KerekPerec, 2011 december by Népújság

N é p ú j s á g m a g a z i n 2 011 | 1 • á r a , 3 , 9 0 E U R

Göntér Endre kettős élete Minden háziasszony belegyúrja a saját kis titkát is a tésztába Mit érne Lendva a felette húzódó szőlőhegy nélkül? Túra két keréken vagy gyalog Szeretik a bábokat A méz egészséget és boldogságot varázsol

A Népújság magazinja Kiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, Lendva Igazgató: Lázár Beáta Felelős szerkesztő: Király M. Jutka Grafikai tervezés, tördelés: Meszelics László Munkatársak: Bence Lajos, Solarič Nađ Klára, Abraham Klaudia, Tomka Tibor, Horváth Ferenc, Kepéné Bihar Mária, Lendvai Kepe Zoltán, Kósa Ferenc, Novak Császár Jolán Lektor: Böröcz Nándor Angol fordítás: Kreft Lidija ISSN 2232-5093 A szerkesztőség címe: 9220 Lendva, Fő utca 124. Szlovénia Telefon: 02/5776-180, Fax: 02/5776-191 E-mail: info@nepujsag.net Nyomdai munkálatok: Schwarz d.o.o. Példányszám: 3000 A magazin a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával jelent meg.

Tartalom

Göntér Endre kettős élete

Minden háziasszony belegyúrja a saját kis titkát is a tésztába

Amikor Lendváról gondolkodom…

Mit érne Lendva a felette húzódó szőlőhegy nélkül?

Apja bicikliküllőből készítette neki az első kötőtűt

Túra két keréken vagy gyalog

Szécsisziget – egy zalai gyöngyszem

14 26 38 41 49 57

Szeretik a bábokat

A méz egészséget és boldogságot varázsol

Egy hasznos és szép találmány: az ernyő

Három tárgyam

A hagyomány és a minőség története 1882-től

63 68 69

Vizet, mert elégek! Otthon – ahol szeretnek, és ahol szeretek

Bevezető

Legyen kerek a világ! A napokban olvastam valahol, hogy az élet attól izgalmas, ha új dolgokat teremtünk. Ebből két fogalom is egyből új magazinunkat juttatta eszembe: az izgalom és az új dolog. Valójában szoros kapcsolat köti össze őket, hiszen az új dolgokat az életben, hacsak nem váratlanul jönnek, mindig megelőzi valamennyi izgalom és várakozás. Ha visszanézek, kis szerkesztőségünkben a lendvai Fő utca 124-ben nem kevés volt az izgalom az elmúlt hetekben – azért is, mert egy új lap készült. Az első muravidéki magyar színes magazin, a KerekPerec. A neve már szinte az első ötletgyűjtésnél megszületett: mert a perec egyedi muravidéki gasztronómiai ínyencség, és mert a „kerek perec” összetétel a szókimondás szinonimája. S a KerekPerec ínyenc és szókimondó szeretne lenni. Így ínyenc történeteket, izgalmas beszélgetőtársakat, rejtett kirándulóhelyeket mutattunk be. Kitekintettünk Zalába és a magyar nevezetességek felé is Budapestre... Az mondják a muravidéki perecsütők, hogy minden háziasszony belegyúrja a saját kis titkát

is a tésztába, ezért sem határozható meg pontos recept. Ilyen szeretne lenni a mi „perecünk” is: muravidéki finomság egy kis egyedi titokkal, mely elnyeri a vendégek, esetünkben az olvasók tetszését. A KerekPerec elsősorban a Muravidék történeteiről szól: egy festőről, aki a nemzet sorskérdéseire ecsettel, életmód-változtatással keresi a választ, a pincegazdákról, akik őrzik a múltat és a jövő terveit szövik, egy hímzőasszonyról, aki színes fonalak nélkül egyetlen napját sem tudja elképzelni, a boldogságot varázsló mézről és a bábok szerelmeseiről... Lendva 820 évéről és a goricskói lankákról, látnivalókról. A múltidéző történetek, reméljük, értékhordozók és aktuálisak, de kerülik az aktuálpolitikát. Az írások angol nyelvű összegzésével pedig a magyar nyelvterületen kívül is olvasókat szeretnénk találni. Kedves Olvasónk! Azt szeretnénk, ha a KerekPerec az a lap lenne, melyet szeretettel és izgalommal olvas, és izgatottan várja a következő számot is!

Király M. Jutka, felelős szerkesztő

A nemzet sorskérdéseire keresi a választ ecsettel, életmód-változtatással

Göntér Endre kettős élete A jövőre 63. életévébe lépő Göntér Endre elégedett ember látszatát kelti. Talán valóban az is, de az, hogy jó kedélyű, optimista és barátságos, senki sem vitatja. A néhány éve nyugdíjba vonult festőművész azonban most sem tétlenkedik: újabb ciklusok járnak a fejében, gyermekeinek életútját is egyengeti, az unokákat festeni tanítja. Dolog akad most is elég. De ez már nem teher, inkább kikapcsolódás, öröm…

Bence Lajos – Mégis jó időben születtünk – magyarázza, mielőtt első kérdésemet feltehetném –, a gyermekkor falun zajlott, a város sem volt annyira „város” akkor még, a diákévek és a tanítóképző is kellemes emlékeket ébreszt. A felgyorsult idő pedig sok új dolgot hozott a grafikai szerkesztői szakmán belül is, s jól megfért a festészet mellett… – Menjünk azért sorjában, a régi barátság okán tegeződve: 1949-ben születtél Dobronakon, amely mezőváros is volt már, de 4

nem lett sohasem igazi várossá… – Vásárváros annál inkább, ahol az állatokat el lehetett adni, s a piac mellesleg gyülekezőhelynek számított, mint ahogy a vasárnapi misék is. Rengeteg apró emlék tolul fel, akárhányszor hazagondolok. Rengeteg olyan élmény és meghitt pillanat, amelyet hiába keresnénk a mai világban. Elvitte őket a rohanás, a túltervezett élet, a pénz utáni hajsza, a… – Valahol olvastam: akkor még tág volt a világ… – Igen, meg mindenkinek megvolt a saját dolga, családon belül is, a férfiak tették, amit kell, az asszonyok ugyanúgy. Nem nagyon avatkoztak egymás dolgába (ez ma talán a hosszú házasság receptje is lehetne). Közben kitanultak néhány szakmát: házat építettek saját erőből, kalákában a szomszédokkal, tetőt ácsoltak rá, be is fedték tisztességesen, ahogy kell. Több mesterséget is elsajátítottak, nem beszélve a termelésről, az állattartásról, állatorvost is csak ritkán hívtak. Elég volt, ha borjadzásnál átszólt valaki a szomszédba, ment, aki otthon volt, s mindenki tudta, mit kell tennie. Sokkal embersége-

sebb, sok szempontból nyitottabb volt az a „zártnak” nevezett világ, a sokat emlegetett „konvenciókat” sem kell szó szerint venni. Hogy a városi létforma jobb-e vagy a falusi? E kérdésben azóta sem ismerek alternatívát. Én városi létemre is falusi ember kívántam maradni, s azt hiszem, sikerült is. – Az ünnepeknek milyen szerepük volt? – A vasárnapok és az ünnepnapok is mindennemű munka kiiktatásával jártak, az Úr ünnepének számítottak. A piperkőcnek nem nevezhető falusi emberek ilyenkor kiöltöztek és misére mentek. A legtöbb esetben az egész család együtt. A nyakkendő nem, de a fehér ing és a mellény, esetleg a kalap is kötelező kelléknek számított az öltönyhöz. A hét közben ritkán borotválkozó emberek ilyenkor fogták a tükröt, fölakasztották a kertben lévő gyümölcsfa ágára, beszappanozták magukat és borotválkoztak. Ez sajátos, vasárnap reggeli rítusnak számított a faluban. – Ha jól tudom, apád amatőr festő volt, így az olaj és a terpentin szagát kora gyerekkorod óta szívod magadba…

Fot贸: Meszelics L谩szl贸

– Apám valóban amatőr festő volt, aki a maga nemében igen szép képeket festett, főleg tájképeket, a vadászképeit el is szokta adni, így a hosszú téli esték is tartalommal teltek meg. Emlékszem, egyszer „belerondítottam” az egyik képébe, amikor éppen a kisbíró beszólt az utcáról és megszakította a munkájában. Én pedig odalopóztam, s egy nagyon hitvány angyalt rajzoltam a képre. Lett is belőle haddelhadd, de nem volt haragtartó. Ez a – késő őszi, téli estékhez köthető alkotói attitűd – nálam is megvan, ilyenkor jönnek a jó gondolatok, amikor az ember majdhogynem szobafogságra van ítélve, a szükségszerű alkotói „ködöt” pedig nem nehéz a szobamagányba becsalogatni. – A festői hivatás – úgy tűnik – nálatok is a népi recept szerint öröklődött, „apáról fiúra”… – Én tulajdonképpen tanárnak készültem, de az akadémián olyan kiváló tanáraim voltak, akik az atyai jó példát folytatták művészi tanácsokkal megtűzdelve. Ilyen volt például Pandur Lajcsi tanár úr, aki a magyar tájképfestők nagy generációjának – Aba Novák Vilmos, Lotz Károly, Munkácsy Mihály – örökségét „oktatta” ösztönszerűen is a maribori/Slovenj Gradec-i „önkéntes száműzetésben”. – Mit festettél annak idején? – Mindenfélét, amit a tanterv megkívánt, főleg tájképeket, a pannon táj mindig is izgatott. De a saját hangom, színeim, stílusom megtalálása sokkal hosszabb időt vett igénybe. A modern világ ellentmondásai is kezdtek már kiütközni a 60-as években, vala-

miféle művilág, műérzés kezdett eluralkodni mindenen. Ebből a korszakból származnak a „művirá gok”, amelyek igen szép számban fogytak el, s csak reméltem, hogy az emberek tudják, miért vásárolják. S úgy tűnik, meg is értették a mondanivalót: a természet és az éppen akkor készülő „műanyagvilág” ellentmondásait próbáltam kifejezni. – Első igazi bemutatkozásodon 1989-ben a muraszombati galériában a kiállításodon a Doewecher-ciklussal, egy a középkorban megsemmisült falu sötét tónusú képeivel lepted meg a közönséget.

Rengeteg apró emlék tolul fel, akárhányszor hazagondolok. Rengeteg olyan élmény és meghitt pillanat, amelyet hiába keresnénk a mai világban. – A 80-as években Ivan Zelko topográfiai gyűjteménye nyomán találtunk rá Milan Vincetič szlovén költővel és Szúnyogh Sándorral ezekre a témákra. Rám nagy hatást gyakoroltak az eltűnés, a beolvadás és a pusztulás motívumai, ekkor határoztam úgy, hogy „stációképek” formájában kiállítom őket. – Térjünk vissza egy rövid időre még a szülőföldhöz, de ezúttal mégsem a róna érdekel, hanem a dombos-lankás rész, a szőlőhegy, amelyet nálunk csak hegynek mondanak. Milyen szerepet töltött be nálad, családod életében a szőlő és a bor? Hiszen

Te magad is rendelkezel szőlővel, heggyel… – Régen sokkal nagyobb becsben volt tartva a hegyi tevékenység, mint manapság. Messzi földről is eljöttek borfelvásárlók, kocsmárosok vagy borkereskedők, de a szomszédos szlovén falvakból is. Szépen kiöltözött emberek jöttek szekerekkel, s vitték a bort. A termés és a fajtajelleg elszaporodásával azonban a „feleslegnek” számító néhány ezer liter bor is tehernek számít. Vannak, akik kivágják a szőlőt, hiszen a családok szétesése miatt nem tudnak mit kezdeni a borral. Saját részre pedig nem érdemes termelni. – Számodra, mai szemmel, mit jelentett a „hegy”? – Számomra a hegy nem a féktelen mulatozás, hanem a munka és a mesterségbeli tudás elsajátításának a helyszíne is volt egyben. Ezt a tudományt szeretném a fiaimra is átplántálni. Egy kisebb fajta építménnyel már elbírunk a fiaimmal, egy garázs vagy pergola felállítása nem jelent nehézséget. Annak is örülök, hogy a szüret közeledtével mekkora érdeklődés támad a szőlőművelés és a borkészítés iránt. Nem csak a hordómosásnál, de a szakértelmet is igénylő, Miki öcsém pincéjében található főfás prés üzemeltetése is nagy kihívást jelent a fiatalok számára. Ilyenkor érzem, mekkora hajtóerő a családi hagyomány és hány évszázadra visszamenő erő és energia „szabadul fel” ilyen alkalmakkor. Nem utolsósorban borivó ember is vagyok, így amikor már forrott a bor, gyakran hívtam meg a barátaimat a Vestnik szerkesztőségéből egy uzsonnára,

Fot贸: Meszelics L谩szl贸

Fotó: Meszelics László

egy pohár murcira; megtörtént persze az is, hogy aznap már nem értünk vissza a munkahelyünkre. A baráti találkozók színhelye is volt a Dobronaki-hegyi pincém: Miki öcsémmel, Cár Jenő színészbarátommal és nemzedéktársammal is gyakran találkozgattunk itt, egy pohár bor melletti tereferére, szakmai tapasztalatcserére. – Hogyan viszonyult a falusi ember a hegyi munkához, tehernek vette? – A hegyi munka sohasem esett különösebben nehezére a falusi embernek, az aratás, a kukoricaszedés és más munkálatok mellett valódi felüdülést jelentett. Mindenki magánszorgalomból csinálta és örömmel, senki sem gondolkodott azon, hogy mennyibe kerül, s megéri-e. Más idők voltak azok: voltak, akik a nagyhéten az egész hetet 8

ott töltötték: békés ünnepléssel, pihenéssel, készülve a Feltámadás ünnepére, tüzet gyújtva, hallgatva a szlovén vidékről idehallatszó mozsárágyúk durrogását. – Gönc Jani nagybátyád, a

Hogy a városi létforma jobb-e vagy a falusi? E kérdésben azóta sem ismerek alternatívát. Én városi létemre is falusi ember kívántam maradni, s azt hiszem, sikerült is. Szlovénia-szerte ismert borász milyen jótanácsokkal látott el benneteket? – Előbb csak kritizált, aztán később rájött, kevés helyen terem ilyen olaszrizling, mint éppen ná-

lunk. Az „ánslag” (kénlapok) használatára is ő hívta fel a figyelmet, s arra, hogy normális adagolásban nem fájhat tőle az ember feje. Ezt természetesen mind az elfogyasztott bormennyiségre, mind a kén adagolására értette. Mióta Dobronaki-hegyi szőlőjébe visszatért, azóta a hazai bor számára a legjobb a világon. – Az idősebbik, Endre fiad a festői pályát választotta, nyomdokaidon halad, a fiatalabb erdész, vagy ahogy nálunk mondják: erdős, főerdős… – Igen, Endre fiam, akivel már több alkalommal is együtt állítottam ki, az absztraktban keresi sajátos hangját, festői útját. Kisebbik, Péter fiam erdész, aki Goricskóban találta meg a „saját” erdejét, hiszen ott még mindig a kitüntető „körerdős” névvel illetik, s rangot jelent

Fotó: Meszelics László

az erdészi szakma. Ahogy régen nálunk is annak számított. – Erdő mellett van a szőlőd, szoktál gombászni? – Szoktam, bár nem vagyok a „nagygombák” (vargánya, törzsökgomba stb.) szerelmese. Én a nyári időszak gombáját, a keserűgombát és a galambicát szeretem. Ezeket el is tudom készíteni a legegyszerűbb módon, ahogy a legjobb. A családban mindenki szereti, bár a feleségem a kezdetekkor szinte rimánkodva kért: „Ha már reánk nem, legalább a fiaidra lennél tekintettel.” Ezeket egyébként – főleg a keserűgombát – kevés helyen szedik, félnek tőle. A goricskói részen elvétve található, de nem is fogyasztják. – Mikor találkoztál először a „honnan jöttünk, hova megyünk” identitásvallató kérdéssel,

a magyarság sorskérdésének is számító hazakeresés/hazatalálás gondolatával, mely még a 21. században is aktuális kérdésnek számít? – Mindig is ott volt bennem a magyarság ügye, ezt a kérdéskört Franc Obal egykori osztálytársammal, művészettörténész barátommal a múltban hosszasan meg is tárgyaltuk. Aztán László Gyula felvetései a kettős honfoglalásról újabb dilemmát vetettek fel, de hasznos fogódzót is adtak az ügyet illetőleg. Engem kora gyermekkorom óta izgatott a kérdés, ez a hagyományos családi összejöveteleken (disznóvágás, újév, szüret) rendre előjött. A „szélhelyzet” is mindig izgatott, eddig jöttünk, miért éppen itt álltunk meg? A pogány magyar hitvilág is foglalkoztatott, ezek jelképszerű

megfogalmazása, amelyet Kostyál László művészettörténész a „filozofikus szürrealizmus” meghatározással illet. Tulajdonképpen ezek az elejtett, sok esetben szimbolikus tárgyak képezik a képmező jel- és jelképrendszerét, „tartalmi” tartományát… A teljes képi absztrakció gondolata sohasem foglalkoztatott, mindig adtam néhány fogódzót a befogadónak, jelen esetben tárlatlátogatónak, hogy rá tudjon hangolódni a kép szituatív és hangulati kisugárzására. A sámándob, az urga, a jurta, a sámáni világ áldozati elemeit az Ajándékok ciklusba vettem a képzőművészeti „kutatás” górcsöve alá. A sámáni hitvilág szertartásait pedig a Sámánbál, A tűz fölavatása, a Pogány szertartás stb. képeimen lehet megtapasztalni, sajátos szín, valamint „íz- és illatvilággal” 9

körítve, hiszen a központban az őselemként is emlegetett tűz áll. Azt hiszem, a honkeresést, annak megtalálását, a vándorlások utáni letelepedés kulcsszavait, relációit Kostyál László művészettörténész fogalmazta meg legtisztábban: „Ázsia – Európa, vándorlás – letelepedés, sámánizmus – kereszténység, hit – hitetlenség”. Az elhagyott tűzhely, ottfelejtett bogrács, kialvó tűz, ezek olyan motívumok, amelyeket nem kell magyarázni. A magyarság „relikviakészletéhez” tartozó földbe szúrt karó, ködbe vesző jurta, bálványfán csüngő sámáncsengő, sámánszalonna, valamint a színes tojások is a magyarság mitológiájából származó dolgok. – Ezek után talán nem tűnik „túlzásnak” az, amit Obal művészettörténész a tavalyi Identitás című retrospektív kiállításod során elmondott Muraszombatban, nevezetesen, hogy Te egy szlovéniai magyar képzőművész vagy… – Sőt, megtisztelő, hiszen magyarságomat nem csak témában, hanem szóban is mindig megvallottam. És ma is azt mondom: magyarnak lenni, e nemzet tagságát felvállalni kiváltság és esély. – Ha jól tudom, Te még a kumiszfogyasztás eredetének is utánanéztél… – Ááá…, az egy nagyon kedves történet. A kumisz ugyanis fermentált kancatej, amelyet állítólag a szeszes italok helyett ittak a sztyeppén a vándorló magyarok. Néhány évvel ezelőtt találkoztam egy mongoloid arcvonású festővel egy magyarországi művésztelepen, s kölcsönösen szívatni kezdtük

egymást a bort és a kumiszt illetőleg. A vége az lett, hogy nem kedvelte meg ugyan a bort, de a vodkára rákapott. – Szakrális motívumokat is bekapcsolsz a mondanivaló kiteljesítése érdekében… – A Szent Istvánról elnevezett Bazilikában szakrális jellegű, határokon túlmutató, Kárpátmedencei kiállítás nyílt a Magyar Festészet Napja alkalmából. Ide három képpel neveztem be, kettő

