Látvány »
Univerzitás » Arctér
»
művészeti folyóirat
Zajzószer »
Szeged »
Kult-tér » Kép »
Színpad »
enter
spanyolnátha.mú
k o p t a t ó
Színpad »
f e l ü l e t
KREAtúra »
h a s z n á l h a t ő
f e l ü l e t
walk line... the
1
spanyolnátha.mú
Jó étvágyat kívánunk a heti ajánlatunkhoz! Heti ajánlatunk!
spanyolnátha.mú 2
Kutyák két farokkal 2006 választási év volt. A várost elöntötték a politikai plakátok. Köztük a Kétfarkú Kutya Pártjának ígéretei: örök élet, ingyen sör, igazmondás. Ezt követően Tóth Zoltán választási szakértő úgy érezte, meg kell védenie kisded demokráciánkat, s kezében karddal kijelentette: „Nyilvánvaló, hogy becsapják az állampolgárokat.” Majd azt is hozzátette: a bejegyzetlen párt, amely ilyen státuszban nem indulhat a választáson, nem csupán becsapja a jó honfiakat, de még a közjogi intézményrendszer tekintélyét is rombolja… Ekkor már a könnyeim is csorogtak, úgy nevettem. Nevettem? Röhögtem, hahotáztam! Aztán lecsillapodván kicsit elszégyelltem magam. Tóth úr helyett. Aki butuska gyerekként kezeli a honfitársainkat. Aki úgy véli, ha ő humorérzék nélkül született, akkor már mindenki híján van ennek a nagyszerű emberi tulajdonságnak. Tóth úr komolyan vette magát — és hülyének nézte az országot. Főleg a szegedieket, hiszen nevezett pszeudo-párt ebben a városban „rombolta demokráciánk tekintélyét”… Ekkor megint röhögnöm kellett…
GAMER'S PORTAL
(llogo design by Gergely Ernő-Endre)
3
A paloták és a szobrok városa
Egyfajta kedvcsináló városismertető megírására kért meg a szerkesztőség. Kedvet leginkább a napfény kelt bennünk, így hát mindjárt helyben volnánk, ha a „napfény városáról” szólnék. Úgy emlékszem, ez a leggyakoribb jelző, amivel Szegedet illetik. Talán nem véletlenül, hiszen a déli végekre települt város éghajlati értelemben már inkább a Földközi-tenger medencéjének peremvidékéhez tartozik. Süt is itt a nap márciustól októberig elégszer, gyakran katlanná forrósítva föl a város levegőjét. A másik jelzőt szívesebben népsze-rűsítem, ha nem is közismert: „a szobrok városa”! Nekem ez a kedvesebb, mert a város olyan jellegzetes karakterére utal, amit nem a település földrajzi adottságai termettek, hanem a városlakók kulturáltsága, tehetőssége, ízlése formált a mai napig. Emlegetik Szegedet „palotás városként” is, Móra Ferencet jegyzi az emlékezet keresztapaként. Gondoltam, ha nekem Szegedhez kell kedvet keltenem, akkor inkább a város vizuális arculatát meghatározó elegáns palotáiról, meg az utcákon, tereken számos helyen előbukkanó
pompás szobrairól szólnék. Míg az éghajlati tényezők adottságok, addig az épített város, az itt élt szegediek műve: palotástól, szobrostól. Vagyis hát az itt élt nemzedékek kulturáltságán, tehetősségén múlott minden, ami mára ezekből ránk maradt. Stefánia palotasora Kezdjük előbb a város palotáival. Ugorjunk vissza időben a múlt század harmincas évtizedéig, amikor még teljes pompájában voltak láthatók az újjáépített város palotasorai. Lelki szemeim előtt Mórát látom leballagni a múzeum széles lépcsőjéről, majd megállni a közeli hídfeljáró tájékán. Látom, amint Móra igazgató úr tekintetét lassan, megfontoltan végighordozza a Stefánia szépséges homlokzatú, még környezeti ártalmaktól, portól, madárguanótól nem pusztuló palotasorán.
