Kristin Hannah: Fülemüle by Park Könyvkiadó

„A Fülemüle drámai erővel mutatja be Franciaország második világháború alatti életének egy szeletét. Leginkább mégis a két nővér közötti viszony a legérdekesebb a regényben, valamint az, ahogyan Hannah körüljárja, miként viselkedünk a nagy kihívásokat tartogató pillanatokban. Képesek vagyunk-e a helyzet magaslatára emelkedni, vagy kudarcot vallunk? Hősnek vagy gyávának bizonyulunk? Hűségesek maradunk-e azokhoz, akiket a legjobban szeretünk, vagy eláruljuk őket? Hannah ﬁ nom fortéllyal és érző szívvel ered e kérdések nyomába.” ‒ Lisa See, a The New York Times sikerlistájának élén álló Snow Flower and the Secret Fan szerzője „A második világháborús Franciaországban játszódó kitűnő regényben egy kis faluban élő nővérek ráébrednek, milyen eltérően vélekednek a küszöbönálló megszállás veszélyéről. A más-más elveket valló és különböző vérmérsékletű két nőnek rá kell találnia a saját útjára, miközben nehéz erkölcsi döntésekkel és élet-halál kérdésekkel szembesülnek. Felkavaró, cselekménydús, letehetetlen regény.” ‒ Christina Baker Kline, a The New York Times sikerlistáját vezető Orphan Train szerzője „A Fülemülét egy ültő helyemben olvastam végig; magával ragadott a világháborús Franciaországba, és egészen elfeledtette velem, hol is vagyok valójában.” ‒ Marilyn Dahl, Shelf Awareness „Kristin Hannah két hősnője, Vianne és Isabelle a legnehezebb körülmények között is azt tették, amit helyesnek véltek. Mindketten túlságosan gyakran szembesültek ‒ Lawrence Langer, a második világháborúval foglalkozó történész szavaival szólva ‒ »választási lehetőségek nélküli választásokkal«.” ‒ Dr. Miriam Klein Kasenoff, a University of Miami Holocaust Teacher Institute igazgatója

„E csodálatosan megírt, az eseményeket élénken felelevenítő regény közelről vizsgálja az életet, a szerelmet, a háború dúlásait és az emberek elképzelhetetlen helyzetekre adott eltérő válaszait ‒ nem is beszélve a titoktartás szörnyű és egyre növekvő terhéről.” ‒ Sara Gruen, a The New York Times sikerlistáját vezető Water for Elephants szerzője

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Kristin Hannah: The Nightingale. St. Martin’s Press, New York, 2015

De Gaulle tábornok beszédét Brian MacArthur A XX. század nagy beszédei című antológiájából idéztük (Agave, Budapest, 2006)

Copyright © 2015 by Kristin Hannah Hungarian translation © 2016 Farkas Krisztina Magyar kiadás © 2017 Park Könyvkiadó, Budapest Borítóterv © Gerhes Gábor Borítófotó © 123rt.com/Volodymyr Nikulin ISBN 978-963-355-239-1 Szerkesztette Keresztesi József Felelős szerkesztő Tönkő Vera A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera Tördelte Váraljai Nóra

Vianne elfordult Beck századostól ‒ no meg az ennivalótól és a Führer képétől is ‒, és kiment az irodából. A lépcsőn lefelé menet látta, hogyan mérik végig a katonák, és hogyan mosolyognak össze: semmi kétség, egy újabb francia nő rovására tréfálkoznak, aki egy jóképű német katona kegyeit keresi, aki épp az imént törte össze a szívét. De csak akkor ismerte fel, hogy mekkorát hibázott, amikor visszatért a napfénybe. A téren vagy a tér közelében több asszony is állt, akik látták, amint Vianne kilép a nácik tanyájáról. Az egyikük Isabelle volt. Vianne lesietett a lépcsőn Hélène Ruelle, a pék felesége felé, aki a kenyeret szállította a Kommandantur számára. ‒ Társasági életet élünk, Madame Mauriac? ‒ kérdezte Hélène gunyorosan, amikor Vianne elsietett mellette. Isabelle a szó szoros értelmében rohant felé a téren át. Vianne a legyőzöttek sóhajával megállt, és bevárta a húgát. ‒ Mit kerestél odabent? ‒ kérdezte Isabelle túlontúl is hangosan, vagy talán csak Vianne hallotta annak. ‒ Ma kirúgták a tanárokat. Vagyis nem. Nem mindegyiküket, csak a zsidókat, a szabadkőműveseket és a kommunistákat. Az emlék szétáradt benne, és kis híján elfogta a rosszullét. Eszébe jutott a csendes folyosó és a megmaradt tanárok között eluralkodó zűrzavar. Senki sem tudta, hogy mitévő legyen, miként szegüljön ellen a náciknak. ‒ Csak a zsidókat, mi? ‒ kérdezte Isabelle megfeszülő arcvonásokkal. ‒ Nem így akartam mondani. Csak világosan akartam fogalmazni. Nem rúgtak ki minden tanárt. Ez még önmaga számára is gyenge kifogásként hangzott, úgyhogy inkább elhallgatott. ‒ Ez még nem magyarázza meg, hogy mit kerestél a főhadiszállásukon. ‒ Én… úgy gondoltam, hogy Beck százados talán segíthet nekünk. Segíthet Rachelnek. ‒ Te szívességet kértél Becktől? 158

