© Derek Shapton
ALICE MUNRO 1931-ben született Winghamben, Kanadában. Tizenkét novelláskötete, két válogatott novelláskötete, valamint egy regénye jelent meg. Számos rangos díjat és kitüntetést kapott, köztük Kanada főkormányzójának Irodalmi Díját háromszor, Giller-díját kétszer, a novellákért járó Rea-jutalmat, a Lannan Irodalmi Díjat, Anglia W. H. Smith Irodalmi Díját, az Egyesült Államok Nemzeti Könyvkritikusi Körének díját, az Edward MacDowell irodalmi medált és a Nemzetközi Man Booker-díjat. 2013-ban a Svéd Akadémia neki, „a kortárs novella nagymesterének” ítélte az irodalmi Nobeldíjat.
A boldog árnyak tánca a 2013-ban Nobel-díjjal kitüntetett Alice Munro első könyve. Nyolc évet kellett várnia, mire megjelenhetett. És mi volt a Vancouver Sun szalagcíme? „Egy háziasszony, akinek sikerült időt szakítania arra, hogy novellákat írjon.” De az idő őt igazolta, ezek a hol hosszabb, hol rövidebb novellák a műfaj iskolapéldáivá és az olvasók kedvenceivé lettek. Igaza van Jonathan Franzennek abban, hogy Alice Munro semmi másról nem ír, mint az emberről, csakis az emberről. Ráadásul ugyanazokat az embereket ismeri, mint mi. Sőt személyesen minket ismer. Az olvasó már-már szeretne elbújni a tekintete elől, mert túlságosan sokat tud gyarlóságainkról, botlásainkról, bűntudatunkról, megbánásainkról, bizonytalanságunkról, arról, hogyan cselekszünk vagy nem cselekszünk válságos helyzetekben. És hogy mit teszünk akkor, amikor eljön a menekülés pillanata. Mert Munro szerint ez a közös bennünk: bizonyos élethelyzetekben mindanynyian szeretnénk elmenekülni, csak nem mindannyian tudunk. De vajon miért nem? Többek között erre a kérdésre keresi a választ ez a tizenöt varázslatos novella is.
A PARK KIADÓNÁL MEGJELENT KÖTETEI
Szeret, nem szeret… (2006, 2008, 2013, 2014) Csend, vétkek, szenvedély (2007, 2013) Egy jóravaló nő szerelme (2008, 2009, 2013) Asszonyok, lányok élete (2009, 2013) Mennyi boldogság! (2011, 2013) Drága élet (2014)
PARKKIADO.HU
3900 Ft
ISBN 978-963-355-135-6
www.facebook.com/parkkiado www. parkkiado.hu
Munro A boldog árnyak tánca
Mindannyian megpróbálunk elmenekülni.
Alice Munro A boldog árnyak tánca Az írók azon maroknyi csoportjához tartozik, akik eszembe ötlenek akkor, mikor azt mondom: az irodalom a vallásom. Jonathan Franzen
k Kön ö yvvki kiad a ó ad Pa P ark
„Egy házban természetesen remekül lehet dolgozni, ha az ember férfi . Egy férfi hazahozza a munkáját, otthon szabaddá teszik számára a megfelelő helyet: a ház újjászervezi önmagát körülötte. Mindenki elismeri, hogy az ő munkája létezik. Nem várják el tőle, hogy közben fölvegye a telefont, hogy megtalálja az elveszett dolgokat, hogy megnézze, miért sír a gyerek, vagy hogy megetesse a macskát. Magára zárhatja az ajtót. De képzeld csak el (mondtam neki), amint egy anya magára zárja az ajtót, és a gyerekei tudják, hogy ott van mögötte: már a puszta gondolat is fölháborítaná őket. Köztudott, hogy egy olyan nő, aki csak ül, és maga elé bámul egy olyan országban, amelybe a férje és a gyerekei nem bejáratosak, vét a természet ellen. Vagyis egy nő számára egy ház nem ugyanazt jelenti. Egy nő nem olyasvalaki, aki csak besétál a házba, használja, aztán újra kisétál. Egy nő maga a ház: nem választhatja el magát tőle.”
