1 Már nem fázott – a hideg helyett furcsamód hőség járta át a testét, amelyről eddig azt hitte, teljesen kihűlt. Most azonban melegség áradt szét a végtagjaiban, sőt egyszerre az arca is kipirult tőle. Hanyatt feküdt a sötétben, lélekben máshol járt, a gondolatai összevissza csapongtak. Felsejlett benne, hogy az álom és az ébrenlét határmezsgyéjén lebeghet. Emberfeletti erőfeszítésébe került összpontosítani a figyelmét, miközben próbálta megérteni, mi is történik vele. Hol tudatánál volt, hol pedig öntudatlan állapotba került. Nem érezte kifejezetten rosszul magát: álomittas kábulatban ringatózott, miközben álomképek sorai peregtek le előtte. A látvány, a hangok és a helyszínek valahogy mind ismerősek voltak, és mégis furcsának tűntek. Az elméje különös játékkal kápráztatta: ide-oda utaztatta a múlt és a jelen között, térben és időben is kénye-kedvére röptetve. Nemigen tehetett ellene. Az egyik pillanatban még haldokló édesanyja betegágya mellett üldögélt a kórházban, a másikban pedig elnyelte a téli sötétség. Akkor úgy érezte, még mindig a padlón fekszik abban az elhagyatott tanyaházban, amely egykor az otthona volt. De biztosan csak a képzelete játszott vele. – Miért fekszel itt? Amikor felemelte a fejét, egy alak körvonalát látta az ajtóban. Ezek szerint látogatójuk akadt. A kérdését azonban nem értette. – Miért fekszel itt? – szegezte neki a kérdést még egyszer az illető. – Hát te ki vagy? – kérdezte válasz helyett. Látni nem látta a férfi arcát, és azt sem hallotta, amikor belépett. Alakjának is csak a körvonalait sikerült kivennie. Ugyanazt a kérdést ismételgette újra meg újra. – Miért fekszel itt? – Én itt lakom. Hát te ki vagy? – Itt maradnék ma éjszakára, ha megengeded.
7
A férfi odatelepedett mellé a padlóra, és úgy tűnt, tüzet rakott. Érezte az arcán a meleget, kezét kinyújtotta a lángok felé. Ilyen csontig hatoló hideget csak egyszer tapasztalt addig. – Hát te ki vagy? – tette fel a kérdést immár harmadszorra is. – Azért jöttem, hogy meghallgassalak. – Hogy meghallgass? Engem? És kit hoztál még magaddal? – Senkit – felelte az ismeretlen. – Egymagam vagyok. Ez a ház volt az otthonod? – Te vagy Jakob? – Nem. Én nem Jakob vagyok. Különös, hogy még mindig állnak ezek a falak. A jelek szerint jól megépített ház ez. – Ki vagy te? Bóas? – Csak átutazóban vagyok itt. – De jártál már itt korábban is? – Igen. – Mikor? – Sok-sok évvel ezelőtt. Amikor még lakott hely volt ez a környék. Tudod, mi történt velük? Mármint a család tagjaival, akik régebben itt laktak?
Mozdulatlanul feküdt a sötétben. Moccanni sem tudott a hideg miatt. És ismét egyedül volt. Se híre, se hamva nem volt a tűznek, és nyomtalanul eltűnt az elhagyatott tanyaház is. Dermesztő sötétség borult rá, és a hideg átjárta az arcát, a kezét és a lábát is. Ismét zajt hallott – valami kaparászást. Egyre közeledett felé egy távoli és hideg messzeségből. A zaj egyre erősödött, de most már éles hangú, fájdalmas jajveszékelés is csatlakozott hozzá.
2 Urdarklettur szirtjeinél álldogált a szemerkélő esőben, és a vadászt figyelte, aki lassan elindult felé. Udvariasan üdvözölték egymást. Szavaik úgy szegték meg a csendet, mintha egy idegen világ üzenetei lennének. A napsugarak már napok óta nem tudták áttörni a felhőréteget. A köd vastag takaróként borította a fjordokat, az időjárás-előrejelzés szerint a hőmérséklet további csökkenése mellett havazás is várható volt. A természet már téli álomba merült. A vadász megkérdezte tőle, mit keres errefelé, mert – mint mondta – az évnek ebben az időszakában már egy lélek sem jár itt a lápvidéken, legfeljebb hébe-hóba néhány hozzá hasonló vénember, akik a rókaállomány ritkításával foglalatoskodtak. Erlendur megpróbált kitérni az egyenes válasz elől, és azt felelte, Reykjavíkból érkezett ide, mire a vadász megjegyezte, látott némi mozgást mostanában a fjord melletti lakatlan tanyaház körül. – Minden bizonnyal engem látott. A vadász nem erőltette tovább ezt a témát, csak annyit tett még hozzá, hogy itt a közelben van a tanyája, és ma egyedül vágott neki az útnak. – Hogy hívják? – Erlendur. – Én Bóas vagyok. Kezet fogtak. – Portyázik errefelé egy róka, a juhokra vadászik. Itt tanyázik a szikláknál, valamivel feljebb. Igazi istencsapása. Rengeteg állatot támadott már meg az utóbbi időben. – Ezek szerint egy bizonyos rókát keres? Bóas megdörzsölte az állát.
