Állatkerti gyűjtőutak
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: David Attenborough: Adventures of a Young Naturalist. The Zoo Quest Expeditions Two Roads, London, 2017
Fordította Makovecz Benjamin A fordítást szakmai szempontból ellenőrizte dr. Korsós Zoltán
Eredeti kiadások © David Attenborough 1956, 1957, 1959 Egykötetes, rövidített kiadás © David Attenborough 1980 A The Zoo Quest Expeditions jelen kiadása a The Lutterworth Press-szel történt megállapodás alapján jelent meg. Bevezetés © David Attenborough 2017 Hungarian translation © 2018 Makovecz Benjamin Magyar kiadás © 2019 Park Könyvkiadó, Budapest Fotók © David Attenborough Borítófotó © David Attenborough Szerzőfotó © Ruth Peacey ISBN 978-963-355-445-6 Szerkesztette Szalay Marianne A szöveget gondozta Markwarth Ágnes Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi A borítót az eredeti felhasználásával készítette Hlatki Dorottya Tördelte Izing Imre Készült 2019-ben a Generál Nyomdában Felelős vezető Hunya Ágnes Printed in Hungary
Bevezetés
Az állatkertek manapság már nem indítanak gyűjtőexpedíciókat élő példányok beszerzésére, és ez igen örvendetes változás. Az élő természetre elég súlyos nyomás nehezedik anélkül is, hogy elrabolnánk és rabságba hurcolnánk a legszebb, legritkább és legvarázslatosabb állatokat. Napjainkban az állatkertek legnépszerűbb és legtöbbet csodált lakói – oroszlánok, tigrisek, zsiráfok, orrszarvúk, de még makik és gorillák is – fogságban születtek, és származásukat gondosan számontartjuk, hogy a beltenyésztés veszélye nélkül vehessenek részt a nemzetközi csereforgalomban. Ezek az állatok fontos sze-
5
Bevezetés repet töltenek be: a látogatókat megismertetik az élő természet szépségeivel, és egyben a sokféleség megőrzésének fontosságát is szemléltetik. Mindez korántsem volt mindig így. A Londoni Állatkertet 1828-ban tudós kutatók hozták létre, akiket abban az időben az élő fajok számbavételének fontos, de csaknem teljesíthetetlen feladata foglalkoztatott. Egyes példányok a világ távoli részeiből élettelenül, tartósított állapotban érkeztek, az eleveneket a Regent’s Parkban helyezték közszemlére, pusztulásuk után tüzetes anatómiai vizsgálatokat végeztek rajtuk, végül pedig gondosan tartósították és megőrizték a maradványokat. Mondanom sem kell: azokat a fajokat tartották a legnagyobb becsben, amelyekkel más állatkertek nem dicsekedhettek; ez a szemlélet még az 1950-es években is érvényben volt, amikor egy újfajta televízió-műsor ötletével kerestem fel az állatkert egyik kurátorát. A televíziózás akkoriban egészen más volt, mint ma. Egyetlen adó létezett, a BBC, az adást pedig csak Londonban és Birminghamben lehetett fogni. A műsorokat két, a londoni Alexandra Palace-ben berendezett kicsi stúdióban készítették; 1936-ban ebből a két stúdióból és ugyanezekkel a kamerákkal indították meg a világ első rendszeres tévéadását. A programot 1939-ben, a második világháború kitörésekor felfüggesztették, de rögtön a békekötés után újraindították. Így aztán amikor 1952-ben gyártásvezető-gyakornokként munkába álltam, a brit televízió mindössze tíz év műsorkészítési tapasztalatot mondhatott magáénak. A közvetítések csaknem minden esetben élőben mentek. Az elektronikus kép- és hangrögzítés még a láthatáron sem volt; a műsorkészítők a legjobb esetben is csak filmre vett anyagokkal egészíthették ki a közvetítéseket, csakhogy ritkán akadt elegendő pénz a drága filmre és magára az eljárásra. Ezt azonban nem tekintettük nyűgnek vagy korlátnak, sőt mi is és