Naptár 2022 by Népújság

Naptár 2022 A szlovéniai magyarok évkönyve

Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet

Lendva 2021

Naptár 2022

Szerkesztőbizottság: Lektorálás, korrektúra: Tördelés: Kiadja:

A szlovéniai magyarok évkönyve

A Népújság szerkesztősége és az MNMI Szakszolgálata Böröcz Nándor Meszelics László a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet és a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet

Naptárillusztrációk: a Lendvai Fotó-Video Klub fotói A borítón: Graj Borut: Pincei almafa és repceföld

Nyomda: Schwarz print d.o.o. ISSN 1318-0290

Kedves olvasó! Ismét eltelt egy esztendő, és habár még tavaly ilyenkor úgy gondoltuk, megszabadulunk a mindannyiunk életét megkeserítő járványtól, ez nem történt meg, és már csak reménykedni tudunk abban, hogy egyáltalán vissza tudunk térni a valamikor megszokott mindennapi életünkhöz, amely sajnos lassacskán már feledésbe is merül. A járvány, illetve az ellene folytatott küzdelem egyik negatív velejárója, hogy drasztikusan csökkent az események, rendezvények száma, ez pedig fokozottan igaz a csak egy picit is nagyobb tömegeket vonzó történésekre. Ennek ellenére, ahogy eddig is, a Naptárba – amely mindig részben az elmúlt évben történteket taglalja – találtunk elegendő fontosnak ítélt eseményt fotós eseménynaptárunkba. Az évkönyvben megjelenő írásainkban a távolabbi múltba is visszatekintünk általános történelmi, sporttörténeti és helytörténeti szempontból is, de a múlttal, egyben a jelennel és a jövővel is foglalkozunk a sportolói, tanári, fordítói, mérnöki életpályát folytató beszélgetőtársainkkal

készített interjúkban, ahogy a Rábavidéken már mintaszerűen működő, a Muravidéken pedig tervbe vett mintagazdaságról szóló összeállításunkban is. Az előttünk álló 2022-es év, amelyet talán legnagyobb, de mindenképpen leghíresebb forradalmár költőnk 200 évvel ezelőtti születésére emlékezve Petőfi-évnek nyilvánítottak, mindenképpen egy „turbó választási év” is lesz a muravidéki emberek számára. A szlovén országgyűlési, az államelnöki, az államtanácsi, az önkormányzati és ezzel természetesen a kisebbségi önkormányzati választások mellett az anyaországban is országgyűlési választásokat tartanak. Mindezek döntő hatással lesznek a következő néhány esztendőnkre, vagyis ismét eljött az ideje, hogy kézbe vegyük a sorsunkat, ítéletet mondjunk az elmúlt időszakról! Csak remélni tudom, hogy ebben a fontos döntésben a Népújság hasábjai mellett a 2022-es Naptár is segítségükre lesz, így fogadják szeretettel!

Tomka Tibor, a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet igazgatója

A 2022-es év A 2022-es évnek 365 napja van, ez 52 hét. Szombattal kezdődik és ér véget. Az évszakok kezdete: A TAVASZ március 20-án 15 óra 33 perckor kezdődik, amikor a nap a Kos jegyébe lép (tavaszi napéjegyenlőség). A nappal és az éjszaka ugyanolyan hosszú. A NYÁR június 21-én 09 óra 14 perckor kezdődik, amikor a nap a Rák jegyébe lép (nyári napforduló). A nappal a leghosszabb, az éjszaka a legrövidebb. Az ŐSZ szeptember 23-án 01 óra 04 perckor kezdődik, amikor a nap a Mérleg jegyébe lép (őszi napéjegyenlőség). A nappal és az éjszaka ugyanolyan hosszú. A TÉL december 21-én 21 óra 48 perckor kezdődik, amikor a nap a Bak jegyébe lép (téli napforduló). A nappal a legrövidebb, az éjszaka a leghosszabb.

A Szlovén Köztársaság ünnepei:

• Január 1. és 2., szombat és vasárnap Újév • Február 8., kedd Szlovén kultúrünnep • Április 17., vasárnap Húsvétvasárnap • Április 18., hétfő Húsvéthétfő • Április 27., szerda Az ellenállás napja • Május 1. és 2., vasárnap és hétfő A munka ünnepe • Június 25., szombat Az államiság ünnepe • Augusztus 15., hétfő Nagyboldogasszony napja • Október 31., hétfő A reformáció napja • November 1., kedd Mindenszentek • December 25., vasárnap Karácsony • December 26., hétfő Az önállóság ünnepe 8

Magyarország ünnepei:

• Január 1., szombat

Újév • Március 15., kedd Az 1848/49-es forradalom ünnepe • Április 15., péntek Nagypéntek • Április 17., vasárnap Húsvétvasárnap • Április 18., hétfő Húsvéthétfő • Május 1., vasárnap A munka ünnepe • Június 5., vasárnap Pünkösdvasárnap • Június 6., hétfő Pünkösdhétfő • Augusztus 20., szombat Szent István király ünnepe • Október 23., vasárnap Az 1956-os forradalom ünnepe • November 1., kedd Mindenszentek • December 25. és 26., vasárnap és hétfő Karácsony 9

J a n u á r

Boldogasszony hava 1. Szombat 2. Vasárnap 3. Hétfő 4. Kedd 5. Szerda 6. Csütörtök 7. Péntek 8. Szombat 9. Vasárnap 10. Hétfő 11. Kedd 12. Szerda 13. Csütörtök 14. Péntek 15. Szombat 16. Vasárnap 17. Hétfő 18. Kedd 19. Szerda 20. Csütörtök 21. Péntek 22. Szombat 23. Vasárnap 24. Hétfő 25. Kedd 26. Szerda 27. Csütörtök 28. Péntek 29. Szombat 30. Vasárnap 31. Hétfő

Fruzsina, Újév Ábel, Újév másnapja Genovéva, Benjámin Titusz Simon Boldizsár, Vízkereszt Attila, Ramóna Gyöngyvér Marcell Melánia Ágota Ernő Veronika Bódog Lóránt Gusztáv Antal, Antónia Piroska Sára, Márió Fábián, Sebestyén Ágnes Vince, Artúr Zelma, Rajmund Timót Pál Vanda, Paula Angelika Károly, Karola Adél Martina Marcella, Gerda

Fotó: Graj Borut

F e b r u á r Böjtelő hava 1. Kedd 2. Szerda 3. Csütörtök 4. Péntek 5. Szombat 6. Vasárnap 7. Hétfő 8. Kedd 9. Szerda 10. Csütörtök 11. Péntek 12. Szombat 13. Vasárnap 14. Hétfő 15. Kedd 16. Szerda 17. Csütörtök 18. Péntek 19. Szombat 20. Vasárnap 21. Hétfő 22. Kedd 23. Szerda 24. Csütörtök 25. Péntek 26. Szombat 27. Vasárnap 28. Hétfő

Ignác Aida, Karolina Balázs Csenge, Ráhel Ágota, Ingrid Dóra, Dorottya Rómeó, Tódor Aranka, Szlovén kultúrünnep Abigél, Alex Elvira Bertold, Marietta Lídia, Lívia Ella, Linda Bálint, Valentin Kolos, Georgina Julianna, Lilla Donát Bernadett Zsuzsanna Aladár, Álmos Eleonóra Gerzson Alfréd Mátyás Géza Edina Ákos, Bátor Elemér

Fotó: Vida Tomislav

M á r c i u s Böjtmás hava 1. Kedd 2. Szerda 3. Csütörtök 4. Péntek 5. Szombat 6. Vasárnap 7. Hétfő 8. Kedd 9. Szerda 10. Csütörtök 11. Péntek 12. Szombat 13. Vasárnap 14. Hétfő 15. Kedd 16. Szerda 17. Csütörtök 18. Péntek 19. Szombat 20. Vasárnap 21. Hétfő 22. Kedd 23. Szerda 24. Csütörtök 25. Péntek 26. Szombat 27. Vasárnap 28. Hétfő 29. Kedd 30. Szerda 31. Csütörtök

Albin, Húshagyókedd Lujza, Hamvazószerda Kornélia Kázmér Adorján, Adrián Leonóra, Inez Tamás Zoltán Franciska, Fanni Ildikó Szilárd Gergely Krisztián, Ajtony Matild Kristóf, Magyar nemzeti ünnep Henrietta Gertrúd, Patrik Sándor, Ede József, Bánk Klaudia Benedek Beáta, Izolda Emőke Gábor, Karina Irén, Írisz Emánuel Hajnalka Gedeon, Johanna Auguszta Zalán Árpád

Fotó: Sijarič Biserka

Á p r i l i s Szent György hava 1. Péntek 2. Szombat 3. Vasárnap 4. Hétfő 5. Kedd 6. Szerda 7. Csütörtök 8. Péntek 9. Szombat 10. Vasárnap 11. Hétfő 12. Kedd 13. Szerda 14. Csütörtök 15. Péntek 16. Szombat 17. Vasárnap 18. Hétfő 19. Kedd 20. Szerda 21. Csütörtök 22. Péntek 23. Szombat 24. Vasárnap 25. Hétfő 26. Kedd 27. Szerda 28. Csütörtök 29. Péntek 30. Szombat

Hugó Áron Buda, Richárd Izidor Vince Vilmos, Bíborka Herman Dénes Erhard Zsolt Leó, Szaniszló Gyula Ida Tibor Anasztázia, Tas Csongor Rudolf, Húsvét Andrea, Ilma, Húsvéthétfő Emma Tivadar Konrád Csilla, Noémi Béla György Márk Ervin Zita, Az ellenállás napja Valéria Péter Katalin, Kitti

Fotó: Sobočan Bojan

M á j u s Pünkösd hava 1. Vasárnap 2. Hétfő 3. Kedd 4. Szerda 5. Csütörtök 6. Péntek 7. Szombat 8. Vasárnap 9. Hétfő 10. Kedd 11. Szerda 12. Csütörtök 13. Péntek 14. Szombat 15. Vasárnap 16. Hétfő 17. Kedd 18. Szerda 19. Csütörtök 20. Péntek 21. Szombat 22. Vasárnap 23. Hétfő 24. Kedd 25. Szerda 26. Csütörtök 27. Péntek 28. Szombat 29. Vasárnap 30. Hétfő 31. Kedd

Fülöp, Jakab, A munka ünnepe Zsigmond, A munka ünnepe Tímea, Irma Mónika, Flórián Györgyi, Adrián Ivett, Frida Gizella Mihály Gergely Ármin, Pálma Ferenc Pongrác Szervác, Imola Bonifác Zsófia, Szonja Mózes, Botond Paszkál Erik, Alexandra Ivó, Milán Bernát, Felícia Konstantin Júlia, Rita Dezső Eszter, Eliza Orbán Fülöp, Evelin Hella Emil, Csanád Magdolna Janka, Zsanett Angéla

Fotó: Graj Borut

J ú n i u s Szent Iván hava 1. Szerda 2. Csütörtök 3. Péntek 4. Szombat 5. Vasárnap 6. Hétfő 7. Kedd 8. Szerda 9. Csütörtök 10. Péntek 11. Szombat 12. Vasárnap 13. Hétfő 14. Kedd 15. Szerda 16. Csütörtök 17. Péntek 18. Szombat 19. Vasárnap 20. Hétfő 21. Kedd 22. Szerda 23. Csütörtök 24. Péntek 25. Szombat 26. Vasárnap 27. Hétfő 28. Kedd 29. Szerda 30. Csütörtök

Tünde Kármen, Anita Klotild Bulcsú Fatime, Pünkösd Norbert, Cintia, Pünkösdhétfő Róbert Medárd Félix Margit, Gréta Barnabás Villő Antal, Anett Vazul Jolán, Vid Jusztin Laura, Alida Levente, Arnold Gyárfás Rafael Alajos, Leila Paulina Zoltán Iván Vilmos, Az államiság napja János, Pál László Irén, Levente Péter, Pál Pál

Fotó: Sijarič Biserka

J ú l i u s Szent Jakab hava 1. Péntek 2. Szombat 3. Vasárnap 4. Hétfő 5. Kedd 6. Szerda 7. Csütörtök 8. Péntek 9. Szombat 10. Vasárnap 11. Hétfő 12. Kedd 13. Szerda 14. Csütörtök 15. Péntek 16. Szombat 17. Vasárnap 18. Hétfő 19. Kedd 20. Szerda 21. Csütörtök 22. Péntek 23. Szombat 24. Vasárnap 25. Hétfő 26. Kedd 27. Szerda 28. Csütörtök 29. Péntek 30. Szombat 31. Vasárnap

Tihamér, Annamária Ottó Kornél, Soma Ulrik Emese, Sarolta Csaba Apollónia Ellák Lukrécia Amália Nóra, Lili Izabella, Dalma Jenő Örs, Stella Henrik, Roland Valter Endre, Elek Frigyes Emília Illés Dániel, Daniella Magdolna Lenke Kinga, Kincső Kristóf, Jakab Anna, Anikó Olga, Liliána Szabolcs Márta, Flóra Judit, Xénia Oszkár

Fotó: Hranilovič Ladislava

A u g u s z t u s Kisasszony hava 1. Hétfő 2. Kedd 3. Szerda 4. Csütörtök 5. Péntek 6. Szombat 7. Vasárnap 8. Hétfő 9. Kedd 10. Szerda 11. Csütörtök 12. Péntek 13. Szombat 14. Vasárnap 15. Hétfő 16. Kedd 17. Szerda 18. Csütörtök 19. Péntek 20. Szombat 21. Vasárnap 22. Hétfő 23. Kedd 24. Szerda 25. Csütörtök 26. Péntek 27. Szombat 28. Vasárnap 29. Hétfő 30. Kedd 31. Szerda

Boglárka Lehel Hermina Domonkos, Dominika Krisztina Bettina, Berta Ibolya László Emőd Lőrinc Zsuzsanna, Tiborc Klára Ipoly Marcell Mária, Nagyboldogasszony Ábrahám Jácint Ilona Huba István, Szent István király ünnepe Hajna, Sámuel Mirjam, Menyhért Bence Bertalan Lajos, Patrícia Izsó Gáspár Ágoston Beatrix, Erna Rózsa Erika, Bella

Fotó: Graj Borut

S z e p t e m b e r Szent Mihály hava 1. Csütörtök 2. Péntek 3. Szombat 4. Vasárnap 5. Hétfő 6. Kedd 7. Szerda 8. Csütörtök 9. Péntek 10. Szombat 11. Vasárnap 12. Hétfő 13. Kedd 14. Szerda 15. Csütörtök 16. Péntek 17. Szombat 18. Vasárnap 19. Hétfő 20. Kedd 21. Szerda 22. Csütörtök 23. Péntek 24. Szombat 25. Vasárnap 26. Hétfő 27. Kedd 28. Szerda 29. Csütörtök 30. Péntek

Egyed, Egon Rebeka, Dorina Hilda Rozália Viktor, Lőrinc Zakariás Regina Mária, Adrienn Ádám Nikolett, Hunor Teodóra Mária Kornél Szeréna, Roxána Enikő, Melitta Edit Zsófia Diána Vilhelmina Friderika Máté, Mirella Móric Tekla Gellért, Mercédesz Kende, Eufrozina Jusztina, Pál Adalbert Vencel Mihály Jeromos

Fotó: Graj Borut

O k t ó b e r Mindszentek hava 1. Szombat 2. Vasárnap 3. Hétfő 4. Kedd 5. Szerda 6. Csütörtök 7. Péntek 8. Szombat 9. Vasárnap 10. Hétfő 11. Kedd 12. Szerda 13. Csütörtök 14. Péntek 15. Szombat 16. Vasárnap 17. Hétfő 18. Kedd 19. Szerda 20. Csütörtök 21. Péntek 22. Szombat 23. Vasárnap 24. Hétfő 25. Kedd 26. Szerda 27. Csütörtök 28. Péntek 29. Szombat 30. Vasárnap 31. Hétfő

Malvin Petra Helga Ferenc Aurél Brúnó, Renáta Amália Koppány Dénes Gedeon Brigitta Miksa Kálmán, Ede Helén Teréz Gál Hedvig Lukács Nándor Vendel Orsolya Előd Gyöngyi, Az 1956-os forradalom ünnepe Salamon Blanka, Bianka Dömötör Szabina Simon, Szimonetta Nárcisz Alfonz Farkas, A reformáció napja

Fotó: Hranilovič Viktor

N o v e m b e r Szent András hava 1. Kedd 2. Szerda 3. Csütörtök 4. Péntek 5. Szombat 6. Vasárnap 7. Hétfő 8. Kedd 9. Szerda 10. Csütörtök 11. Péntek 12. Szombat 13. Vasárnap 14. Hétfő 15. Kedd 16. Szerda 17. Csütörtök 18. Péntek 19. Szombat 20. Vasárnap 21. Hétfő 22. Kedd 23. Szerda 24. Csütörtök 25. Péntek 26. Szombat 27. Vasárnap 28. Hétfő 29. Kedd 30. Szerda

Marianna, Mindenszentek Achilles Győző Károly Imre Lénárd Rezső Zsombor Tivadar Réka Márton Jónás, Renátó Szilvia Aliz Albert, Lipót Ödön Gergely, Hortenzia Jenő Erzsébet, Elizabet Jolán Olivér Cecília Kelemen, Klementina Emma Katalin Virág Virgil Stefánia Taksony András, Andor

Fotó: Graj Borut

D e c e m b e r Karácsony hava 1. Csütörtök 2. Péntek 3. Szombat 4. Vasárnap 5. Hétfő 6. Kedd 7. Szerda 8. Csütörtök 9. Péntek 10. Szombat 11. Vasárnap 12. Hétfő 13. Kedd 14. Szerda 15. Csütörtök 16. Péntek 17. Szombat 18. Vasárnap 19. Hétfő 20. Kedd 21. Szerda 22. Csütörtök 23. Péntek 24. Szombat 25. Vasárnap 26. Hétfő 27. Kedd 28. Szerda 29. Csütörtök 30. Péntek 31. Szombat

Elza Melinda, Vivien Ferenc, Olívia Borbála, Barbara Vilma Miklós Ambrus Mária Natália Judit Árpád Gabriella Luca, Otília Szilárda Valér Etelka, Aletta Lázár, Olimpia Auguszta Viola Teofil Tamás Zénó Viktória Ádám, Éva, Szenteste napja Eugénia, Karácsony István, Az önállóság napja János Kamilla Tamás, Tamara Dávid Szilveszter

Fotó: Graj Borut

(Király M. Jutka)

Eseménynaptár

2021-ben történt

Megérkezett a Muravidékre a Covid-19 elleni vakcina, az év első napjaiban elkezdték a védőoltások beadását.

A Szúnyogh Sándor-díjat először a fogalmazási verseny történetében egy testvérpár – Abraham Sarah és Abraham Alida Kiara – kapta.

A Zala Györgydíjakat a járványügyi korlátozásokat betartva adták át: a díjazottakról – a Muraszombati Baráti Kör, Gal Patrik, a Szolarics házaspár és Varga József – rövid portréfilmek készültek

Az első muravidéki vándorbölcső Hodosra, az Andrejek–Roman családhoz került.

Koszorúzás Lendván az 1848/49es forradalom és szabadságharc tiszteletére. Az ünnepségeket az online térben tartották meg.

A magyar nemzeti ünnep napján, március 15-én került sor a „Muravidéki magyar értékek nyomában” című pályázat díjátadójára az iskolák előtt.

Pisnjak Mária, az Oktatási Intézet magyar nyelvi szaktanácsadója Magyar Ezüst Érdemkereszt Polgári Tagozata kitüntetésben részesült.

Bemutatták Lendvai Kepe Zoltán Hetés falvainak népessége és gazdálkodása a 18–20. században című monográfiáját.

Horváth Ferenc, az MMÖNK elnöke és Zdravko Počivalšek gazdasági miniszter aláírta a magyar nemzeti közösség gazdasági alapjának serkentési programja 2021–2024 támogatási szerződését 2,8 millió eurós keretös�szeggel.

A Lendvai Kétnyelvű Középiskolában két új programba – óvodapedagógus és fodrász – is beiratkozhattak a diákok.

A magyar közösség megvásárolta a hosszúfalui Olimpija vendéglátóegységet, melyben diák- és turistaszálló is lesz.

Az áprilisban szokatlan fagy történelmi károkat okozott.

Zala György szobrászra a születésnapján, április 16-án hagyományosan koszorúzással emlékezett a közösség.

Magyarországi pályázati forrásoknak köszönhetően elkezdődött a lendvai Szent Katalin-templom nagyszabású felújítása.

Az Élő népművészet – Országos népművészeti kiállításon a Muravidékről Nemec Rozina Zinka életfás hetési hímzése bronz oklevelet kapott.

A Lendva-hegyre tervezett beruházás ellen megalakult az „Állítsuk meg a gondola építését Lendván!” nevű civilkezdeményezés.

Felsőlakosban tavasszal megalakult a turisztikai egyesület.

A Kárpát-medencei „5 határon át” interaktív honismereti vetélkedőn Kepe Buda György, a Lendvai KÁI tanulója bizonyult a legjobbnak.

Megalakulásának 50. évfordulóját ünnepelte a sajátos nevelési igényű gyermekeket oktató 2. Számú Lendvai Kétnyelvű Általános Iskola.

A Muraba Európai Területi Társulás projektje révén 3.500 környezetbarát tasak érkezett a Muravidékre.

Szép számban vettek részt a fiatalok a Muravidék szaval – Legkedvesebb muravidéki versem című online versmondáson.

A Lendvai Zsinagógában májusban megnyílt a lendvai születésű Bíró Ilona (1920–1990) képzőművész kiállítása, mel�lyel jelképesen hazatért szülővárosába.

Elkészült a mintegy 200 férőhelyes pajta a zsitkóci falu- és tűzoltóotthon mellett.

Gyertyánosban megszervezték a kukoricamálék versenyét, Hos�szúfaluban pedig a Spárganapot.

A Petőfi Sándor magyar nyelvi és irodalmi versenyen három aranyelismerést osztottak ki. A középiskolás korcsoportban a díjat Lebar Lara vehette át.

A Nemzeti Ös�szetartozás Napján a Hetési Barátság Parkban és a Bánffy Központban szervezett rendezvényt a muravidéki magyarság.

Júniusban ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját a gyertyánosi „Hajnal” Művelődési Egyesület magyar népdalköre és 15. jubileumát a hímzőszakköre.

Magyar–szlovén összefogással épülhet meg a gyertyánosi tornaterem – időkapszulát helyeztek el a tornaterem alapkőlerakási ünnepségén.

Az Alsólendvai Polgári Olvasó Egylet megalapításának 150. évfordulója alkalmából a lendvai Városháza homlokzatán emléktáblát avattak.

Az Evangélikus Humanitárius Segélyszervezet (EHO Podpornica) keretében a hodosi Abraham Boris jótékonysági célból 100 kilométert gyalogolt 24 órán belül.

Szijjártó Péter, Magyarország külgazdasági és külügyminisztere Magyar János polgármestertől átvette Lendva Község díszpolgári címét.

A Lendvai Nyugdíjasok Egyesülete keretében működő hímzőszakkör megünnepelte megalakulásának 20. évfordulóját.

A Bánffy Központban minősítéssel egybekötött köténykiállítás nyílt, melyet az ötletgazda csenteiekkel közösen a lendvai magyar önkormányzat valósított meg.

A Nemzetközi Halászléfőző Verseny helyett már második éve Halászlénapot tartottak Lendván, ahol halászlét és sült halat kínáltak elvitelre.

A nyári hétvégéken a lendvai parkban is „nyitva tartott” a „Könyvtár a lombok alatt”.

Režonja Franc plébános, a Muraszombati Püspökség nemzetiségi vikáriusa egykori plébániájában, Dobronakon is megtartotta aranymiséjét.

A magyar nemzeti közösség gazdaságfejlesztésére kiírt pályázaton hét vállalkozó lett sikeres. Július végén megkötötték a szerződéseket.

„Föld, tűz, víz” címmel új állandó régészeti kiállítás nyílt a lendvai vármúzeumban.

