A.F. Brady: Vakság (részlet) by Olvasoterem

A.F. BRADY

VAKSÁG

OKTÓBER 18., 9:40

Az irodám padlóján térdelek, és a szemeteszsák száját csomózom össze, miközben szokás szerint kipréselem belőle a felesleges levegőt. A takarítók mindig hagynak pluszzsákokat a szemetesvödör alján, így a régit kicserélhetem egy újra, abba pedig beledobhatom ezt. Tapasztalatom szerint így lehet leginkább eltüntetni az undorító alkoholszagot, ha a szemetesbe hányok. Szeretném azt hinni, hogy jobban bírom az italt annál, hogy hánynom kelljen, de valójában az esetek többségében másnap reggel az irodai szemetes előtt térdelek. Samnek hívnak. Pszichológus vagyok, és egy pszichiátriai intézetben dolgozom. A hely nem olyan, mint az Esőemberben vagy az Észvesztőben. Ez Manhattan. Itt nincs zöld gyep meg szépen metszett sövények. Sem széles folyosók és három méter magas ajtók, mint a Száll a kakukk fészkére filmben. Itt fertőtlenítőszer- és rágógumiszag terjeng, mivel rágóillatot kevertek a fertőtlenítőhöz. Fénycsövek világítanak, és mindig rosszak a vécék. Akkora a lift, akár egy reptéri hangár, és mindig tele van. Hat éve dolgozom itt, de még sosem voltam egyedül a liftben. És mindig akad valaki, aki megnyomja a vészcsengőt. A mennyezetborítás sarkaiban beázás nyomai látszanak. Az ajtókat szürkére festették, ovális ablakaikban drótüveg. Kivéve az irodáknál. Azokban az ajtókban nincs ablak, és a színük halványsárga. Mindegyiken papírlapok lógnak, olyan feliratokkal, mint „Ebéd” vagy „Megbeszélés” vagy „Ne zavarj”. Meglehetősen gyakran kell újakat készítenünk, mert a betegek telefirkálják őket. Mindig az az érzésem, hogy amint belép az ember az ajtón, összeszűkül a világ. A külvilág hangjai nem szűrődnek be, és hiába élek a világ

legzajosabb városában, innen semmit sem hallok belőle. Csupán egyetlen csoportszoba néz a nap felé, ott vannak növények is, de az mindig poros, és senki nem megy szívesen oda. Nagyon sokféle betegünk van, összesen százhat fő. A legfiatalabb tizenhat, a legidősebb kilencvenhárom éves. Az előző kilencvenöt volt, de ő néhány hónapja meghalt. Az egyik szárnyban laknak a férfiak, a másikban a nők, és szinte mindenkinek van szobatársa. Ha egy beteg erőszakos, vagy ilyesmi, saját szobát kaphat. Amikor erre rájönnek, szinte mind erőszakosan kezd viselkedni. Amit viszont nem tudnak, hogy az egyágyas szoba csupán egy harmonikaajtóval elválasztott kétágyas, melynek csak az egyik felében van ablak. A helyet Typhlos Pszichiátriai Központnak hívják, sosem kérdeztem, miért. Tisztességtelennek tűnik, és hülyeségnek, sőt, néha viccesnek, de semmiben sem különbözöm az itt lakóktól. Az orvosoknak reményt kellene adniuk. Fognunk kéne a tehetségünket, türelmünket, nehezen szerzett diplomáinkat, és a tudásunkat mások fejlődése érdekében kéne használnunk. Azzal büszkélkedünk, hogy mindenünk megvan hozzá. Pásztoroknak képzeljük magunkat. Azt mondják, a munkánk nemes és tiszteletre méltó, és a társadalom javát szolgálja. Mindez azonban egy nagy rakás szar. Nem vagyunk különbek náluk. Nincs határvonal. Mindent összevetve nincsenek szakadékok, melyek elválasztanak bennünket egymástól. Még hasadékok is alig. Nekem van kulcsom és irodám, nekik nincs. Azért jöttem ide, hogy megmentsem őket; ők engem nem tudnak. De a határok néha elmosódnak. Azt szokták mondani: „Ha csinálni nem tudod, tanítsd!” Hát, ha önmagad nem tudod megmenteni, ments meg valaki mást.

OKTÓBER 19., 11:12

A héten új beteg érkezik. Senki nem akarja vállalni. Az aktája szinte üres, az űrt a személyzet között keringő szóbeszéd tölti ki horrortörténetekkel és ostobaságokkal. (Megölte a legutóbbi terapeutáját; papírmunkát nem hajlandó végezni; rémálom lesz.) Még én sem akarok vele dolgozni, pedig én azokat is vállalom, akiket senki más. Igazából senki sem tudja, milyen is ez az ember: mi a valóság és mi a pletyka. Olyan kartonja van, amelyen semmi sem egyértelmű. Láthatóan nem válaszolt a pszichoszomatikus vizsgálat kérdéseire. A leírtak nagy része a fizikai megjelenésére és a felvételi dokumentumokra épül. Börtönben volt, az biztos; azok az adatok világosak. Huszonvalahány évig, habár a vádak valamiért nem szerepelnek az aktában. Azután több év, különböző rehabilitációs központokban. Most pedig a feltételes szabadlábra helyezése feltételeként kezelésre utalták. A hatalmunkat annyira evidensnek vesszük, pedig valójában csak azért létezik, mert a pácienseink nincsenek tudatában, hogy képesek lennének harcolni ellene. És akkor jön ez a fickó, és mindent összezavar. Azt hiszem, bizonyos szempontból tisztelem őt. Az irodámban szenderegve abban bizakodtam, majdcsak megváltozik valami, és talán ez a fickó lehet, aki ezt előidézi.

OKTÓBER 19., 13:15

– Jól van, emberek, mit jelent az, hogy „herediter”? – Épp csoportos tanácsadást vezetek. Pszichoedukációs csoport, vagyis segítenem kéne a betegeknek megérteni a diagnózisukat. A pszichiáterek gyakran csak annyit mondanak a páciensnek, hogy valami baja van, de nem magyarázzák el érthetően, mit is jelent ez. – Azt jelenti, hogy családon belül öröklődik, ugye? – szólal meg Tashawndra. Tizenegy gyereke volt. Mindet elvette tőle a gyámhatóság. Legtöbbjükről nem is tudja, merre van, és úgy gondolja, bár nem biztos benne, hogy kettő meg is halt. Számára ez a valóság. – Pontosan; ez azt jelenti, genetikai tényező van a dologban. Tehát, milyen mentális betegségeknek van genetikai összetevőjük? – Az íróasztalon ülök, ahogy általában. – A ráknak. Anyámnak mellrákja volt, ezért nekem is el kellett mennem kivizsgáltatni magam, de nekem nem volt. – Lucy. – Így van. A ráknál fontos a genetikai tényező, ezért kell kivizsgáltatnunk magunkat, ha a családban valaki rákban szenvedett. De mi a helyzet a mentális betegségekkel? Az olyanokkal, amiket itt kezelünk? – Hát, mindnél, nem? Tudom, hogy ha a szüleid vagy a bátyád drogozik, valószínűleg te is fogsz. És ezért kezelik itt az embereket. Drogfüggőket kezelnek. És néha, ha a családod depressziós, te is depresszióba eshetsz. – Tashawndra. – Igen, ez telitalálat – emelem fel az ujjam. – A depresszió genetikai tényezőn is alapul. Ahogyan a skizofrénia, a bipoláris zavar, illetve sok egyéb betegség, amiket itt kezelünk.