‒ Muszáj volt. ‒ Egy francia nő nem kér segítséget egy nácitól, Vianne. Mon Dieu, de hiszen ezt te is tudod! ‒ Tudom ‒ felelte Vianne dacosan. ‒ Csak hát… ‒ Csak hát micsoda? Vianne képtelen volt tovább magában tartani. ‒ Adtam neki egy listát. Nevekkel. Isabelle mozdulatlanná merevedett. Egy szempillantásnyi ideig úgy tűnt, hogy nem is lélegzik. A pillantás, amit Vianne-ra vetett, jobban fájt, mint egy pofon. ‒ Hogy tehetted? Te kiadtad neki Rachel nevét? ‒ Én nem… nem tudtam… ‒ dadogta Vianne. ‒ Honnan tudhattam volna? Azt mondta, hogy puszta formaság. – Megragadta Isabelle kezét. ‒ Bocsáss meg, Isabelle. De tényleg. Nem tudtam. ‒ Nem az én bocsánatomat kell kérned, Vianne. Vianne-t szúró, mélységes szégyen öntötte el. Hogy lehetett ilyen bolond, és hogyan tudná jóvátenni? Az órájára pillantott. A tanításnak hamarosan vége. ‒ Menj el az iskolába ‒ mondta. ‒ Fogd Sophie-t és Sarah-t, és vidd haza őket. Valamit el kell intéznem. ‒ Bármit is tervezel, remélem, jól meggondoltad. ‒ Menj ‒ felelte Vianne fáradtan.

A Szent Johanna-kápolna kis, kőből épült templom volt a város szélén. Mögötte, a középkori falak között élt a Szent József Nővérei apácarend, amely egy árvaházat és egy iskolát működtetett. Vianne belépett a templomba. A léptei visszhangot vetettek a hideg kőpadlón, a lélegzete a szája előtt gomolygott. Csak annyi időre húzta le a kesztyűjét, hogy az ujjai hegyével megérintse a szenteltvíz befagyott tükrét. Keresztet vetett, egy üres padhoz lépett, és térdet hajtott, majd letérdelt. Behunyt szemmel, lehajtott fejjel imához készülődött. 159

Útmutatásra ‒ és megbocsátásra ‒ volt szüksége, ám életében először nem talált szavakat az imához. Hogyan is nyerhetne bocsánatot egy ilyen ostoba, meggondolatlan cselekedetre? Isten látja a bűnét és a félelmét, és ítélni fog fölötte. Leeresztette összekulcsolt kezét, felemelkedett, és leült a padra. ‒ Vianne Mauriac, te vagy az? Marie-Therese nővér, a rendfőnöknő lépett be a padsorba, és leült Vianne mellé. Várta, hogy Vianne megszólaljon. Ez mindig így történt kettejük között. Az első alkalommal, amikor Vianne felkereste a rendfőnöknőt tanácsért, tizenhat éves volt, és várandós. Ő volt az, aki megvigasztalta, miután az apja a család szégyenének nevezte, ő szervezte meg a sietős esküvőt, és ő beszélte rá az apját, hogy adja a Le Jardint Vianne-nak és Antoine-nak; ő volt, aki segített elhinni Vianne-nak, hogy egy gyerek érkezése mindig csoda, és hogy a ﬁatalkori szerelem is lehet tartós. ‒ Ugye tudja, hogy egy németet szállásoltak a házamba? ‒ szólalt meg végül Vianne. ‒ Minden nagyobb házban és szállóban ott vannak. ‒ Megkérdezte tőlem, hogy az iskolában kik a zsidó, kommunista vagy szabadkőműves tanárok. ‒ Értem. Te pedig válaszoltál neki. ‒ Isabelle teljes joggal nevez ostobának, ugye? ‒ Te nem vagy ostoba, Vianne. – Vianne szemébe nézett. ‒ A húgod pedig könnyen ítél. Erre jól emlékszem. ‒ Folyton azt kérdezem magamtól, hogy vajon az én segítségem nélkül is megszerezték volna-e ezeket a neveket. ‒ A zsidókat az egész városban elbocsátották az állásaikból. Ezt nem tudtad? Már nem Monsieur Penoir a postamester, és Braias bíró helyére is más került. Hírt kaptam Párizsból, hogy a Collège Sévigné igazgatónőjét lemondásra kényszerítették, ahogy a Párizsi Operaház összes zsidó énekesét is. Talán szükségük volt a segítségedre, talán nem. Minden bizonnyal a te segítséged nélkül, maguk is kiderítették volna a neveket ‒ jelentette ki a rendfőnöknő lágy, mégis határozott hangon. ‒ De nem ez a lényeg. 160

