„Aurélie története olyan, mint egy könnyű szuflé.”
Nicolas Barreau (1980) Párizsban született, a Sorbonne-on tanult romanisztikát és történelmet. Ma egy könyvesboltban dolgozik a Szajna bal partján, de távolról sem élet-idegen könyvmoly. A Thiele Kiadónál megjelent, Párizsban játszódó, nagy sikerű regényeivel – die Frau meines Lebens (Életem asszonya, 2007), Du findest mich am Ende der Welt (A világ végén megtalálsz, 2008), Eines Abends in Paris (Egy este Párizsban, 2013) – lelkes olvasók széles rétegeit hódította meg. Harmadik regénye, A nő mosolya (2010) világszerte a bestsellerlisták élére került.
Véletlenek pedig nincsenek! – vallja Aurélie Bredin, aki édesapja halála után átveszi egy kis párizsi étterem irányítását. Azon a végzetes novemberi napon, amikor olyan boldogtalannak érzi magát, mint még soha, a Szent Lajos-sziget kis könyvesboltjában különös könyvre bukkan: A nő mosolya című regény egyik helyszíne nem más, mint az ő vendéglője, a főhősnő pedig mintha… Nem, ilyen nincs! Aurélie elhatározza, hogy utánajár a rejtélynek: meg kell ismerkednie a regény írójával. Csakhogy próbálkozásai sorra kudarcot vallanak, mígnem egy szép napon az író levele a postaládájába pottyan. Találkozásuk azonban egészen másképp alakul, mint ahogy elképzelte…
PArKKiAdo.Hu iSBN
Nicolas A nő Barreau mosolya
Weltbild
Nicolas Barreau
A nő mosolya
Tévedések romanTikus vígjáTéka
2900 FT
978-963-355-064-9
www.facebook.com/parkkiado
Park köNyvkiadó
„Mintha az égből pottyant volna, úgy állt előttem. A hang tulajdonosa karcsú, fiatal nő volt, sötétbarna szövetkabátban és antilopcsizmában, hanyagul nyaka köré vetett kötött sállal. Hosszú haja úgy lobogott és csillogott a folyosó bágyadt fényében, mint az arany, és habozva tett felém egy lépést. Sötétzöld szemével kérdő pillantást vetett rám. Csütörtök este volt, valamivel fél hét előtt, és egyszerre déjà vu érzésem támadt, amivel hirtelenjében nem is tudtam mit kezdeni. Álltam mozdulatlanul, és úgy meredtem a sötétszőke nőre, mint valami jelenésre. – Chabanais urat keresem – ismételte meg komoly ábrázattal, majd váratlanul elmosolyodott. Mintha napsugár suhant volna végig a folyosón. – Nem tudja véletlenül, bent van-e még? Te jó ég, én ismerem ezt a mosolyt! Úgy másfél évvel ezelőtt már találkoztam vele. És ezzel a hihetetlenül vonzó mosollyal kezdődött regényemben a cselekmény.”
a no mosolya tordelt
5/16/14
3:59 PM
Page 43
2
– Mit jelentsen az, hogy ez a szerzô úgy irtózik a nyilvánosságtól, mint a pestistôl? – Monsignac úr felugrott a helyérôl. Terebélyes pocakja rengett a felindulástól, és mennydörgéssé erôsödô hangja hallatán a szerkesztôségi értekezlet résztvevôi megpróbáltak mélyebbre süppedni székükben. – Mostanáig majdnem ötvenezer példányt adtunk el ebbôl az idióta könyvbôl. Ez a Miller egykettôre a sikerlista élére fog ugrani. A Figaro nagy sztorit akar kerekíteni köré. Monsignac néhány pillanatra lecsillapodott, eksztatikusan nézett fel a mennyezetre, és jobbjával úgy tett, mint aki szalagcímet ír a levegôbe. – Egy angol Párizsban. Az Opál Kiadó váratlan sikere. – Ekkor olyan hirtelen csapott az asztalra, hogy a jegyzôkönyvet vezetô Petit asszony ijedtében leejtette a tollát. – Maguk pedig itt ülnek, és halál komolyan azzal etetnek, hogy ez az ember nem hajlandó a nyomorult angol seggét megmoccantani, és egy napra Párizsba jönni? Mondják már, hogy ez nem igaz. André, mondja ki maga. Láttam vörösre gyúlt arcát, szikrázó tekintetét. Semmi kétség: Jean-Paul Monsignac, az Opál Kiadó vezetôje és tulajdonosa a következô másodpercekben szívinfarktust kap. 43
a no mosolya tordelt
5/16/14
3:59 PM
Page 44
