a lekerekített alakzatok elnyújtásával, illetve az előzőek kombinációjával. Az ezek ötvözeteként jelentkező formák gyakran tűnhetnek már mesterkéltnek, túlcicomázottnak is. Szándékosan túlabsztrahált, 1938-as, fekete-sárga képei (Mussolini, Halál) sem mutatnak már a karikatúrával túl sok rokonságot. Ezeken erősen futurista színezetben ábrázolja a fasiszta fenevadat, rejtett utalásokkal is, amelyért 1941-ban Kranjban a kiállítása alkalmával letartóztatták, majd börtönbüntetésre ítélték Begunjéban és Klagenfurtban. Innen egy lépés volt csak (s erre szép példa az ugyanebből a korszakból származó Hitler-karikatúra) a klasszikus értelemben vett karikatúrához való visszatérés. Opatijai éveiben készítette Churchillről és Charles de Gaulle-ról is a rajzait, melyek már rajzművészetének a csúcsát jelentették. Egyik utolsó önarcképe a svájcisapkás, állandóan izgő-mozgó, a hóna alatt

40 Francia, Opatija, 1962.

Bajor paraszt, Hohenau, 1924.

rajzmappával rohangáló embert ábrázolja. Andrejek Tamara monográfus szerint ez egyben az utolsó szignózott és dátummal is ellátott önarcképe-karikatúrája, melyet a horvát tengerparton, Opatijában rajzolt 1963-ban, nem sokkal a halála előtt. Ott is halt meg, majd nagy tiszteletadással, a város vezetése és barátai jelenlétében Muraszombatban temették el apja és anyja családi sírboltjába. 1945-ös szlovén vándorkiállítása során Lendván, Mariborban és Celjében is kiállított. Élete utolsó szakaszában, 1948 és 1963 között az évente egy muraszombati kiállításra korlátozódott összes ilyen jellegű tevékenysége. Jobbára elvonultan, régi emlékeibe temetkezve élt, a képzőművészi karrierre már nem gondolva. Az oly hőn áhított megbecsülést az akadémiai képzőművészektől, társaitól sem kapta meg, hiszen a karikatúra mint műfaj sohasem tartozott a képzőművészeti ágak közé, s ha mégis, akkor szigorúan a rétegművészetek csoportjába sorolták. Autodidaktaként viszont még ott sem tartották számon. De több figyelmet érdemelne ma is! Kondor László a képregényműfajban is próbálkozott. Igaz, e ponton talán a szigorú önkritika vagy az érdeklődési hiány miatt meg is torpant. Ezt a terepet később a fiatal pályatárs, a Križevciben született Prešerenéletműdíjas, Miki Muster „veszi birtokba”, aki igen sok sikert ért el a műfajban, s emelte az ilyen jellegű rajzolást a 20. század képzőművészeti műfajainak sorába.

41 Mussolini, Dubrovnik, 1938.

Történelmi séta

Regélő Batthyánykastélyok a Muravidéken Stukkódíszes, kovácsoltvas kerítéses, márványlépcsős kastélyok és udvarházak, egykor szebb napokat látott báltermek, szalonok és kastélykertek. Ó, ha mesélni tudnátok! Mesélhetnétek egy ifjú grófról, aki talán járt is a falaitok között, vagy ha nem is jutott el ősi birtokainak mindegyikére, biztosan sokat emlegették az ott élők.

Kepéné Bihar Mária Lendvai Kepe Zoltán Gróf Batthyány Lajos, akinek neve később az első felelős magyar kormány miniszterelnökeként íródott be a történelemkönyvekbe, 1809-ben született Pozsonyban. A németújvári Batthyány család egy magyar főnemesi család, amelynek a mai napig vannak élő leszármazottai. A családnak van egy grófi és egy hercegi ága, utóbbi Batthyány– Strattmann név alatt ismert. A család a 14. század óta aktív formálója a magyar történelemnek, királyi kamarásokat, tábornokokat 42

A Batthyányak címere a „Fidelitate et fortitudine”, azaz hűséggel és bátorsággal jelmondattal.

Fotó: documenta panonica

A rakicsáni, azaz egykori battyánfalvi kastélyt a cseh arisztokrata Lobkovitz Poppel László építtette, 1607-ben Poppel Éva hozományaként Batthyány Ferenc kezére került, majd 19. század végéig a család tulajdonában volt.

és még egy boldoggá avatottat is találunk a családfájukon. Nevezetesek arról is, hogy az egyik legnépesebb és legtöbb birtokkal rendelkező arisztokrata családját adták a magyar nemzetnek. Gróf Batthyány Lajos korán árvaságra jutott, az anyja pedig könnyelmű, pazarló életet élt, aki elhanyagolta gyermekeit. Az ifjú Batthyány igen fiatalon már Velencében katonáskodott, onnan kilépve pedig 21 évesen kénytelen volt pert indítani pazarló anyja ellen, nehogy elveszítse birtokait. A pert megnyerve nagyúri életet élt. Legszívesebben hol Bécsben, hol a Vas vármegyei Ikerváron tartózkodott, ahol felvilágosult birtokosként cukorgyárat létesített és ötvenezer eperfát ültettetett. Érdeklődése fokozatosan a politika felé fordult, és az 1843–44-es országgyűlésen már a főrendi

ellenzék jeles tagja volt. V. Ferdinánd király 1848. március 17-én őt bízta meg az első magyar kormány megalakításával. S amikor a császáriak által feltüzelt horvát csapatok szeptember 11-én betörtek Magyarországra, Batthyány és kormánya már le is mondott. Alig több mint fél évig tartó miniszterelnökségéért azonban legdrágább kincsével fizetett, az életével. Gróf Batthyány Lajos élete két fő ponton kötődik Szlovénia területéhez. Egyfelől a történelmi Vas vármegye ma Szlovéniához tartozó részén is voltak birtokai a Batthyány családnak, másfelől a gróf rabságának egyik helyszíne volt Ljubljana, német nevén Laibach vára. A Muravidéken egykor a Batthyány család tulajdonában Battyánfalván, azaz Rakicsánban, Battyándon, azaz Puconcin,

Csendlakon, azaz Tišinán, Szécsénykúton, azaz Petanjcin és Alsómarácon, azaz Moravske Toplicén voltak kastélyok és udvarházak, valamint olyan épületek, templomok és iskolák, amelyek építését a Batthyányak támogatták. Körsétánk az egykori Battyánfalván indul.

A battyánfalvi kastély A rakicsáni, azaz battyánfalvi kastélyt körülvevő település első írásos említése egy 1322-ből származó, vélhetően hamisított oklevélben szerepel Rekythe alakban. A középkor óta itt álló erődítmény a mellette elhaladó jelentős kereskedelmi útvonal védelmében játszott fontos szerepet. Rakicsán falu a 16. század végéig a muraszombati kastély uradalmához 43

Fotó: gradovislovenije.si

A valamikori csendlaki (Tišina) Batthyánykúriát községi és magánberuházásban újították fel 2015-ben.

tartozott. A felsőlindvai Széchyörökségből 1582-ben kapta meg a leányági leszármazott, a cseh arisztokrata Lobkovitz Poppel László. Ezt követően ő építtette a kastélyt. 1605-ben Bocskainak a Dunántúlt meghódító serege foglalta el. Ugyanabban az évben a Stájerországból haddal benyomuló Sigmund Trautmannsdorf császári generális porig égette. 1607-ben már ismét állt, amikor Poppel Éva hozományaként Batthyány Ferenc kezére került. Az ő 1625-ben bekövetkezett halála után főként itt tartózkodott az özvegye. A kastélyon és a hozzá tartozó birtokon 1642-ben, Poppel Éva halálát követően gyermekei, Batthyány Ádám és húgai osztoztak. 1645 augusztusában kisebb török lovas had rohanta meg váratlanul a kastély melletti,

palánkkal körülvett települést. A tiszttartó parancsára elsütötték a kastélyban lévő hírmondó mozsarat, amelytől a palánk meggyulladt. A tűz átterjedt a falura, a majorra és magára a kastélyra is, amelynek felső szintje teljes berendezésével együtt elégett. 1654-ben fejeződött be az újjáépítés. 1664-ben a Szentgotthárd felé vonuló török had újból felégette. Következő újjáépítésének körülményei ismeretlenek. 1680-ban már Batthyány Ádám fia, Kristóf osztozott rajta testvéreivel és unokatestvéreivel. A 17. század végén az ifjabb Batthyány Ádám építkezett rajta. Addigra a kastély egyedül az ő kezébe került, miután megegyezett a leányági örökösökkel és visszaváltotta tőlük. 1730 körül még mindig árok és sánc övezte. Belsejében Bél

Mátyás szerint szépen berendezett hálótermek, tanácskozó- és étkezőtermek voltak, és a várhoz a grófok gazdagságához méltó park tartozott. A 18. századból származó adatok már csak a kastély létéről tudósítanak, akárcsak a 19. századiak. 1884-ben Könyöki József vázlatos helyszínrajzot készített róla, amely szerint akkor is U-alaprajzú, egyemeletes épület volt, sarkain négyzetes bástyákkal, közepén emeletes kapu rizalittal, a szárnyak közötti udvart pedig hátul földszintes épületek zárták. Mindez megegyezik a mai állapottal, a késő barokk külsővel. Az épületet Batthyány Lajos, az első felelős magyar kormány mártírhalált halt miniszterelnöke is birtokolta. A 19. század végére a kastély Batthyány Georgina grófnő tulajdonába került.