‒ Hogyhogy? ‒ Azt hiszem, ennek a háborúnak az előrehaladtával mindnyájunknak mélyebben kell magunkba néznünk. Ezek a kérdések nem róluk, hanem rólunk szólnak. Vianne-nak könnyek kezdték égetni a szemét. ‒ Már nem tudom, mitévő legyek. Antoine mindig mindenről gondoskodott. A Wehrmachttal meg a Gestapóval már nem boldogulok. ‒ Ne arra gondolj, hogy kik ők. Azon gondolkodj, hogy te ki vagy: hogy miféle áldozatokkal vagy képes együtt élni, és mi az, amibe beleroppansz. ‒ Az egészbe beleroppanok. Jobban kellene hasonlítanom Isabelle-hez. Ő olyan magabiztos. Az ő számára ez a háború is feketefehér. Őt mintha semmi sem rémisztené meg. ‒ Isabelle-nek is meg fog rendülni a hite. Mint mindannyiunknak. Én már az első világháborúban is itt voltam. Tudom, hogy a nehézségek még csak most kezdődnek. Erősnek kell maradnod. ‒ Az istenhit segítségével. ‒ Igen, természetesen, de nem csupán az Istenbe vetett hittel. Attól félek, hogy az imádság és a hit nem lesz elég. Az igaz út gyakran veszélyes. Készülj fel, Vianne. Ez még csak az első próbatétel. Tanulj belőle. A rendfőnöknő előredőlt, és ismét megölelte Vianne-t. Vianne szorosan belékapaszkodott, az arcát erősen a durva szövésű gyapjúköntöshöz szorította. Mire Marie-Therese nővér elengedte, egy kissé megkönnyebbült. Az apáca felállt, megfogta Vianne kezét, és felsegítette. ‒ Mit gondolsz, tudsz időt szakítani a héten arra, hogy meglátogasd a gyerekeket, és tarts nekik egy órát? Nagyon tetszett nekik, amikor festeni tanítottad őket. Képzelheted, mennyit zsörtölődnek manapság a korgó gyomruk miatt. Istennek hála, a nővéreknek csodálatos kertjük van, a kecsketej és a sajt valóságos ajándék. Mégis… ‒ Hát persze ‒ felelte Vianne. 161

Mindenki tisztában volt vele, hogy milyen nehéz szorosabbra húzni a nadrágszíjat, különösen a gyerekek számára. ‒ Nem vagy egyedül, és nem te vagy a felelős ‒ mondta lágyan a főnöknő. ‒ Kérj segítséget, ha szükséged van rá, és segíts, amikor tudsz. Úgy gondolom, így szolgáljuk Istent ‒ no meg egymást és magunkat is ‒ ezekben a sötét időkben.