9
– Rajtakaptam a minap, amikor a juhakol körül ólálkodott. El is kapta az egyik báránykámat. Sikerült halálra rémíteni az egész nyájat. – És azt mondja, idefent tanyázik valahol? – Láttam, hogy errefelé iszkolt – hangzott a válasz. – Nemegyszer láttam már a környéken, úgyhogy azt hiszem, tudom is már, hol vert tanyát. Maga felfelé tart, a láp irányába? Ha nincs ellenére, csatla kozom. Erlendur először bizonytalankodott, de végül rábólintott. Úgy tűnt, a gazda elégedett volt a válaszával. Nyilvánvalóan örült a lehetőségnek, hogy van kivel beszélgetnie. Az egyik vállán vadászpuska lógott, a másikon a töltényöv és egy ütött-kopott bőrtarisznya. Egyébként egy kopott anorákot viselt, amelyhez vízhatlan, fakózöld nadrágot vett. Alacsony termetű és életerős férfi volt, bár már erős hatvanas lehetett. Sapkát nem viselt, sűrű haja a homlokába lógott, el-eltakarva mélyen ülő, apró szemét. Az orra lapos és ferde is volt, mintha valamikor régen eltört volna a nyerge, a száját pedig eltakarta ápolatlan szakálla – kivéve, amikor szóra nyitotta. Beszédes fickó volt, akinek minden lehetséges témáról megvan a maga véleménye. Ugyanakkor tapintatból inkább nem faggatta tovább Erlendurt olyan részletekről, hogy mi járatban van, vagy miért éppen a Bakkasel-majort és az ottani romos tanyaházat választotta magának éjszakai szállásnak. Erlendur kényelembe helyezte magát az öreg épületben. A tető még jóformán őrizte eredeti állapotát, jóllehet beázott és a gerendák is korhadásnak indultak, de még így is sikerült találnia egy tenyérnyi száraz helyet a padlón abban a helyiségben, amelyet valaha nappaliként használtak. Néhány nappal korábban eleredt az eső, amely aztán viharos felhőszakadássá erősödött, és bár a szél átsüvített a csupasz falakon, a romos épület mégiscsak biztosított számára valamiféle védelmet az időjárás viszontagságaival szemben. Viszonylag otthonosan érezte itt magát a gázlámpának köszönhetően, amelynek lángját takarékosan egészen alacsonyra tekerte, így a hely, ahol ült félhomályban volt, de ezen túl körülölelte az éjszaka, olyan feketeséggel, mintha egy koporsó belsejében lett volna. A ház és a birtok is egy bankra szállt át annak idején, de Erlendurnek fogalma sem volt arról, hogy ki lehet a jelenlegi tulajdonosa.