Georgina házassága kapcsán az impozáns főúri kastély 1888-ban a francia Saint-Julien Walssee grófi család tulajdonába ment át, de az ő örököseiket már másfelé sodorta a szél, így egy ideig gondnok irányította a birtokot, akinek igencsak meggyűlt a baja a település határát gyakran sújtó árvizekkel. A kastélyt a 2. világháború után államosították, aminek következtében elég mostoha idők következtek. 1951-ben a Muravidék egész területén illetékes öregotthont alakítottak ki benne, majd 1978-ban kiürítették és sorsára hagyták. Felújítására és ismét méltó céloknak megfelelő hasznosítására csak az 1990-es évek után került sor, a munkálatok azonban mind a mai napig tartanak. A téglalap alaprajzú épületegyüttes egy

Fotó: geago.si

Marácon a Batthyány-kastélyt 1958 és 1960 között bontották le. A helyén a templomhajó építésébe kezdtek, amelyet 1962-ben fejeztek be.

Puconci, az egykori Battyánd település az 1900-as évek első felében.

monumentális belső udvart vesz körül. A várkastély Bél Mátyás által még leírt és Könyöki József által is jelzett várárka mára telje-

sen eltűnt, valószínűleg még a 19. században feltöltötték. Manapság az épület felújított részeiben a Maribori Egyetem oktatási központja 45

működik, a földszint délnyugati részén lovarda, a pincéjében pedig vinotéka található. A kastélyt valaha csodálatos angolpark vette körül, amelynek megmaradt része még most is magával ragadó látványt nyújt. A park északi csücskében az 1890-es években neogótikus stílusban átépített kápolna található.

Fotó: kamra.si

A 18. században először említett petánci Batthyány-kastély a mai formájában.

egzotikus fákkal beültetett park övezi. Legértékesebb fái a tulipánfák, a magnóliák és a kaukázusi normannfenyők. A kúriát 2015ben felújították, egyes melléképületeit lebontották. A meglehetősen kevés eredeti elemet megőrző renoválás után az épületegyüttesben egy házasságkötőterem kapott helyet, az udvaron pedig egy magánorvosi rendelő épült.

A battyándi templom és iskola

1784. december 8-án szentelték fel, tornyát csak 1795-ben építették meg. A település korábbi nevét 1888-ban a gróf Batthyány Miksa iránti tiszteletből, aki a község nagy jótevője volt, Battyándra változtatták. A Batthyány grófok támogatásával épült, egykor az evangélikus egyház tulajdonában lévő iskolaépület felújításra és méltó hasznosításra vár.

A csendlaki kúria

Az alsómaráci kastélyból templom

Puconci, azaz az egykori Battyánd település a történeti források szerint 1684-től volt a Batthyány család birtoka. Evangélikus templomának építése 1784-ben kezdődött, az iskola és a paplak építéséhez gróf Batthyány Miksa adományozta a földterületet. A torony nélküli templomot

Tišina, azaz az egykori Csendlak település főutcájától délre áll a Batthyány család 18. században újjáépített kúriája, amelyhez egykoron 600 hektáros uradalom is tartozott. Utolsó tulajdonosa gróf Batthyány Zsigmond volt, aki a II. világháború végéig birtokolta. A kúriát mintegy kéthektáros,

Moravske Toplice, egykoron Moravci, azaz magyarul népiesen Morác, illetve Marác, hivatalosan pedig Alsómarác település első írásos említése 1366-ból való. Ugyanis 1365-ben Széchy Péter fia, Miklós dalmát–horvát bán és testvére, Domonkos királyi

adományul kapták Felsőlendvát és birtoktartozékait. A következő évben a beiktatás alkalmával részletesen felsorolták az ide tartozó birtokokat, amelyek között a település Morauch alakban szerepelt és a felsőlendvai váruradalom szentmártoni kerületéhez tartozott. A Széchyek fiúági kihalásával, a 17. század végén a falu és határa a Batthyányak birtoka lett. Vas vármegye 1898-ban megjelent monográfiája így ír a településről: „Tót-Morácz, 130 házzal és 710 r. kath. és ág. ev. lakossal. Postája Mártonhely, távírója Muraszombat. Ág. ev. temploma 1893-ban épült. Néhai gróf Batthyány Lajosnak itt csinos kastélya volt.” A maráci Batthyány-kastély és az evangélikus gyülekezet templomának története érdekes módon összefonódott. A település evangélikus hívei ugyanis 1887-ben összegyűltek annak érdekében, hogy független egyházi közösséget hozzanak létre. A következő évben a szomszédos Tešanovci (Mezővár) és Vučja Gomila (Zsidahegy) települések hívőivel megállapodtak abban, hogy megvásárolják az eladó Batthyány-kastélyt Alsómarácon a hozzá tartozó területtel. Az ingatlan megszerzése utáni években minden erőfeszítésüket arra irányították, hogy a kastélyt templommá, parókiává, iskolává és tanári lakássá alakítsák át. A vágyuk 1893-ban beteljesült, ezzel az alsómaráci gyülekezet függetlenné vált. A felújított kastély azonban nem volt a legalkalmasabb közös templom, parókia, iskola és tanári lakás számára egyszerre, ezért a gyülekezet egy új templom építését tűzte ki

Az 1782–85 közötti első katonai felmérés térképe.

célul. De a tervüket az I. világháború meghiúsította. A háború után a hívők úgy döntöttek, hogy tornyot építenek a kastélyból kialakított templomhoz. A neogótikus torony 1925-ben készült el. A kastély a II. világháború utáni időszakban már rendkívül rossz állapotban volt, ezért 1958 és 1960 között lebontották. Először új, különálló parókiát építettek, majd a már meglévő torony mögé, vagyis a kastély helyére a templom hajójának megépítésébe kezdtek, amelyet 1962-ben fejeztek be.

A szécsénykúti Batthyány-kastély Petanjci, magyarul népiesen Petánc, hivatalosan pedig Szécsénykút a Nádasdy Ferenc 1671. évi fő- és jószágvesztése utáni időszakban a Batthyány család tulajdonába került, akik a régi Nádasdy-kastély közelében egy új úri épületet emeltettek. A 16–17. századi Petáncon egyes kutatók három Nádasdy-kastélyt

is említenek, amelyekre ma már csak egy dűlőnév emlékeztet, de a Batthyány-kastély némileg átalakított formában a mai napig megmaradt. A 18. században először említett, téglából épült, T-alaprajzú, alápincézett, magasított földszintes épületnek az udvar felől középen kétoldalas lépcsőzete van. Eredetileg a kastély körül park terült el, amelyben egy ásványvízforrás is bugyogott, ám mindennek mára alig maradt nyoma. A kastély közelében 1902ben épült fel neogótikus stílusban a Szent Flórian-kápolna és kripta, amely nemes kecsességét elhanyagoltsága ellenére is megőrizte. Sic transit gloria mundi – kész hát e leltár, ennyi maradt a vérzivataros 20. század után a Batthyányak épített örökségéből a szlovéniai Muravidéken. De maradjon meg számunkra a remény, hogy szellemi örökségükből ennél több rejtőzködik a szívekbenlelkekben, és azt a Batthyányak jelmondatát követve: „Fidelitate et fortitudine”, azaz hűséggel és bátorsággal tudjuk őrizni.