Nem te vagy a felelős. Vianne hazafelé végig a rendfőnöknő szavain gondolkodott. A hite mindig vigaszt nyújtott a számára. Amikor Mama köhögni kezdett, és a köhögés száraz, szaggató rohamokká mélyült, melyek vércseppeket hagytak a zsebkendőjén, Vianne Istenhez imádkozott mindenért, aminek híján volt. Segítségért. Útmutatásért. Valami fortélyért, amivel túljárhat a halál eszén, mely már az ajtón kopogtatott. Tizennégy évesen bármit ‒ mindent ‒ megígért Istennek, ha megkíméli az anyja életét. Amikor imái nem leltek meghallgatásra, ismét Istenhez fordult, és erőért imádkozott, hogy megbirkózzon mindazzal, ami ezután következett: a magányával, Papa zord, dühös hallgatásával és részeg tombolásával meg Isabelle szűkölésével. Időről időre visszatért Istenhez, hogy a segítségét kérje, cserébe felajánlva a hitét. Hinni akart benne, hogy nincs egyedül, és nem ő a felelős a történtekért, de még inkább abban, hogy az élete az isteni terv nyomán bomlik ki, még ha ő ezt a tervet nem is látja. Most azonban ez a reménysugár olyan vékonynak és bizonytalannak tűnt, akár a pókháló. Igenis egyedül van, és valóban nincs más felelős, csakis a nácik. Szörnyű, súlyos hibát vétett. Már nem tudja meg nem történtté tenni, bármennyire is szeretne lehetőséget kapni rá; nem tudja visszacsinálni, ám egy rendes asszony vállalja a felelősséget ‒ és a szemrehányást ‒, és bocsánat kér. Akármi más volt ‒ vagy nem volt ‒, akármilyen hibái legyenek is, Vianne rendes asszony akart lenni. 162

Tudta hát, mit kell tennie. Tudta jól, mégis, amikor odaért Rachel házának kapujához, képtelen volt megmozdulni. A lába elnehezült, de a szíve még annál is jobban. Nagy levegőt vett, és bekopogott. Csosszanó lépteket hallott odabentről, majd kitárult az ajtó. Rachel az egyik karjában tartotta alvó ﬁát, a másikon átvetve egy kezeslábas lógott. ‒ Vianne! ‒ mosolyodott el. ‒ Gyere be! Vianne kis híján engedett a gyávaságnak. Ó, Rachel, csak azért jöttem, hogy beköszönjek. Ám ehelyett ismét nagyot sóhajtott, és belépett a barátnője után a házba. A szokott helyére ült, egy kényelmes kárpitozott székbe, közel a tűzhöz. ‒ Fogd meg Arit, készítek kávét. Vianne az alvó csecsemőért nyúlt, és a karjába vette. A kisﬁú szorosan odabújt hozzá, Vianne pedig a hátát simogatta, és egy csókot nyomott a baba tarkójára. ‒ Azt hallottuk, hogy a Vöröskereszt segélycsomagokat oszt a fogolytáborokban ‒ mondta Rachel egy perccel később, amikor két csésze kávéval a kezében a szobába lépett, az egyiket letette Vianne mellé az asztalra. ‒ Hol vannak a lányok? ‒ Nálam, Isabelle-lel. Valószínűleg lőni tanítja őket. Rachel felnevetett. ‒ Ennél rosszabbat is tanulhatnának. Levette a kezeslábast a válláról, és rádobta egy vesszőkosárra, a többi varrnivaló mellé. Azután leült Vianne-nal szemben. Vianne mélyen belélegezte az édes babaillatot. Amikor felemelte a tekintetét, észrevette, hogy Rachel őt nézi. ‒ Ez is egy olyan nap? ‒ kérdezte halkan. Vianne halványan rámosolygott. Rachel tudta, hogy Vianne milyen mélyen gyászolja néha az elvesztett kisbabáit, és hogy milyen forrón imádkozik még gyerekekért. Egy kissé rátelepedett a kapcsolatukra, amikor Rachel teherbe esett Arival. Vianne örült is Rachel boldogságának… és egy árnyalatnyi irigységet is érzett. 163

‒ Nem ‒ felelte. Lassan felemelte a fejét, és belenézett a barátnője szemébe. ‒ Valamit el kell mondanom. ‒ Micsodát? Vianne nagy levegőt vett. ‒ Emlékszel arra a napra, amikor megírtuk a levelezőlapokat? És Beck százados várt rám, amikor hazaértünk? ‒ Igen. Még fel is ajánlottam, hogy bemegyek veled. ‒ Bárcsak megtetted volna. Noha azt hiszem, ez nem változtatott volna a lényegen. Kivárta volna, amíg elmégy. Rachel kis híján talpra ugrott. ‒ Csak nem… ‒ Nem, nem! ‒ felelte gyorsan Vianne. ‒ Nem arról van szó. Aznap az ebédlőasztalnál dolgozott, épp írt valamit, amikor beléptem. Kért tőlem… egy listát. Azt akarta tudni, hogy az iskolában a tanárok közül kik a zsidók és a kommunisták. – Egy pillanatra elhallgatott. ‒ A homoszexuálisokról és a szabadkőművesekről is tudni akart, mintha ugyan az emberek beszélnének az eﬀéle dolgokról. ‒ És te megmondtad neki, hogy nem tudod. A szégyen arra késztette Vianne-t, hogy elfordítsa a tekintetét, de csak egy pillanatra. Erőnek erejével kimondta: ‒ Megadtam neki a neved, Rachel. A többiekével együtt. Rachel mozdulatlanná merevedett, a szín kifutott az arcából, sötét szeme csak úgy világított. ‒ Minket pedig kirúgtak. Vianne nyelt egyet, bólintott. Rachel felpattant, megállás nélkül elhaladt Vianne mellett, és a kérlelésére ügyet sem vetve kikerülte, nehogy megérintse. Bement a hálószobájába, és bevágta maga mögött az ajtót. Az idő lassan araszolt előre, csak a visszafojtott lélegzetvételek, rövid fohászok, a szék nyikordulásai tagolták. Vianne ﬁgyelte, ahogy a kandallópárkányon álló óra apró, fekete mutatói előrehaladnak. A lassan telő percek ritmusában paskolta a baba hátát. Végre kinyílt az ajtó. Rachel visszajött a szobába. A haja összekócolódott, mintha összeborzolta volna, az arca foltos volt az ide164