10
Tény, hogy soha senki sem tiltakozott még amiatt, hogy itt táborozik, valahányszor elruccan ide, az ország keleti végébe. Mindig csak kevés holmit hozott magával. A bérelt gépkocsival a ház előtt parkolt le. Egy kék SUV volt az, de terepjáró létére elég nehezen vette az akadályokat az utolsó szakaszon. Az utat felverte a gaz, szinte teljesen eltűnt. Olyan növények nőtték be, amelyek korábban ismeretlenek voltak a környéken. Mintha a természet arra törekedne, hogy felszámolja a határt a birtok és környezete között, eltüntetve az ember jelenlétére utaló nyomokat. A látási viszonyok egyre romlottak, miközben Bóasszal egyre feljebb és feljebb jutottak, végül már körülvette őket a tejfehér felhő. Miután felértek a meredély tetejére, az addig csak szemerkélő esőt sűrű zápor váltotta fel, így a lábuk már mélyre süppedt az átnedvesedett földben. A vadász a madarak csicsergését fülelte, és a róka nyomát kereste a nedves fűben. Erlendur szótlanul baktatott a nyomában. Sohasem várt még rókára egy odú bejáratánál, nem követte vadak nyomát, nem horgászott sem tónál, sem folyónál, nemhogy leterített volna egy nagyobb állatot, például rénszarvast. Bóas mintha olvasott volna a gondolataiban. – Maga nem szokott vadászni, ugye? – kérdezte, amikor megállt szusszanni egyet. – Nem. – Ne aggódjon, én így nevelkedtem fel. – Bóas kinyitotta a bőrtarisznyát, és előhalászott belőle egy fekete rozskenyérdarabot, amelyet odanyújtott Erlendurnak, aztán kanyarított hozzá egy darabot a kemény ürüpástétomból, és azzal is megkínálta. – Én főleg rókákra utazom mostanában, hogy elég alacsony maradjon a számuk. Ezek a kis csirkefogók napról napra szemtelenebbek lesznek, bár nekem személy szerint nincs semmiféle kifogásom ellenük. Pontosan annyi joguk van élni, mint a többi teremtménynek. A haszonállatoktól azonban távol kell tartanunk őket. Rend a lelke mindennek. Majszolgatták a rozskenyeret. A pástétom kifejezetten ízletes volt, minden bizonnyal házilag készítették. Mivel Erlendur nem hozott magával semmiféle elemózsiát, nem volt mivel hozzájárulnia a közös étkezéshez. Maga sem tudta, miért fogadta el a vadásztól ezt a kéret-
11
len, de szívélyes meghívást. Talán mert vágyott már valamiféle emberi kapcsolatra. Errefelé a vidéket járva napokon át jóformán egy teremtett lelket sem szokott látni. Arra gondolt, valószínűleg így van ezzel Bóas is. – Na és, maga mivel foglalkozik ott a nagyvárosban? – kérdezte a gazda. Erlendur nem válaszolt azonnal. – Elnézését kérem, én már csak ilyen kotnyeles vénember vagyok. – Semmi gond – felelte Erlendur. – Rendőr vagyok. – Na, akkor nem sok öröme lehet a munkájában. – Ahogy mondja. Bár akadnak azért szép pillanatok is. Még magasabbra kapaszkodtak, egészen a mocsárhoz. Erlendur gondosan ügyelt a lépteire, nehogy letiporja a hangákat. Időről időre lehajolt, hogy végigsimítsa az alacsonyra nőtt növényeket, és közben azon tűnődött, hallott-e bármit is gyerekkorában Bóasról. Maga a név nem csengett ismerősen, bár nincs ebben semmi meglepő: a keleti országrészben csak viszonylag rövid ideig lakott, és miután elköltözött a fővárosba, megszakadt a kapcsolata az itteniekkel. Nos, a fegyver mindenesetre ritka látványnak számított idehaza. Homályosan rémlett neki ugyan, hogy a szülei házába egyszer betért egy arra járó, aki az édesapjával szeretett volna beszélni, és a kezében tartott fegyverrel a folyó irányába mutatott. És az is eszébe jutott, hogy a nagybátyja, az édesanyja fivére terepjárót vezetett és rénszarvasra vadászott. Hajtóként dolgozott olyan városi emberek megbízásából, akik azért jöttek ide keletre, hogy elejtsenek egy szarvast, és a húsból ő is vitt haza a családjának. A vadhúsból készült sült igazi csemegének számított. Arra azonban nem emlékezett, hogy vadászott-e bármelyik ismerőse rókára, és nem őrzött semmiféle emlékképet egy Bóas nevű gazdáról sem. – A rókaüregekben és környékükön furcsábbnál furcsább dolgokat találni – jegyezte meg Bóas, ruganyos léptekkel haladva tovább. – Persze, nem szoktak éhezni. Lemerészkednek egészen a partig, és belakmároznak a vízbe fulladt lummákból, vagy kagylókat és rákokat esznek. A kölykök rájárnak az áfonyára, de a mezei egeret sem vetik