– Akkor ráfaragtál, mi? Ha az anyád skizofrén, nem tehetsz semmit, hogy veled ne történjen meg, nem? Mintha már a születésednél kibasztak volna veled. Már eleve dilisnek születsz, mi? Haha, mint az a dal, a „Born to be bad”? Őrültnek születni? – Tyler. Skizofréniás. Huszonkét éves korához képest nagyon jól vág az esze. Mintha jobban értené a világot, melyet mi, többiek valahogy figyelmen kívül hagytunk. Békében él mindazzal, amivel mi küszködünk. Tyler megbocsátott. – Nos, nem, nem mindig. És vigyázz, mit mondasz! Ha van egy genetikai hajlam, vagyis a családban valaki rendellenességben szenved, akkor az vagy kialakul nálunk is, vagy nem. Attól függ, mi más történik még az életünkben. Olyan dolgoknak vagyunk-e kitéve, amelyektől jól érezzük magunkat, vagy olyanoknak, melyek megbetegítenek. – Lábamat lógázom, sarkam az íróasztal elején kopog. – Miféle dolgok betegítenek meg? Például drogok, meg ilyesmi? – Tyler. – Mert tudom, hogy a bátyám meg a haverja drogoztak a suliban, aztán meg teljesen elment az esze. Bezárták, de megkattant, komolyan. A kábítószerek előtt sosem viselkedett így. – Igen, a kábítószerek. Ez tényleg fontos tényező. – Bólogatok és magyarázok, csillogó szemmel. – Ezenkívül a szegénység, a bántalmazás, ha csonka családban nő fel az ember, ha nem kapja meg a lehetőséget, hogy rendesen egyen vagy iskolába járjon. Ezek olyanok, mintha csapásokat mérnének ránk. Szóval, ha bennünk van a depresszióra vagy skizofréniára hajlamosító gén, aztán ilyen csapások érnek az életben, ez lehet a vége. – Mint a három ütés, aztán kész is vagy, mi? – Tyler. Baseballról szoktam beszélgetni vele a folyosón. Félek, hogy egy nap összefutunk a Yankee Stadionban.

OKTÓBER 20., 19:44

Közeledik az idő, hogy hazainduljak, és elkezd foglalkoztatni mindaz, amit egész nap kerültem. Nincs nálam sem ital, sem cigaretta, hogy segítsen a szembenézésben, mégis belepillantok a szakadékba. Tudom, ha hazaérek, és egyedül leszek, és nem csörög a telefon, ez következik, úgyhogy akár már most elkezdhetem. Talán enyhíti a fájdalmat. Talán otthon nem sírok majd annyira. Persze, csak annyit érek el vele, hogy kénytelen leszek napszemüveget feltenni hazafelé a metrón, mert az arcom feldagad, és könnyek gyűlnek a szemembe, melyek valahogy minden áldott nap képesek ott maradni, míg csak ki nem nyílik a lakásom ajtaja. Nem volt mindig így. Néha volt a dolgoknak értelme. Amikor még úgy éreztem, értem, mi történik, és nem csak úgy tettem. Nem jár a metró. Tűz ütött ki az A/C vonalon, és a lakásomtól vagy százsaroknyira kell leszállnom. Akárhogy is, most gyalogolok. Közben általában töprengek, ami nem a legjobb, mivel nincs nálam készpénz, és nem állhatok meg valahol egy italra, hogy leállítsam a gondolatokat. Hideg van. Az a fajta, amitől fájni kezd az ember térde, a szája pedig megdermed, hogy alig tud megszólalni. Könnyezik a szemem, bár nem sírok. Egymás után szívom a cigiket, és mivel nincs rajtam kesztyű, váltogatnom kell a kezemet. Bár meg lehet fagyni, családok vannak az utcákon. Azóta figyelem, hogy leszálltam a metróról. Az utca másik oldalán egy anyuka tolja a babakocsit, és már több sarok óta egy ütemben haladunk. Hasonlít rám. Vagyis az anyámra hasonlít, és gondolom, én is. Szőkék vagyunk, és felteszem, a nőnek is kék a szeme, mint nekünk, bár nem látok el olyan messzire.

Alacsony, ahogy az anyám is. Én jóval magasabb vagyok; mindig úgy gondoltam,apám elég nagydarab fickó lehetett. Na, most itt morfondírozok a családomról, míg dél felé sétálok ebben a keserű városban. Anyámmal nőttem fel. Apám is van valahol, de nem tudom, merre. Soha nem találkoztam vele, de ez nemigen számított, mert anyám szinte egymaga is túl sok volt. Néha ódákat zengett róla – Apád csodálatos ember. Máskor acsarkodott rá – Csak egy ír idióta, aki meg sem érdemel engem. Vajon az a bébi a babakocsiban ismeri az apját? Samanthának hívnak, mert anyám is Samantha. Valószínűleg ezért lettem Sam. A vezetéknevünk James. Szóval két keresztnevem van. Mindig azt mondtam, ne bízz olyan emberben, akinek két keresztneve van. Már látom a lakásomat. Az emeleten az egyetlen, ahol nem ég a villany. Egy régi, lift nélküli mészkő épületben, a háztömb közepén. Pár éve élek New Yorkban. Stúdiólakásokban és apró garzonokban laktam itt-ott Brooklynban és Manhattanben, amikor idejöttem posztgraduális képzésre. Ebben a lakásban három beépített szekrény van, ami szinte példátlan, és fürdőkád. Van íróasztalom és dohányzóasztalom, és rendes lakásnak is elmenne, ha képes lennék ennivalót venni a hűtőbe. A kanapé barna, és különböző színű párnahuzataim vannak a különböző évszakokra. Most a sötétkék van fenn. Van egy szőnyegem, de mivel nyáron egész nap besüt a nap a délre néző ablakok miatt, elég napszítta; régen tetszett a színe, de most már nagyon kislányosnak érzem. A konyha tiszta, és a mosogató fölött van egy ablak, így a borospoharak mosogatása közben nézegethetem, mások mit csinálnak. A radiátor zajos, ami megnyugtató, mert nélküle teljes csend lenne idebent. A tévét sosem kapcsolom be, mert csak kicsinek érzem magam tőle. Az épület bejárati ajtaján trükkös a zár, és mindig akkor tűnik úgy, hogy beragadt, amikor feltámad a szél, és megfájdul tőle a fülem. Az előcsarnok sötétzöld padlócsempéje mintha mindig poros lenne, és attól tartok, megcsúszom rajta, és betöröm a fejem. Széles, lekerekített lapok New York rég feledésbe merült időszakából, és ahogy felfelé lépkedek a lakás felé, úgy hántom lefelé magamról a külső rétegeimet.