a nézők is a közvetlen kapcsolatot, az egyidejűséget éreztük a televíziózás fő vonzerejének: hogy a képernyőn lejátszódó események úgy és akkor történnek, ahogyan és amikor a nézők látják őket. Ha a színész elfelejtette a szövegét, a súgást is hallani lehetett. Ha egy politikus kijött a béketűréséből, mindenki szem- és fültanúja volt a jelenetnek; később nem gondolhatta meg magát és nem állíthatta, hogy elővigyázatlan szavait „kiemelték” eredeti összefüggésükből. Állatokkal foglalkozó műsorok már az előtt is voltak, hogy felbukkantam a BBC-nél. A Londoni Állatkert igazgatója, George Cansdale vezette őket; 6
Bevezetés hétről hétre magával vitt az Alexandra Palace-be egy-egy kisebb testű és könnyen kezelhető jószágot, és odaállította az asztalra helyezett lábtörlőre, ahol a derék állat a vakító lámpafényben hunyorogva engedelmesen ácsorgott, amíg Mr. Cansdale bemutatta felépítését, méltatta szépségét és ismertette szokásait. Az igazgató úr kiváló természettudós volt, nagyszerűen értette az állatokkal való bánás minden csínját-bínját, és rá tudta venni őket, hogy a várakozásoknak megfelelően viselkedjenek – népszerűségét pedig csak fokozta, hogy még így sem mindig úgy alakultak a dolgok, ahogy szerette volna. Az állatok rendszeresen a lábtörlőre, de az is megesett, hogy Mr. Cansdale nadrágjára ürítettek; előfordult, hogy menekülőre fogták, és ilyenkor az oldalt készenlétben várakozó egyenruhás állatkerti őröknek kellett elcsípniük őket. Egyszer egy kicsi afrikai csíkosmókus hirtelen felugrott egy hosszú tartókarról fölébe lógó mikrofonra, keresztülszökellt a stúdión, és végül a szellőzőrendszerben talált menedéket; a következő napokban ott éldegélt, és időnként előbukkant az ugyanebből a stúdióból közvetített drámai jelenetek, varietéműsorok és ünnepélyes napi műsorzárók idején. Néhány emlékezetes esetben még az is megesett, hogy a műsoron lévő állat megcsípte vagy megharapta Mr. Cansdale-t. Az ilyen pillanatokat vétek lett volna elszalasztani; egy-egy különösen veszedelmes állat, például kígyók bemutatásakor az egész ország lélegzet-visszafojtva figyelte az eseményeket. 1953-ban aztán új állatos televízió-műsor indult. Egy belga felfedező és filmes, Armand Denis vonzó brit feleségével, Michaelával Kenyából érkezett Londonba, hogy bemutassák Below the Sahara című, egész estés filmjüket, a fel nem használt jelenetekből pedig félórás összeállítást bocsátottak a televízió rendelkezésére. A képernyőn elefántok, oroszlánok, zsiráfok meg Afrika más legendás és csodaszép állatai jelentek meg – óriási volt a siker. A képsorokból hiányzott Mr. Cansdale állatbemutatóinak bizsergető kiszámíthatatlansága, viszont megmutatták, hogy ezek a teremtmények eredeti környezetükben milyen csodálatosak és fenségesek. A nézők olyan lelkesültséggel fogadták az újfajta állatos televízióadást, hogy a műsorkészítők azonnal további felvételeket kértek a házaspártól. Miért is ne készítenének egy egész sorozatot, amelynek részei hetente kerülhetnének adásba? Denisék, akiknek az Afrikában töltött évek során rengeteg felvételük gyűlt össze, azonnal felismerték a lehetőséget, és nem sokáig kérették magukat. Így született meg az On Safari című sorozat. 7