Emlékképek
Most, hogy Mary McQuade itt volt nálunk, úgy tettem, mintha nem emlékeznék rá. Úgy éreztem, ennél okosabbat nem tehetek. Ő maga csak annyit mondott: – Hát, ha énrám nem emlékszel, akkor nem emlékezhetsz valami sok mindenre! – Azzal annyiban is hagyta a dolgot, legfeljebb még annyit tett hozzá: – Lefogadom, hogy szerinted a nagyanyád házában sem jártál a múlt nyáron. Lefogadom, hogy arra sem emlékszel. A házat „a nagyanyám házának” neveztük már azon a nyáron is, pedig akkor még élt a nagyapám. Igaz, soha nem jött elő abból a szobából, ahol aludt, a legnagyobb elülső hálóból. Az ablakok belső felén itt is, akárcsak a nappaliban és az ebédlőben, spaletták voltak: a többi hálószobában meg csak rolók. Itt ráadásul a veranda is elfogta a fényt, és a nagyapám egész nap 48
BoldogArnyak_beliv_ny.indd 48
25/03/15 15:41
félig-meddig sötétben feküdt, fehér haja, amely olyan selymes volt már, mint egy csecsemőé, s olyan vigyázva is kellett mosni és fésülni, mint a kisbabákét, meg a hálóinge és a párnái fehér szigetet alkottak a szoba félhomályában, amelyet az emberek óvatosan, de határozottan közelítettek meg. A másik fehér sziget a szobában Mary McQuade volt az ápolónői egyenruhájában: rendszerint mozdulatlanul ült azon a helyen, ahol a ventilátor fáradtan kavargatta a szoba levegőjét, mint valami levest. Ahhoz túl sötét volt, hogy az ember olvasson vagy kötögessen, feltéve hogy Marynek kedve kerekedett volna valamelyikhez, így egyszerűen csak várt és szuszogott, és ez a hang, akárcsak a ventilátoré, teli volt régi, homályos panasszal. Még olyan kicsi voltam, hogy a rácsos gyerekágyban aludtam – otthon már nem, de itt, a nagyanyám házában megtartották nekem a kiságyat –, a hall túloldalán, az egyik szobában. Itt nem volt ventilátor, és a kinti ragyogás – a házat körülvevő sík földeket az erős napfény mintha csillogó vízfelületté változtatta volna – villámló réseket ütött a lehúzott redőnyön. Ki bírt volna aludni ilyen körülmények között? Hallottam, amint anyám, nagyanyám és nagynénéim tovább szövik-fonják ugyanazt a szokásos, véget nem érő beszélgetést a verandán, a konyhában, az ebédlőben (ahol anyám egy kis, réznyelű kefével söprögette a fehér abroszról a morzsákat, és a kerek asztal fölé lecsüngtek a csillár vastag, sárgásbarna üvegvirágai, bár most nem világítottak). És az a sok ebéd meg vacsora a házban, a főzés, a látogatások, a beszélgetések, valaki néha még zongorázott is (többnyire a legfiatalabb nagynéném, Edith, aki még nem volt férjnél, énekelt és játszott fél 49
BoldogArnyak_beliv_ny.indd 49
25/03/15 15:41
kézzel: Nita, Juanita, szelíden nyugszik a délszaki hold); az a rengeteg élet! De a szobák mennyezete nagyon magasan volt, alattuk meg az a sok félhomályos, elpazarolt tér, s amikor feküdtem a kiságyamban, és nem tudtam aludni a melegtől, fölnéztem, és láttam azt a nagy, üres teret, a foltos sarkokat, s ugyanazt éreztem, bár nem tudtam, hogy mi az, amit mindenki másnak is éreznie kellett abban a házban – hogy az izzasztó forróság mögött magába zárva ott a halál, mint egy bűvös jégcsap, amelyen nem fog a hőség. És Mary McQuade, ahogy ott várt a keményített fehér ápolónői egyenruhájában, hatalmasan és komoran, mintha ő maga is jéghegy lenne, ahogy ott ült kérlelhetetlenül, s csak várt és szuszogott. Biztos voltam benne, hogy ő tehet az egészről. Úgy tettem tehát, mintha nem emlékeznék rá. Most nem vette fel a fehér egyenruháját, de ettől még nem lett kevésbé veszélyes, ez a legjobb esetben is legfeljebb annyit jelentett, hogy még nem érkezett el az az idő, amikor a kezébe kaparintja a hatalmat. A napfényben, a szabad ég alatt most, hogy nem viselte a fehér egyenruháját, kiderült, hogy tetőtől talpig szeplős, mindenütt, ahol valamit látni lehetett belőle, mintha valaki megszórta volna zabliszttel, és hogy göndör, csillogó, természettől rézvörös, dús haja van. Hangja harsány és rekedt, és szinte kizárólag a panasz nyelvén bírt beszélni. – Énnekem kell kiaggatnom az összes mosott ruhát teljesen egyedül? – kiáltott rám az udvarban, és én követtem ahhoz a betoncsíkhoz, amely fölé a szárítókötelek voltak kifeszítve, ő pedig nagyot nyögve letette a vizes ruhákkal teli kosarat. – Adogassad nekem azo50