gességtől vagy a dühtől. Talán mindkettőtől. A szeme vörös a sírástól. ‒ Ne haragudj… ‒ emelkedett fel Vianne. ‒ Kérlek, bocsáss meg. Rachel megállt előtte, és lenézett rá. A szemében harag villant, ami aztán elhalványult, és a beletörődés vette át a helyét. ‒ A városban mindenki tudja, hogy zsidó vagyok, Vianne. Mindig is büszke voltam rá. ‒ Tudom. Ezt mondtam magamnak én is. De akkor sem lett volna szabad segítenem neki. Ne haragudj. A világ minden kincséért sem ártanék neked. Remélem, ezt tudod. ‒ Persze hogy tudom ‒ felelte halkan Rachel. ‒ De Vianne, muszáj óvatosabbnak lenned. Tudom, hogy Beck ﬁatal, jóképű, barátságos meg udvarias, de akkor is náci, és a nácik veszélyesek.

1940 tele a leghidegebb tél volt emberemlékezet óta. Nap mint nap havazott, a hó takarót borított a fákra és a földekre, a hajlott ágakon jégcsapok szikráztak. Isabelle mégis minden péntek reggel órákkal pirkadat előtt felkelt, és szétosztotta a „terrorista szórólapokat”, ahogy a németek nevezték őket. Az előző heti röpcédula az észak-afrikai hadműveletekről szólt, valamint figyelmeztette a franciákat arra a tényre, hogy a téli élelmiszerhiány ‒ a náci propaganda állításával szemben ‒ nem a brit blokád eredménye, hanem a németeknek köszönhető, akik kifosztják Franciaországot mindabból, amit megtermelt. Isabelle már hónapok óta végzi ezeknek a röpcéduláknak a szétosztását, és az igazat megvallva nem vette észre, hogy túl nagy hatással lettek volna Carriveau lakóira. Sok falubeli még mindig Pétaint támogatta. De még többen voltak, akik nem törődtek vele. Isabelle szomszédai közül zavarba ejtően sokan gondoltak úgy a németekre: „milyen fiatalok, szinte még fiúk”, és lehajtott fejjel cammogtak tovább, igyekezvén elkerülni a veszélyt. 165