Fotó: Abraham Klaudia

Újabb szentlászlói levéltári kincs

„Drága Családom! Hála Isten még én is megvagyok” A szentlászlói Jankó Zsigmond és felesége, Kovács Matild I. világháborús levélváltásai után meglepő módon újabb értékes levélköteg került elő a faluban. Puhan Julija, a helyi vendéglős szülői háza padlásán talált rá nagyapja, Tóth Pál és nagyanyja, Vida Karolina levelezésére. A leveleket – melyek szintén a nagy háború éveinek viszontagságairól mesélnek – gondosan elrejtették egy gerenda és a padló közé. Kegyes volt hozzájuk az idő, hiszen viszonylag jó állapotban vannak.

Abraham Klaudia A papírok ugyan megsárgultak, helyenként elhalványult a tinta, a nedvesség is nyomot hagyott rajtuk, de lényegében jól olvashatók. Tóth Pál 1882-ben született, 32 évesen, 1914-ben kapta meg a behívólevelét. Akkor már a református közösség gondnoka volt a faluban. A lelkész akkoriban csak évente kétszer-háromszor jött a faluba, ezért helyette többször ő

prédikált, sokszor a saját házában tartotta meg az istentiszteletet. A katonai szolgálata alatt folyamatosan küldte magáról az életjelet szeretett feleségének Komáromból, Bécsből, Belgrádból. Lina válaszlevelei pedig az otthoni világról mesélnek. Néhány levélrészlet alapján életük egy-egy papírra vetett, kiragadott pillanatával találkozhatunk. „Forrón szeretett kedves feleségem! Kívánom a fölséges Istentől, hogy ezen soraim a legfrissebb erőben és egészségben találjon, kedves kis lányommal és az összes szüleimekkel, rokonaimmal, szomszédaimmal és minden jóbarátommal együtt. Hála az egek urának még ezidáig én is megvagyok meglehetős egészségbe, amelyet együttvéve mindnyájatoknak forró szívemből kívánok! Bizony kedves feleségem még mindig reszket a kezem az érzelmektől, mikor a levélíráshoz fogok. Szememben forró könnycsepp sugárzik és szívem mélyen megindul, midőn az otthon hagyott családra és a veled töltött napjaim boldogságára gondolok.” – írja Pál Komá-

romból 1914. augusztus 2-án. A háború kitörésekor mindenki abban bízott, hogy néhány hét, talán egy-két hónap alatt véget érnek a harcok és mindenki hazatérhet a családjához. Pali is ebben reménykedett, ám ahogy telt-múlt az idő, a híradások már nem kecsegtették jó hírekkel sem a katonákat, sem a hátrahagyott családtagokat. „... gyermekkoromban tanultam már, hogy a hazáért sokat kell szenvedni és áldozni (...) csak azt a hírt olvasnánk vagy hallanánk, hogy a béke felé irányul a világháború népe, akkor sok ezer családos apa szívéről egy nehéz kő kezdene legurulni, hej, de erről szó sincs, még inkább azt olvassuk az újságból, hogy a hazabocsátott népfelkelők is újra be lesznek hívva. (...) Kedves feleségem, még ezidáig a városba is kimehetünk mindig parancs után, szóval most is, de hiába! Nincs az a kincs, pompa vagy bármilyen szeszes ital, ami a szívenket csak percekig is föllendítené. Hiszen a városban is csak azon szívreható dolgot látni, hogy százával vezetik a katonák kedves kis családjukat,

Fotó: Abraham Klaudia

50 a levelekben a kislányához, Pál Linushoz általában külön is szólt.

Fotó: Abraham Klaudia

Gyöngybetűkkel írt levelek, melyeknek a külleme is beszédes, nem csak a tartalma.

sokat 4, 5, 6, de legtöbbet 2, 3 család kísér, az anyjuk pedig megtört szívvel ballag utánuk. Eh, Istenem! Magyarok Istene! Tekints le rájuk! (...)” – olvassuk az egyik Komáromból küldött levelében. Pál remekül bánt a szavakkal. Gyöngybetűi csak akkor csorbultak – feltehetően –, ha sietve vagy rossz hangulatban írt. Akadt, hogy egészen költői ihletésben fogalmazott és rímekbe foglalva üzent feleségének. „Szívemből szeretett egyetlen angyalom/Víg örömmel írom kedves levelemet/Hogy felvidíthassam drága kedvesemet/ Jól tudom, hogy szívedet bú és a bánat/Nagyon megterhelte midőn soraimat láttad./De ne búsulj most már annyit szép kedvesem,/Mert jól érzem magam, meggyógyult már szemem./Azért

hát lelkemet s dobogó szívemet/E levélbe zárom, s elküldöm tenéked,/Hogy elbágyadt szívedet vidítsa fel újra,/A bú és a bánat ne jöjjön rá soha./Ne búsulj, ne búsulj, gondolj mindig arra,/ Jó az Isten, majd megsegít, hogy boldogok leszünk még valaha./ (A te egyetlen Palid tiszta szívből írta, drága fiam Linika, 1915. április 5., Komárom)” Pál és valószínűleg a sorstársai számára is a becsület fontos erény volt. Bármennyire is vágyott haza, a lelkiismerete vezérelte tetteit. Így írja egyik levelében: „Tudatom veled kedves fiam, hogy most innét hat ember megy szabadságra, de egy sem megy a mi vidékünk felé. Bizony én is így voltam, hogy megyek, de jól megértsd, hazudni nem akartam, és nem is lehet. Ami-

kor azt kérdezték, ki nem volt még szabadságon, hiába, nem mondhattam, hogy egyszer sem voltam, egy hajszál és visszamaradtam. Bizony egy kicsit fölhevültem, mégis, de katonák vagyunk, engedelmeskedni kell a parancsnak! (...) A lélekismeretem sem engedte, hogy azokról fogjam el a szabadságot, akik berukkolás után nem látták a családjukat. Most már bele kell nyugodnunk, hogy a karácsonyt így messze egymástól kell eltöltenünk. Talán majd a másikat boldogabban töltjük el. Csak Istenben bízunk...” Van, amikor feleségét letorkollja, amiért túlhajszolja magát. 1916 pünkösdjének napján így ír: „Kedves feleségem a csomagban talált soraid mélyen hatottak rám, amelyből értem, hogy te

Fotó: Abraham Klaudia

Puhan Julija a szülői ház padlásán találta meg a nagyapja levelezését. Becsléseink szerint összesen mintegy 300 levél lehet.

Fotó: Abraham Klaudia

Pál a háború alatt a testvérével, a rokonsággal, a barátokkal, a katonatársakkal is tartotta a kapcsolatot.

Fotó: Abraham Klaudia

Pál Szerbiából küldött egyik levele.

Fotó: Abraham Klaudia

Karolina rendszeresen küldött férje után csomagot. Mindig érdeklődött, mire lenne szüksége és hogy milyen állapotban ért oda a csomag.

újra és újra annyira töröd és ölöd magad a munkába, úgyszólván, hogy még éjjel sem pihentek rendesen, talán ha este 10 órakor nyugodna a nap és reggel háromkor kelne ezt a hosszú napot is átdolgoznátok. Ez elég sajnos, hogy még mindig oly elégedetlen a nép a mai viszonyokat számítva! Jól megfontold soraimat!!! Akár mennyi fűt kapál és ás az ember, kilátás szerint csak annyi földre van szüksége, ahová eltemetik. Hát mit ér akkor az élet? Miért töröd így magad? Már elfelejtetted az én szavaimat? Meglásd, ha a jó isten még engem hazasegít, nem öljük magunkat úgy a dologgal. Csak bár egyszer ennek a háborúnak lenne vége, de ki tudja mikor lesz az?” Majd 1916 őszén Bécsbe kerül és a következőket írja a családjá54

nak Szentlászlóra. „Drága Családom! Hála Isten még én is megvagyok közönséges egészségben, ebben az osztrák fővárosban. De hogy meddig leszünk itten, azt még biztosan nem lehet tudni, de talán még pár hetet itten töltünk. Ezért kedves feleségem szeretném, ha ezen levelemet mihelyt megkapod, küldenél erre is csomagot, és azt az említett harisnyákat ha lehetne kötni, elküldenéd. A harisnyák azért volnának jók, mert most már olyasmi féle igen drága. Különben itt Bécsben minden olcsóbb, mint mifelénk, és mondhatom, hogy jobban is lehet kapni, a sör is olcsóbb, és most így nem is spórolunk, de azért mértékletesen is rohamosan fogy a pénz. (...) Bizony kedves feleségem újra csak nehezebb napokat kell