Kinyitom az üveg bort, melyet tegnap este vettem a szemközti italboltban. Mindig figyelek rá, hogy kifinomultan, felnőtt módra igyak. Minden este iszom, de nincs ezzel semmi gond, hisz drága bort, drága pohárból, amit lefekvés előtt mindig elmosok. Ugyanígy kitakarítom a hamutartókat is, mivel még én magam is undorodom a lakásban elhagyott csikkektől. Párszor leszoktam már, de aztán leálltam a leszokással, mert úgyis elvisz hamarabb valami más. Kétségbeesésében furcsa dolgokhoz ragaszkodik az ember.

OKTÓBER 21., 8:55

Az előcsarnokban szerzett keserű, odaégetett kávét kortyolgatva várom Rachelt, a főnökömet, hogy elkezdjük a megbeszélést. A körmeim piszkosak, jórészt lepattogzott róluk a körömlakk. Felnézve észreveszem, hogy Gary, a kollégám engem bámul. Amint találkozik a tekintetünk, elkapja a szemét, de aztán gyorsan visszafordul. – Igen? – kérdem. Bal kézfejével megdörzsöli a halántékát, és felém böki az állát. – Mi az? Megismétli. Leteszem a piros tollat és a csészét, és kétoldalt megdörzsölöm az arcom. Bal kezem kisujjára egy csík el nem dolgozott alapozó kenődik. Kis, száraz vardarabok pöttyözik. Rachel megnyitja az ülést. – Jó reggelt, csapat! Jó látni, hogy mindenki milyen friss és lelkes ma reggel. Tompa nevetés és szarkasztikus horkantások jönnek válaszul. – Tudom, hogy kezd kissé megterhelő lenni a sok, újonnan érkező beteg, de ti is tudjátok, hogy egyes évszakok és időszakok befolyásolják a mentális egészséget, és mivel hamarosan itt a tél, hiába van még csak október – az ablakok felé rázza az öklét –, ahogy egyre rövidebbek és hidegebbek a napok, gyakoribb a depresszió, a szezonális depresszió, a reménytelenség és a többi. Ezzel nem mondok semmi újat. Most pedig, mint tudjátok, van egy újabb betegünk, aki ma érkezik. Az emberek idegesen körbekémlelnek; az ingüket kezdik igazgatni, lehajtott fejjel a jegyzettömbjüket figyelik, igyekeznek láthatatlanná válni a zajban.

– Sok szóbeszédet hallottam a folyosón. Megértem, hogy találgatások folynak, azonban rendkívül nehéz fenntartani a feltétel nélküli pozitív megítélést, a pártatlan hozzáállást és a nyitott szellemet, ha pletykák keringenek az ügyben. Mindenki tudja, miről beszélek. – Úgy néz ránk, mintha több eszünk kéne, hogy legyen. – Nos, nem kaphatnánk egy kicsivel több információt erről a fickóról? – Gary. – Én sem igazán tudok többet, mint ti, úgyhogy egy csónakban evezünk. De arra kérek mindenkit, tegye félre az előítéleteit, az elképzeléseit róla, és koncentráljon arra a kevés információra, amivel valóban rendelkezünk. Kezelésre, segítségért jön ide, és az a dolgotok, hogy ezt megadjátok neki anélkül, hogy szörnyeteget csinálnátok belőle. – Én abszolút a pozitív megítélés és pártatlan hozzáállás híve vagyok, de nem fontos garantálni a személyzet biztonságát? – szól ismét Gary. – Úgy értem, azt hallottam, azért hiányos az aktája, mert megtámadta a legutóbbi terapeutáját. Hogy nem hajlandó válaszolni a felvételi kérdésekre, sem a múltjáról beszélni, ha pedig feszegeti az ember, támadóvá válik. Végül is elítélték, és nem biztos, hogy teljes lelki nyugalommal vállalnám egy olyan beteg kezelését, aki állítólag megtámadta a pszichiáterét. – Nos, nálunk nem szokás elutasítani a problémás pácienseket. – Rachel kissé lehajtja a fejét, és szétnyitja a mappát. – És nincs itt semmi, ami a személyzettel szembeni korábbi erőszakos magatartásra utalna. – Mivel ott egyáltalán semmi sincs! Az akta majdnem üres. Annyi áll benne, hogy nagydarab fickó, sapkát hord, és nem beszél. Meg az, hogy a fél életét börtönben töltötte. De az valahogy kimaradt, milyen vádak miatt. Hmm? Ez őrület! Nem engedhetjük, hogy egy börtönviselt beteg minden előtörténet nélkül, pszichoszociális kockázatértékelés és diagnózis nélkül, üres aktával csak úgy beszambázzon ide, mi meg találjunk ki mindent a semmiből! – Gary dühbe jött. Korábban szociális tanácsadóként dolgozott a pénzügyi világban. Egy vállalati elbocsátásokat intéző cég alkalmazásában, ahol az ő segítségét vehették igénybe, akik elvesztették a munkájukat. Végül mindig úgy érezte, ő hozza a rossz hírt, és már nem bírta tovább,

így valami olyanra váltott, amit kellemesebbnek, kevésbé drámainak, napi szinten fenntarthatóbbnak vélt. Csöbörből vödörbe esett, és még most is csak kapkodja a fejét, hogy is került ide. – És akkor pontosan mit is kellene csinálnunk szerinted, Gary? – Ez David, aki általában kívül marad a vitákon az ülések során. – Küldjék máshova! – Ez nevetséges. Mi vagyunk a „máshol”. Ez az utolsó lehetőség. Jobban örülnél, ha kint lenne az utcán? Kezelés nélkül? Esély nélkül? – Ez én vagyok, miközben kávéfoltokat törölgetek a tárgyaló asztaláról. – Nézzétek, én csak nem akarom az én eseteim között látni. Nincs sok szabadidőm, és még azzal is foglalkozzam, hogy egy teljes aktát megtöltsek a felvétel előtti adatokkal meg a többivel, ami még hiányzik, egy olyan fickónak, aki valószínűleg kést döf belém, és még csak nem is beszél? Nem. Sajnálom, de kösz, nem! – Karba fonja a kezét, és haragosan hátradől. – Akkor minek dolgozol itt? – Shirley azonnal meg is bánja, amit mondott, és visszasüpped a székébe, reménykedve, hogy megjegyzésének köszönhetően nem ő lesz az új fickó terapeutája. Rachel közbelép, és átveszi az irányítást. – Mindannyiunk számára fontos, hogy legyen egy fórum, ahol megvitathatjuk a betegekkel kapcsolatos aggályainkat, és nyíltan előhozhatunk mindent. Ezek az ülések épp ezt célozzák. Nem azért vagyunk itt, hogy egymásnak ugorjunk. Szeretném, ha velem és a többiekkel is beszélnétek mindarról, amit hallottatok, és hogy miért vagytok ennyire idegesek, Richard, az új beteg miatt. De ismét felhívom a figyelmeteket: a pletykák általában alaptalanok, és vigyáznunk kell, milyen színben állítjuk be őt. Gary még mélyebbre süllyed a székében, és kivonja magát a beszélgetésből. Julie, a hercegnő nyafogni kezd, hogy félti a biztonságát, és aggasztja, hogy fizikailag túl gyenge és védtelen ahhoz, hogy hatékonyan kezeljen valakit, aki félelmet kelt benne. A többi kolléganő egyetértően hümmög. Julie már kiügyeskedte magának, hogy hetekig ne kelljen új embert felvennie a beteglistájára.