A nácik természetesen felfigyeltek a röplapokra. Akadtak olyan francia férfiak és nők, akik bármilyen ürügyet felhasználtak volna, hogy behízelegjék magukat a németek kegyeibe ‒ és a postaládájukban talált röplapok átnyújtása a németeknek csak a kezdet volt. Isabelle tudta, hogy a németek keresik azt, aki kinyomtatja és terjeszti a röplapokat, de nem keresték túl alaposan. Különösen nem ezekben a fagyos napokban, amikor mindenki csak London bombázásáról beszélt. Talán a németek tudták, hogy a szavak egy darab papiroson nem elegendőek a háború megfordításához. Isabelle aznap az ágyban feküdt Sophie-val, aki úgy összegömbölyödött mellette, mint egy friss páfránylevélke, Vianne pedig mélyen aludt a kislány másik oldalán. Ők hárman együtt aludtak Vianne ágyában. A múlt hónapban minden takarót és pokrócot az ágyba terítettek, amit csak a házban találtak. Isabelle feküdt, és figyelte, ahogy a lélegzete vékony, fehér felhőkbe gyűlik, majd elenyészik. Tudta, milyen hideg lesz a padló még a gyapjúharisnyán keresztül is, amit alváshoz húzott fel. Tudta, hogy egész nap ezek lesznek az utolsó percek, amikor melegben lehet. Megacélozta az akaratát, és kicsusszant a takarók alól. Mellette Sophie felnyöszörgött, és egy kis melegért a másik oldalára fordult, az anyja testéhez. Amikor Isabelle lába a padlóhoz ért, fájdalom nyilallt a lábszárába. Összerándult, és kisántikált a szobából. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg leért a lépcsőn, annyira fájt a lába. Azok az átkozott fagyások. Ezen a télen mindenki szenvedett tőlük. Azt beszélték, hogy a vaj és a zsír hiánya okozza, Isabelle azonban tudta, hogy a hideg időnek meg a lyukas zokniknak és cipőknek köszönhető, amik felfeslettek a varrásoknál. Tüzet akart rakni ‒ valójában csak egy pillanatnyi melegre áhítozott ‒, de a tűzifájuk a végét járta. Január végén nekiláttak szétszedni és eltüzelni a pajta fáját a szerszámosládákkal, a régi székekkel meg minden mással együtt, amit találtak. Készített magának egy csésze forró vizet, és megitta; hagyta, hogy a meleg és a víz súlya becsapja a gyomrát, hogy úgy érezze, nem üres. Evett egy darabka szikkadt kenyeret, és egy réteg újságpapírt tekert maga köré, majd 166

felvette Antoine kabátját, a kesztyűjét és a bakancsát. A feje és a nyaka köré egy gyapjúsálat csavart, ennek ellenére elakadt a lélegzete a hidegtől, amikor kilépett a házból. Becsukta maga mögött az ajtót, és előrebotorkált a hóban. Fagyott lábujjaiban minden lépésnél lüktetett a fájdalom, az ujjai a kesztyűben is rögtön kihűltek. Odakint kísérteties csend uralkodott. A térdig érő hóban a törött kapuig gázolt, kinyitotta, és kilépett a fehérbe borult országútra. A hideg és a hó miatt beletelt három órába, mire szétosztotta a cédulákat (ezen a héten a Blitzről szóltak ‒ a németek egyetlen éjszaka harminckétezer bombát dobtak le Londonra). Beköszöntött a pirkadat, és a fénye olyan híg volt, akár a hús nélküli leves. A hentesnél ő volt az első a sorban, de hamarosan mások is érkeztek. Reggel hétkor a hentes felesége felhúzta a rolót, és kinyitotta az ajtót. ‒ Polip van ‒ mondta. Isabelle-be belehasított a csalódás. ‒ Nincs hús? ‒ A franciáknak nincs, Mademoiselle. Hallotta, ahogy az asszonyok, akik húsért jöttek, morgolódnak mögötte a sorban, távolabbról pedig azok, akik tudták, hogy még annyi szerencséjük sem lesz, hogy polipot kapjanak. Isabelle fogta a papírba csomagolt polipot, és kilépett a boltból. Legalább kapott valamit. Többé már nem juthattak tejkonzervhez, nem kaptak élelmiszerjegyre, de még a feketepiacon sem. Szerencséje volt, hogy újabb két óra sorban állás után kapott egy kis darab camembert-t. A kincseket a kosarában leborította egy vastag kendővel, és végigsántikált a rue Victor Hugón. Amikor elhaladt egy német katonákkal és francia rendőrökkel teli kávézó előtt, frissen főzött kávé és frissen sült croissant illata csapta meg az orrát, és megkordult a gyomra. ‒ Mademoiselle… Egy francia rendőr kimérten odabiccentett neki, és intett, hogy engedje előre. Isabelle félrehúzódott, és ﬁgyelte, ahogy a rendőr falragaszokat erősít egy üres bolthelyiség kirakatüvegére. Az első szövege így szólt: 167

HIRDETMÉNY Kémkedésért golyó általi halálra ítéltek: Jakob Mansard zsidó, Viktor Yablonsky kommunista és Louis Devry zsidó. A másodikon pedig ez állt: HIRDETMÉNY A mai naptól fogva minden francia polgár, akit bármilyen bncselekmény vagy kihágás miatt letartóztatnak, túsznak tekintend. A Franciaország területén történt, Németországgal szemben elkövetett ellenséges cselekmény esetén a túszokat kivégzik. ‒ Minden ok nélkül lelövik az egyszerű franciákat? ‒ kérdezte Isabelle. ‒ Egészen elsápadt, Mademoiselle. Ez a ﬁgyelmeztetés nem az olyan csinos nőknek szól, mint maga. Isabelle mérgesen meresztette a férﬁra a szemét. Még a németeknél is rosszabb egy francia, aki ilyet képes tenni a saját népe ellen. Isabelle ezért gyűlölte a Vichy-kormányt. Mi értelme az önrendelkezésnek Franciaország egyik felében, ha a németek bábjaivá változtatja az embereket? ‒ Nem érzi jól magát, Mademoiselle? Milyen féltő. Milyen gondoskodó. Vajon mit szólna, ha Isabelle árulónak nevezné, és a képébe köpne? ‒ Jól vagyok, köszönöm. Figyelte, ahogy a rendőr átvág az úton, magabiztosan, egyenes tartással, rövidre vágott haján tökéletesen ülő sapkában. A kávé168