érnünk. Eddig voltunk 230-an és máma megint jött hozzánk 70 ember, tehát most már háromszázan vagyunk. Már lovunk is van, több, mint 130 db. Képzeld mennyi minden anyag kell négy ágyúhoz. De azért ne búsuljatok! Én Istenbe vetett hittel, reménységgel és nyugodt szívvel megyek újra a harctérre, azzal a bizodalommal, hogy még egykor látni és ölelni foglak benneteket. (...) Nagyobbrészint mind magyarok vagyunk, és többnyire olyanok, akik már a harctérről jöttünk vissza, kevés regruta is van, és vagy 20 Dalmácia vidékéről is (a tiszturak is mind magyarok) és Zala megyéből néhányan, Tapolca vidékéről és a többi megyéből is.” Karolina a válaszleveleiben őszinte tisztelettel ír férjének. Ál-

talában arról számol be, hogy mi történt odahaza vagy a faluban és milyen munkákat végeztek el. Amikor viszont elragadja a bánat és a férje hiánya, akkor a levelei érzelemdúsak és meghatók. Többször egy-egy családi jelenetet is megelevenít Pálnak, hogy érezze a férj az apa nélküli otthon hangulatát. „Forrón szeretett kedves fia párom! (...) Most kaptam meg a leveled, bizony szomorkodó szívvel olvastam át. De mit csináljunk, mint ahogy írtad ezt nekünk meg kellett érnünk. Csak bízzunk a jó Istenben, talán majd megsegít bennünket. Most kedden is kint ültem sírtam és fohászkodtam. A kislányunk odajött hozzám: édesanyám csak ne búsuljon, ugyis megsegít az isten. Olyanokat mond sokszor, hogy a szívem alig hogy meg nem hasad. De mégis szegény szívemnek, hogy ő van hidd el kedves fiam könnyebb, hogyha ez a kislányunk nem volna úgyis már meghaltam volna, abba találok egy kis vigasztalást, mert jön velem akárhová megyek. (1914 augusztus 20-án)” Lina meglátogathatta Palit, és néhány napot ott töltött nála Komáromban. Nemsokára pedig Pali jöhetett haza szabadságra. Hogy mennyire sokat jelentett ez mindkettőjüknek, arról Lina levele mindent elmond. Nem csak férje testi, de lelki egészsége miatt is aggódik. Megpróbálja felvidítani a férjét, leveleiben egyértelműen a szeretetét küldi, nem csak szavakat. „(...) Kedves fiam, ha levelet írsz, írd meg drágám, hogy érzed

magad. Azóta, mint eljöttem onnajd és ha most is köhögöl-e annyira, vagy egyszóval írjál meg mindent, ahogy csak érzed magad, mert hidd el kedves fiam, azóta mindig eszembe vagy, minden pillanatban látom előttem azon szomorú perceket, midőn elvállottam tőled, mindig az forog eszembe, vajon mi történt azóta veled. Ó, boldogságos jó Isten, hallgasd meg azon sok kérésem, hogy hozd meg azon boldog órákat, amelyeket egy hete töltöttem veled. (...) (1914. november 25-én).” Lina nem csak az itthoni helyzetről tájékoztatta folyamatosan a távolban szolgáló urát, a katonatársakról is beszámolt. Több levélben írt a falubeli katonatársakról, családjaikról. És sajnos néha rossz hírt is kellett közölnie. „Szeretett kedves férjem... az édesanyám bizony még mindig nagyon beteg, nem tudom, hogy mi lesz vele... A búzát betakarítottuk, ne búsulj, minden el van végezve... Kedves fiam, tudatom veled, hogy a Domján Pál és a

Géczi koma is megjöttek máma 17 napra, de három nap tellett az utazásba. Bizony drágám, szegény Gyula báty és (...) elhaltak, most elmondták… (1915. december 24-én)” A levelek 1914 és 1920 között íródtak, az I. világháború alatti és utáni években. A közeli családtagok közti levelezéseken kívül számos egyéb levélváltás van még, ami feldolgozásra vár: Tóth Gizellával, Szabó Kálmánnal, Vida Gyulával, Pap Emíliával, Pongrác Sándorral, illetve a református tanítónővel, Irénnel. A családi, baráti, katonatársi levelezések szépen összetűzve őrzik az akkori világot. Tóth Pál épségben tért haza a háború végén a feleségéhez, a kislányához és a szüleihez. 1918-ban megszületett második lánya is, és 56 évig élt boldog házasságban. Rendkívül pedáns, rendszerető ember volt. Tűzoltóparancsnokként és helyettes református lelkészként is tevékenykedett falujában. 84 évesen halt meg, teljes életet élt.

Becses tárgyaink

A Bánffy-kehely, a hűség jelképe Egy olyan vidéken, ahol közel ezer éve folyik bortermelés, a bortároló edények nagy megbecsülésnek örvendenek. Különösen, ha Krisztus szent véréről van szó.

Kepéné Bihar Mária Lendvai Kepe Zoltán Nem véletlen, hogy a lendvai Szent Katalin-plébániatemplom főoltárán I. Orbán pápa szobra is ott áll, aki a középkori hagyomány szerint elrendelte, hogy a szentmise áldozati kelyhét és tányérkáját, a paténát aranyból vagy ezüstből készítsék. Lendva legbecsesebb kelyhét azonban nem Orbán pápa szobra tartja, hanem a plébánia kincsestára őrzi. A lendvai Bánffykehely minden bizonnyal a térség legnagyobb eszmei értékkel bíró egyházi műkincse. Az alsólendvai Bánffy család az a főúri dinasztia, amelynek a legtöbbet köszönheti az egész Mura-menti térség. Ezen kehely azért is különleges, mivel a törökkel állandóan harcban álló Bánffy Kristóf (1577–1644) adományozta, a család egyik utolsó sarja. Somogy és Zala megyék főispánja volt, de a királyi tárnokmesteri és főpohárnoki tisztséget is betöltötte. A Bánffy család kihalása Kristóf 18 éves,

utódok nélküli fia, Bánffy János halálával 1645-ben következett be. Mindezen történelmi tények ismeretében nagy szívfájdalom, hogy a Bánffyak után alig maradt tárgyi hagyaték. Ezért is örvend nagy megbecsülésnek a Bánffy-kehely. A kelyhet 1608-ban adományozta Bánffy Kristóf várúr a lendvai plébániának, amiről bizonyosságot tesz a rajta lévő felirat: CHRISTOPHORVS . BANFI . L . BARO . DE . ALSO . LINDVA . 1 . 608. A kehelyről lényegében nem maradt más információ ránk, mint amit magán hordoz. A felső részén dísztelen, alsó részén növényi motívumokkal díszített kehely érdekessége, hogy talpazatán egy pajzs található, amit egy hal ékesít. A hal a kereszténység egyik legrégibb jelképe, Bánffy Kristóf védőszentje pedig a Krisztust hordozó Szent Kristóf volt,

így a hal akár az adományozót is szimbolizálhatja. Elképzelhető, hogy a kehely fogadalmi vagy hálaajándékként készülhetett és kerülhetett a plébániára az 1603-as Csonka-dombi csata után, amelyben Bánffy Kristóf és csapatai sikeresen visszavertek egy török támadást. A Bánffy-kehely nemcsak a Bánffy családnak és az ő törökellenes csatározásaiknak állít emléket, hanem annak a vallástörténeti korszaknak is, amikor a reformáció évtizedei után a Bánffyak ismét a katolikus hitre tértek. Hasonlóan a többi magyarországi arisztokratacsaládhoz ugyanis a 17. század első felében élő családfő, Kristóf rekatolizált. A katolizációja a szakirodalom szerint 1598-ban következett be, amikor a főúr az udvarába hívta Bratulich Simon pálos szerzetest. A kehellyel Kristóf minden bizonnyal meg akarta erősíteni a családjuk és a katolikus egyház között lévő kapcsolatot. Így ez a kehely a Bánffyak és Lendva városa Isten iránti hűségének a jelképe is lett. 2020-ban a lendvai plébánia restauráltatta a kelyhet, így még sokáig betöltheti ezt a magasztos szerepet.

Természetvédő

Távcsővel kémlelni az eget, fülelni a madárcsicsergést Arany aranka, búbos banka, gyöngybagoly – nem csak a nevük varázslatos és beszédes, a kinézetük is különleges, valamint rendkívül hasznos madarak. Ezek a csodás teremtmények mind fészkeltek Goricskón. Sajnos mára kiveszőben vannak vagy teljesen eltűntek a vidékről. Számos oka van annak, ha bármely faj elhagyja az otthonát. Az okok közt mi, emberek is ott vagyunk a természet kizsákmányolásán alapuló életmódunkkal. Szerencsére mindig akadnak olyanok is, akik a természet védelmére kelnek, és nem csak szavakkal, tettekkel is igazolják elhivatottságukat. Egy ilyen emberrel beszélgettem.