Bevezetés Huszonhat éves kezdő televíziósként, hátam mögött mindössze kétéves tapasztalattal és ezekben a körökben merőben szokatlan, zoológusi végzettséggel – de a saját állatos filmek készítésének határozott szándékával és terveivel – éreztem ezeknek a filmfelvételeknek a vonzerejét, de a korlátaikat is. Mr. Cansdale műsoraiban megvolt a kiszámíthatatlan viselkedésű állatok megfigyelésének tagadhatatlan varázsa, minthogy azonban ezeket a jószágokat mindig a stúdió steril körülményei között mutatták be, legtöbbször nem is teremtett lényeknek tűntek, inkább bizarr furcsaságoknak. Denisék állatai a valódi környezetükben jelentek meg; abban a világban, amelyhez tökéletesen alkalmazkodtak – a jelenetekből ugyanakkor hiányzott a megjósolhatatlanság eleven zamata. Valamiképpen – gondoltam – bizonyosan közelíteni lehet a két felfogást, és egy filmben egyesíteni előnyeiket. Ebben az időben már készítettem zenei rendezvényeket, régészeti témájú vetélkedőket, politikai vitákat meg balettelőadásokat, és készítettem egy háromrészes sorozatot az állatok testformájának, színezetének és mintázatának céljáról és fontosságáról is. A narrátor a kor egyik jelentős tudósa, Sir Julian Huxley volt; az elhangzottak szemléltetésére Mr. Cansdale Londoni Állatkertjéből kértem kölcsön az állatokat. E munka során ismerkedtem meg a hüllők részlegének vezetőjével, Jack Lesterrel. Jack világéletében szenvedélyesen szerette az állatokat, de mivel nem volt semmiféle biológiai képzettsége, először egy bankban kapott állást, csakhogy hamarosan meggyőzte a vezetőséget, hogy küldjék ki egy nyugat-afrikai fiókintézetükbe, ahol hódolhat a hüllők gyűjtése és tartása iránti szenvedélyének. A háború kitörésekor a brit Királyi Légierő szolgálatába állt, a békekötés után munkát vállalt egy nyugat-angliai magánállatkertnél, és innen került a Regent’s Park-beli állatkert hatalmas hüllőgyűjteményének élére. A hüllőház egyik szobácskájában berendezett irodáját ugyanolyan fojtogató, trópusi hőmérsékletre fűtötte, mint az állatok terráriumait, a falakat pedig a kiállítótérben szükségtelenné vált kedvenceinek: törpegalágóknak, óriáspókoknak, kaméleonoknak és vakkígyóknak otthont adó számtalanféle tartállyal, ketreccel és üvegedénnyel borította. Nagyon sokat segített a Huxley-féle sorozatban bemutatott állatok kiválasztásában, később pedig azért látogattam, hogy kitaláljuk, milyen újabb sorozatot tudnánk – immár közösen – készíteni. Úgy véltem, van olyan ötletem, ami őt is érdekelheti, mert a megvalósítás visszaviheti szeretett Nyugat-Afrikájába – és vele engem is. 8
Bevezetés A terv egyszerű volt. A BBC és a Londoni Állatkert szervezne egy közös állatbegyűjtő expedíciót, amin mindketten részt vennénk; én filmezném azokat a jeleneteket, amikor Jack felkutat és végül elfog egy-egy különösen érdekes állatot. Az egyes részletek a már kézben tartott zsákmányról készült közeli felvételekkel végződnének úgy, hogy a kép áttűnik: ugyanezt a jószágot mutatja, de immár a stúdióban, ahol Jack amúgy Cansdale módra bemutatja felépítését, viselkedését és szokásait. Ha aztán adódik néhány előre nem látható baleset, egy-egy kis harapás vagy szökés – hát annál jobb. A film aztán visszavinné a nézőket Afrikába, újabb kutatásra és zsákmányszerzésre. Jack jónak tartotta az ötletet, a baj csak az volt, hogy az állatkert akkoriban nem tervezte újabb gyűjtőexpedíció szervezését, és a BBC sem szándékozott különleges igényű és kétségkívül igen költséges természettudományos filmsorozatot indítani. Ezt a parányi akadályt azonban le lehetett küzdeni egy kellő ügyességgel megszervezett, közös ebéddel, amelyen a BBC és az állatkert vezetői egyformán abban a hiszemben vesznek részt, hogy a másik fél már fontolgatja a nagy vállalkozás lehetőségét. Az ebédet az állatkert vendéglőjében rendeztük meg; Jack meg én sugalmazással