Az aratás és cséplés hagyományainak bemutatása a Domonkosfai Portán továbbra is a leglátványosabb rendezvény Goricskón.

Kapcán a felújított faluotthonban két állandó kiállítás nyílt „A nagymama szobája” és „Kézimunkáink” címmel.

A 60. életévébe lépett Herman László felsőlakosi származású festőművésznek kiállítása nyílt a szülőfalujában és Lendván. A magyar állam Magyar Arany Érdemkereszttel is elismerte a munkásságát.

Augusztus 20ára megjelent a Muravidéki magyar értéktár 2021 című kötet, melyben 66 muravidéki érték részletes ismertetése található.

Egyéves kihagyás után ismét ott lehettünk a régió legnagyobb lovas eseményén, a Muravidéki Vágtán Lendván.

Lendva, „A bogrács fővárosa” egy újabb nagy eredményt tudhat magáénak: elkészítették az eddig ismert legnagyobb men�nyiségű, 1801 kilogrammos bográcsgulyást.

A Lendvai Zsinagógában megnyílt Dancs-Roth Marika áttekintő kiállítása, mel�lyel a GalériaMúzeum és szülővárosa tisztelgett a művész 70 éves jubileuma előtt.

Megalakulásának 100. évfordulóját ünnepelte a Lendvai Méhészek Egyesülete, ennek alkalmából átadták a több mint 80 éves, felújított kaptárt, mely oktatási célokat is szolgál.

Több mint 625 versenyző kutyát és gazdáikat látta vendégül a gyertyánosi focipályán a 40 éves évfordulóját ünneplő Lendvai Kinológiai Egyesület.

Ünnepelt a muraszombati magyarság: harminc éves a Baráti Kör Magyar Művelődési Egyesület és 15 éve alakult meg tagjaiból a népdalkör.

Jól halad a muravidéki magyar közösség új székházának felújítása a lendvai városközpontban.

Befejeződött az épület belső felújítása, így október 1-jén visszatérhettek a Pártosfalvi Kétnyelvű Általános Iskola tanulói az iskolájukba.

Felélesztik a Szent László-legendát a Muravidéken: magyar– szlovén megállapodást írtak alá, amely alapján a belatinci Szent László-templom és a bántornyai Szűz Mária Menybemenetele-templom előtt ismertető táblákat állítanak fel a Szent László-emlékekről.

Az 1. Sz. Lendvai KÁI a középnagyságú szlovéniai iskolák kategóriájában megkapta a Leg Kulturális Iskola 2021 címet.

Átadták Dobronak Község új beruházását, a korszerű katasztrófavédelmi központot.

Radamosban immár ötödik alkalommal tartották meg a magyar nóta ünnepét, a Nótaestet.

Kapcán bemutatták ZágorecCsuka Judit legújabb, „Por és hamu” című verseskötetét.

Lendva Község díszpolgári címmel tüntette ki a csentei születésű Zserdin Bukovec Antal püspököt, az amazóniai őserdőben tevékenykedő ferences szerzetest.

Elkezdődtek a felújítási munkálatok a Bánffy Központban: új funkciót kap az eddig kihasználatlan pince, bővül a könyvesbolt, megújul az udvarszínpad.

A domonkosfai tájházban került sor november 4-én az első kihelyezett állampolgári eskütételre Szlovéniában.

November végén a Muravidéken tett látogatást a szlovén kormány, Janez Janša miniszterelnök munkaebéden találkozott a muravidéki magyarság vezetőségével is.

Elkezdődött a Bakonaki-tó megrongálódott töltésének szanálása, az új gát kevésbé meredek és természetesebb formájú lesz.

Az év végén megkezdődött az 1. Számú Lendvai KÁI helyiséggondjait megoldó új épületszárny építése.

Az eseménynaptár a Népújság archívuma alapján készült.

(Patyi Zoltán)

Petőfi-emlékmorzsák Szlovéniából A magyar kormány kezdeményezésére 2022-ben és 2023-ban is Petőfi Sándor születésének 200. évfordulóját ünnepeljük, mert nem lehet tudni biztosan, hogy Szilveszter vagy Újév napján született-e, de azt igen, hogy ő minden idők legnagyobb magyar költője. Ezt az értékítéletet vallja az irodalomtudósok jelentős része, sőt, így vélekedett Kányádi Sándor is, aki korának volt a legnagyobb magyar költője, és több alkalommal Lendvára is ellátogatott. Vele vitázni – főként versek dolgában – nem tudott és nem is mert senki sem. Egy másik bizonyítási módszer lehet Petőfi elsőségére, ha megkérdezzük az embereket, hogy melyik versidézet jut először az eszükbe. Tízből hét, azaz több mint a kétharmad valamelyik Petőfi-vers sorait említi. Olyanokat, mint Talpra magyar, hí a haza, vagy Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, vagy Ej, mi a kő, tyúkanyó, vagy Egész úton hazafelé, vagy Tüzesen süt le a nyári nap sugára, vagy Falu végén kurta kocsma, vagy Ej, ráérünk arra még stb. Egy személyes példával is alá tudom támasztani Petőfi határtalan nagyságát. Egyszer régen Ljubljanában egy nyugdíjas egyetemi tanárral beszélgetve nem értettem az egyik mondatát. A beszélgetőtársak figyelmeztettek, hogy ennek most nem a hiányos szlovén nyelvtudásom az oka, ugyanis a magyarul nem tudó idős ember nagyon tört magyarsággal azt mondta: „Elhull a virág, eliramlik az élet.” Ez a szállóigévé nemesült mondat Petőfi Szeptember végén című mesterművében szerepel. Bizonyára úgy gondolta ez a bölcs ember, hogy ez a mondat tartalmában olyan tökéletes és szép, hogy egy magára valamit adó szlovénnak, ha mást nem, de ezt illik magyar nyelven is ismerni. Ugyanúgy, mint latinul például az „In vino veritas”-t. Hálát adok az Istennek, hogy a munkahelyemen, a Lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézetnél eltöltött évtizedek során több magyar szellemóriást hallhattam élőben (például Csoóri Sándort, Nemeskürty Istvánt, Papp Lajost, Kellermayer Miklóst, Molnár V. Józsefet stb.), s néhányukkal 67

Áll magában Szlovéniában a csentei Petőfi-tábla.

mélyreható, személyes beszélgetéseket is folytathattam (például Kányádi Sándorral, Jókai Annával, Tolcsvay Bélával stb.). Kányádi Sándortól származik a következő történetecske is. Az 1849. július 31-ei segesvári (pontosabban: fehéregyházi) tragikus ütközet helyszínétől körülbelül 10–15 kilométerre van Székelykeresztúr. Ebben a városban töltötte a csata előtti napot és éjszakát „a mi Sándorunk”. Verset írt egy kúria udvarán álló körtefa alatt, beszélgetett barátaival, tisztelőivel, akikkel mulatozott is éjszaka egy kocsmában. A körtefára azóta is nagyon vigyáznak, bekerítették, s kifüggesztették mellé Kányádi versét: „Haldoklik az öreg tanú, / Petőfi vén körtefája. / Azt beszélik Ő látta volt / Verset írni utoljára”. A székelykeresztúri gimnázium magyartanára, aki Kányádit is tanította, minden évben felvitte diákjait a temetődombra, és megmutatta nekik a „Petőfi Sándor legendabeli sírja” feliratú síremléket. Azt mondta: „Nem tudjuk, hogy e sírhant valóban Petőfi földi maradványait rejti-e, de azt bizton állíthatjuk, hogy olyan nagy költőnk volt, hogy minden magyarok lakta településen lehetne egy síremléke”. Sajnos nem így van. Kiskőrösön a szülőháza zarándokhely, de hivatalos nyughelye ismeretlen, mert eltűnt a segesvári csatában. Szellemi és erkölcsi nagyságához képest kevés szobra van. Ki gondolná, hogy sok településen még utca sincs elnevezve róla (tegyünk csak próbát a Google keresőjével vagy GPS-szel). Mi lehet ennek az 68

ellentmondásnak az oka, hiszen az emberek többségének a szívében egyértelműen ott van Petőfi? A válasz bonyolult és messzire vinne… A költő rövid, de kacskaringós életútja sokszor vezetett az Alföldre, Budapestre, a Felvidékre és Erdélybe, de annál ritkábban a Nyugat-Dunántúlra vagy a Délvidékre. 1940-ben, tehát 17 éves ifjoncként átutazóban járt a mai Szlovénia területén, Mariborban. Ezt egy korai verse is bizonyítja. A DRÁVÁN

Marburgnál Zúgó habjaidba szórom E virágfüzért, Dráva! Hajtsd alá, s a partra Tedd, midőn hazámba ért. Bárha dúlt lesz akkorára Dísze s hervadott, És özönnel kelyhe nem hint Szerte éden-illatot. S mondjad: ilyen a honáért Lángoló kebel, Melyet a sors zivatarja Tőle messze sodra el. Mariborban egy emléktáblát szentelni ennek az eseménynek – no, ezzel még adós Petőfi emlékének az utókor. Nézzük, hogy mi a helyzet a Muravidéken? Előrebocsátom, hogy néhány sajátosságot leszámítva hasonló az általánoshoz. Az 1867-es kiegyezés és az 1. világháború közti időszak alsólendvai közéletéről és történelemszemléletéről például a tetszetős küllemű és szélesen áttekintő tartalmú Alsó-Lendva nagyközség milleniumi emlékkönyve című kiadványból is tájékozódhatunk. Ebben Petőfi nevével semmilyen formában (például utcanév vagy egyesület neve) nem találkozunk. Csakúgy, mint a 48/49-es eseményekkel, továbbá azok lendvai vonatkozású történéseiről és hőseiről is nagyon kevés szó esik. Így ebben az időszakban Petőfi emlékét 69

Gálics István Petőfije Göntérházán. 70

Völgyifaluban, Herman László Petőfijének vigyázó szeme előtt.

nem a hivatalos körökben és a papírlapokon kell keresnünk, hanem közvetett módon, a néplélekben. A 2. világháború utáni hatalom nem hagyományos értékrend szerint kiválasztott vezetői megtűrték Petőfi emlékét, ha a költő a régi úri világ elleni forradalom vezetőjeként lett a népnek bemutatva. A helyzet hasonló volt Magyarországon és a többi határon túli régióban is. Cár Anna, a dobronaki művelődési egyesület elnöki tisztét hosszú évekig betöltő egykori helyi nemzetiségi vezető elmondása szerint 1954-ben Dobronakon elsőként alakult Petőfiről elnevezett magyar „kultúregylet” a Muravidéken. Addig is volt népdalkörük és színjátszótársulatuk, de nem volt államilag jóváhagyott mozgalmi nevük. Petőfi fiatalos forradalmi hevületével a fiatalokra is lehetett hatni, ami minden hatalom számára kulcsfontosságú. Dobronakon az ifjúsági szekció a 70-es években gazdag kulturális tevékenységéért szlovén tagköztársasági kitüntetésben részesült. Ennek tárgyiasult emlékét, egy bronz madárszobrot mind a mai napig büszkén mutogatja az egykori vezető, Kovács Tibor Ringó. Minden márciusban Petőfi-estet szerveztek, s akkor (de máskor is) sokan mondtak Petőfi-verset Kardos Józsi bácsi 71

A dobronaki fiatalság kulturális díja a 70-es évekből.

cimbalomkíséretével, énekelve vagy anélkül. Göntér Endre dobronaki születésű festőművész díszletnek Petőfi-képet festett. Tülekedtek a Petőfi-versek elmondásának lehetőségéért a fiatalok, valamint a régebb óta fiatalok is. Mondjon bárki bármit, s tegyen a hatalom, amit akar: a legszebb, a legértékesebb emlékek – így a Petőfivel kapcsolatosak is – az emberek szívében vannak, akkor is, ha a Partizán, a Tito vagy egyéb léleksorvasztó nevű utcákban kellett lakniuk. Ringó Petőfi iránti töretlen lelkesedését jól mutatja, hogy a 90-es években kiadott két kazettáján – a Szeptember végén és a Bordalok címűn – Petőfi-verseket szavalt. 1979-ben a csentei hagyományápolóknak is mozgalmi nevet kellett választaniuk. Bazsika Magda, a művelődési egyesület egykori elnökének emlékei szerint nem akarták a dobronakiaktól elorozni a Petőfi nevet, ezért döntöttek az akkor nemrég elhunyt lendvai költő és politikus, Vlaj Lajos mellett. ’91-re megenyhült a szemérmességük, és ők is Petőfit választották névadójuknak, s ezt később megpecsételték a faluotthon falára kihelyezett Petőfi-emléktáblával, mely Szlovénia területén nagy valószínűséggel az egyetlen köztéri 72

A Petőfi-verseny egyenjogú lett a szlovén nyelvi Cankar-versennyel

Petőfi-emlékmű! A csenteiek is szívből jövő lelkesedéssel szervezték minden március idusán a Petőfi-esteket, melyek a 90-es évek változásai hatására itt is az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emléke előtt tisztelgő Nemzeti Ünnep elnevezést kapták. Dobronak és Csente – a két legnagyobb magyarok lakta szlovéniai falu – példamutatása fontos a többi magyar faluközösség számára. Példakövetők voltak a völgyifaluiak és a domonkosfaiak. Völgyifaluban a Nemzeti Ünnepet a Herman László felsőlakosi származású festőművész festette Petőfi-kép alatt tartják, és most izgatottan várják a testvértelepülésük, a szilvágyiak ígérte faragott Petőfi-emlékművet. Domonkosfán is izzik még a hamu alatt Petőfi magyar szelleme, mert a Nemzeti Ünnep és a magyar rendezvények látogatottsága általában felülmúlja az előzetes várakozásokat. A ljubljanai magyar kultúrszervezet első neve szintén Petőfi volt, de egy belviszály és jogi kalamajkák után alapított új egyesületnek a József Attila nevet adták. Szlovéniában kizárólag magyar tannyelvű oktató-nevelő intézmény nincs és nem is volt. A kétnyelvűnek nevezett tanintézményekben kedvezőtlenebb 73

körülmények között tanulják a magyar nyelvet és irodalmat vagy például a magyar történelmet, mint a tisztán magyar tannyelvű iskolákban. Ezen helyzet javítását célozzák a különböző magyarságismereti vetélkedők. 2000 óta a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet a magyar nyelvi szaktanácsadóval a muravidéki kétnyelvű általános és középiskolás diákok számára minden évben megszervezi a Petőfi Sándor Tanulmányi Versenyt. Az ezt megelőző években magyar irodalmi vetélkedők voltak, de az ezeken való sikeres részvételért sem a diákok, sem a felkészítő tanárok nem kaptak az állami előmeneteli Göntér Endre: Szabadság, szerelem rendszerben érvényes jutalompontokat. A muravidéki magyar illetékes vezetőknek sikerült elérni, hogy a Petőfi-verseny egyenjogú lett a szlovén nyelvi Cankar-versennyel. A magyarságismereti versenyek közé tartozó szavalóverseny kijelölt költője az elmúlt évtizedekben néhányszor Petőfi Sándor volt, bár a versei között a legkisebb tanulók számára nem nagy a választék. A Göntérházi Kétnyelvű Általános Iskola egyik egykori diákja felhívta a figyelmemet, hogy az iskolának is van egy díszletcélokra használt Petőfi-képe, amit a Muravidék leghíresebb grafikusa, a néhai Gálics István készített, amikor ott tanított. Így a muravidéki képzőművészek közül felkérésre hárman is készítettek Petőfi-képet, s lehet, hogy vannak még továbbiak is. Lendva leghíresebb szülöttének, Zala György szobrásznak Budavárban található, kiegyezés utáni Honvéd-szobra – egyesek szerint – az elképzelt idő74

södő Petőfi Sándort ábrázolja. Nem biztos, hogy így van, de szólnak mellette érvek. Szlovénia magyarlakta részén egyelőre nincs Petőfiről elnevezett utca vagy tér, de bízzunk benne, hogy lesz. A legfrissebb Petőfivel kapcsolatos hír, hogy elkészült Göntér Endre festőművész Szabadság, szerelem című festménye. Ezt a képet a budapesti Nemzetstratégiai Intézet felkérésére festette, és részét képezi a határon túli képzőművészeket összefogó Kárpát-haza Galéria (a Forrás Galéria része) által szervezett, Petőfi emlékének szentelt, két évig vándorló kiállításnak. Írásomban nyugodt szívvel vontam be a közismert és a kevésbé ismert tényszerű dolgok mellé néhány személyes vonatkozású emlékemet és meglátásomat, mert így színesebb, és ezzel – állítólag – korszerűbb is a fogalmazvány. A Petőfi-emlékek felsorolásában nem terheltem magam a teljesség igényével, nem használtam fel bölcs írástudók munkáját, „csak” Petőfit és Kányádit idéztem, s őket lelkünk lábjegyzeteiben vagy még inkább aranyoldalain kell emlegetni.

(Šooš Peter)

80 éve: A leventemozgalom kiszélesedik a Muravidékre Bevezető

Az impériumváltások egyik velejárója, hogy egy-egy adott szervezet, intézmény az új berendezkedésű országban megszűnik, helyettük pedig újakat alapítanak. Nem volt ez másként a Muravidéken sem, ahol a 20. század első felében kiemelt jelentőségű lett az intézményesített testi nevelés, amelyhez szellemi nevelés is társult. A területnek az SzHSz Királysághoz csatolása után jöhettek létre a vidék Sokol és Orel tornaegyletei, amelyek más szláv vidékeken már több évtizede működtek. Az alsólendvai Sokol százegy éve, 1921. március

A Magyar Ifjúság Háza (Leventeotthon). (Telesnovzgojno Društvo Partizan Lendava 1952–1995) 76

21-én alakult meg.1 A tornaegylet nem csak sporttal foglalkozott, hanem a szláv eszmeiség fontos formálója is volt, amely különösen a magyar többségű Lendva-vidéken erős tevékenységet folytatott annak érdekében is, hogy a magyar nemzeti értékek háttérbe szoruljanak.2 Hasonló volt az Orel is, amely katolikus tornaegyletként több szlovénok lakta faluban működött az 1920-as években, ám további tevékenységét az 1929-ben bevezetett királyi diktatúra ellehetetlenítette. A második világégés alatt, 1941. április 16-án a Muravidék visszatért Magyarországhoz, így a jugoszláv Sokol megszűnt. Helyette egy, a vidéken újnak számító, ám a Magyar Királyságban már két évtizede működő szervezet kezdte meg térnyerését: a leventemozgalom. A leventeintézmény rövid bemutatása

1920. június 4-én a Nagy-Trianon kastélyban írta alá magyar oldalról Drasche-Lázár Alfréd és Benárd Ágost a trianoni békeszerződést, amellyel Magyarország területe jelentősen lecsökkent. A békediktátum rendelkezései között szerepelt a magyar haderő maximalizálása is 35.000 főben, a sorkatonaságot pedig eltörölték. Ez volt az egyik fő oka az 1921. évi LIII. törvénycikk, az úgynevezett testnevelési törvény kibocsátásának. Az volt a jelentősége, hogy állami feladattá tette 12-től 21 éves korig a magyar ifjúság iskolán kívüli testi nevelését, ezzel pedig lehetőség nyílt a katonai nevelésre is, kiegészítve azt erkölcsi és vallásos neveléssel.3 Az intézményt kezdetben a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM), valamint a Honvédelmi Minisztérium (HM) közösen irányította. A VKM-en belül az Országos Testnevelési Tanács III. szakbizottsága játszott fontos szerepet az egyesületek megszervezésében, míg a finanszírozásban az Országos Testnevelési Alap, s a források főleg a lóversenyek bevételeiből származtak.4

1 2 3 4

Szerk. Franc Horvat Meštrovič: Telovadno društvo Sokol Dolnja Lendava 1920–1941. Lendva, 2004. p. 21. Göncz László: A muravidéki magyarság 1918–1941. Doktori disszertáció (PhD). Kézirat. PTE BTK Modernkori történelem tanszék, Lendva, 2000. p. 114–115. Gergely Ferenc – Kiss György: Horthy leventéi. Kossuth Könyvkiadó, 1976. p. 42–43. Szabó János: A leventeintézmény és társadalmi környezete. In: Hadtörténelmi Közlemények, 102. évfolyam, 40. szám, 1989. p. 495–496.

Leventék az Alsólendvai Leventeotthon előtt. (Kepe Kocon Lili gyűjteményéből)

A „levente” szavunk eredete nem tisztázott teljesen, valószínűleg a törököktől vettük át, és vitézt, harcost, katonát jelent.5 Ez lett végül a megnevezése az ifjúsági szervezetnek, amelynek megalapítása során gondoskodni kellett az oktatói, felügyelői állományról is. Az ország minden pontján szerveztek kisebb leventeparancsnokságokat, amelyek a saját egységeiket felügyelték, így az oktatókat is – akik általában leszerelt vagy tartalékos tisztek voltak6 – beszervezték a VKM segítségével.7 A leventeintézmény militarizálása az 1939. évi II. törvénycikkel, a honvédelmi törvénnyel gyorsult fel. Ekkortól már nem csak az iskolán kívüli fiataloknak kellett részt venni a foglalkozásokon, ugyanis a közoktatási intézményekre is kiterjesztették azokat. A HM hamarosan a VKM fölé kerekedett. 1941-től az Ifjúság Honvédelmi Nevelésének és a Testnevelésnek Országos Vezetője (IHNETOV), vitéz Béldy Alajos lett a leventék vezetője. Az ő idején vezették be az oktatásban a „Honvédelmi ismereteket”, valamint alakultak 5 6 7

Szerk. Dr. Diós István – dr. Viczián János: Magyar Katolikus Lexikon. Szent István Társulat Kiadó, Budapest, 1993–2014. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2010. p. 119. Gergely Ferenc – Kiss György: Horthy leventéi. Kossuth Könyvkiadó, 1976. p. 116.

Radamosi leventék, 1943. (Bíró József gyűjteményéből)

meg a leány leventeegyesületek, akiknek azonban nem kellett fegyveres kiképzésben részt venni.8 A második világháború éveiben így már összesen több mint egymillió magyar fiatal nevezhette magát leventének,9 amelyben közrejátszott az ország területi gyarapodása is 1938 és 1941 között. A leventék hét törvény szerint voltak kötelesek élni: „1. A levente istenfélő és hazájához mindhalálig hűséges. (a vallásosság és a hazaszeretet törvénye) 2. A levente elöljáróinak bizalommal és készségesen engedelmeskedik. (a fegyelem törvénye) 3. A levente kötelességét híven teljesíti. (a kötelesség törvénye) 4. A levente mindenkor igazat mond. (az igazmondás törvénye) 5. A levente lovagias. (a lovagiasság törvénye) 6. A levente a zászlót és bajtársait sohasem hagyja cserben. (a hűség törvénye) 7. A levente legfőbb kincse a becsület. (a becsület törvénye)”10 8 9 10

Kis Krisztián Bálint: A Magyar Cserkészszövetség és a Leventeintézmény. 2015. (https://www. cserkesz.hu/sites/default/files/cikk_fajl/kkb_cserk_es_levint.pdf) – letöltés: 2020. március 20. Gergely Ferenc – Kiss György: Horthy leventéi. Kossuth Könyvkiadó, 1976. p. 239. Szerk. Dr. Diós István – dr. Viczián János: Magyar Katolikus Lexikon. Szent István Társulat Kiadó, Budapest, 1993–2014.

Focizó göntérházi leventék. (Bíró József gyűjteményéből)

A leventék tragédiája a nyilasuralommal kezdődött, amikor is a legidősebb leventéket folyamatosan kezdték beépíteni a hadseregbe. Az 1945. január 2-án kelt mozgósítási parancs értelmében a 16. életévüket betöltött leventéktől felfelé mindenkinek kötelezővé tették a bevonulást.11 A leventemozgalom muravidéki elindulása

1941 áprilisában tehát a Délvidék egyes részei visszatértek Magyarországhoz, a területet pedig visszaépítették a magyar megyék rendszerébe, így a Muravidék Vas és Zala megye közigazgatásába került vissza. Ehhez hozzátartozott az, hogy az adott területekre kiszélesedett a leventemozgalom is. A délvidéki leventék története néhány hónappal a vidék visszacsatolása után, augusztus 16-án vette kezdetét. Az új parancsokságok, a III., a IV. és az V. leventehad11

Szabó János: A leventeintézmény és társadalmi környezete. In: Hadtörténelmi Közlemények, 102. évfolyam, 40. szám, 1989. p. 508–509.