– Miért volt börtönben? – Shirley. – Komolyan nem tudom. – Rachel. – Mint már mondtam, én is ugyanazokat az adatokat látom, mint ti, és erről nincs információm. – De hát nem furcsa ez? Nem kellene tudnunk? – Julie. – Az miben változtatna a dolgokon? – Én. – Ha szélhámosságért, fegyveres rablásért vagy akármiért ült is. Mit számítana? Lehetett kábítószer is. Vagy háromszor ugyanaz a kisebb kihágás, és a „három csapás” szabály alapján akár egész életében börtönben ülhet. Nem szexuális zaklató, mert nincs jegyzékbe véve – utánanéztem. Tényleg nem kéne, hogy számítson, miért volt börtönben. Azt viszont fontos tudnunk, hogy volt. Ez nyilvánvalóan hatással van a kilátásaira, és biztosan elég sok szörnyűséggel találkozott odabent. – Ahogy ezt mondom, rájövök, egyáltalán nem nyugtat meg, hogy nem tudom, miért volt ilyen sokáig börtönben. – Én úgy hallottam, hogy egyáltalán nem beszél, és nagyon agresszív. Nem hajlandó követni a szabályokat, nem jön ki a többi beteggel, nem csinálja meg az írásos feladatokat. – Shirley. – Nos, azt hiszem, egyértelmű, hogy nem működik együtt a papírmunkában, de ettől eltekintve arra kérek mindenkit, tudjuk be mindezt találgatásnak és az információhiány keltette késztetésünknek, hogy drámával töltsük ki a hézagokat. A lényeg az, hogy ez a férfi itt van, és velünk fog dolgozni. – Rachel már nem néz senkire, és a bomba ledobására készül. Húzza az időt. Mindenki kényelmetlenül fészkelődik. – Sam… – néz fel, és egy feszes mosolyt küld felém – és Gary. – Gary legyőzötten süpped vissza a székbe. – Hozzád osztom be Richardot, Gary, és Sam fog segíteni. Nagyon sokat tanulhatsz ettől a betegtől, és úgy érzem, készen állsz a kihívásra. Te pedig, Sam, te éred el a legtöbb sikert a problémás betegekkel, és a szakmai csapatunk egyik rangidős tagja vagy. Szívesebben teszem Richardot férfi tanácsadó mellé, és majd meglátjuk, hogy megy a dolog. Mindannyian itt vagyunk, hogy segítsünk nektek, ha kell, de meg vagyok győződve róla, hogy megbirkóztok vele. Shirley és Julie túlontúl megkönnyebbült pillantásokat vetnek egymásra, és mindenki felsóhajt. David együttérzően szorítja meg a vállam. Gary

dühös Rachelre, és oldalra billenti a fejét, amikor az Richard felvételi anyagának egy példányát nyújtja felé. Nem szól semmit, inkább felvont szemöldökkel, türelmetlenül felém fordul. – Semmi gond, Rachel. Csinálom. – Összeszedem a papírjaimat meg a kávémat, és kifelé menet Rachel nekem is ad egyet Richard aktájából. Gary megnyugtat, hogy semmi gondja azzal, hogy elvállalja a férfit, és nem lesz szüksége a segítségemre. Gary egy idióta. – Ez mind szép és jó, Gary, mégis szeretném, ha bejönnél az irodámba, hogy megbeszéljük az akciótervet. Nem azért, mert nem bízom benne, hogy meg tudod oldani, csak szeretnék tisztában lenni a dolgokkal, ha nekem kell a segítségedre lennem. – Most tényleg nem érek rá, és még ma szeretnék túl lenni az első ülésen ezzel a fickóval. – A tárgyaló ajtajában áll, és az irodája felé mutat. – Na, gyere! Csak tíz perc. – Hatalmas, ideges nyögéssel utánam jön az irodámba. – Foglalj helyet! – mondom a székre mutatva, ahol a páciensek szoktak ülni. Teátrálisan leroskad, közben a szőnyegre löttyinti a Gatorade-jét. – Megkeresem, és beviszem az irodámba egy ülésre ma délelőtt. Férfi módra beszélek vele, és úgy kezelem, mintha nem lenne ijesztő vagy nagy ügy. Lefogadom, ez az egész duma azért van, mert börtönben volt, és a raboktól tartanak az emberek. Hát, én nem, én nem félek. – A cipőjével még jobban beletapossa az italfoltot a szőnyegembe. – Ez a terved lényege? Hogy férfiként beszélsz vele? – Nem veszem a fáradságot, hogy ezt leírjam. – Aha. Nem agysebészet ez, Sam. Ő beteg, én meg terapeuta vagyok. Így hát válaszolnia kell nekem. Nem is értem, miért okozott ez másoknak eddig problémát. Megrázom sajgó, másnapos fejemet, próbálok megszabadulni Gary válaszának idétlenségétől. – Tudnál valami konkrétabbat mondani? Hogyan tervezed megnyitni őt, ha eddig láthatóan senkinek sem sikerült? – Mint mondottam, azáltal, hogy úgy beszélek vele, mint egy férfi. – Az utolsó három szót lassan artikulálja.

– Mit is jelent az, hogy „mint egy férfi”? – Tollam a jegyzettömb fölött várakozik, és elfordítom a tekintetem. Félek odanézni, vajon mit felel. – Ezt nem értheted, hisz nem vagy férfi. – Indulásra készen feláll, és leereszkedően megveregeti a vállam. – Majd beszélünk, ha kiszedtem belőle valamit, rendben? – És már kint is van az ajtón.