Azt hiszem, a honkeresést, annak megtalálását, a vándorlások utáni letelepedés kulcsszavait, relációit Kostyál László művészettörténész fogalmazta meg a legtisztábban: „Ázsia – Európa, vándorlás – letelepedés, sámánizmus – kereszténység, hit – hitetlenség”. Az elhagyott tűzhely, ottfelejtett bogrács, kialvó tűz mind olyan motívumok, amelyeket nem kell magyarázni. már címében is ellentmondást hordoz. A „Jurta templom”, illetve „Pogány szertartás” és „A táltosok hangját elnyomta a harangszó…” című képeim a pogányságból a kereszténységbe való átmenetet, s remélhetőleg azt a nagy erőfeszítést és szenvedést is tükrözik, ami Szent István terve nyomán várt a

népre. A hittérítés és a keresztény hit felvétele nem ment máról holnapra, sőt, bizonyára a pogány hitvilágból is sok minden megőrződött még benne. A táltosok hangját azonban hamarosan elnyomta a harang szava, az új hitet már a templomokban hirdették, nem a pusztában. Gondoljunk csak a későbbi trónviszályokra vagy a saját nagybátyjával, Koppánnyal való véres leszámolásra, az állandó vészterhes időszakra. István azonban tudta, a keresztény Európába csak az új hit felvételével juthat a magyarság. – Neked ki volt a keresztelőd, a plébános urad? – Camplin Ivánnak hívták, egyszer eljött, amikor éppen a szakrális képeimet állítottam ki valahol, tehát a pogányság-kereszténység témában. Megnézte a képeimet, elégedetten nyilatkozott, miszerint nem is gondolta volna, hogy ezt a témát így is meg lehet fogalmazni a képzőművészet erejével. Gratulált, bár megjegyezte: nem egészen ezt tanította nekem a hittanórán. Majd félrehívott, s megkérdezte, mitévő legyen, ugyanis a martinjei puritán „remeteségében” az egerek rákaptak a könyvekre. – Ez legyen a legkisebb problémája – mondtam, s már javasoltam is a diósragasztós módszert. – De – jelent meg az aggódás az arcán – nem pusztulnak ki, ugye? – A képeidről hiányzik minden bűn és katasztrófa „forrása”, az ember, helyettük madarak vannak, gólyák, vagy repülőmegkötözött madarak, szigorú tekintetű csókák… – A gólyákkal kezdtem, hiszen vidékünk kedves madara volt min-

Fot贸: Meszelics L谩szl贸

Fotó: Meszelics László

dig. Míg össze nem törtük a lelkét, amíg halálra nem ítéltük a mocsarak kiszárításával, hiszen életterétől fosztottuk meg. Ez a madár ma gyászmadarunkká lett, nem csak azért, mert fekete tollazata is van (sőt vannak úgynevezett fekete gólyák is). Ő volt az első, amelyiket örökre elűztük, nem nagyon tudta megszokni a békában, csúszómászóban gyakori „hét szűk esztendőt”. Negyedszázaddal ezelőtt a gó-

lyákban a szabadság szimbólumát, a „pannon lég urát” láttam. A költöző madár motívu-

mával a nomád népek szellemiségét próbáltam becsempészni. Legutóbbi, devecseri képeimen is ilyen jelentéstöbblettel szerepelnek, a korlátozott szabadság szimbólumaként. A többi gyászos öltözetű madár (kányák, csókák) őr-

szemként, bambán, tehetetlenül figyeli, mi is történik itt. Van, amelyik a tojásait is otthagyta már. – Visszacsatolva a legutóbbi, devecseri ciklusodhoz: Te már a vörösiszap-tragédia másnapján a helyszínen

voltál, azóta még hétszer jártál ott. Ez a Doewecher-ciklust is felölelő Identitás című kiállításod megnyitójának másnapján történt: talán a „szerencsétlen” egybeesése a dolgoknak is indukálta, hogy a helyszínre siess? A budapesti MOM Központban nemrég zárult önálló kiállításodat is ezekkel, a „földi pokol” riasztó színekkel megfestett képeivel zárod… Újabb figyelmeztető felhívás, hogy a „veszély” nem múlt el, hogy újabb és újabb csapdák, kelepcék állnak a féktelen termelés őrületében vergődő ember és a túlbuzgó fejlődés útjába? – Majdhogynem tökéletes a megfogalmazásod. Én talán még azzal egészíteném ki – tanulva a föntiekből –, azt sem mondhatjuk, hogy itt vagy ott biztonságban élünk. Nem, mert mindenhol érhet

bennünket meglepetés, a természet ellen elkövetett bűnök miatt a modern embernek lakolnia kell! Ez talán kicsit szigorú végkövetkeztetés, de nem alaptalan. Készülő Csapda című sorozatomban is ilyen vonalon a majdhogynem felfoghatatlan pszichológiai csapdákat, ezek mechanizmusait próbálom „felkutatni”, a festészet eszközeivel kifejezni. Ez nem könnyű feladat, de a készülő ciklus már a fejemben van, 2–3 év kell hozzá, hogy véglegesen elkészüljek vele. Erről az alkotói attitűdről, stílusról írja Kostyál László művészettörténész: „Művein egy archeológus érdeklődésével váltogatja a

különböző idősíkokat, vallja, hogy a múlt és a jelen szoros összefüggésben áll egymással… Göntér Endre nem szeret elvarratlan szálakat hagyni. Egy-egy ciklusával az adott gondolatkört végigjárja és a saját magának feltett kérdéseket megválaszolja. Értelmiségi felelősségtudatával olyan példát mutat a képei előtt megállónak, amely mindig hitelesnek, és ezért követésre méltónak tűnik”. Mindezekről talán ismét ő vall a legtisztábban, leghitelesebben: – Amit eddig csináltam, grafikai szerkesztőként vagy a festészet területén vagy éppen tanárként, mindig úgy próbáltam végezni, hogy azt éppen szeressem is csinál-

ni, amit csinálok, s akkor az jó is. Az, hogy gépcsépléskor raktuk a szalmakazalt, teljesen természetes volt, mert szerettem is csinálni. Az, hogy egy időben „tanároskodtam”, abban is megpróbáltam megtalálni az örömöt, nehogy kényszernek tűnjön az egész. Grafikai szerkesztőként is néha meglepett, mennyire le tudja kötni az embert, mennyi lehetőség kínálkozik közben annak a műfajnak a továbbgondolására, amit festészetnek nevezünk a technikákat illetőleg. A megbízatásnak mindig igyekeztem megfelelni, tudván, hogy csak így fogad el a nyilvánosság, az újságolvasó így ismeri el a munkámat, a tárlatlátogató a festészetemet.

Endre Göntér´s (painter and graphic designer) double life Endre Göntér is a content, soon-to-be 63 year old man. He is without a doubt friendly and optimistic. He retired a few years ago, but his mind is filled with images of a new artistic oeuvre. In his spare time he is working on smoothing the paths of his children and teaching his grandson how to paint. Endre Göntér was born in the village of Dobrovnik in 1943, where he spent his early years. He has many beautiful memories of his childhood, as well as of the simple village life. His father was an amateur painter and one of Endre Göntér´s earliest memories is the smell of oil paint and the smell of turpentine. He remembers the long winter nights and his father painting beautiful landscapes and images of hunting. In accordance

to the saying ˝like father like son˝, he inherited this gift and set out to be an art professor. He gained his Professor of Art Education degree at the Faculty of Pedagogy, University of Maribor, under the guidance of professors Lajcsi Pandur and Maks Kavčič, who taught him about the Hungarian landscape painters – Vilmos Novák Aba, Károly Lotz and Mihály Munkácsy. His earliest works consisted mainly of Pannonian landscape paintings. It took him a long time to find his own style, voice and colours. In the 60s the contradictions of modern life began to take over the art world. In that period he created the ˝Artificial flowers˝ art collection. His first exhibition of artwork, whose theme was the destruction of a village in the Middle Ages, left the audience in awe. This art collection was inspired

by topographies of Ivan Zelko, that he discovered with Sándor Szúnyogh and the Slovene poet Milan Vincetič. He was mostly influenced by the motifs of disappearance, fusion and destruction. Ever since he was a child, he was aware of his Hungarian roots and questions about his heritage influenced his art. Why did the early settlers, who travelled such a long way, decide to settle in this area? In the art collection he named ˝The Gift˝, he was looking for answers about paganism, Christianity, atheism, about founding your homeland, settling in a foreign country, about the yurt and urga. Last year his retrospective collection, ˝The Identity˝, which was also held in Murska Sobota, was characterized by the Art historian Obal as the work of a Hungarian artist in Slovenia. Endre Göntér agrees.

Kerek perec az asztalon

Minden háziasszony belegyúrja a saját kis titkát is a tésztába A perec ma már muravidéki ételkülönlegességnek számít. Mondhatnánk egyedi péksütemény, hiszen ilyen kerek és fonott formában, valamint ilyen ízben Szlovéniában csak a határmenti magyarlakta vidéken készítik. Hogy mit kell tudni a perecművészetről a Hetésben, a Lendva-vidéken és Goricskón, arról Végi Mária, Rudas Magdus, Kaszás Margit és Kerčmar Lili konyhájában derült fény – egy kis titokkal.

Abraham Klaudia Szolarics Nađ Klára A perec úgy lesz kerek, ha a két szál tésztát megfonjuk és összekapcsoljuk. A tésztája sima lisztből, tejből és élesztőből készül, só, cukor, zsír, vaj vagy margarin hozzáadásával. Kétszer kelesztik: egyszer a tészta elkészítése, a gyúrás után, másodszor akkor, ha már formára készültek a kerek perecek. Ezután következik a lekenés tojással, majd a sütés. Az igazi, eredeti a kemencében, azaz „hőkkön” sült perec. De

az, bár néha módosul annyival, amennyit a háziasszony fantáziája hozzátesz. Mert van, aki az alapanyaghoz aludttejet, tejfölt, vágottzsírt, olajat ad. Ízlés dolga. De nagyon eltávolodni mégsem szabad, a perec maradjon perec!

Kemencében sül nálunk a perec, ettől kapja finom, egyedi ízét ugyanolyan finom a sütőben, „redliben” kisütött perec is. Ma inkább kisebb, 8–10 dekás perecek készülnek, filigrán kidolgozással, hiszen ma e finom péksütemény különböző vendégségek asztalán egyfajta helyi ételkülönlegességnek számít. Valamikor a muravidéki magyar háziasszonyok – a Hetésben és a Lendvavidéken – vastagabb és nagyobb átmérőjű pereceket készítettek. A perec a legtöbb esetben a kenyeret helyettesítette, tésztája mindig sós, foszlós. A nádas, az egyenes szárú perec „kortárs” eredetű, hiszen kidolgozása, elkészítése egyszerűbb és gyorsabb a kerek perecnél. A tészta azonban mindig ugyan-

– Mi a perecsütésbe csak úgy belecsöppentünk, nem tanultuk különösképpen. Ezt nálunk mindig csinálták, így nem tudom, mikor tanultam meg perecet sütni. Nem volt hét, hogy ne lett volna nálunk perecsütés, talán többször is egy héten. Gyorsabban elkészül, mint a kenyér, könnyebb is vele dolgozni. Mindig két szál tésztát fonunk össze, majd szépen összekapcsoljuk. A maradék tésztából „madarat” csinálunk. Mindig kemencében sül nálunk a perec, ettől kapja a finom, egyedi ízt. A sütés gyors, 200 foknál 5 perc. Mire az utolsó sort rakom be lapáttal a kemencébe, a legbelső-

Fot贸: Meszelics L谩szl贸

Fotó: Meszelics László

Ha megkelt a perec, „zabolt” tojással kell lekenni.

ket már szedhetem ki, hiszen úgy 10 dekás pereceket készítek ma már én is. Valamikor nagyobbak voltak a perecek, a boros, literes üvegre könnyen rá lehetett húzni. Ez főleg lakodalmakon, disznótorokon vagy más vidám eseményeken volt szokás. Nem csoda, hogy a férfiak a legjobban a perec közepét szerették. De nyilván ott volt a perec minden nagyobb parasztmunkánál, csépléskor, szüretkor, kapáláskor… – meséli Végi Mária Zsitkócból, aki 2003 óta a parasztgazdaság kiegészítő tevékenységeként péksütemény készítésével is foglalkozik hivatásosan. Házi kenyeret, perecet és töpörtős pogácsát süt. Épp úgy, mint régen, hű marad az elkészítési módszerekhez. Bizonyítja ezt a számos minőségi elismerés.

A kamrában, szőttessel letakarva Hogy perec kerüljön az asztalra, ahhoz valamikor nem kellett különösebb alkalom. A kamrában a kenyér mellett fonott kosárban, szőttessel letakarva ott volt a perec is. Ma más a helyzet, ami bizonyos szempontból jó is. – Úgy gondolom, hogy a muravidéki gibanica, azaz a százrétű béles és a muravidéki sonka levédése mellett itt az ideje, hogy a perecet is az alap receptjével, alakjával levédjük – mondja Rudas Magdus Radamosból, akinek a pereceit Szlovénia-szerte ismerik, hiszen szinte nincs hivatalos fogadás, kivendégelés, ahol ne lennének az asztalon. Magdus több gasztronómiai elismerés birtokosa, a

„prekmurska gibanica” bizonylat tulajdonosa, s 2011-től a Bogrács Grófnője is. S mint tudjuk, a perec kitűnő kísérője a bográcsnak is… – Szerintem sok embernek a Muravidék szó hallatára a bogrács és a perec jut az eszébe. Ezek a mi különlegességeink, tájjellegű ételeink, amelyeket meg kell őriznünk minden módosítás nélkül. Szeretek perecet sütni, nemegyszer százával készítem. Nincs időszak, hogy ne fognék neki. Kell hozzá liszt, élesztő, tej és vaj, só, na meg legalább két óra idő. Amikor sülnek a perecek, a falu utcáján végig érezni az illatukat – mondja. A pereceket villanysütőben süti, s mint mondta, nagyon fontos a tészta kisütése. Itt történik a legtöbb hiba, nem szabad kiszáradnia, mert kemény lesz.

Fotó: Meszelics László

A kemencében pár percen belül megsül a tészta. Sietni kell a kiszedéssel, nehogy megégjen.

Fotó: Meszelics László

Ízletes, szép perec.

– S nem ragadnak össze a tésztaszálak, mielőtt összefonásra kerül a perec? – Dehogy! A kelt tésztával lisztezett alapon kell dolgozni, így finoman és nagyon jól formálható a perectészta. Minden háziasszony a saját kis titkát is belegyúrja a tésztába, mert a perecben éppen az a csodálatos, hogy az egyszerűsége miatt is nagyon finom csemege – fűzi hozzá Magdus. Aki Magdust élőben látta dolgozni különböző bemutatókon, kóstolókon, vásárokon, az a perec elkészítési technikáját is megcsodálhatta. Ugyanis nem két külön elválasztott szálból fonja össze a perecet, hanem egyből, egy hosszabból. A tésztarudat kinyújtja, jól megcsavarja, középen felemeli, s a tészta összecsavarodik egyenletes, szép fonásba. 18

A pereceket frissen kapják a megrendelők Csentében Kaszás Margit néninél a finom kerek perecek már kora reggel az asztalon sorakoznak. Nem véletlenül, ugyanis a pereceket megrendelésre süti 1965 óta. Ez azzal jár, hogy hajnali 4-kor kell felkelnie, ha azt szeretné, hogy a pereceket frissen kapják a megrendelők. – 12 éves voltam, amikor megtanultam kenyeret és nagy perecet sütni. Akkor még Hodoson laktunk. Aztán Csentébe költöztünk, és az anyám megmutatta, hogyan kell pici perecet sütni, azóta ezt a pici fajtát sütöm, már 45 éve. Eladásra akkor kezdtem sütni, amikor a csentei kocsmát megnyitották, és azóta van is rá kereslet. Megrendelőim vannak a helyieken kívül

Horvátországból, Ausztriából is, de messzebbre is viszik, Németországba, sőt egyszer még Brazíliába is sütöttem 400 darabot, bizony, 400 perecet tettek repülőre. Ha nagy rendelésem van, akkor a lányom szokott segíteni, megosztjuk a munkát, így gyorsabban haladunk. Margit kemencében süti a perecet, azt mondja, a fától, a téglától egészen különös, jobb ízt kap a perec, mint amit a pékségekben sütnek. Kifliket is süt, és a szüreti időszakban rengeteg kalácsot is kérnek tőle. A rendelésen kívül szombat és vasárnap is mindig kell hogy legyen perec az asztalán, van is kinek: 10 lányunoka várja a mama friss perecét, és még egy kislány, a dédunoka is. – Amikor jönnek, a Mama perece az első. Van hát kinek továbbadni a recep-

Fotó: Meszelics László

Kerek perec a szőttesen. Rudas Magdus közismert perecsütő a vidéken.

Fotó: Meszelics László

Margit néni perecei már kora reggel, frissen dobozba kerülnek, jöhetnek a megrendelők.

