N ICOL AS B A R R E AU (1980) Párizsban született, a Sorbonne-on tanult romanisztikát és történelmet. Ma egy könyvesboltban dolgozik a Szajna bal partján, de távolról sem életidegen könyvmoly. A Thiele Kiadónál megjelent, Párizsban játszódó, nagy sikerű regényeivel lelkes olvasók tömegeit hódította meg. A nő mosolya című – és rögtön a sikerlisták élére ugró – könyve magyarul 2013-ban, az Álmaim asszonya 2014-ben jelent meg.
Jean-Luc Champollion, akinek egy kis galériája van Párizs szívében, egy reggel különös levelet talál a postaládájában. Egy gyönyörű szerelmes levelet egy ismeretlen nőtől. De ki lehet ő? Jean-Luc nem sejti, hogy ettől a naptól nyugodt, kiegyensúlyozott élete egy csapásra a feje tetejére áll: már-már a rögeszméjévé válik, hogy nyomára bukkanjon a titokzatos idegennek, aki újabb meg újabb elbűvölő leveleit Principessa Principessaként ként írja alá. És a jelek szerint szinte mindent tud róla, mintha árnyékként követné. Talán nincs is olyan messze? Bárhogy legyen is, JeanLuc egy dologban biztos: a világ végére is elmenne érte.
A világ végén megtalálsz NICOLAS BARREAU
© Private
„Van úgy, hogy az ember százszor, ezerszer lát valamit, mielőtt először valóban meglátja.”
A nő mosolya és az Álmaim asszonya szerzőjétől
NICOLAS BARR EAU
A világ végén megtalálsz A szerelmes levelek titka
gj A szerzőtől már megjelent:
„– Halvány fogalmam sincs, ki írhatta a levelet. Szerinted válaszoljak? – kérdeztem, és tulajdonképpen egy »igen«-t szerettem volna hallani. Ehelyett azonban Bruno a homlokát ráncolta, és valami konteós fejtegetésbe kezdett. Aggályos és rendkívül gyanús, hogy a levélíró nem fedi fel a kilétét, vélte. Névtelen levelekre az ember ne válaszoljon, azon nincs áldás. – Ki tudja, miféle pszichopata az illető. Összeesküvő pillantással előrehajolt. – Ismered Audrey Tautounak azt a filmjét, amelyben megzakkant nőt játszik, aki a szerelmével üldöz egy rokonszenves nős hapsit, akinek a felesége gyereket vár, és a férfi a végén kerekes székben köt ki, mert Audrey, miután a pasas visszautasítja, fejbe vágja egy súlyos vázával? Döbbenten megráztam a fejem. Ilyesmi eszembe se jutott. – Nem – feleltem dermedten. – Én csak az Amélie csodálatos életét ismerem tőle, és az valahogy jól végződik. Bruno elégedetten hátradőlt. – Szegény barátom, én ismerem a nőket, és annyit mondok: vigyázat!”
2900 Ft
ISBN 978-963-355-186-8
9 789633 551868
Barreau_AVilagVegen_borito-ny.indd 1
parkkiado.hu facebook.com/parkkiado
PA R K K ÖN Y V K I A D Ó
25/01/16 08:33
2
Az órámra néztem. Még egy óra. Marion, mint mindig, most is késett. Ellenőrzésképpen végigjártam a mozgatható falakat, megigazítottam a Le Grand Rouge-t – egy hatalmas vörös kompozíciót –, a fél nyolckor kezdődő verniszázs legfontosabb darabját. Julien egy pohár vörösborral a kezében bekucorodott az egyik fehér kanapé sarkába, és már a tizenegyedik cigarettáját szívta. Odaültem mellé. – Mi van, izgulsz? Kockás vászoncipőbe bújtatott jobb lábát hintáztatta. – Még szép, öregem, miért, mit vártál? – Mélyet szippantott a cigarettájából, szép, fiatal arca füstbe burkolózott. – Mégiscsak az első igazi kiállításom! Őszintesége, mint mindig, most is lefegyverző volt. Ahogy kevéssé látványos fehér pólójában és farmerjében, rövidre nyírt szőke hajával belesüppedt a párnákba, az ifjú Blinky Palermóra emlékeztetett. – Katasztrófa lesz – nyugtatgattam. – Pedig sokkal szarabb képeket is láttam már. 19
