A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Nicolas Barreau: Eines Abends in Paris Thiele Verlag, 2012
Fordította Fodor Zsuzsa
Copyright © 2012 by Nicolas Barreau Copyright © 2012 by Thiele Verlag in der Thiele & Brandstätter Verlag GmbH Hungarian translation © 2016 Fodor Zsuzsa Magyar kiadás © 2017 Park Könyvkiadó, Budapest Borítóterv © Christina Krutz, Biebesheim am Rhein Borítóképek: Párizs éjszakai látképe © mauritius images / Axiom Photographic / Ian Cumming; nő vörös kabátban © Ayal Ardon / Arcangel Images ISBN 978-963-355-196-7 Szerkesztette Szalay Marianne A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera Tördelte a Malum Stúdió Készült a Szekszárdi Nyomdában Felelős vezető Vadász Katalin Printed in Hungary
2
Már gyerekkoromban is a Bernard bácsikámmal töltött délutánokat szerettem a legjobban. Miközben osztálytársaim fociztak, zenét hallgattak vagy szép lányok copfját huzigálták, én végignyargaltam a Bonaparte utcán, amíg meg nem pillantottam a Szajnát, aztán kétszer befordultam a sarkon, és máris ott voltam a kis utcában, ahol álmaim háza, a Cinéma Paradis állt. Bernard bácsi afféle fekete bárány volt a Bonnard családban – amelynek tagjai túlnyomó részben jogi vagy közigazgatási pályán mozogtak –, egy cinéma d’art, azaz kis művészmozi üzemeltetője, aki mást sem csinált, csak lmeket nézett és mutatott be, holott köztudott, hogy a lm csak butaságokra tanítja az embert – nem, abban nincs semmi tiszteletre méltó! A szüleimnek megvolt a véleményük a cseppet sem konvencionális nagybácsival ápolt barátságomról, mivel Bernard bácsi nőtlen volt, az 1968-as „párizsi májusban” együtt tüntetett a lázadó diákokkal és olyan lmes alkotókkal, mint például a híres François Truffaut, az ellen, hogy a kultuszminiszter bezárassa a Cinémathèque 10
française-t, és nemegyszer a gépház kopott, vörös kanapéján töltötte az éjszakát. De mivel jól tanultam, és amúgy sem volt velem semmi gond, nem okoztam nekik fejfájást, rám hagyták. Alighanem abban reménykedtek, hogy moziőrületem előbb-utóbb magától elmúlik. Én viszont reméltem, hogy nem. A Paradis régimódi pénztárfülkéje fölött a nagy rendezők arcképét ábrázoló plakát függött, alul a felirat: Le rêve est réalité – „Az álom – valóság.” Ez módfelett tetszett nekem. Az pedig elragadtatással töltött el, hogy a lm feltalálója egy Louis Lumière nevű francia volt. – Istenem, Bernard bácsi! – kiáltottam gyerekes lelkesedéssel tapsikolva. – A pasas a vetítővászonra vitte a fényt, és úgy is hívják, Lumière, fény, ez óriási! Bernard bácsi elnevette magát, és óvatosan befűzött egy nagy lmtekercset, akkoriban minden moziban ilyenek voltak, s a vetítőgépben forogva sok ezer rögzített pillanatot fűztek össze egy csodálatos egésszé – az én szememben ez maga volt a varázslat. Igazán szívből hálás voltam Lumière úrnak, amiért föltalálta a kinematográfot, és azt hiszem, én voltam az egyetlen az osztályban, aki tudta, hogy az első, csupán néhány másodpercig tartó, 1895-ben készült lm egy, a ciotat-i vasútállomásra érkező vonatot mutat be. És hogy a francia lm a lelke legmélyén impresszionista, mint azt Bernard bácsitól megtudtam. Fogalmam sem volt, mit jelent, hogy „impresszionista”, de csak valami csodálatos dolog lehetett. Amikor nem sokkal később Madame Baland, a rajztanárnőnk vezetésével osztályunk ellátogatott a Jeu de Paume-ba – ahol akkoriban az impresszionisták lóg11