Alig észrevehetően bólint, majd megemeli kissé fejét, hogy jobban lásson, mert résnyire még odalátszik a szépséges szecessziós Deutsch-palota mázas kerámia-díszeivel. Aztán halkan csettint is egyet, mivel a déli verőfényben felragyog a Kass Szálló párizsiasan nagyvonalú és elegáns épülettömbje, méltóképpen megkoronázva a pompázatos látványt.
spanyolnátha.mú
spanyolnátha.mú 4
Salvo errore et omissione
Bene Zoltán
Néhány szó a szerkesztésről Amikor a Spanyolnátha felkért, hogy szerkesszem meg Európa kulturális főhálósa projekt-sorozatának Szeged-tematikájú összeállítását, örömmel vállaltam. Viszont máris fölébredt bennem a kétely: miként lehet bemutatni egy város kultúráját? Egyáltalán: van-e egy városnak kultúrája? Sokak szerint nincs röghöz kötött művészet, csak művészet van, a hely nem meghatározó tényező. Mások szerint nagyon is az: inspiráló vagy éppen visszahúzó. Miközben jelen blokk összeállt, arra jutottam, hogy egy város kultúrája egyrészt egyfajta általános körüljárás, kvázi a kulturális életről készített pillanatfelvételek sorozata által, másrészt elsősorban a jelenleg is benne élő, másodsorban a valaha hosszabb ideig ott lakó alkotóművészek alkotásain keresztül mutatható be. Rengeteg jellemző szűrhető le abból, hány tehetséget, miféle értéke(ke)t képes létrehozni, és még több, hányat tud megtartani egy-egy város. Ezen utóbbi téren Szeged nem áll valami fényesen — hasonlóan a legtöbb vidéki városhoz. Tehát vagy az a helyzet (amiben amúgy nem hiszek), hogy Magyarországon a vidék valóban kulturálatlan és (kulturális szempontból) élhetetlen, tehát tényleg kizárólagosan a fővárosban élhető a nagy, tartalmas Élet, vagy valami másról van szó, ami nem tudom, mi a pitli lehet, de bizonnyal nem is fogom már megtudni ebben az életben... Ugyanakkor azt hiszem, léteznek (mondjuk) hangulatok, amelyek beáramlanak alkotásokba (legyenek azok irodalmiak, képzőművészetiek avagy másfélék), és ezen hangulatok forrása adott esetben lehet (akár)
egy táj vagy egy város. Ettől az alkotás ugyan nem válik a táj vagy a város kultúrájának elidegeníthetetlen, szerves részévé, de tagadhatatlanul közük van egymáshoz. Ezt az alapvetést, ilyen elképzeléseket, efféle támpontokat igyekeztem több-kevesebb sikerrel átültetni a gyakorlatba, mondhatnám akár azt is: ezek voltak a szerkesztés szempontjai. Teljes, átfogó képet mégsem tudok adni. Köti a kezem számos tényező, köztük például az első közlés elve. A Spanyolnátha nem közöl olyan alkotást, amely máshol már látható, olvasható, elérhető. És ez csak egy a számos koncepciót, szerkezetet (egyebeket) befolyásoló faktor között. Egy másik ilyet magamnak köszönhetek, a saját csapdámat kerülgethetem: a kifundált lapszerkezetet. Bár ez többnyire egyértelműen feltölthető, azaz a befutott anyagok könynyedén szelektálhatóak, néha mégis akad egy-egy írás, amely természeténél fogva több helyre kívánkozik. Itt van például Weiner Sennyey Tibi kiváló esszéje Maurits Ferencről: a Kép vagy a Szó rovat profiljába éppúgy illik, ahogyan a Kult-térbe, hiszen a szerzőn és Mauritson kívül a harmadik (negyedik?) főszereplője a Grand Café. Hogy mégis a Szó című fejezetbe került, arra sok magyarázat lehet. Tény, hogy oda tettem...magyarán a tévedések és kihagyások lehetőségével készült.