Julien elnevette magát. – Öregem, te aztán tudod tartani a lelket az emberben! Elnyomta a cigarettáját a kanapé mellett álló asztalkán a súlyos üveg hamutartóban, és felpattant. Tigrisléptekkel végigjárta a galéria termeit, előbb a falak mentén, aztán a mozgatható falak körül, és szemügyre vette nagy formátumú, színpompás képeit. – Na, annyira azért nem rosszak – mondta végül ajkát csücsörítve. Hátrált néhány lépést. – Csak több helyre lett volna szükségünk, akkor jobban érvényesülne minden. – Teátrálisan gesztikulált a levegőben. – Hely… felület… tér. Ittam egy korty vörösbort, és hátradőltem. – Jó, jó, legközelebb kibéreljük a Pompidou Központot – mondtam, és eszembe jutott, milyen volt, amikor Julien néhány hónappal ezelőtt először toppant be a galériámba. A karácsony előtti utolsó szombaton történt, egész Párizs ezüstben és fehérben tündökölt, a múzeumok előtt kivételesen nem kígyóztak hosszú sorok, tout le monde* ajándékok után kajtatott, nálam is álló nap csilingelt a bejárati ajtó feletti csengettyű. Eladtam három – viszonylag drága – képet, még csak nem is törzsvevőknek, nyilván a küszöbönálló ünnep piszkálta fel a párizsi polgárokban a művészet szeretetét. Mindenesetre már épp le akartam húzni a rolót, amikor Julien megállt a Galerie du Sud ajtajában – így kereszteltem el a művészet Seine utcai kis templomát. Éppenséggel nem örültem, elhihetik. Egy galeristának nincs idegesítőbb annál, mint amikor mindenféle mázo*
Mindenki. 20
lók előzetes bejelentés nélkül betámítanak, kinyitják nagy mappájukat, és meg akarják mutatni azt, amit kortárs művészetnek tartanak. És mind, kevés kivétellel mind (!) legalábbis a következő Lucian Freudnak képzeli magát. Tulajdonképpen Cézanne-nak köszönhetem, hogy mégis beszédbe elegyedtem ezzel a fiatalemberrel, aki sapkáját mélyen a szemébe húzta, és akihez azóta nagy reményeket fűzök. Cézanne, mint már említettem, a kutyám, egy hároméves, rendkívül eleven dalmata, és, mint azt könnyen kitalálhatják – noha szívesen bajmolódom a kortárs művészettel –, titkos szenvedély fűz az azonos nevű francia festőhöz, a modern művészet zseniális úttörőjéhez. Tájképeit felülmúlhatatlanul tökéletesnek látom, számomra az lenne a boldogság csimborasszója, ha lenne egy valódi, akármilyen kicsi Cézanne-om. Szóval éppen le akartam rázni az ajtóban álló Julient, amikor Cézanne csaholva és mancsával a sima parkettán csúszkálva előrontott a hátsó helyiségből, felugrált az anorákot viselő fiatalemberre, aztán halk nyüszögéssel odaadóan megnyalta a kezét. – Cézanne, nyughass! – sziszegtem, de az eb szokása szerint nem fogadott szót. Sajnos nagyon neveletlen. Talán lányos zavarom késztetett arra, hogy végül meghallgassam a közben a kutyámmal társalgó fiatalembert. – A kültelken kezdtem, graffitivel. – Elvigyorodott. – Tök jó volt, éjszakánként nekiindultunk és festékszóróval graffitiztünk. Autópályahidakat, régi gyártelepeket, iskolaépületeket dekoráltunk ki, egyszer még egy vonatot is. De nyugi, azóta már vászonra festek! 21
Te jó ég, már csak egy festékszórós csávó hiányzott! Nagyot sóhajtva kinyitottam az elém tartott mappát. Átlapoztam a vázlatok, rajzolt graffitik, és a képeiről készült fényképek tarka összevisszaságát. Sajnos egyáltalán nem rajzolt rosszul. – Na? – kérdezte izgatottan, Cézanne nyakát vakargatva. – Mi a véleménye? A valóságban persze sokkal jobban mutatnak – de csak nagyméretű képeket festek. Bólintottam, aztán tekintetem megakadt egy Eperszív című képen. Egy elnyújtott szívet ábrázolt, a közepén alig látható mélyedéssel, a felszínén olyan volt, mint egy eper. A kicsi, sötétzöld levelek hátterébe beágyazott Eperszív a vörös legalább harminc különböző árnyalatában pompázott. Bruno barátomnál, aki orvos és bevallottan hipochonder, láttam egyszer a szíve digitális felvételét, egy diagnosztikai klinikán készült filmet. (A szívének egyébként kutyabaja!) Ez a létfontosságú izom valóban inkább egy eperszerű gyümölcsre hasonlít, mint azokra a festett szívekre és szívecskékre, amelyekkel lépten-nyomon találkozhatunk. Az ifjú művész képén látható szív mindenesetre annyira szervesen gyümölcsös hatású volt, hogy az ember nem is tudta, az eper szívdobogását hallja-e vagy inkább beleharapna. A kép élt, és minél tovább néztem, annál jobban tetszett. – Ez itt nagyon érdekes. – A fényképre böktem. – Szívesen megnézném eredetiben. – Jó, gond egy szál se. Csak kétszer három méteres. A műtermemben lóg. Bármikor feljöhet. Vagy hozzam be? Az se gond. Elhozhatom, akár még ma is! 22