BoldogArnyak_beliv_ny.indd 50
25/03/15 15:41
kat a csipeszeket! De egyszerre csak egyet! És a jó felével fölfelé! Nem is szabadna kinn lennem ebben a szélben a hörghurutommal! Lehorgasztott fejjel, mintha csak egy hozzáláncolt állat lennék, adogattam neki a csipeszeket. A szabadban, a hideg márciusi levegőben nem is tűnt olyan kövérnek, és a szagát is kevésbé lehetett érezni. A házban mindenütt éreztem a szagát, még azokban a szobákban is, ahová jóformán be se tette a lábát. És hogy milyen is volt az a szag? A fém szagára emlékeztetett, meg valami sötét fűszerére (a szegfűszegére – tényleg szokott fájni a foga), meg arra a kenőcsére, amivel be szokták dörzsölni a mellemet, ha meghűltem. Egyszer anyámnak is megemlítettem, ő meg azt felelte: – Ne beszélj butaságokat, én nem érzek semmiféle szagot! Úgyhogy az ízről már nem is beszéltem neki, pedig íz is volt. Ott bujkált minden ételben, amit Mary McQuade készített, sőt talán minden olyan ételben is, amit az ő jelenlétében fogyasztott el az ember – a reggeli kásámban, a déli sült krumplimban és a vajas kenyérben meg a barna cukorban, amit olyankor adott, amikor kimentem az udvarra –, valami idegen íz, daraszerű és lehangoló. Lehetetlen, hogy a szüleim ne érezték volna! Mégis úgy tettek, mintha semmit sem vettek volna észre, és erre nyilván megvolt az okuk. Ez is olyasmi volt, amiről egy évvel korábban még nem tudtam. Amikor kiteregette a ruhát, közölte, hogy lábat kell áztatnia. A lába, ahogy előmeredt a gőzölgő mosdótálból, olyan egyenes és henger alakú volt, mint az esőcsatorna. Keze a térdén, úgy hajolt előre a forró gőzbe, és fájdalmasan, elégedetten nyögött. 51
BoldogArnyak_beliv_ny.indd 51
25/03/15 15:41
– Maga ápolónő? – kérdeztem merészen, bár anyámtól tudtam, hogy az. – Igen, az vagyok. Bár ne lennék… – És maga a nagynéném is? – Ha az lennék, akkor Mary nénikédnek szólítanál, nem igaz? Márpedig nem szólítasz annak, ugye? A rokonod vagyok, apád unokatestvére. Ezért hívtak engem, ahelyett hogy egy okleveles ápolónőt kerítettek volna. Én csak kisegítő ápolónő vagyok. Ebben a családban mindig beteg valaki, és mindig énnekem kell ápolni őket. Soha nincs egy perc nyugtom se! Nem hittem neki. Nem hittem, hogy bárki hívta volna. Csak jött magától, azt főzött, amihez kedve szotytyant, úgy rendezte el a dolgokat, ahogy neki tetszett, s közben folyton panaszkodott a huzatra, és korlátlanul uralkodott a házban. Ha nem jött volna, anyám soha nem dől ágynak. Anyám ágyát az ebédlőben állították fel, hogy Mary McQuade-et megkíméljék a lépcsőmászástól. Anyám haját két vékony, rövidke, sötét copf ba fonták, az arca beesett, a nyaka meleg és mazsolaszagú volt, mint mindig, de a többi része ott, a takaró alatt átváltozott valami hatalmas, törékeny és titokzatos, nehezen mozgatható tárggyá. Komoran, harmadik személyben beszélt önmagáról, olyasmiket mondott, hogy „vigyázz, nehogy kárt tegyél anyuban, ne ülj anyu lábára!”. Vala hányszor az anyu szót kimondta, megborzongtam, és elöntött a nyomorúság meg a szégyen, akárcsak Jézus nevének hallatán. Ez az anyu, akit az én valódi, meleg nyakú, lobbanékony és megnyugtató ember-anyám állított kettőnk közé, valamiféle örökké sebzett szívű fantom volt, aki, akárcsak Jézus, örökösen azokon a go52
BoldogArnyak_beliv_ny.indd 52
25/03/15 15:41