Fotó: Meszelics László

Két-két perec kerül a lapátra, majd a kemencébe.

Fotó: Abraham Klaudia

Megsültek Lili néni finom goricskói perecei, pontosan olyanok, amilyennek lenniük kell.

Fotó: Abraham Klaudia

Elkészültek a perecek, a konyha illatozik, a kemence melege bejárta az egész házat.

tet, habár nincs különösebb titka: 30 perecre 1 liter tejet, körülbelül 3 kiló lisztet használok fel, élesztő és víz is kell, no meg egy kis olaj vagy zsír, ami van. Gyorsan kisütöm őket, aztán ami nem fogy el, az a fagyasztóba kerül, hogy amikor kell, elővehessem, a kemencébe teszem, egy-kettőre fölenged, és olyan, mint a friss.

Goricskón előszeretettel fogyasztják vágott zsírral

Sütnek perecet, kalácsot, kenyeret, amik az ünnepek és a nagyobb munkálatok idején nem hiányozhatnak egy paraszti ház asztaláról sem. A Lendva-vidéki kis karika perechez képest a goricskói nagyobb, kövérebb. Szelni lehet, vagyis előszeretettel fogyasztják megkenve, például vágottzsírral, két karika kolbász is jó rá, még „Hőkkön” sül a perec.

Fotó: Meszelics László

A perecet Goricskón is legalább olyan nagy becsben tartják, mint a Lendva-vidéken. Főleg olyan házaknál terjeng a frissen sült perec illata, ahol idősek élnek, és a régi jó kemence ma is a konyha szíve, a konyha pedig a lelke a háznak.

gusztusos kis szendvicseket is lehet készíteni belőle finom házi füstölt sonkával. De vajasan, lekvárral vagy éppen tejföllel is kitűnő, a kenyeret helyettesítve húsok, egytálételek mellé kínálják, disznóvágásokon sem hiányozhat az asztalról. A hodosi Kerčmar Lili konyháját páratlan hangulat lengi körbe.

Végi Mária perecreceptje • 2 kg búzaliszt • 10 dkg só • 1 evőkanál cukor • 2,4 dkg élesztő • 1–1,5 liter tej • 2 evőkanál zsír • 2 evőkanál olaj • tojás a lekenéshez

Az élesztőt felfuttatjuk, majd a többi hozzávalóval összegyúrjuk. A tészta akkor jó, ha elválik az edény falától, a kéztől. Bekenjük olajjal, megkelesztjük. Elkészítjük a pereceket, kelesztjük, majd a sütés előtt lekenjük összekevert tojással. A tészta mintegy 40 darab perec elkészítéséhez elég, 200 fokon 5 percig sütjük.

a sütőjében is megsüthet egyetkettőt. Én azt is szeretem, de a kemencében sült perecnek nincsen párja, az teljesen más, sokkal finomabb, formára, ízre is más. Lili néni a frissen sült pereceket nedves ruhával letörölgeti, majd az asztalra rakja és olvasz-

Fotó: Meszelics László

A konyha éke, a csempézett kemence ontja magából a meleget – ami fontos, hiszen melegnek kell lenni, hogy a tészta jól megkeljen –, az asztalon már sorakoznak a „babák”. Lili néni nevezi így a szép egyformára szaggatott nyers tésztát, amiket kétfelé vág, kisodor, majd egymásra hajtogatva a végüknél összeilleszt. Ha megkeltek, a tetejüket tojássárgájával keni be, de csak akkor, amikor már kész a kemence. – A kemencét be kell fűteni, a parazsat szét kell teríteni, de hátul mindig magasabbra kell rakni. Ha a tégla a kemencében kisárgul, akkor az azt jelenti, hogy elég izzó és kész a sütésre. Szóval ha azt akarjuk, hogy jó legyen a perec, akkor bizony erre is figyelni kell – mondja Lili, miközben sürög-forog a konyhában. – Az édesanyámtól tanultam gyúrni, ő mutatta meg, milyenre kell formálni a tésztát. Én pedig mindig nagyon kíváncsi voltam, már gyerekként mindig arra gondoltam, hogy ha valamikor fiatal menyecskeként paraszti házhoz fogok kerülni, egy anyós mellé, akkor tudnom kell az efféle munkákat. Aztán az ember idővel beletanul, a keze megszokja a munkafolyamatot. A goricskói perec tehát nagyobb, így a munka is tovább tart, ahogy a sütési idő is hosszabb, mint a kis pereceknél. – Ez egy félnapos munka. Nagy ünnepekkor, meg ha munkásaink vannak, akkor ma is 18–20 darabot sütök egyszerre, ahogyan régen édesanyám is tette. A kemencébe ennyi fér, és ha már a kemencét fűtjük, akkor érdemes azt telerakni. Akinek nincs kemencéje, az

Rudas Magdus receptje • 1 kg búzaliszt • 1 evőkanál só • 1 evőkanál cukor • 20 g élesztő • 6 dkg vaj, margarin, de lehet

zsírt vagy olajat is használni

• 4 dl tej, illetve szükség szerint,

hogy a tészta se puha, se kemény ne legyen

Összedolgozzuk a hozzávalókat, s a tésztát fél óráig keleszteni hagyjuk. A kelés után a tésztából pereceket formálunk, majd ismét fél óráig kelesztjük, hogy simává váljon a tészta. Ha megkelt, lekenjük tojással, és sütőpapírral kibélelt tepsibe rakjuk. A sütőben 200–220 fokon 7–10 percig sütjük. A sütés ne tartson sokáig, nehogy a tészta kiszáradjon. Ha megsült, kiszedjük a tepsiből és letakarjuk. A tésztából 30–32 kisebb perecet kapunk. tott zsírral megkenegeti őket. – Ez egyrészt jó a tésztának, szépen felpuhul, másrészt szép színt ad a

Fotó: Abraham Klaudia

Fotó: Meszelics László

Kaszás Margit receptje 25 kerek perecre • 2 kg búzaliszt • 0,5 l tej • 0,5 dl olaj • Élesztő, só és annyi víz, hogy a

Kerčmar Lili receptje 18 kemencében sült perechez • 8 kg liszt • két marék só • 5–6 liter langyos tej – lehetőleg

A tésztának fél órát kell pihennie, meg kell kenni a tetejét tojássárgájával, és mehet a sütőbe vagy a kemencébe.

• 15 dkg élesztő • 2 tojás • 2 nagy kanál zsír • 0,5 deci étolaj.

tészta könnyen gyúrható legyen.

Sütőben készült perec • 1 kg liszt • Egy kiskanál só • 0,5 evőkanál zsír és 0,5 evőkanál étolaj • 5 dkg élesztő • Annyi tej, hogy könnyen nyújtható legyen a tészta. • 1 tojás. Vigyázni kell, hogy se túl puha, se nagyon kemény ne legyen a tészta!

perecnek – tudjuk meg Lilitől. – El sem tudnám képzelni, hogy min24

házi

Lili néni javaslata: A zsírtól és az olajtól a tészta borzább, rugalmasabb lesz, és nem utolsó sorban ízletesebb is.

den nap boltba járnék kenyérért vagy perecért, és a fiaim is jobban szeretik a házit. A perectésztából finom lekváros kalács is készülhet, de bő zsírban akár lángost is lehet belőle kisütni. Mindegy, hogy zsitkóci, radamosi, csentei, lendvai vagy hodosi perecet csipegetünk, kicsit vagy kissé nagyobbat, a sajátos íz, a puha, omlós tészta felmelengeti a muravidéki ember lelkét, még a hideg őszi, téli estéken is.

Round `perec` on the table The so-called Perec is a delicacy in the Pomurje region. It is a unique, round, braided bread-roll with a specific taste, that can only be found along the Slovene-Hungarian border. To make Pereces, you have to be at least a little bit artistic. To get the perfect, round shape of Perec, one has to braid two equal sized strips of dough and `link´ both ends together. The dough is made of plain flour, milk, yeast, salt, sugar, lard, butter or margarine. The dough has to be left to rise twice: the first time, when the ingredients are kneaded together and the second time, after the Pereces are shaped. Just before the Pereces are put in the oven, they have to be brushed with beaten eggs. Back in the old days, the Perec was baked in the furnace, but a Perec baked in the oven is just as tasty. Today, Perec is a bit smaller, its weight is somewhere between 8 – 10 decagrams and its shape has to be perfect, since it serves as a decoration on the dining table and at the same time it stands as the region´s delicacy. In the past, the Hungarian housewives of Hetes and Lendava (and Lendava district) made Pereces that were thicker and bigger. The Perec usually replaced their everyday bread – it was salty enough and crispy. The straight, modern version of Perec is called `Nádas´. It is easier and quicker to make, but its taste is just as great. Its shape is limited only by the imagination of its maker. Every housewive has her own, secret ingredient: some add sour milk, some sour cream, lard or oil. Each to her own taste. But one musn´t stray too far from the original recipe, Perec should be Perec!

820 éves a város

Amikor Lendváról gondolkodom… Amikor Lendváról gondolkodom, sokszor Szúnyogh Sándor költő sorai jutnak eszembe:

ből származik, amikor a Hahold (Hahót) család egyik tagja megvásárolta Lendvát és még egy földterületet. Természetesen már Halicanum szülöttei korábban is lakták Lendvát kutyánál hűebb fiai vagyunk e földnek és környékét különböző bárhova visz a sorsunk népcsoportok, de bizonyos lábunkat törve is hazarontunk történelmi szempontok bármilyen szél fúj alapján mégis az említett itt sosem fázunk évszámot tekinthetjük a a holtakkal is város „születésnapjának”. víg dalokat dudorászunk. A Hahold család 1163-ban érkezett Magyarországra Stájerfödről III. István király Összeállította: hívására. A 13. század derekán Kósa Ferenc már Lendva urának nevezik őket, s természetesen a család birtoka a Lendváról számos költő, író, következő évtizedekben folyamafestő és egyéb művészember tosan gyarapodott. alkotása ismerős, páratlan szépA 14. század közepén ségű fekvése és környéke ihlette (Lendvai) Miklós Károly Róbert meg őket. Aki egyszer itt járt, az mindig nagy szeretettel tér vissza. királynak az egyik legfontosabb embere volt, Zala megye főispánA hazai tollforgatók érzelmi és gondolati kötődése e településhez ja, majd Horvátország bánja lett. Ez azt jelentette, hogy e területen pedig szinte hihetetlen. A város ő képviselte és gyakorolta a ma2012-ben 820 éves lesz. A törtégyar király hatalmát. Valószínű, nelmi séta nem maradhat el. hogy utódai az ő tisztségeit őrizték meg későbbi családnevükben: Bán-fy = Bán-fia. 1192-ben a Hahold Nagy Lajos király 1366-ban (Hahót) család vásártartási jogot adományozott megvásárolta Lendvát a településnek, amely október 28-án, azaz Szent Simon és Júdás A Lendvára vonatkozó első ismert adományozó oklevél 1192- napján volt tartandó. A követke26

ző évtizedtől fogva a települést oppidumként, azaz mezővárosként említik a források. Az iparosok számaránya a lakosság egynegyedét tette ki, ami ez időben nagyon magas aránynak számított. Fejlett társadalmi élete volt a településnek, ezt igazolja egy oklevél, amely sokféle foglalkozást említ meg, például aranyművest, fegyvercsiszárt, seborvost, bírót, művelt, írástudó embert stb.

A Bánffyak kimagasló szerepe A következő korszakban is kimagasló volt a Bánffyak szerepe Lendva és vidéke történelmében. I. Pál Ulászló királytól pénzverési jogot kapott 1441-ben, ezzel a jogával majdnem 20 esztendeig élt. A család egyik fénykora a 15. század második felére tehető. III. Bánffy Miklós Mátyás király bizalmas és kedvelt embere volt. Különböző országos méltóságokat töltött be, így főpohárnok és pozsonyi főispán címet is viselt. Mátyás király megbízásából egy küldöttség élén Nápolyban is járt, ahol megkérték Beatrix, azaz a jövendő királynő kezét. De Miklós a királyt elkísérte különböző

Alsólendva vára. Johannes Ledentu, 1639/1640. Tusrajz.

hadjáratokra is, sőt, a moldvaiban megmentette az uralkodó életét. Érdemeiért az uralkodó a Bánffy családot az örökös grófok sorába emelte. A főúri család másik fénykorát a 16. században élte, IV. Bánffy Jánost Szapolyai János király nádorrá nevezte ki. Ez volt a király után a legnagyobb közjogi méltóság, ő volt tehát a király helyettese. E század a reformáció, azaz egyházi megújulás jegyében telt, s IV. Bánffy Miklós az új vallás buzgó terjesztője volt. Meghívta Lendvára Hoffhalter Rudolf nyomdászt, aki 1573-ban nyomdát hozott létre. Fontos tudni, hogy a mai Szlovénia területén ez volt a legelső nyomda, hiszen Ljubljanában például 1575-ben alakult nyomda. A lendvai nyomdá-

ban három magyar nyelvű könyv látott napvilágot a következő két esztendőben, ezek Kultsár (Kulcsár) György művei voltak. Ő a Bánffyak prédikátora, tanítója volt, s legismertebb könyve az 1200 oldalas Postilla, amely evangélikus prédikációkat tartalmaz. Természetesen a Bánffyakról még sok mindent lehetne mondani, de ezen írás túl rövid ehhez. Tény, hogy a legtekintélyesebb magyarországi főúri családok közé sorolják őket, fennhatóságuk idején a középkori Lendva, azaz Alsólendva fénykorát élte. A család tagjai számos országos és egyéb méltóságot viseltek. A család 1644-ben férfiágon kihalt (Bánffy Kristóffal), a lendvai birtokot nőági leszármazás révén a Nádasdyak örökölték, de a

Nádasdy-időszak csak 25 évig tartott. Nádasdy Ferencet kivégezték, hiszen részt vett a Wesselényiféle összeesküvésben az uralkodó ellen, aki egyezséget kötött a törökökkel Magyarország kárára. Így a lendvai uradalom a koronára szállt vissza, később pedig Esterházy Pál nádor szerezte meg. A lendvai uradalom fő terméke ez időben a gabona és bor volt. A város kisipara gyengébb ütemben fejlődött, az áttörés 1750 után következett be. Az 1800-as évek elején már szép számban találunk zsidókat is a városban, a század második felében izraelita alapiskolájuk és zsinagógájuk is épült, később Lendva fejlődésében kimagasló szerepük volt. Meg kell említeni, hogy 1835-től a városban gyógyszertár is működött. 27

Fotó: Tomaž Galič

Fotó: Jesenovič Kristijan

Fejlődés az osztrák– magyar kiegyezés után Az osztrák–magyar kiegyezés (1867) után a város erőteljes fejlődésnek indult, a település az egyik legnagyobb Zala megyei járásnak lett a központja. A város iskolákat, főszolgabírói hivatalt, járásbíróságot, telekkönyvi és közjegyzői hivatalt kapott, 1873-ban takarékpénztár is nyílt. A város polgárosodását fáradhatatlan munkájával Kakasdi Hajós Mihály ügyvéd segítette. A fejlődés szempontjából meghatározó volt, hogy Lendvát 1890-ben bekapcsolták a vasúti vérkeringésbe. Ezt követően már gyár jellegű üzemek jöttek létre, például a gőzmalom, a téglagyár és a Wortman-féle varroda, illetve 1906-ban megalakult a Hungária Esernyőgyár. A város szellemi fejlődéséhez nagymértékben hozzájárult a helyi Balkányi 30

nyomdában 1899-től folyamatosan megjelent Alsólendvai Híradó című hetilap. A városkának pezsgő gazdasági és kulturális élete volt, 1903-ban labdarúgócsapatot is alapítottak, ez volt a mai Nafta elődje, mely így Szlovénia területén a legidősebb focicsapat. Az első világháború után sorsdöntő politikai határozatokat hoztak, Alsólendva és vidéke a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság részévé lett. A városka közvetlenül a határra szorult és távol került a társadalmi és gazdasági vérkeringéstől, így a település fejlődése megtorpant. A fellendülés a második világháború után következett be, nagy részben ez a kőolajbányászatra épülő iparnak köszönhető. Az 1970-es években számos gyár, ipari létesítmény és kulturális intézmény jött létre. Szlovénia önállósulása és az

A Hadik-legenda A legenda úgy meséli, hogy Hadik Mihály fiatal vitéz, – akinek múmiája a Lendva-hegyen a Szentháromság kápolnában tekinthető meg – a törökök elleni harcban 1603-ban veszítette el életét. A harcot a vár legmagasabb ablakából figyelte menyasszonya, Piroska, s amikor meglátta, hogy kedvese leesett lováról és a török kardja életét vette, kivetette magát az ablakból és utánament a halálba. A Hadik Mihály vitézről szóló legendát az idegenvezető tolmácsolásában a Szentháromság kápolnában lehet meghallgatni, ahol ma őrzik Hadik Mihály múmiáját.

A történelemből tudjuk, hogy Bánffy Miklós Mátyás király lelkes követője volt. Fontos tisztségeket töltött be az udvarban, Mátyás király pedig a családot 1477-ben örökös grófi rangra emelte. 1480-ban a király Lendvára is ellátogatott, amit a lendvai várból Pozsonyba elküldött okiratai is bizonyítanak. Még ez előtt, 1476-ban az esküvőre menet Alsólendván szállt meg Mátyás jegyese, Beatrix nápolyi királykisasszony.

léseinek (Lendva, Lenti, Mursko Središče) minél jobb együttműködésében, a közös projektek megvalósításában látom. Nagyon remélem, hogy Szlovéniában a régiók hivatalos megalapítása után Lendva nem lesz ismét egy erőfitogtató regionális központ játékszere – ezt már jól ismerjük a közelmúltból. Szép jövőt, Lendva!