12
meg. Ha pedig kivételes szerencséje van, a róka találhat magának egy-egy elhullott jerkét vagy bárányt. Akad azonban néhány vakmerőbb is, azok a juhokat szokták riogatni. Ha valamelyik rákap az élőhúsra, akkor annyi a nyájnak. Úgyhogy a jó öreg Bóas megpróbál mielőbb a nyomába eredni a kis mihasznának, hogy leszámoljon vele. De egy csepp örömöm sincs benne, nekem elhiheti. Erlendur nem tudta eldönteni, hogy a férfi kifejezetten neki címezte-e mindezt, vagy csak hangosan gondolkodott, úgyhogy inkább nem reagált. Ott lépdelt a nyomában, miközben átvágtak a magasra nőtt hangák sávjain, és élvezte, ahogy az arcát verdesték a hűvös esőcseppek. Ismerte a mocsárvidéket, ahogyan a saját tenyerét, de most teljesen a gazda helyismeretére bízta magát, és már nem tudta, pontosan merrefelé járhatnak. Bóas rendületlenül ment előre, gondtalanul és magabiztosan, és közben be nem állt a szája: hidegen hagyta, hogy újdonsült társa figyel-e rá, vagy sem. – Elég sok változást láttunk itt azóta, hogy elkezdődött az építkezés – jelentette ki, és megállt, hogy előhalássza a tarisznyájából a távcsövét. – Ezzel persze megváltozott a természeti környezet is. Lehet, hogy a rókának is feltűnt mindez. Talán már nem mer lemenni egészen a partig, mert felépült a gyár és sűrűbb lett a környéken a hajóforgalom. De mi is az, amit tudok? Most már egészen közel kell járnunk – azzal visszatette a helyére a messzelátót. – Miközben idefelé autóztam Reykjavíkból, láttam, hogy már épül az új kohó – jegyezte meg Erlendur. – Hogy az milyen csúf látvány! – kiáltott fel Bóas. – Megálltam, és megnéztem az új gátat is. Életemben nem láttam még ilyen hatalmas építményt. Hallotta, hogy Bóas mogorván dünnyög az orra alatt, miközben felfelé kaptattak. Mintha ezt mondta volna: – Ki hinné, hogy egyáltalán engedélyeznek ilyesmit? Miközben Bóas nyomában vánszorgott, a földbe süllyesztett hatalmas betonalapokra gondolt, amelyeket a hatalmas alumíniumkohó miatt építettek a közelben, elcsúfítva a festői szépségű fjord, Reydarfjördur arculatát. A gigantikus teherhajók már rendszeresen itt állomá-
13
soztak, építőanyagot szállítva a beruházáshoz és a szintén sok vitát gerjesztő vízerőmű gátjához a felvidéki Kárahnjúkarba. Fel nem érhette ésszel, hogy egy felelősségre nem vonható multinacionális vállalat a távoli Amerikában hogy kaphatott építési engedélyt egy nehézipari beruházáshoz itt, Izland isten háta mögötti, keleti szeg letében, egy békés fjord partján, a még háborítatlan természeti környezetben.
3 Egy nagy kiterjedésű moréna kellős közepéhez érve Bóas megtorpant, és intett Erlendurnek, aki, követve a gazda példáját, térdre vetette magát, és a szemét meresztgetve kémlelni kezdte a ködös tájat. Percek teltek el így anélkül, hogy bármiféle mozgást észlelt volna, de akkor váratlanul szembetalálta magát egy rókával. Az állat úgy tizenöt méterre lehetett tőle, egyenesen őket bámulta, hegyezve feltartott fülét. Bóas szinte észrevétlenül markolta meg a puskáját, de ez is elég volt ahhoz, hogy a róka megriadjon. Felfutott a domboldalon, és a következő pillanatban eltűnt a szemük elől. – Nocsak – szólalt meg a vadász, és felállt, a puskát ismét a vállára vetve. Aztán folytatta útját. – Ő volt a tettes? – érdeklődött Erlendur. – Igen, ő az a kis csirkefogó. Olyan jól ismerem a rókatanyákat ezen a környéken, mint a tenyeremet. Tudom, hogy közel vagyunk hozzá. Tudja, nemzedékről nemzedékre visszatérnek ugyanazokhoz az üregekhez, úgyhogy állíthatom, hogy némelyik igen-igen régi, még ha nem is a jégkorszakban keletkezett. Folytatták útjukat a természet csöndjében, míg egy kis odúhoz nem értek, amely kövekből rakott halomból és mohából állt. Bóas javasolta, hogy szusszanjon egyet, megállapította, hogy szerencséjük van a széljárás irányával, és közölte vele, hogy elmegy felmérni a terepet. Erlendur letelepedett a mohára, és várt. Felidézte magában mindazt, amit a sarki rókákról tudott. Állítólag az összes állatfaj közül elsőkként telepedtek meg Izlandon: a legelső példányok még az utolsó jégkorszak végén, mintegy tízezer évvel ezelőtt érkezhettek ide. Hallván, hogy Bóas megdicsérte az állatot, és úgy beszélt róla, mintha régi barátok lennének, Erlendur tudta, hogy mélységesen tiszteli a vadat. Ennek ellenére készen állt arra, hogy agyonlője, ha a szükség úgy