Focizó radamosi és göntérházi leventék, 1944. (Bíró József gyűjteményéből)

test ekkor kezdte meg a munkáját. Az V. hadtest területe a bácskai városokra koncentrálódott, mint Topolya, Újvidék, Zenta, Magyarkanizsa, Szabadka stb. A IV. hadtest a baranyai Dárda területére, míg a III. hadtest területe a Muravidéket jelentette Muraszombattal és Alsólendvával.12 A muravidéki leventeegyesületek a következő év elején jöttek létre hivatalosan. Legelőször a Muraszombati Leventeegyesület alakult meg 1942 januárjában, elnöke Hartner Nándor lett.13 Az Alsólendvai Leventeegyesület egy hónappal később kezdte meg a munkáját: „Alsólendván a polgári iskola nagytermében ünnepélyes külsőségek között levente egyesület alakult. A Hiszekegy elimádkozása után Láng György járási leventeparancsnok ismertette az egyesület célkitűzéseit és hangoztatta, hogy ép lelkű és ép testű ifjúságot kell felnevelnünk, hogy az mind a munkában, mind a haza szolgálatában megállja a helyét. Lelkesen fogadott beszéde után a jelenlévők kimondották az egyesület megalakulását és elnöknek 12 13

Szerk. Dr. Blasszauer Róbert: Az IHNETOV munkanaplója. Vitéz Béldy Alajos vezérezredes Hadtörténelmi Levéltárban őrzött irataiból 1941—1943. Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 2002. (https://mek.oszk.hu/04900/04982/html/) – letöltés: 2020. február 25. Muraszombat és Vidéke, 36. évfolyam, 2. szám, 1942. január 9. p. 1.

Kóti leventék, 1942. (Pokrajinski Arhiv Maribor)

egyhangúan megválasztották Küronya Jenő polgári iskolai igazgatót. Küronya Jenő hálás szavakkal köszönte meg a megtiszteltetést, majd gyujtóhatású beszédet mondott a leventék kötelességeiről a déli végeken. Szükség van sok, minél több magyar katonára, hogy az ország határain minnél sűrűbb sorokban állhassanak őrt és ne ismétlődhessék meg Mohács vagy Trianon. Az új elnök beszéde után megválasztották a tisztikar többi tagjait is. Titkár lett Nagy János tanár, jegyző Fülöp Gyula, pénztárnok Paller Dezső, gazda Kovács Kopácsi Lajos. Tiszteletbeli tagokká dr. Apáthy József főszolgabírót és Gál István vezető járásbírót választották meg.”14 Nem csak a vidék két városában, hanem falvakban is megalakultak az egyesületek, így például Belatincon (Beltinci), Kislippán (Lipa), Muraszigeten (Ižakovci), Nagypalinán (Velika Polana), de a goricskói területeken is, például Vashidegkúton (Cankova), Péterhegyen (Gornji Petrovci), Görhegyen (Gerlinci) stb. Azt, aki talán a legtöbbet tette a leventeélet megszervezéséért a Lendva-vidéken, vitéz Turza Antalnak hívták. Dobronakon született, a két 14

Muraszombat és Vidéke, 36. évfolyam, 6. szám, 1942. február 6. p. 4.

világháború között Magyarországon tartózkodott, de 1941ben hazatért szülőfalujába és az ottani iskola igazgatója lett.15 Az alsólendvai leventék székhelye a Leventeotthon volt, amely 1937-ben a Sokolok számára épült. Az ingatlan hivatalosan 1943 elején került a tulajdonukba.16 A bejárata felett A Magyar Ifjúság Háza felirat volt látható. A muraszombati Sokol-otthont is az ottani leventék vehették birtokukba. A Muraszombat és Vidéke című hetilap számai arról tanúskodnak, hogy az ifjúságnak külön rovatot szenteltek Leventeélet címmel, amelyben a nemzet történelméről olvashattak, illetve a levente erkölcsösségére is nagy hangsúlyt Képeslap leventelogóval. (www.darabanth.com) fektettek. Ezenfelül arról is több cikk szól, hogy minden fontosabb rendezvényen, ünnepélyen egyenruhában meg kellett jelenniük a leventéknek is, amely lényegében egy leventesapkából állt, mellé pedig felvettek egy fehér inget és egy sötét nadrágot. Ilyen alkalmakkor a magyar zászló előtt tisztelegve egy különleges imát mondtak el: „Magyarok Istene, kérünk bízó hittel, hős honvédeinket harcukban segítsed, vezéreljed őket győzelmesen vissza édes szép hazánkba, Nagy Magyarországba. Ámen.”17 15 16 17

Kovács Attila – Tátrai Ágnes: Magyarok a Muravidéken, 1918–1945, kronológia. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet és Inštitut za narodnostna vprašanja, Ljubljana, 2013. p. 102. Magyar Nemzeti Levéltár Zala Megyei Levéltára, Zala Vármegye Törvényhatósági Bizottságának iratai, kisgyűlések jegyzőkönyvei, 6559/1943. szám. Gerencsér Kálmán völgyifalui ifjúvezető leventefüzete.

Sportfoglalkozás a Leventeotthon előtt. (Telesnovzgojno Društvo Partizan Lendava 1952–1995)

Az év legfontosabb napja a szervezet életében a leventenap volt, amely során felvonulás és közös program várta az ifjakat. A heti két alkalommal megrendezett foglalkozásokon részt kellett venniük, ezt az oktatók felügyelték, és az igazolatlan hiányzások esetén a levente szüleinek pénzbírságot szabhattak ki. A testmozgásos foglalkozások és a rendezvények mellett meg kellett jelenniük szentmiséken, istentiszteleteken is. A háború alatt több cikk is tanúskodik róla, hogy különböző gyűjtéseket szerveztek a fronton harcolók számára, ilyen volt a téli ruhák gyűjtése is. A Muraszombati Leventeegyesület focicsapatát is érdemes megemlíteni, amely több mérkőzésen is pályára lépett más leventecsapatok ellen.18 A foglalkozások

Az Alsólendvai Leventeegyesületbe kötelezően beléptették a járás 12 és 21 év közti fiúit, akiket három korcsoportra osztottak: leventeapród (12–14 évesek), leventeifjú (14–17 évesek) és leventelegény (17–21 évesek). A legfi18

A Muraszombat és Vidéke 1942–1944 között megjelent számai.

Gyakorlatra készülve. (Telesnovzgojno Društvo Partizan Lendava 1952–1995)

atalabb korcsoport főleg testedzéssel, az idősebbek emellett már lövészettel is foglalkoztak, a legidősebb korcsoport pedig – a háborúba való behívást követően – katonai szolgálatot volt köteles teljesíteni. Az egyesület működését a leventeotthon, a tagok iskolái és az egyház is segítette. A legfiatalabb korcsoport 60 méteres futásban, helyből való távolugrásban, kötélmászásban, egyensúlyozásban, 2.000 méteres távfutásban, mélybe ugrásban (egyméteres magasságból) és labdahajításban mérte össze tudását. Az idősebbek is hasonló edzéseket végeztek. Ők 100 méteres futásban, helyből való távolugrásban, labdahajításban, ötkilométeres sétában, bukfencezésben és cigánykerekezésben, valamint mélybe ugrásban (1,5 méteres magasságból) versenyeztek egymással.19 A környező falvakban külön-külön voltak úgynevezett leventeparancsnokok, oktatók, akik általában a falusi tanárok voltak, és különböző tanfolyamokon vettek részt, ahol a leventék helyes neveléséről tanultak. Ők voltak a felelősei a programok lebonyolításának, ezért pedig fizetséget is kaptak. Fontos, hogy azok a leventék, akik az Alsólendvai járáshoz tartoztak, nem mind edzettek együtt. A távolabbi falvak ifjainak nem kellett bejárni a központba, 19 Szerk. Franc Horvat Meštrovič: Telesnovzgojno Društvo Partizan Lendava 1952–1995. Občina Lendava, Maribor, 2008. p. 9–10.

a gyakorlatokat elvégezték heti néhány alkalommal valamelyik hozzájuk közel fekvő réten, tisztáson is. Ezen alkalmakkor általában focizni szoktak.20 Az ügyesebb leventék, az ifjúvezetők is tarthattak foglalkozásokat társaiknak, ha előtte erre engedélyt kaptak. A leventék úgynevezett leventepuskákkal tanultak lőni, valamint terepfelmérést és térképolvasást is tanultak. Egy egykori levente-ifjúvezető elmondása szerint ők furkósbotokat is készítettek, amelyekkel az ellenséges ejtőernyősöket semlegesíteni tudták volna, amíg a csendőrség nem érkezik a helyszínre. Éjszakánként ugyanis Völgyifaluban, a Gyepűhegyen két-két leventének őrködnie kellett, de ilyen akcióra ténylegesen sosem került sor. Emellett léteztek úgynevezett „partizán-fésülések” is, amelyek során a leventék csendőrökkel kiegészülve járták a vidék erdőit az ellenség után kutatva.21 1944 elején leány leventecsapat is alakult Alsólendván Küronya Jenő polgári iskolaigazgató kezdeményezésére, amelyet a tanári kar női testülete irányított és 110 tagot számlált.22 Az alsólendvai leventék himnusza így hangzott: „Mura mentén boldog a nép újra, mert a zászlót ősi szellő fújja, Alsólendva híres, régi, büszke várán, levente áll keménnyen a vártán.”23 Elhurcolásuk és annak bizonyítása

1944 őszén nagy változások következtek be a magyarországi politikai vezetésben, így a leventék sorsa is megpecsételődött. Magyarország kiugrási kísérlete a háborúból azt eredményezte, hogy az országot már megszállás alatt tartó németek lemondásra kényszerítették Horthy Miklós kormányzót és a Lakatos-kormányt, az állam vezetését pedig a nyilasok vették át Szálasi Ferenc vezetésével.24 A alsólendvai leventék egy csoportja, az 1926-os generáció éppen 20 21 22 23 24

A szerző Bíró József göntérházi leventével való beszélgetése, 2019 novembere. A szerző Gerencsér Kálmán völgyifalui ifjúvezetővel való beszélgetése, 2020 februárja. Zalamegyei Ujság, 27. évfolyam, 41. szám, 1944. február 21., p. 3. Gerencsér Kálmán völgyifalui ifjúvezető leventefüzete. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2010. p. 177.

Alsó- és felsőlakosi leventék. (Lakosi fényképek)

Szálasi hatalomátvételének napján kapta azt a parancsot, hogy gyülekezzenek a Leventeotthon előtt. Onnan vonattal Balatonfűzfőre szállították őket egy vegyi üzembe, ahol a következő hetekben lőszert gyártottak igen rossz körülmények között. Karácsony előtt tértek haza, amikor már Budapestet ostromolta a Vörös Hadsereg.25 A leventéket több hullámban mozgósították vidékünkön. 1944. novem ber 18-án vonultatták be az 1926–1929 között született petesháziakat, akiket Körmendre akartak szállítani, de ők Zalalövőn leszálltak a vonatról és hazagyalogoltak. Majd 1945. január 13-án ismét Körmendre kellett menniük, és végül Csehországban élték meg a háború végét.26 December 15-én a hosszúfaluiakat mobilizálták, ők először Körmendre, majd onnan Németországba kerültek, végül a petesháziakhoz hasonlóan Csehországban estek hadifogságba.27 Talán a legnagyobb mozgósítás 1945. január 10-én volt, 25 26 27

A szerző Bíró József göntérházi leventével való beszélgetése, 2019 szeptembere. Tantalics Béla: Zalai leventék a második világháborúban 1944–45. Lenti Honismereti Egyesület, Zalaegerszeg, 2004. p. 332–333. Tantalics Béla: Zalai leventék a második világháborúban 1944–45. Lenti Honismereti Egyesület, Zalaegerszeg, 2004. p. 328–331.

amikor az 1924–1929 közt született és még otthon lévő leventéket sorozták a Korona szállóban. Onnan a vasútállomásra vonult a körülbelül 300 fős társaság, akiket szintén Körmendre vittek romokat takarítani, lövészárkokat ásni és havat hányni. Februárban többüket Németországba szállították, és a háború utolsó napjait Berlinben élték meg, majd májusban hadifogságba estek, és csak júniusban tértek haza.28 A leventék többsége nem akart bevonulni, szinte még gyerekek voltak, ám az alábbi vers is arról tanúskodik, hogy ez volt a kötelességük: „Ifjú levente bátran fel a fejekkel, nézzünk az ellenségre zord tekintettel! Szép hazánkat elrabolták, minden kincsünket, nem kíméltek semminket. Lám, a drága jó hazánkért könnyes minden harcos arca, mégis bátran intünk búcsút, ha újra áll a harc. Hogyha elmegyünk a nagy csatába mind, reng majd a föld alattunk, dalolva reng. Bombások robbantása minket nem riaszt, mert mi bátran álljuk azt!”29 Hazaérkezésük után jelentkezniük kellett kihallgatásra a partizánparancsnokságon, hiszen a vidék akkor már ismét jugoszláv fennhatóság alá került. Elhurcolásuk bizonyítása a legtöbbjüknek igen nehéz volt, mivel a hadifogságból elbocsátó levelet nem kaptak, vagy ha igen, azt megsemmisítették, hiszen Jugoszlávia igen negatívan tekintett a fasisztának bélyegzett leventemozgalomra. Szlovénia függetlenedése után, a kilencvenes évek második felétől az akkor már régóta nyugdíjba vonult egykori leventekorosztályból többen kérvényt intéztek a szlovén államhoz, hogy ismerjék el és vegyék fel őket a második világháborús erőszak áldozatainak listájára. Ez egy több éven át tartó folyamat volt, amely alatt írásos bizonyítékok híján a legtöbben egymásnak tanúskodtak a kihallgatásokon. Ennek nyomán többüknek a háborúban eltöltött hónapokat beleszámították a munkaéveikbe.

28 29

Varga Sándor göntérházi levente visszaemlékező írása. A szerző Bíró József göntérházi leventével való beszélgetése, 2019 szeptember

Utószó

Az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. évi 529. M. E. számú rendeletével a „fasiszta politikai és katonai jellegű szervezetek feloszlatásáról” 1945. február 26-án a leventeintézmény negyedszázados története végleg lezárult.30 Az ezután következő hónapokban a politikusok feladata többek között az volt, hogy az egyesület vezetőit felelősségre vonják. Több levente-elöljáró – ha túlélte a háborút – nyugatra szökött, vagy börtönre, illetve kényszermunkára ítélték. Az új hatalmi elit elosztotta a leventeintézmény vagyonát, beleértve ingatlanjait és földterületeit. Az egykori alsólendvai Leventeotthon 1945 decemberében egy új sportnevelési egyesület, a Leventelányok, 1944. (Lakosi fényképek) TVD Dolnja Lendava tulajdona lett, amely 1952-től a TVD Partizan Lendava nevet viselte. Az épület új nevet is kapott: Tito-otthon.31 Fontos kiemelni, hogy a leventék túlnyomó többsége nem vett részt éles katonai bevetésen az elhurcolásuk alatt a német és a cseh területeken, mégis sokan csak évek múlva vagy sosem tértek haza.

30 31

Magyarországi rendeletek tára, 1945. Magyar Belügyminisztérium, Budapest, 1946. p. 49. (https://library.hungaricana.hu/hu/view/OGYK_RT_1945/?pg=86&layout=s) – letöltés: 2020. március 18. Szerk. Franc Horvat Meštrovič: Telesnovzgojno Društvo Partizan Lendava 1952–1995. Občina Lendava, Maribor, 2008. p. 16.

Azoknak a leventéknek, akik több tízezer sorstársukkal együtt valahol távol a hazától élték meg a háború végét, gyakorlatilag nem jelentett sokat az intézmény 1945 februári megszüntetése, talán nem is tudtak róla. A hazatérésükig leventék, illetve levente-hadifoglyok voltak. Az Alsólendvai járásba hazaérkezőknek szembesülniük kellett azzal a ténnyel, hogy itthon (ismét) a délszlávok az urak, csak most már nem a rojalisták, mint a háború előtti Jugoszláv Királyságban, hanem a partizánok. Nem volt elég a több hónapon át tartó katonáskodás, még az új állam hadseregébe is be kellett vonulniuk sorkatonai szolgálatra hosszabb-rövidebb ideig. A helyi lakosok javarésze ma már nem is tud arról, hogy valaha létezett a vidékünkön is egy olyan egyesület, amelynek több száz Lendva-vidéki tagja végül a háborúba kényszerült vonulni a politikai vezetés utasítására, pedig néhányan még ma, 80 évvel a mozgalom muravidéki elterjedése után is köztünk élnek.

Források és szakirodalom A Bíró Józseffel és Gerencsér Kálmánnal készült interjúk. Szerk. Dr. Blasszauer Róbert: Az IHNETOV munkanaplója. Vitéz Béldy Alajos vezérezredes Hadtörténelmi Levéltárban őrzött irataiból 1941—1943. Petit Real Könyvkiadó, Budapest, 2002. Szerk. Dr. Diós István – dr. Viczián János: Magyar Katolikus Lexikon. Szent István Társulat Kiadó, Budapest, 1993–2014. Gerencsér Kálmán leventefüzete. Gergely Ferenc – Kiss György: Horthy leventéi. Kossuth Könyvkiadó, 1976. Kis Krisztián Bálint: A Magyar Cserkészszövetség és a Leventeintézmény. 2015. Kovács Attila – Tátrai Ágnes: Magyarok a Muravidéken 1918–1945, kronológia. Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet és Inštitut za narodnostna vprašanja, Ljubljana, 2013. Szerk. Franc Horvat Meštrovič: Telesnovzgojno Društvo Partizan Lendava 1952–1995. Občina Lendava, Maribor, 2008. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 2010. Szabó János: A leventeintézmény és társadalmi környezete. In: Hadtörténelmi Közlemények, 102. évfolyam, 40. szám, 1989. Tantalics Béla: Zalai leventék a második világháborúban 1944–45. Lenti Honismereti Egyesület, Zalaegerszeg, 2004. Magyarországi rendeletek tára, 1945. Magyar Belügyminisztérium, Budapest, 1946. Muraszombat és Vidéke, 36. évfolyam, 2. szám, 1942. január 9. Muraszombat és Vidéke, 36. évfolyam, 6. szám, 1942. február 6. Varga Sándor visszaemlékező írása. Zalamegyei Ujság, 27. évfolyam, 41. szám, 1944. február 21.

(Farkas Brigita)

„Felszállok a hajó fedélzetére és nemsokára a nyílt tengeren találom magam” Mihelič Marjanca már közel három évtizede ismert név a magyar, valamint a szlovén irodalmi és olvasói körökben. A 90-es évek kezdetén egy-két lefordított esszével indulva magasszintű vers-, próza- és regényfordításai révén mára bekerült a szakma legjobbjai közé. A Szlovén Műfordítók Egyesületének szakértői bizottsága idén ugyanis (végre) felismerte kiváló és odaadó munkáját, így neki ítélte oda a szlovén Sovre műfordítói díjat. A rangos elismerést Krasznahorkai László „Megy a világ” (Svet gre naprej) című elbeszéléskötetének szlovén nyelvre való átültetéséért kapta. Fontos megjegyezni, hogy a díjat, amelyet 1963 óta osztanak ki, először kapta magyar nyelvű fordítás. Ezenkívül Mihelič Marjanca számos más kitüntetést is kapott már munkásságáért, köztük 2012-ben a Magyar Köztársaság Lovagkeresztje kitüntetést, amelyet fordítói munkájáért, valamint a magyar és a szlovén kultúra közötti közvetítésért érdemelt ki. A fordítás mellett írással is foglalkozik – 2015-ben megjelent „Budimpeštatrans” című első regénye. Interjúnkban munkásságáról, annak érdekességeiről és – miről másról – a könyvekről beszélgettünk. – Tudjuk, hogy Gorenjskóról származik, szlovén nyelv és irodalom, valamint filozófia szakon végzett. Nem a magyar nyelvvel való kapcsolat az első, amire az ember ennek hallatán gondolna... Hogyan kezdődött a magyar nyelv iránti szeretete? Egy interjúban olvastam, hogy azért akart megtanulni magyarul, mert tetszett a nyelv dallama… – Valójában tényleg nem volt közvetlen kapcsolatom a magyar nyelvvel. Mivel a tanulmányaim befejezése után nem akartam mindjárt végleg letelepedni, ahogy mondani szokás, ezért elkezdtem a külföldi szlovén nyelvi lektorátusok iránt érdeklődni. Szerencsémre pont abban az évben megüresedett néhány lektori hely, többek között Budapestről hazatért dr. Nartnik Vlado. Akkor úgy gondoltam, 91

hogy Magyarország izgalmas élményt nyújthatna számomra. Eszembe jutottak az európai fesztiválokon díjazott kiváló magyar filmek, amelyeket még diákként néztem meg a ljubljanai Minifesztiválon, köztük például Kovács András „Ménesgazda”, Szabó István „Redl ezredes”, valamint Makk Károly „Egymásra nézve” című filmje. Eszembe jutott, men�nyire máshogy hangzik ez a nyelv és hogy akkor mennyire tetszett a dallama, valamint annak ellenére, hogy szomszédos országról volt szó, mennyire ismeretlen számomra. Nem kellett sokat gondolkodnom, megpályáztam a meghirdetett lektori állást. Nagyon örültem, amikor megjött a hír, hogy engem választottak. Gorenjskói Mihelič Marjanca lányként persze egy szót sem tudtam magyarul, még a „kérem” vagy „köszönöm” szavak sem voltak ismerősek számomra. Teljes nyelvi analfabétaként könnyen „eladhattak volna”. Mégis nekivágtam... – Mi késztette mégis arra, hogy fordítással foglalkozzon? Hiszen a nyelvet addig nem ismerte… – Valahogy spontán történt a dolog. A fordításban mint az olvasás nagy rajongója (már gyerekként megkaptam a városi könyvtárban a legtöbb olvasott könyvért járó díjat) és az idegen nyelvek lelkes tanulójaként hamar megláttam benne a lehetőséget. Úgy éreztem, hogy ez a legmegfelelőbb dolog számomra. Néhány Budapesten eltöltött év után a magyar nyelvű újságokban, folyóiratokban esszéket kezdtem olvasni, lassan a magyar regények olvasására is rászántam 92

magam – habár megtörtént az is, hogy talán a felét sem értettem. Rövidesen a részemről izgalmasnak és aktuálisnak talált esszéket le is fordítottam. Az első két, általam lefordított esszé Konrád György „Európa megcsinálható” (Uresničljiva Evropa), valamint Kende Péter „A Duna-menti államok uniója” (Zveza podonavskih držav) volt. Akkor 1989-et írtunk. Konrád György esszéjének fordítását elvittem a Razgledi irodalmi folyóirat szerkesztőségébe. Konrád György abban az évben volt a második Vilenicai Irodalmi Fesztivál vendége, Kende Péter esszéjét pedig a Nova revija folyóiratnak ajánlottam fel. Mindkettőt azonnal megjelentették, és hamarosan utána jött a megrendelés Esterházy Péter „Hrabal könyve” című regényének fordítására. Roppant boldog voltam! – Említette, hogy közelinek érezte a fordítást. Tehát mi a fordítás definíciója ön szerint? Mit jelent önnek a fordítás? – Ha röviden és tömören szeretnék fogalmazni, akkor számomra nem más, mint az egyes elemek, valamint az összetett és dinamikus egész (például regény, novella, vers…) közvetítése és értelmezése a forrás- és a célnyelv, valamint a két kultúra között. És persze az élvezet és jó érzés, amit az éppen fordítandó mű művészi ereje, esztétikája és üzenete kelt bennem. Ezért is vagyok hálás minden szerkesztőnek, kiadónak és intézménynek – legyen az magyar, szlovén vagy európai –, akiktől megkaptam a lehetőséget a kiváló és színvonalas magyar irodalom fordítására. – Már közel három évtizede ismerteti meg a szlovén olvasókat a kortárs magyar irodalommal, köztük európai és világszinten is ismert és elismert írókkal (Nádas Péter, Krasznahorkai László, Esterházy Péter – mindhárman Vilenica-nagydíjat is kaptak –, Ottlik Géza, Darvasi László), valamint a fiatalabb tollfogatókkal (Szvoren Edina). Milyen kritériumok szerint választja ki a szerzőket és a műveiket, amelyeket fordít? – Mint már említettem, kezdetben az érdekesség, az aktualitás és a művészi tartalom elve alapján választottam az esszéket vagy regényrészleteket, amelyeket lefordítottam és el is vittem különböző szerkesztőségekhez. Hamar felfigyeltek rám, így a felkérésükre hamarosan elkezdtem különböző folyóiratokban fordítói rovatokat összeállítani, például Esterházyról és Krasznahorkairól, több irodalmi rádióadásban is bemutattam a magyar szerzőket... Akkoriban viharos időket éltünk, a civilmozgalmak, a kultúrában tevékenykedők vágytak arra, hogy a határon túlról is találkozhassanak hasonló gondolkodású emberekkel, 93