tak, míg át nem költöztek a régi Orsay pályaudvarra –, a nom ecsetvonásokkal fölhordott, fényárban fürdő tájképek között felfedeztem egy fekete, fehér füstöt okádó, a pályaudvarra éppen begördülő mozdonyt. Sokáig bámultam a festményt, és már tudni véltem, miért tartják „impresszionistának” a francia lmet. Az érkező vonatok miatt. Bernard bácsi szemöldöke derűsen a magasba szökött, amikor elmagyaráztam neki az elméletemet, de amilyen jóságos volt, nem javított ki. Ehelyett megtanított a vetítőgép kezelésére és arra, hogy pokolian kell vigyázni, nehogy a celluloidszalag túl sokáig legyen a fénycsóva előtt. Amikor egyszer együtt megnéztük a Cinema Paradiso című lmet, azt is megértettem, miért. Ez az olasz klasszikus a bácsikám egyik kedvenc lmje volt – alighanem a moziját is róla nevezte el, jóllehet nem impresszionista lelkű lm. – Ahhoz képest, hogy olasz, nem is rossz, ugye, pas mal, hein? – dünnyögte a maga mogorván hazaas módján, de még így is alig bírta leplezni meghatottságát. – Na igen, el kell ismerni, tudnak valamit ezek az olaszok. Bólintottam, még mindig megrendülve az öreg mozigépész tragikus sorsától, aki a moziját elpusztító tűzvészben elveszíti a szeme világát. Természetesen magamat ismertem fel a Toto nevű kisúban, noha anyám sosem vert meg azért, mert mozira költöm a pénzem. De erre nem is volt szükség, mert ingyen nézhettem meg a legszebb lmeket, olyanokat is, amelyek nem éppen tizenegy éves úknak valók. Bernard bácsit, ha „jó” lmről volt szó, nem érdekelte a korhatár. Jó lmnek pedig az számított, aminek volt 12
mondanivalója. Ami megérintette az embert, együttérzést tanúsított a nagy nehezen „létezni” próbáló néző iránt. Útravalóul álmot adott neki, amelybe az életben bukdácsolva belekapaszkodhatott. Cocteau, Truffaut, Godard, Sautet, Chabrol, Malle – akárha a szomszédjaim lettek volna. Drukkoltam a Kifulladásigban a kisstílű bűnözőnek, Orfeusszal együtt vékony kesztyűt húztam, hogy a tükrön átlépve kiszabadítsam Euridikét az alvilágból. Megcsodáltam a gyönyörű Belle földöntúli szépségét A szép és a szörnyetegben, amikor derékig érő szőke hajával és az ötkarú gyertyatartóban lobogó gyertyákkal fölfelé lépdelt a lépcsőn a szörnyeteg előtt, és együtt szorongtam Lucas Steiner színigazgatóval Az utolsó metróban, aki a színház pincéjében rejtőzve akarva-akaratlanul fültanúja, hogy fent, a színpadon a felesége beleszeret egy színészkollégába. Együtt üvöltöttem az egymást laposra verő úkkal a Gombháborúban, együtt szenvedtem a zaklatott Baptiste-tal a Szerelmek városában, aki a tömegben örökre elveszíti az ő Garançe-át, mélységesen megdöbbentem, amikor Fanny Ardant a Szomszéd szeretők végén fejbe lőtte a szeretőjét, aztán saját magát is, a Zazie a metrón című lmben elég furának találtam Zazie-t a nagy szemével és foghíjával, és jókat nevettem a Marx véreken az Operában, a veszekedő párok szavakész, slágfertig szópárbajain Billy Wilder, Ernst Lubitsch és Preston Sturges vígjátékaiban, akiket Bernard bácsi csak úgy emlegetett, hogy Les Americains, az amerikaiak. Preston Sturges, magyarázta egyszer Bernard bácsi, felállította a lmvígjáték aranyszabályait: egy hajtóvadászat 13