házban ülő német katonák melegen üdvözölték, hátba veregették és maguk közé ültették. Isabelle undorodva elfordult. És ekkor látta meg: a fényes, ezüstszínű biciklit a kávéház oldalának támasztották. Amikor megpillantotta, arra gondolt, hogy mennyire megváltoztatná az életét, mennyivel kevésbé fájna a lába, ha mindennap biciklivel járhatna a városba. A bicikliket általában a kávézóban ülő katonák őrizték, de ezen a havas reggelen senki sem ült a kinti asztaloknál. Ne csináld. A szíve hevesebben kezdett dobogni, a tenyere megizzadt és felforrósodott a kesztyűben. Körülpillantott. A hentesüzlet előtt sorban álló asszonyok gondosan ügyeltek rá, hogy ne lássanak senkit és ne nézzenek senkinek a szemébe. Az utca másik oldalán álló kávéház ablakait pára fedte, a bent ülő férﬁaknak csak az olívazöld sziluettjük látszott. Milyen biztosak magukban. Vagyis inkább bennünk, gondolta keserűen. A gondolatra sutba vágta a maradék önuralmát is. Szorosan a karja alá fogta a kosarát, és kisántikált a jeges, macskaköves útra. Ettől a pillanattól, ettől az egyetlen lépéstől fogva a világ összemosódott körülötte és lelassult az idő. Hallotta a saját lélegzetvételét, látta a szája előtt a párafelhőket. Az épületek fehér tömegekké mosódtak-fakultak, szitált a hó, és Isabelle végül nem látott mást, csak az ezüstös kormány csillanását és a két fekete abroncsot. Tudta, hogy csak egyféleképpen teheti meg. Gyorsan. Nem pillanthat oldalra és nem torpanhat meg. Valahol egy kutya ugatott. Becsapódott egy ajtó. Isabelle ment tovább, már csak öt lépés választotta el a biciklitől. Négy. Három. Kettő. Fellépett a járdára, megragadta a biciklit, és felugrott rá. Végigtekert a macskaköves úton, a kerékpár váza megzörrent minden 169

bukkanónál. A sarkon kifarolt, kis híján elesett, de még idejében visszanyerte az egyensúlyát, majd sebesen pedálozott tovább a rue La Grande felé. Amikor odaért, befordult a sikátorba, leugrott a bicikliről, és bekopogott. Négy hangos koppantás. Az ajtó lassan kinyílt. Henri meglátta, és összehúzta a szemöldökét. Isabelle besurrant az ajtón. A kis gyűlésteremben gyér világosság uralkodott. Az összekaristolt faasztalon egyetlen olajlámpás világított. Csak Henri tartózkodott odabent. Egy tálcányi húsból és zsírból éppen kolbászt készített. Az elkészült szálak a falra erősített kampókon lógtak. A szobában hús, vér és cigarettafüst szaga szállingózott. Isabelle berángatta magával a biciklit, és becsapta az ajtót. ‒ Nahát, szervusz! ‒ törölte meg Henri a kezét egy ruhában. ‒ Összehívtunk volna egy gyűlést, amiről nem is tudok? ‒ Nem. ‒ Ez nem a te biciklid. ‒ Loptam ‒ felelte Isabelle. ‒ Egyenesen az orruk elől. ‒ Ez Alain Deschamp biciklije ‒ vagyis csak volt. A megszállás hírére mindent itthagyott, és elmenekült Lyonba a családjával. Henri közelebb lépett. ‒ Úgy láttam, mostanában egy SS-katona használja. ‒ Egy SS? Hirtelen alábbhagyott Isabelle lelkesedése. Ijesztő mendemondák terjedtek az SS-ről és a kegyetlenségükről. Talán jobban meg kellett volna gondolnia… Henri még közelebb jött, olyan közel, hogy Isabelle érezte a teste melegét. Még soha nem maradt vele kettesben, és soha nem voltak enynyire közel egymáshoz. Most először vette észre, hogy a szeme se nem barna, se nem zöld, inkább melegszürke, ami az erdő mélyén gomolygó ködre emlékeztette Isabelle-t. Egy kis forradást látott a szemöldökén, ami vagy egy régi, mély seb nyoma lehetett, vagy csak rosszul varrták össze, és ez egyszeriben kíváncsivá tette, hogy 170