Abraham Klaudia A bundás házőrző ugat néhányat, amikor az udvarba lépek, de csak azért, hogy a gazda lássa, jól végzi a feladatát. Miután megszagolgat, szelíden hízelegni kezd, simogatásért kuncsorog. – Igazi medvéd van – mondom Öcsinek, aki már indul felém az udvar

végéből. Régóta ismerem, hiszen falumbéli, hodosi. A fiatalember tisztes neve Kerčmar Géza, de szinte mindenki a becenevén szólítja, így az ő egyetértésével ennél is maradnék. – De jó lenne egyszer egy igazi medvét megsimogatni! – mondja nevetve, miközben megdögönyözi a hűséges négylábút, majd a helyére utasítja. – Az egyik nagy álmom, hogy Erdélyt bejárjam és lássak medvét a saját élőhelyén. Aztán felfedezni a Kárpátok legszebb részeit, majd pedig a Kaukázust – mondja mosolyogva. – Ezek szerint tényleg komoly természetjáró vagy! – Amikor csak tehetem, kint vagyok a szabadban, járom a vidéket, közben figyelem az állatvilágot. – Lesben állsz a fényképezőgéppel, mint a vadászok a puskával? – Á, dehogy! – neveti el magát. – A fotózás csak ráadás. Én a természet egészéért rajongok. Ha van két óra szabadidőm, fogom a távcsövet, a fényképezőgépet és járok egyet. Közben számtalan dolog akad, amit érdemes lefényképezni, csak ezért van velem a gépem – mondja, majd hozzáfűzi, hogy az állatok is mozgásban vannak,

nem állnak pózt egy jó fotóhoz, pláne, ha megneszelik az ember közeledtét. Ezért amatőrként többször szerencse is kell, hogy az ember elkapjon egy jó pillanatot. – A szarvasról készült fotónak mondjuk annyi a története, hogy még időben le tudtam bukni a fűbe, így az állat nem vett észre. Miközben ott feküdtem, a szarvas pontosan felém tartott. Amikor közel ért, akkor fényképeztem le – meséli, majd előveszi a telefonját és érdekes videót mutat: kölyökrókák játszanak, futkároznak a rókalyuk körül. A felvételt egészen közelről készítette. – Ilyet is lehet látni mifelénk, ha az ember elég szemfüles – mutatja mosolyogva. – Rókát rengeteget látok, vaddisznókat, őzeket, szarvasokat, borzot. Vannak az erdeinkben sakálok is, velük még nem sikerült találkoznom, de nagyon szeretnék. – Gyerekként is ilyen kíváncsi voltál? – Persze! Sosem féltem semmitől, mindent el akartam kapni, meg akartam fogni. Még a kígyóra is csomót kötöttem – meséli nevetve. – Persze ma már ilyet nem tennék, de hát ilyenek voltak régen a fiúgyerekek!

Fotó: Abraham Klaudia

– Minden, ami a természettel összefügg, azt szeretem és védelmezem. Főleg a madarak érdekelnek – mondja Öcsi.

Teszünk egy sétát a ház mögötti telken, ahol régi fajtájú gyümölcsfák állnak. Az égbolt felé kapaszkodó öreg körtefán, a közelében terebélyesedő almafán madárházak, menedékek a hamarosan beköszöntő hideg elől. Még egy faodú, és még egy. – Minden, ami a természettel összefügg, azt szeretem és védelmezem. Főleg a madarak érdekelnek – szolgál magyarázattal a madárházikók látványára.

A goricskói madárvilág védelmében – Amikor úgy hét-nyolc évvel ezelőtt összeismerkedtem az egyik kedves madarászbarátommal, akkor kezdett el jobban érdekelni a helyi madárvilág – kezdi mesélni Öcsi a történetét. – Egyre

komolyabban beleástam magam a témába, majd elkezdtem önkénteskedni a Goricskó Tájvédelmi Parknál, illetve a DOPPSnál (Društvo za opazovanje in proučevanje ptic Slovenije – Egyesület a szlovéniai madarak megfigyelésére és vizsgálatára). Ez a legnagyobb természetvédelmi civilszervezet Szlovéniában. Mivel hétköznap a munkám miatt távol vagyok, így csak hétvégenként jut időm erre. – Pontosabban mi mindennel foglalkoztok? – érdeklődöm. – Főleg a madarak megfigyelésével, a fajok megmentésével, élőhelyeik védelmével. Itt, Goricskón is vannak olyan fajok, amelyek védelemre szorulnak. Ilyen jelenleg a búbos banka és a kis kuvik, halálmadár, amelyek sajnos már a vörös listán szerepelnek, vagyis rohamosan

fogy a számuk. Jelenleg ezeknek készítünk házikókat, keltetőket, illetve gyűrűzzük őket. Számon tartjuk, hogy mennyi van belőlük egy adott területen, majd regisztráljuk őket, így bekerülnek az adatbázisba. A nagyobb kuvikokra jeladókat is teszünk, ezáltal tudjuk követni a mozgásukat akár háromnégy hétig is, amiből sokat megtudunk róluk. – Miért fogyatkozik ezeknek a madaraknak a száma? – Több tényező is közrejátszik. Először is mindkét fajnak a rét adja a táplálékot, a búbos banka férgeket, hernyókat szed, a kuvik pedig szinte csak szöcskéket, vagy ahogy Goricskón nevezik: kaszást, ritkán pedig lepkét eszik. Az a gond, hogy manapság a réteket túl korán lekaszálják, a szöcske nem tud kifejlődni benne, így nincs élelme a kuviknak. A másik 59

Fotó: Kerčmar Géza

Kuvikfióka. Jelenleg ez a bagolyféle van a legnagyobb veszélyben.

Fotó: Kerčmar Géza

Az emlegetett szarvas. Öcsi a fűben megbújva várta ki, hogy közelebb érjen hozzá.

pedig a fészkük. A kuvik a régi gyümölcsfákban vagy a nagyobb hársfák odújában fészkel. Ezekből a fákból egyre kevesebb van már. Vagyis ahogy a gyümölcsfák és a rétek eltűnnek, úgy tűnik el a kuvik és a búbos banka is. Hodoson például ezekből a madarakból már egyetlen példány sincs, pedig régen sok volt. Goricskón Dolincon, Csöpincen, Büdincen, Marokréten még vannak szép, érintetlen területek, és ott még a kuvik is megtalálható – magyarázza Öcsi, majd arról is említést tesz, hogy a Natura 2000 programban a rétek védelmében hozták meg azt az előírást, hogy a réteket június végén szabad először lekaszálni – a rovarok, a madarak és a virágok, vagyis a rét élővilága védelmében. De sajnos a gazdák

túlnyomó többsége nem tartja ezt be. A tájvédelmi park az őshonos gyümölcsfák visszatelepítését is szorgalmazza a régi gyümölcsfajták és az élővilág védelmében. A veszélyeztetett búbos banka például leginkább a régi almafákba szeret fészkelni, amelyeknek a belseje odvas, üreges. Öcsinél van még ilyen fa, de már növekedik az utánpótlás is. Több mint negyven, a tájra jellemző őshonos gyümölcsfát telepített, és még többet szeretne. – Sajnos vannak olyan madárfajok is, amelyek egész Goricskóról eltűntek. Ilyen az európai szalakóta, vagy ahogy régen nevezték, az arany aranka. Ezekből a csodálatos kék madarakból már csak néhány egyedet tartanak nyilván Kuzma környékén, az

osztrák oldalon. A gyöngybagoly, ami főként magas épületek, így jellemzően a templomtornyok rejtett életű madara volt, szintén elhagyta vidékünket. A gyöngybagoly Hodoson is szokott költeni, éppen a templomtoronyban. De már jó ideje nincs. Annak érdekében, hogy visszacsábítsuk, évente végeztünk a templom környékén hangszimulációt, de sajnos nem jártunk eredménnyel. Azt hiszem, egy kicsit elkéstünk, korábban kellett volna már a madárvédelemmel foglalkozni – jegyzi meg Öcsi. – Hány madárfajnak a hangját tárolja a madarászok egyesülete? – Körülbelül húsznak a hangját tudjuk lejátszani, majdnem az összes fajtának, ami a Muravidéken költ. – Te mind ismered ezeket? – Igen, ismerem, a tájra 61

nem jellemző madárfélék hangjára mindjárt felfigyelek, hiszen azok nekem is újak. Amellett ugyanis, hogy sajnos eltűnnek némely fajok, szerencsére mindig akadnak újak is. Ezekről is készül nyilvántartás. Öcsi szeme és füle pedig már kiélesedett a madarakra és a hangjukra. Távcsővel kémleli az eget, és ha olyan madarat lát, hall, ami ritkán fordul elő, akkor azt pontos hellyel és idővel lejelenti. – A fehérfarkú sas például nagyon ritka minálunk, ez tengeri halászsas, de néha itt is felbukkan. Aztán egyre többször látni méhészmadarat, azaz gyurgyalagot is Goricskón. Ez a madár szintén nem honos errefelé. A Mura-parton és a Dráva-parton van belőle pár család, de valahol a Rábánál is fészkelhetnek, mert 62