Fotó: Biserka Sijarič

Mátyás király is járt Lendván

Európai Unióhoz való csatlakozás után a helyzet ismét jelentősen megváltozott. Először a piacok egy részének elveszítése miatt romlott a gazdasági helyzet, de hamarosan kezdetét vette az idegenforgalomra, a korszerűsített infrastruktúrára és a kulturális értékteremtésre alapozott fejlődés. Ha alaposan tanulmányozzuk Lendva történelmét, akkor megállapíthatjuk, hogy a gazdaság és a kultúra területén kiváló eredményeket értek el polgárai, némely területen úttörők voltak a régióban, sőt még a tágabb térségben is. Sajnos voltak időszakok, amelyekre a gazdasági megtorpanás volt jellemző. A jelenlegi gazdasági és politikai helyzet nem éppen kecsegtető Lendva számára, a jövőt a kistérség vezető telepü-

Lendava, an 820 year old town Lendava has many famous artists, who found their inspiration in its beautiful sites. Those who set foot in this town are itching to return. In 2012, Lendava will be 820 years old, let us take a short walk through its history. The first written document about Lendava dates back to 1192, when a member of the Hahold family purchased Lendava. In the middle of the 14th century, Miklós Károly I of Lendava was one of the most important men of King Róbert, the sheriff of Zala County and the ˝ban˝of Croatia. In 1366, King Lajos gave the whole Lendava estate market rights. The important role of

the Bánffy´s continued in the 15th century. Bánffy Miklós III was a supporter of King Mátyás, who entrusted him with the position of his chief sommelier. He accompanied king Mátyás on his military march to Moldova and saved his life. The century was marked by the spread of Reformation. In 1573 Miklós Bánffy invited Rudolf Hoffhalter to set up a printing house, printing three books in Hungarian. This was the first printing house in what is nowadays Slovenia. In the early 1800s there was a big Jewish community in Lendava. In the second half of the 19th century, they established a public school and a synagogue was built. The Austro-Hungarian union in 1867 made Lendava a centre of one of the

biggest districts in Zala County. There were many new factories established at the time. In 1899, the first weekly newspaper, the Alsólendvai Híradó was published. In 1903 the first football team was set up - the predecessor of today´s Nafta - the oldest team in Slovenia. After WWI, Lendava became a part of the Kingdom of Serbians, Slovenians and Croatians. After the devastation of the Second World War, oil was found in Lendava, leading to a new period of prosperity. The joining of Slovenia to the European Union brought many changes, where those changes lead is yet to be discovered. Changes are common in our town. Let us hope that this time they lead to a bright future.

„Lendva-hegyen van egy pince…”

Mit érne Lendva a felette húzódó szőlőhegy nélkül? Még elképzelni is rossz! A római kortól a hagyományokat építő nemzedékek munkája, kedvtelése van beépítve a Lendva-hegyen található számtalan pincébe, s ennek nyomai még ma is felfedezhetők. Rövid történelmi áttekintő formájában világítunk rá néhány régi, illetve újabb keletű értékünkre. Őrizzük meg őket!

A Lendva-vidéki ember a történelem során, legyen az a távolabbi vagy a közeli múlt, mindig erősen kötődött a Lendva-hegyhez, a szőlőhöz, a borhoz. A Hosszúfalutól Pincéig húzódó dombokon, habár erre nem találhatunk kézzel fogható bizonyítékokat, nagy valószínűséggel már a rómaiak ko-

Tomka Tibor

Fotó: Tomaž Galič

Jellegzetes Lendva-hegyi panoráma a hegygerinceken található pincékkel.

rában művelték a szőlőt, ahogy az akkori Pannónia egyéb vidékein is. Az egykori Halicanum szőlőművelési, borápolási hagyományait az avarok és egyéb népek folytatták, így a honfoglaló magyarság valószínűleg a maihoz hasonló szőlőhegyet talált itt letelepedése során. A Lendva-hegyi szőlőtermesztést illetőn a legrégebbi adatok

1288-ból származnak, ezek az esztergomi vámtarifában szerepelnek a történelmi Zala megyéből odaszállított borok mennyiségét és minőségét illetően. A középkorból nem lelhetők fel adatok arra nézve, hogy a területen uradalmi szőlők lettek volna, de több 16. századi dokumentum ad tanúbizonyságot arról, hogy a jobbágyok művelték a szőlőt, ápolták a bort, a termelés révén az uradalmaknak bortizedeket fizettek. A történelmi Zala Vármegye borai akkoriban jól tendáltak a borpiacon, a vidéken minőségi szőlőtermesztés, borászat folyt. A további fejlődésnek a török hódoltág vetett gátat, a vidék ugyanis jobbágyok, munkaerő nélkül maradt. Az újabb fellendülést a Bánffy–Esterházy uradalmi csere jelentette, így már a 17. század végén, illetve a 18. század elején felépült a mai napig is álló és bort tároló Esterházy-pince. Azonban ebben az időszakban

sem létesültek nagyobb uradalmi ültetvények, a Lendva-hegy lankáin a jobbágyok művelték a szőlőt. A 19. századi telekkönyvi térképek egyértelműen megmutatják, hogy a dombokon húzódó utak mentén pincék álltak, a szőlőművelők pedig akár 15–20 kilométeres távolságból is érkeztek. Újabb fordulatot hozott a 19. század végi, illetve a 20. század eleji polgárosodás kora, amelyet szőlőtermesztési szempontból Európa-szerte, így a Lendva-hegyet illetően is a filoxéravész jellemzett. A kisebb parcellákon tevékenykedő gazdák ezt követően szinte kizárólag direkt termő, amerikai származású fajokat telepítettek, többnyire talaj-előkészítés nélkül. A nagyobb területekkel és általában kiváló kitettségű dűlőkkel rendelkező lendvai, csentei, völgyifalui gazdák már a helyben kialakult, illetve a keszthelyi térségből származó oltványokat

telepítették, s a talajt megfelelően előkészítették. Az első világháború, Lendvavidék Jugoszláviához kerülése újabb törést jelentett a szőlőtermesztést illetően, a hagyományos magyarországi piacokat ugyanis a vidék elvesztette, a délszláv piacokon pedig a Lendva-vidéki szőlőtermesztés, borászat csak nehezen tudott érvényesülni a stájer borok hagyományos dominanciája mellett – ez sajnos mind a mai napig jellemző. A piacra törést leginkább az hátráltatta, hogy a dűlők zöme az igen silány borminőséget adó direkt termő fajokkal volt még mindig beültetve. Az első és a második világháború között számos kezdeményezés volt az áldatlan állapot megszüntetésére, borversenyeket, szakelőadásokat, borászati kongresszust is szerveztek Lendván, de sajnos a lendületet megtörte a második világégés, amely után

Fotó: Tomka Tibor

Az Esterházy uradalmi borospince, amelyben a bortized formájában begyűjtött bort tárolták. Jelenleg a Lendvai Agrárcég tulajdonában van.

Fotó: Zóka Gyula

A valamikor hagyományos Lendva-hegyi pincék zömét a múlt század hetvenes éveiben bontották le. Mára csak néhány maradt meg.

Fotó: Tomka Tibor

A ködben elbúvó Csente-hegyi körpincét 1969-ben önállóan tervezte és építette Dragosics István agrármérnök.

a kommunista kollektivizmus útvesztőiben jóformán a hatvanas évek elejéig rohamosan pusztultak a szőlők a vidéken. Újabb lendületet a múlt század hatvanas éveiben elindított korszerűsítés, újratelepítés hozott, de még akkor sem sikerült teljes mértékben megszabadulni a direkt termő fajtáktól, amelyek elvétve a mai napig megtalálhatók a vidéken. A korszerű termesztéstechnológia, a végérvényesen elterjedő olaszrizling nagyban megváltoztatta a Lendva-hegy arculatát; az addig jellemző zsúpos pincék a hetvenes évek közepétől jobbára eltűntek – csak elvétve található a hegyen még ilyen, többek között az újtamási pincesoron, és ott is igen rossz állapotban. Az addig jellemző, legegyszerűbben karósnak

nevezhető művelést a kordonművelés váltotta fel, a hegyet ellepték a betonoszlopok és a huzalok, a hegygerinceket különböző stílusú, többnyire nem éppen szép látványt mutató pincék, vagy már inkább hétvégi házak tarkítják. Az általános fejlődés trendjei és a korszerűsítési folyamatok a hetvenes évek után folytatódtak. A volt jugoszláv államalakulat szétesésével, az önálló Szlovénia létrejöttével, illetve a rendszerváltozással az erőteljesebb magánkezdeményezés révén a szőlőtermesztés új irányt vett, a hagyományos piaci tevékenységet, borértékesítést egyre inkább átszőtte az idegenforgalom, a borturizmus, amely a Lendva-vidéki termálvizes lehetőségek mellett egyértelműen járható utat jelent.

Az új világ, a közös európai térség, a határok lebontása sajnos még nem nyitotta meg teljesen az utat a Lendva-vidéki borok hagyományos piacai felé, a kapuk azonban egyre inkább nyílnak Magyarország felé, és minden jel arra mutat, hamarosan Horvátország felé is. Sajnos a Lendva-hegy továbbra sem tudta megoldani az utóbbi évszázad egyértelműen legnagyobb problémáját, a nagyobb borpiaci szereplők hiányát, a hagyományosan igen szétaprózódott területeken szőlőt művelő termelők termésfeleslegeinek feldolgozását vállaló és sikeresen értékesíteni képes nagypince kialakítását. Igaz, a volt Esterházy-pincét jelenleg birtokló agrárcég néhány évvel ezelőtt újjáélesztette a bortermelést, az általuk felvásárolt mennyiségek 35

Fotó: Meszelics László

A betonhordó külsején cső jelezte a hordóban maradt bor mennyiségét. Ebbe a részbe 11.000 liter bor fért.

azonban nem tudják megoldani a feleslegekből eredő problémákat, amelyek sajnos egyre inkább újra az ültetvények csökkentése, a szőlőtermesztés és a borászat elhagyása felé billentik a Lendva-hegyi termelőket. Az előbb említett trendeket erősíti az is, hogy az utóbbi években generációváltás folyik, illetve rövidesen esedékessé válik a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben felépített pincék és a hozzájuk tartozó nadrágszíjparcellás szőlők tulajdonában. Csüggedésre azonban semmi ok! A fenti rövid történelmi áttekintőből is kitűnik, hogy a Lendva-hegyi bortermesztésnek voltak jobb és rosszabb időszakai, de a római kortól kezdődően fent tudott maradni, így nincs okunk azt gondolni, hogy ez nem így lesz a jövőben. 36

There´s a cellar atop Lendva Hill … The people of Lendva have been producing wine since Roman times. On the hills from Hosszúfalu to Pince there are countless vineyards. In the 12th century, wine producers in Zala County were paying taxes to their masters. In the beginning of the 18th century the Eszterházy wine-cellar was built and it is still open today. In the 19th century there were numerous cellars along the roads that ran across the hills. Later on the phylloxera threat reached Lendava. People began to grow American sorts of grapes. The owners from Lendva, Csente, Völgyifalu, whose vineyards were on higher slopes, started to grow grafts grafted by them or grafts

from Keszthely. After WWI, the wine-producers from the Lendva area lost their Hungarian market and they cannot overcome the dominance of wines from Stájer since then. From the 70s on, the face of Lendava’s hills has been changing. There are hardly any old wine-cellars left – instead we have a lot of weekendhouses. Today, the wine tourism goes hand-in hand with the local thermal spa tourism. Despite the ups and downs in grape-growing there is no real chance, that someday there would be no vineyards on the hills – they have been there ever since the Roman times, right?

Horvát Margittal az öltések világáról

Apja bicikliküllőből készítette neki az első kötőtűt Nézem, ahogy dolgozik. Puhán, de precízen ölti a mintákat, szépen siklik a fonal a fehér anyagon. A minták is pontosan megtervezve, formában és színkombinációban követik az eredetit. Így dolgozik Horvát Margit népi iparművész

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Hetési hímzés fehérben.

Csentéből. A Muravidéken öt hímzőszakkörben vezeti a munkát odaadó örömmel.

Szolarics Nađ Klára Már gyermekkorában megtanult kézimunkázni, ügyesen kötött és

horgolt. Az őszi és a téli hosszú délutánokon az asszonyok elfoglaltsága a kötés, horgolás volt, hiszen aki ezt művelni tudta, a család számára elkészíthette a szükséges holmikat: szvettert, mellényt, sapkát, sálat, kesztyűt, zoknit… A lélek esztétikai táplálékát pedig akkor is a horgolt,

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Horvát Margit egy hetési fehér-piros asztalterítővel.

kötött csipkék és más kézimunkák jelentették. – Anyámtól kislánykoromban folyamatosan tanultam kézimunkázni, és amikor Hosszúfaluban elkezdtem iskolába járni, már tudtam kötni, horgolni. Harmadik osztályos koromban – kis segítséggel – megkötöttem az első mellényt. Nem volt akkoriban bőséggel fonál, ezt egy horvát „motozónőtől” vettük. Amikor apám látta, milyen nagy kedvem van kötni, bicikliküllőből csinált nekem kötőtűt. Később Lendvára kerültem, s a könyvesboltban kézimunkakönyveket vásároltam, minták után kutatva. A nagynénim Keszthelyen pedig a horgolás és kötés mellett hímezni is szeretett, így tőle is rengeteg mintát kaptam. Amikor pedig férjhez mentem, igyekeztem az otthonunkat csipkékkel, asztalterítőkkel, díszpárnákkal szebbé tenni és a család számára

szép holmikat készíteni. Rengeteget varrtam, kötöttem, horgoltam. Már akkor minden szomszédasszonyt, fiatal menyecskét, lányt, ismerőst tanítottam kézimunkázni – meséli Horvát Margit, s elmondja, hogy amíg 1995-ben, nyugdíjba vonulása után nem csatlakozott a csentei hímzőszakkörhöz, nem is ismerte az öltések „hivatalos” elnevezéseit, sem a minták nevét, eredetét. Ezért hálás a szakkörnek, különösen a szakmai vezetőnek, a zalaegerszegi Török Etának, hogy tudását, ismereteit továbbfejleszthette mellette. – Addig is nagyon szerettem varrni, de ezt követően még jobban. Rádöbbentem, hogy a polgári hímzés mellett – nálunk ugye szinte mindenki ezt csinálta – mennyi szép kincset rejtenek a néphagyományból eredő eredeti minták, tájegységtől függetlenül. Eta buzdítására egyre többet kezdtem az eredeti

mintákkal varrni, így már 1996-ban Mezőkövesden egy kivarrt függön�nyel 3. helyezést értem el. A mintát Török Eta rajzolta ki – emlékszik Margit. Hamar olyan szintre fejlődött, hogy munkáinak szépségéért és pontosságáért 2003-ban Budapesten megszerezte a népi iparművész címet, elsőként a Muravidékről. Margit 2004-ben muravidéki magyar kulturális nívódíjában részesült, 2005-ben pedig Magyarországon mezőségi szobaberendezésével aranyplakettet érdemelt ki. Ezeken kívül rengeteg hímzése kapott magas rangú elismerést, díjat. Horvát Margit ma szakmai mentor, tanár is. 2005-ben Török Etával együtt vállalta a göntérházi hímzőszakkör vezetését, aztán még négy, a gyertyánosi, a pártosfalvi csoport, valamint a muraszombati Baráti Kör és a lendvai nyugdíjasok

szakköre kezdett működni az irányításával. Amikor igénylik, szívesen segít a rokkantnyugdíjasok szekciójának is. – A szakkörökben megtanuljuk az öltéstechnikát, a lapos (szár) öltést, a magashímzést, a lyukhímzést, a tapétaöltést, a bújtatást, a rácsozást, a pókozást, a boszorkány-, a matyó-, a csomóöltést, a subrikát, a vagdalásost, az azsúrozást, a szélcsipke készítését… Megtanuljuk a tervezést, aztán a mintát lenyomni, s ami a legfontosabb, a színek válogatását. Vannak szabályok, amiket igenis be kell tartani. Legtöbbször azt tapasztalom, hogy az asszonyok nagyon sok, 10–15 színt is alkalmaznak a hímzéseknél, pedig a kevesebb, 2–3 szín használata sokkal jobban mutat. Főleg a kalocsai mintát szeretjük kicifrázni. De: az ibolya csak lila lehet, a rózsa sárga, piros vagy rózsaszín. Persze a többi motívumra is vonatkoznak

Margit Horvát and her world of embroidery

a színszabályok. A hetési például fehér, fehér-piros vagy fehér-piroskék lehet – mondta Margit. Közben megnézzük a kézimunkáit, melyek példásan, minták szerint csoportosítva vannak elrakva, vagy a lakás díszeként az asztalon, a falon, az ablakon csodálhatjuk meg őket. S Horvát Margit „műhelyében”, hála Istennek, újak és újak készülnek – eredeti népi és polgári mintákkal. A kincsesláda szinte kimeríthetetlen. Mert aki a hímzést megszereti, az öltések, színes fonalak nélkül egyetlen napját sem tudja elképzelni.

Margit Horvát learnt how to knit and crochet from her mother when she was but a little girl. When Margit Horvát moved to Lendava, she purchased piles of books on handicraft patterns. As a young bride, she tried to embellish her family home with lace, embroidered tablecloths and cushions. After her retirement in 1995, she joined the Csente Embroidery Society, where she met the societies mentor, Eta Török from Zalaegerszeg, who helped her further her knowledge. In the society she discovered the beauty of the old patterns, found in folklore. Eta encouraged her to use those patterns in her embroidery. In 1996 she entered a competition in Mezőkövesd with an embroidered curtain and won third place. Her handiwork developed even further and in 2003 she won the competition for the most beautiful and precise embroidery in Budapest - the Handicraft Artist Award. Today, Margit Horvát is a mentor and a teacher. She is a person, who loves to embroider, knit or crochet, and cannot imagine a single day of idle hands.

A goricskói táj felfedezése

Túra két keréken vagy gyalog Gyönyörű lombos erdők magas fái alatt gyalogút szalad, a sűrűben őzek bújnak meg, majd kimerészkednek a rétekre, a kukoricásba. A dombokat völgyek követik, a réteket, földeket erdők szegélyezik. Goricskón vagyunk. Hodostól egészen a kebelei szőlőhegyig járjuk végig a tájat, kisebb kitérőket téve a helyi nevezetességekhez, de odafigyelünk

az állat– és a növényvilág megismerésére is. Bakancsot húzunk, és letérve a főútról a földutakat vesszük célba.