a férfi vajon miféle életet élt azelőtt, ami végül idevetette, ide és a kommunizmushoz. Legalább egy évtizeddel idősebb volt nála, bár az igazat megvallva időnként még ennél is idősebbnek látszott, mintha valami nagy veszteség nyomasztotta volna. ‒ Át kell festened ‒ jelentette ki. ‒ Nincs festékem. ‒ Nekem van. ‒ Megtennéd? ‒ Egy csók az ára. ‒ Egy csók? ‒ ismételte Isabelle, hogy időt nyerjen. Az ilyesmit a háború előtt természetesnek vette. A férfiak kívánták őt, ez mindig is így volt. Vissza akarta kapni ezt az érzést, ki akart kezdeni Henrival, és azt akarta, hogy a férfi kikezdjen vele, mégis, a gondolat valahogy szomorúsággal és a veszteség érzésével töltötte el, mintha a csókok már nem jelentenének túl sokat, a flört pedig még kevesebbet. – Egyetlen csókért átfestem ma éjszaka a biciklidet, és holnap érte jöhetsz. Isabelle közelebb lépett hozzá, és felemelte az arcát. A köztük lévő kabátok, újságpapírrétegek és gyapjúpulóverek ellenére könnyen egymáshoz simultak. Henri átölelte és megcsókolta. Egy csodálatos percen át ismét Isabelle Rossignol volt, a szenvedélyes lány, akit kívántak a férfiak. Amikor véget ért és elváltak egymástól, Isabelle üresnek érezte magát. Szomorú volt. Mondania kellett volna valamit, el kellett volna sütnie egy tréfát, vagy talán többet kellett volna színlelnie, mint amennyit érzett. Korábban így tett volna, amikor egy csók még többet ‒ vagy talán kevesebbet – jelentett. ‒ Van valaki más az életedben ‒ szólalt meg ekkor Henri, és fürkésző pillantást vetett rá. ‒ Nem, nincs. Henri ekkor lágyan megérintette az arcát. ‒ Hazudsz. 171

FRANCIAORSZÁG, 1939 Carriveau csendes kis falujában Vianne Mauriac férjétôl, Antoine-tól búcsúzik, aki a frontra indul. Nem hiszi, hogy a nácik megszállhatják Franciaországot, ám ez mégis bekövetkezik: menetelô katonák hordái érkeznek, teherautó-konvojok, tankok, az égboltot elsötétítik a repülôgépek, és bombák hullanak az ártatlan áldozatokra. Amikor egy német parancsnok rekvirálja a házát, Vianne a kislányával együtt rákényszerül, hogy egy fedél alatt éljen az ellenséggel, máskülönben mindenét elveszíti. Élelem, pénz és remény nélkül, az egyre növekvô veszélyek közepette kénytelen egyik lehetetlen döntést hozni a másik után, hogy biztosítsa családja életben maradását. Vianne húga, Isabelle lázadó tizennyolc éves, aki az ifjúság nyughatatlan szenvedélyével keres értelmet az életének. Miközben párizsiak ezrei menetelnek a háború ismeretlen borzalmaiba, Isabelle találkozik a partizán Gaëtannal – aki hisz abban, hogy a franciák az országhatárokon belül szembeszállhatnak a nácikkal –, és egymásba habarodnak úgy, ahogy csak a ﬁatalok tudnak. Ám amikor a ﬁú elárulja ôt, Isabelle csatlakozik az Ellenálláshoz, és többé hátra se néz: újra és újra az életét kockáztatja mások megmentéséért. Kristin Hannah érzékenyen tárja elénk, hogyan harcoltak a második világháborúban a nôk. A Fülemüle két nôvér története, akiket tapasztalataik, ideáljaik, szenvedélyeik és körülményeik elválasztanak egymástól, és mindketten saját veszélyes ösvényükön indulnak el a túlélés, a szerelem és a szabadság felé a németek által megszállt, háborútól szétszabdalt Franciaországban. E szívszorító regény a lélek erejének és a nôk állhatatosságának dicsérete. Olyan könyv, amely mindenkihez szól, és életre szóló élményt kínál.