Díjazott szerzőink Drozsnyik István képzőművészt Miskolc város napja alkalmából Kondor Béla-díjjal tüntette ki a város. Miskolc közgyűlése 1992-ben döntött úgy, hogy május 11. lesz a város ünnepe annak tiszteletére, hogy Ferenc József 1909-ben ezen a napon adományozott címeres kiváltságlevelet a városnak. Aleksandra Grela és Lenkey-Tóth Péter a lengyelországi Przemysl-ben, az Ezüst Négyszög címmel rendezett Kárpátok Régió Nemzetközi Festészeti Triennálén kapott díjat. A tárlaton, ahol Lengyelország, Ukrajna, Szlovákia, Románia és hazánk művészei állítanak ki, szerzőink közül Aknay János, feLugossy László, Urbán Tibor, Wahorn András munkáit is láthatja a közönség. Gratulálunk díjazott szerzőinknek! De nem csak a rendezői koncepció hiányát, az ötletek ad hoc jellegét, a szöveghúzásokat és átírásokat vitathatjuk. Baj volt a szereplők kiválasztásával is, legalábbis egyikkelmásikkal. A Lucifert alakító Szalma Tamást hagyjuk, becsülettel, jól oldotta meg a feladatát. A gondot sokkal inkább Oberfrank Pál és Szabó Gabi játéka jelentette. Amennyiben
5
spanyolnátha.mú
a rendező úgy gondolta, az a legmegfelelőbb, ha két tökéletesen jellegtelen színészre bízza Ádám és Éva szerepét, úgy elérte célját. Oberfrank Pál és Szabó Gabi nem hiszem, hogy bárkiben is maradandó nyomot hagyott volna. A kisebb szerepek megformálóira meg nem is emlékszem. Ha beszélni kellene még valakiről, hát Gregor Józsefet lehet megemlíteni. Gregor orgánuma csodálatos, ha valaki, ő valóban alkalmas volt az Úr hangjának megformálására — ám a vállalkozás általános színvonala elragadta Gregort is, kicsit elnagyolta a feladatát. Először le akartam írni Turbuly Lilla történetét, a velem kapcsolatosat. Hogy ismertem meg, a könyvét, egy kedves és szép lánynő adta nekem, a tanácsot, hogy vegyem és nézzem, mert lányírónőknek is meg kell olvasni a műveit, s bevallom, sok lányírónőt olvashattam volna, de hat, hét ujjamon is meg tudom számolni a felét, annyit olvastam csak. Kábé. Megvizsgálni a lánynők termését a könyvfán, beleharapni a piros lapokba.
spanyolnátha.mú 6
Virágének no.1 A buszból látszik hazafelé jövet: mindenki egyszerre nyírta le a füvet a háza előtt; az utca közepe táján szemlátomást kaszával vágták, ott kicsit tépett. Manapság ennyi szépség, hamvasság kell csak, esetleg még, hogy a meggyfákról patyolat szirom havazzon a nedves járdalapokra. Azt lehet hinni, megint virágkorral kísérleteznek valakik; ki kellene várni, meddig tart, és mi lesz ez.
Virágének no.2 A buszból látszik hazafelé jövet: mindenki egyszerre nyírta le a füvet a háza előtt; az utca közepe táján szemlátomást kaszával vágták, ott kicsit tépett. Manapság ennyi szépség, hamvasság kell csak, esetleg még,
hogy a meggyfákról patyolat szirom havazzon a nedves járdalapokra. Azt lehet hinni, megint virágkorral kísérleteznek valakik; ki kellene várni, meddig tart, és mi lesz ez.
7
spanyolnátha.mú
Spanyolnáthások az Arnolfini Fesztiválon Május 23-án, Szigetszentmiklóson, a 11. Arnolfini Fesztiválon debütált szerkesztőnk, Székelyhidi Zsolt (so-undZcapa) Cinema 11 című albuma, mely az Arnolfini Archívum felkérésére készült. A 11 filmzenefeldolgozást tartalmazó lemezen énekkel Buzás Gabriella, Kánya Andrea és Kiss Stefi, gitárral Sziráki Zsolt működik közre. A CD fesztiváli prezentációjához Susanna Lakner, Zsubori Ervin és a szerző készített videoklipeket. A programon a Spanyolnátha szerzői közül fellépett Dániel András, Dárdai Zsuzsa, Draskovich Edina, Erdély Dániel, Gábos József, Hoffmann Márta, Kováts Albert, Kováts Borbála, Susanna Lakner, Láng Eszter, Mózes Katalin, Okrutay Miklós, Pápai Szilvia, Saxon-Szász János, Székelyhidi Zsolt, Szigeti Tamás, Tenke István, Torma Cauli László, Zsubori Ervin és Zsubori Eszter.