15
hozza – hogy kioltsa az életét, és egyúttal az ivadékait is a másvilágra küldje. – Itt van a drága, áldott legyen a szíve. Most már csak egy kis türelemre van szükségünk – jelentette ki Bóas, amikor visszatért hozzá. Odatelepedett Erlendur mellé az odúra, leemelte a válláról a puskát és a lőszertárat, letette a bőrtarisznyát, elővett egy kulacsot, és odakínálta Erlendurnek, aki kis grimaszt vágott, miután meghúzta. Bóas minden bizonnyal maga főzte a pálinkát, és nem feltétlenül laboratóriumi körülmények között. – Egyébként meg, mit számít az, ha csökken kicsit a populáció? – tette fel a költői kérdést Bóas, és visszavette Erlendurtől a flaskát. – A sziget, ugyebár, lakatlan terület volt, amikor megvetettük rajta a lábunkat. Miért ne lehetne ismét néptelen, amikor elhagyjuk? Miért is kell kiárusítani a földeket spekulánsoknak, és megakasztani ezzel egy természetes folyamatot? Na, erre a kérdésre válaszoljon nekem! Az emberek megszületnek és meghalnak. Én is, maga is. Kérdem én magától, mi lehetne természetesebb ennél? Erlendur megvonta a vállát. – Vegyük például a jó öreg Hvalfjördurt ott a maga tőszomszédságában – folytatta Bóas az eszmefuttatást. – Ott van az a két monstrum, amely éjjel-nappal okádja a mérgező füstöt. Mégis kinek jó ez? Észbontóan gazdag külföldiek bagázsának, akik még a térképen sem tudnák megmutatni, hol van Izland. Valóban ez a sors vár ránk? Hogy ilyen emberek gyártelepe legyen a hazánkból? Visszaadta a kulacsot Erlendurnek, aki most az eddiginél is óvatosabban kortyolt belőle. Bóas ismét kotorászni kezdett a tarisznyájában, majd kiemelt egy nejlonzacskóba csomagolt nagy méretű tárgyat. Avas szagot árasztott, amikor kibontotta. Egy erősen romlásnak indult húsdarab volt az. Bóas elhajította, amilyen messzire csak tudta, mégpedig a rókalyuk irányába, aztán beletörölte a kezét a mohába, és ismét kényelembe helyezte magát, a puskát maga mellett tartva. – Ez a szag biztosan hamar megcsapja az orrát. Szótlanul várakoztak a csepergő esőben. – Teljesen érthető, hogy nem emlékszik már rám – jegyezte meg Bóas egy idő múlva.
16
– Emlékeznem kellene talán? – kérdezte Erlendur köhécselve. – Nem, dehogy. Meglepne, ha emlékezne – felelte Bóas. – Elvégre nem is volt egészen magánál akkor. No, nem mintha ismertem volna a szüleit. Nem is volt közöttünk semmiféle kapcsolat. – Mikor volt ez? És hogy érti, hogy nem voltam egészen magamnál? – A keresés során… – felelte Bóas. – Amikor eltűnt a fivérével együtt. – Maga ott volt akkor? – Igen. Én is csatlakoztam azokhoz, akik a keresésükre indultak. Mint mindenki más. Úgy hírlik, időről időre ellátogat ide. Járja a mocsárvidéket, mint valami lidérc, és a régi tanyaházban szokott éjszakázni Bakkaselben. Ugye, még mindig bízik abban, hogy megtalálja őt? – Nem, már nem hiszek benne. Ez a szóbeszéd járja rólam? – Mi, öregek szeretjük felidézni a múltat, és valaki közülünk történetesen szóba hozta, hogy maga továbbra is kijár ide a mocsárhoz. És íme, a bizonyíték, most is itt van. Nem szeretett volna magyarázkodni egy idegen előtt a viselkedése miatt, vagy kifejteni neki, milyen életet választott magának. Itt van a gyermekkori otthona, ahová időről időre visszalátogatott, amikor szükségét érezte. Sokat járta a környéket gyalogosan, és közelebb állt a szívéhez a romos tanyaépület, mint bármelyik szálloda. Volt, hogy sátrat állított magának, máskor csak leterítette a hálózsákját és a polifoamját a házban egy száraz helyen. – Ezek szerint emlékszik a keresőakcióra? – kérdezte Bóastól. – Arra emlékszem, hogy megtalálták magát – felelte Bóas. Egy pillanatra sem vette le a szemét a csalétekről. – Én nem voltam ott velük akkor, de a hír futótűzként terjedt, és nagy megkönnyebbüléssel fogadtuk, hogy előkerült. Biztosra vettük, hogy a testvérét is megtaláljuk majd. – Ő meghalt. – Úgy tűnik, igen. Erlendur hallgatott. – Fiatalabb volt magánál – mondta Bóas, hogy folytatásra biztassa.
