dr. Sós Endre vezető állatorvos Fővárosi Állat- és Növénykert
Az elefántok megmentésének története Anthony elbeszélésében varázslatos és szívet melengető. A szomorú, döbbenetes, felemelő és nemritkán humoros történéseken átsüt a szerző szenvedélyes természet- és állatszeretete. Booklist
A dél-afrikai természetvédő könyve rögtön beszippantott. Csodálat, harag, elképedés, vidámság és megkönnyebbülés – nehéz összefoglalni a sokféle érzelmet, mely bennem az olvasás során váltakozott. Szereplői örökre emlékezetesek maradnak.
Lawrence Anthony és
Graham Spence
elefántsuttogó
Nagy szerencséje az írónak, hogy egyáltalán megérte műve kiadását, mert amit a gondjaiba vett elefántcsordával művelt, az hajmeresztő. Egyszerűen felfoghatatlan. Engem elvarázsolt a logikus gondolkodáshoz társuló mély humánum, ami az Elefántsuttogó minden lapjáról árad. Ajánlom ezt az izgalmas, olvasmányos könyvet mindenkinek, aki egy megindítóan személyes és hiteles beszámolót szeretne kapni Dél-Afrika vad világáról és azokról, akik a megóvásáért küzdenek.
Sodró lendületű történet az afrikai vadonból. Kirkus Review
L aw r e n c e A n t h o n y é s G r a h a m S p e n c e
elefántsuttogó Amit egy elefántcsordától tanultam életről, szabadságról és hűségről
Cosmopolitan
isbn 978-963-355-051-9
4500 Ft www.parkkiado.hu facebook.com/parkkiado
Lawrence_AzElefantsuttogo_kiteritett_20140915_01.indd 1
Park Könyvkiadó
2014.09.16. 13:48:39
negyedik fejezet
Arra ébredtem, hogy valami dörömböl a fejemben, visszhangzik, mint a dobpergés. Mi lehet ez? – gondoltam ködösen. Lehet, hogy álmodom? De aztán fölpattant a szemem; nem álmodtam. Valaki döngette az ajtót, amely mozgott a keretében. Majd Ndonga hangja is elhatolt a tudatomig. – Megszöktek az elefántok! – ordította. – Kitörtek a bomából! Megszöktek! Kipattantam az ágyból, és fél lábamon egyensúlyozva, mintha ugrálóboton táncolnék, fölrángattam a nadrágomat. Françoise is fölébredt, és riadtan a vállára kapta a köntösét. – Máris megyek! – kiáltottam oda Ndongának, miután hálószobánk ajtajának külön nyitható, felső tábláját kinyitottam, és kinéztem a dúsan pompázó növényekkel ékes kertbe. Ndonga szemlátomást feldúltan állt odakint; vacogott a hűvös pirkadatban. – A két nagy nekiállt döntögetni egy fát – mondta. – Összedolgoztak, húzták, nyomták, tolták, míg rá nem zuhant a kerítésre. A vezeték rövidzárlatot kapott, az elefántok egyszerűen nekimentek, és szétszakították. És kész. Rettegés kúszott a gyomromba. 43
– Miféle fát? – Tudja, azt a tambotit. Amelyikre a KwaZulu-Natal-i felügyelő azt mondta, hogy ekkora fával még az elefántok sem bírnak. Beletelt néhány pillanatba, mire megemésztettem ezt. Az a fa jó néhány tonnát nyomhatott, és legalább tíz méter magas volt. Nana és Frankie mégis rájöttek, hogy ha párban, összehangoltan dolgoznak, akkor képesek kidönteni. Megrettentem, de büszke is voltam rájuk: nem akármilyen állataim vannak! Az utolsó álomfoszlányok is eloszlottak, mint a köd. Csak a gyors cselekvés segíthetett. Tudtam, hogy nagy a baj, hiszen a csorda a rezervátum határát jelentő külső kerítés felé trappol. Ha azon az utolsó akadályon is átjutnak, akkor egykettőre a Thula Thula körül elszórt kis tanyák között találják magukat. És mint bármelyik vadőr tanúsíthatja, természetvédelmi szempontból egy lakott területen elszabadult vadelefántcsorda egyenrangú a csernobili katasztrófával. A hosszú, cifra káromkodásban csak Françoise helytelenítő tekintete akasztott meg. Azt hittem, a villanybomából nem lehet kitörni. Ezt állították a szakértők, és meg sem fordult a fejemben, hogy tévedhetnek. Átszaladtam a gyepen, fölvertem Davidet. – Szedd össze az embereket! Kitörtek az elefántok. Meg kell találnunk őket, gyorsan! Perceken belül együtt volt a csapat, s a boma mellett gyülekezve döbbenten szemléltük a pusztítást. Az óriási tamboti törzsének megroppant, megdőlt felső részét csupán a mérgező nedvet szivárogtató, függőlegesen sávokra hasadt kéreg kötötte fityegve a roncsolt belsejű, rostokra forgácsolt csonkhoz. A kerítés úgy nézett ki, mintha egy tankhadosztály vonult volna át rajta.