OKTÓBER 23., 23:37

Már vagy egy hete halogatom a szemetes kiürítését, és a kuka túlcsordul. Nincs sok hely a konyhámban a mosogató alatt, és miután többet iszom, mint főzök, a bejárati ajtó és a hűtő között áll a nagy méretű szemeteskuka. Inkább tűnik szennyestartónak. Az üvegek súlya behúzta a kék, átlátszó nejlont, és a piros zsinóroknál fogva kell előráncigálnom, hogy kihúzhassam a vödörből. Nem lehet elviselni a csörömpölését. A zsák alja ereszt, és ahogy az egyhetes bor és egyéb pia orrfacsaró bűze a ma reggeli Screwdriver koktélokhoz használt narancslé üvegének savanyú szagával keveredik, émelygés fog el. Nem véletlenül halogatom én ezt a feladatot a lehető legtovább. A szőnyeggel borított folyosón húzott üvegek hangja elviselhetőbb, mint ha Mikulás módra, a vállamra vetve kéne cipelnem a zsákot. A régi zöld márványlépcsőn úgyis így kell majd levinnem az alagsorba. Betaszítom a szeméttároló ajtaját, bogarak menekülnek szerteszét, ahogy felkapcsolom a lámpát. Behúzódnak ide télire, ahol valódi terített asztalt találnak a számukra első osztályú szarságokból. Egy műanyag kukába borítom a nagy zsák piásüveget, a hang alapján több össze is törik. Érzem, hogy a pizsamanadrágom hátulján végigfolyt a kiszivárgó lé, amelyet az ajtó melletti kampón talált ronggyal igyekszem felszárítgatni. Visszamegyek a lakásba, és feltakarítom a padlóról a foltokat. Két kimaradt sörösüveget egy új, kék szemeteszsákba dobok, amivel azután kibélelem a kukát. Van a könyvespolcon két üveg whisky, melyek sosem ürülnek ki. Mindig marad legalább négyujjnyi mindkettőben, ami ízlésesnek és elegánsnak hat, ha vendégem lenne. Általában van egy-két üveg bor is a hűtőben. Nem azért, mert tartalékolom, hanem mert nagy tételben vásárolok.

OKTÓBER 26., 15:35

Amikor visszatérek egy általam vezetett női csoportból, Gary ácsorog az irodám előtt. – Szia, Gary! Segíthetek valamiben? – Látom a szemében a kétségbeesést, és tudom, miről akar beszélni. – Igen, beszélnem kell veled. Van egy perced? – Persze, gyere csak be. Mélyen belesüpped a páciensszékbe, és izzadt ujjaival a hajába túr. – Teljesen kikészülök. Képtelen vagyok egy szót is kiszedni ebből a fickóból, pedig péntek óta minden egyes nap tartottunk ülést. – Richard McHugh-ra célzol? – Pontosan tudom, kire céloz. – Igen. Pénteken hoztam be, ahogy mondtam, és megpróbáltam elkezdeni a kiértékeléseket és a vizsgálatokat az aktájához. – Az asztalomra támaszkodik, húsos kezét elhúzza az arcom előtt. – És nem szól egy szót sem. Egy szót sem. Csak ült ott, én meg gondoltam, biztos süket, vagy valami, hogy semmit nem mond. Nem jött dühbe, vagy ilyesmi; csak ült. Újra és újra feltettem neki ugyanazokat a kérdéseket, ő meg csak nézett rám, vagy kifelé az ablakon. Erre gondoltam, talán nem áll még készen. Meséltem neki magamról, próbáltam kapcsolatot teremteni vele, mondtam neki, hogy férfiként fogom kezelni, ha ő is engem, de semmi. – Tényleg meg van lepve, hogy az önhitt macsó terve nem jött be. Egyik felem legszívesebben az arcába nevetne, míg a másik profiként akar reagálni, és segíteni neki, hogy terapeutaként fejlődhessen. – Jól van. Tehát nem működött az eredeti terv. Azt mondod, azóta mindennap találkoztál vele. Változtattál a hozzáállásodon?

– Igen. Úgy értem, megtettem minden tőlem telhetőt. Először kipróbáltam a „beszélj hozzá férfiként” dolgot, de nem vált be. Arra kértem, jöjjön vissza hétfőn, és ő nem ellenkezett, vagy ilyesmi. Szóval, úgy gondoltam, tárgyilagos leszek, és egyszerűen csak kiszedem belőle a tesztkérdésekre a válaszokat. De egyetlenegyre sem felelt! Elkezdett újságot olvasni. Hozott magával egy hatalmas köteg napilapot, és még csak rám sem nézett, amikor feltettem a kérdéseket. – Értem, és felteszem, a tegnapi és mai ülések is hasonlóan zajlottak. – Már most unom ezt hallgatni. – Igen, teljes csend. Még csak nem is köszön. – Elégedetten hátradől, hogy ez most már az én gondom. – Gary, négy kísérletet tettél, hogy szóra bírj egy olyan embert, aki szemmel láthatóan nem nagyon szeret beszélni. Nem kell meglepődnöd vagy elkeseredned, hogy nem működnek a hagyományos módszerek. – Nem hiszem, hogy a módszereimmel van baj, inkább velem. Szerintem egyszerűen nem kedvel engem. – Az egómra akar hatni, hogy felajánljam, átveszem tőle, és ne neki kelljen megkérnie rá. – Na és hogyan szeretnéd folytatni? – Azért ilyen könnyen nem engedem el. – Szerintem neked kellene átvenned. Nem igazán van időm olyasvalakire, aki nem beszél, és nem akarja, hogy segítsenek neki. – Keresztbe fonja a karját, és gyors, akadozó mozdulatokkal megrázza a fejét, amitől olyan, mint valami rémült erdei állat. – Ebben nem dönthetek egyedül. Rachellel kell beszélned. – Jaj, ne már, Sam, nem tudnád ezt az egyet átvenni tőlem? – Már Shawnt is átvettem tőled – sóhajtok. – De ha Rachel aláírja, elvállalom. Addig is a tiéd. – Nyomatékosan becsukom a jegyzettömbömet, és kinyitom az ajtót, hadd menjen, keresse meg Rachelt, és oldja meg a dolgot.

OKTÓBER 28., 9:12

Szinte minden reggel kilenckor személyzeti megbeszélést tartunk, ahol a betegekről és mindenféle adminisztratív baromságról van szó. Általában mindenki csak bambul, kivéve engem és a főnökömet, Rachelt. Rachel sorhátvéd. Félelmetes a megjelenése, dörgő hangjától és éles eszétől mindenkit kitör a frász. Született intézetvezető, és a magánélet hiánya csak hozzásegíti, hogy tökélyre vigye a feladatát. Szalmaszerű, egérbarna haját fodros, bársony hajgumi fogja hátra, és folyton kötött póló-kardigán szettet hord farmernadrággal, amely csípőben túl szűk, így a zsebek kis fülekként állnak el tőle. Kedvel engem, mert szüksége van a hitre, hogy én tényleg mindig energikus, meg pozitív, meg mosolybomba vagyok. Az intézetben szuperhős vagyok. Problémaelhárító, és -megoldó, célirányos, „vágjunk bele” típusú csaj. A kollégáim ezt ki nem állhatják bennem. Mindaddig, amíg le nem vezetem a csoportjaikat, el nem viszem a betegeiket a sürgősségire, vagy be nem fejezem az esettanulmányaikat/jelentéseiket/kezelési terveiket – onnantól imádják. Védekező mechanizmusként lekicsinylő poénokat mondok magamról. Megkérdezem, mit csináltak hétvégén, és hogy vannak, mert az emberek narcisztikusak, és nem kérdeznek vissza. Így nem kell hazudnom nekik. – Frankie megint kórházban van – kezdi Shirley a jelentését. – Állítólag az út közepén állt, és irányítani próbálta a forgalmat a Broadway egyik kereszteződésében. Kész csoda, hogy életben van. Azt mondják, amikor a rendőrök megpróbálták leállítani és letartóztatni, vagy mi, elrohant, neki a kocsiknak, cikázva közöttük… Kész felfordulás volt. Végül aztán valahogy elkapták, és bevitték a Columbia Egyetem Orvosi Központjának