Abraham Klaudia Traktorok járnak a mezei utakon, az egyszerű paraszti udvarokon tyúkok kapirgálnak. Az itt élő emberek vendégszeretete, a táj szépsége, a muskátlitól roskadozó

erkélyek, a gyümölcsfákkal és szőlőlugasokkal kerített udvarok mind részei e tájnak, éppúgy, ahogy a rétek virágai, vagy a patakok, tavak, erdők, mezők élőlényei. A goricskói muravidékiek e gyönyörű tájban ébrednek reggelente, látva a fákat, a réteket, ahogy életre kelnek, ahogy a nap a partok mögött felkel, lassan felszárítja a harmatot és átmelegíti

Fotó: Abraham Klaudia

A klasszicista stílusban felépített hodosi evangélikus templom büszkén magasodik a házak fölé.

Fotó: Abraham Klaudia

A kapornaki tájház a Skerlák család hagyatéka, ma a „múlt lakik benne”.

Fotó: Abraham Klaudia

A Hodosi-tavat mesterségesen hozták létre, de mai képe azt sugallja, mintha mindig is itt lett volna.

Fotó: Abraham Klaudia

A meredek kapornaki partról lenézve a kis falu egy részletében és a táj szépségében gyönyörködhetünk.

Fotó: Abraham Klaudia

A domonkosfai Szent Márton katolikus templom a Muravidék egyik legjelentősebb művészettörténeti emléke.

a földeket. Minden évszakban más ruhát ölt a vidék. A friss levegő és a sokszínű táj csalogatja a kirándulni vágyókat. Biciklisek és túrázók kedvelt vidéke a Goricskói Nemzeti Park területe. Hodoson, egészen a magyar határ mentén járunk, Szalafő magyar település szomszédságában. Sárga jelzés mutatja a helyes irányt, a felfestett turistaútvonal az erdőn át vezet, így gyalogszerrel juthatunk el egyik faluból a másikba. Ma már nem kell attól tartanunk, hogy katonák igazoltatnak, ha a határkő közelében gombászunk, esetleg kutyát futtatunk a zörgő falevelek közt. Lófrálhatunk, amerre csak kedvünk tartja. Ilyenkor az erdőben érdemes mélyeket lélegezni, a levegő tiszta, s az avar minden évszakban más illatokat ont magából. 44

A Hodosi Ifjúsági Központ a településtől nagyjából másfél kilométerre az erdő szélén található, ez a túrázók és a táborozók kedvelt szálláshelye. Az épület valamikor laktanyaként szolgálta a jugoszláv katonaságot. Innen több irányba indulva gyalog vagy biciklivel járhatjuk be a környéket, aszfaltozott kerékpárút vezet a hodosi tóhoz, azaz a vidraparadicsomba is. A tó gyönyörű, nyáron rózsaszín és hófehér tavirózsák tarkítják a víz felszínét, amiben a tavat körbeölelő erdők képe tükröződik. A szél néha felborzolja a vizet, ilyenkor enyhe fodrok képződnek felszínén. Hattyúk, vadkacsák, gémek pihenője ez a tó, békák kuruttyolnak, a csend háborítatlan, a horgászok nem csak a nagy kapást, de a teljes kikapcsolódást is megtalálhatják itt. A tó körül egy tanösvény vezet, ami a tó és

környékének növény- és állatvilágáról tájékoztat. Talán ha kitartóan lapítunk az esti szürkületben, figyelve a víztükröt, előbukkanhat a vidra kerek buksija, ahogy körbekémleli, vizsgálgatja környezetét. Nem szeret szem előtt lenni, gyors, fürge állat, nagy szerencse kell, hogy találkozzunk vele. Nem a főúton, hanem a tó melletti földúton, a Kerka patak felett megyünk tovább. Igyekszünk felfedezni a legszebb zugait e tájnak. Szőlőkarók közt, művelt földek szélén haladunk, a falut csak úgy fentről figyeljük. Bármerre indulunk, találunk gyalogutakat, erdei utakat, az árkokat kis hidacskák, pallók kötik össze. Hodos a történelmi Őrség meghatározó vegyesen lakott települése. A helyi látnivalókból nem szabad kihagyni a falu fölé emelkedő evangélikus templomot, ami

Fotó: Abraham Klaudia

A Rotunda a 13. század elején épült, egykori szárnyas oltára ma a Magyar Nemzeti Galéria állandó gyűjteményében található.

a 19. század első felében épült. Mögötte bújik meg a régi temető, ami nyugalmat áraszt a hatalmas, öreg fák alatt. Itt található Kardos János (1801–1873) evangélikus lelkipásztor sírja, ő fordította Petőfi és Arany alkotásai vendre. A falu végén a 150 éves gémeskútra is érdemes egy pillantást vetni. A községben működött a második legnagyobb szlovén– magyar nemzetközi határátkelő Hodos és Bajánsenye között, ma erről az útról a falu központjába jutunk. A főútról megláthatjuk a domboldalon magasodó egykori katonai magaslest. A másik oldalon található a nemzetközi vasútállomás, mely meghatározó a nemzetközi személy- és teherforgalomban. Hodost átszelve, a vasúti hídon Kapornakra érkezve – akár gyalog vagy két keréken – egy

szívet melengető kis falu képe tárul elénk. Mintha egy óriásgyerek szórta volna szanaszét a házakat, fel a partra ide is, oda is néhányat, az út mellé egy keveset, na meg egy utcára való jutott Domaföldnek is. Kedves kis falu Kapornak, a néprajzi gyűjteménynek helyet adó tájházzal a parton, ami a Skerlák család otthona volt egykor. A házat Skerlák Sándor és Ferenc Amerikában élő nagybátyjuk anyagi támogatásával építette a 20. század első harmadában téglából, cseréptetővel. A ház akkoriban a környék legnagyobb pálinkafőzdéjét is magába foglalta. Az épület lakrésze a szűk folyosóról nyíló konyhából, kamrából és két szobából állt, ma a Hodosról, Kapornakról és Domonkosfáról összegyűjtött néprajzi tárgyak otthona.

Sok-sok emlék, a község múltja lakik benne, ahová a turisták szívesen térnek be, hogy egy rövidke időre a régi őrségi ember életébe csöppenjenek. Kellemes itt a pihenés a hatalmas fák árnyékában vagy a ház udvarán álló lugas alatt. Ha az itt futó kis ösvényen a házak hátsó udvara mögött megyünk tovább, akkor lejutunk a forrásig. Szüntelenül, fáradhatatlan folyik, mindig friss vizével kényezteti a vándort, oltja szomját az arra járónak. Télen és nyáron is szép pihenőhely, az öko-házzal együtt mintha csak egy képeslap elevenedne meg előttünk. Télen a meredek domboldal a szánkózó gyerekek játszótere, tavasszal a szerelmesek andaloghatnak a liget fái között. Nyáron kiskecskék legelésznek a friss, zöld fűben a domboldalon. Utunk egy meredek parton 45

A goricskói táj felfedezése során kihagyhatatlanok az erdei séták, túrák.

Fotó: Abraham Klaudia

visz fel, erdők hűs árnyékában. A magas part túloldalán Domonkosfára, a hosszan az út mellett elnyúló falucskába érünk. A falu magyarországi szomszédja Kercaszomor, ide könnyűszerrel átjuthatunk, csak néhány száz méterre van Domonkosfa legszélétől. Domonkosfán, amerre a szem ellát, széles, megművelt földek, egy-egy ház mögötti réten tehenek legelnek. A dombok ősszel akár egy festményen: csupa sárga és rozsdaszín, egy-két vörös folttal a barna közt, az erdők szelídgesztenyefákat rejtenek. Egy magas part tetején, a lombos fák koronája felett kimagasodik az evangélikus templom, e páratlanul szép látvány a település szinte minden részéből látható. A kép lenyűgözi a Pártosfalva irányából a főútról érkezőket. Mögötte alig látható az Árpád-kori román stílusú műemlék, a domonkosfai Szent Márton katolikus templom, a Muravidék egyik legjelentősebb művészettörténeti értéke, felbecsülhetetlen kincse Domonkosfának és Goricskónak. A templom 1230 körül épült, kezdetben Szent Vencel, később Szent Márton lett a védőszentje. Belső falát egykor freskók borították, melyek mára elvesztek. Festői feltételezhetően Aquila János festői iskolájához tartoztak. Az 1872-es restaurálás után a templom déli portálja maradt meg eredeti formájában. A templomkapu felett a románkori építészet ritka részlete látható: a tizenkét ívű timpanonkoszorúban párduc vagy nőstény oroszlán tartja a keresztet, ami rejtett formában a vidéket birtokló Árpádházi királyok tiszteletére utal. Az

center, azaz Art Központ néven a fiatalok alternatív művészeti kibontakozásának ad helyet. A kicsinyke falu magyarországi szomszédja Magyarszombatfa, ide is mezei út vezet át. A képzeletbeli határvonalon minden tavasszal májusfa áll, hogy a barátságot hirdesse a két település között. Aztán Pártosfalvára visz utunk tovább, ami a goricskói gyerekek központi kétnyelvű általános iskolájának otthona. Határátkelő itt is működött, mégpedig a dombtetőn, a kilátás az átkelőtől mesés, a meredek, tükörsima, mélybe kanyarodó úttal a kerékpározók álma. Pártosfalván a kanyargós út folytatásaként a szemközti part derekán evangélikus kápolna ágaskodik. A település nevezetességeként mindenképp említést

Szálláslehetőség Hodosi Ifjúsági Központ. A településtől mintegy másfél kilométerre várja vendégeit az év minden szakában. Helykapacitása: 28 fix és 10 pótágy. Személyenként 8 euró/ fő az ifjúsági szobákban, emeletes ágyakkal, míg a franciaágyas szobákat saját fürdőszobákkal 15 euró/fő áron kínálják. Az épület teljes egészében is kibérelhető napi 250 euróért. Internet-hozzáférés, kerékpár-kölcsönzési lehetőség. érdemel a faluban szinte észrevétlenül megbújó, romos állapotában is nagy időket megidéző Matzenauer-kastély, ami Karl Matzenauer gróf tulajdona volt. A kastély egykori pompája elvesző-

A pártosfalvi Matzenauer kastélyrom. Hajdani szépsége már megkopott, de parkja ma is kínál menedéket az arra járóknak.

Fotó: Zóka Gyula

épület belsejében félkör alakú szentély található. Az épület mögött páratlan kilátás tárul elénk a falura. A faluból több irányban indulhatunk tovább. Ha egy kacskaringós, magas parton átküzdjük magunkat, visszatérünk Šalovciba, ha más irányt választunk, akkor egy újabb parton szőlővesszők, gazdag gyümölcsösök mellett vezet utunk, s a kanyargós aszfaltos út egészen Szerdahelyig visz. Szerdahely alig 40 lakosával kicsiny falu, szinte elbújik a goricskói tájban. Az itt élők nagy része mezőgazdasággal foglalkozik. A falucska közepén kápolna áll, a kultúrotthon pedig a helyiek művelődését szolgálja. Földúton továbbhaladva a régi határőrlaktanyához érkezünk, ami ma Art

Fotó: Abraham Klaudia

Elhagyva Szentlászlót hosszú, egyenes út vezet Kebele határába, egy magányos vadászles töri csak meg a tájat.

ben, parkja is már a múlté, de a platánfák közt padokon merenghetnek el akár a múlton is az arra járók, madárfütty és teljes nyugalom várja a pihenni vágyókat. Pártosfalván szintén meglehetősen sokan foglalkoznak mezőgazdasággal és állattartással, néhány háznál a kecsketenyésztés a fő tevékenyésg. Ha az arra kiránduló igazi kecsketejből készült finomságra vágyik, mondjuk finom házi kecskesajtot kóstolna, csak a helyi lakosokat kell megkérdezni, melyik háznál juthatna hozzá a csemegéhez. Elhagyva Pártosfalvát Tótlakba, szlovénul Selo nevű településre indulunk, ahol a híres helyi nevezetesség, a Szent Miklós és Szűz Mária körtemplom, a Rotunda található. A templom a 13. század elején épült, ma kimagasló művészettörténeti értéket képvisel. A kör alakú épületet az 1698-as évi vizitációs jegyzőkönyv szerint a templomosok 48

építették. Tetőzete fazsindelyes, a déli oldalon található kapun át pedig a kupolás hajóba érünk. Itt tíz sekély ülőfülke mélyed a falba, a déli oldalba résablakokat is építettek. A 15. század végén a templomban Szűz Máriának szentelt oltárt emeltek. Az oltár felépítménye egy festett gótikus szárnyas faoltár volt, amely kinyitott állapotban Mária életének négy jelenetét ábrázolta, becsukva a magyar szent királyokat és a templom védőszentjét, Szent Miklós püspököt lehetett látni. A szárnyas oltár ma Budapesten a Magyar Nemzeti Galéria állandó gyűjteményében található. Visszakanyarodva Pártosfalvára, majd elhagyva annak utolsó házait, a főút erdőket, mezőket kísérve tekeredik tovább, majd az utat néhány ház töri meg. Ez Kisfalu, az út mentén a haranglábbal. Mire lassítunk, már ki is érünk a településről, és alig pár száz méterre már a

Szentlászló tábla jelzi, újabb faluba értünk. Szentlászló település főleg arról nevezetes, hogy Szlovénia református egyházközösségének a központja. Lakói többségében ma is állattenyésztéssel, mezőgazdasággal foglalkoznak. A faluban egy elágazás Csekefára terelget, a kicsinyke település a szép tájban izgalmas gyalogtúrákra ad lehetőséget. Szentlászlót a főút mentén elhagyva a goricskói partok, dombok, völgyek mintha eltűnnének, a tájat szélesen kerítik csak körbe. Hosszú, egyenes út szeli ketté a hatalmas földeket, itt gyaloglókkal, kerékpárosokkal sűrűn lehet találkozni. A hosszú aszfaltos utat egy magányosan álló vadászles töri meg. Utunk Kebele határában ér véget.

Szomszédságban

Szécsisziget – egy zalai gyöngyszem Ahogy mondani szokás: saját földjén ritkán lesz valakiből próféta. Ezt úgy is lefordíthatnánk – a mai világ értelmezésében –, hogy előbb megismerjük sok pénzért a világ messzi tájait, mielőtt a szomszédos gyöngyszemeket felfedeznénk.

Horváth Ferenc Szécsisziget a Muravidék szomszédságában van, a Zalai-dombság Mura és Zala folyók völgyei által közrefogott területen, a KözépZalai-dombságon, jó 20 kilométerre Lendvától, és tényleg valódi gyöngyszem. Bevallom, jómagam is először jártam ott, s őszintén szólva az „előzetes felkészítés” ellenére nem kicsit döbbentem meg, hogy ez a „maréknyi” kis település men�nyi szépséggel és nevezetességgel büszkélkedhet. Azon is meglepődtem volna – ha előre nem szólnak –, hogy nem sokkal megérkezésemet követően egy osztrák busz érkezik: a lendvai Lipa szálloda vendégeivel. Nem véletlenül tévedtek ide, hiszen hetente több alkalommal is meglátogatják a falut, ahol Wágner Katalin idegenvezetőként meséli el az érdeklődőknek, amit érdemes megtudni és megismerni.

Szigetiek, Szapáryak, Andrássyak birtokában A település először egy 1403ból származó oklevélben tűnik fel, a 14. század óta biztosan lakott hely. A Szigeti család birtokaihoz tartozott, innen származik a falu neve is, 1494 körül kezdték Zechi Zígheth-nek nevezni, majd később a Szapáry család birtokába került. Mint ismeretes, a Szapáry családnak a Muravidéken is volt érdekeltsége. I. Szapáry Péter (1657–1699), Moson megye alispánja később alországbíró lett. 1690-ben megkapta a Muraszombat örökös ura címet (Felsőlendva, Muraszombat, Szécsisziget területek). Az 1758-ban kiadott telepített oklevélben III. Szapáry Péterről azt olvashatjuk, hogy „Mura-Szombath várának s ugyan azon néven nevezett nem különben Szécsi Szigeth, VágBeszterce” örökös földesura. Muraszombatban a család nevét a kastély mindmáig őrzi. Szécsisziget egészen a 19. század elejéig tartozott a Szapáryak birtokába, házasság révén 1820 körül már az Andrássy család birtokába került, amely egészen 1945-ig a tulajdonában tudhatta. Ahogy Muraszombatban, itt is kastély őrzi a Szapáryak emlékét,

amelyet a család a 18. században építtetett a szécsiszigeti vár egy részének a felhasználásával. Az épület a magyar barokk kastélyok jellegzetességeit mutatja. Kialakítása egyszerűbb, mint a külföldieké, higgadtabb, mégis betölti reprezentatív szerepét. A kastély földesúri székhely voltánál fogva több volt egy egyszerű lakóhelynél. Birtokosának és családjának otthonaként, gazdasági és birtokigazgatási központjaként, valamint nem utolsó sorban a földesúri hatalom reprezentálójaként szolgált. Az épületben találhatóak a Grad–Goričko–Őrség–Kerka Natúrpark magyarországi irodái. 1997 óta a szécsiszigeti szőlőhegy az országosan védett Zalai Borvidék Muravidéki Körzetének része.

A freskók titka: a maltert víz helyett borral keverték Alig több mint egy karnyújtásnyira a kastélytól emelkedik – az éppen külső tatarozás alatt álló – Szent Kereszt templom, amely 1750 és 1760 között épült, ahogy az gyakran lenni szokott, fogadalomból. Szapáry Péter fogságba kerülésekor tett fogadalmat két 49

Fotó: Horváth Ferenc

A kilátótorony csodálatos látványt nyújt a teljes vidékre, a részben még érintetlen erdők, rétek, mezők, patakok által szabdalt tájra.

templom megépítésére: az egyik Letenyén, a másik Szécsiszigeten épült meg. Ez utóbbi meglepően gazdag és egyedülálló díszítésű. Falai között egy felépített Purgatórium, Fekete Madonna-szobor, térhatású freskók, egy ritka orgona, valamint kis szakrális gyűjtemény is látható. A belsőben jó állapotú freskók néznek ránk: Kati néni, az idegenvezető elmondása szerint a freskók restaurálás nélkül is azért ilyen jó állapotúak, mert a fogadalom része volt, hogy a maltert víz helyett borral keverték, ennek tudható be a freskók jó állapota. A térhatású freskókat Johannes Pöchl festette 1760-ban. A jó állapothoz az is hozzájárul, hogy – vélhetően a nedves, mocsaras talaj miatt – a templomot égetett facölöpökre építették. Ennek is köszönhető a templom jó és egyenletes klímája, 50

ezt kihasználva az oltár feletti oratóriumban számos régi könyv, irat és kegytárgy is található. Rokokó szószéke domborművel díszített. A gazdagon díszített oltár jellegzetessége, hogy teljes egészében fából készült, bár kőnek látszik: ilyen faoltárral legközelebb Erdélyben találkozhatunk. Az oltár körüljárható, mögötte található a Purgatórium a tisztítótűz-jelenettel: a legenda szerint aki elvonul előtte, megtisztul bűneitől. Az orgonát Anton Römer grazi mester 1763-ban építette: ebből a típusból ez az egyetlen működőképes az országban. A Fekete Madonna-szobor sem található meg túl gyakran a templomokban. A Szerecsen Madonna a 15. századból származik, fából készült és a betegek védőszentje. A templom másik fontos

nevezetessége a sötét kápolna. A kápolna falán kis ablakot nyitottak, amelyen a fény pontosan abban az órában nem jut be – és válik sötétté a helyiség –, amikor Krisztus meghalt. Itt található a templom legértékesebb szobra, a Celi Mária. A már említett fenti oratórium volt a nemesi család kápolnája, onnan hallgatták a szentmisét, nem keveredtek a cselédség közé. Most hely- és egyháztörténeti kiállítás található benne, több száz éves könyvekkel, miseruhákkal, egyházi kellékekkel. A templom barokk kelyhét és úrmutatóját 1757-ben Szapáry József készíttette.