spanyolnátha.mú 8
hangot ad „Úgy szeretnék írni is, mintha tulajdonképpen hallgatnék.” (Pilinszky J.) 1. p kiskanalával kezdődött minden vagyis azzal hogy a kabátom zsebében egy kulcscsomó néhány elhasznált zsebkendő egy forgalomból kivont kétforintos társaságában ráakadtam
onitról elsődlegesen mégsem egy véres felsértett száj vagy sebzett csőr jutott eszembe hanem a rúd illetve az ahogy selyemmel dörzsölve elektromossá válik hogy a kis papírdarabkák a kávé mellett kiszóródott kristálycukorszemcsék a levegőbe emelkednek hogy végül a fekete kávé-rúdhoz tapadjanak
lesz ha éppen akkor érkezem amikorra már megfagyott mi lesz ha az ebonitrúd mégiscsak magához vonzza a kristályszemet és mi lesz ha csak úgy fogom magam nem félve a pincér tekintetétől fogom magam s ellopom pilinszky kiskanalát
már rég megfeledkeztem róla p-ről és főleg arról hogy egy jól sikerült kávéházi est után szinte a pincér szeme láttára a zsebembe dugtam
anyám attól félt kleptomániás leszek mert megtalálta zsebemben azt a szocreál fémkanalat amiről azt írom hogy p-é volt noha anyám igazából nem az a félős fajta2 a kleptománia is onnan jött hogy hirtelen egy pillanatra kitisztult az agya mint ahogy tavasszal szokott kitisztulni az ég3 hogy aztán végül ismét a teljes sötétségbe zuhanjon vissza
írhatnám azt is igazából arról van szó hogy szeretek egy verset amiben az ottó az abbáziában ül egy pesti kávéházban (mert ott a közelben van az oktogon) és lát egy nagykabátot amint egy kiskanállal egy csésze feketét keverget1 és pilinszky meg az én esetem csak a későbbiekben illeszkedett idomult a vershez mert másképp nem lehetett elviselni azt a méregető tekintetet egy hatalmas férfi finomságát azt szerettem ahogy egy nagykabát egy kiskanállal keverget egy feketét de nem issza (meg) mert talán szívdobogást kap tőle szóval nem ihatja de legalább ott gőzölög előtte legalább kavargathatja hogy talán tényleg annyira kihűljön hogy szinte jéggé fagyjon fekete ebonittá fekete tóban fürdött egy kiskacsa míg a víz be nem fagyott s most csőrével karistolja a jeget ahogy karistolná kiskanalával mint korcsolyájának élével pilinszky is de az eb
jen haza hiszen nem akartam ismerős arcot tekintetet (nem akartam hogy nézzenek hogy nézve legyek) ezért is ültem az abbázáiába (este érkeztem de kávét én sem rendeltem akárcsak tolnai néztem a cápauszonyokat és opatijara gondoltam meg arra a nőre akinek a szobránál anyáékkal első nyaralásom során lefényképezkedtünk) és csak az utolsó pillanatban szóltam neki jöjjön ide az abbáziába (tekintete tapadjon a cápauszonyra combjában érezze a harapást ahogy az a nő érezhette) akkor amikor már úgyse tud
az jutott eszembe hogy talán p sem kávézik akárcsak én de szereti az illatát (nemcsak a főttnek hanem a frissen pörkölt kávészemeknek is) és éppen ezért kikéri de nem issza csak keveri felkavarja az alját hogy erősebb legyen az illat hogy végül kihűljön megfagyjon ráfagyjon egy kanálra rúd legyen és elektromos ott ülne az abbáziában egy nagykabátban örök kavarásban és én félnék hogy mi
2. elloptam p kiskanalát késő volt már a villamosok sem jártak én pedig messze laktam vagyis elég messze ahhoz hogy inkább zárásig (netalán’tán hajnalig a kávéház előtt egy padon vagy az aszfalt kövén ülve nem félve a felfázástól mert nyár volt még éjjel is eléggé meleg) maradjak hogy azután lesz ami lesz alapon hazaérjek, nem arra vártam hogy összefussak valaki ismerőssel és megkérjem kísér-
akárcsak a tolnai-versben a pincér úgy ebben az égszínkék pillanatban anyámat is maga a mozdulat a tett foglalkoztatta és nem az eszköz mely a személyre utal azaz a lopás mint olyan elhomályosította a kanál ideáját és ezen keresztül (pedig ez lenne a legfontosabb) magának pilinszkynek a személyét és én tudtam nem leszek kleptomániás bár minden egyes számomra mozdítható és elérhető tárgyat amihez p-nek köze volt és amihez p hozzáért elemelek.
