Mario Vargas Llosa: Öt sarok (részlet)

ÖT SA ROK MARIO VARGAS LLOSA

.   

Amikor meglátta, hogy belép az irodájába, Enrique Cárdenas mérnököt – a feleségének és a barátainak Quiquét – furcsa, kényelmetlen érzés fogta el. Mi zavarta abban az újságíróban, aki üdvözlésre előrenyújtott kézzel odament hozzá? A tarzani mozgása, ahogy a karját lóbálta, meg ahogy a csípőjét riszálta, mint a dzsungel királya? Az egérszerű mosolya, amely összehúzta a homlokát a zselézett, fémsisakszerűen a koponyára simított haja alatt? A szűk, lila kordnadrág, amely kesztyűként fogta körül ösztövér kis testét? Vagy azok a sárga, vastag talpú cipők, melyeknek megemelt talpa nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy magasabbnak mutassák, mint amekkora? Mindent csúnyának és ízléstelennek látott rajta.

– Örvendek, Cárdenas mérnök úr – nyújtotta oda puha, kis kezét, izzadó tenyerét. – Végre kezet szoríthatok önnel, annyi próbálkozás után.

19

Vékony, sipító hangja volt, mintha folyton gúnyolódna, apró, mozgékony szeme, csenevész teste, és Enrique arra is felfigyelt, hogy hónalj- vagy lábszaga van. Lehet, hogy a szaga miatt volt olyan ellenszenves ez az alak, amikor belépett?

– Sajnálom, hogy sokszor kellett hívnia – mentegetőzött, nem nagy meggyőződéssel. – De nem érek rá minden telefonálót fogadni, nem tudja elképzelni, milyen sűrű a programom. Foglaljon helyet, kérem.

– Nagyon jól el tudom képzelni, mérnök úr – mondta az emberke; ormótlan, magas talpú cipői nyikorogtak; szorosan testhez simuló, kék zakót viselt és színjátszó nyakkendőt, ami szoríthatta a nyakát. Minden parányi volt rajta, még a hangja is. Mennyi idős lehet? Negyven-, ötvenéves?

– Micsoda kilátása van innen, mérnök úr! Az ott a háttérben a Szent Kristóf-domb, ugye? Ez itt a huszadik vagy a huszonegyedik emelet?

– A huszonegyedik – mondta Enrique. – Önnek szerencséje van, ma süt a nap, élvezheti a kilátást. Az évnek ebben az időszakában általában az egész várost köd takarja.

– Részegítő érzés lehet látni, hogy Lima a lába előtt hever – viccelődött a látogató; sötétbarna kis szemei reszketve mozogtak, és Quique számára minden szava mély őszintétlenséget árult el. – Milyen elegáns iroda, mérnök úr. Engedje meg, hogy egy pillantást vessek ezekre a kis képekre.

A látogató most teljes nyugalommal végignézegette a csöveket, csigákat, dugattyúkat, víztartályokat és szökőku20

takat ábrázoló műszaki rajzokat, amelyekkel Leonorcita Artigas, a dekorátornő a szoba falait feldíszítette, azzal az indoklással: „Nem olyanok, mintha absztrakt metszetek volnának, Quique?” Leonorcita szellemes ötlete, aki legalább szép perui tájak fényképeivel váltogatta azokat a személytelen rajzokat és hieroglifákat, egy vagyonba került neki.

– Akkor bemutatkozom – mondta végre az emberke.

– Rolando Garro, világéletében újságíró. A Destapes hetilapot szerkesztem. Átnyújtott egy névjegykártyát, egyfolytában azzal a félmosollyal és azon a sipító hangon fuvolázva, amelyben mintha tüskék lettek volna. Ez az, ami a legjobban zavar benne, döntötte el Enrique: nem a rossz szaga, hanem a hangja.

– Ismerem, Garro úr – próbált meg a vállalkozó kedves lenni. – Egyszer láttam a műsorát a televízióban. Politikai okokból szüntették meg, ugye?

– Azért szüntették meg, mert megmondtam az igazat, amit nemigen viselnek el a mai és a mindenkori Peruban – jelentette ki az újságíró keserűen, de szünet nélkül mosolyogva. – Több rádiós és televíziós műsoromat is megszüntették. Előbb vagy utóbb a Destapes-t is be fogják tiltani, ugyanabból az okból. De nem számít. Ez együtt jár a szakmával ebben az országban. Összehúzott, apró szemével kihívóan nézett rá, és Enrique megbánta, hogy fogadta ezt az alakot. Miért tette? Mert a titkárnője, aki már unta a sok telefonhívást, megkérdezte: „Mondjam meg akkor, hogy sosem fogja fogadni, mérnök úr? Bocsásson meg, már nem bírom 21

tovább. Mindnyájunkat őrületbe kerget itt az irodában.