pszichiátriai osztályára. Jelenleg, tartva az öngyilkosságtól, megfigyelik, és az orvosok folyton hívogatnak, hogy nem hajlandó együttműködni. Nem tudom, mit tehetnék én ebben az ügyben. – Shirley egyrészt szerződés nélküli, másrészt kiábrándult, és már évek óta kifogyott az empátiából. – Menj el az egyetemre, Shirley – mondja Rachel ingerülten, valószínűleg klimaxosan. – Beszélj az orvosokkal. Értesd meg velük, hogy te vagy a kulcsszemély az ügyében. Frankie végül ide fog visszajönni gondozásra, ha elengedték, és tudnia kell, hogy nem maradt magára a pszichiátrián. – Jegyezzétek ezt meg mindannyian. – Úgy néz ránk, mint a rossz gyerekekre, akik megették az összes sütit. – Sok betegünk számára mi vagyunk az egyetlen menedék. Mi vagyunk az anyjuk és az apjuk, a házmesterük és a bizalmasuk… Amikor erre az osztályra jelentkeztem, szó sem volt róla, hogy bárki anyja vagy apja legyek, és neheztelek, amiért ezt mondta, ő meg csak darálja tovább a már annyiszor hallott kiselőadást. Iszom egy kortyot a kávémból, és kibámulok a tárgyaló egyetlen ablakán. Az út másik oldalán építkezés folyik; kicsit hallom is, de főleg csak látom a farmeros, láthatósági mellényes embereket fel-le siklani az épületen, ahogy az állvány pallóit és rúdjait szerelik össze, és azon tűnődöm, mi lenne, ha valaki leugrana. – Továbbá – folytatja Rachel – egy esetváltást is bejelentek ma reggel. Gary keményen dolgozott, hogy közelebb kerüljön legújabb betegünkhöz, Richard McHugh-hoz, sajnos azonban nem jutott vele sehova. Találkoztam tegnap Richarddal, hogy megbeszéljem vele a terapeutaváltást, ő pedig név szerint téged kért, Sam. Szóval… te vagy a fogó. Sok szerencsét! – Tegnap este a munkaidőm végén beszélt már nekem erről, úgyhogy ez csak műsor a többieknek. Félrehúz, és megköszöni, hogy belemegyek a dologba. Élvezem, hogy én vagyok az üdvöskéje, és azzal, hogy hisz bennem, nekem is segít hinnem magamban. Megismétli, hogy Richard konkrétan azt mondta, velem, Samantha Jamesszel akar dolgozni. Julie a tárgyaló előtt vár. – Nem csodálom, hogy Gary nem bírt azzal a fickóval, te biztos sokkal jobban boldogulsz majd. El sem hiszem, hogy

Rachel arra fecsérelte az időnket, hogy ilyen inkompetensnek adja oda. – Julie mindig arra vár, hogy valaki azt mondja, ő nem inkompetens. Mellém húzódik, mintha húsz éve barátnők lennénk, megfogja a karom, meleg, kávéillatú lehelete a hajamat éri. – Szerintem tiszta hülyeség kora reggel tartani ezeket a megbeszéléseket, amikor mindenki másnapos, és még olvasni sem bír – mondom, és igyekszem leválni róla. – Te másnapos vagy? – Csak képletesen mondom, Julie. Nem szó szerint vagyok másnapos. – Hazug. Hazug. Hazug. Jelen pillanatban sokkal jobban érezném magam egy vécére hajolva, de Julie nem kegyelmez. – Ó… értem… csak azt gondoltam, tegnap este esetleg megint szórakozni mentél. Mikor megyünk el együtt? Csinálsz valamit ma este? Kedvel engem, és a barátom szeretne lenni, én viszont képtelen vagyok kedvelni őt. Bármennyire értékelem is, hogy megmaradt egy idiótának, aki nem képes túljutni a gimnazistakoron, még nem bírom hallgatni az elsőbálozó barátnőiről meg a countryklubos életéről szóló üres fecsegését és vattacukor súlyú problémáit. David megy el mellettünk, és kuncogva, együttérző mosollyal pillant rám. – Soha nem tervezek ilyen korán. De majd szólok, egyszer mindenképp iszunk valamit. – Széles mosollyal bontakozom ki a karjából, ahogy az irodámhoz közeledünk. A kávét és az aktáimat egyensúlyozva próbálom előszedni a zsebemből a kulcsaimat, amikor észreveszem, hogy nincs is becsukva az ajtóm. Semmi baj. Biztos nem zártam be. Lehet, hogy még részeg vagyok. Az iPodom még mindig a fejhallgató zsinórjába csavarva fekszik egy könyvkupac tetején, az íróasztalomon. Nem lenne itt, ha valaki bejött volna. A sportcipőm a sarokban, ahol reggelente hagyom. Pár hónapja Shirley az egyik reggeli csoportfoglalkozása alatt nyitva hagyta az ajtaját, és minden elektromos eszközéből kilopták az elemet.

OKTÓBER 28., 11:00

Már ma meglesz az első ülésem Richarddal, és egy órája rendezgetem az asztalom, a hajam, az arcom és az irodám, hogy felkészüljek rá. Tartok tőle; azóta nem éreztem így, amióta először kezdtem pszichiátriai osztályon dolgozni, úgy tizenöt évvel ezelőtt. Épphogy betöltöttem a huszonkettőt. Már soha nem érzek úgy többé. Üléseztem már elmebetegekkel és pszichopatákkal, diplomatákkal és magas rangú tisztségviselőkkel; ma már mind egyformák számomra. Ezer éve nem féltem így. Az irodám az előírásoknak megfelelően van berendezve, az én székem közelebb áll az ajtóhoz, mint a betegé. Arra az esetre, ha a páciens erőszakossá válna, és a terapeutának menekülnie kell, bár azt mondjuk, azért van így, hogy a tanácsadó minél gyorsabban segítséget hívjon, ha a betegnek szüksége lenne rá. Még soha nem dühöngött beteg a szobámban, általában a nyílt, közös tereken teszik. Észreveszem, hogy az olló a páciensszékhez van közelebb, és beteszem a fiókba. Néha felülök az asztalra, hogy kilássak az ablakon, és eljátsszam, hogy nem is ez az életem. A kopogás olyan hangos és kellemetlen, hogy megtépázott idegeim szétrobbannak és a torkomban landolnak, nehezítve a megszólalást. Nyugodtnak kell látszanom, mindegy, mennyire félek. – Jó napot, Richard! Jöjjön, foglaljon helyet! – Én állva maradok, tartom neki az ajtót. Megvárom, míg leül, majd becsukom az ajtót, és elkezdek szédülni. Ő leül a páciensszékbe, és egy nagy köteg újságot tesz az asztal sarkára. – Én leszek a tanácsadója. Szerettem volna, ha kicsit megismerjük egymást, ezért szerveztem meg a mai találkozót, és talán nekiláthatunk a szükséges klinikai dokumentációnak is. – Közben leülök.