9
spanyolnátha.mú
Tragédia a Szegedi Szabadtéri Játékokon 1933-tól 2000-ig — vázlat —
Design Workshop 2007 by Gergely Ernő-Endre
1931. június 13-án Voinovich Géza Magyar passió című művének Hevesi Sándor által rendezett előadásával vette kezdetét a Szegedi Szabadtéri Játékok története, amelynek első szakasza 1939-ig tartott. 1939 után húsz év kényszerpihenő következett, míg Európa egyik legnagyobb (800 négyzetméteres) színpadát újra elfoglalhatta a színjáték. A színpad mérete miatt kezdettől fogva nagy hangsúlyt kaptak a látványos darabok. Madách Imre főműve, Az ember tragédiája például 1933-ban került először a Dóm tér közönsége elé (1933. augusztus 26., 27., 29.; Hont Ferenc rendezésében), de 1939-ig minden esztendőben újra műsorra tűzték. 1934-ben nyolc, 1935ben hat, 1936 és 1939 között pedig minden fesztiválon három-három előadás volt látható a játékokon. A Szabadtéri 1959-es újraindulását követő első esztendőben Az ember tragédiája ismét műsorra került. A Major Tamás rendezte öt kiváló előadás, a pazar szereposztásnak is köszönhetően (Básti Lajos, Lukács Margit, Ungvári László) olyan hatalmas siker lett, hogy a következő esztendőben meg kellett ismételni. Ezt követően három évig elmaradt a Tragédia Szeged első számú nyári kulturális fesztiváljáról, 1965-ben azonban három előadás erejéig visszatért — a rendező ekkor Vámos László, a színészgárda nem kevésbé pazar, mint az előző két alkalommal: Nagy Attila, Ruttkay Éva, Gábor Miklós. A hatás ezúttal sem maradt el: 1966ban változatlan szereposztásban, 1967-ben Gábor Miklós helyén Sinkovits Imrével újabb három-három előadás töltötte meg a Dóm téri lelátókat. Újabb évtizedes pauza után 1976ban tért vissza a Dóm elé Madách drámai költeménye, Szinetár Miklós rendezésében Hegedüs D. Gézával, Bánsági Ildikóval, Lukács
Sándorral. 1983-ban Vámos László újból rendezett, Bubik István, Tóth Éva és Balkay Géza játszotta a főszerepeket. És utána tizenhat esztendei szünet. 2000-ben a szegedi és Szegedre látogató közönségnek azonban ismét lehetősége nyílott rá, hogy élvezze a magyar irodalom klasszikus remekművét. Ennek ellenére az adódó alkalommal nem sokan éltek. A hiba pedig ezúttal nem a közönségben keresendő. A közönség minden tőle telhetőt megtett: megvásárolta a belépőjegyet, megtöltötte a nézőteret, nyitott volt, a felvonások és a darab végeztével tapsolt. Ha gondolkodott is, akkor ezt csak megszokásból tette. Mert bizony az előadás sok mindenre adott okot, de tetszésnyilvánításra, tapsra, s főleg: gondolatok ébredésére a legkevésbé. S hogy miért? A kérdésre egész egyszerűen lehetne válaszolni: mert egy rossz produkciót láthatott az, aki a millennium évében Az ember tragédiájára váltott jegyet Szegedre. Korognay Károly rendezése nélkülözött mindenféle koncepciót, az előadást az esetlegesség jellemezte, szöveghúzásai pedig néhol egyenesen a darab érthetőségének a rovására mentek. S ha már a szöveghúzásoknál tartunk: köztudott, hogy a Tragédiát nem szokás teljes szöveggel játszani, hiszen túlságosan hosszadalmas lenne, ezért a rövidítés elfogadható és megengedett — az átírással viszont egy ilyen mű esetén csínján kellene bánni! A rendező részéről igen nagy önbizalmat és saját irodalmi vénájába vetett erős, megingathatatlan hitet kell feltételeznünk ahhoz, hogy megérthessük az okát a szöveg „kozmetikázásának”. Egyben, az eredmény láttán azt is meg kell állapítanunk, hogy Korognay Károly tévedett: irodalmi tehetsége nem mérhető Madách Imre zsenialitásához.