Fotó: Michael Tiefenbach

Egy európai szalakóta éppen lepkére vadászik. Ez a csodálatos kék madár teljesen eltűnt már a Muravidékről.

egész rajokat láttunk már belőlük. Az uráli bagoly is rendszeres visszatérőnk. A fülesbagoly után ez a második legnagyobb bagoly Európában. Ezek a madarak északon költenek, de télen lejönnek a mérsékeltebb éghajlatú vidékre. Én Kapornakon láttam először, és amikor sikerült lefotóznom a madarat és elküldtem a fotót a DOPPS-hoz, el sem hitték, hogy ilyen nálunk is felbukkanhat. Ma már be van jegyezve, és a madárral minden télen, egészen április közepéig találkozhatunk. Szintén fel-felbukkan a daru, illetve a fekete gólya, ami nagyon ritka. Goricskón egy pár fekete gólyánk van, Puconcin egy erdőben fészkelnek, de Hodosra is ellátogatnak néha. Öcsi az évek alatt rengeteget

tanult, valamint több madarászszakembert mondhat a barátjának, akik révén szintén bővíti a tudástárát. Amint az már eddig is kiderült, nagyon jól ismeri a goricskói madárvilágot, és nem csupán kutatja, de maga is tesz a védelmük érdekében. Ám a hozzáadott értéket a neveltetéséből szerezte. – Szerintem sokat számít, hogy milyen példát látunk otthon, miben nevelkedünk. Az állatok, a természet iránti tisztelet és szeretet nagyon fontos volt mindig a számomra, de mióta a madarakkal komolyabban foglalkozom, rátaláltam az utamra. Ha újrakezdhetném, akkor kitanulnám a szakmát és csak ezzel foglalkoznék. Most már sajnos késő. Marad hobbinak. De így is boldoggá tesz.

Szomszédságban

Pezsgő-, vásárés fürdőváros A mai Gornja Radgona a Mura folyó déli, míg Bad Radkersburg a folyó északi oldalán fejlődött az elmúlt évszázadban, az egyik Jugoszláviában, majd Szlovéniában, míg a másik Ausztriában. Az ezt megelőző századokban a város az osztrákok magyarok elleni védővonalának egyik fontos erődítménye volt, ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – vannak magyar vonatkozásai is. Mátyás király korában viszont Magyarország része is volt, de említhetnénk azt is, hogy Radgonán, magyar nevén Regedén született Nádasdy Ferenc magyar főnemes, tábornagy, horvát bán.

Tomka Tibor Gornja Radgona városa 1919-ben, az első világháborút követően szakadt el az Ausztriához tartozó Bad Radkersburgtól, amelynek addig Petersdorf nevű elővárosa volt. Azóta gyorsan nőtt a népessége, ma már a vidék legnagyobb települése. Neve a szlovén Radigoj személynévből származik, eredeti jelentése Radigoj vára volt. A régi magyar

nyelvben a szláv névből alakult ki a magyar Radage változat (említése fennmaradt 1255-ből), majd ebből a Regede (1347-től) elnevezés. Gornja Radgona a Mura déli partján, stratégiai fontosságú helyen fekszik. A Murát követő síkságot a Várdomb töri meg, elválasztva egymástól az északra lévő Apačeimedencét és a tőle délre fekvő muramenti síkságot. A város korábban fontos közúti határátkelőhely volt, az első világháború végéig vasúti összeköttetése volt Gráccal. Ma már csak Ljutomer irányába járnak a vonatok. A 19. század végére egyre feszültebbé vált a viszony a környéken lakó szlovén parasztság és a városban élő németajkú polgárság között. A szlovénok és a németek versengtek a város feletti irányításért, előbbiek a keleti szlovén régió központjává akarták emelni, a település szándékaik szerint a stájerországi és a magyarországi szlovénok számára egyfajta regionális főváros lett volna. A regedei Weitzinger-féle nyomdában is például több tízezer szlovén nyelvű könyvet nyomtattak mind a Magyarországon élő, mind a stájervidéki szlovénok számára, amelyek jelentékeny része a mai napig fennmaradt.

A városnak közvetlenül a határ mellett való elhelyezkedése révén mindig is szoros kapcsolata volt Magyarországgal. Ez a mai napig érezhető a radgonai nyelvjáráson is, amely a legközelebb áll a muravidéki szlovén nyelvhez a környékbeli (úgynevezett prlekijai) nyelvjárások közül, sőt a lakosság egy jelentős része olyan vezetékneveket visel, amelyek a szomszédos Muravidéken igen gyakoriak. Az első világháború végén az újonnan szerveződő délszláv hadsereg szállta meg a várost. A Mura északi partjáról a német nyelvű polgárok felkelése miatt a jugoszláv csapatoknak ki kellett vonulniuk, a déli parton fekvő Gornja Radgona azonban a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság része lett. A település Mura menti kettéosztását a saint-germaini békeszerződés rögzítette. A falusi rangon önállóvá váló szlovén település a korábbi város területének 50, lakosságának 12 százalékát örökölte meg. Bad Radkersburg és Gornja Radgona története 80 évre vált el egymástól, a két országba került ikervárosok közötti viszonyokat pedig a legszebben a város kezdeteitől meglévő Mura-híd mutatja. Ezen évszázadokon keresztül zajlott a forgalom, a kereskedők és az ide-oda vonuló hadvezérek és hadseregek mellett rendszeresen használták a polgárok is, ugyanis ezen keresztül kísértek mindenkit az utolsó útjára. A híd déli oldalán a nagy karbantartási költségek miatt 1901-ig hídhasználati díjat is kellett fizetni. Az első világháború végén felrobbantott fahíd

Fotó: TIC Gornja Radgona

A Gornja Radgona-i Szent Péter-plébániatemplom.

Fotó: Samo Tuš

A radgonai vár a magyarok elleni védővonal részeként épült.

utódját csak 1930-ban nyitották meg újból, az akkor már betonból készült híd avatási ünnepségén az akkori osztrák kancellár, Johann Schober és a mai Szlovénia területét nagyjából lefedő Drávai bánság vezetője, Dušan Srnec is jelen volt. A második világháború után Radgona már egyöntetűen szlovén nyelvűvé vált. A két szomszédos állam fagyos viszonya miatt az 1945-ben a német csapatok által újból felrobbantott hidat 1969-ig nem is építették újjá. Az új, 111 méter hosszú, 13 méter széles hidat Josip Broz Tito jugoszláv elnök és Franz Jonas osztrák államelnök adta át. Az ekkor megnyílt határátkelő ismét közelebb hozta egymáshoz az egykori város két részét, Gornja Radgona fontos közúti határátkelőhely lett. A Mura-híd környéke

Fotó: Sylvia Ramminger

Bad Radkersburg főtere.

a 20. század során még egyszer, 1991-ben vált harcok színterévé, amikor a Jugoszláv Néphadsereg egységei csaptak össze a függetlenségért harcoló szlovénokkal, az önállósulási háború egyik legkeményebb csatája zajlott a városban. 2007-ben a schengeni szerződéshez csatlakozás nyomán megszűnt a határátkelőhely, azóta Gornja Radgona egyre közelebb kerül egykori anyatelepüléséhez, a szomszédos Bad Radkersburghoz. Gornja Radgona története a 20. század kezdetéig együtt haladt a szomszédos Bad Radkersburg történetével, amelynek a Mura déli partjára eső része volt. Egy 1182-es oklevél említi elsőként, akkor már biztosan állt az erődítmény, amely körül kialakult a város. 1265-ben

már vásártartási jogot, 1299-ben városi rangot nyert. A település megerősített helyként kulcsszerepet kapott a Magyarország ellen létesített délkeleti védelmi zónában. A várat különböző osztrák császári őrgrófok, illetve egyéb hasonló feladatot ellátó bérlők birtokolták szinte folyamatosan az első világháború végéig. Kivételt képez az 1479-től kezdődő tízéves időszak, amikor Mátyás király hódításai révén a Magyar Királyság fennhatósága alá tartozott. Corvin Mátyás 1490-es halálakor Székely Jakab parancsnok visszaadta a várat a császárnak. Az Oszmán Birodalom elleni harcok idején újból megerősítették. 1931-ben a vár körüli gazdaság, a területek szétaprózva értékesítésre kerültek, míg magával a várépülettel az akkori Drávai bánság 65

Fotó: TIC Gornja Radgona

Fotó: Sylvia Ramminger

Hangulatos radkersburgi utca.