És errôl én tehetek. – Monsignac úr, kérem, nyugodjon meg – kezdtem, kezemet tördelve. – Higgye el, mindent elkövetek. Ez a Robert Miller azonban angol. My home is my castle – hiszen tudja… Visszavonultan él a vidéki házában, többnyire az autóit barkácsolja – egyszerûen nem szokta meg az érintkezést a sajtóval, és nem szeret a figyelem központjában állni. Szerintem ettôl… éppen ettôl olyan rokonszenves… Észrevettem: úgy beszélek, mint aki az életéért küzd. Miért nem mondtam pusztán csak annyit, hogy Robert Miller egyéves világ körüli úton van, és nem vitte magával az okostelefonját. – Blabla! Ne beszéljen mellé, André! Inkább gondoskodjon róla, hogy ez az angol vonatra üljön, átszáguldjon a Csatornán, válaszoljon pár kérdésre, és dedikáljon egypár könyvet. Ennyi igazán elvárható. Elvégre ez a pasas – Monsignac felemelte a könyvet, egy pillantást vetett a hátsó borítójára, majd visszadobta az asztalra – autószerelô volt, sôt úgy látom, mérnök, mielôtt regényírásra adta a fejét. Akkor nyilván idônként mégiscsak kapcsolatba lépett az emberiséggel. Vagy talán autista? Gabrielle Mercier, a két szerkesztônô egyike, a tenyerébe kuncogott. Meg tudtam volna fojtani a hülye libát. – Dehogy autista – vágtam rá sebesen. – Csak izé… csak egy kicsit emberkerülô. – Ez minden értelmes emberre igaz. „Amióta az embereket ismerem, állatbarát lettem.” Na, ki mondta ezt? Tudja valaki? Monsignac úr várakozásteljesen nézett körül. Még most sem állhatta meg, hogy ne fitogtassa mûveltségét. Párizs 44
a no mosolya tordelt
5/16/14
3:59 PM
Page 45
elitképzôjébe, az École Normale Supérieure-be járt, és a kiadónál nem múlt el nap anélkül, hogy ne idézett volna valamelyik jelentôs filozófustól vagy írótól. Monsignac úr emlékezete furcsa módon nagyon szelektíven mûködött. Miközben a nagy irodalmárok, gondolkodók és Goncourt-díjasok nevét könnyedén megjegyezte, és valamennyiünket bölcs mondásokkal és idézetekkel ingerelt, a szórakoztató irodalommal a jelek szerint nehezen birkózott meg. Vagy rögtön elfelejtette egy-egy szerzô nevét, és csak úgy utalt rá, mint „az az alak”, „az az angol pofa” vagy „az a Da Vinci-kódos krapek”, vagy szeszélyesen kiforgatta a neveket: így lett Stieg Larssonból Lars Stiegsson, Nicholas Sparksból Nikolai Bark vagy Stephen Clarke-ból Steffen Lark. – Bár nem tartom különösebben nagyra az amerikai szerzôket, de miért nem szerepel a terveinkben Steffen Lark? – förmedt rá két évvel ezelôtt a szerkesztôkre. – Egy amerikai Párizsban – ez még ma is mindig beválik! Az angol nyelvû irodalom az én területem volt, és óvatosan felhívtam a figyelmét, hogy Steffen Lark nem amerikai, hanem angol, a valódi neve Stephen Clarke, és nagy sikerû, szellemes könyveket szokott írni Franciaországról. – Szórakoztató könyvek Párizsról. Egy angol tollából. Aha… – jegyezte meg Monsignac úr, busa fejét ingatva. – Engem ne oktasson, André, inkább tegyen le elém egy ilyen Clarke-ot, mi másért fizetem? Maga most egy szarvasgombavadász vagy nem? Néhány hónappal késôbb elôhúztam a táskámból bizonyos Robert Miller kéziratát. Szellemességben, humorban, ötletgazdagságban semmivel sem maradt el híres elôdjétôl. A számítás bevált, a könyv remekül fogyott, 45
a no mosolya tordelt
5/16/14
3:59 PM
Page 46
és most ezért kell lakolnom. Hogy is szól az a szép mondás? Az istenek az önteltségtôl számítják a bukást. És Robert Miller miatt én is a bukással szembesültem. Hogy Jean-Paul Monsignac az új sikerszerzôje nevét végül mégiscsak megjegyezte („Hogy is hívják azt az angolt? Mellernek?”), csak a híres névrokonnak köszönhettem („Nem, Monsignac úr, nem Meller, hanem Miller!”), aki már kivívta magának a dicsôséget („Miller? Talán rokona Henry Millernek?”). Mialatt a jelenlévôk még találgatták, hogy az idézet Hobbestól való-e vagy sem, bennem egyszer csak felötlött, hogy Monsignac az összes borzalmas tulajdonságával együtt még mindig a legjobb és legemberségesebb kiadóvezetô, akivel tizenöt éves kiadói pályafutásom alatt dolgom akadt. Nehezemre esett, hogy a szemébe hazudjak, de a dolgok úgy álltak, hogy nem volt más