és ügyeskedéssel irányítgattuk a főnökeinket. A kávé után mindketten abban a meggyőződésben távoztak, hogy az ő intézményük számára rendkívüli előnyökkel jár a másikkal való együttműködés. Szinte hinni sem mertünk a fülünknek, amikor másnap mindkettőnket arról tájékoztattak, hogy rendben van, készülhetünk. Minden nehézség nélkül megállapodtunk abban, hogy az esőerdő lesz a cél. Jack korábbi, banki munkahelye Sierra Leonéban volt, úgyhogy jól ismerte az országot és az ottani állatvilágot is, ráadásul akadt ott jó néhány barátja, akik szükség esetén a segítségünkre lehettek. Én egészen biztos voltam abban, hogy ha sikeres televízió-műsort akarunk csinálni, akkor egyetlen, konkrét célt kell kitűznünk: valami ritka teremtmény becserkészését, mert az állatkert vezetőit leginkább az olyan jószágok érdeklik, amelyek sehol másutt nem láthatók, és a tévénézők is akkor ülnek le hétről hétre a képernyő elé és követik izgalommal a sorozatot, ha egy igazán romantikus, érdekes és ritka állat után kutatunk, és végül megtaláljuk. Az lehetne a cím, hogy valaminek a nyomában… De mi legyen az? Ez kemény dió volt. Jacknek egyetlen Sierra Leone-i állat, egy Picathartes gymnocephalus nevezetű madár jutott az eszébe, ami talán-talán megfelelt 9
Bevezetés volna a kívánalmaknak, de én úgy éreztem, hogy ezzel a névvel aligha fogjuk felkelteni a brit tévénézők őrjöngő kíváncsiságát. Nincs esetleg valami más, kissé romantikusabb elnevezése is? „Dehogynem – vágta rá készségesen Jack. – Angolul úgy hívják, hogy bare-headed rock fowl.”* Hát – gondoltam –, olyan nagyon sokkal ez se jobb… Jack azonban nemigen tudott más állatot kieszelni, úgyhogy végül a Picathartes lett a végső cél, és úgy döntöttem, hogy a sorozat címe ez lesz: Állatkerti gyűjtőút. Akadt egy másik tisztáznivaló is. A televíziózásban akkoriban 35 mm szélességű filmet használtak, ugyanolyat, mint a filmiparban. Egyetlen tekercs akkora volt, mint egy leeresztett futball-labda, a kamera meg mint egy kisebbfajta bőrönd. Általában állványra erősítve használták, és két ember kellett a kezeléséhez. Armand és Michaela Denis 16 mm-es filmmel és jóval kisebb méretű kamerával dolgozott, én pedig az ő példájukat készültem követni. A filmes részleg vezetője egészen kijött a sodrából. A 16-os film – prüszkölt – amatőröknek való. Profik az ilyesmire rá se néznek. A 16-osra készült képek elfogadhatatlanul szemcsések és életlenek, ő meg inkább lemond, mintsem hogy a nevét adja ilyen csúfos színvonaleséshez. A televíziós műsorok főnöke megbeszélést hívott össze, ahol kifejthettem az álláspontomat. Egyszerűen nem tudom elkészíteni a tervezett felvételeket – magyaráztam annak az embernek az önbizalmával, aki még soha életében nem csinált ilyesmit –, ha nem használhatok sokkal kisebb és könnyebben kezelhető felszerelést. A vita végül az én javamra dőlt el. A filmesek vezetője elfogadta a döntést, de azért volt egy kikötése. Abban az időben még nem létezett színes televízió, az adások fekete-fehérben mentek, ő azonban azt kérte, hogy ha már 16 mm-es filmmel akarunk dolgozni, legalább használjunk színeset. A színes nyersanyag fényérzékenysége elmarad a fekete-fehéré mögött, de a róla készített fekete-fehér pozitív másolat jóval kevésbé szemcsés, tehát valamivel élesebb. Ezt a feltételt elfogadtam, és megígértem, hogy csak olyankor fogunk fekete-fehérben dolgozni, amikor a fényviszonyok különösen kedvezőtlenek.
* Kb. csupaszfejű sziklatyúk. A magyar elnevezés sem sokkal izgalmasabb: fehérnyakú gólya lábúvarjú. – A ford.