66 A Gornja Radgona-i múzeum, a Špital.

A Gornja Radgonát és Bad Radkersburgot összekötő „Barátság hídja” 1969-ben épült.

rendelkezett. Az 1945-ös harcokban lerombolódott a várépület északi része, de gyorsan felújították, majd általános iskola, később lakások is voltak benne. Jelenleg Herzog Milan helyi magánember bérli a radgonai várat. A radgonai történelem Gornja Radgonán a Špital múzeumban, míg Bad Radkersburgban a „Museum im alten Zeughaus” nevű épületben ismerhető meg. A Mura mindkét oldalán szerveznek egyébként közös városnézéseket, illetve egy jeggyel mindkettő említett múzeum is meglátogatható. A radgonai Špitalt (kórház) a 14. században a városrész polgárai építtették saját szegényeik és árváik ellátására, majd a 17. század elején II. Frigyes herceg bővítette az épületet és ebből létesítette a városi kórházat. A későbbiekben

eredeti funkciója megszűnt, majd iskolát, lakásokat alakítottak ki benne. Néhány évtizeddel ezelőtt a földszinten diszkót, az emeleten pedig állandó múzeumi kiállítótermet üzemeltettek benne. Végül 2004-ben teljesen felújították és visszaállították 1764-es állapotába, azóta a radgonai múzeumnak ad otthont. A múzeum gyűjteménye a helyi lakosoktól származik, illetve ide került a muravidéki regionális múzeum régészeti anyaga is. A „Radgonai hidak” elnevezésű összesített gyűjtemény az időben hidat képez az őskortól a jelenig. De nem csak fizikai értelemben vett, a folyó két partját összekötő hidakról van szó, a szimbolikus jelentés is legalább ennyire fontos. Így a Mura szigetén alapított, virágzó középkori városka politikai és

családi hídjairól, a városi, polgári és az elővárosi parasztlakosságot összekötő hídról, a szőlőtulajdonosok és a vincellérek közötti hídról, nem utolsó sorban a két etnikai és nyelvi csoport közötti hídról beszélhetünk. Az osztrák Radgonának, vagyis Bad Radkersburgnak igencsak szép történelmi központja van rendkívül szép és rendezett polgári házakkal, rendezett terekkel és rengeteg üzlethelyiséggel. A várost gyalogos és kerékpáros útvonalak szelik át. Mindenképp a főtér jelenti a legnagyobb látványosságot, ennek palotáiban egyébként a város szülöttje, Aquila János freskói is megtekinthetők. A város közvetlen közelében gyógyhatású termálfürdő, a Parktherme helyezkedik el. A nyugalom, a csend és a falusi 67

Fotó: TIC Gornja Radgona

Nem mindennapi látvány a radgonai pezsgőpincében látható vízesés, vízforrás.

Fotó: TIC Gornja Radgona

A „Soha többé” emlékpark a szlovén önállósulási háború csatáira emlékeztet. Az ágyúcsövet a jugoszláv hadseregtől kobozták el. A háttérben a várossal kapcsolatban álló nagy szlovénoknak állított szobrok.

környezetbe épített korszerű wellnessközpont népszerűvé tette Stájerország legdélebbi fekvésű termálfürdőjét. Az egyik legforróbb és ásványi anyagokban leggazdagabb termálforrás különösen a mozgásszervekre gyakorol rendkívül jó hatást. Radgona területén már valószínűleg a római kortól foglalkoztak szőlőműveléssel, a mai igencsak fejlett borkultúra megteremtésére pedig egyértelműen nagy hatással volt az admonti bencés rend, amelynek krónikái szerint Ljutomer környékén már 1122ben, míg Radgona környékén 1630 körül döntöttek szőlőültetvények telepítéséről, de annyi biztos, hogy a területen mindig foglalkoztak szőlővel és borral. Erről ad tanúbizonyságot az is, hogy a radgonai polgárok 1320-

ban Frigyes hercegtől külön jogot kaptak, amely alapján adómentesen szállíthattak bort Stájerországba, sőt egész Ausztriába. A jó borokat és a bő termést több történelmi, középkori forrás is igazolja. A mai, igencsak erősnek nevezhető szőlészeti, borászati fejlődés megteremtőinek a 19. század második felétől a Klainošek és a Bouvier családok tekinthetők. A Klainošek fivérek 1849-ben alapították bornagykereskedelemmel és pezsgőgyártással foglalkozó cégüket, majd 1852-ben bocsátották piacra első, hagyományos champagne-i módszerrel készített pezsgőkontingensüket. A pezsgőkészítést Anton Klainošek tanulta meg franciaországi tanulmányútján. A Klainošek cég hosszú ideig a család birtokában maradt, apáról

fiúra szállt és töretlenül fejlődött, így az 1880-as években ecetgyárat és szállítmányozási céget is alapítottak. A másik jelentős radgonai borászfamília a svájci származású Bouvier család, amely valamikor a 18. század másik felében telepedhetett le a környéken; annyi biztos, hogy 1792-ben már rendelkeztek itt szőlőültevényekkel. A család sarja, Clotar Bouvier a radgonai Sparkasse hivatalnoka volt, de 1882-ben megalapította a „Sekt- und Weinkellerei Bouvier” vállalatot, és apja nyomdokain haladva ő is nagyobb szőlőterületeket vásárolt. A Bouvier-borok és -pezsgők egyre ismertebbek lettek, a család, pontosabban Clotar testvére, Bertold a filoxéra utáni újratelepítés egyik fő kezdeményezője volt. Clotar Bouvierhoz kötődik a „Radgonska 69

A radkersburgi Nádasdy-palota.

A radkersburgi főtérre vezető kapu, vagyis a Frauentor.

Fotó: Sylvia Ramminger

Az Anna-palota múzeumában gazdag helytörténeti tárlatok tekinthetők meg.

Fotó: TIC Gornja Radgona

A radgonai múzeum, a Špital, a háttérben a Szent Péterplébániatemplom.

A városközpontban található ferences templom és kolostor, a csáktornyai búcsú zarándokhelye.

ranina”, vagyis a nagyvilágban „Bouvirnek” ismert szőlőfajta felfedezése is, amelyre állítólag saját ültetvényében bukkant őshonos fajtaként, majd gondoskodott róla és továbbszaporította. A Bouvier cég mindvégig hű maradt Radgonához, a város egy részének Jugoszláviához kerülése után a céget ugyanis átvezették a jugoszláv cégjegyzékbe Gornja Radgona-i székhellyel. 1947-ben a kommunista hatalom államosította a boros-pezsgős cégeket. Ebből a cégből alakult a mai Radgonska klet, amely méltó utódja a két említett radgonai „pezsgőúttörőnek”. Mellette egyéb kisebb és nagyobb szőlészetek, borászatok is felnőttek a feladathoz, a kiváló pezsgőborok mellett leginkább az illatos tramini, illetve a már említett korai érésű bouvier borok

Bad Radkersburg a távolból, a képen jól láthatók a megmaradt középkori városfalak.

jelentenek különlegességet. Mindez elmondható az Ausztriában lévő területekre is. A történelmileg egy, az utóbbi évszázadban mégis kettévált város az európai integrációval egyre inkább magára talál, a két várost

összekötő, a történelem során többször is lerombolt híd újra egyre szorosabb köteléket jelent. Ez pedig mindkettő városnak igencsak kedvező, ugyanis számos pontban ki tudják egészíteni egymást. 71