A Sovre-díjat október 22-én adták át a hrastniki Anton Sovre Könyvtárban. Mihelič Marjanca fordítóval Geršak Ana irodalomkritikus beszélgetett.

ezért szívesen fogadtak mindent, amit Magyarországról hoztam nekik. Ekkor még nem omlott le a vasfüggöny, így a kortárs magyar esszéket nem ismerték Szlovéniában. Ebben az időszakban kezdtek érkezni az első rendelések regények fordítására is. Mint már mondtam, az elsőt nem magam választottam – habár az összes következőt sem. Általában a szerkesztők választják ki őket, nekik pedig az irodalmi ismerőseik, illetve tanácsadóik ajánlják ezeket, elsősorban olyan regényeket, amelyeket korábban többnyire angol nyelven olvastak el. – Hogyan áll hozzá a fordításhoz? Esetleg kialakított valamilyen különleges „rituálét” a munkájához? – Műfordítóként „illuzionistává” alakítom magam, aki azt az illúziót akarja kelteni a szlovén olvasókban, hogy az eredetit olvassák. A regény ideológiai, esztétikai tartalmának és formájának, valamint a szellemének és az üzenetének közvetítőjeként egy komplex egész értelmezője vagyok a forrás- és a célnyelv közötti mérhetetlen mezőben. Hadd írjam le egy hasonlattal a fordítási folyamatomat: a munka elkezdése 94

előtt mindig úgy érzem magam, mintha hosszú útra indulnék. Felszállok a hajó fedélzetére, mindennel felszerelve, ami egy hosszú utazáshoz szükséges (szótárak, kézikönyvek, internet). Pillanatok alatt a nyílt tengeren találom magam. Bár több évtizedes vitorlázás után már elég ügyes vagyok hozzá, mégis még mindig nagy óvatosággal kell haladnom: a körülményektől függően kell feltekerni, illetve kibontani a vitorlákat, kerülni a zátonyokat és tartani az irányt, vagyis a lehetőségeket folyamatosan kell megítélni és mérlegelni. És mindezt egy bizonyos céllal teszem, éspedig a „hajót” biztonságosan bevinni a kikötőbe, vagyis az eredeti mű már korábban felsorolt összes elemét átültetni a (szlovén) célnyelvbe. – Melyik fordítás jelentette eddig a legnagyobb kihívást? Nekem talán Nádas Péter „Párhuzamos történetek” című könyve jut eszembe: ez 39 fejezet 2.400 oldalon. Gondolom, nem egyszerű ez egy tapasztalt fordító számára sem? – Minden szerző külön kihívás, de különösen a fent már felsorolt három irodalmi nagyság jelentett számomra nagy feladatot. Esterházy Péter a nyelvvel való végtelen játékáról, bravúros nyelvi akrobatikájáról ismert. Nádas Péter a nyelvet elsősorban az emberi lélek és a társadalmi kapcsolatok legmélyebb tartalmainak, jellemzőinek kifejezésére használja, emellett különleges stilisztaként is ismerjük. Krasznahorkai László ezzel szemben több oldalon is végighullámzó mondataival szinte eléri a nyelvi lehetőségek határait, ugyanakkor kivételes esztéta és szuggesztív író, akinek van mondanivalója a mai világról és benne az ember helyéről. Nádas Pétertől az említett „Párhuzamos történetek” című trilógia fordítása azonban terjedelméből adódóan nagy fegyelmet és kitartást igényelt, míg a „Megy a világ” elbeszélésgyűjtemény fordítása szemantikai és szintaktikai szinten is igényes munka volt. – Együttműködik a szerzővel a könyv fordítása közben? – Ha a szerző még él, mindig felveszem vele a kapcsolatot. Helyesnek látom ezt a hozzáállást, és a szerzőkben is jó érzést kelt, ha tudják valamely módon követni a munkájuk más nyelvre fordítását. Többnyire nagyon segítőkészek, ami fontos momentum, hiszen néhány dolog a könyvükben ugyanis csak előttük ismert. Megkérdeztem például Nádas Pétert, hogy valóban létezik-e egy titkos szervezet Magyarországon a könyvében említett név alatt, amely a két háború között a társadalom minden szférájában ott volt. A nevét nem találtam sehol, de a létezéséről vagy nemlétezéről szóló információ nélkül nem engedhettem 95

Mihelič Marjanca fordításainak egy része.

meg magamnak, hogy önállóan lefordítsam, vagyis egy esetleges létező történelmi név ellenében létrehozzam a sajátomat. Elmesélte, hogy ő találta ki a regényben szereplő szervezet nevét, de a valóságban is létezett egy ilyen szervezet, csak más néven... Kerestem a magyar szólások és közmondások szlovén nyelvű megfelelőjét is, az ókori görög filozófusok gondolatait... Nádas Péter többször küldött nekem lexikográfiai leírásokat és magyarázatokat is. Mindig nagyon segítőkész volt. – Tart-e attól néha, hogy a fordítás során elveszik a mű eredeti jelentése? A szlovén és a magyar szomszédos nép, de nem rokon a nyelvük, így többször lehetetlen a „közvetlen” fordítás. – Fordítóként természetesen a lehető legnagyobb mértékben törekszem a forrásnyelvi szövegek eszmei és esztétikai tartalmának, valamint formájának a megőrzésére. Persze megesik, hogy a fordítás során nem találok tökéletes stilisztikai vagy szemantikai megfelelőt, esetleg egyszerűen nem is létezik. Ha nincs megfelelő megoldás, akkor persze elveszítesz valamit, aztán hogy mégse legyen a fordítás csonkább, megpróbálod az elveszítettet azonos értékben visszaadni egy másik könyvrészben, azaz más eszközöket keresel... A szó szerinti fordítás vagy a calque nem megoldás. Röviden: a fordítás során valamit elveszítesz, valamit pótolsz, sőt van, amikor nyerhetsz is valamit. – Ön fordítóként hogyan látja a fordításait? Elolvassa őket a megjelenésük után? – Eddig még teljes egészében soha nem olvastam el az általam fordított könyveket. A kézirat leadásával a hosszan tartó munkát többszöri ellenőrzés és olvasás, javítás és csiszolás után valahogy befejezem. A kiadás után a könyvet mint egy gyereket (illetve „mostohagyereket”) elkísérem a nagyvilágba, és csak azt kívánom neki: Sok sikert! Így a könyvet már az elejétől a végéig nem olvasom el, esetleg beleolvasok, amikor részleteket keresek irodalmi estek, olvasói találkozók céljából stb. – A munkásságáért, illetve a fordításaiért már több kitüntetést is kapott. Idén például Krasznahorkai „Megy a világ” című novelláinak fordításával harmadszor (2016-ban először Krasznahorkai „Háború és háború” című regényének, 2019-ben pedig Nádas „Párhuzamos történetek” című regényének fordításáért) jelölték a Sovre-díjra, amelyet most meg is kapott. Mi a véleménye a fordítói munkáért járó díjakról? – Mindenki szeretettel fogadja a díjakat – a fordítók, a szerkesztők és a kiadó 97

is. A Sovre-díj rangos díjnak számít, Szlovéniában az egyetlen fordítói díj, tehát egyetlen díj a világ összes nyelvéről való fordításokért. Csak elképzelni tudjuk, milyen erős konkurencia van minden évben. Idén, ahogy a médiában olvastam, 28 jelölés volt a Sovre-díjra, és ezek már az egyes kiadók szerkesztőinek válogatásai. A javaslatok közül aztán három szerepel a szűkített listán, ezek a Sovre műfordítói díj jelöltjei. A mindig változatos, különleges és kiváló fordítások közül választani bizony nagyon nehéz. Természetesen nagyon örültem a díjnak. A Beletrina gondozásában 2020-ban megjelent „Megy a világ” című novellagyűjtemény fordításáért Az idei Sovre-díjas fordítás. kaptam. A mű fordítása nagyon igényes feladat volt, így a díj számomra egyrészt a fordítói erőfeszítéseim és teljesítményem elismerését, másrészt pedig a 30 éves műfordítói munkámmal való elégedettséget tükrözi. A díj a kiadó számára minden bizonnyal a fordítási programjának megerősítését és a könyv népszerűsítését jelenti. Ebben az értelemben fontosnak és szükségesnek tartom a díjakat, a szakértői bizottság tagjainak pedig a lehető legnagyobb függetlenséget kell garantálni a döntéshozatalban. – Öt éve egy időre felhagyott a fordítással és írt egy prózai művet is Budimpeštatrans címmel. Bemutatná röviden a Naptár olvasóinak a debütáló regényt? Esetleg lefordítja majd magyarra? – A Budimpeštatrans című regény a főszereplő karakterén, egy budapesti tudósítón keresztül mesél a néhány évtizeddel ezelőtti társadalmi változásokról, 98

amelyek a vasfüggöny leomlásához és a társadalmi rendszerek felváltásához vezettek, éspedig egy olyan régióban, ahol magyarok és szlovénok élnek együtt. A főszereplő, Halina gyermekkorának emlékfoszlányaival összefonódó események, a határ két oldalán élő nemzetek nézeteiben és tapasztalataiban kialakult különbségek, Magyarország közelmúltbéli történelmében a forradalmi események töredékei, az emlékezet, az idegenség és az otthon keresése adja a hősnő és a Jerom nevű festő között szövődő szerelmi történetnek a keretét, amely Halina hazatérése után véget ér. Sajnos egyedül biztosan nem tudnám lefordítani magyar nyelvre… – Véleménye szerint melyik még az a magyar irodalmi alkotás, amelyet okvetlen le kellene fordítania? És most éppen mit fordít? – A modern magyar irodalmat jobban ismerem, mint a klasszikust, de nyugodtan állíthatom, hogy Krasznahorkai első, sok szempontból alapvető műve és első regénye, a „Sátántangó” biztosan hiányzik a lefordított művek listájáról. Utána természetesen folytathatjuk a sort a Booker-díjas író második regényével is, „Az ellenállás melankóliája” című könyvvel. Itt van akkor még Nádas Péter külföldön és itthon egyaránt rendkívüli visszhangot kiváltó regénye, az „Emlékiratok könyve”. Rövid kivonatokon és egy történeten kívül az egyébként termékeny Mészöly Miklósnak – a már említett három, több nyelvre is lefordított szerző irodalmi „atyjának” – eddig még egyetlen művét sem fordították le, és még sorolhatnám. Jelenleg egyébként épp nincs új fordítási rendelésem, de remélem, hamarosan lesz. – Mit olvas mostanában? Esetleg tudna ajánlani néhányat azon könyvek közül, amelyek nagy hatással voltak önre? – Nagyon ajánlom Krasznahorkai „Megy a világ” című könyvét és esetleg még néhányat, amelyeket nemrég olvastam és amelyek nagyon mélyen meghatottak: Polcz Alaine, Mészöly Miklós feleségének „Asszony a fronton” című regényét, továbbá a mesterien megírt humoros kisprózát, a „Szindbád hazamegy” címűt Márai Sándortól, s az utolsó, amit olvastam, Esterházy Péter önéletrajzi, nagyon egyszerűen megírt könyve, a „Hasnyálmirigynapló”. A regény rákdiagnózissal kezdődik, és napokra felbontva meséli el a történetet – egyetlen szó önsajnálat nélkül –, ami még megdöbbentőbbé teszi...

(Abraham Klaudia)

„Az hajt, hogy a tudásomat, a tapasztalataimat átadjam a gyerekeknek” Gál Erzsébet Alsólakosban született, szép emlékeket őriz a gyerekkoráról. Lendvára járt óvodába, majd iskolába. Már gyerekként is rengeteget olvasott, ismerte a házuk összes eldugott helyét a csendes sarkoktól a padlásig, ahol olvashatott. Sokat járt a Lendvai Könyvtárba is, gondolatban elképzelte, hogy ha majd nagy lesz, ő is könyvtáros lesz. Aztán az élet másképp hozta, tanár lett belőle. És de jó, hogy így történt! Gál Erzsébet 35 éve a Pártosfalvi Kétnyelvű Általános Iskola magyartanára. Ez idő alatt komoly tapasztalatokat szerzett az oktatás terén. Vallja, hogy a definíciók bemagoltatása helyett inkább beszélgetni kell a gyermekkel, kíváncsivá tenni és megtanítani okosan gondolkodni. Nem hiába kedvelik a gyerekek! Erzsi tanárnővel – ahogy a gyerekek hívják – kellemes másfél órát tölthettem el dobronaki otthonában. Beszélgetésünk a múlton, a hivatáson való merengésről szólt. Úgy mesélt, ahogy talán a régiek szoktak, hangjában nyugalommal, kedvességgel. Öröm volt hallgatni. De a jó mesélők sem csak úgy a réten teremnek... – A családban édesanyám, édesapán és a nagyszülők is nagyon sokat meséltek a testvéremnek és nekem. Szerettem ezeket a történeteket, sokra még ma is emlékszem. Gondolom, ez is hozzátett ahhoz, hogy később bújtam a könyveket. Kislányként arról álmodtam, hogy majd könyvtáros leszek. Aztán a gimnázium elvégzése után döntenem kellett, hogy mit kezdjek az életemmel. Szerettem a nyelveket, a történelmet és a földrajzot is. Végül a maribori főiskola magyar nyelv és etika szakán kötöttem ki – meséli, majd egy igazi lányregénybe illő történet kezd kibontakozni: – Ott ismerkedtem meg az élettársammal is, egy egyetemi kiránduláson. Ő vegyésznek tanult. 100

„A pártosfalvi iskola az életem része. Soha nem gondolkodtam azon, hogy máshová mennék tanítani.”

Egymásba szerettünk, aztán egy idő múlva elhatároztuk, hogy összeköltözünk. 1987-ben augusztus 29-én összeházasodtunk. Megtartottuk a lakodalmat, ahogy illik, kétnaposat. De másnap meglepő dolog történt, délelőtt valaki csengetett a lakosi házunk ajtaján. „Ki keresi ilyenkor a Dávid Erzsit?” – gondoltam magamban. Hát a pártosfalvi iskola igazgatója, Kósa Jenő állt az ajtóban. Azért jött, hogy megkérdezze, elmennék-e hozzájuk Pártosfalvára tanítani. Elmondta, hogy valaki az utolsó pillanatban visszamondta a tanítói állását, az iskola pedig mindjárt kezdődik. Sürgősen tanítóra lenne szükségük! Szóval ez az állásajánlat volt az én máig is tartó nászajándékom – mondja Erzsi nevetve, és folytatja a mesélést. – Másnap kocsiba ültünk és elindultunk Pártosfalvára. Azelőtt sosem hallottam erről a faluról. Jó messze volt Lakostól, de ennek ellenére elfogadtam a felkérést. Az iskolának akkor 144 tanulója volt. Én a második osztályba kerültem hét gyerekkel. Csodálatos időszak kezdődött el, még annak ellenére is, hogy két évig minden reggel ötkor keltem, buszoztam Muraszombatig és 101

onnan Pártosfalvára, majd háromnegyed nyolcra értem be az iskolába, mégis szerettem minden pillanatát. De persze ez nem mehetett így örökké, megoldást kellett találnunk az ingázásra. És mivel a férjem Lendván dolgozott vegyészmérnökként, így olyan megoldás kellett, ami mindkettőnknek megfelelt. Meg is találtuk: Dobronak volt a két munkahely között félúton, így 1989-ben ide is költöztünk. Elkezdődött a közös életünk. Nemsokára megszülettek a gyerekek, 91-ben a fiunk, 94-ben a lányunk. Erzsi egy picit a családi életről is mesélt, átéléssel adta elő a kalandos autós túrákat, amelyek során keresztül-kasul szelték egész Egy kedves családi fénykép a szüleivel és a nőEurópát, az utazásokat a vérével. Erzsi karonülő baba volt még. gyerekekkel, hogy minél többet megismerjenek ők is a világból. A szomorú dolgokról is beszélt, férje tragikus elvesztéséről, hogy fiatalon özvegyült meg és maradt egyedül a gyerekekkel. Erzsi 1989-ben diplomázott le, és magyartanár lett az iskolában. Már a nagyokat is elkezdte tanítani, ezzel teljesen új tapasztalatokat szerezve. Rugalmasságra és szerteágazó ismeretekre tett szert. Közben háztartástant is tanított, aztán helyettesítette a földrajz- vagy éppen a történelemtanárt, de könyvtáros is volt, amit nagyon élvezett. Szóval a gyermekkori vágya is valamilyen módon teljesült. 102

– Lehet, hogy könyvtáros akartam lenni, de az élet a tanári pályára sodort, hívhatjuk sorsnak vagy mondhatjuk, hogy ezt szánta nekem az ég, de egy biztos, így kellett lennie és így volt jó! Azt hiszem, a tanítás a véremben van. Az hajt, hogy a tudásomat, a tapasztalataimat átadjam a gyerekeknek. Hiszen nincs is annál szebb, amikor látom a gyerekek szemében a csillogást, hogy figyelnek és magukba szívják, amit hallanak. A pályám kezdetén én is sokkal merevebben ragaszkodtam a megszabott tanítási módszerekhez. Ma már másként tekintek a szakmára. A magyaróra nálam nem arról szól, hogy be kell magolni valamit, nálam Fénykép a pályája kezdetéről. a gyerekek gondolkodnak. Mert magolni bárki tud, verset, egy szövegrészletet, definíciókat. De beszélgetni a műről, megfogalmazni a saját gondolatainkat róla, az sokkal nehezebb feladat. Amikor verset vagy történeteket, meséket olvasunk, közösen megbeszéljük, miről szólt a mű. Összekötjük a saját életünkkel, a saját benyomásainkkal, hogy a történetben kire ismertünk rá, vagy hogy mi magunk hogyan reagálnánk hasonló helyzetben és így tovább. Sosem szoktam a gyerekektől azt követelni, amit az irodalomtörténészek, irodalmárok már megírtak könyvekben, annak bármikor utánanézhetünk, én mindig arra vagyok kíváncsi, hogy a gyerek mit lát a műben, neki mit jelent és én minden meglátást el szoktam fogadni. Ez sokkal fontosabb! – magyarázza Erzsi. És nem csak a diák, de a tanár is sok mindent kap a gyerekektől. – A gyerekektől szeretetet, boldogságot, mindenféle jót kaptam és kapok a mai napig. A kicsik megölelnek, bújnak még az emberhez, ez gyönyörű dolog. A nagyok pedig már más módon mutatják ki a szimpátiát; jó érzés hallani, hogy szeretik az óráimat, és látni tanóráról tanórára, hogy befogadták és értik a hallottakat, hogy nekik az a jó, ha minél többet megtanulnak. A pártosfalvi iskola az életem része lett. Soha nem gondolkodtam azon, hogy máshová mennék tanítani. Megszoktam és szeretem, 35 éve itt tanítok. 103

Szokták nekem mondani, hogy az autóm már magától tudja az utat – kacag –, hát tényleg így van. Örülnék, hogyha a 40 évet sikerülne itt ledolgoznom. Még van hátra 5 év a nyugdíjig, de nem számolgatom vissza az időt. Mert élvezem a munkám minden percét. Erzsi erre a beszélgetésre is készült, mint jó tanár az óráira. Az asztal széléről egy albumot húz elém: – Ezt 1989-ben, a második évemben az akkori 2. osztályos tanulóktól kaptam. 13-an voltak. Egy idézet van a legelején, ami azóta végigkíséri Erzsi és néhai férje. az életem. Ma is elolvastam magamnak: „Ha majd elszállnak felettünk az évek, ha majd ezüstszálak díszítik fejünket, s ha már kicsi szívünk nem csak játékkal, gyerekes csínytevéssel lesz tele, e füzet még akkor is hálánkat fejezze ki az intő szóért, a tudásért, az életre nevelésért, s legyen örök emlék” – olvassa fel egyre halkuló, végül elcsukló hangon. – Az életre nevelésért, ez a legfontosabb nekem! A diákjaim és a tanárkollégáim is tudják, hogy az Erzsi olyan, aki a gyerekeket az életre neveli, és tényleg ez a legfontosabb! Az emlékkönyv azóta betelt, a tanárnőnek az összes osztályról van benne csoportképe, akiket a pályája kezdetétől fogva tanított. – Szerencsére sok volt diákom itt van a környéken, találkozom velük, már családjuk van, jó látni, hogy megtalálták a helyüket az életben. Mert nem az a legfontosabb, hogy ki vagy mi lett belőled, mi a szakmád, a címed, a titulusod. Az a legfontosabb, hogy megtaláltad a helyed. A mostani kis tanítványaim meg szokták kérdezni, hogy emlékszem-e a szüleikre, őket is tanítottam-e? Olyankor hazajövök és megkeresem őket az emlékkönyvben. Másnap elvi104

szem az albumot az iskolába és megnézzük a szülőket. Bizony, ők is egykor gyerekek voltak – mereng el a tanárnő, majd sorolja a fotókról a neveket, rengeteg név, tömérdek emlék. Egytől egyig fontosak ennek a kedves embernek. Jó érzés fog el, a lányaimat is ő tanította. Meg is kérdezem: – Örök kérdés fogalmazódik meg bennem, a mai gyerekek másabbak-e, mint azok, akiket a pályája kezdetén tanított? Van különbség a generációk között? – A gyerek az gyerek. Nincs különbség. A legfontosabb szerintem ma is az, hogy a gyereknek legyen ideje játszani, ne csak az iskolában Az albumokban millió emlék, a családi képek töltse el az idejét. Most között az iskolai fotókkal. Erzsi gyakran fellakicsik és nagyok túl sokáig pozza őket. vannak az iskolában, fél háromig vannak órák, foglalkozások. Ez sok. Az én időmben egy órakor már otthon voltunk. Otthon olvastam vagy valamit játszottam, szerintem ma kicsit több szabadidejének kellene lenni a gyereknek, hogy ki tudja élni a játszási időszakot, hogy ne nyaggassuk mindig valamivel, ne legyen mindig valami kötelessége. Ez nagyon fontos a fejlődése szempontjából. Hosszasan beszélgetünk még az oktatásról, az emlékezetes versenyekről, az iskolaújság szerkesztéséről. Egy olyan tanárnő ül velem szemben, aki valóban hivatásaként éli meg a tanítást és úgy szereti a gyerekeket, mint tyúkanyó a kicsinyeit. Ha tehetné, bizony mindegyikőjüket a szárnya alatt melengetné. Elmondja, hogy ma már el sem tudná másként képzelni az életét, mint gyerekek között. De neki is van magánélete, hobbija, egy 105

iskolán túli élete is. Erről is beszél: – Nagyon fontos nekem a természet, az élőlények, a növények, az állatok, a kert, a gyümölcsös, én együtt élek a természettel. Amikor kimegyek a kertbe, teljesen kikapcsolódom, néha a szomszédasszony valamit szól, de nem is hallom meg, mert elmerültem a gondolataimban. De ez mind visszavezethető a gyerekkoromra. A szüleim is ilyen emberek voltak, nagy veteményesünk meg virágoskertünk volt, apámnak szőlője. Mi úgy nőttünk fel, hogy a kerti tennivalók hozzátartoztak az életünkhöz. Ha ma adnának nekem egy hektár földet, én beültetném mindennel, amivel csak lehet. Főleg fákkal. De amúgy sem unatkozom soha. Szeretek varrni is, régen hímeztem, gobelint is varrtam, most meg tele vagyok ötletekkel, sosem unatkozom. Ha más nem, böngészek a neten vagy szeretgetem a kutyusaimat. Tévém nincs, azt kitettem a házból, inkább olvasok és tanulok valami újat. Amikor a diktafont már kikapcsoltam, egy ideig még ültünk az asztalnál, iskolai fotókat, családi fényképeket nézegettünk. Egy rendkívül kellemes ember életének pillanatai elevenedtek meg előttem, aki tisztel másokat, az „élni és élni hagyni” mottó nála mindennél fontosabb. A gyermekek véleményszabadsága neki éppen annyira számít, mint a felnőtté vagy a sajátja. Mindenkivel megtalálja a közös hangot, legyen az tanárkolléga, szülő, kis elsős vagy nagy kilencedikes. Nincs titka, jó ember – „csupán” ennyi.