A Vízimalom Múzeum és a bivalyrezervátum A település harmadik nevezetessége a múzeumként működő,

Fotó: Horváth Ferenc

A Fekete Madonna-szobor, a betegek védőszentje sem található meg túl gyakran a templomokban.

Fotó: Horváth Ferenc

A Vízimalom Múzeum napjainkban a kulturális és művelődési élet egyik központja.

szépen felújított egykori vízimalom. Két magánember látott benne fantáziát, és egy egyesületet létrehozva újíttatta föl, illetve hasznosítja. Az szinte bizonyos, hogy ilyen ideális természeti adottságok és a folyamatosan lakott település mellett már a középkortól kezdődően állhatott itt vízimalom. A vízimalom a II. világháború alatt is mindvégig üzemelt, sőt, védett üzemnek számított az élelmiszer-ellátásban betöltött szerepe miatt, egészen az 1949-ben kezdődött államosításokig. Ekkor meglepő módon felújításra került, de a Kerka szabályozása miatt 1963 augusztusában végleg leállították. De nemcsak az épület, amely a szakszerű rekonstrukciónak köszönhetően hűen adja vissza a malom történetét, számos régi tárggyal, irattal és fotóval, hanem a malomtó és a kert is különös élményt jelent. A tó és a környező ligetes rét a Kerka Na52

túrpark részeként szoros szimbiózisban fog élni a létrehozott kerttel. A vízi és madárvilág számára ez a terület már ma is értékes természetes élettér, egyfajta ökológiai folyosó, melynek jelentősége így messze meghaladja a konkrét terület nagyságát. A helybeliek ezért is erdei iskola építése előtt állnak, hiszen a természet kincsét szeretnék a fiataloknak átadni, a kötődést a helyhez, a tájhoz, szűkebb hazájukhoz, egyben lehetőséget biztosítva az ökologikus gondolkodás, a természetközpontú oktatás fejlesztésére is. A cél, hogy a kert helyet, szállást, táborozási és kiindulási pontot adjon erdei iskoláknak, öko-táboroknak, miközben a Vízimalom Múzeum valóságos és hiteles részét tudja bemutatni egy valaha volt, a vidék kultúráját meghatározó, az élet fontos részét képező anyagi, mezőgazdasági, élelmezési kultúrának, népi építészeti elemeknek

Szécsisziget –info A kastély megtekinthető április 15-től október 15-ig munkanapokon 8–16 óráig. Érdeklődni lehet: 06-20/4918708 A belépőjegy ára: • Felnőtt: 360,– Ft • Nyugdíjas: 300,– Ft • Diák: 180,– Ft

Szálláslehetőség A kastély jelenleg 32 fő befogadását tudja biztosítani 8 szobában. Ár: 2.900 Ft/fő/éjszaka + 300 Ft idegenforgalmi adó

és a magyar gépgyártás egykor volt világszínvonalú termékeinek. A felújított malom felső emeletén találhatók a hangulatos bútorokkal szépen berendezett szobák, amelyek kényelmes szállást nyújtanak az odalátogatóknak.

Fotó: Horváth Ferenc

A Szent Kereszt templom másik nevezetessége a sötét kápolna.

Fotó: Horváth Ferenc

A szécsiszigeti bivalyrezervátumot a Kerka-mente Natúrpark Egyesület alapította 1999-ben.

A múzeum már most is egyfajta társadalmi-társalgási központja a településnek, ahol számos foglalkozásra kerül sor, különböző műhelymunkáknak és bemutatóknak otthont adva, különösen a pünkösdi hétvégén. Ha igazán szerencsénk van, a malomtó mellett házibivalyokkal találkozhatunk a szintén itt működő bivalyrezervátumban. A

szécsiszigeti bivalyrezervátumot a Kerka-mente Natúrpark Egyesület alapította 1999-ben génmegőrzés, bemutatás, a legelők természeti értékeinek és a tájkép értékeinek megőrzése érdekében. A Kerka holtága és a körülötte kialakult ingoványos terület megfelelő környezetet biztosít a bivalyoknak. A faluból a domboldalra felnézve rögtön szembetűnik az idei évben átadott kilátótorony, amelyről csodálatos látvány tárul a teljes vidékre, a részben még érintetlen erdők, rétek, mezők, patakok által szabdalt tájra, a teljes Hetés– Göcsej–Őrség régióra, s három országba is ellátva. A mellette elhaladó Hód Tanösvény a muravidéki diákok számára is ismerős, hiszen évek óta versenyre járnak át ide, s már győztesként is

tértek vissza a Muravidékre. A „hódot” követve elénk tárul az erdőben a 13. századi Márokikápolna, az elpusztult Petróc falu temploma a régi temetővel körülvéve. A 16. században vált elhagyatottá, 1794-ben került sor a helyreállítására. Sajátosságai az oltár körül a falba épített ülőhelyek: az uraság és családja itt ülve vett részt a szentmisén, nem vegyülve a pórnéppel. Ide 1945-ben temettek utoljára, erről tanúskodnak a még fennmaradt síremlékek. Nem csoda, hogy évente 6000-nél több turista is ellátogat Szécsiszigetre, hiszen a mindössze öt utcából álló település rendkívül gazdag kulturális örökséggel és gyönyörű tájjal szolgál, s a gombászni kedvelők számára is ideális helyet nyújtanak az érintetlen erdők. Legyünk próféták otthon!

THE WORLD FAMOUS

GLENN MILLER

ORCHESTRA DIRIGENT: WIL SALDEN

LENDVAI SZÍNHÁZ- ÉS HANGVERSENYTEREM

2012. január 11-én 19 órakor JEGYÁRUSÍTÁS: www.EVENTIM.si, a lendvai Színház- és Hangversenyterem pénztáránál (02 577 60 24) Jegyárak 25 € és 30 €. Bővebb információk: www.zkp-lendava.si 55

A Pupilla Bábszínház

Szeretik a bábokat

Király M. Jutka A Pupilla ma Északkelet-Szlovénia legismertebb és egyedüli komolyabb, folyamatosan színvonalas produkciókat létrehozó bábszínháza. Idei előadásuk, az Utazook valódi sikersztori – men�nyi érzelem egy szó nélkül! De térjünk vissza a kilencvenes évek elejére. A Pupilla csapatát Sabina mellett Soldat Denis, Gergeli Aleš, Podgorelec Petra, Žekš Darja, Vratarič Simona, Žoldoš Denis, Oletič Denis és Gal Milan alkotta, szervezetileg pedig a Kultúregyesületek Szövetsége karolta fel az együttest. A fiatal alkotói csapat az előadások mellett a kezdetektől a bábjáték megszerettetésén is dolgozott. Tudatosítani akarták, hogy a bábjáték nem kizárólag gyermekműfaj – gondolatisága, mondanivalója a felnőttekhez

is szól, gazdag művészi kifejezőeszközei pedig páratlan lehetőséget nyújtanak arra, hogy elmondják, rámutassanak az élet egyszerű, de nagy igazságaira. Sabinát, a Pupilla mozgató erejét a bábok szerelmesének is mondhatjuk. A bábszínházhoz és a festészethez – kéz a kézben – szakmailag is a bábok kötelezték el, hiszen néhány éve a Maribori Egyetem Pedagógia Karán, tavalytól pedig a Ljubljanai Egyetem Pedagógia Karán is bábművészetet ad elő. Több bábelőadás vizuális megjelenítésének tervezője a maribori és a szombathelyi bábszínházban is. A Pupilla második előadása annak idején Marék Veronika: Képek és fényképek című bábjátéka volt, szintén sikeres szereplésekkel a környéken, az első igazi nagy sikert

viszont a Karó Dani című előadás hozta meg 1996-ban. Ion Creanga nagy román mesemondó történetét a jóhiszemű Daniról Lábadi Megyes Éva, temesvári bábművész feldolgozásában és rendezésében vitték színre. A történetben Karó Dani sorsával az ördög, Szaraocki és szolgája, Mikiduc könyörtelenül játszadozik, de a végén Dani, mint ahogy egy igazi néphőshöz illik, kezébe veszi a sorsát és megmutatja az ördögnek, ki a jobb. A „Danival” kezdődött el a Pupilla gyümölcsöző együttműködése a vendégrendezőkkel és vendégdramaturgokkal is, akik a magyar és a szlovén térségből egyaránt szívesen vettek részt a közös munkában. Lábadi Éva rendezőként azóta még kétszer visszatért Lendvára, ő rendezte az Aranyalmákat (2004) és a Kiskakas gyémánt krajcárját (2007). A lendvai bábszín-

Emlékfotó: a Pupilla első csapata a kilencvenes évek elején.

Fotó: Pupilla archívum

Amikor 1993-ban friss képzőművészeti diplomásként Šinko Sabina tanítani kezdett a lendvai középiskolában, és néhány lelkes diákkal megalapította a Pupilla Bábszínházat, valójában nem sejtette, hogy már az első előadással – Amikor a királylány a holdat kívánja meg – több mint húsz szereplésük lesz és nemzetközi fesztiválon játszanak. De ez csak a történet kezdete. Nem az üveghegyen túl, hanem Lendván.

Fotó: Meszelics László

Šinko Sabina lendvai műtermében, ahol a báb- és díszlettervek születnek.

ház előadásait szlovén és magyar nyelven egyaránt készíti, ami a kreativitásban és egyéb lehetőségekben sok előnyt rejt. Karó Danit az együtteshez csatlakozó új tag, Komloš Bruno alakította nagy sikerrel, a színpadon mellette pedig még a három Denis (Soldat, Oletič és Žoldoš) váltotta ki a vastapsot. Az előadás még a premier évében szerepelt a Bábkikötő (Lutkovni pristan) maribori bábfesztiválon és elnyerte a gyermekzsűri 25 csillagát, a legtöbbet, amennyit a zsűri kioszthat. Karó Dani és az ördögök története számos fesztivál vendége volt Szlovéniában, Magyarországon és Horvátországban, s ez idáig ez a leghosszabb ideig játszott előadásuk, hiszen még 2003-ban is szerepeltek vele Budapesten a Hidegkúti Nyári Fesztiválon, a nyírbátori Szárnyassárkány Nemzetközi Utcaszínházi Feszti58

válon pedig a „Dani” óta a Pupilla rendszeres vendég. A nyírbátori szereplésekhez a pupillásokat csak kalandos emlékek fűzik! Részletek? Ezek kulissza mögötti titkok! A „Dani” után, 1998-ban készült előadásuk Feri Lainšček muravidéki író Belerofont és Pegazus című művén alapult, és többek közt a szlovéniai ifjúsági írók találkozóján mutatták be Muraszombatban. Aztán következett a Béka című előadás, melynek ősbemutatóját 2000 nyarán szabadtéren, a lendvai városi park egyik csücskében tartották meg, és agyagból formált kis békákkal ajándékozták meg a közönséget. A Békákkal 2003-ban meghívást kaptak a Dunamenti tavasz című fesztiválra Dunaszerdahelyre, mely az első szlovákiai szereplésként került a színház krónikájába. A Pupilla előadásait a hagyomá-

Fotó: Gal Milan

Piroska és a farkas – nyári bemutató a természetben.

Fotó: Gal Milan

Utazook – a legújabb előadás érzelmi utazásra visz.

Fotó: Meszelics László

A Papírkatona „pupillás” poétikája.

nyos és az új bábművészeti technikák kutatása, a különböző anyagok alkalmazása, eredeti díszlettervek és élő zene jellemzi – olvashatjuk a szakmai elemzésekben. A bábok és az előadások díszletei a Pupilla műhelyében készülnek Lendván, Sabina tervei alapján és többnyire Gal Milan kivitelezésében. A közönség, és mi, akik ismerjük a Pupillát, a szakmai meghatározáshoz, mely természetesen kerüli az érzelmi kötődést, azt tennénk hozzá, hogy a Pupillát a bábok és az alkotás iránti őszinte szeretet is jellemzi. Másképp nem működnének már már közel húsz éve. Időközben persze változott a csapat. Néhányan elfoglaltságuk miatt nem tudták vállalni vagy más kihívást találtak, de csatlakoztak hozzájuk új tagok is, mint Malek Miha, Ivanuša Danilo, Peček Petra, Kavaš Petra, Vratarič Vitomir, de egy alkotó mag Sabinával az élen állandó maradt. A próbák is az ő műtermében zajla-

nak, és ott van a díszlettár is. Lábadi Éva temesvári bábművész mellett a Pupilla vendégrendezői között találjuk a budapesti Nagy Ilonát, akivel 2007-ben a Hét pötty című előadást vitték színre. A közönséget is aktivizáló játék több mint negyven előadáson aratott sikert, és még a bemutató évében meghívást kapott a szlovéniai bábművészeti alkotók biennális találkozójára, ami komoly szakma elismerést jelent. A legrangosabb országos bábszínházi találkozóra, mely két év múlva, 2009-ben volt ismét a karintiai Pliberkben, a szakma beválogatta a Pupilla következő előadását is, a Rumi László rendezésében 2008ban bemutatásra került Az utolsó repülés vagy a bárányfelhők hercege című játékot. Az árnybábokat és fényjátékot alkalmazó Antoine de Saint Exupéry-feldolgozás az egyik legkomolyabb Pupilla-darabnak számít, mellyel 2010-ben szerepel-

tek a nemzetközi bábfesztiválon Pécsett és a nemzetközi bábszínházi találkozón az osztrák Welsben. A Pupilla nagy lelkesedéssel alkot, hiszen az utóbbi két évben a Bábkikötő bábfesztiválon, mely tíz évvel ezelőtt éppen Sabina és a Pupilla kezdeményezésére „kötött ki” először Lendván, két új darabbal mutatkozott be: tavaly Andreja Kovač rendezésében a Papírkatona sétált a színpadra, az idén Kiss Bartal Rita rendező Utazook című előadása nyűgözte le a kicsi, nagyobb és még nagyobb nézőket. Mindkét előadás igazi közönségsiker is. Az Andersen nyomán készült Papírkatonának a gyerekek Mariborban 25 csillagot adtak, az Utazook pedig már Arad felé vették az irányt az Euromarionette fesztiválra, majd Temesváron jártak, meg Ljubljanában, meg…. És a Pupilla rejtegetve dédelgetett, de nem megvalósíthatatlan kívánsága: az Avignoni Fesztivál…

Pupilla, The Puppet Theatre In 1993, Sabina Šinko got her degree in Fine Arts and started to teach in Lendava High School. With a few of her most enthusiastic pupils, she formed the Pupilla Puppet Theatre. She never expected that their first show production, `When a Princess Wishes for a Moon´, would have more than 20 performances and would even be performed at an international Puppetry Festival. Pupilla is the best known Puppet theatre in north-western Slo venia. They have regular shows of good quality. This year´s production, “The Traveleer´, is a success

story – so much emotion without a single word. Sabina´s team, who work side by side with her on the productions, are trying to teach the audience about puppetry and help them learn to love it. They feel that puppet theatre is not meant only for children – it is an art form, which can reach adult audiences as well as youngsters – its rich artistic expression offers a unique opportunity to tell a story about big, simple truths of life. The life force behind Pupilla is Sabina, who simply loves puppetry. She is a lecturer on puppetry at the

Faculty of Pedagogy, University of Maribor and at the Faculty of Pedagogy, University of Ljubljana. As a visual puppet designer, she collaborates with the Puppet Theatres of Maribor and Szombathely. Pupilla Puppet Theatre has had many successful productions since the day it was founded. If anything can be said about the people behind it, it is that they genuinely appreciate and love puppetry and everything they do – they do it with a real passion. If this weren’t the case, Pupilla wouldn’t have existed for almost 20 years.

Fot贸: Lendvai Kepe Zolt谩n

Mézédes történetek

A méz egészséget és boldogságot varázsol A méz, amelyet egykoron az istenek eledelének tartottak, az egyik legértékesebb táplálékunk ma is. Amennyiben szeretnénk róla minél többet megtudni, mindenképpen érdemes elidőznünk kicsit az emberiség egyik legősibb foglalkozásánál, a méhészetnél. De nem maradhat el a mézeskalács története sem, és az sem, miért köszönhetjük a „szívküldit” is a mézeskalácsosoknak.