Richard nem felel. Ehelyett elveszi a legfelső újságot, látványosan kinyitja, és kikeres egy részt. Leveszi a sapkáját. Barna, halszálkás rikkancssapka. Finoman az újságokra helyezi. Ahogy elfordítja a nyakát, megpillantok két apró, kerek heget a gallérja alatt. Megzizzentem kitöltetlen aktája lapjait, és ismét belekezdek. – Kezdjük esetleg a családtörténeti résszel. Így mesélhet a családjáról, és nem kell azonnal közvetlenül magáról beszélnünk. Elfordul, ölébe hajtja a napilapot, és a szemközti állványzaton mászkáló emberekre koncentrál. – Rendben, hagyjuk a családtörténetet. Mit szól a kezelési célokhoz? Lenne kedve arról beszélni, milyen eredményeket vár a Typhlosban töltött időtől? Felvonja a szemöldökét, fúj egyet, és úgy igazítja a székét, hogy jobban lássa az építkezésen dolgozókat. – Jól van, ez eléggé egyértelmű nem. Na, és ha saját magáról mesélne nekem egy kicsit, csak úgy nem hivatalosan, én pedig majd kigyűjtöm az információt, amelyre szükségem van? Ehhez mit szól? Rosszallóan mered rám. – Azt akarja, hogy üljek itt, és magamról meséljek? Mint egy állásinterjún? – Ha így szeretné látni, igen. Az állásinterjú remek lenne. – Nem. – Nyersen. Határozottan. Nem haladok sokkal jobban Garynél. Úgy tűnik, kicsit többet kell dolgoznom a fickón, mint vártam. Már a gondolatától is kimerülök. Hatalmas, csalódott sóhajt hallatok, és direkt feléje fújom. Remélem, bűzlik az alkoholtól, hányástól és kávétól, és felfogja, mennyire feldühít az ellenállása.

OKTÓBER 28., 22:01

A metrón ülök, és az előttem vitatkozó embereket figyelem. Tömeg van, odakint pedig hideg, de az utasok testmelegétől izzadni kezdek a sálam alatt. A kocsi hintázása és zötykölődése egyfajta transzba ringat, és nem hallok mást, csak az előttem ülő nő szövegelését arról, hogy elege van. Mostanában járok valakivel. Nem tudom, miért ezt a kifejezést használjuk rá, hogy „járok” valakivel; általában kezelésre vagy orvoshoz „jár” az ember, mégis ezt használom a kapcsolat leírására, mivel nem akarom „kapcsolatnak” nevezni. Egy ideje már ismerjük egymást. Lucasnak hívják. Papíron az a típus, akihez hozzá kell menni. Pénzügyi területen csinál valamit, ő úgy mondja, hogy „péénzügy”, amitől kedvem lenne behúzni neki. Tudja, mi a különbség a cabernet és a merlot között, és azt akarja, hogy érezzem a tanninokat. Van egy Maverick nevű King Charles spánielje, emiatt természetesen nem az én súlycsoportom. A Cornellre járt, és elválasztja a haját. Reggelente egy sűrű fogú fésűvel egyenes vonalat húz a feje bal oldalára, és a kósza hajszálakat a választék mögé tolja. Én anális visszatartó típus vagyok, kényszeresen kontrollált, ő viszont őrült. Sámfát tesz a cipőibe. Nagyon fontosnak tartja, hogy ha a munkából hazaérve leveszi a cipőjét, azon nyomban beletegye a sámfát, mivel még meleg a viseléstől, így könnyebben eldeformálódhat. Jobban érdeklik a cipők, mint engem. Piszkosszőke haja van, magas, és díszzsebkendőt tesz az öltönyzsebébe, amit megfelelően kell összehajtogatni. Csinosabb nálam. Házasságról beszél. Szerintem ez nevetséges. Nem az a lány vagyok, akit el akarnak venni. Az egyetlen ok, amiért ennyi ideje vele vagyok, hogy próbálom megmenteni. Visszatérő minta ez az életemben, de csak az utóbbi időben ismertem fel és fogadtam el, hogy ezt csinálom.

Megvan benne minden, amit egy lány keres: stabilitás, pénz, vonzó külső, műveltség. Ám mindezek alatt egy nagyon sérült, nagyon bizonytalan emberke rejtőzik, és én vele randizok. Nekem nem kell ez a tökéletes kép; nem kell ez a jól fésült, sámfás, elitista, countryklubos úriember. Az összetört kis kutyust akarom belül, aki kétségbeesetten igyekszik megjátszani magát. Ezt a kutyust akarom megtalálni, megvakarni a hasát, jó otthont nyújtani neki, azután, ha jobban van, továbbállni. Ez a terv. Így tudom biztosítani, hogy én ne sérüljek, és valaki értékeljen. Odabentről nem tudok értéket előhozni, ezért kintről teszem. Amint észreveszem, hogy kezd kimerülni a forrás, kisétálok az életéből, egészen a következő alkalmas kútig. A helyzet az, hogy ez a terv nem működik, és nem is működött, de egyelőre képtelen vagyok lemondani róla.

OKTÓBER 31., 10:25

Ma reggel Richard is a csoportomban van, és hirtelen úgy érzem, terápiás foglalkozás helyett inkább színészkedem. Egy viszonylag új srác, Devon mellett ül. Devon korombeli, és meglepően divatos. Ma márkás farmert és koptatott fekete bőrcsizmát visel, amelynek túlzottan hosszú az orra, mint a rajzfilmes cowboycsizmáknak, továbbá szűk, szürke pólót, és egy elég vad, motoros bőrdzsekit. Nem azt, amelyiket kilencszáz dolcsiért veszel a plázában, hanem amilyet a valódi motoros fickók hordanak. Hosszú fürtjeit vastag lófarokba fogta. Ha máshol látnám, talán dögösnek is mondanám. Leszámítva a csizmát. Devonnál skizofréniát állapítottak meg, dezorganizált altípust. Ez nem igazán gyakori itt; a legtöbb, skizofréniával kezelt beteg a paranoid altípusba tartozik. E falakon kívül ezt paranoid skizofréniának nevezik, de idebent pontosan kell fogalmaznom. A szék szélén ül, összetekeredett lábakkal, egyfolytában a kezét morzsolgatja, és összefonja a karját. A foglalkozás egy-egy pontján már úgy látszott, felbukik a székével. Néhány alkalom után ebben a helyzetben állt fel. Egyik behajlított lábára nehezedett, miközben a másikat köré fonta, maga elé nyújtotta a karját, és végül olyan volt, mintha harcművészetet gyakorolna. Ebben a pózban szokott képzeletbeli ellenfelével bokszolni, karjával lassú, fókuszált, tajcsira emlékeztető mozdulatokat végezve. Egyszerre lenyűgöző és felkavaró. Látom, hogy most is csavarodik és kuporodik, és összeszorul a gyomrom, vajon hogy hat ez a többi betegre – különösen Richardra. Egyik szemem rajta tartom, míg a másikkal a csoportot figyelem. Richard elvan magában, úgy rendezte, hogy egynél több szék legyen közte és más betegek

