Hideg szél fú, hószagú. Végre megjön a szekér. Fölmászok rá. A kocsis fölsegít, hosszan, erősen markolja a hátsó felem. Szégyellem magam. A Ney fivéreken kívül heten vagyunk, és nem csak a lovak nyugtalanok a tavaszi havazás miatt. Reszket a faruk, rázzák a sörényüket. Mi is nyugtalanok vagyunk, de ülünk veszteg, hópelyhek lepik a kendőket és kalapokat, cukor hinti be a szempillánkat, liszt telepszik a férfiak gyapjas szakállára. Két asszonynak az arcába fúj a szél, csapdos a hajuk, mint a kukoricahaj, szűk résből csillog ki a szemük. Egy másik asszony a köpenyével takarja el a száját, és odabújik egy férfihoz. Egy sárga lófarkas fiú a szekér aljában kuporog, csuklója a bokájához kötözve. Csak neki meg nekem nincs semmi rongyunk vagy takarónk, amit a lábunkra teríthetnénk. Szép a hirtelen jött hó a zsenge leveleken. Lehet, megmarad egy darabig, akkor könnyű lesz a nyomukat követve megtalálni az állatokat. A férfiak örülni szoktak a hónak, akkor legjobb a vadászat. A Gazdám szerint havas időben senkinek se szabad éheznie.Tavasszal se, mert mielőtt megérnek a bogyós gyümölcsök és az első zöldségek, a folyó már tele van ikrával, a levegő madárral. De hiába nehéz, nedves, vastag ez a hó, nem fog megmaradni. A szoknyám alá húzom a lábam, nem azér’, hogy melegítsem, hanem hogy óvjam a levelet. A ruhába bugyolált kenyeremet az ölembe tartom. Asszonyom elmagyarázza, hogy jutok hozzád. Reggel fölszállok a Ney fivérek kocsijára, ami északnak megy a postaúton. Egyszer megállunk egy kocsmánál, aztán déltájba 49
vagy kicsivel utána egy Hartkill nevű helyre érünk, ahol leszállok. Onnan balra, nyugat felé térek le az abenaki indián ösvényre, amit egy ívesre meghajlított facsemetéről ismerek meg: a csúcsa át van bujtatva a föld alatt, és a kibukkanó hajtás nyílegyenesen tör az ég felé. De a Ney fivérek nagyon későn jönnek. Mire fölmászok a kocsira, és elhelyezkedek hátul, a többiek mögött, késő délután van. Nem kérdezik, hová tartok, de később azzal múlatják az időt, hogy suttogva megbeszélik, ki hová valósi. A tengerpartra, mondják az asszonyok, hajót takarítanak ott, a férfiak repedéseket hézagolnak, szárazdokkot javítanak. Biztosak benne, hogy már le van dolgozva az adósságuk, de a gazdájuk szerint nem. Most északra küldi őket egy cserzőműhelybe, évekre. Nem értem, miért szomorúak. Dolgozni mindenkinek kell. Azt kérdezem, talán hátra kell hagyniuk valakit, akit szeretnek? Mindenki felém fordul, eláll a szél. Hibbant ez, mondja egy férfi. Csak fiatal, mondja az asszony velem szembe. Az ugyanaz, mondja a férfi. Egy másik asszony fölemeli a hangját, hagyják békibe azt a lányt. Túl hangosan mondja. Nyughassatok már ott hátul, ordít a kocsis. Aki hibbantnak nevez, lehajol, hogy megvakarja a bokáját, hosszan vakarja, míg a többiek csak azért is köhögnek, a cipőjük talpát csikorgatják, hogy bosszantsák a kocsist. A mellettem ülő asszony odasúgja, a cserzőműhelybe nincs koporsó, csak gyors halál és maró sav. A kocsmába már világítanak, mikor odaérünk. Először nem látom, de aztán valaki mutatja, és akkor már látjuk mindannyian. A fák közt pislákoló fényt. A Ney fivérek 50
bemennek. Mi csak várunk. Kijönnek megitatni a lovakat és minket, aztán visszamennek. Aztán megint az a tülekedő neszezés. Lenézek, látom, hogy lehull a bokájukról a kötél a kocsi aljába. Eláll a hóesés, lemegy a nap. Nagy csöndbe hatan leugranak, a férfiak elkapják az asszonyokat. A fiú egyedül ugrik. A három asszony int nekem. Dübörög a szívem, én is leugrok. Elindulnak visszafelé, ahonnan jövünk, óvatosan lépkednek a fák védelmébe, az út mellett, ahol kicsi a hó. Nem megyek utánuk. A kocsiba se maradhatok. Hideg kő van a mellembe. Nem kell hozzá Lina, magamtól is tudom, hogy nem szabad egyedül maradnom idegen férfiakkal, akik rajtam felejtik a kezüket, főleg ha szeszt isznak, és kiderül, hogy oda a rakományuk. Gyorsan kell választanom. Téged választalak. Nyugatnak indulok, bemegyek a fák közé. Csak a nyugat kell nekem. Te kellesz. A hangod. Az orvosságod, amitől meggyógyul az Asszonyom. Meghallgatsz, aztán visszajössz velem. Mindig csak nyugatnak, hogy odaérjek. Egy nap lesz? Két éjszaka? Előbb az út mentén haladok, a gesztenyefák között. Némelyiken már levelek vannak, most visszatartott lélegzettel várják az olvadást. A butábbak elszórják a rügyeiket, mint a száraz borsót. Észak felé megyek, míg rá nem lelek a földig hajló facsemetére, amelyiknek az ég felé mutat az egyik ága. Aztán nyugat felé, hozzád. Sietek, hogy haladjak valamennyit, mielőtt egészen sötét lesz. Meredek lejtő következik, én is csak lefele tudok menni. Hiába minden, elvesztem szem elől az utat. A zsenge kis falevelek nem nyújtanak menedéket, mindenütt latyakos a talaj, csúszkálok 51