Kepéné Bihar Mária A spanyolországi Aranában 16.000 éves barlangrajzok tanúskodnak arról, hogy már az ősember is előszeretettel gyűjtötte és fogyasztotta a mézet. A méhészetre a Bibliában is találunk utalást, a méz szó 55 alkalommal fordul elő benne. Az ókori rómaiak szerepe igen nagy volt abban, hogy birodalmuk területén, így Pannóniában is a méz zsákmányolásának helyébe a méhtartás, a méhészet lépett. A méhészet a középkori Európában a kolostori gazdálkodás hatására virágzott fel újra. A Magyar Királyságban a 18. századig a méz, a mézsör és a méhviasz fontos adóforma volt, beszolgáltatásra köteles termék és jelentős kiviteli cikk. Mária

Terézia számos intézkedést tett a méhészeti ismeretek magasabb fokra emeléséért és tanításáért. Magyarországon az elsők között 1771-ben Szarvason, 1797-ben Keszthelyen jött létre méhészeti szakiskola. Az okszerű méhtartás főként úri tevékenység volt, a nemesek és polgárok körében dívott a szenvedélyes méhészkedés. Vidékünk is gazdag méhészeti hagyománnyal büszkélkedhet. A pannon térség erdőkben és ártéri területekben gazdag, ezért jó mézelő területnek számít, érvényes ez a Mura-folyó árterére is. A történeti Zala megyében szívesen tartották a méheseket az erdőben. Ha a gazdának kevesebb méhcsaládja volt, a méhek lakásait az udvaron, az eresz alatti deszkaállványon tartotta. Ha pedig több méhcsaláddal rendelkezett, a telkén boronafalú méhest épített. Ennek egyik szép, megmaradt példája látható ma is a Kapornaki Helytörténeti és Néprajzi Gyűjtemény udvarán. A „háziállattá szelídített” méheket előbb köpűkben vagy fűzfából, mogyoróvesszőből, szalmából fonott kasokban tartották, később pedig kaptárakban. A népi méhészkedés hagyományai az 1900-as évek elején jelentősen átalakultak, mivel egyre nagyobb teret kezdett hódítani a nádból,

majd répából készült cukor. Bár a méhészkedésnek a Muravidéken is évszázados hagyományai vannak, a lendvai méhészek egyesületi formában csak 1921 óta működnek, ekkor alapították ugyanis a Lendvai Méhész Egyesületet. A közvélekedés a szlovén nemzetről is úgy tartja, igencsak kedveli a méheket és a méhészkedést, így az elmúlt 90 évben a méhészet terén a két nemzet hagyományai csak tovább gazdagították egymást. Napjainkban, a 21. század hajnalán a Muravidéken a méhtartás – az egészséges életmód szolgálatába szegődve – újra reneszánszát éli. Több óvodában és iskolában is része a nevelési programnak a méhészeti termékek megismerése és megszerettetése. De térjünk vissza a méz sokoldalú felhasználásához és a mézes sütemények világához. A mézet egykoron nemcsak önmagában vagy fokhagymát belémártva, hanem pálinkába és borba keverve is fogyasztották az egészség megőrzése érdekében. A méznek a lépből való kinyerésekor több olyan melléktermék keletkezett, amit nagy haszonnal tudtak feldolgozni elődeink. A kaptáros méhészkedés elterjedése előtt a kasokból sonkolyosan, azaz a léppel együtt 63

Fotó: Lendvai Kepe Zoltán

Méhviaszból készült gyertyák.

emelték ki a mézet, pontosabban a lépes mézet. A méznyerés során felszabaduló viasz pótolhatatlanul fontos nyersanyagnak számított. A viaszból a világításhoz és a vallási élethez nélkülözhetetlen gyertyákat öntötték, valamint a búcsújáró helyekre vitt ajándékokat, az úgynevezett offereket készítették. A sokoldalú felhasználásból eredően a mézeskalácsos mesterséghez gyakran társult a gyertyamártás, az offeröntés, a cukorkagyártás és a mézser főzése is. Mézes süteményeket a régészek már az egyiptomi fáraók sírjaiban is találtak. A leírások szerint az ókori görögök a Dionysosünnepek alkalmával is mézeskalácsot fogyasztottak. Mint már említettük, Európában egészen a 19. század végéig a méz volt a paraszti háztartások legfontosabb édesítőszere, így évszázadokon keresztül ezzel édesítették a különféle kalácsokat, tésztákat, kásákat. A méz a magyar néphagyományban egészséget és boldogságot varázsló 64

ételnek számított. A lakodalmi szokásrend részeként gyakran etettek mézet az ifjú párral, hogy édes, boldog és termékeny legyen a házasságuk. A méz megbecsültsége a mézes süteményekre is áttevődött, hiszen a méztől a sütemények egészségesebbek, tartósabbak és formatartóak lettek. A mézeskalács-készítésnek a kialakulásával és magyarországi elterjedésével kapcsolatban sokféle nézet él. Egyes vélemények szerint mézeskalácsot már a Pannóniát birtokba vevő antik rómaiak is készítettek. Mások szerint a mézeskalács készítését a szerzetesrendek terjesztették el, akik az áldozati sütemények készítésének szokását formálták keresztény arculatúra. Bálint Sándor, a magyar vallási néprajz nagymestere ezt így fogalmazta meg: „Nem lehetetlen, hogy a mézeskalács valamikor kultikus eledel, eulógia, vagyis szentelmény volt. Megették, hogy mintegy megszentelődjenek a szent alakok magukhoz

vételével. Erre utal az a mézeskalácsosok között élő hagyomány is, hogy ezt a mesterséget a barátok találták ki.” Vannak, akik szerint a mézeskalácsosság Magyarországon a középkorban, elsősorban a német betelepülők hatására terjedt el, majd a 13. századtól céhes iparrá vált. Egy 1508-ból származó forrás szerint, ami egy Kaisenbergi Geiler nevű pap szentbeszéde, azt is tudjuk, hogy a nagyböjt idején is szokás volt a mézeskalács sütése. A mézeskalácsból a böjt idején minden nap letörtek egy darabot és elfogyasztották. Jelenlegi ismereteink szerint a mézespogácsa szó 1554-ben, a mézesbáb szavunk pedig 1587-ben fordult elő először nyelvemlékeinkben. A magyarországi mézeskalácsos céhek a 17. század elején német és osztrák hatásra elsőként Pozsonyban, Besztercebányán, Bártfán, Lőcsén és Nagyszombatban alakultak. A mézeskalácsos mesterség szakszókincse a magyar nyelvben német eredetű. Az Alföldön, elsősorban

Fotó: Lendvai Kepe Zoltán

Diós mézespuszedlik.

Debrecenben és Erdélyben a mesterség jellegzetesen „megmagyarosodott” formája fejlődött ki. A legtöbb magyarországi mézeskalácsos műhelyében hagyományos módon háromféle termék készülhetett. Az egyik csoportot a keményebb tésztából készített, úgynevezett ütőfás mézesbábok alkotják. A másodikat a piros ételfestékkel bevont, cifra cukormázzal díszített figurák, mint például a tükrös szívek, huszárok, babák. A harmadik csoportot pedig a finoman fűszerezett és fogyasztásra kiváltképp alkalmas kerek mézes puszedlik vagy hasáb alakú stanglik. A mézeskalács kapcsán mindenképpen említést kell tennünk arról is, hogy ez a finomság nem csak mint édesség és vásárfia kapott szerepet a hagyományokban. A szív alakú mézeskalács közkedvelt szerelmi jelkép volt, amelynek ajándékozása egyet jelentett a szerelmi szándék kinyilvánításával. Bármilyen különösnek is tűnik, a zenés jókívánságok Muravidéken is népszerű elnevezését,

a „szívküldit” is a mézeskalácso soknak köszönhetjük. A kifejezés a mézeskalácsról ismert „Szív küldi szívnek szívesen…” feliratból ered. Az 1896-os év tiszteletére Alsólendván kiadott millenniumi évkönyv tanúsága szerint a 19. század végén Erményi János és Krenn Ede foglalkoztak mézeskalácsos mesterséggel. Az Erményi családról, akiknek leszármazottai ma is köztünk élnek, érdemes megemlíteni, hogy nevük az örmény népnévre utal, ami talán nem is véletlen, az örmények ugyanis híres cukrászoknak számítottak a Török Birodalomban. Amit például török édességként ismer a világ, annak nagy részét a konstantinápolyi, azaz isztambuli örmény cukrászok műhelyében találták fel. A törökméz, a halva, a bahlava, a sörbet, vagy ahogyan ma mondjuk, a szorbé – mindmind örmény eredetű. A szülőföldjükről elüldözött, vándorlásra kényszerült örmények szívesen választották új hazájukban, így

a Magyar Királyság és Erdély területén is a mézeskalácsos mesterséget. A mézeskalács ma is része az életünknek mint búcsú- és vásárfia, valamint a karácsonyi ünnepkörben is fontos szerepet tölt be. A mézeskalácsos mesterek száma igencsak megcsappant napjainkra, egy-egy család akár több száz kilométeres körzetet is ellát termékeivel. Manapság a legismertebb muravidéki mézeskalácsosok egyike a muraszombati Celec család, ahol már három generáció óta gyakorolják ezt a mesterséget. Vidékünkön sem lehet búcsú vagy vásár mézeskalács nélkül: elég, ha a Nagyboldogasszony-napi bántornyai búcsúra vagy a lendvai Katalin-napi vásárra gondolunk. A karácsony sem képzelhető el a mézeskalács fahéjas, szegfűszeges, mézes illata nélkül, így nem véletlen, hogy a mézeskalács sütése a karácsony előtti napok egyik legkellemesebb, önfeledt családi eseményévé vált.

Fot贸: Lendvai Kepe Zolt谩n

Becses tárgyaink

Egy hasznos és szép találmány: az ernyő Viseletünk része, egyik nélkülözhetetlen eleme, az ernyő kalandos utat járt be, míg uralkodók hatalmi jelvényéből és arisztokrata hölgyek divatcikkéből borús hétköznapjaink állandó kelléke lett. E kalandos út egyik jelentős állomása éppen Alsólendva városához kötődik. Az ernyők alkatrészei ugyanis évszázadokon át kis kézműves műhelyekben készültek.

Lendvai Kepe Zoltán Az Osztrák–Magyar Monarchia ernyőhasználatában és ernyőgyártásában korszakalkotó változást hozott az Alsólendván létrejött Hungária Hazai Ernyőgyár, amely Wortmann Béla varrodájából alakult ki. A fáma szerint az ernyőgyártásra szakosodott varroda talán sosem fejlődött volna gyárrá, ha az alapítója bele nem szeretett volna az egyik varrónőbe, akit aztán meg is szöktetett. E romantikus történet következményeként Wortmann hátramaradott rokonai és néhány alsólendvai tőkés 1906-ban létrehozták a Hungária Hazai Ernyőgyár Részvénytársaságot. Az üzem 1907-ben költözött a ma is

meglévő, impozáns, szecessziós jegyeket viselő új gyárépületbe, a város nyugati szélére. Az I. világháborút megelőző években a lendvai ernyőgyárban átlagosan 30–40 dolgozó munkálkodott, akik naponta mintegy 300 ernyőt gyártottak. Az üzemnek 6 állandó kereskedelmi utazója volt. Micsoda karrier! Évente több ezer ernyő: feketék, fehérek, krémszínűek, elegánsak, fodrosak, csipkések, szendék, csábítók, merészek… Az ernyőgyártás lendületét azonban a két világháború súlyosan visszavetette. A második világégés után az oroszok által alaposan feldúlt gyárat államosították, és új körülmények között folytatták az ernyők gyártását. A felgyorsult s egyben felbolydult 20. században nemcsak az ernyőgyártás alapanyagai változtak, s kapott egyre nagyobb szerepet a műanyag, de a gyár termékskálája is kiszélesedett. Gyártottak itt a kerékpározás szerelmeseinek fogantyúkat és stoplámpákat, sőt kötöttáru-készítéssel is bővítették tevékenységüket. A lendvai ernyőgyártás nehézségei az 1980-as években kezdődtek a távol-keleti áruknak mind erőteljesebb megjelenésével a világpiacon. Kína visszahódította régi

találmányát! A piaci viszonyok térdre kényszerítették a lendvai ernyőgyárat is, amelyet 2001-ben felszámoltak. A világon sok millió ernyő készült és készül azóta is, de számunkra mégis azok a legbecsesebb darabok, amelyek a lendvai ernyőgyártás közel egy évszázadához kötődnek.

Három tárgyam Szekeres Zadravec Ilona magyartanár Dobronakról. Nem először hangzik el vagy szerepel leírva, hogy a magyar nyelv és irodalom elkötelezettje és hogy a Muravidéken a versmondást mint pódiumműfajt ő vitte diadalra. „Ha egy vers megragad és ha megtalálom benne az őszinteséget, ami nagyon fontos, s ha azzal a költői üzenettel és őszinteséggel azonosulni tudok, akkor nagyon bátran ki merek állni, ha kell, több százas nézőközönség elé is” – vallotta a Népújságnak adott interjújában néhány éve, és ezt vallja ma is. Ezúttal arra kértük, nyissa meg előttünk szívéhez nőtt, legkedvesebb tárgyai ajtaját, és válaszszon ki hármat, melyeket megmutat nekünk is. Nem gondolkozott hosszan a tárgyakon. Az mondja, gyökerek és szárnyak egyben.

Fotó: Meszelics László

Gyökerek és szárnyak

1. Könyv Gróf Széchenyi István munkái válogatásának három kötete 1903-ból, melyeket korán elhunyt édesapjától kapott ajándékba, és féltve őriz azóta is.

2. Vers Mécs László premontrei szerzetes Fényt hagyni magunk után! című verse egy megjegyzésekkel, szavalási „útmutatókkal” ellátott, már megsárgult, kihasított, de megóvott lapon.

3. Elismerés A Kisebbségekért Díj, melyet a muravidéki magyarság megmaradásáért végzett kulturális tevékenységéért vett át az idén augusztus 20-án Orbán Viktor miniszterelnöktől Budapesten.

Magyar nevezetességek, hírességek

A hagyomány és a minőség története 1882-től A pezsgő születése, illetve felfedezése dom. Pierre Perignon (1639–1715) Szent Benedek-rendi apátsági pincemester nevéhez fűződik, aki a véletlennek köszönhetően lelt rá erre a frissítő, buborékos italra. Perignon a franciaországi hautevilles-i

Öszzeállította: Lázár Beáta apátságban vastag falú üvegpalackokba töltötte a még teljesen nem kierjedt borok fennmaradó részét, és parafadugóval zárta le őket. Néhány hónap múlva, amikor a karácsonyi vacsorához felbontott a félretett borokból, Az Anna utcai Törley pezsgőpincészet ma.

Fotó: Törley archívum

A pezsgő születése

Törley József.

meglepetten tapasztalta, hogy a szájában buborékok pattantak szét. „A csillagokat iszom!” – kiáltott fel. A pezsgő születése tehát Perignon apátsági pincemester felfedezésével indult, majd a 19. század folyamán Franciaországban, forradalmasítva a borászatot, tökéletesítették a pezsgőkészítés folyamatát, technológiáit.

A Törley pezsgők története „Nagy szorgalom és kitartás mellett sikerült nekem az eddig ismert champagne-i pezsgőboroknál sokkal kitűnőbbet előállítani” – vetette papírra e mondatot Törley József 1882-ben, amikor elhatározta, hogy a franciaországi Reimsben szerzett ismereteit Magyarországon kamatoztatja. A gyáralapító Törley József 1858-ban született Szabadkán Törley Bálint bácskai gazdálkodó harmadik fiaként. A grazi Kereskedelmi Akadémia elvégzése után Teofil Roederer állásajánlatára francia–német nyelvű kereskedelmi levelezőként helyezkedett el annak reimsi pezsgőgyárában.

„Kiseprüzés” fagyasztással.

Röviddel ez után már egy másik híres pezsgőgyárnál, a Delbeck et Cie. cégnél dolgozott és tanult. A pezsgőkészítés fortélyait megtanulva megalapította első saját gyárát a pezsgő őshazájában, a franciaországi Champagne fővárosában, Reimsben. A champagne-i szokást követve nyerspezsgőt vásárolt bortermelőktől, majd készre kezelve, saját

neve alatt hozta forgalomba. Erről később így nyilatkozott: „Évekkel ezelőtt azon célból utaztam ki Franciaországba, hogy ott a champagne-i bor készítését tanulmányozzam, s tapasztalatomat hazámba, Magyarországba visszatérve értékesítsem.” Törley József egyik alapborbeszerzői körútját járva jutott el Budafokra, ahol felismerte a pezs-

gőgyártásra alkalmas természeti adottságokat. Törley József felismerését tett követte, és 1882-ben Magyarországra telepítette reimsi gyárát. A „Törley József és Társa” céget 1882. augusztus 1-jén jegyezték be a budapesti cégbíróságon. Rövidesen a termelés is megindult francia gépekkel és francia szakemberekkel. A gyártást társként a

A Törley pezsgőgyár 1930-ban.

Szállítás teherautókkal a 20. század elején.

HELYTÖRTÉNET Budafok, régi nevén Pro montor már a római időkben szőlő- és bortermő vidék volt. Virágzó szőlőkultúra jellemezte egészen a filoxéravészig, az 1890-es évekig. A területen szarmata kori mészkővonulat húzódik, ebben először kőbányák létesültek, majd később megtelepedtek a borkereskedők a bortárolásra kiválóan alkalmas, állandó hőmérsékletű (12–14°C) és magas relatív páratartalmú vájatokban. További előnyei a jó szállítási lehetőségek, közút, dunai hajóút, később a vasút és a főváros közelsége. Ma körülbelül 45 kilométer hosszúságú pincerendszer található Budafokon, ebből a Törley cégcsoport tulajdonában mintegy 12 kilométer hosszú pincesor van.

Reimsből Magyarországra csábított pezsgőmester, Louis François irányította, aki 1885-ben Cesar öccsét is meghívta Budafokra, s ő is a Törley alkalmazottja lett. Időközben Törley és François viszonya megromlott, útjaik szétváltak. Louis François 1886-ban önállósította magát, és Paholzky József földbirtokossal pezsgőüzemet létesített Törley szomszédságában. Cégét „Francia Pezsgőgyár: Louis François és társa” néven jegyeztette be, ezzel komoly konkurenciát jelentve Törleynek, akinek célja a francia pezsgő hazai egyeduralmának letörése volt, mivel ebben az időben a hangadó nemesség és a felső tízezer csak a francia pezsgőt fogadta el, ugyanakkor Párizsban Törley pezsgőt ittak. 1890-ben Törley József gyárát áthelyezte arra a területre, ahol részben ma is működik, az Anna

utcába, ott egy hatalmas, 20.000 négyzetméter alapterületű pincerendszert létesítve. Gyárát a legmodernebb gépekkel szerelte fel. Magyarországon elsőként vezette be a fagyasztásos seprőtelenítést. Az üzemben vagonemelők, gőzgépek, villanymotorok, felvonók működtek, az európai pezsgőgyárak között a Törley a legkorszerűbbek közé tartozott. A gyár mellé, a francia lovagvárak mintájára, üzleti célokat is szolgáló kastélyt építtetett. Az épületegyüttes ma is jól reprezentálja Törleynek a magyar iparban betöltött szerepét. Elsőként ismerte fel a reklám fontosságát és piacbefolyásoló szerepét, melyet jól példáznak a korabeli plakátok, számolócédulák, menükártyák. A Törley Pezsgőgyár az 1890es években már 300.000 palack pezsgőt készített. Törleynek ipari

Rázás.