Post card 2007 by Gergely Ernő-Endre
spanyolnátha.mú 10
Proló g n
„Attila, te évek óta repülsz, ejtőernyőzöl, tökös gyerek vagy: miként lehetséges, hogy mégis félsz a versírástól?” A fenti kérdőmondat, hol is másutt, egy szegedi pincében, jelesül a Borvirágban (nomen est omen) hagyta el 1996 szeles tavaszán költőbarátom, az azóta már az örök világosság honában írogató Petri Csathó Ferenc száját. Cseresznyepálinkával sűrűn megspékelt beszélgetésünk szövevényes, kacskaringós úton jutott el idáig, miután az általa jóelőbb még remeknek minősített legújabb, vérrel-verítékkel kiizadott szonettkoszorúmat pillanatok alatt úgy átírta, hogy arra többé az Isten se ismerhetett, nem hogy én. Hogy miért is tehette fel? Akkoriban már többkötetes költő voltam, mégis viszolyogtam a versírástól. De nagyon. Pedig addigra sok mindent tudtam a versről. Az ógörög, a szótagszámláló, a hangsúlyos, a hangsúlyváltó, a szimultán verselésről. — Majdnem mindent. És hozzá elovastam a világ- és a magyar irodalom minden valamire való poétájának életművét, megismertem a külhoni, valamint az itthoni kortárs irodalom miden gyémántját és szemetét. Ez volt a baj.
Túlműveltem magam (jól illusztrálja ezt egyik bepöccent haverom nekem címzett mondata: „Te kiművelt színházi majom!”). Nyomasztottak az óriások, minden szent pillanatban fogták, szorongatták a kezemet. Nem engedtek írni. Ha nagy ritkán mégis sikerült kijátszanom őket, gyenge utánzatok jöttek napvilágra. („Akit reggel raktak a’ délbe elomlott, / Akit délbe raktak, estére beomlott.”) Hogy mi voltam akkoriban, azt későbbi mentorom, Szepesi Attila, a koszorús mester fogalmazta meg legtömörebbem: „Agyaglábakon álló költő.” Erre érzett rá a jó szimatú Rike (Ferike), aki hogyan is sejthette volna, hogy a versírástól való félelmem kismiska azokhoz a félelmekhez képest, amelyeket addigi életemben repülős és ejtőernyős pályafutásom alatt már átéltem. Persze, neki ezt akkor nem mondtam el, ezért haláláig abban a hiszemben élt, hogy ott, a Borvirág füstjével keveredett barackpálinka-illatban, egy valódi légi huszárral múlatta az időt. Egy igazi macsóval.
11
Együtt. Veled. Bárhol.
spanyolnátha.mú
spanyolnátha.mú 12
Első szín, Ausztria A határhoz érve emlékezni kezdenek a sejtek. Zavartan igazgatom a csomagokat, várom a rám törő vámost, géppisztolyos határőrt, de gond nélkül csusszanunk át. Ausztria, te csodás. Harminc fok — jó ég, hogy lesz ebből síelés. Folyamatosan sötétben siklik a busz, alagút alagút hátán. A szállás osztrák államszerződés előtti, három néni hangtalanul sertepertél a konyhában, a gondnok csontos úriember, keveset beszél, akkor se érteni, mit mond, de legalább magyarul teszi. Kedvenc zenekarom a közelben koncertezik, próbálkozom a gondnoknál: messze van-e Graz. A fejét rázza, mit tudja ő, és a nénikhez igazít. Messze van-e Graz. Nem tudják, a másik irányba kell menni. Van-e legalább tiszta pohár. Azt tudják: nincs, bár azt mondják: van. Nem veszünk össze. Az ízlésesen berendezett szobák kárpótolnak: a zuhanyzóban papírjától megfosztott guriga, a falakon pókháló a dísz. Lábunk alatt recseg a szőnyeg, valahol poloskák rohangálnak. Jó ég, hogy lesz ebből síelés. lfelé a felvonókapszulák úgy himbálóznak, akár gyermekkori lengőtekében a golyóbis. Túl a nosztalgián embereket vizionálok, agyukból síléc csonkja meredez, tántorgásuk nyomán haragosan ropog az összevérezett hó, másokat hegyi mentők csúsztatnak le, fölöttünk kék helikopter kelepel. — Vazulként tapadok az áthűlt padkára. Hol van ilyenkor Brinkmann doktor.
h a s z n á l h a t ő
THE
end line of
f e l ü l e t
k o p t a t 贸
exit
f e l 眉 l e t