106

(Tomka Tibor)

A Rábavidéken már eredményesen működik, a Muravidéken most tervezik A magyarországi szlovén és a szlovéniai magyar kisebbség, illetve a Muravidék és a Rábavidék már hosszabb ideje együttműködik több területen, beleértve a különböző európai alapokat, illetve a két ország kormányát is. A határmenti térség így esélyt kapott, hogy a trianoni határ, illetve a későbbiekben felhúzott vasfüggöny okozta lemaradását pótolni tudja. Az egyik ilyen projekt a mintagazdaság, amely a Rábavidéken igencsak eredményesen működik, a Muravidéken pedig jövőre tervezik a beindítását. A rábavidéki szlovén mintagazdaság, vagy ahogy már a magyarajkú lakosság is hívja, a „Kmetija” már hat éve eredményesen végzi küldetését. 2015 augusztusában az akkori szlovén agrárminiszter, illetve a külhoni szlovénokért felelős miniszter, Dejan Židan és Gorazd Žmavc adták át a rábavidéki szlovén kisebbségnek, amely azóta jó gazdaként igazgatja, fejleszti. Ahogy az a Népújság év eleji bemutatócikkében Ábrahám Klaudia tollából is olvasható volt, a Rábavidék az utóbbi néhány évben egyre vonzóbb úti cél lett. A helyiek felismerték, hogy a dimbes-dombos táj, az érintetlen természet, a nyugalom, a hagyományokra épülő gasztronómia és a helyi termékek olyan értéket képviselnek, ami fellendülést is hozhat. Amikor a szlovén mintagazdaság terve megszületett, már körvonalazódtak a célok és a lehetőségek. Mára pedig a felsőszölnöki „Kmetija” a térség turisztikáért felelős központja lett. Kovács Tamás, a Szlovén Vidék Közhasznú Nonprofit Kft. ügyvezetője már pályakezdőként is látta a Rábavidékben rejlő lehetőségeket és jelenleg is teljes erővel azon dolgozik, hogy a helyi turizmus szilárd gyökeret verjen és növekedjen. 2010-ben született meg az ötlet, hogy Felsőszölnökön a szlovén állam támogatásával egy szlovén mintagazdaságot kellene létesíteni. Gyorsan döntés 107

A felsőszölnöki mintagazdaság, vagyis a „Kmetija” épületét novemberben épp ellepte a hó.

is született, főleg azért, mert a térség kezdte elveszíteni eredeti arculatát, a lakosság felhagyott a mezőgazdasággal, ami mindig is az itteni ember jellemző életformája volt. A Magyarországi Szlovének Szövetsége 2006 végén alapította meg a Szlovén Vidék Közhasznú Nonprofit Kft.-t abból a célból, hogy a társaság közhasznú tevékenysége keretében hozzájáruljon a szlovén kisebbség által is lakott Rábavidék kulturális, turisztikai és gazdasági fejlesztéséhez, támogassa a térségben élő szlovén lakosság vállalkozásainak alapítását, valamint a már működő vállalkozások által megvalósítandó beruházásokat. Ennek érdekében a nonprofit kft. együttműködik a szlovéniai, a magyarországi és az uniós pályázati források felkutatásában, pályázatok elkészítésében és kivitelezésében. A szövetség szoros együttműködésben végzi tevékenységét az Országos Szlovén Önkormányzattal. A mintagazdaság ötletadója 2010-ben Dejan Židan, a szlovén kormány agrárminisztere volt. A projekt kivitelezője és a beruházás tulajdonosa a Szlovén Vidék Közhasznú Nonprofit Kft., a projekt finanszírozói Szlovénia Agrár- és Környezetvédelmi Minisztériuma, valamint a Szlovén Kormány 108

A „Kmetija” épülete ősszel.

Határon Túli Szlovénok Hivatala volt. A felsőszölnöki mintagazdaság-projekt elindítása 2013-ban történt, célja a Natura 2000 és az Őrségi Nemzeti Park adta lehetőségek kihasználásával egy turisztikai és kulturális centrum létrehozása volt, elsősorban a helyi szlovén közösség számára. A projekt költségvetése 835.000 euró volt, amelynek folyósítására a kivitelezés négy éve alatt került sor. A mintagazdaság egyik alapvető célja az volt, hogy a már régóta műveletlenül hagyott földeken újra elinduljon a termelés, ami nem csak a helyi gazdák aktivizálódását segítette elő, de azt is, hogy a táj visszanyerje eredeti mozaikos jellegét. Tekintettel arra, hogy a mintagazdaságnak helyt adó Felsőszölnök fokozottan védett terület, a szigorú természetvédelmi szabályok miatt sokan felhagytak korábbi hagyományos termelőtevékenységükkel és az elvándorlás is erőteljes volt. Mindezen folyamatok veszélyeztették a térséget meghatározó szlovén lakosság nyelvi és kulturális fennmaradását és közösségi kohézióját is. Abból a felismerésből kiindulva, hogy a természeti adottságok kihasználása, a gazdák földhöz való „visszavezetése” elősegíti a turizmus, egyben a térség 109

Az étterem beltéren és kültéren is üzemel, és helyi, saját termékekre alapoznak a kínálatban.

fejlődését, a Szlovén Vidék Kft. már a mintagazdaság-projekt előtt foglalkozni kezdett azzal a kérdéssel, hogy miként lehetne a nemzetiségi közösségek által lakott településeket fejleszteni. 2007 és 2013 között zajlott az úgynevezett „Magas fák gyöngyei program”, amelynek keretében 2008-ban megkezdődött az együttműködés a helyi gyümölcstermesztő gazdákkal. 2013-ban elkészült egy almafeldolgozó üzem (Almalak), amelyhez 15 helyi gazda csatlakozott. A megművelt gyümölcsösök eredményeként megjelent ismét a mozaikos, gondozott táj. Felmerült ugyanakkor, hogy a megművelt földek melléktermékeként megjelent bálázott szénának mi legyen a sorsa, ennek nyomán született meg az állattenyésztés terve és az ennek feltételeit megteremtő mintagazdaság ötlete. 2015-ben meg is nyílt a mintagazdaság, a célok és a tervek pedig lassacskán kezdtek formát ölteni. A 24 hektáros mintagazdaság központja ma egy 250 négyzetméter alapterületű, kétszintes épület, amelynek alsó szintjén egy húsfeldolgozó részleg és több gyümölcsraktár kapott helyet, felső részében egy 45 fős étterem, tetőterében pedig vendégszobák találhatók. A mintagazdaságban 110

jelenleg állattartás, földművelés és gyümölcstermesztés folyik a turisztikai tevékenységen kívül, amely a helyi gasztronómiai hagyományokra támaszkodva alakítja kínálatát. A mintagazdaság egyik fő célkitűzése, miszerint a helyi gazdákat érdekeltté kell tenni a termelésben, piacot biztosítva számukra, már most megvalósulni látszik. A mintagazdaság elősegíti a szövetség azon célkitűzésének megvalósulását is, hogy a Rábavidék fejlesztésével hozzájáruljon annak lakosságmegtartó erejéhez. A mintagazdaság rendszeresen teret biztosít számos, a helyi szlovén kultúra és hagyomány ápolását szolgáló kulturális rendezvénynek, így hozzájárul a nemzetiségi közösség identitásának erősítéséhez is. A program elindítása során Felsőszölnök Község Önkormányzata elvi támogatásáról biztosította a programot, valamint egy rét művelési ágú külterületi ingatlan bérbe adásáról döntött, ezzel is segítve a beruházás elindítását. A községi önkormányzat anyagi nehézségekkel küzd, ezért egyéb támogatást nem tudott adni, ugyanakkor pályázatot nyújtott be a külterületi helyi közutak fejlesztésére – a mintagazdasághoz vezető út felújításának finanszírozására. A mintagazdaság több helyi lakosnak is munkát biztosít, ezzel is segítve a fiatalok munkavállalását. A munkahelyteremtés mellett hozzájárul a helyi tájkép, a gondozott környezet megtartásához, amivel vonzóbbá teszi a települést nem csak a turizmus, de a már helyben lakó és a remények szerint újonnan betelepülő lakosság számára is. A gazdaság turisztikai tevékenysége számottevően fellendítette a település idegenforgalmát, így a helyi adóbevételek is növekedésnek indultak, amelyek a települési önkormányzat forráshiányát csökkentik. A mintagazdaság-program jó példája annak, hogy egy őshonos, több évszázados múlttal rendelkező nemzetiségi közösség összefogással, a történelmi hagyományokra építve, a helyi adottságok felismerésével és kiaknázásával hogyan járulhat hozzá nemcsak saját identitásának ápolásához, továbbéléséhez, de a nemzeti értékek megóvásához és a fenntartható fejlődés biztosításához is. És a lényeg – ezt mind a magyar, mind a szlovén kormányzati szervek megállapítják –, hogy a program adaptálható, amennyiben az adott közösség a saját hagyományaira, kulturális gyökereire támaszkodva figyelembe veszi lehetőségeit, az általa lakott terület környezeti és gazdasági adottságait. Egy hasonló mintagazdaság létrehozása azonban feltételezi a pontos helyzetelemzést és az adott közösség lehetőségeire szabott tervezést és kivitelezést. Számolni kell azzal is, hogy egy mintagazdaság rentábilissá válása hosszú évek munkájának 111

lehet a gyümölcse, így a kezdeti időszak finanszírozására, áthidalására pontos tervvel kell rendelkezni. A beruházás finanszírozása mellett ugyanolyan kihívás annak működtetése és turisztikai célponttá tétele is. Egy mintagazdaság nemcsak mint önálló gazdálkodóegység működik, hanem mint a helyi termékek felvásárlója, kulturális és képzési rendezvények helyszíne is, figyelembe véve az adott nemzetiségi közösség igényeit. A szlovén mintagazdaság jelenleg öt teljesállású embert foglalkoztat, ketten a mezőgazdaságban és hárman a turizmusban dolgoznak, egy állandó szakács a házias ízekről gondoskodik. Az étterem hétvégenként tart nyitva Dolgoznak a szezonális kínálaton, a vendégek és háromhetente újul meg ide csábításán. az étlap. Mivel a határmenti térségben túl nagy különbségek nincsenek a hagyományos ételekben, néhány igazán szlovén jellegzetességet is igyekeznek belopni a kínálatba. A turizmus fejlesztésével a cél, hogy minél csábítóbb legyen a térség. Fontos, hogy már a helyiek is látják benne a lehetőséget és be lehet vonni őket: visszatérnek a gazdálkodáshoz és saját termékeket készítenek. A mintagazdaság pedig segít az értékesítésben. Már vannak olyan családok, akik újra tartanak szarvasmarhát, illetve bizonyos élelmiszereket készítenek. A Rábavidéken tehát valami elindult. Épülnek az apartmanok, felújítják a vendégházakat, gazdára találnak a régi épületek, szépen kúsznak felfelé az ingatlanárak. Egyre több a turista, és minél nagyobb a vendégszám, annál nagyobb lesz a kereslet a helyi termékekre. 112

A felsőszölnöki gazdaságban marhatenyésztés is folyik.

Kézenfekvő, hogy valami hasonlóra lenne szükség a Muravidéken is, és ahogy erről már beszámoltunk a Népújság hasábjain, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség (MMÖNK) Tanácsa ősszel a kormányzati támogatások nyomán úgy döntött, a Muravidéken bánutai központtal és több kihelyezett egységgel 2024-ig létrejön egy tangazdaság. Ez sok mindenben hasonlít a felsőszölnöki beruházáshoz, sok mindenben azonban különbözik. A tangazdaság (vagy nevezhetjük mintagazdaságnak is) már 2016 óta szerepel az MMÖNK potenciális beruházásai között – ebből a célból vásárolták meg azt a traktort is, amelyet jelenleg a Lóbarátok Egyesülete használ –, majd tavaly júliusban egyezményt írtak alá a szlovén kormánnyal, amelyben 2 millió eurót irányoztak elő egy tangazdaság létesítésére. Az említett összeg azonban csak a gazdaság megvásárlására, illetve egy személy foglalkoztatására lett volna elegendő, így idén egy újabb függeléket sikerült aláírni a szlovén kormánnyal, amely szerint évi szinten további 2 millió eurót biztosítanak az agrártárcán keresztül a projektnek, így mindent összeadva megközelítőleg 8 millió euró áll majd rendelkezésre a tangazdaság113

projektre. Már az összeg is tehát jelentősen nagyobb, mondhatni tízszerese a rábavidéki összegnek, emellett kisebbségi szempontból nem az anyaország finanszírozza a projektet. A központi, vélhetően bánutai egység mellett a tangazdaságnak lesznek kihelyezett egységei is, amelyek igazából összekötik majd a tangazdaságot a már meglévő, illetve a még építés alatt lévő tájházakkal mind az öt vegyesen lakott községben; nem új dolgokban gondolkozva, hanem a már elindított kulturális és mezőgazdasági programok mentén. Így a domonkosfai tájház parcelláin folyó búzatermesztést továbbgondolva liszt, kenyér, perec stb. készítése, míg például a kapornaki tájház Tündérkertjét továbbfejlesztve gyümölcsfeldolgozás, pálinkafőzés szerepel a tervekben. A sort folytatva a szentlászlói Alváriumban egy mintaméhészet létesülne, Dobronakon pedig a kézműves tematikához kapcsolódva például a csuhézáshoz szükséges kukorica termesztése, feldolgozása folyna. A Lendva-vidéken, vagyis Völgyifaluban még épül a tájház, programjainak a meghatározása is még zajlik, így a későbbiekben születik meg a döntés, milyen irányba induljanak. A muravidéki tangazdaság-projektnek három alappillére van. Az első mindenképpen a spárgatermesztés, amely a vidéken jelenleg tíz hektáron folyik, a cél pedig a termőterület 40 hektárra bővítése. Ennek serkentésére tehát mindenképpen szükséges egy minta-spárgaültetvény létesítése a tangazdaság központi egysége mellett, ennek szerepe pedig a jelenlegi termesztők támogatásában, az új termesztők segítésében lesz. A második pillér a szőlőtermesztés és a borászat, ennek keretében egy elsősorban asztali szőlő termesztését bemutató mintakert létesítése a cél a Nemzeti Földalap felhagyott teraszos területein Csentében. A csemegeszőlő ugyanis mindenképpen piaci rést, lehetőséget jelenthet a vidéken. Az alappal ebben az ügyben és egyéb ügyekben is folyik már a tárgyalás, de ahogy a tangazdaság központi egységéről sem született még végső döntés, így erről sem. A harmadik alappillér a lótenyésztés és a lovasturizmus fejlesztése. Ennek keretében a tangazdaság központi egységében leginkább lótenyésztést, míg a Hosszúfaluban megvásárolt ingatlanban – a volt Olimpija vendéglő – a lovasturizmust fejlesztenék (tereplovaglás, rehabilitációs lovaglás, hobbilovaglás stb.), lovascsárda jönne létre. Többek között a tangazdaság Lendván a Fő utcán egy bemutatótermet is tervez, amely a későbbiekben – amikor a tangazdaság már nem lesz nonprofit jellegű – akár üzlethelyiséggé válhat. 114

Helyi termékek is készülnek, amelyeket megvásárolhatnak a látogatók.

A projektdokumentáció első lépésben hét munkahelyet irányoz elő a programidőszak végére, de sikeres fejlesztés mellett egy, a termelőket egyesítő értékesítésen alapuló szövetkezés, közös márkanév is szerepel a tervekben, mindezekhez pedig akár 20 alkalmazottra is szükség lehet. Természetesen ehhez a következő években a jelenlegi elképzeléseket, illetve a beruházás és a fejlesztés közben szükséges változtatásokat sikeresen véghez kell vinni.

115

(Göncz László)

A felsőlakosi Dragosicsházaspár emlékei A fiatal agronómus tekintélye

Gyermekkoromban mindig nagyon vártam, hogy szemben lévő szomszédunkban, Dragosicséknál megpillantsam a családból néhány esztendővel korábban „kirepülő” Istvánt, a környéken köztiszteletnek örvendő agronómust, aki mikor eljött a szüleihez, sokszor érdekes beszélgetéseket folytatott a szomszédokkal, amit én nagyon szerettem hallgatni. Gyermekfejjel is fel lehetett ismerni, hogy tájékozott ember volt, sok mindenről volt véleménye, és – bár nem hagyta el a Lendva-vidéki magyar tájszólást – gazdag szókincsből merítve, gördülékenyen beszélt. Édesanyját, aki rokkantsága miatt akkorra már tolókocsira és segítségre kényszerült, gyakran látogatta. Az édesapja, Pista bácsi nagyon büszke volt agronómus fiára, és a szomszédoknak, ismerősöknek gyakran dicsérte István fiát, aki úgyszintén szerette a szüleit. Istvánt többször a neje, Mária (aki harmadik osztályban rövid ideig tanított is engem) és a gyerekeik is elkísérték Hosszúfaluba, a szülői házba, így a mi családunkban megismertük mindnyájukat. Máriával az 1980-as évek után a művelődés és a magyar érdekvédelem terén is gyakran együttműködtünk. Később mindenkit más irányba vittek útjai, azonban István mindig valamilyen családi mezőgazdasági tevékenység, próbálkozás révén kötődött a hosszúfalui birtokhoz. Egy időben eperültetvénye volt a falusi határban, az üresen maradt családi házban csirkekeltetéssel is próbálkozott, majd később szép gyümölcsöst telepített az úgynevezett hótói mezőn. Emellett a Hosszúfaluhegyen (és másutt is) korszerű, nemes fajtákkal teli szőlőültetvénye volt, hiszen – tágabban értelmezett szakmájánál fogva – a szőlészetet és a borászatot nagyon kedvelte. Mivel a Lendva-vidéki magyar közösség egyik ismertebb értelmiségi családjának számított a Dragosics-házaspár, velük is készítettem mélyinterjút, melynek célja 116

– a közösség értékes tagjai életpályájának megismerése mellett – a 20. század második fele muravidéki társadalmi és közösségi életének a feltárása volt. Amikor 2008. február 4-én ennek az írásnak alapot adó beszélgetés készült Dragosics István és Mária ízlésesen berendezett felsőlakosi családi házában, még semmi jel nem utalt arra, hogy három esztendővel később, 2011-ben István búcsút int a földi életnek, és – amint művészien megformált síremlékén olvasható a lakosi temetőben – az „örökkévalóságba” költözik. Sajnos mégis így történt! A következő írás a még jó egészségnek örvendő felesége, A Dragosics-házaspár, István és Mária 1980 körül. Mária életútjának a felidézése mellett Dragosics István emlékének a megőrzését kívánja szolgálni. Nem a teljes szakmai és egyéni életút szerepel benne, hanem az úgynevezett szocialista időszak bizonyos szakasza. Gyermekévek Hosszúfaluban

Dragosics István 1937. április 8-án tehetősebb parasztcsaládban született Hosszúfaluban. Emlékezete szerint az ősei mindig földműveléssel foglalkoztak. Nagyapja az átlagosnál valamivel nagyobb, hét hektárra rúgó megművelt földterülettel rendelkezett, ami István szerint nem számított soknak, hiszen a mezőgazdasággal foglalkozó falusi családok között, kivéve a tényleg nagyon szegény háztartásokat, jelentősebb eltérések a termőföld mennyisége tekinte117

tében nem voltak. Istvánék családjában a birtok negyedrésze a dédnagymama hagyatéka volt, melyet az örökösök a két világháború közötti időszakban eladtak. Annak egy részét aztán a családi házban maradt nagyapa visszavásárolta. Amikorra István felcseperedett, mintegy öt hektár földterülettel rendelkezett a család. Öten voltak testvérek (közülük négyen élték meg a felnőttkort), de mivel az édesanyjának az öccse is velük lakott, egy időben kilencen, illetve tízen alkották a családot. A két világháború közötti időszakból István csak emlékfoszlányokat tudott felidézni, mivel akkor még kisgyermek volt. Családjukban apai és anyai ágon egyaránt – a szülők és a nagyszülők is – csak a magyar nyelvet bírták, bár apai őseinek névadó elődje szláv közegből került Felsőlakosba (István édesapja Felsőlakosból nősült Hosszúfaluba). Később úgy alakult István élete, hogy miután megnősült, feleségével és gyermekeivel visszatért a felsőlakosi Dragosics-portára, ugyanis ott építették fel a családi házukat. Mivel Hosszúfaluban is megüresedett közben az egykor takaros családi otthon, az is István gondviselésére szorult (később András, azaz Bandi fiuk ott építkezett). István felidézte, hogy a hosszúfalui, anyai ágban is akadt szláv származású előd, ugyanis az egyik dédnagyapjának Kovácsics volt a vezetékneve. A nyelvi sokszínűség hagyományosan általános jellemzője volt a tágabb Mura menti térségnek. Mindezzel együtt a Dragosics család magyarérzelmű volt, állította határozottan István. Dragosics István első emlékeinek egyike 1941. április 16-ához fűződött, amikor bekövetkezett a Muravidék visszacsatolása Magyarországhoz. Ő négyéves kisgyerekként az udvaron játszott, miközben a nagyanyja kenyeret sütött a kinti kemencében. Egyszer arra lett figyelmes, hogy a „fövégi” falurészből mindenki a postaút felé sietett, közöttük gyerekek is, ezért ő is közéjük állt. A falusi temető környékén, amely a főút mentén van, sokan összegyűltek a falubeliek közül. Istvánban csupán az a kép maradt meg, hogy egy zenekarféle volt ott, majd egy tiszt érkezett lóháton a Lendva felé menetelő katonai egység előtt. Kéményseprőkre is emlékezett, de hogy ők csak véletlenül voltak-e éppen akkor ott, István 67 esztendő távlatából nem tudta megfejteni. A helyi elemi iskolát Dragosics István az 1943/44-es tanévben kezdte látogatni, és az első osztályt még az úgynevezett magyar időben sikeresen befejezte. A második osztályt éppen csak megkezdhették, mert egy hét után a hosszúfalui iskolaépületbe beköltözött a katonaság. Utána két hétig az alsólendvai elemi iskolában folytatták a tanítást Zahnfuchs Julianna tanítónő 118

kíséretében (ő tanította őket az első osztályban is), azonban ott is akadozni kezdett az oktatás, majd a front közeledtével teljesen meg is szűnt. Emiatt Istvánnak és társainak a 2. osztályt meg kellett ismételni, amire már a második jugoszláv időszakban került sor. A tanítás a hosszúfalui iskolában István osztályában szlovén nyelven folyt, ennek ellenére sikerült befejeznie a tanévet. A harmadik osztályban azonban többnyire magyar nyelven tanultak, mert az egyébként szlovén származású tanítónő magyarul is kiválóan tudott. A bizonytalan állapotot jól tükrözi, hogy a negyedik osztályban megint változott a helyzet, újra szlovénul folyt a tanítás, mert az egyébként kedves Bitenc Breda tanítónő nem beszélte a magyar nyelvet. István elmondta, hogy kezdetben a szinte teljesen magyar közegben nehezen indult a szlovén nyelvű oktatás, azonban fokozatosan egyre jobban elsajátították a nyelvet. Véleménye szerint azonban nem volt a hátrányára, hogy magyarul szocializálódott. István a magyar történelmet és a magyar irodalmat már fiatal gyermekként megismerte, amire hatással volt, hogy a nagyanyjának volt egy kis házi könyvgyűjteménye, amely kizárólag magyar nyelvű könyvekből állt. Az alsólendvai algimnázium és a muraszombati gimnázium diákja