44
Az elnyűtt faóriás mellett állt az elképedt ovambo őr, aki szemtanúja volt a kitörésnek. Mutatta, merrefelé mentek az elefántok, amikor utoljára látta őket. Szinte futólépésben követtük a csapást a rezervátum határáig, de elkéstünk. A külső kerítés ledöntve hevert, az állatok meg sehol. Legrosszabb félelmeim igazolódtak be. Ám sehogy sem fért a fejembe, hogy törhettek át ilyen könnyedén a 8000 volttal megerősített villanykerítésen? Hamar rájöttünk. A nyomokból ítélve, miután odaértek a két és fél méteres kerítéshez, egy darabig tanácstalanul toporogtak, aztán visszamentek mintegy nyolcszáz métert, míg – rejtélyes módon – rá nem találtak a villanykerítést feszültség alatt tartó áramfejlesztőre. Fogalmunk sem volt, honnan tudták, hogy a sűrű cserjésbe rejtett kicsi, jellegtelen gép az áramforrás. Valahogy mégis rájöttek, összetaposták, mint egy konzervdobozt, majd visszatértek a külső kerítéshez, amelyben ekkor persze már nem volt áram. Nekivetették a vállukat a betonba ágyazott oszlopoknak, és kifordították őket, mintha földbe szúrt gyufaszálak lennének. A nyomok észak felé mutattak: csaknem ezer kilométernyire lévő mpumalangai otthonuk felé igyekeztek. Nekik Mpumalanga volt az egyetlen otthon, bár ez az otthon már nem kért belőlük; minden valószínűség szerint kilőtték volna őket, amint hazaérnek. Feltéve, hogy útközben nem találkoznak vadőrökkel vagy vadászokkal, akik már előbb végeznek velük. Amikor teljesen megvirradt, egy autós mintegy öt kilométernyire észrevett valamit, ami felé közeledett az úton – a csordát. Először járműnek vélte. Elefántok? De hiszen errefelé nincsenek elefántok! Egy kilométerrel arrébb meglátta a lelapított kerítést, és
45
kombinált. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy azonnal értesítsen minket, így értékes friss információhoz jutottunk. Folytatódott a hajsza. Máris indítottam Land Roveremet, a nyomkeresők gyorsan beugráltak hátra. Alig hajtottunk ki a rezervátumból, amikor meglepődve pillantottunk meg egy csapatot a földút szélén. Tagjai khaki vadászruhát és álcázószerelést viseltek, és állig föl voltak fegyverezve nagyvadlövő puskákkal. Minden idegszálukkal figyeltek és vártak, izgalmuk szinte tapintható volt. Vérszomjuk pedig szagolható. Megálltam, kiszálltam; nyomomban David és a nyomkeresők. – Mit csinálnak itt? Egyikük baljósan villogó tekintettel nézett rám. A puskatust simogatva megigazította a fegyverét. – Az elefántokat várjuk. – Ó, igazán? Miféle elefántokat? – Meglógtak Thuláról. Kilőjük őket, mielőtt embert ölnek. A szökött elefánt szabad préda. Másodpercekig csak bámultam rá, kétségbeesetten próbálva feldolgozni a tényt, hogy rohamosan súlyosbodó problémáim mellett most még ezzel is számolnom kell. Aztán elöntött a jéghideg düh. – Azok az elefántok hozzám tartoznak – léptem kettőt előre, a nyomaték kedvéért. – Ha csak megpróbál rájuk lőni, velem gyűlik meg a baja. Utána pedig addig perelem, míg rá nem megy még a gatyája is. Elhallgattam, vettem egy nagy levegőt. – Ha már itt tartunk, mutassa a vadászengedélyét! – folytattam, hisz a hajnal folyamán aligha szerezhetett be ilyet. Rám meredt, mérgében egészen elvörösödve. 46