10
Bevezetés A BBC operatőrei közül azonban egy sem volt hajlandó 16-os filmet használni, úgyhogy nekem magamnak kellett operatőrt találnom. Körbekérdezősködtem, és hamarosan megtudtam, hogy egy korombéli fiatalember, bizonyos Charles Lagus épp akkoriban tért haza a Himalájából; segédoperatőr volt egy expedíción, amelynek során megpróbálták – sikertelenül – lencsevégre kapni a híres-hírhedt jetit. Megbeszéltünk egy találkozót a stúdió közelében egy kocsmában, ahová a filmesek jártak. Ittunk egy kis sört, és nagyszerűen megértettük egymást. Az utazás ötlete tetszett neki, és a második sör után úgy döntött, hogy velünk tart. Jack is szerzett valakit: az okos és ravasz Alf Woodsot, az állatkert madárházának akkori vezetőjét; úgy volt, hogy ő viseli majd gondjukat a begyűjtött állatoknak. 1954 szeptemberében tehát négyen indultunk útnak Sierra Leone felé. Néhány napot eltöltöttünk az ország fővárosában, Freetownban, aztán nekivágtunk az őserdőnek. Charles és én még soha nem jártunk ilyen helyen. Egészen sötét volt; Charles gondterhelten nézegette a fénymérőjét. „Itt csakis akkor tudnánk színes filmre forgatni – mondta aztán bánatosan –, ha kivágnánk néhány fát…” Komoly csapás volt ez. Ha az őserdőben akarunk dolgozni, fekete-fehér filmet kell használnunk, abból pedig igen keveset hoztunk magunkkal. Talán rá tudjuk venni Jacket, hogy ha elcsíp valami állatot az erdő mélyén, hozza ki valami megfelelően világos tisztásra, engedje el, aztán fogja meg megint… Jack nagylelkűen beleegyezett. Ezután Charles és én ahelyett, hogy az ágakon ugrándozó majmokat filmeztük volna, vagy a rejtekhelyen lapulva vártuk volna, hogy a sötét sűrűségből előmerészkedjenek a félénk erdei antilopok, azokra a parányi teremtményekre fordítottuk a figyelmünket, amelyeket ki tudtunk vinni a fénybe: kaméleonokra, skorpiókra, imádkozó sáskákra és ezerlábúakra. A fő cél azért mégiscsak a Picathartes maradt. Jack magával hozott egy kis akvarellképet, amit egy grafikus készített egy múzeumi példányról; ahol csak megfordult, mutogatta az embereknek, és faggatta őket, hogy láttak-e valahol ilyen madarat. Azok zavartan nézték a képet és a vállukat vonogatták, de végül akadt egy falusi, aki ráismert. Elmondta, hogy ez a madár sárfészket épít magának, olyasfélét, mint a fecskék, csak sokkalta nagyobbat, általában az őserdő mélyén rejtőző, nagy sziklatömbök oldalára. Hát egy ilyen fészket biztosan nem lehet kihozni a napsütésbe, és arra sem gondoltunk, hogy 11
Bevezetés
Alf Woods (jobbra) és Jack Lester a Picathartes-fiókát etetik
néhány fa kidöntésével javítsuk a színes film esélyeit, inkább magas fényérzékenységű fekete-fehér filmre készítettük el a világ első, eleven Picathartes gymnocephalust ábrázoló filmfelvételét. Az első rész 1954 decemberében került adásba. A stúdióban Jack mutatta be az állatot, én a kamerákat kezeltem, és a megfelelő időpontokban elindítottam a filmrészleteket. Ezután azonban nagy baj történt. Az adás másnapján Jack összeesett, és kórházba kellett szállítani. A műsorunk persze élőben ment, a következő héten tehát valakinek be kellett ugrania. Utasítást kaptam, hogy én legyek az. „A stáb tagja vagy – mondta az igazgató –, úgyhogy külön honort nem fizetünk.” A következő héten minden tőlem telhetőt megtettem, hogy pótolni tudjam Jacket. Én mutattam be az állatokat, és az egyik rendező barátom a vezérlőből irányította a kamerákat. Egészen másféle Afrikát mutattunk meg, mint Denisék. Fazekasdarazsak építették elképesztő, csésze alakú fészkeiket, vándorhangyák hadoszlopa rontott rá egy skorpióra – minden sokkal-sokkal kisebb volt Kelet-Afrika nagyvadjainál, de Charles, a filmezés mestere drámai hatásossággal tudta 12