A negyedik osztály befejezése után István szlovén nyelven felvételizett az alsólendvai algimnáziumba, amely éppen akkor, az 1948/49-es tanévben indult magyar nyelvű tagozattal. Pontosan visszaemlékezett a beiratkozásra, ahová az édesapja is elkísérte. Idősebb Horváth József tanár (volt még egy másik azonos nevű oktatója is az intézménynek) akkor mintegy hetven kisdiákot jegyzett be az első osztályba. A három tanévre terjedő oktatási programot István magyar nyelvű tagozatban végezhette. Különösebb nyomásgyakorlásra nemzetiségi hovatartozása miatt abból az időszakból nem emlékezett, azt azonban felidézte, hogy az említett két Horváth nevű tanáron kívül eleinte a többiek nem nagyon bírták a magyar nyelvet. Olyan esetre, amilyent az édesanyja a két világháború közötti időszakból többször felidézett, hogy a gyerekeknek még az iskolaudvaron sem szabadott magyarul beszélni, István nem emlékezett. Az algimnázium szlovén tagozatába járó diákokkal, akik között sok alsólendvai magyar nemzetiségű fiatal is volt, úgyszintén jó volt 119

Az alsólendvai algimnázium magyar tagozata 1950 körül. A hátsó sorban balról a negyedik Dragosics István (fehér ingben), jobbról a harmadik István kedvenc tanára, Horváth József (a jobb szélen álló első diáklány után).

a magyar tagozat tanulóinak a viszonya. Legfeljebb a magyar nyelvet nem bíró tanulókkal akadt néha kommunikációs gondjuk. István határozottan állította, hogy abban az időszakban, amikor ő az alsólendvai algimnáziumot látogatta, a magyar történelem és a magyar irodalom anyagából nagyon sokat megtanultak. Az ő nemzedéke akkor még magyar nyelven szocializálódott, ezért István elmondta, hogy – a későbbi generációkkal ellentétben, akik már nem járhattak az említett intézménybe – ők „minden helyzetben anyanyelvi szinten meg tudtak magyarul szólalni”. Az oktatás minőségét nagymértékben befolyásolta, hogy időközben Magyarországról az intézménybe került Boa tanár úr is, aki a legújabb ismeretek birtokában, magyar szellemben tanította őket. István úgy vélte, hogy az oktatás színvonala a nyelvismeret hiányosságai miatt tartalmi szempontból nem szenvedett károsodást (magyarán: értették, amit tanultak). Akkor még a magyar szülők többsége a falvakban a gyermekeik számára a magyar tagozatot választotta az elemi iskolában és az algimnáziumban egyaránt, a városi (alsólendvai) polgári családok esetében azonban már ettől eltérő helyzet volt a jellemző. 120

Dragosics István 1951 őszén az újvidéki gimnáziumba iratkozott be, azonban mivel néhány héttel később a szerb oktatási hatóság megszüntette az ösztöndíjat a muravidéki diákoknak, kivéve azoknak, akik a tanítóképzőt választották, ő novemberben hazautazott. Abban a tanévben már nem iratkozhatott be másik iskolába. Időközben az alsólendvai algimnázium négyévfolyamossá alakult át, így a következő tanévben annak keretében magyar nyelven befejezte a 4. osztályt. Ezt követően Mariborban szeretett volna továbbtanulni műszaki szakközépiskolában, ahová felvételizett is, azonban a szlovén nyelv hiányos ismerete miatt a feltételeknek nem tudott eleget tenni. Ezért a muraszombati gimnázium ötödik osztályába iratkozott be, ami afféle „felsőgimnáziumnak” számított. Nyelvismeret szempontjából Muraszombatban István szerint kedvezőbb volt a helyzet, bár maga az említett oktatási intézmény szlovén nyelvű volt. Mivel a magyar gyerekek akkoriban elég rossz nyelvtudással kerültek a szlovén tanintézményekbe, István véleménye szerint előnyös volt, ha segítőkész közeg fogadta őket. Neki szerencséje volt, mert a szlovéntanára, egy maribori származású, Hartman nevű úr nagyon sokat segített neki a beilleszkedésnél és a szlovén nyelv elsajátításánál. Erre azért is szükség volt, mert azokban az években a muraszombati kollégiumban jelentős számú magyar diák tartózkodott, akik egymás között csak magyarul beszélgettek. Emellett István arra is utalt, hogy akkoriban, az 1950-es évek első felében Muraszombatban még szinte mindenhol – a cukrászdában, a könyvtárban, a boltban – magyarul is tudtak beszélni, az idősebb korosztály általában tökéletesen bírta a magyar nyelvet. Ő az akkor alakuló könyvtárba is szeretett eljárni, amelyet éppen abban az időben rendeztek be a Szapáry-várkastély épületében. A könyvtár berendezésénél a már említett szlovén nyelvtanára fontos szerepet vállalt. E munkánál István is több alkalommal segített neki; akkor nagyon sok, tartalmi szempontból gazdag és formára igényes magyar nyelvű mezőgazdasági jellegű könyvet látott, ami felkeltette az érdeklődését. A könyvállomány jelentős része a Hartner-villából került a könyvtárba, és túlnyomórészt magyar nyelvűek voltak (Hartner Nándor volt az 1930-as években és az úgynevezett magyar időszakban, a negyvenes évek első felében Muraszombat polgármestere). Az újonnan berendezett könyvtárban – István emlékezete szerint – 85 százalékban magyar nyelvű könyvek voltak, pedig a nagyon kopottakból sokat kiselejteztek (Hartman tanár úr engedélyével ő is elvitt azokból néhányat, melyeket otthon gyakran olvasgatott). A muraszom121

bati könyvtárt illetően István azt is felidézte, hogy amikor több évvel később, már az egyetem befejezése után ismét elment a muraszombati könyvtárba, a magyar könyvállományból már semmit sem talált ott. „Valamikor közben sajnos elégették a magyar könyveket” – jegyezte meg keserűen. A Muraszombatban töltött időszakból más élményei is voltak Istvánnak. Egyebek mellett akkor zajlott az 1956-os magyar forradalom. Eleinte nem tudtak szinte semmit a magyarországi eseményekről, majd azért érkeztek olyan hírek hozzájuk, hogy rendkívüli események zajlanak ott. A diákotthon igazgatójának István azt mondta, hogy ő kerékpárral hazamegy, és – mivel a szülőfaluja közvetlenül a határ közelében volt – érdeklődik az események iránt. Az igazgató jóindulatú ember volt, és amikor a forradalom napjaiban István néhányszor Muraszombatból Hosszúfaluba kerékpározott, a késői estéken (általában 11 óra körül) mindig megvárta, amíg visszatért, és beengedte őt a kollégiumba. István otthon, a szülőfalujában a közelben lakó szabómester, Vörös István műhelyében informálódott az eseményekről. A szabóműhelyben folyamatosan szólt a rádió, és Vörös István szívesen ellátta információval az érdeklődő fiatalembert (és másokat is). Dragosics István arra is visszaemlékezett, hogy az utcán az idősebb emberek megkérdezték tőle, hogy diákként nem mennek-e segíteni a magyarországi fiataloknak. Bizonyára aligha gondolták ezt komolyan, azonban a kérdésfeltevésük a közvetlen határ menti muravidéki magyar lakosság tájékozottságáról tanúskodik. Eleinte a muraszombati gimnázium tanárai nem beszéltek a magyarországi eseményekről, később azonban, amikor a Muravidéket is érintette a menekülthullám, néha szóba hozták. Horváth Marika csentei gyermekkora és iskolái

Dragosicsné Horváth Mária 1944. szeptember 8-án Csentében született, úgyszintén parasztcsaládban, melyben ketten voltak testvérek. A család korábbi generációi idején a birtok eléggé szétosztódott, ezért Mária szüleinek nagyon kellett igyekezni, hogy vásárlással olyan mértékben bővítsék a vagyonukat, hogy abból közepes színvonalú falusi életet lehessen élni. Mária a saját gyermekkorára az akkori nehéz megélhetési körülmények ellenére szívesen emlékezett vissza, mert a háromgenerációs családi légkörben – ugyanis a nagyszülei is velük éltek – nagyon jól érezte magát. A kis Marika, ahogy a környezetében 122

szólították, 1951-ben kezdte látogatni a csentei elemi iskola első osztályát. A tanintézmény már akkor kéttannyelvű volt, párhuzamos magyar és szlovén kombinált osztályok működtek benne (a kis létszám, a rendelkezésre álló tanerő és a helyszűke miatt egy tanteremben volt az első és a második, valamint a harmadik és a negyedik osztály). Horváth Marika (később Dragosicsné Horváth A falu zataki részén, ahonnan Mária) középen hátrébb ül kisöccse, Lacika, vaMária származott, valamint a lamint a fénykép két szélén ülő szomszédfiúk, szőlősdombok lakosai között Laci és Pisti társaságában 1950-ben. jelentős számban éltek szlovén családok is. A helyiek mellett a hármasmalmi gyerekek bizonyos része is a csentei iskolát látogatta akkor. Máriát magyar tagozatba íratták a szülei, mert fel sem vetődött bennük más megoldás. A csentei iskola eléggé magyar jellegű volt, hiszen a településen a magyar lakosság volt többségben; ott a szlovén gyerekek is megtanulták a magyar nyelvet. Ez szerinte másutt, a környező, hasonló jellegű falvakban is így történt. Alsólendván azonban más volt a helyzet, ott a magyar családok gyermekei közül többet szlovén tagozatba írattak, ezért ott az oktatási intézmények hangulata hamarabb átváltott szlovénra. A gyerekek között azonban abból általában nem keletkezett feszültség, hogy ki milyen nemzetiségű volt vagy hogy milyen tagozatba járt az iskolában. Máriának egy kellemetlen gyermekkori élménye mégis volt a nemzeti hovatartozása miatt, ami egy életre szólóan megmaradt benne. Az esemény akkor történt, amikor Marika Alsólendvára kezdett iskolába járni. Amikor egy alkalommal gyalogoltak hazafelé az iskolából a lendvai lankák alatt, a városnak azon a részén, melyet többen sokáig (egyesek talán még ma is) Nafta-kolóniának neveztek – ez a mai Kranjec utca városi temetőhöz közeli szakasza, ahol a Nafta vállalat fejlesztése miatt akkoriban javában épültek az irodák és a foglalkoztatottak részére kialakított lakások –, egy számára ismeretlen gyerek eléugrott, feléje köpött, valamint azt kiáltotta horvátos kiejtéssel, hogy „fuj madžarica” (fúj, 123

magyar lány). Nem tudta, hogy mivel érdemelte ki a gúnyolódást és a durva viselkedést, azonban Máriában mély nyomokat hagyott, valamint félelmet okozott a felidézett esemény. Utána sokszor felvetődött benne a kérdés, hogy mit vétett ő azzal bárkinek is, hogy magyarnak született? Egy hosszan tartó, egész gyermekkorát végigkísérő szégyenérzet keletkezett az érzelemvilágában, amitől nagyon nehezen tudott csak szabadulni. Visszatérve a csentei iskolához, Mária kisiskolás éveiben a szlovén osztályt egy kedves szlovén tanítónő tanította, akit a magyar gyerekek is nagyon kedveltek. Mária amúgy is olyan környezetben nőtt fel, ahol a szomszédok szlovén származásúak voltak, akikkel ők jó barátságban és megértésben éltek. Bizonyára ezért is mélyen megérintette a felidézett kellemetlen esemény. Mivel jó tanuló volt, a szülei, akárcsak a többi sikeres diáktársait is, a negyedik osztály befejezése után az alsólendvai algimnázium magyar tagozatába íratták. A negyedik osztályt befejező csentei tanulók többsége egyébként akkor a nyolc osztállyal működő völgyifalui iskolában folytatta az elemi iskolát. Mária az algimnáziumban sokszor úgy érzete, hogy a magyar tagozatba járó tanulókat a szlovén tagozatot látogató diákok közül néhányan másodrendűnek tekintették. Nem állította, hogy ez valójában úgy volt, azonban az ő nemzeti érzékenysége ilyen képet formált az említett intézmény jellegéről. Később, már felnőttként olyan megállapításra jutott, hogy a magyar gyerekekkel és általában a magyar nemzetiségűekkel szemben azok viselkedtek fölényesen, akik általában máshonnan kerültek a városba és környékére. Az őshonos helyi, szlovén származású emberekkel, gyerekekkel az itt élő magyaroknak a második világháború utáni évtizedekben csak ritkán volt konfliktusa. Abból az időszakból Mária egy kellemes élményt is felidézett. A lendvai főutcán működő könyvesboltban (akkoriban könyvkereskedésként emlegették) nagy hatással volt rá, hogy a muravidéki magyar költő, Vlaj Lajos, aki ott dolgozott és akit ő egyébként nem ismert, magyarul szólította meg, magyarul beszélt vele, ami által némi önbizalmat kapott. Máriának és nemzedékének egyébként sem volt szerencséje az algimnáziummal, mert a második osztály sikeres befejezése után ez az oktatási forma megszűnt. A diákokat visszaminősítették általános iskolai tanulóknak, így az elemi iskola 7. osztályában kezdték meg a következő tanévet (helyileg az egykori polgári iskola épületében maradtak). Mária utólag nagy elismeréssel nyilatkozott Novák tanítónőről, akinek azt köszönhette, hogy nagyon jól meg124

tanulta és megszerette a magyar irodalmat, valamint a helyesírást. Máriában leginkább a magyar irodalom nagyjai maradtak meg, a szlovénokról jóval kevesebbet hallottak (a hiányt később a tanítóképzőben pótolnia kellett). A helyi, muravidéki történelmi eseményekről és a magyar történelem mélyebb összefüggéseiről azonban említett tanulmányai során alig hallott valamit. Ami információ eljutott hozzá mint gyermekhez és diákhoz, az a családtól, a szűkebb ismeretségi körtől származott. Csekély mértékben a magyar, illetve magyarországi eseményekről a rádióból hallott, melyet – mivel kisgyermekkorában náluk még villanyáram, sőt villanyvezeték se volt – a nagyanyjánál néha hallgattak. Ott, a Gál családnál, mivel Mária sógora hivatalnok volt, viszonylag korán rendelkeztek rádiókészülékkel. Az 1950-es évek feszült légköre

Mária szerint az ő korai gyermekkora idején a környezetében sajátos légkör uralkodott, a falusi emberek a kisebbséggel összefüggő, valamint egyéb társadalmi dolgokról ritkán beszélgettek egymás között. Ha néha mégis sor került erre, leginkább szűk körben és csendesen tették, hogy senki meg ne hallja. Mária arra is jól emlékezett, amikor a kötelező beszolgáltatások idején az emberek nagyon féltek a motorkerékpárok hangjától. Ezekkel gyakran az állambiztonsághoz, az úgynevezett UDBA-hoz tartozó emberek jöttek, akik a termés vagy a sertésállomány beszolgáltatásánál is – a lakosság nagy bánatára – közreműködtek, de főképpen az emberek viselkedését ellenőrizték, hogy nem működnek-e együtt a határsávban valamilyen állam- vagy kommunistapártellenes összeesküvésben. Akkor volt ugyanis a jugoszláv–magyar államközti konfliktus tetőpontja, amikor folyt a kölcsönös lejáratás politikája, az emberek beszervezése a kémhálózatokba stb. Marika arra is emlékezett, amikor a háztartások napi ellátása szempontjából fontos kellékeket csak úgynevezett bonra, azaz jegyre lehetett kapni. Szinte minden faluban volt valamilyen jellegű bolt, melyeket gyakran zadrugának (afféle szövetkezeti üzletnek) neveztek, és Csentében kettő is működött; az egyik a falu főutcáján, a másik a Tóka-malomnál volt. Ott lehetett jegyek felmutatásával néhány árucikket beszerezni. Mezítlábas kislányként őt is többször elküldték a szülők egy-egy sürgős portékáért. 125

István a negyvenes évek végén tapasztalt helyzetet nem érzékelte annyira feszültnek a helyi lakosság körében, amint azt Mária jellemezte, amire szerinte hatott, hogy a hosszúfalui embereknek, legalábbis az általa ismert körnek ritkábban volt az 1940-es évek végén kapcsolata magyarországi településekkel. A beszolgáltatásokkal összefüggő kellemetlenségekre azonban ő is emlékezett. Nagy gondnak minősítette, hogy azokat a falusi családokat, melyek törekvőek voltak és a szorgalmuk révén némi jövedelemre tettek szert, olyan mértékben megadóztatták, hogy annak következtében többen tönkrementek. A magyar–jugoszláv konfliktus idején, az 1950-es évek első felében István is tapasztalta – ugyanis Hosszúfaluban a mezők egyes része közvetlenül a határ mellett volt –, hogy a határőrök a korábbinál szigorúbban viszonyultak az ott közlekedő vagy dolgozó emberekhez. Többször igazoltatták őket, sőt a nap bizonyos időszakában (este és reggel leginkább) tilos volt a határsávban a munkavégzés, ami az embereket sokszor félelemmel töltötte el. Az UDBA emberei, akik legtöbbször nem helyi származásúak voltak, sokszor az ő otthonuknál is megálltak. István édesapja azonban jó viszonyra törekedett velük, ezért különösebben nem sanyargatták a családot. Ez szerencse volt, mert akikkel meggyűlt a bajuk, azoknak sok kellemetlenséget okozhattak, hiszen abban az időben korlátlan volt a hatalmuk. Mivel azokban az években a magyarországi oldalon a határsáv egészében fel volt szántva és alá volt aknázva, Hosszúfaluban számtalanszor robbanást hallottak, mert a vadállatok gyakran aknára léptek. Hasonló volt a helyzet Csentében is. Mária olyan esetről is tudott, hogy az ottani határszakaszon emberáldozatra is volt példa. Azokban az években a családi kapcsolatok teljesen megszűntek a határ két oldalán élő családtagok között. A Dragosics család esetében közvetlen kapcsolattartásról István nem számolt be, mert nekik csak Budapesten voltak rokonaik, akikkel már korábban is kevésbé élt a kapcsolat. Mária édesanyja azonban gyakran panaszkodott, hogy a Lendvadedesen élő nagynénjével és annak családjával teljesen megszakadt minden kapcsolat, mert a hermetikusan lezárt államhatáron semmilyen módon nem lehetett/szabadott átkelni, hírt küldeni. Az államközi konfliktus legdurvább időszakában még levélváltásra sem volt mód. Ez szörnyű időszak volt szomorú következményekkel. Az emberek elzártsága, egymástól való elszigetelése azt eredményezte, hogy a későbbiek során sem tudott újraéledni a korábban nagyon szoros családi kapcsolat. Mária családja esetében is így történt. Arról a muravidéki emberek később 126

szereztek tudomást, hogy Magyarországon az ötvenes években nagyon sokat szenvedtek azok a családok, akiknek rokonai voltak a határ másik oldalán, tehát Jugoszláviában, mert azzal vádolták őket, hogy – amint akkoriban mondták – „kötődnek a Tito láncos kutya népéhez”. A szlovéniai oldalon István és Mária tudomása szerint a hatalom részéről nem volt ilyen jellegű sanyargatás. Hogy aztán a korabeli titkosszolgálat vizsgálta-e az emberek ilyen jellegű kapcsolatait a Lendva-vidéken, arról nem volt tudomásuk. Talán ezért volt István mindenképpen olyan véleményen, hogy a muravidéki magyarok egyre jobban integrálódtak a szlovén, illetve akkor még jugoszláv közegbe, mert az itt tapasztalt körülményeket méltányosabbnak találták, mint ami a szovjet zónához tartozó Magyarországon volt. Másrészt, amint azt Mária is elmondta, már a náluk idősebb korosztály is szembesült a nagy társadalmi változásokkal, az impériumváltással, és valamennyire beletörődött a sorsába. A fiatalabb nemzedékeknek pedig az adott helyzet, beleértve azt is, hogy ők egy nemzeti kisebbség tagjai, egyre inkább természetesnek tűnt. Ennek ellenére a kamrákban elrejtve még az ötvenes évek elején is ott volt Horthy Miklós portréképe, melyet a második világháború idején szereztek be több muravidéki családban. István az agráregyetemen, Mária a tanítóképzőben folytatta tanulmányait

István a középiskola befejezése után a továbbtanulás mellett döntött és a ljubljanai egyetemre került. Érdekelte a fizikatudomány is, különösképpen a villamossággal összefüggő szakok, azonban az agrárium, azaz a mezőgazdaság és az erdészet úgyszintén. Végül az agráregyetem mellett döntött, amit – véleménye szerint – befolyásolhatott a nagyapja hatása, aki rajongott a földművelésért, valamint Horváth József tanító, akivel többször találkozott, és aki – mivel a világháború alatti fogsága idején Dániában volt, és ott megtapasztalta az ottani, a közép-európainál fejlettebb mezőgazdasági működést – ösztönözte arra, hogy abba az irányba fejlessze tudását. Másrészt akkoriban kezdődött a korabeli jugoszláv államban az intenzívebb mezőgazdasági termelés ösztönzése, és ennek népszerűsítése céljából többször jártak szakemberek a muraszombati gimnáziumban is, hogy buzdítsák a muravidéki fiatalokat 127

A muraszombati gimnáziumban 1957-ben érettségiző Lendva-vidéki diákok. Balról az első Dragosics István.

az agronómia tárgykörébe tartozó tudományágak választására. A népszerűsítő teendőkben a mezőgazdasági szövetkezetek vezetői is részt vettek, akik ugyan főképpen adminisztrációs feladatokra toboroztak fiatalokat a végzős gimnazisták között – ami Istvánt kevésbé érdekelte –, de tőlük is fontos információk birtokába jutottak az agrártevékenység mélyrehatóbb megismerése szempontjából. A muraszombati gimnáziumban egyébként biológiából, kémiából – melyek alaptantárgyak voltak – István szerint a diákok jó alapot kaptak, és ez is befolyásolta az ő pályaválasztását. A családban egyetértettek a döntésével, hiszen akkoriban az agronómusi szakma meglehetősen nagy népszerűségnek örvendett. Akkor az volt a vélemény, hogy a gyorsan szaporodó emberiségnek sokkal több élelemre lesz a jövőben szüksége, tehát a szakemberek számára bőven akad majd szakmai kihívás. Másrészt viszont nem volt könnyű feladat a családnak István iskoláztatása, aminek költségeit eleinte teljes egészében vállalni kellett, mivel a korabeli ideológiai mércék szerint kulákcsaládnak számítottak, ezért a kollégiumban sem biztosítottak neki helyet. A nyelvismerete és az alaptudása azonban akkorra már megfelelő 128

Érettségizők a muraszombati tanítóképzőben 1963-ban. Balról másodikként áll Horváth (Dragosics) Mária.