minden párbeszédnél jobb. A hálószoba jobb, mint a nappali, és az érkezés jobb, mint az elutazás. A komikumnak ezeket a szabályait mind a mai napig tudom. Az amerikaiak természetesen nem voltak olyan impresszionisták, mint „mi, franciák”, de fenemód viccesek, a dialógusok poénosak voltak – ezzel szemben a francia lmeknél sokszor az volt az ember érzése, hogy szószátyár viták titkos tanúja az utcán, a kávéházakban, a tengerparton vagy az ágyban. Elmondhatom, hogy tizenhárom éves koromra már nagyon sokat tudtam az életről, még ha magam nem voltam is túl tapasztalt. A barátaim már mind csókoltak lányt, én meg a szép Eva Marie Saintről álmodoztam, akit éppen egy Hitchcock-thrillerben láttam. Vagy arról a fényben fürdő kislányról a Tiltott játékokban, aki a második világháború borzalmai közepette egy saját világot teremt kis barátjával, Michellel, és egy titkos temetőben kereszteket állítanak az elpusztult állatoknak. Egy lány az iskolánkból, Marie-Claire hasonlított a Tiltott játékok kis hősnőjére, és egy nap meghívtam egy délutáni előadásra a bácsikám mozijába. Már nem is tudom, mit játszottak aznap, csak arra emlékszem, hogy az egész lm alatt fogtuk egymás izzadt kezét, és még akkor sem engedtem el, amikor az orrom rettenetesen elkezdett viszketni. Amikor már a Vége főcím villódzott a vetítővásznon, a számra tapasztotta cseresznyepiros ajkát, és minden gyermeki ártatlanságunkkal egy pár lettünk, mígnem a tanév végén a szüleivel elköltözött egy másik városba, amely felnőtt mércével nem volt messze Párizstól, de egy korombeli 14
ú a világ végének érezte – így aztán a lány elérhetetlenné vált. Néhány hétig tartó mélységes gyász után elhatároztam, hogy később majd egy lmmel állítok emléket boldogtalan történetünknek. Természetesen híres lmrendező akartam lenni, ha majd megnövök. És természetesen nem lettem. Apám unszolására üzemgazdaságot tanultam, mert azzal „mindig lehet kezdeni valamit”, és néhány évig egy nagy lyoni vállalatnál dolgoztam, amely luxusfürdőkádak és drága fürdőszoba-szerelvények exportjára szakosodott. Fiatal korom ellenére jól kerestem. A szüleim büszkék voltak, hogy mégiscsak vitte valamire ez a hajdani álmodozó ú. Vásároltam magamnak egy régi Citroën Cabriót, és voltak igazi barátnőim is. Idővel mind elhagyott, mert rájöttek, hogy nem vagyok az a menő csávó, akinek kezdetben alighanem gondoltak. Nem voltam boldogtalan, de boldog sem, és amikor egy forró, fullasztó délutánon levelet kaptam Bernard bácsikámtól, mindjárt tudtam, hogy minden megváltozik, és hogy a lelkem mélyén még mindig ugyanaz az álmodozó vagyok, aki kalapáló szívvel ült a mozi sötét nézőterén, hogy alámerüljön más világokba. Történt valami, amit senki sem tartott lehetségesnek. Az időközben már hetvenhárom esztendős Bernard bácsi megtalálta álmai asszonyát, és le akart költözni vele a Coˆte d’Azurre, ahol egész évben meleg van és a táj valami különleges fényben fürdik. Egy kis szúrást éreztem a szívemben, amikor odaértem az olvasásban, hogy fel akarja adni a Cinéma Paradis-t. 15
„A szívhez a szemen át vezet a legrövidebb út. Ezt sose felejtsd el, fiam.”
Alain Bonnard egy kis párizsi művészmozi tulajdonosa, és javíthatatlan álmodozó. Feltűnik neki, hogy a szerda esti vetítéseken visszatérő vendég egy csinos, piros kabátos fiatal nő, aki a 17. sornak mindig ugyanarra a helyére vált jegyet. alainnek megtetszik a lány, és egy alkalommal vacsorázni hívja. Csodás estét töltenek együtt, ám a szépséges idegent ekkor látja utoljára. Miért tűnt el? Hol lehet? Alain mindent elkövet, hogy a nyomára bukkanjon, s közben filmbe illő kalandokba keveredik…
parkkiado.hu
3490 Ft
9 789633 551967 facebook.com/parkkonyvkiado