Bevezetés ábrázolni őket, úgyhogy a sorozat nézettsége végül jócskán meghaladta a várakozásokat. A főnökeink el voltak ragadtatva. A befejezés után még vagy egy hónap telhetett el, mire Jack elhagyhatta a kórházat. Ismét találkoztunk, és elhatároztuk, hogy javaslatot teszünk újabb sorozat készítésére, amíg a siker emléke még frissen él a BBC és az állatkert vezetőségében. Így is tettünk, és legnagyobb meglepetésünkre 1955 márciusában – vagyis alig hat héttel az után, hogy a Nyugat-Afrikában készített sorozat utolsó része adásba ment – már útnak is indulhattunk, ezúttal Dél-Amerikába, az akkori Brit Guyanába. Megérkezésünk után nem sokkal Jack ismét megbetegedett, és vissza kellett repülnie Londonba, hogy kórházba vonuljon. Megint nekem kellett átvennem a szerepét – ezúttal mint állatgyűjtő –, az állatkert pedig utánunk küldött egy másik felügyelőt, hogy gondját viselje az egyre növekvő gyűjteménynek. Mire hazaértünk, Jack még mindig nem volt teljesen jól, ezért megint csak nekem kellett bemutatnom az állatokat és vezetnem a sorozatot. Ismét nagy volt a siker, úgyhogy újabb utazást javasoltunk – most Indonéziába, ahol a világ legnagyobb testű gyíkját, a televízióban még soha be nem mutatott komodói sárkányt akartuk célba venni. Jack, aki szemmel láthatóan még mindig nem állt készen a nagy útra, arra biztatott, hogy induljunk el nélküle. Így is lett. Még mielőtt hazatértünk volna, meghalt – tragikusan fiatalon, mindössze negyvenhét évesen. Brit Guyanából hazaérve leírtam a tapasztalataimat, és így tettem minden alkalommal a következő években tett utazások után. Ebben a könyvben – kissé lerövidítve és felfrissítve – az első három beszámoló olvasható. A világ sokat változott az óta, hogy megírtam őket. Brit Guyana elnyerte a függetlenségét; ma úgy hívják: Guyana. A valaha oly vad és távoli Rupununiszavanna felé, ahol sörényes hangyászok után kutattunk, ma rendszeres légi járatok indulnak, és a tenger felől is könnyen elérhető. Indonéziában az annak idején romantikusan düledező, omlatag Borobudurt teljesen lebontották és újjáépítették. Balira, ahová kizárólag tengeri úton lehetett eljutni, és ahol csak egyetlenegy fehér emberrel találkoztunk, ma nap mint nap óriásgépek viszik a turisták ezreit, és Komodo, ahová 1956-ban csak nagy nehézségek árán juthattunk el, ma népszerű úti cél; a látogatókat csoportokban kísérik 13
Bevezetés a sárkányok megtekintésére. És végül: azóta már a televízión is színesben láthatjuk a képeket. 2016-ban a BBC filmarchívumának egyik munkatársa a raktárak mélyén felfedezett néhány „Állatkerti gyűjtőút – színes” feliratú, rozsdásodó fémdobozt. A hölgy kíváncsian felnyitotta őket – és ott voltak az eredeti negatívok, amelyeket soha senki nem látott színesben, még én magam sem. Most végre papírképek készültek róluk. Akik látták őket, úgy vélték, hogy hatvanévi eltemetettség után még mindig olyan elevenek, hogy be kellene mutatni őket. Remélem, ez lesz olvasóim véleménye az itt következő elbeszélésekről is. 2017. május David Attenborough
„David Attenborough egy kihalás szélén álló embertípus képviselője. Egyike az utolsóknak, akik még eredeti pompájában látták az esőerdőt, az óceánt, a szavannát. Egy tűz körül üldögélt a vadászó-gyűjtögető törzsekkel. Jól megértették egymást, hiszen Attenborough is gyűjtött mindent, ami él és mozog: állatokat, hangokat, képeket és történeteket. Ezek különös egyvelege ez a kötet. Aki gyanútlanul olvasni kezdi, hamar egy fatörzsből kivájt kenuban vagy kényelmetlen függőágyban találhatja magát. És ha óvatlanul még beljebb merészkedik a sorok sűrűjébe, megtudhatja, mi teszi a természetfilmest. Azt az embert, Gyűjtőút G y űjaki tőúnégy t Guyanában Gfaluyközé a n ászorult ba n embertársait újra és újra össze tudja kapcsolni a természettel.”
ELSŐ E L SŐ K KÖNYV ÖN Y V
Molnár Attila Dávid természetfilmes
parkkiado.hu 4950 Ft
facebook.com/parkkonyvkiado