17
– Igen, két évvel. Nyolcéves volt akkor. Csak üldögéltek ott, miközben teltek-múltak a percek. Bóas egyszerre csak felfigyelt arra, hogy valami megváltozott a környezetükben. Erlendur semmit sem érzékelt belőle, de arra gondolt, a madarak viselkedése változhatott meg. Időbe telt, mire Bóas megnyugodott. Ismét rozskenyérrel és pástétommal kínálta Erlendurt, aztán a kulacsot felé tartva biztatta, hogy igyon még a méregerős főzetből. A köd betakarta őket, mint egy fehér pehelypaplan. Olykor-olykor megütötte a fülüket egy madár csicsergése, de ettől eltekintve csendbe burkolózott a világ. Erlendur senkire sem emlékezett konkrétan a keresésükre indított csapat tagjai közül. Amikor visszanyerte az emlékezetét, a megmentői sietve lecipelték a tanyára. A teste olyan dermedt volt, akár egy jégcsap. Az még rémlett neki, hogy útközben langyos tejet csorgattak a szájába, de aztán ismét elveszítette az eszméletét, és semmire sem emlékezett az azt követő eseményekből, egészen addig, míg már az ágyában találta magát, és az orvos odahajolt fölé. Ismeretlenek hangját hallotta a házukban, és ebből ösztönösen érezte, hogy valami baj történt, de hogy mi, azt akkor nem sikerült felidéznie, hiába kutatott az emlékei között. Később visszatért az emlékezete. Az édesanyja szorosan magához ölelte, és azt mondta neki, hogy az édesapja életben van – épségben hazatért, bár erre vajmi kevés esélye volt. Mások még odafent voltak a lápvidéken, hogy folytassák az öccse keresését, akit reményei szerint biztosan hamar megtalálnak most már. Aztán megkérdezte tőle, tudna-e segíteni nekik valamilyen módon – például azzal, hogy elmondja, merrefelé keressék a testvérét. Erlendur azonban mindössze kiáltásokra emlékezett, és a vakító fehérségre, a nagy hóra, amelyben újra meg újra térdre rogyott, egészen addig, hogy nem futotta már újabb lépésre az erejéből. Látta, hogy Bóas kézfején kifehérednek az ízületek, amikor a róka váratlanul előtűnt a ködből, és óvatosan elindult a csali felé. Kitartóan közeledett, a levegőbe szimatolva, és még mielőtt Erlendur megkérdezhette volna, hogy mindenképpen végeznie kell-e az állattal, Bóas elsütötte a fegyvert, a róka pedig elterült a földön. Bóas felemelkedett, és elindult a teteméért.
18
– Kér kávét? – kérdezte, amikor visszatért hozzá az odúhoz a rókatetemmel. Elővett egy termoszt a tarisznyájából, lecsavarta róla mindkét fedelét, amelyeket pohárként használhattak. Az egyiket megtöltötte a gőzölgő folyadékkal, majd Erlendur kezébe adta, és megkérdezte tőle, kér-e tejet hozzá. Erlendur nemet mondott, és hozzátette, hogy feketén issza. – Tejjel kell inni, úgy természetes – adott hangot megdöbbenésének Bóas. Keresgélt a tarisznyájában, de nem találta, amit keresett. – A csudába! Hát nem elfelejtettem betenni azt az átkozott tejet! Kortyolt egyet a kávéból, és kijelentette, hogy így ihatatlan. Aztán idegesen körülnézett, sorra meglapogatva a kabátja zsebeit, mintha valamelyikben ott lapulhatna egy doboz tej. Végül megakadt a tekintete a róka tetemén. – Próba szerencse – jegyezte meg, majd megragadta az állatot, és a hasa alá nyúlva végigtapogatta az emlőit. Hiába – nem volt bennük tej.