Naponta ötször-hatszor hívja, most már hetek óta.” Ő meg azt gondolta, hogy végül is egy újságíró olykor hasznos is lehet. „És veszélyes is”, tette hozzá. Úgy érezte, semmi jó nem jöhet ki ebből a látogatásból.

– Mondja meg, miben lehetek szolgálatára, Garro úr – akkor vette észre, hogy az újságíró már nem mosolyog, s a szeme most olyan tekintettel szegeződik rá, amely félúton van a szolgálatkészség és a maró gúny között. – Ha reklámhirdetésekről van szó, előrebocsátom, hogy mi ilyesmivel nem foglalkozunk. A csoport minden ilyen jellegű hirdetését egy társaság kezeli, amellyel megbízási szerződésünk van.

De a látogatás célja szemlátomást nem az volt, hogy hirdetéseket szerezzen a hetilapnak. Az emberke most nagyon komoly lett. Nem szólt semmit, csak csendben figyelte, mint aki a szavakat keresi a mondandójához, vagy éppen azért hallgat, hogy a hosszú kivárással felidegesítse. És valóban, miközben várta, hogy Rolando Garro kinyissa a száját, Enrique a bosszúság mellett nyugtalanságot is kezdett érezni. Mit hoz az iszákjában ez a csiricsáré alak?

– Önnek miért nincsenek testőrei, mérnök úr? – kérdezte hirtelen Garro. – Legalábbis nem látni őket.

Enrique meglepetten vállat vont.

– Fatalista vagyok, és sokra értékelem a szabadságot – felelte. – Legyen, aminek lennie kell. Képtelen volnék testőrökkel körülvéve élni, fogolynak érezném magam.

22

Miért jött ez az alak, interjút akar készíteni vele? Azt nem ad, előbb kirugdalja az utcára.

– Nagyon kényes ügyről van szó, Cárdenas mérnök úr – az újságíró lehalkította a hangját, mintha a falak meghallhatnák, miről beszélnek; keresett lassúsággal beszélt, s közben teátrális mozdulattal kinyitott egy kopott bőrmappát, és kivett belőle egy vastag dossziét, amely két sárga gumiszalaggal volt lezárva. Nem adta át rögtön; letette a térdére, és rágcsálószemeit ismét a mérnök tekintetébe fúrta, melyekben Enrique most valami zavaros, talán fenyegető csillogást látott. Miféle szerencsétlen órában jutott eszébe, hogy belemenjen ebbe a személyes találkozásba? Az lett volna a logikus, ha valamelyik embere fogadja, meghallgatja és szépen megszabadul tőle. Most már késő, és talán meg fogja bánni.

– Itt hagyom önnek ezt a dossziét, hogy gondosan tanulmányozza, mérnök úr – mondta Garro, túljátszott ünnepélyességgel adva át a mappát. – Majd ha egy pillantást vet rá, meg fogja érteni, miért akartam személyesen átadni, nem pedig a titkárnői révén eljuttatni önhöz.

Biztos lehet benne, hogy a Destapes sohasem publikálna ilyen aljasságokat.

Hosszú szünetet tartott, a szemét le nem véve vendéglátójáról, majd folytatta a maga falzett hangján, egyre halkabban.

– Ne kérdezze, hogy jutott ez a kezembe, mert nem fogom megmondani. Ez egy újságírói deontológiai kérdés, gondolom, tudja, mi ez. Szakmai etika. Én mindig tiszteletben tartom a másik felet, nem úgy, mint néme23

lyek, akik a legtöbbet ígérőnek adják el az anyagaikat.

Bátorkodom ismételten előadni, hogy ezért kértem olyan kitartóan, hogy személyesen találkozzunk. Ebben a városban, ön nyilván nagyon jól tudja, vannak emberek, akik szeretnének ártani önnek. A presztízse, a hatalma és a vagyona miatt. Ezek a dolgok megbocsáthatatlanok Peruban. Az irigység meg a harag itt jobban virágzik, mint bármely más országban. Biztosítani kívánom róla, hogy akik be akarják mocskolni a hírnevét és ártani akarnak önnek, rajtam vagy a Destapes-en keresztül sohasem fogják tudni megtenni. Ön ebben egészen biztos lehet. Én sem gazemberségre, sem aljasságra nem vagyok kapható.

Kizárólag azt szeretném, ha tudná, hányadán áll ezekkel.

Az ellenségei még mocskosabb dolgokat is fel fognak használni, hogy megfélemlítsék, és isten tudja, mit követeljenek öntől.