KÖNYVESPOLC

Egyszer én is Bence Lajos

primitív népek ösztönös, „el ne lopja az arcomat, s vele a szellememet” automatizmusát követve Rövid, kicsit talán dicstelenmenekültek ki a képmezőből. nek is mondható tévés riporteriAkadt aztán másfajta, a szerkesztői karrierem során sok olyan dolgot tanultam és tapasz- film és a tévézés kezdeteihez visszaköthető reagálás is. Ez a taltam, amelyeket kívülállóként képernyőn megjelenés vágyáról, sohasem érthettem volna meg. népszerűsítő-önreklámozó jelleAz egyik első nagy csalódásom volt, amikor a korábbi összeállítá- géről szólt, amit nagy rábeszélés somból egy rövid részlet átvételét és győzködés után végül az ügy kútba esése követett. Volt azonterveztem az éppen készülő új ban más, utólag is meghatónak adáshoz. Rosszul esett, amikor gondolt változata ennek, amel�az idealizmusomra rácsodállyel végképp nem tudtunk mit kozva közölték velem, hogy az kezdeni. említett anyag már törlésre keSzomszédom, aki világéletérült, az archívumban úgyis hiába keresnék. Addig a könyvszakmá- ben traktoron ült, kipróbálva az Ekonom társadalmi mezőgazhoz, annak egyik alaptételéhez dasági cég összes mezőgépét, kötődve úgy véltem, az öröknyugdíjas éveire vett magának létnek alkotok, kicsit földhözragadtabb variáns szerint: az „írott egy Fergusont (vagy Steyrt), azzal ment szinte mindenhoszó” megmarad, hacsak tűzvész va, a boltba és a hegyre is, ha áldozatául nem esik vagy szándékosan el nem égetik a könyvet. kitavaszodott. A szántóföldön szerzett vezetői rutinját később Egy világ omlott össze bennem, az országúton is hasznosította, kiábrándító volt az egész… A rutinosabbak számára talán ennek a lényege az volt: „ne adj soha elsőbbséget, csak gázt és furcsa, de mindig is kihívást davaj!” Bár gyakran volt „kalapjelentett az írók, a közélet és a hagyományőrzés különböző sze- alatti” állapotban, akkor is, ha replőinek „megnyilatkoztatása” a vezetett. J. bá hiúsága igen erős tévében. Volt, aki az állandó „állj, volt, és az autók iránti gyűlölete innen folytatjuk” rendezői utasí- fokozatosan a vezetők iránti gyűtás elhangzásakor olyannyira be- löletbe csapott át. – „Na, majd rezelt, hogy elvesztette a fonalat, én megtanítalak benneteket, ha a…” – s itt hosszasan keresnem tudott többé ráhangolódni a témára se képben, se hangban. gélte a szavakat, majd amikor nem találta, elnémult. Szóval Mások meg a kamerától tartva, nem volt hajlandó utat engedni kezüket az arcuk elé emelve, a 72

a gyorsabb járműnek, pedig nagyobb emelkedőkön a helyben járás sebességét is alig lépte túl. De nem volt irgalom! Ő elöl pöfögött, nyomában a 30–40 hegyre siető, türelmetlen autóssal. Élt néha a frissiben szerzett vezetői engedéllyel rendelkező, L-es táblaköteles sofőrök ostoba trükkjével is. „Mer’ akko’ nem mernek kerülni, hehe!” – hahotázott. Ennek lényege, hogy a „beintő” sofőrök csillapítására a bal irányjelzőt rögzítve kilométerekre le lehet fékezni a száguldozókat, az idegbajos vezetőket. „Na, majd én megmutatom nekik, erre meg arra!” – hősködött. Hát ilyen volt. Visszatérve a tévézéshez, de már J. bá alakításával. Az egyik díszes, parasztbarokk mintázatú ház megtetszett a rendezőnek a Gergely-járás szokásának rögzítésekor, s az édesanyát szemelte ki a „katonák” jutalmát jelentő tojás, esetleg pénz átadására. J. bá elemében volt, mert addig a családnak a nyugalmas-unalmas napok során ilyen megtiszteltetésben még nem volt része. A felvétel szünetében oda is somfordált a rendezőhöz, majd nagy pislogások és zavar közepette megkérdezte, hogy lehetne-e ő is néhány kocka erejéig a film szereplője. Cserébe fizetséget is felkínált a kezdő rendezőnek. A fiatalember kíváncsiskodására, hogy mire lenne jó az egész, röviden válaszolt: – Uram, tudja, csak úgy, meg hogy a tévében… Meg úgy általában. Egyszer én is, érted?! – nézett föl. S mint aki röstelkedik az elmondottak miatt, itt be is fejezte a mondókáját.

Bence Lajos Egyszer én is (Muravidéki történetek) című kötetének címadó novellája. Illusztráció: Herman László.

Így látom én

Mintha a mi korunkat figyelte volna Szeretem Hamvas Béla (1897–1968) írásait fordítani. Jó fordítani. Alig várom, hogy leülhessek dolgozni. Ilyenkor mindig meghitt légkör alakul ki, magamhoz közelinek érzem és megpróbálok elmélyedni a gondolataiban. Elgondolkodni a lényeges dolgokról, párbeszédet folytatni vele, tanulni tőle és jobb emberré válni. A művelt elmék mindig előre látnak, és Hamvas ilyen ritka nagy elme volt. Gondolatai olyan frissek, mintha ma reggel vetette volna őket papírra. Érettkora talán legnagyobb művének, a Patmosznak egyik esszéjét azzal az egyszerű mondattal kezdi, hogy „Az ember nem megy semmire.” E mondat szlovén fordításához egy kis anekdota fűződik, hiszen a lektor semmiképp sem tudta elfogadni, és azt javasolta, hogy inkább így fogalmazzunk: „Az ember nem tudja, mit akar.” Szükség volt egy kis magyarázatra és persze maradt az eredeti gondolat. Habár az ő mondata is megállja a helyét. De visszatérve Hamvas gondolatához, gyakran idéz(t)em, több beszélgetés végén is, hiszen úgy tűnik, hogy a történelem (Hamvas a történet szót használja) folyamán az ember mindig hasonló helyzetekben találja magát és a magatartása is a legtöbbször előre látható. Mintha a történelemből semmit sem tudott volna megtanulni és elsajátítani. Mintha mindig ugyanazokat a hibákat követné el, nem tud előrelépni, nem tud feljebb, magasabb fokozatra emelkedni. Hamvas sokat írt a korrupt életről, a hazugságrendszerről, amelyben az ember saját magának is hazudik, elrejtőzik a hazugságok labirintusában, de ezzel egyidőben a létét valódinak tünteti fel. Az ember önálta-

tásban él, engedelmeskedik az alkalmazkodás erőinek, pszeudoegzisztens lesz, ami állandó világ- és önáltatás. Mintha Hamvas a mi korunkat figyelve írta volna e gondolatokat. Az ember csak hazugság nélkül, tiszta életet élve, léte igazságához hűen tud e fölé emelkedni. Voltak és vannak „tiszta helyzetek”, amikor fel lehetne hagyni a hazug élettel és mindent újból kezdeni. Néha úgy tűnik, hogy mindez megvalósítható és nagyon is egyszerű, hiszen minden nagy dolog lényegében egyszerű, csak jószándékra, egymás megbecsülésére, méltóságának megőrzésére lenne szükség, igazságszeretetre, egyenjogúságra, csupán embernek kellene lenni. Embernek. Aztán „élhetnénk úgy, mint a mennyországban”. De nem ezt tesszük. Ezért nem megyünk semmire. Amikor Hamvastól élete vége felé azt kérdezték, hogy mi a legmélyebb tapasztalata az emberről, azt mondta, hogy szomorú, mivel az ember nem akar gondolkodni. Igen, az ember menekül a gondolkodástól, mivel a gondolkodást tettek követik, a tetteket pedig a felelősség vállalása. És itt nincs helye öncsalásnak, az apró vagy nagy hazugságoknak, mert mindenki felel saját és mások életéért. Nemrég fejeztem be Hamvas krizeológiájának, a válságról szóló írásainak a fordítását, amelyekben megállapítja, hogy az emberiség lényegében mindig krízisben él. A modern ember krízise csak kiteljesedettebb, egyetemesebb és tudatosított. Meg is szoktuk, hogy krízis van, a krízis magyarázat és indok. De a válság szó „bizonytalan állapotot jelent, amiből a kialakult helyzet fordulhat jóra is, rosszra is.” Legyünk emberek és fordítsuk jóra!

Gaál Gabriella

Minden hĂŠten

A szlovĂŠniai magyarok hetilapja 75

Új állandó kiállítások a lendvai várban

Föld, tűz, víz Állandó régészeti kiállítás

Népi értéktár Állandó néprajzi kiállítás

Sacra Lindwa Állandó vallástörténeti kiállítás A 750 éves lendvai vár várja Önt 76