volt, így az első évfolyamban az összes vizsgafeltételt már a tavaszi időszakban teljesítette, és amikor nyáron hazajött vakációra, már előtte beiratkozhatott a második évfolyamba. Később úgy segített a szülőknek és a családnak, hogy minden hónapban egy hetet itthon töltött, és a legfontosabb mezőgazdasági teendőknél a segítségükre volt, majd utána nagy szorgalommal tanult. Felismerte, hogy számára a célravezető út az egyetem minél előbbi befejezése, hogy saját keresethez jusson és a családot tehermentesítse a ljubljanai utazással és tartózkodással összefüggő költségektől. Sikerült is Istvánnak az agrárdiploma megszerzése, amiért azonban nagyon sokat kellett törekednie, dolgoznia, mert akkoriban az agráregyetem – akárcsak az orvostudományi szak – ötévfolyamos, azaz tíz szemesztert tartalmazó volt. Abban az időben az agráregyetemnek nagyobb presztízse volt, mint a jogi karnak, hiszen akiknek nem sikerült az első és a második szemeszter követelményeit teljesíteni, azok (mintegy harmincan István évfolyamából) jogra iratkoztak át. Utána aztán – jegyezte meg István keserűen – a jogászok jóval kifizetődőbb munkahelyeket kaptak, mint az agronómusok. István elmondása szerint azonban abból, hogy magyar 129

származású volt, Ljubljanában semmilyen hátránya nem származott, az ott eltöltött időszakra vonatkozóan még kellemetlen élményre sem emlékezett. Dragosicsné Horváth Mária 1959-ben fejezte be az elemi iskolát. Mivel akkoriban nagy volt a tanítóhiány és a kétnyelvű oktatási modell bevezetése éppen megkezdődött, az illetékes hatósági szervek magyar nyelvet bíró pedagógusjelölteket kerestek. A szülei azt tervezték, hogy Mária otthon marad az akkorra már valamennyire megerősödött mezőgazdasági családi vállalkozásban, ő azonban hallgatva osztályfőnöke, Felső Ferenc ösztönzésére a muraszombati tanítóképzőbe iratkozott. Az édesanyja azért is ellenezte a pályaválasztását, mert tudta, hogy a pedagógusszakma a legtöbb esetben kommunista párttagsággal járt, amitől ő óvni szerette volna a lányát. Mária ösztöndíjban részesült. Nyelvi szempontból komoly kihívásnak számított Mária számára a muraszombati intézmény. Az elemi iskolában a szlovén nyelvről és szlovén nyelven nagyon keveset tanultak. Ezért fontos volt, hogy a hiányos nyelvtudással érkező diákokat Muraszombatban felkarolták és segítették. A magyarlakta vidékről érkező diákoknak magyar nyelvet is oktattak, sőt Máriával az osztályfőnöke, Močan tanár magyarul beszélt, ami lelkierőt adott számára a beilleszkedés nehéz időszakában. Utólag azt is fontosnak értékelte, hogy a diákotthonban a magyar nemzetiségű diákokat olyan négyágyas szobákba helyezték, ahol a másik három társ magyarul nem tudó szlovén lány volt. Mária szerint a három szobatárs nagyon törekedett arra, hogy segítsék őt a nyelvi gondok leküzdésénél, és – úgy vélte – enélkül aligha tudott volna megbirkózni a kihívással. Abban a közegben egyébként is nagyon kellemes légkör uralkodott, magyarellenességre nem figyelt fel. Furcsállta azonban, hogy többen, akik magyar nemzetiségűek voltak és otthon magyarul beszéltek, mivel szlovén általános iskolai tagozatba jártak, nagyon kevés ismeretük volt magyar irodalomból és nyelvtanból. Emiatt a magyar nyelvi órák a tanítóképzőben gyenge színvonalúak voltak, melyeken – kivéve az utolsó tanévet, amikor az érettségi vizsga miatt a követelményszintet felemelték – Marika eléggé unatkozott. Mária nemzedéke a tanítóképzőből közvetlenül a katedrára került, ezért az érettségi vizsga színvonalas volt. Egy igényes záródolgozatot kellett elkészíteniük, valamint módszertani tantárgyakból, szlovén és magyar nyelvből (irodalomból és nyelvtanból) érettségiztek. Magyar nyelvből azok a diákok tettek érettségi vizsgát, akik a kétnyelvű tanintézményekben helyezkedtek el. 130

Munkavállalásaik helyszínei, kihívásai

Mária a muraszombati tanítóképző befejezése után 1963-ban a dobronaki általános iskolában kezdett tanítani, ahol az utolsó évfolyamban már gyakornok volt. Bizonyára megkedvelte a stílusát, jellemét az említett tanintézmény vezetősége, ezért ragaszkodtak hozzá, hogy ott kezdje el tanítói küldetését. Mária szívesen ment Dobronakra, ahol a faluközösség jól fogadta. Véleménye szerint akkor még nagyobb volt a tanítók tekintélye, jobban becsülték őket, mint azt néhány évtizeddel később tapasztalni lehetett. Ami azonban az első pillanattól ellenszenves volt számára, az a kétnyelvű modell előírásaiból származó sajátos tanmenet, pontosabban annak a rendszertelensége, korlátozott teljesítménye és esetenként életszerűtlensége. Már akkor úgy érezte, hogy a forma volt a fontos, nem a tartalom és a teljesítmény, tehát kevésbé került előtérbe az oktatás hatékonysága. Konkrét módszertani utasítást alig kaptak. Az említett oktatási modell tanítói első nemzedékeinek kellett kitapasztalni egy tanóra kétnyelvű lebonyolításának a formáját. Akkori- Dragosics István (balról a második), a ljubljanai ban Dobronakon ugyan nem Agártudományi Egyetem hallgatója évfolyamtárvoltak különösebb gondok, sai körében 1960 körül. mivel az iskolát látogató helybéli és zsitkóci gyerekek abszolút többsége magyar volt, vagyis anyanyelvi szinten bírta a magyar nyelvet, csak az évfolyamonként 5–6 sztreleci (Strehovci) diák volt szlovén nemzetiségű. Akkoriban ők is viszonylag jól elsajátították a magyar nyelvet, mivel a közeg, az iskolai miliő az 1960-as évek közepén Dobronakon még ténylegesen magyar volt. Mária szerint ott érvényesíteni lehetett akkor még mindkét nyelv mint tanítási nyelv egyenrangú használatát, ami később például Lendván már szinte lehetetlen volt. Ennek ellenére folyamatosan azzal a hiányérzettel küszködött, hogy a kétnyelvű oktatási módszer nem adott lehetőséget annyi tartalom megtanítására, mint ha azt egynyelvű órákon végezhették volna. 131

Dragosics István 1962-ben fejezte be az egyetemet agronómusi oklevéllel a zsebében, ami tudomása szerint az első ilyen típusú magasfokú képesítés volt a Lendva-vidéken. Utána azonnal teljesítette kötelességét a jugoszláv hadseregben: Vinkovcin szolgált egy esztendőt. Mivel 1960 után lehetővé tették ösztöndíj megszerzését, Istvánnak a lendvai Dragosics István, a már elismert agronómus az mezőgazdasági szakszövetkezet 1970-es években. biztosított támogatást. Így már a tanulmányai idején megismerték őt, és számoltak azzal, hogy szakemberként hazatér. A mezőgazdasági szövetkezet igazgatója Valenčič Slavko volt, aki támogatta a fiatal szakember munkaviszonyba helyezését, így István lett a lendvai mezőgazdasági szövetkezet első agronómusa. Akkoriban kötött házasságot Horváth Máriával, aki – amint említettük – úgyszintén a tanítóképző friss érettségijével a szakmai kihívások elé nézett. István tevékenységi köre összetett volt, több programot illetően úttörőmunkát kellett végeznie. A munkaköre később a tágabb földrajzi térségben is bővült, ugyanis az 1960-as évek végén a lendvai szövetkezet integrálta a járás szlovénok lakta vidékének addig önállóan működő egységeit is. István tevékenysége kezdetben a mezőgazdasággal foglalkozó lakosság szakmai irányítására összpontosult. Tanácsokkal látta el a gazdákat, segítette őket a korszerű földműveléshez nélkülözhetetlen mezőgazdasági gépek beszerzésénél, valamint a termés összegyűjtésének és értékesítésnek a koordinálásából is kivette a részét. A hatvanas évek végétől pedig a nemzetközi kölcsönökből megvalósított nagyszabású mezőgazdasági fejlesztések tervezése és részbeni irányítása jelentette munkásságának a fókuszát. Abban az időben a lendvai termelőszövetkezet a második legnagyobb volt Szlovéniában, és akkor már ő volt az igazgatója. A köztársasági kormány a hetvenes években ritkán döntött úgy mezőgazdasági kérdésekről, hogy a termelést irányító agronómusokkal ne konzultáltak volna. István úgy értékelte, hogy a munkatársaival karöltve végzett szakmai 132

munkáját állami és helyi szinten egyaránt megbecsülték, ezért nem véletlen, hogy később egyetemi tanszékek hallgatói és tanárai gyakorta megkeresték őket akár egy közös projekt lebonyolítása céljából, akár gyakornoki teendőik elvégzése miatt. Állattenyésztési gyakorlatra is Lendvára jöttek általában a maribori szakközépiskola és az egyetem diákjai. A hatvanas évek végén a Lendva-vidéken István információ szerint 6–7 ezres szarvasmarha-állomán�nyal és közel tízezer sertéssel rendelkeztek (a gazdák és a szövetkezet együtt). Hibának minősítette azonban, hogy a szőlőművelést nem ők koordinálták, mivel azt – politikai döntés révén – más igazgatósághoz osztották be. Istvánnak az volt a véleménye, hogy amikor később a köztársasági szakpolitika az alpesi állattenyésztésre helyezte a hangsúlyt, aminek a létjogosultságát ő nem bírálta, a Muravidéket teljes mértékben háttérbe szorították. A kétnyelvű oktatási modellről, a párttagságról és a magyarságról

A kétnyelvű oktatási modell bevezetéséről Istvánnak az volt a véleménye, hogy azt az akkori tágabb társadalmi érdekek miatt vezették be, a magyar közösséget – talán egy-két kivételtől eltekintve – erről nem kérdezték meg. Igaz, hogy Lendván több család már korábban a sikeresebb érvényesülés reményében szlovén elemi iskolai tagozatba íratta a gyermekét, azonban a falvakban a lakosság többsége biztosan a magyar iskolák, illetve tagozatok megmaradása mellett döntött volna, ha megkérdezték volna őket. Alsólendván más volt a helyzet, mert akkorra már sokan odaköltöztek, akik nem tudtak magyarul, és nem is rokonszenveztek a magyarokkal, ők mindenképpen amellett kardoskodtak, hogy egynyelvű magyar tagozatok – melyek által az intézmény magyar jellege jobban megmaradhatna – ne működjenek. Bizonyára abban reménykedtek, ami később tényleg bekövetkezett, hogy a magyar nyelv oktatásának a színvonala a többségi nemzet fiataljai számára formális lesz. A kialakult állapot kiszolgáltatott helyzetet teremtett a magyar közösség számára, amire a politikai szervek válasza – bizonyára több szempont miatt – a kétnyelvű modell bevezetése volt, amihez magyarázatot, tanítóképzőt és egyéb feltételeket biztosítottak. Mária véleménye ettől valamennyire eltérő volt. Ő – több konkrét példát említve – határozottan állította, hogy már az 133

ötvenes években, falusi környezetben is, a szlovén nyelv presztízse jelentősen felülmúlta a magyart. A tehetősebb falusi családok emiatt a gyermeküket szlovén tagozatba íratták, még ha a gyerekek közül annak eleinte sokan nem is örültek. A továbbtanulásnak csak abban az esetben volt reális esélye, ha a gyerekek, illetve fiatalok a szlovén nyelvet viszonylag jó színvonalon elsajátították. Középfokú képzés magyar nyelven a Muravidéken nem volt (közben a köztes intézményt, az alsólendvai algimnáziumot is megszüntették), a magyar nyelvet mint tantárgyat is csak a tanítóképzőben lehetett hallgatni. A Vajdaságba pedig kevesen tudták elküldeni a csemetéjüket. Mária szerint zsákutcának bizonyult a második világháború után mintegy másfél évtizedig úgy-ahogy működő muravidéki magyar oktatási intézményrendszer, emiatt szükségszerű volt valamilyen más oktatási forma létesítése. Jelképesen feltette a kérdést, hogy mi lett/lehetett volna helyette, ha nem vezetik be a kétnyelvű oktatást, milyen lett volna akkor a helyzet? Az ő válasza az volt, hogy néhány év múlva a legtöbb magyar szülő szlovén tagozatba íratta volna a gyermekét, annyira erős volt a múlt század hatvanas éveinek elején az emberek érvényesülési szándéka. Szerinte az úgynevezett kétnyelvű modellt a kezdettől úgy kellett volna megszervezni, hogy megmaradtak volna mindkét tanítási nyelven teljes vertikumban a tagozatok, a magyar nyelvűekben a szlovén nyelvet, a szlovénokban pedig a magyar nyelvet igényes, korszerű módszerekkel, magas színvonalon kellett volna oktatni. És ez a középfokú képzésre is vonatkozott volna. Ezzel István is egyetértett; a válsághoz vezető út szempontjából ő azt is nagy hibának minősítette, hogy 1959-ig a magyar iskolákban, illetve tagozatokban a szlovén nyelvet szinte idegen nyelvként oktatták, ami azt eredményezte, hogy a gyerekek nem tanulták meg a többségi nemzet nyelvét. Pedig képesek lettek volna rá, ha megfelelő nyelvoktatási módszert választottak volna. Azt azonban meggyőződéssel állította, hogy a kétnyelvű oktatási modellt a muravidéki magyar emberek megkérdezése nélkül vezették be, és annak keretében a magyar mint oktatási nyelv szerepe a kezdetektől másodrendű volt. Mária elmondta, hogy a hatvanas években az oktatásban tevékenykedőkre, főképpen a pedagógusokra az általánosnál nagyobb nyomást gyakorolt az egypártrendszer apparátusa, hogy lépjenek be a kommunista pártba. A tanítóképzőben minden hét egyik napja azzal kezdődött, hogy a kommunista párt ideológiáját és propagandáját sulykolták beléjük. Fiatal tanítóként ő sem tudott ellenállni az állandó unszolásnak. Azonban nagyon hamar rádöbbent 134

Mária első munkahelyén, a dobronaki iskolában az 1963/1964-es tanévben.

arra, hogy a tagság valójában csak eszköz volt az ideológiát és politikát irányító elit, a helyi vagy a vállalati párttitkár és szűk köre kezében. A pártvezetők a tagság véleményére nem voltak kíváncsiak, csak azt várták el tőlük, hogy megjegyzés nélkül támogassák őket. Máriának később volt egy kellemetlen eseménye a kiállása, szókimondó természete miatt. Idővel, már tapasztaltabb tanítóként és a kulturális tevékenységben aktívan közreműködőként a tágabb közösségben elismertségre tett szert. Egyebek mellett a magyar nemzetiségi érdekvédelmi szervezetben, az úgynevezett érdekközösségben küldött volt és részt vett a közösség bizottságainak a munkájában. Egy alkalommal, valamikor az 1970-es évek második felében, az érdekközösség képviseletében neki is részt kellett volna venni a községi képviselő-testület ülésén, azonban – mivel ő osztálytanítóként az alsó tagozatban tanított és ott délután folyt az oktatás – az igazgató nem engedélyezte távolmaradását, ami szokatlan volt, mivel akkoriban a közösségi munkát általában támogatták. Mária nem hagyta annyiban, írásban közvetítette a véleményét a képviselő-testületnek arról a kérdésről, amely miatt jelen kellett volna lennie az ülésen, és egyúttal azt is ismertette, hogy az iskola vezetője nem engedélyezte személyes részvételét a tanácskozáson. Emiatt az igazgató felháborodott és megfenyegette Máriát, 135

hogy a pártértekezleten szembesíti a tagsággal „helytelen” magatartása miatt. A legközelebbi pártgyűlésen tényleg szó volt az eseményről, és az igazgató elég lejárató hangnemben próbálta őt a tagság előtt befeketíteni. Mária azonban erélyesen kiállt az igazáért, hangsúlyozva, hogy ő magyar nemzetiségűként éppen a magyar közösség ügyében lenne hivatott cselekedni, amiben – talán éppen azért, mert magyar, állította – megakadályozták. A hetvenes években szokatlan hangnem miatt rosszabbul is járhatott volna, azonban nem így történt. A pártértekezleten jelenlévők többség neki adott igazat és mellé állt, sőt a következő napon négyszemközt még az igazgató is elnézést kért tőle. Mária e példát azért tartotta fontosnak ismertetni, hogy érződjön az egypártrendszer jellege és annak keretében a kisember kiszolgáltatottsága, ugyanakkor az is, hogy becsületes helytállással nehéz helyzetben is el lehet érni valamit. Az érvényesülése érdekében Istvánnak is vállalnia kellett a párttagságot. Az ideológiai kérdések különösebben nem foglalkoztatták, azonban szakmai dolgokban köztársasági és jugoszláv vezetőkkel is volt alkalma együttműködni. Ő a mezőgazdasággal összefüggő problémákra mindig rámutatott, akkor is, ha az adott helyzetben nem volt az éppen vezető tisztségen lévő pártfőnökök szájíze szerint. Egy alkalommal, amikor belgrádi küldöttség érkezett a lendvai szövetkezetbe, ahová az egyik, akkoriban vezető szlovén politikus, France Popit is elkísérte őket, István – a jelenlevő parasztgazdákkal összhangban – kritikus szavakkal illette a szövetségi pártszervezet agrárpolitikáját. A jelenlévő köztársasági és muravidéki pártvezetők ezt nem vették jónéven, a szövetségi küldöttség tagjai azonban, akik között szakemberek is voltak, fontosnak és hasznosnak minősítették az elhangzottakat. Határozott fellépései miatt is, melyek középpontjában mindig szakmai érvek voltak, valamint az agrártevékenység szövetkezeti részében bekövetkezett szakszerűtlen intézkedések előidézte válság következtében István úgy vélte, hogy a lendvai szövetkezetben betöltött szerepe után a muravidéki mezőgazdasági kamaránál vállal munkát, ahol még egy ideig tényleg tartalmi kérdésekkel foglalkozhatott. Miután azonban ott is a pártpolitikusok akarták megmondani, hogy miként kell tevékenykedni a mezőgazdasági szférában, onnan is távozott. Az ormoži cukorgyárban folytatta, ahol főképpen a muraközi cukorrépa-termelés fellendítésénél, valamint a vállalat sikeres korszakának a megalapozásánál hasznos küldetése volt. Amikor az egykori rendszerrel párhuzamosan az említett vállalat is nehézségekbe ütközött, akkor István már nem töltött be fontosabb funkciót. A 136

A Dragosics család az 1970-es években (balról: István, Mária, Hargita és András).

kritikus hangnem ellenére meggyőződéssel kijelentette, hogy – a felmerülő nehézségek dacára – az egykori Jugoszláviában, azon belül főképpen Szlovéniában az agrártevékenységnek rendkívül sikeres időszakai is voltak, szerinte jelentősen előrehaladottabb állapot volt rá összességében jellemző, mint az a többi szocialista országra elmondható. Ami az egypártrendszer észszerűtlenségeit illeti, István elmesélte, hogy amikor Felsőlakosban ő volt a helyi közösség vezetője, a járási pártgyűlésen arra buzdították, hogy – miként több faluban is volt rá példa – náluk is legyen faluünnep, ami lehetőleg kapcsolódjon a második világháború idején zajló partizánmozgalom valamilyen eseményéhez. István tájékoztatta őket, hogy a faluhoz ilyesmi nem kapcsolható, mert egyszerűen ott nem volt sem partizánmozgalom, sem azzal összefüggő esemény, és javasolta, hogy a Szent István-napi búcsú napját nyilvánítsák falusi ünnepnek, mert a lakosság azt a magáénak vallja. Aligha kell illusztrálni, hogy a véleményével nem aratott felhőtlen sikert. Azért is többször megfenyítették a járási párttitkárságon, hogy náluk karácsonykor feldíszítették az ünnepi fenyőt. István kiállt a családi szokás mellett, és kijelentette, hogy náluk mindig karácsonyi fenyő volt a divat, mert a karácsonyt családi ünnepként tisztelték, újévi fenyőt ők nem díszítenek. 137

Mária is osztotta férje véleményét, bár neki még kellemetlenebb volt a helyzete, mivel a tanítók esetében szigorúan tiltották a karácsony ünneplését. Ennek ellenére mindig volt karácsonyfájuk. Mária és István mindketten vallották, hogy fiatalon több szempontból szimpatizáltak az 1945 után kibontakozó rendszer hangzatos szlogenjeivel, és több gyakorlati megoldást, főképpen a szociális intézkedéseket őszintén támogatták. Azonban amikor idővel megismerték a pártállam működésének a hátterét, a pártapparátus önkényét és egyoldalúságát, akkor eléggé kiábrándultak belőle. Mária érzékletesen illusztrálta, hogy valójában ördögi kört jelentett a párttagság. Amikor megismerték annak jellegét, a rendszer tévedéseit, nem tudtak felnézni a pártvezetőkre. Ugyanakkor tagjai voltak a szervezetnek, amely a nyolcvanas évek közepéig megdönthetetlennek látszott, és – bár a legtöbbjüknek semmilyen konkrét haszna nem származott belőle – mégis mentek tovább az árral. Mária különösképpen nehezményezte, bár semmit nem tehetett ellene, hogy – feltehetően felső, minisztériumi utasításra – egy időszakban havonta megkérdezték az osztályban a gyerekektől, hogy ki jár közülük templomba. Azokat a gyerekeket, akik elmondták, hogy hittanra és vallási szertartásra járnak, a kommunista pártban főszerepet játszó és a korabeli társadalmi hierarchiában fontosabb szerepet betöltő szülők gyermekei sokszor kigúnyolták, kinevették. Mindez a becsületes emberek szemében, eltekintve attól, hogy párttag volt-e az illető vagy sem, fokozatosan rombolta az egypártrendszer mítoszát. Az 1980-as évek előtt Magyarország sajátos formában nyilvánult meg a fiatalabb muravidéki magyar nemzedék tudatában, azokéban (ahová István és Mária is tartoztak), akik objektíve az anyaországot kevésbé ismerhették, hiszen nem vagy csak nagyon kevés ideig éltek abban, utána pedig csupán gyér, nemegyszer egyoldalú információk érkeztek az ottani körülményekről. A hírek általában rosszak voltak, ami a muravidéki magyar fiatalokban inkább ellenszenvet váltott ki Magyarország iránt. Mária sok embertől hallotta akkoriban, hogy – annak ellenére, hogy kisebbségben éltek – sokkal jobban szerettek Jugoszláviában élni, mint az anyaországban. A jugoszláv szocialista modellt valamiért a legtöbb muravidéki magyar jobbnak vélte, mint ami a szovjet zónához tartozó Magyarországon volt. Mária a rendszerváltás előtti évekig el sem tudta képzelni, hogy egyszer majd az anyaország támogatja a határain kívül rekedt nemzeti közösségét, mert arra az 1950-es, 60-as években semmi jel nem utalt. Ez a jelenség – véleménye szerint – a nemzeti öntudatának alakulására 138

bizonyára hatott, és nem feltétlenül pozitívan. Egy alkalommal, még nagyon fiatalon az érettségi kirándulás alkalmából Marika járt ugyan Budapesten, ami egyrészt fenséges élmény volt számára a magyar főváros gyönyörű látványa miatt, másrészt arra is felfigyeltek, hogy mindenütt valakik, akik közvetlenül nem tartoztak hozzájuk, követték őket. A kirándulás mindössze néhány napig tartott, ezért jelentősebb hatása nem volt. Amikor a múlt század nyolcvanas éveitől megváltozott a társadalmi helyzet, megnyíltak a határátkelők, baráti kapcsolatok, együttműködések alakultak a határ két oldalán élő emberek, csoportok között, valamint Magyarország segítette a kisebbségben élő magyar közösségeket, Mária akkor érezte teljességében a magyarsághoz való kötődés súlyát, a nemzet kulturális összetartozását és annak fontosságát. István 1945-től az 1960-as évek második feléig nem járt Magyarországon. Akkortól, miután megnyílt a Hosszúfalu–Rédics határátkelő, alkalmi jelleggel hivatali úton járt ott. Aztán a hetvenes évektől gyakoribbak voltak az utazások, hiszen Jugoszláviából könnyebb volt oda utazni, mint Magyarországról ide, ami Istvánt, aki tudta, hogy számos szempontból egy tőről fakadt közösségről volt szó, szomorúsággal töltötte el. István is felidézte, hogy a muravidéki magyarság életében volt időszak, amikor az emberek jogosan örültek annak, hogy az első világháború után Jugoszláviába kerültek, mert az anyaországban nagyon bizonytalan volt a helyzet. Azonban szerinte ahhoz sem fért kétség, hogy a kisebbségi sors semmilyen helyzetben sem volt leányálom, a Muravidéken sem, még ha több szempontból a második világháborút követő időszakban kétségtelenül Jugoszláviában jobb volt a helyzet, és a kisebbség elnyomása sem volt olyan mértékű, mint azt sok más államban az ott élő közösségek megtapasztalták. Ennek ellenére a muravidéki magyarok egy-két generációja szempontjából nagy traumát okozott a kisebbségbe taszítottság. Mária úgy illusztrálta magyarsága megélését, hogy ő szinte beleszületett a kisebbségi státuszba, ezért neki ez az életforma természetesnek tűnt. Különösképpen fiatal korában, amikor el sem tudta képzelni, hogy milyen lehet az élet Magyarországon, ahol csak magyarul beszélnek az emberek. Mégis megszokta azt a légkört és a sajátjának tekintette. Nem volt ez mindig könnyű, hiszen azt is korán megfigyelte, hogy ezt a vidéket, ahol magyarok élnek, illetve Lendva várost valamiért nem fejlesztették úgy a múltban, mint azt más szlovéniai városok esetében tapasztalta. Ő ezt a kisebbség jelenlétével hozta összefüggésbe, ami amúgy is az átlagosnál érzékenyebb kisebbségérzetét, másodrendűségét tovább fokozta. 139