Szünetet tartott, hogy lélegzetet vegyen, s pár másodperc múlva folytatta, ünnepélyesen, felhúzott vállal: – Természetesen, ha én hajlandó lettem volna ebben a piszkos játékban részt venni és felhasználtam volna ezt az anyagot, megháromszoroztuk vagy megnégyszereztük volna a példányszámunkat. De még vagyunk páran elvhű újságírók Peruban, mérnök úr, az ön szerencséjére. Tudja, miért teszem ezt? Mert én önt hazafinak tartom, Cárdenas úr. Olyan embernek, aki a cégein keresztül hazát épít.

Hogy miközben sokan gyáván elmenekülnek a terrorizmus elől és külföldre viszik a pénzüket, ön itt marad, dolgozik és munkát teremt, ellenáll a terrornak, felemeli ezt az országot. Még valamit szeretnék mondani. Én nem kí24

vánok semmilyen ellenszolgáltatást. Ha ajánlana, sem fogadnám el. Azért jöttem ide és azért hoztam el ezt a mocskot, hogy ön dobja ki a szemétbe, hogy nyugodtan tudjon aludni. Semmilyen ellenszolgáltatás, mérnök úr, nekem elég a tiszta lelkiismeretem. Most elmegyek.

Tudom, hogy rendkívül elfoglalt ember, és nem szeretnék visszaélni a drága idejével.

Felállt, kezet nyújtott, s a megdöbbent Enrique újra magán érezte a nedvességet, amit érintéskor azok az izzadt, puha ujjak és az a lágy tenyér a kezén hagytak. Látta, ahogy az emberke azokkal a vakmerő, biztos, megnyújtott lépteivel távozik, kinyitja, kimegy, s hátra se nézve becsukja maga mögött az ajtót.

Olyan zavart és bosszús volt, hogy töltött magának egy pohár vizet, és egy hajtásra megitta, mielőtt kinyitotta volna a dossziét. Ott volt az íróasztalán, a szeme előtt, és úgy látta, reszket a keze, miközben leveszi róla a gumiszalagot.

Kinyitotta. Mi lehet ez? Semmi jó, az illető kis szónoklata alapján. Látta, hogy fényképek, átlátszó selyempapírba csomagolva. Fényképek? Miféle fényképek lehetnek?

Kezdte óvatosan levenni a selyempapírt róluk, de pár másodperc múlva türelmetlenül letépte, és bedobta a papírkosárba. A meglepetés, amit az első kép láttán érzett, akkora volt, hogy elengedte a fényképcsomagot, s a képek leestek az íróasztalról a földre, és szétszóródtak. Lecsúszott a székéből, és négykézláb kezdte összeszedni őket. Közben mindegyiket megnézte, és gyorsan bedugta a következő mögé, döbbenten, rémülten, visszatérve az előzőhöz, odaugorva a még előbbihez, s a szíve zakatolt a mellében, úgy 25

érezte, nincs levegője. Ott maradt a földön ülve, a több mint húsz fotóval a kezében, újra meg újra végignézte őket, és nem hitte el, amit lát. Nem lehet, ez nem lehet.

Nem, nem. A fényképek mégis ott voltak, és mindent elmondtak, és mintha még sokkal többet mondtak volna, mint ami azon a chosicai éjszakán történt, s ami most feltámadt, amikor ő már azt hitte, hogy régen elfelejtette a jugoszlávot meg azt a dolgot is.

Olyan szétesettnek, olyan zavartnak érezte magát, hogy mikor végre sikerült felállnia, letette a fényképcsomagot az íróasztalra, levetette a zakóját, meglazította a nyakkendőjét, és csukott szemmel belezuhant egy fotelba. Patakzott róla az izzadság. Próbált megnyugodni, világosan gondolkodni, higgadtan megvizsgálni a helyzetet. De képtelen volt rá. Arra gondolt, hogy szívrohamot kap, ha nem tud megnyugodni. Jó ideig így maradt, behunyt szemmel, szegény édesanyjára, Marisára, a rokonaira, az üzlettársaira, a barátaira, a közvéleményre gondolva. „Ebben az országban még a kövek is ismernek, a fenébe.” Próbált normálisan lélegezni, az orrán szíva be s a száján fújva ki a levegőt.

Zsarolás, természetesen. Idióta módon beleesett egy csapdába. De az a dolog már régebben történt, évekkel ezelőtt, ott, Chosicában, hogyne emlékezne rá. Kusatnak hívták azt a jugoszlávot? Miért csak most kerültek elő ezek a fotók? És miért ezen az undorító alakon keresztül? Azt mondta, sohasem publikálná őket és semmilyen ellenszolgáltatást nem kér, de ez természetesen csak egy kifinomult módja volt annak, hogy értésére adja, hogy éppen az ellenkezőjére készül. Hangsúlyozta, hogy neki elvei vannak, 26