választásom. – És mi lenne, ha Robert Millernek egyszerûen elküldenénk a Figaro kérdéseit, és a válaszokat továbbítanánk a sajtónak? Úgy, ahogy annak idején azzal a koreai kiadóval tettük? Az az ügy igazán jól sült el. Utolsó, szánalmas kísérletem volt ez a szerencsétlenség elhárítására – és természetesen kudarcba fulladt. – Nem, nem, ez nekem csöppet se tetszik! Monsignac tiltakozása jeléül felemelte a kezét. – Szóba se jöhet – akkor odalenne minden spontaneitás! – szólt közbe Michelle Auteuil is, és elítélôen nézett rám fekete Chanel szemüvege mögül. Hetek óta nyaggatott, hogy kezdjünk már valamit „azzal a szimpi angollal”. Eleddig a süketet játszottam, de most hozzá pártolt az egyik legfontosabb napilap, sôt – ami még rosszabb – a fônök is. 46
a no mosolya tordelt
5/16/14
3:59 PM
Page 47
A sajtóügyeket nálunk Michelle intézi, mindig feketében vagy fehérben jár, és én ki nem állhatom ellentmondást nem tûrô megjegyzései miatt. Ott ül fekete kosztümjében és makulátlan fehér blúzában, és ha felvetünk egy-egy nagyszabásúnak ígérkezô ötletet, mivel még hiszünk az ember alapvetô jóságában és a könyvekért való töretlen lelkesedésében, ô kijelenti: „Hiszen ez teljes képtelenség!” Avagy: „Nincs a világon olyan kulturális rovatvezetô, André, aki történelmi regényeket olvasna – ezt sürgôsen felejtse el!” Máskor azt mondja: „Könyvbemutató egy ismeretlen írónôvel, aki ráadásul novellákat ír? No de kérem, André! Kit ráncigálna ez el a tévé elôl? Legalább jelölték a hölgyet a Prix Maisonra? Még csak arra sem?” Ekkor aztán nagyot sóhajt, forgatja kék szemét, és türelmetlenül gesztikulál kis ezüst golyóstollával, amelyet örökké a kezében tart. „Ugye magának fogalma sincs a mai sajtósok feladatairól? Nevek kellenek, nevek és nevek! Keressen legalább valami élvonalbeli elôszóírót!” És mielôtt az ember bármit mondhatna, már megint csörög a telefonja, és ô túláradó kedvességgel üdvözöl valamilyen bôrdzsekis tévést vagy zsurnalisztát, aki valóban nem olvas történelmi regényeket, és most még trendibbnek hiszi magát, amiért egy sima fekete hajú, hosszú lábú szépség kokettál vele. Mindez végigcikázott a fejemen, mialatt Michelle Auteuil ott ült frissen hullott hóra emlékeztetô blúzában, és a válaszomra várt. Krákogtam egyet, és hogy idôt nyerjek, megismételtem mondanivalója lényegét. – Spontaneitás! Hiszen épp ez a probléma! És jelentôségteljesen néztem végig az asztalnál ülôkön. Michelle-nek arcizma sem rándult. Tényleg egyike volt 47
a no mosolya tordelt
5/16/14
3:59 PM
Page 48
azoknak a nôknek, akiknek álláspontját nem lehet szónoki fogásokkal megrendíteni. – Ez a Miller – folytattam – tudniillik egyáltalán nem olyan szellemes és párbeszédképes, amilyennek az ember esetleg hinné. És mint egyébként a legtöbb írónak, neki sem erôssége a spontaneitás. Elvégre nem tartozik azokhoz a… – nem tudtam visszafojtani a pikírt megjegyzést, és még rá is pillantottam Michelle-re – tévés hólyagokhoz, akik éjjel-nappal locsognak, de a könyveiket szellemírókra bízzák. Michelle kék szeme összeszûkült. – Nekem mindez smafu! – Jean-Paul Monsignac türelme végképp elfogyott. Csápolni kezdett Miller könyvével a kezében, és én nem tartottam kizártnak, hogy a következô pillanatban hozzám vágja. – Ne gyerekeskedjen, André. Hozza nekem ide, Párizsba azt az ángliust. Szép hosszú interjút akarok a Figaróban sok fotóval, és nincs apelláta! A gyomrom fájdalmasan összeszorult. – És ha nemet mond? Monsignac összehúzta a szemét, és néhány másodpercig hallgatott, majd egy hóhér nyájasságával így szólt: – Akkor a maga dolga, hogy rábeszélje. Csüggedten bólintottam. – Végtére is maga köztünk az egyetlen, aki ezt a Millert ismeri, nemde? Újabb bólintás. – Ha pedig nem érzi alkalmasnak magát a feladatra, végsô soron én is beszélhetek azzal az angollal. Vagy esetleg… Madame Auteuil! Ezúttal nem bólintottam. 48