A Törley-pince.

és közgazdasági munkásságának elismeréséül az 1896-os millenniumi ünnepségek keretében Ferenc József osztrák császár és magyar apostoli király magyar nemesi címet adományozott. A gyár töretlen fejlődését támasztja alá, hogy 1905-ben az évi termelés már megközelítette az 1.000.000 palackot. A haladó szellemű iparos elsőként vásárolt Magyarországon teherautókat az áruszállításhoz, alapító tagja és alelnöke a Királyi Magyar Automobil Clubnak. A gyár fennállásának 25. évfor-

dulóját nagy pompával ünnepelték meg. A jubileumi eseményt az alapító nem sokkal élte túl, 1907ben a belgiumi Ostendében perforált vakbélgyulladásban meghalt. Gyermekei nem lévén – kislánya 1 éves korában, diftériajárványban meghalt – a gyárat Törley testvérei és azok fiai örökölték az özvegy teljes haszonélvezete mellett. A gyár az örökösök irányítása alatt tovább virágzott. Az 1910-es években a termelés már meghaladta az évi 2 millió palackot. A trianoni békeszerződést követően a forgalom jelentő-

sen csökkent, mélypontját a nagy gazdasági válság idején érte el: 1929–30-ban a termelés évente alig érte el a 200.000 palackot. A 30-as években a pezsgők iránti kereslet újból növekedett és a második világháború alatt a forgalom ismét elérte az 1 millió palackot évente. A háborús konjunktúra idején a kereslet jóval nagyobb volt, mint a technológia szerint kielégíthető mennyiség, ugyanis a töltés idején nehéz volt felmérni a 3 év múlva várható igényeket. Végül a háborús események a gyár készleteinek nagy részét tönkre-

A gyár alsó bejárata a Savoyaioroszlánokkal 1930-ban.

tették. 1944 júliusában Csepel szőnyegbombázásakor találat érte az üzemet és a töltésre szánt bor elfolyt. A háború után a gyártás mindössze 4 fővel indult újra és a megmaradt készletekre szorítkozott. 1949-ben a gyárat államosították. A nagyüzemi gyártás 1951-ben indult meg, a Törley lett az ország egyetlen pezsgőgyára az Unicum Likőrgyár felügyeletével. A gazdasági konszolidációval a gyár helyzete is javult, a növekvő kereslet növekvő termelést eredményezett. Az igények kielégítésére a Magyar Állami Pincegazdaság egy új pezsgőgyárat hozott létre 1955-ben, a mai Hungaria üzem elődjét. 1960-ban a Törley átkerült boripari irányítás alá, majd 1963-ban a klasszikus gyártástechnológia mellé bevezetésre került a tartályban történő erjesztési mód. Az egyre növekvő kereslet és az exportlehetőségek arra ösztönözték a gyárat, hogy

folyamatos bővítésekkel, a legkorszerűbb gépsorok megvásárlásával

az 1980-as évek végére 30 millió palackos éves kapacitást alakítson ki. Ez a fejlődés mutatott példát a sorra létesített új hazai pezsgőüzemeknek. Az alapítása óta folyamatosan működő Törley Pezsgőgyár változatlanul megőrizte magyarországi piacvezető szerepét mintegy 30–35 százalékos részesedéssel, a legszélesebb fogyasztói igényeket kielégítve, háromféle technológiával, teljes ízválasztékkal, a teljesen száraz brut-től az édesig, az alacsonyabb árfekvéstől a magasabbig. Jelenleg évi 6,5 millió palackot állít elő. A Törley pezsgő tehát immár közel 130 éve a hagyomány és a minőség jegyében készül. Népszerű Magyarországon és világszerte egyaránt, a borok királynője. Mindig a siker, a csillogás és a pompa velejárójaként vonult és vonul be a történelembe és mindennapjainkba.

The history of Törley sparkling wine The founder of Törley, József Törley, was born in 1858 in Szabadka. After finishing school he gained employment in a winery in Reims, France, where he learnt about the production of sparkling wine. József Törley decided to open his own winery in Reims and perfect the sparkling wine – making process, and then move the production home, to Hungary. He found an ideal place for the production of sparkling wine in Budafok. The production was supervised by his cellar master, a Frenchmen called Louis François. Later their business association

fell apart and Louis François opened his own sparkling wine factory not far from Törley´s. His factory was a serious threat to the Törley winery. Despite a number of obstacles, József Törley proved to be an outstanding businessman and winemaker. He continuously developed his winery and the production technology, introducing refrigerative disgorging in Hungary. In 1890, he moved his winery to Anna Street, to a 20.000m2 cellar that was filled with state-of-the-art machinery. The yearly output at that time was 300,000 bottles. In 1896, Törley was the proud supplier to both

the Imperial and the Royal Court. Törley was among the first, who realized the importance of advertising. Törley sparkling wine´s market continuously grew, and in 1910 they produced 2,000,000 bottles, that were drank in Paris, America and Australia. Despite difficulties after the World Wars, the Törley winery remains, to this day, the biggest producer of sparkling wine in Hungary. The products range from dry to sweet brut, from affordable to expensive and up to 6,5 million bottles a year.

lendvai Terme fürdőt az egyedülálló parafinos termálvíz, a gyönyörű környék Szlovénia legnagyobb szőlőtermő területével, a gazdag gyógyfürdői és vakációs programok, a kiváló gasztronómia és a kedves emberek teszik a Pannon-síkság valódi gyógyfürdő-gyöngyévé. A Muravidék tájaira és a szomszéd országokba irányuló kirándulások kiváló kiindulópontja. A gyönyörű, érintetlen természet és a gazdag kulturális örökség, valamint az emberek lenyűgöző kedvessége el fogja kápráztatni Önt.

Terme Lendva: – Európa egyedülálló parafinos termálvize – A teljes kínálat egy tető alatt – Számos kerékpár- és túraút – Szlovénia legnagyobb egybefüggő szőlőtermő területe – Gasztronómiai, etnikai és kulturális különlegességek – Nyitott és fedett medencék széles kínálata (28–38°C) – Sokszínű wellness-programok (masszázsok, fürdők…) – Számos környékbeli természeti és művelődéstörténeti nevezetesség

Szálláslehetőségek a Lipa*** szállodában, a Lipov gaj*** apartmanfaluban és a Terme Lendva kempingjében***.

További információk: Terme Lendva Kft., Tomšič utca 2a., 9220 Lendva, Szlovénia T: +386 2 577 41 00, F: +386 2 577 44 12 E: info@terme-lendava.si 75 I: www.terme-lendava.si

Könyvespolc

Vizet, mert elégek! Bence Utrosa Gabriella Semmi sem úgy történt, ahogy arról mesélni szoktak, egy csöppet sem finomkodtak vagy kerülgették, mint macska a forró kását, nem tördelték zavartan a kezüket és nem is sajnálkoztak. Egyetlen izomrándulás és az együttérzés legcsekélyebb szikrája nélkül közölték velem (mintha csak nagy hirtelenséggel félvállról és fél kézzel arcul csaptak volna), hogy úgy, ahogy vagyok és állok, fölöslegessé lettem. Mindazt, amit netán végezni tudok vagy amihez értek, ők nem igénylik többé, vagyis: nem kellek nekik. Egyelőre papírt nem nyomnak a kezembe, minden jön majd postán, s ha netán bármilyen ellenvetésem lenne, ide és ide fordulhatok. Ott intézzem. Viszlát! A következő! Ajtó nyílik. Ajtó csapódik. Ennyi. Kint üresen kong a hosszú folyosó, a minden rend nélkül elhelyezett gusztustalan, bekeretezett mázolmányok a falon kárörvendő röhögőgörcsben törnek ki, a folyton szomjúságtól szenvedő fikuszok és más növények szára-

zon nyújtogatják felém sárguló, fonnyadt leveleiket. Kedvem lenne őket megöntözni, a mázolmányokat meg egytől egyig lesöpörni a falakról, de minek? Úgyis mindegy. Hát akkor menjünk! Semmi értelme feleslegesen szaporítani a szót. Nem akarta, hogy lássák, mennyire megalázottnak érzi magát. Viszont azzal is tisztában volt, úgysem tudná színlelni, hogy minden rendjén van. De éppen nem élte a panaszkodások és őszinteségek időszakát, egyszerűen: nem volt kihez fordulnia. Tüzelt az arca, de mindez semmiség volt a benne lángoló tűzvészhez képest, amelynek lángnyelvei egyre csak terjedtek, miközben majd megfulladt a hirtelen támadt, egyre csak növekvő víztől, majd ismét csak a lángok kaptak erőre, hogy végül is egy nagy semmi tátongjon előtte leleplezően: újra nem jutott sehova! Iszonyúan szomjas lett. „Veled képtelenség egy konstruktív beszélgetést folytatni, mi több, veled képtelenség beszélgetni, mert te olyan szegény vagy, hogy csak magadra tudsz figyelni.

Azért vagy mindenkihez olyan bizalmatlan, mert tudod, benned sem bízik meg senki. Annyira persze nem vagy hülye, hogy ezt ne vennéd észre. Azért bohóckodsz egyfolytában, mert azt hiszed, hogy a vidám dolgok jól állnak neked, pedig ha látnád az idétlen képed! Azt hiszed, hogy a te bőröd alatt más szerkezetűek a molekulák? Hogy vinne már el a fene a nagy beképzelt egóddal!” Hát ezek után hova a büdös francba menjek, ki lenne hajlandó, még ha csak egy rövid időre is, de meghallgatni végre az én panaszaim? Á, különben meg minek folyton az a sok duma? Minek az önmarcangolás és tépelődés? Kinek jó az? Egyszerűen fogom a kabátom, aztán csak megyek, megyek. Sebaj, ha fúj a szél, bent úgyis olyan döglesztően meleg volt, szinte szétvitte lüktető fejem, amely eszméletlenül dobogott valahol a gyomrom táján. Ijesztő görcsökben dobogott, meg is ijedtem tőle egy kicsit. No, mi az, elviszel? Inkább, mint hogy OLYAN maradjak! A számból csurogjon a nyál, a végtagjaim lebénuljanak, a nyelvem

is bénává váljon, és csak mindenki terhére lennék, miközben körülöttem hugyos pelenkák bűzlenének. Nem akarom, a rohadt életbe, hol van az a trágya gyógyszer? Vagy vettem már be belőle? Reggel? Nem, az azt hiszem tegnap volt, akkor talán még egy nem árthat. Legalább jól kialszom magam. Bekapom. Víz sem kell hozzá. Összegyűjtök egy kis nyálat a számban, aztán már lent is van. Aprócska bigyó, furcsán émelygős ízű, lement. Ennyi az egész. Nagyon szomjas lettem. Jó lenne inni valami hideget. Egy apró korty víz is megtenné. Hű, majd elfúj a szél, de nekem olyan melegem van. Az égen ittott apró kis csillagok pislákolnak, koromsötét van. Félek a sötétben, meg rosszul is látok, és szomjazom, melegem van, pedig egyfolytában fúj a szél. A fejemben ezer és ezer dühös démon visítozik, rúgkapál, ki akar törni. Szaladok. Gyorsan, gyorsan kell mennem, el ne késsek, az út végén nem vár rám senki. De lehet, hogy még meg sem érkeztem? Szomjazom. Vízesés moraját hallani, mögötte hideg, csobogó patak, frissítő források képei. Adjatok egy kis vizet ide a markomba, megteszi így is, persze, csak víz legyen, egy kicsit felfrissüljek, de jaj, nem érek vele a számig, kiömlik a markomból,

végigfolyik az alkaromon, nem sikerült. Olyan melegem van! Minek ez a kabát, és voltaképpen ki is vár rám? Mindegy, hogy konstruktív lesz-e a beszélgetésünk vagy sem, csak szólj hozzám, ne fordíts újra hátat! Ne fordulj újra ellenem! Nem értem. Valóban olyan semmi lennék, olyan nagyon fölösleges, de hát mit csináltam rosszul? Olyan nyomasztó minden, még a gondolataim is, és semmilyen megoldást sem látok, á, minek is kéne mindig mindenhol megoldások után kutatni? Van az úgy, hogy bármennyire is törekszünk, nem tudunk egyről a kettőre jutni. Egyáltalán megéri? Kell ez nekünk? Nem lenne jobb elballagni az esőben, esernyő nélkül, egyedül és csapzottan, kit érdekelne, hogy nézünk ki, ápolatlanul-e, szétfolyt sminkkel, összekuszált gondolatokkal… Minek az a sok fölösleges szó és különböző megaláztatások, a halálszag úgyis mindenkit kísérget, akár burkoltan, akár nyíltan. Ne fárasszuk többé egymást! Fogjuk végre meg ezt a kis életünket, csukjuk be a boltot, és menjünk, együtt vagy egyedül. Úgysem tudunk mi már konstruktív beszélgetést folytatni egymással. Már az ágyunk sem konstruktív, és közös gondolataink, céljaink sincsenek. Lehet, hogy nem is voltak, és erre csak

most döbbentünk rá? Előbb vagy utóbb úgyis kiderült volna. Mit kell ezt még tovább feszegetni? Vágjuk végre ketté az ágyat, úgysem nyújt már nekünk régóta közös örömöket, fűrészeljük ketté az asztalt, hiszen már nem tudjuk közösen körülülni, hogy éhszomjunkat csillapítsuk. Mondjuk ki végre, még mielőtt teljesen megtépáznánk és agyontaposnánk a közös élményeinket és emlékeinket, hogy semmit sem ér már az egész. De sajnos mi már közösen ezt sem tudjuk állítani, semmilyen közös konstruktív állításunk sem lesz többé. Már csak ez hiányzott nekem! Nem törlöd le a könnyeid, hadd peregjenek, de mintha befelé folynának. Csak a szemed csillog, viszont a szíved kőkeménnyé dermedt. Egy fertelmeset szeretnél káromkodni, mégsem teszed. A szád meggyűlik keserű nyállal, és szégyenszemre még annyi merszed sincs, hogy egy nagyot köpjél ebbe a cudar világba. Előkotorászod a zsebkendőd, és abba köpsz. Eddig terjed a te bátorságod. Gyáva nyúl! És még azt hiszed, hogy ki mersz állni a világ ellen? Hiszen még szembe sem mersz nézni vele! Hiába rúgtak ki, hiába fúj a szél, hiába tépelődsz, hiába várod a megoldást: nincs itt semmilyen formula, semmilyen rend, semmilyen megoldás! Jaj, de szomjazom! Adjatok már végre egy kis vizet, mert elégek!

Így látom én

Otthon – ahol szeretnek, és ahol szeretek Lehet, hogy öregszem, de nosztalgiázni támadt ma kedvem… Mert mi mást is jelenthet, amikor az ember lánya a felmenői – annak idején élesen elutasított – példáját követve megállapítja, hogy bezzeg, már semmi sem a régi, ugyanakkor meg vannak dolgok, amelyek nem változtak… De az is lehet, hogy csak én (nem) látom így a dolgokat. Mit tegyek, ha még most sem tudok szabadulni a közelmúltban zajlott országgyűlési választásoktól. Jaj, nem azért, mert a politikával (ne adj isten, a politikusokkal) álmodnék. Van ennél okosabb dolgom is. Csak megpróbálom megérteni, miért van az, hogy éppen a Lendva-vidéken mindig a legalacsonyabb a választási részvétel. Talán azért, mert az itt élő emberek mindig is messze voltak a (bármelyik) központtól, és a történelem során amúgy is megszokták, hogy nekik egyszerűen dolgozniuk és élniük kell, mondván: segíts magadon, az isten is megsegít. Azt már csak csendben teszem hozzá, hogy a mostani jelöltek közül (a nemzetiségi parlamenti képviselőjelöltek kivételével) olyan nagyon egyik sem tűnt ki a helyi érzelmi kötődésével – pedig hát a politika köztudottan inkább érzelmi, mint racionális kategória. Erre számtalan bizonyítékot tudnék felsorakoztatni abból a környezetből, ahol most élek, de minek tegyem. Csak további indulatokat váltanék ki azokból, akik egy találkozás harmadik percében már csak a politikáról tudnak beszélni. Olyan érzelmekkel, amilyeneket leginkább a felszarvazott, csalódott szerelmeseknél szoktunk tapasztalni. Mintha ettől akár

a szerelemben, akár a politikában helyére kerülnének a dolgok. Kötve hiszem. Ilyenkor új szerelem kell… aztán majd vagy csalódunk benne, vagy nem… És ha már a szerelemnél tartunk, noha egy ideje nem igazán ott élek, a Muravidék örök szerelmem marad. A gyermekkorom, a Kati, Gizi, Mariska, Mári néni nélküli Petesháza, a Kopica-part, a Rétszeg, a Hajdinás, a Herét… Az Árendás és a Tószeg, ahol nagyapám tehenes szekerével gyűjtöttük a szénát meg a répát. A Császár utca – mert a helyiek így ismerik, ahol az egykori szülőházam helyében most modern lakóházban él az öcsém és az édesanyám. Egy másikban meg a húgom. Az ember töb b helyen is otthon lehet. Én ott vagyok otthon, ahol szeretnek, és ahol szeretek. És szerelmem még Lendva is, noha időnként hiányérzetem van, mert nem találkozom azokkal a régi arcokkal, akik nekem – anno új városi lakónak – Lendvát jelentették. Például Jóska bácsi, a cipész, aki a munka helyett inkább „sunkát” szeretett volna, Dobosics bácsi, a fodrász, a város utolsó igazi úriembere, Lajos bácsi és Klári néni a sétájukkal, Simonka Feri és Brico bácsi a vicceivel, Szabó Feri bácsi a könyvtári pult mögött, Toplak Feri a régi Korona söntés melletti asztalánál. És persze sokan mások, akik időnként felbukkantak a városban… Például Gábor Zoli, aki Zágrábból Lendvára járt finom töpörtyűt enni, mert ott, a horvát fővárosban az orvos megtiltotta neki. Apropó, talán eszükbe jut azoknak, akik a jövőben esetleg utcát vagy teret fognak majd elnevezni Lendván.

Novak Császár Jolán