között, de azért fel-felnéz az újságjaiból, és a szemüvege mögül Devont figyeli. A többiek kezdik gyanakvóan nézni Devon viselkedését, tartanak tőle, páran kijelentik, nem akarnak ennek a dilisnek a közelében lenni, és rúgjam ki a csoportból. – Senkit nem rúgunk ki, Barry. Nyugodjon meg! – dőlök hátra az asztalon. – Ne már, ember, fura ez a tag, nem akarom, hogy itt idegesítsen a hülyeségeivel. Zavarja a csoportot! Nem kéne itt lennie! – Barry szeret békefenntartót játszani, miközben egyáltalán nem tartja fenn a békét. Gyakran kelt zavargást az igazság, illetve a csoportfejlődés nevében. Szerintem azért csinál nagyjeleneteket, hogy elterelje a figyelmét a fejében hallható hangokról. – Barry, miután kinevezte magát szóvivőnek, vezesse a csoportot, és beszélgessünk a megbélyegzésről. – Mindenki utálja, ha ezt csinálom. – Jaj, Miss Sam, hagyhatnánk ezt? Már elegem van abból, hogy a bélyegzőkről beszéljünk. – A bélyegzésről. – Akárhogy is hívja. Elegem van belőle. – Jól van. Kezdjük azzal, hogy mi az a megbélyegzés. Mit is jelent ez? – A megbélyegzés olyan, mint az előítélet, nem? Amikor amiatt viselkedsz seggfejként valakivel, ahogy az kinéz, vagy, mert fekete, vagy ilyesmi, nem? – szólal meg Lucy. Lucy tizenhét éves. Szexi ruhákban jár, és túl erősen sminkeli magát. Bipoláris zavarban szenved. Néha olyan értelmes, hogy a Harvardra küldeném, máskor a nevét sem tudja megmondani. – Így van, Lucy. Ügyes. A megbélyegzés nagyon hasonlít az előítéletre. Negatív feltételezés egy csoport tagjáról, amely kizárólag a csoporthoz tartozáson alapul. Tapasztalt már valaki ilyesmit? – Néha leginkább tanárhoz hasonlítok. Ha jó beszélgetés alakul ki, elkezdem az íróasztal elejét ütögetni a sarkammal. Nem kéne felülnöm az asztalra, egyike ez a szabályoknak, melyek a megfelelő távolságot hivatottak megtartani „köztünk” és „köztük”. Minél tovább vagyok itt, annál kevésbé érdekel ez a távolság.

Mindenki felemeli a kezét, jelezvén, hogy átéltek már megbélyegzést. Még Richard is. Egyedül Devon nem reagál. Nekiszegezem a kérdést. – Devon, látja, hogy mindenki felemeli a kezét? Magával nem történt még ilyesmi? – Bevonni igyekszem, nem elidegeníteni, de tartok tőle, hogy rossz benyomást keltettem. Rám néz, és mintha mondana valamit. – Sajnálom, Devon, de nem hallom innen. Megismételné? – Újra válaszol, most kiemeli az állát a nyakából, láthatóan igyekszik. – Sajnálom, de még mindig nem hallom. – Azt mondja, próbálja kerülni az embereket. – Stephan. – Köszönöm, Stephan. Néha nem lehet rendesen hallani. Tehát, Devon, kerüli az embereket? Azért, hogy ne bélyegezzék meg? Bólint. – Fájdalmas dolog megbélyegzés áldozatává válni, ugye? Bólint. Mindenki más is. – Mit gondolnak, miket képzelnek az emberek a mentális betegségekben szenvedőkről? Milyen megbélyegzéssel találkoztak? – Azt mondják, őrültek vagyunk. – Miközben Stephan beszél, elkezdem felírni a szavakat a mögöttem lévő táblára. – Lusták. Tanulatlanok. Hülyék. – Barry. – Azt mondják, terhet jelentünk. Hogy nem teszünk semmit Amerikáért. – Ismét Lucy. – Veszélyesek. – Meglep, ki mondja ezt. Adelle a legidősebb betegeink közé tartozik. Maga a megtestesült törékenység, el sem tudnám képzelni, hogy mentálisan veszélyes betegnek bélyegezzék. Azután eszembe jut, hogy egyszer, amikor leállt a kezelésekkel, ollóval mellbe szúrt egy férfit. – Piszkosak. Undorítóak. Az emberek nem akarnak a közelünkben állni. Még mi sem akarunk egymás közelében állni – mondja Darryl. Ő traumás agysérülés miatt van itt, mely egy önkezűleg elkövetett fejlövés következménye. Még mindig súlyos depresszióban szenved, de esküszik rá, hogy soha többé nem követ el öngyilkosságot. A felesége az eset után elhagyta, mert nem volt képes ránézni az elcsúfított férfira.

– Rendben, én kimondom: azt mondják, dilisek vagyunk – helyesbít Barry. Devonra néz. – Bocs, haver, nem kell, hogy még én is dilisnek nevezzelek, ha mások úgyis megteszik. Devon biccent. – Köszönöm, Barry, ez nagyon kedves magától. Mi van még, fiúk? Milyen bélyegeket tapasztaltak még a mentális betegség miatt? – Richard Barryre néz, láthatóan tetszik neki a bocsánatkérés. – Azt gondolják, elkaphatják tőlünk. Mintha bipolárissá válhatnának, ha lefekszenek velünk. – Lucy. – Tudja valaki, hogy ez igaz-e? – szólalok meg, próbálom tanítani őket anélkül, hogy úgy érezzék, iskolapadban ülnek. Richardra pillantok, de ő valahol máshol jár. – Nem, AIDS-et meg más szarságot el lehet kapni, de az őrültséget nem. – Barry. Miközben felírom a szavakat a táblára, kezd lelkiismeret-furdalásom lenni, mert mindegyiket gondoltam már én is. Egyszerre vagyok szomorú és hárítom a dolgot. Amikor a foglalkozás véget ér, megvárom, míg egyesével kivonulnak a folyosóra. Körbejárok a szobában, visszarakom félkörbe a székeket, összeszedem az itt hagyott szemetet. Elmegyek a szék mellett, melyet Devon beszorított a sarokba, és apró, lepattogzott festékre vagy konfettire emlékeztető forgácsokat veszek észre az ülésen. A földre söpröm, és továbbmegyek. Letörlöm a táblát, közben gondolatban jegyzetet készítek a szavakról, és eltűnődöm, én hányszor éreztem már megbélyegezve magam. Vajon melyiket gondolják rólam is ezekből? Nem először tűnődöm el, illik-e rám a leírás.