(Szolarics Nađ Klára)

Fél évszázados hagyomány, élvonalbeli versenyzők Mint a kluboknak általában, úgy a Lendvai Mladost Tollaslabdaklubnak is van a sok jó színvonalú játékos mellett néhány még jobb, igazán kiemelkedő versenyzője. Bedič Nika, Koša Iva és Hac Györkös Anel játéka olyan szintű, hogy már helyet kaptak a szlovén válogatottban is. Az ifjú reménységek a hazai és külföldi tornákon kiválóan bizonyítanak, s az eredmények nem csak tehetségükről, hanem kitartó és sok lemondással járó munkájukról is szólnak. A kiemelkedő eredmények méltó hátteret adnak a 2022-ben 50. jubileumához érkezett klub ünnepléséhez. A tollaslabdázás több ezer éves múltra tekinthet vissza. Számos őse közül említésre méltó a kínai „dsi-dsien-dsi”, az aztékok „indiaco”, a görögök „szférika” és a rómaiak „paganika” nevű játéka. Európai elődje a „jeu volant” (repülő-játék), amit a 17. századtól főleg a fejedelmi udvarokban játszottak. A tollaslabdázást mai formájában a brit katonatisztek ismerték meg Indiában 1860 táján „poona” néven, majd onnan hozták be Angliába. A versenysportág nemzetközi elnevezése a Badminton nevű fürdővároskához kötődik: a tollaslabdát 1872-ben ebben a városban, Beaufort herceg birtokán űzték először versenyszerűen. A játékot egyéni vagy páros felállásban játsszák hálóval elválasztott, téglalap alakú pályán ütővel és egy különleges, tollakkal ellátott nyílhegyszerű labdával. Jellegzetes aerodinamikai tulajdonságai vannak, nagy sebességgel indul, viszont gyorsan veszít a lendületéből, s a pályáját erősen befolyásolja a szél. Ezért a badmintont, azaz a tollaslabdát leginkább termekben játsszák. A sportág 1992-ben vált nyári olimpiai számmá, ahol öt versenyszámban űzik: női és férfi egyes, női és férfi páros, vegyes páros. Ma a legnagyobb európai tollaslabdahatalomnak Dánia számít. Egészen biztosan jól dönt az, aki a tollaslabdát választja testedzésnek és 140

kikapcsolódásnak, és mindegy, hogy csupán élvezetből ütöget vagy versenyszellemben küzd. Külön pluszt ad, ha valaki egy olyan csapat soraiba kerülhet, mint a Lendvai Mladost Tollaslabdaklub. A klub az 50 évvel ezelőtti kezdettől – országos és nemzetközi megmérettetéseken is – több kiemelkedően jó, a szlovén élvonalban is meghatározó játékost nevelt ki, a sikerek a hazai és nemzetközi tornákon számos bajnoki címet jelentettek. A jelenlegi szlovén szövetségi kapitányt, Pešehonov Denist is a lendvai klub „adta”, hiszen több évig a Mladost sikeres edzője volt. Azon kívül, hogy a sportágnak nagy hagyománya van Lendván, a fél évszázad alatt fontos szerepe volt a község sportéletében, a közösségnevelésben. Szerencsére a népszerűségéből máig sem vesztett, a klub ma is népes utánpótlással büszkélkedhet. Az utóbbi három év versenyein két lány, Bedič Nika és Koša Iva is kiemelkedett országos és nemzetközi versenyeken is jelentős sikereivel az U17-es korosztályban. A két lány Szlovénia színeiben indulhatott a 2021-es podčetrteki Európa-bajnokságon is. A teljesítményükkel – az igen erős mezőnyre tekintettel – elégedettek voltak. Bedič Nika a Ljutomeri Franc Miklošič Gimnázium 2. osztályos diákja. A tollassal az általános iskola 1. osztályában ismerkedett meg szakkör keretében, Šendlinger Igor tornatanár vezetése mellett. – Nagyon érdekelt ez a sportág, s valami nagy vágy és energia hajtott, hogy minél hamarabb minél jobban játsszak. A kitartás és az akarat meghozta az eredményt, hamarosan versenyeken is indulhattam. Az eredmények alapján úgy tűnik, hogy gyorsan fejlődtem, már harmadikos koromban elértem a korosztályomban kitűzött legmagasabb szintet. Így átiratkoztam a nagyok közé, a Mladost klubba, ami újabb kihívást jelentett – meséli Nika, amikor a bemutatkozás kedvéért néhány percig megszakítja az egyik keddi edzését. A klubban kezdetben Pešehonov Denis edző dolgozott vele. Már akkor, az U11-es kategóriában, majd hamarosan a következő korcsoportokban is országos bajnoki címet szerzett, és volt, amikor háromszor egymás után szinte minden kategóriában. Pedig nagyon erős a mezőny idehaza és a nemzetközi versenyeken is. – Örülök, hogy ennyit és ilyen szakmai vezetés mellett dolgozhatok. A sport feltöltődést jelent számomra. A klub és a család is mögöttem áll, de buzdítanak a csapattársak és természetesen az edzőm, Petrič Luka is. Jó a hangulat a klubban. Ez fontos, hiszen nem mindig megy a játék ugyanolyan jól, egyszer fent, 141

egyszer lent, nincs mindig győzelem. Ezen túl kell tudni lépni, sőt, a tapasztalat révén erősödni kell. Nem vigaszt keresünk, hanem kihívást és ehhez újabb motivációt, ami újból felrepít bennünket – fogalmaz a fiatal tehetség, aki a szlovén U17-es válogatottnak is tagja. Nika novemberben még izomcombsérülésével bajlódott, de most már újra edz. A korábbi heti hét alkalom helyett „csak” ötször jön a tornaterembe, készülve az év végi erős országos tor- Bedič Nika az utóbbi két évben különösen kinákra, versenyekre. Ingázó emelkedően teljesít. gimnazista, a napja reggel 5 órai keléssel indul, 7-kor már a suliban van Ljutomerben, ahonnan délután 3-kor tér vissza, majd ötkor már ütőt vesz a kezébe. – Élvezem a játékot, az edzést, a versenyeket. Ami megragadott, az a játék gyorsasága, a mozgás, a játék irányítása, a támadás. A jövőmet mindenképpen úgy próbálom alakítani, hogy a tollaslabdázászal kapcsolatban tudjak maradni. Ha nem hivatásos, akkor legalább rekreációs szinten – zárja gondolatait Nika, aki az eredményei közül a német Friedrichshafenben szerzett győzelmére a legbüszkébb, ahol a rangos nemzetközi Bodensee-Jugendturnir tornán aranyérmet szerzett. Fontos számára az Újvidéken szerzett győzelme is, egyébként mindkettőt 2019-ben szerezte. Tavaly Nika szinte minden országos tornán bajnok lett. Koša Iva, az 1. Számú Lendvai KÁI kilencedikes tanulója nyolc év aktív tollaslabdázást tud már maga mögött. Magas célkitűzései vannak és kész értük megdolgozni, lemondani sok másról. – Hasonlóan, mint Nikának, neki is reális esélyei vannak csúcsteljesítmény elérésére – mondja a reménységekről a játékosok között igencsak kedvelt új edző, Petrič Luka. – Már hatéves koromban megragadtam az ütőt az akkori iskolai szakkör ke142

retében – veszi át a szót Iva. – Velem is, mint minden lendvai tollasozóval, Šendlinger Igor tanár úr szerettette meg ezt a sportágat. Nem sokáig voltam a szakkörben, hiszen már az 1. osztály végén hívtak a klubhoz. Persze megragadtam az alkalmat. Apa volt az, aki nagyon támogatott abban, hogy csatlakozzak a Mladost tagjaihoz. Én is úgy vagyok vele, hogy ez az a sportág, amit szeretek, ebben találom meg a legjobban magamat. Most már biztosan látom, hogy jó Koša Iva az erős mezőny ellenére nagyon sok döntés volt. Mivel kedvvel és tornán a dobogó legfelső fokára állhatott fel. odaadással dolgoztam, gyorsan haladtam. Már a kezdeti sportpályafutásom sikerélményekkel járt, ami növelte az önbizalmamat, még nemzetközi szinten is – emlékszik vissza az első meccseire. Iva vágya, hogy még sokáig a klubnál tudjon maradni, hogy fejlődjön, meg tudja valósítani a céljait. Végzős tanulóként a továbbtanulását ő is úgy kívánja alakítani, hogy a tollaslabdához és a klubhoz minél közelebb maradjon. – Nem szeretném még abbahagyni a játékot, mert minden percét szeretem: a ritmusát, a támadást, az adogatást, a védekezést. Mindegyik meccs tele van kombinációkkal, koncentrálni kell az első pillanattól és teljesen bele kell adni magadat. Erős a hazai és kemény a nemzetközi mezőny. Minden lejátszott meccsemre büszke vagyok, akkor is, ha nem én győztem. A kudarcot is meg kell tapasztalni, ez az, ami továbblendíthet. A számomra legkedvesebb eredmény a 2020-as francia Eb-n való szereplésem az U15-ös kategóriában és a zágrábi Youth Openen 2019-ben, valamint a meccseim a cseh Krumlovban és a szlovák ifjúsági tornán. S persze az Eb-győzelem az U15-ös kategóriában idén Podčetrteken – sorolja Iva. Mint mondja, sajnos a tollaslabdázás miatt más hobbikra nem jut ideje, sem energiája, pedig a zeneiskolát szívesen 143

látogatta. Csapattársának, Nikán ak sincs „még egy” hobbija, minden idejét a tollaslabdázás tölti ki. Ha marad egy kis idejük, mindketten a legszívesebben – alszanak. Nem így gondolja azonban Hac Györkös Anel, aki szintén a Mladost TK egyik tehetséges játékosa: ő a szabadidejében horgászik. Mint mondja, ott nyugalomra és csendre talál. – Valahol lassítanom kell – fogalmaz –, hiszen a tollaslabda pörgős játék, villámgyorsan röpköd Hac Györkös Anel a férfiak között az élvonalban versenyez. a labda, amire reagálni kell. Jelenleg csípősérülés miatt nem versenyez, de az állapotának megfelelő módon rendszeresen edz. Anel még október elején a dubrovniki Croatia Valamar Junior Open 2021 nemzetközi tornáról bronzéremmel tért haza, amit páros kategóriában ért el. A sportággal ő is már igen korán megismerkedett, ötéves kora óta tart ütőt a kezében. Édesapja buzdítására és kezdeményezésére kezdett bele, akihez Anel szívesen csatlakozott, amikor a rekreációs jellegű edzéseire ment. Így hát csak idő kérdése volt, mikor kezd „rendesen” edzeni, folytatva a családi hagyományt. Már az elején ügyesen mozgott a pályán a Šendlinger Igor által vezetett szakkör keretében. Majd átkerült a klubba Horvát Miha, később pedig Pešehonov Denis edzőhöz, s most Petrič Lukával folytatja a munkát. – Mindhárom edzővel élvezet dolgozni, jó irányba vezetnek és az eredmények nem maradnak el – mondja Anel. – A korábbi tréningekre is szívesen emlékszem vissza, hiszen kisebb koromban is jól teljesítettem. Már 11 éves koromban versenyezni kezdtem, s lettem háromszoros országos bajnok szinte minden kategóriában. Most, az U17-es kategóriában élesebb a verseny, ami nagyon jó, hiszen ez motiváló, így egyre feljebb tudunk lépni, ha az edző utasításait követjük és jól dolgozunk. A kedv és az akarat megvan, de megvan a 144

A sor végén álló Petrič Luka edzőt – a szigora ellenére – a játékosok nagyon kedvelik.

többi feltétel is ahhoz, hogy a legjobbak legyünk. Én azt vallom, hogy nem az ütőnek, a labdának és a sportcipőnek kell csúcsminőségűnek lennie, hanem neked, aki játszol. A játékra kell összpontosítani és menet közben gyorsan kell gondolkodni. De ennél a sportágnál is igen fontos az erőnlét, a gyorsaság, a technika – mondja a Lendvai Kétnyelvű Középiskola gépésztechnikumi szakának harmadikos diákja. Számára az igazi kihívást az egyéni játék jelenti, amikor minden helyzetet egyedül kell megoldania. Anel nagyon eredményes tavaszt tudhat maga mögött az országos bajnokságokon és a szerbiai tornán, amelyeken az U17-es és az U19-es kategóriában párosban 1. helyezést ért el. Nika, Iva és Anel a Mladost jelenlegi legkiemelkedőbb versenyzői, de a nyomukban több sikeres fiatal tollaslabdázó halad, ami kiváló utánpótlásbázist jelent, bizonyítva az edzői munka eredményességét is. – Úgy látom, megtaláltuk a jó munkastílust, a ritmust, hiszen komoly eredményeket mutathatunk fel – mondja Petrič Luka. – Elég, ha csak végigtekintünk az idei tornákon, különösen a lendvai Ezüstlabda tornán, ahol 145

Támadás! Nika keményen megüti a labdát.

minden játékosunk éremhez jutott. Összesen tizenegyet szereztek, ebből négy arany. Igaz, a versenyre rányomta a bélyegét a járvány, a versenyről hiányoztak a külföldi tollaslabdázók, de mi komolyan vettük a versenyt és igazándiból beletettünk mindent. Év végéig még jónéhány torna vár ránk, teljes gőzzel készülünk ezekre. Nagy örömömre minden játékosunk példásan eljár az edzésekre, és úgy látom, jól is érzik magukat. Jók a viszonyok a szülőkkel is – fogalmaz az edző. – Kérdés persze, hogyan lehet megtartani a jó játékosokat – folytatja. – Ez minden kisebb központban probléma, nemcsak Lendván, amely kicsi város, nem egyetemi központ, a továbbtanulási lehetőségek korlátozottak, főleg a középiskola után. Így a fiatalok az általános iskola befejezését követően előbb-utóbb elhagyják Lendvát. Ugyan klubtagok maradnak, de akkor már az ifjúsági vagy felnőtt mezőnyben indulnak, s az edzéseken nem tudunk velük foglalkozni. A ljubljanai országos tollaslabdaközpontban azonban akadály nélkül folytathatják a munkát, dolgozhatnak, edzhetnek, hogy formában maradhassanak és sikeresek legyenek – teszi hozzá Petrič Luka.

146

(Abraham Klaudia)

Ahol a Kis-Kerka csörgedezik és magyar népdal zeng Domonkosfa a Kis-Kerka völgyében fekszik. Kapornak, Sal, Keresztúr, Gerőháza, Jánosfa, Szerdahely ölelésében, a festői dombok közti völgyben, a magyar hatától alig pár száz méterre. A szomszédos magyar település Kercaszomor. Domonkosfa a trianoni szerződésig Vas megye Szentgotthárdi járásához tartozott, utána a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, illetve Jugoszlávia része lett. 1991 óta Szlovénia, ezen belül is Sal Község (Šalovci) egyik települése. A község hat falujából az egyetlen magyarajkú, magyar többségű település, ahol önálló önkormányzata működik az őshonos nemzetiségnek. A magyar nemzetiség gondoskodásában

Domonkosfa magyar határhoz közeli felét Bükkaljaként tartják számon és a történelmi Őrség részeként jegyzik, így a népi kultúra és a hagyományőrzés is jellegzetesen őrségi. A szlovén hagyományok hatása főleg a népi ételekben, a zenei kultúrában érezhető, mindemellett Domonkosfa erősen ragaszkodik magyar gyökereihez. Ebben kiemelt szerepe van a magyar nemzetiségi önkormányzatnak, amely zászlajára tűzte a hagyományok, az identitás, a magyar nyelv és kultúra védelmét. Örökségükként és kincsükként tekintenek magyarságukra, melyet büszkén vállalnak és mutatnak meg a szlovénoknak is. A Sal községi magyar önkormányzat számos törekvése megvalósult az elmúlt években, de a legnagyobb és legsikeresebb vállalkozásuk minden kétséget kizáróan a helyi tájház létrehozása volt. A Domonkosfai Porta névre keresztelt egykori Kalamár-ház a múltról, a hagyományokról mesél a betérőnek. Dobogó szíve lett a helyi közösségnek, és a tematikus kiállítások, a nagy gonddal 147

Az evangélikus templom látványa minden időben elkápráztatja a faluba érkezőt.

berendezett főépület, a páratlanul hangulatos pajta minden téglájában az eleink iránti tiszteletről tanúskodik. Mióta felavatták és a látogatók előtt is nyitva áll az épületegyüttes, sokan Domonkosfa kulturális központjának tartják. Hogy egy tájház lehet élő, dobogó szíve egy közösségnek, arra kitűnő példa a nyári aratási rendezvény: ez ma Domonkosfa legnagyobb kulturális, hagyományőrző eseménye, amely több százakat vonz évről évre. A faluban – de sajnos a Muravidék minden egyes településére elmondható ugyanez – már érezhetők az asszimiláció hatásai. Ez részben annak is betudható, hogy Domonkosfa Hodossal és Kapornakkal együtt a jóformán tisztán szlovén nyelvű város, Muraszombat vonzáskörzetébe tartozik. A fiatalok Muraszombatba mennek középiskolába és munkalehetőségben is a szlovén térség nyújt többet. Szórakozás, sport, bevásárlás, mindezeket Muraszombat kínálja az itt élőknek, jó infrastrukturális hálózattal és közlekedéssel. Ennek ellenpontjaként a Magyarországról erősödő turisztikai érdeklődés Goricskó iránt kifejezetten jót tesz a térségnek, és az itt élőket is elgondolkoztatja azon, hogy vajon a természeti adottságok, a gasztronómia és az épített örökség jó 148

A tájház, azaz a Domonkosfai Porta igazi gyöngyszeme lett a falunak.

kiindulópontja lehet-e a helyi turizmus beindításának? Domonkosfa – karöltve Hodos Községgel – főleg az „egynapos kirándulókat” és a kerékpáros turistákat tudja magához csalogatni. A térség adottságait, kulturális és gasztronómiai tartalékait számba véve a vendégeket kiszolgálni képes kínálat – apartmanok, vendégházak, éttermek, kávézók – még elég hiányos. Kulturális és művészettörténeti értékek

A faluban már 1754-ben volt iskola, azóta persze új épületben működik a Pártosfalvi Kétnyelvű Általános Iskola tagintézménye a falu szívében, így ma is helyben járhatnak a kicsik iskolába és óvodába. Hajdanán, 1899-ben polgári olvasókör várta a művelődni vágyó domonkosfaiakat, ma pedig a helyi kultúrházban működő könyvtárban folyton frissülő magyar nyelvű olvasnivalóval várják a helyieket. 149

A faluban működő Petőfi Sándor Művelődési Egyesület gondoskodik arról, hogy megőrizze a helyi népdalkincset és a népművészeti hagyományokat. A már 110. évfordulóját betöltött önkéntes tűzoltóegylet és a kispályás labdarúgóklub pedig a legfiatalabbakat is próbálja megszólítani, hogy részesei legyenek a faluközösség életének. A kulturális és egyéb rendezvények a fenti egyesületek szervezésében általában hálás közönségre lelnek. A Kis-Kerkán egykoron vízimalmok is őröltek, amelyek közül legtovább a Čahuk- és a Zslebics-malom működött. A bükkaljai határvonal közelében pedig egy harangláb áll, amelynek harangját egy helyi lakos kongatja meg, amikor kell. A Szent Márton katolikus templom védett műA település legfontosabb emlék. műemléki nevezetessége a Szent Márton tiszteletére szentelt Árpád-kori templom. A nagy valószínűséggel 1241 előtt épült katolikus templom a falu feletti dombon áll, udvarában katolikus temető található. Az épület fő ékessége a déli bélletes kapuzat, amit a jáki műhely alkotásának tartanak. A bejárat feletti tizenkét ívű timpanonkoszorúban egy nagyon különleges Isten báránya-ábrázolás látható. Az Agnus Dei-jelkép a halál felett diadalmaskodó, megdicsőült Krisztus áldozatát szimbolizálja. A domonkosfai kőfaragvány érdekessége, hogy nem bárány, hanem nőstény oroszlán vagy párduc tartja a keresztet a már megszokott, Isten báránya-testtartásban. A templomnál 2016-ban elhelyezték a Szent Márton Európai Kulturális Útvonal jelképét is, a bronz lábnyomot. A falu a szlovéniai Szent 150

Márton-zarándokútvonalak egyik állomása. A templomtól a dombtetőn végigsétálva néhány perc alatt eljutunk Domonkosfa másik vallási épületéhez, az evangélikus egyházközség számára 1902-ben épített, impozáns megjelenésű templomhoz. A falu lakosságának zöme ugyanis evangélikus Kercsmár Rózsa, a falu tanítója emlékére táblát vallású. Az evangélikus temp- helyeztek el a művelődési ház falán. lom a neoromán stílus jegyeit viseli magán és Kleiber Lajos építész tervei alapján készült. Domonkosfán a művelődési ház falán egy emléktáblával is találkozhatunk, méghozzá az itt élt és a helyi iskolában tanító Kercsmár Rózsa tanár, író, újságíró emlékére. A szlovéniai magyarság kultúrájának elkötelezett mindenese tevékenyen részt vett a település művelődési életének szervezésében. Az 1990-ben megjelent, Domonkosfa krónikája című falumonográfiája ma is kitűnő alapja az éppen készülőben lévő új kötetnek. Az új monográfiát a helyi magyar önkormányzat kezdeményezésére készítik el. A faluban már nyár óta zajlik a régi fényképek gyűjtése, míg a szöveges, tartalmi részen történész szakemberek dolgoznak.

Forrás: Kepéné Bihar Mária, Lendvai Kepe Zoltán: Domonkosfai értékőrzők Kercsmár Rózsa: Domonkosfa krónikája

151

Tartalom Tomka Tibor: Kedves Olvasó!........................................................................ 4

A 2022-es év................................................................................................. 7 A Szlovén Köztársaság ünnepei.................................................................... 8 Magyarország ünnepei.................................................................................. 9 Király M. Jutka: Eseménynaptár.................................................................. 34

Patyi Zoltán: Petőfi-emlékmorzsák Szlovéniából......................................... 67 Šooš Peter: 80 éve: A leventemozgalom kiszélesedik a Muravidékre........... 76 Farkas Brigita: „Felszállok a hajó fedélzetére és nemsokára a nyílt tengeren találom magam”........................................ 91 Abraham Klaudia: „Az hajt, hogy a tudásomat, a tapasztalataimat átadjam a gyerekeknek”.............................................. 100 Tomka Tibor: A Rábavidéken már eredményesen működik, a Muravidéken most tervezik................................................... 107 Göncz László: A felsőlakosi Dragosics-házaspár emlékei............................ 116 Szolarics Nađ Klára: Fél évszázados hagyomány, élvonalbeli versenyzők.......................................................... 140 Abraham Klaudia: Ahol a Kis-Kerka csörgedezik és magyar népdal zeng........................................................... 147 152